A habozásra ugyan rápillantok egy pillanatra tűnődve, mégis meghagyom neki a nem akar, nem válaszol helyzetet. Mint ahogy a következőt is hagyom, a tál cseresznyétől is csikar a hasam, ha hirtelen habzsolom be. De ez hogy jött ide most, végképp nem tudom. - Szóóóval, ha találsz jobb mászót, akkor tőle tanulsz? – kérdezek vissza viccelődve. – Ja, én vagyok a legjobb. És még szép, hogy a legjobbaktól tanul az ember igazán. – nevetek a végére. – Emlékszel? Felajánlottam. – vonogatom a szemöldököm. - Te mondtad az előbb hogy nőből vagy. – vigyorgok vissza. A kérdésre csak megrázom előbb a fejem, majd hallgatom tovább, nem akarom megakasztani a válaszban. A válasz közben szíjazom be a háti táskám is, majd kanyarintom a vállamra. - Új-Zéland és Ausztrália az otthonom szinte, sokat megfordultam arra. – dacból választottam az elején, aztán beleszerettem. – Azt már korábban is észrevettem. – mutatok körbe az ujjammal, hogy ez sem a kávézó. A vállrántásra felfigyelek, szó nélkül. - Nincs bajom az emberekkel. Aki nem tud, aki nem olyan, azt még a matrac sem tartja vissza. – hogy mászós szavakkal éljek. A farkasok eddig több bonyodalmat hoztak az életembe. - Tartasz valamerre? A mocim lent vár, arrébb. Be tudlak vinni a városba. Mögötte és mellette haladok többnyire, hogy ha elcsúszna, megcsúszna, el tudjam kapni, amit nem hiszek, hogy szüksége lenne rá. Ha csak egy időre is, és kevéssé, faragni tudhattam a nyomasztó érzéseiből, az sem számít számomra. A találkozásunkat fontosabbnak tartom.
//Részemről ez lenne a záróm, az összebukkanást élveztem, bízom a folytatásban! *.* //
A szavaira elmosolyodom, majd egy apró nevetés is elhagyja ajkaimat. Még talán kicsit nekem is idegennek tűnik ez a nevetés, ez a hang, hiszen oly régen hallottam már. Túl sokáig voltam a fájdalom erdejében, de azt hiszem eme találkozásnak köszönhetően elkezdhetek kicsit kimászni belőle és ezért mindig is hálás leszek Dyr-nek. - Még szép, hogy a legjobbtól szeretnék tanulni és valóban, az valószínűleg te vagy. - szólalok meg mosolyogva és játékosan, mondhatni belemenve a bolondozásba. - Igen, s ennek örülök, mert a szavadon foglak fogni. - nézek rá tettetett komoly arccal, bár tényleg komolyan gondoltam. Szeretek sportolni és ez egy lehetőség volt arra, hogy még egy dologban kipróbáljam magamat. Miközben beszélgetünk, szép lassan indulni is készülünk. Lassan állok fel, majd ha befejeztem a válaszadást, akkor kíváncsian fordulok felé. - Talán egyszer én is eljutok arra. Biztosan szép vidék lehet. - sokszor ábrándoztam arról, hogy milyen lehet bejárni a világot, de jelenleg engem most ideköt minden, vagyis egy személy biztosan, illetve most itt erősítem az őrzők csapatát is. Bár van mit tanulnom még. De idővel az is menni fog, mert mennie kell. Csendesen hallgatom őt, miközben a tájat fürkészem, illetve szép lassan elindulunk visszafelé. Fura az élet, hiszen egyedül szerettem volna lenni, de helyette találkoztam vele. S amennyire eleinte nem vágytam a társaságára, annyira éreztem jól magamat. Jó érzés volt itt lenni vele, beszélgetni és hasonlóak. Elterelte a gondolataimat, kicsit kiszakított abból a fájdalomból, amiben már hetek óta éltem. - Ezt se hallottam még. Ez valami mászós mondás? - kérdezem kíváncsian és valószínűleg igen lesz a válasza, amire csak bólintok, hogy értettem. - Innét már csak a városba. Köszönöm, hogy elviszel. - nézek rá egy barátságos mosoly keretében. Követem őt, közben pedig beszélgetünk, nevetünk és úgy érzem, mintha szép lassan térnék vissza abba a világba, ahol a madarak éneke még ezernyi dallamban szól és még a napnak is van ereje. Amikor pedig visszaérünk a városba, akkor megköszönöm neki a fuvart, s mosolyogva indulok el, miközben már azon morfondírozok, hogy milyen lesz majd a következő találkozás, ha már most is ilyen jól éreztük magunkat, viszont ahogyan egyre távolabb kerülök és egyre közelebb érek a házunkhoz, úgy kezd el szép lassan újra bekebelezni a sötétség és a veszteség fájdalma...
|| Én köszönöm a játékot, nagyon élveztem! *-* S pm-ben majd egyeztetünk játékügyben.
Egy ideje elkezdett foglalkoztatni valami, amiről persze senkinek se beszéltem. Mert minek? Lebeszélni most már nem lehet, magyarázkodni továbbra sincs ingerenciám, más utat pedig nem látok, akkor sem, ha van. Belefáradtam, pihenő kell, ennél jobb nem jutott eszembe. Először az egyetemen kerestem Willt, onnan irányítottak tovább központba, ahol közölték, hogy épp az etetőknél van. Kérdezték, hogy kell-e vezető, vagy inkább egyedül bóklászok. Kedvesen mosolyogtam, boldogulok egyedül is, köszönöm. Nem váltottam alakot, emberként, zsebre tett kézzel bandukoltam egykedvűen, William nyomában járva. Nem siettem sehová, a farkas bennem még kevésbé. Rég volt szerencsém a Protektorhoz, így mikor megpillantott az egyik etető körül ténykedni, elmosolyodtam. Ma úgy tűnik, jobb lábbal keltem, vagy csak a látogatásom oka váltotta ki ezt a csendes-békés nihilt, passz. Inkább élveztem, semmint, hogy az okát firtassam. Eltűnődésre bőven lesz még időm. - Hali, Will! - köszöntem rá a férfifa, a közelében megállva és ha felém fordult, a jobbomat nyújtottam. Ha szutykos is volt a mancsa, az se izgatott, nem voltam egy finnyás fajta. - Van pár perced?
A téli időszak beköszöntével mindig kihúzódik kissé a munkaidőm, főleg így, hogy a nappallok lassan ugyan, de hosszabbodnak errefelé is. Ilyenkor nem számít az ember beosztása, mint krízis esetén sosem. Mindenki teszi, amihez ért. Ha nem lennénk titkoknak őrzői, a világunk mindenki számára ismert lenne, akkor még lehet, a harcosokat is befognám az erdei utak takarításába, amolyan reggeli edzés címén... Mára ez az utolsó köröm az etetőknél, ezen kívül, ahol most vagyok, még kettő vár csekkolásra, este pedig Thomas örvendeztet meg társaságával majd előre láthatóan. Laza napja lesz, úgy vélem, de ezt persze hülye lennék elárulni neki majd! Persze, a köztes időben még bármi történhet, példának okáért látogatóra itt, a - szépen szólva is - nagy büdös semmi közepén főleg nem. Az ismerős hang hallatán félmosoly kúszik képemre, ahogy felhagyva a platóról való szalma-pakolással fordulok felé, s lehúzva munkás kesztyűmet jobbomról, fogok kezet vele üdvözlésképp. - Heló! Nos mint látod, rettentően tele a naptár, de tépjél esetleg sorszámot, ha gondolod... - Sütöttem el egy esetlen poént, mindezt persze képes voltam halálosan komolyan kivitelezni, s csak a hatást követően dőlni hátammal a kocsi platójának, onnét tekintve érdeklődően a hímre. - Na mi a nagy harci helyzet, mesélj!
Furcsa volt belegondolni, hogy mikor legutóbb így kezet fogtunk, ő lesorvasztotta a fél karom én pedig azon voltam, hogy feltépjem a torkát... Mentségemként hozhatnám fel, hogy nem szabad akaratomból tettem, ám az ilyesmi még mindig inkább szégyenem valahol, hiába legyek tisztában azzal, hogy mennyivel nagyobb hatalom munkálkodott minden esetben. Viccelődésére szélesebb lett a mosolyom, s ahogy ő ellépett, hogy a platónak támaszkodjon én úgy halásztam elő dzseki zsebéből a cigarettámat. Először felé nyújtottam a már megkezdett csomagot, s ha elfogadta, úgy tüzet is adtam, majd jómagam is rágyújtottam. Valahol időhúzás volt, valahol tényleg kellett most ezt. - Igazából nem sok jó. - Röviden és tömören ez a helyzet két slukk után is. Megdörzsölöm az arcom, kissé nyúzott vagyok. - Emiatt pedig van egy elég nagy kérésem. Fogalmam sincs, mibe fog kerülni, vagy hogyan működik az ilyesmi, még sosem csináltam és azon túl, hogy máson már elvégeztétek büntetésből, nincs több kapaszkodóm, úgyhogy... Mindenhogyan te szabod a feltételeket. - Hadonászva, gesztikulálva beszéltem, mert ez nagyon nincs rendben, és annyira szerettem volna más utat látni, ám képtelen voltam. Emiatt körülményeskedtem itt neki, árultam el, mennyire nem vagyok alkupozícióban. Nevetséges, egy kicsit mégis úgy néztem rá, mint aki valamiféle megváltást vár tőle, pedig ennyire nem volt drámai a helyzet. Illetve nekem, személyes szinten épp eléggé az volt. Mondanám, hogy pontosan tudom, mit csinálok, ha így lenne, ám rengeteg kérdőjelem volt, vakon mentem előre. - Vegyétek el a farkasomat.
Nincs bennem neheztelés irányába a történtek óta, hiszen nem tegnap volt már, sok víz lefolyt azóta a Chenán – igaz, felejteni nem felejt egyikőnk sem, hiába szeretjük hangoztatni, hogy a hosszú élet nagyobb kötetlenséggel jár, nem jó másoktól komolyabban függeni… Elfogadom a szál cigit, bár a tudat ott van, hogy talán nem kellene. Egy függőnek már a szándék is nagy dolog, nem igaz? – Önáltatás. Ez megy mostanában és a dohány a legkevesebb, amiben megnyilvánul. Kezdem úgy érezni, a depresszív emberek egyszerűen csak… túl sokat tudnak a világ dolgairól. Kissé felszalad szemöldököm nyitányára, apró szusszanással sürgetem kifejtésre a dolgot, de ez elmarad – én pedig nem firtatom, lévén nem vagyunk olyan viszonyban, hogy magánéleti tippekkel lássuk el egymást, bármennyire is nem mérgezi viszonyunkat Alignak ámokfutása. Magyarázat helyett nem túl fényes folytatást kapok, mire kissé felmorranva sürgetem meg: - Northlake, bökd már ki! Mit akarsz? – Nem is tudom miért remélte egy egészen apró része lényemnek, hogy esetleg valaki nem azért keres fel, hogy kérjen, közöljön vagy panaszt emeljen a saját hülyeségéből kifolyóan. Kezd betelni a szívességbank az egész világ felé, de rohadtul. Szavai hallatán majdnem elejtem a cigit is a kezemből, a hamu mellettem pottyan tompán a hóra, miközben rá meredek. - Mégis mi a retekért tennénk ilyet? – Oké, most már mégiscsak érdekelne, egészen pontosan mit is takart indításában az a „nem sok jó”. És szemernyi bűntudatot sem érzek az elfogadott szál végett. Ez most tényleg kelleni fog, úgy érzem.
Cigi elfogadva - szükséged is lesz rá, úgy hiszem... A sürgetést ignorálom, bele se gondolva, hogy neki sem lehetnek épp szivárványos napjai. Nem érdekel, most tényleg nem, most az egyszer - azt hiszem egyszer, de nem mernék rá mérget venni - úgy vagyok én az első, hogy ebből másnak nem lesz haszna. Sőt! Mikor előállok a farbával, a hatás körülbelül olyan, mint amilyenre számítottam. Szívok egy slukkot, miközben készen álltam rá, hogyha szüksége lenne még egy szálra, mert kettővel jobban meggyőzhető, akkor hamar adni tudjak. Mi több, egy kartonnal veszek neki, ha szükséges. - Mert nem tudom rendesen kontrollálni - jött a magától értetődő felelet. - Kétfelé szakadok alapból is, ez már nem tud meghatni, a baj az, hogy én pár hónapja besokalltam, ő pedig... hogy is mondjam, nem abban partner, hogy rendezzem a dolgaimat, hanem hogy még inkább szétcsesszem azt, ami van. Csak egy példa - mindig így a legkézenfekvőbb, akkor is, ha ez már túlmutat azon a szinten, ahol a kettőnk viszonya áll -, november közepén, amikor hazaevett a fene, halálvágyam volt. Nekem, William. Őt pedig vérig sértette az, hogy a Kölyke nem költözött vissza hozzánk és ahelyett, hogy megbecsülné a társainkat, mindenkit elmar. Gyűlölök a hegyen lenni. Rosszul vagyok a gondolattól, hogy be kell tennem a Lakba a lábam és mindenki energiája ott zsizseg, idegesít, ha gondtalanok, idegesít, ha bajuk van, mert pitiánernek tűnik szinte minden rinyálásuk. Éreztem, ahogy megfeszült az állkapcsom. - Szinte vártam, hogy valaki nekem ugorjon, de még ezt a szívességet sem teszik meg. Siketek és vakok, aki mégsem, abból sincs semmi hasznom! Nem tudom, mikor váltott a szemem sárgába, kúszott morgás a hangomba és morzsoltam szét öklömben a félig elszívott cigarettát. Csak akkor változik mindez, amikor észbe kapok, akkor viszont a fejemet is lesunyom. - Én szeretek itt élni. Szeretem őket. De ezt már csak tudom, nem érzem. - Hogyan tehetnék így bármit is? Nem csak falka szinten, hanem... egyébként. Szentimentális baromságnak tűnhet, de nekem szó szerint élet-halál kérdése. A felsoroltak miatt élek. A kis nyűgjeik, bajaik, a fene formájuk, a jó és a rossz tulajdonságaik miatt, nyugalmukért, a biztonságukért, hogy ha más nem is, de legalább egy váll legyek, amikor kell. - Meg akarom büntetni - és magamat is. Kérlek, William... Van benne valami érdeke a farkasnak is, mert nem ágál és hajlandó volt megmutatni, amiről beszéltem, de annál jobb. Valahogyan jobbnak kell lennie, akárhogy. Több mint kétszázhetven éve vagyunk képtelenek zöld ágra vergődni egymással, és okolhatom a környezetem egész nyugodtan, amíg csak hagyják, amíg bírom szusszal, ám ettől a ponttól már kettőn áll a vásár.
Hihetetlen, mennyire könnyen megvehetőnek tart a dohánytermékkel. Sajnálatos módon vannak dolgok - mint ez is például - ami egészen egyszerűen túlmutat eme "valután" ár-érték arányában. Szavaira jöhetnék a "Darren, háromszáz éves múltál..." - dumával, de hanyagolom ezt a kört, mert látom rajta, hajlandó a dolgot kissé mélyebben kifejteni. Nagyot szívok hát a kezemben levő koporsószegen, mintha csak a kifelé fújt füsttel a bőröm alá férkőző finom feszültséget is tovaűzhetném magamtól. - Te besokalltál, öregem, egészen egyszerűen, nem a kontrollal van problémád! - Szusszanok harcos hangomat hallatva, ahogy lepöckölöm a csikk végéről a hamut a hóba. - Gondolom, ez lehetett a lelépésed mögött is, aztán most, hogy visszajöttél, egyszerűen nem oldódtak meg a dolgaid, nem úgy, ahogy azt képzelted ott a távolban, ami visszalökött az indulópontra... - Nem vagyok se pszichológus, se a haverja, hogy mélyen a dolgok mögé lássak, így csupán arra alapozhattam, mit tőle hallottam. Na meg... volt már szerencsém az erdőn nem egy útját vesztett farkashoz, csak nem reklámozom - az ilyesmit nem is illendő, ha engem kérdeznek. - Ha nem tudsz meglenni a többiekkel, egyszerűen csak költözz ki onnét! - Olybá tűnhet, mintha nem venném teljesen komolyan szavait, holott felfogok és fogok én mindent részéről, egyszerűen csak van, amit nem vele, nem neki kell tisztáznia... hanem a farkasának. Kissé megereszkednek vállaim ahogy rá tekintve hallgatom. Kezemben leengedem a cigarettát, a plató oldalán nyomom el a csikket, mielőtt körmömre égne az. - Még egy etető hátra van, gyalog is csupán pár száz méter... velem tartasz? - Bökök fejemmel a távolba, amerre az említett létesítmény található az erdő egy másik tisztásán. - Közben megfontolom a dolgot. - Teszek ígéretet neki legalább erre. - De tudod, miért jött létre ez a varázslat? Nem büntetésnek szánták az őrzők. Amikor az első farkasok Európa felé mentek és a hajóút hónapokon át tartott, valahogyan kordában kellett tartani a fenevadat. Egyetlen hónapig sikerült az évszázadok során a varázslat hatását elnyújtani, addig mentes lehet valaki a farkasától, de utána az ugyanúgy visszatér hozzá. Érted, mire akarok kilyukadni?
Enyhén meghökkentem szavaira, legalábbis nem tudtam mit mondani hirtelen. Nem volt újdonság, mait mondott, mégis ezzel félig-meddig lefegyverezni... nem fair. Kelletlenül pillantottam félre, mivel a lényeget tekintve tökéletesen fején találta a szöget. Haragudtam, amiért szimpla rábólintás és ár-megmondás helyett a szavaim mögé nézett és engem boncolgatott, akkor is, ha ez messze nem volt titok vagy nagy talány. Nem ezért jöttem. A költözés felvetésére kaptam megint rá a tekintetem, néhány csodálkozó pislogás keretében. - Ez... nem is hülyeség - tűnődtem el hangosan. Amióta itt élek, egyszer sem fordult meg a fejemben, hogy kiköltözzek a lakból hosszabb-rövidebb időre, akkor sem, amikor házat vettem. Ash és a gyámság miatt kellett, más funkciója a közös - szászszínű - tulajdonon túl nem volt. Ráadásul miután Ash elment, eladtam. Kérdésére biccentek. Jól esett kint lenni, az ő mágiája pedig másabb volt, mint a farkasok energiája. Nem ingerelt sem engem, sem a fenevadat, így hát zsebre tett kézzel baktattam mellettem a következő etető felé. A megfontolásra elhúztam a szám, nem ezt az "eredményt" vártam, nem ebben reménykedtem, nekem nem ez kellett! - Fontold - hagytam rá némileg epésen, majd hallgattam a varázslattal kapcsolatos fejtegetését. Egy hónap? Annyi nekem - mostani érzésem szerint - elég lenne. - Hogy a megkötésével semmit sem érek el? A fenevad kéjesen nyújtózott bennem, mint aki előre tud minden lehetséges kimenetelt. Teljesen biztos a dolgában, ő mindenhogyan nyerni fog. - Csodás...
Nem is akartam újdonsággal előállni számára, a világmegváltás rég nem az én dolgom - sosem volt az - csupán a magam egyszerű, mondhatni józan paraszti ésszel tett meglátását közöltem. Hogy mit kezd vele, már nem a én dolgom, de ismertem Darrent annyira, hogy tudjam, nem fogja csak úgy elereszteni a füle mellett a dolgot. Mikor újra felém tekint, fejcsóválva nyomom el a csikket a kocsi oldalán, képemre szórakozottan könnyed félvigyor kúszik válasza hallatán. - Nem is emlékszem, laktál-e valaha külön. Mióta én itt vagyok, biztosan nem... - Merengek el kicsit, mielőtt újfent rá emelném tekintetemet, előállva a farbával: adjon egy kis időt. Nekem persze, de ugyanakkor magának is, még ha nem is látja meg talán, hogy ez a célom és nem a szimpla időhúzás. Sosem voltam az a fajta, aki lyukat beszélne bárki hasába is, meghagyom ezt az informátoroknak, de olyannak se ismerhetett meg, mint aki hagyja, hogy valaki fejjel előre rohanjon bele valami hülyeségbe. Pláne, ha egy barát az illető. Éppen ennek köszönhető, hogy a varázslat múltjáról ejtek néhány ismeretterjesztő szót felé, kissé széttárva karjaimat költői kérdésére. Nem én mondtam ki... - Csak akkor jó büntetésnek, ha farkas és gazdája foggal-körömmel ragaszkodnának egymáshoz. - Zártam ennyivel, hisz ez nem műhelytitok, szimplán kilogikázhatja bárki, aki ismerője a varázslat mibenlétének kicsit is. Morcogását mintha meg sem hallanám, kerülöm meg a járművemet, s csupán pár lépésnyire elhaladva tőle torpanok meg. - Na mi lesz, jössz? De ne így, ha már az erdőn vagy! A kocsiba bedobhatod a ruháidat... - Mutattam is a platós teremjáró felé, hogy ha minden igaz, akkor egy - gazdája szerint - flúgos bundással együtt vághassak neki az utolsó körnek a megmaradt etetőhöz. Percekig csak lépdelek, magam elé tekintve, gondolataim társaságában, holott közben nagyon is a bundást figyelem: mennyire a megszokott, miben más eme alakját felöltve viselkedésében, mit is takar pontosan az a fenenagy kezelhetetlenség... Mikor elhalad mellettem, még azt is megkockáztatom, hogy a tömött bundába simítsak hátán, kellő óvatossággal egyelőre, hisz ki tudja, nem akar-e kezembe kóstolni.
- Sose laktam külön - vallottam be csendesen és igazából ezt majdhogynem egész életemre lehetett mondani. Onnantól, hogy Kirillhez kerültem nála, vele éltem, majd Victorral és Ryannel, aztán dezertőrök között. A sacramentói falka esetében is a közösségi házat választottam és amikor északra jöttem, akkor sem volt kérdés, hogy a Lakban szándékozok élni. A rövidebb megszakításoktól eltekintve, mindig közösségben éltem, ötven éve pedig velük. Furcsa volt elképzelni, hogy kicuccoljak és egyedül tengődjek egy lakásban a belváros egyik bérházában. Furcsa és idegen, minden zabosságom ellenére, hiába kecsegtetett a változás lehetősége. Elérte, hogy kicsit lassítsak és eltűnődjek, nem csak ezen, hanem a varázslaton is, mindazon, amit mondott, mesélt. Bosszantott valahol, hogy teljesen őszinte legyek, mert a nyilvánvalót tolta a képembe szinte minden megszólalásával. Sürgetésére rá kapom megint a tekintetem, pillantásom találkozik az övével egy-két másodpercnyi méregetés erejéig, majd a platóra dobáltam a cuccaimat és váltottam. Ellenérzéseim voltak ezzel kapcsolatban és aggodalmam, ha már ennyire a felszínen ólálkodik a fenevad, nem szeretem még inkább kiengedni, ennek ellenére hallgattam Williamre. Nem tudom, mit várt, de biztos nem ok nélkül kérte, és ismertem már annyira, hogy ne tartsak tőle, hogy bízzak benne. A váltás végeztével kinyújtóztatom tagjaimat, az elmúlt teliholdakat leszámítva nem igazán voltam ebben az alakomban. Megráztam magam és elindultam, mancsom alatt roppant a hó, enyhe szellő markolt bundámba és a Protektor mágiája. Bizsergette energiáimat, hogy sejtette az erejét. Volt ebben valami hipnotikus, valami ősi, ami a megmagyarázhatatlanságával simogatta ösztönlény mivoltom. Érzem a mozdulatot, a szándékot, amivel bundámba túrna, reakcióm reflexszerű. Kitérek keze útjából és helyzetet váltva szembe kerülök vele. Merőn nézem, hátam egyenes, fülem rezzenetlen, ahogy minden idegszálam rá koncentrál, némileg bizalmatlanul, óvatosan, enyhe figyelmeztetéssel. Üzenetet viszont nem küldök elméjébe - halkan mordulok, majd indulok tovább, miután úgy érzem, hogy megfelelőképp tudattam vele a határt. Nem tudom, meddig él, de most ott van, mert sem az ő, sem más simítását nem kívánom. Mellette haladok, felvéve lépései ritmusát, kényelmes távolságot tartva tőle. A társadul szegődök erre az útra, de sose leszek simogatni való kedvenc, öleb. Akkor sem, ha a mágia, ami körülleng, jólesőn borzolja energiáimat.
Nem kommentáltam megjegyzését, elvégre nem tizenéves siheder és a kölyökkorból is régen kinőtt, ami a farkaslétet illeti. El tudja dönteni maga is, mihez akar kezdeni az életével. - Úszni fog vagy belefulladni ebbe a mocsárba, amiben most kavarog éppen. Bízok benne, hogy előbbi lesz a végeredmény hosszútávon, bármiben is maradjon a kiköltözés kapcsán. Nem mulattat bosszúsága, de hazudnék, ha azt állítanám, nem érzem felőle a távolságtartást, a morgós elégedetlenséget a nyilvánvalóval kapcsolatosan. De hisz ismer már, mondhatni akképpen, mint a rossz pénzt. Az egyenes beszéd az én kenyerem, nem a kertelés. És nem, vicces se sütök el ilyen helyzetben, ekképpen állom a tekintetét, jelezve, komolyan gondoltam, amit. Tart a bundásától? Nagyon helyesen teszi, hiszen egy vadállatból sosem lesz kezes öleb, legyen bármennyire is összeszokva gazdájával! Engem meg csak ne féltsen - remélem nem teszi - hiszen erre tettem fel az életemet. A farkasok nyelvén sokkal jobban értettem, mint holmi pszichológiai, lelkizős humbugén, ami azt illeti.
Néma, szótlan társakként indulunk meg egymás mellett, csak a szél fütyüli a fagyos észak dallamát köröttünk, s óvatos a mozdulat, szinte belesimul a képbe, amivel felé nyúlok. Megfagy a festői kép, minden mozdulatom lassúvá válik, ahogy szemközt kerül velem. Állva a sárga pillantást önkéntelenül is elégedett félmosolyra húzódik képem. Valami hasonló reakciót vártam, ami azt illeti, s eszem ágában sincs megszelídíteni vagy akarata ellenére igába hajtani a természet vad szülöttét... Ezt sugározza mozdulatom is, ahogy lassan emelem fel tenyeremet, megadóan mutatva felé, hogy lássa: megértettem és nem próbálkozom ilyesmivel többet. Hagyom azt is, hogy előttem járjon pár lépéssel, s mégis mellettem haladva, nem hagyva le túlságosan. Ezt már mondjuk sokkal inkább ő generálja, hiszen könnyedén megtehetné, hogy előre szalad, maga mögött hagyva engemet... mégsem így van, ez pedig bőven elég bizonyosság számomra, hogy tudjam, nem olyan végzetes a helyzet, mint Darren elsőre lefestette. Hogy a farkasa még mindig az az északi, fagyos dög, aki eddig volt, de nem fordult ki teljesen önmagából. Lassan elérjük az etetőt, bennem kérdés fogalmazódik meg, melyet fel is teszek, nem figyelve fel a környék békéjét megtörő hangocskára azonnal. - Valóban úgy gondolod, hogy némi külön töltött idő jót tenne mindkettőtöknek?
Másabb most, mint korábban, de az okát nem lelem, így frusztrált vagyok inkább, miközben annak ellenére, hogy megmaradok tudatomnál, valamibe belesüppedek, valamiben elmerülök. Energiáim lassan, minden megtett lépéssel egyre jobban ráhangolódnak a Protektor körül zsizsegő mágikus aurára, a világ pedig apránként leszűkül erre, a roppanó hó hangjára, az erdő neszeire. Csak az óvatos mozdulat zavar fel, az, amivel bundám felé nyúl, s aminek hála egy pillanat alatt szembe találja magát velem. Halkan mordulok elégedettségére, el azonban csak akkor fordulok tőle, amikor felemeli kezét megadásképp. Kitartom még egy másodpercig a pillanatot, majd könnyedén mutatom neki ismét hátam, ahogy újfent elindulunk. Továbbra sincs kedvem szólni, nem érzek késztetést rá, kiváltképp, mert a puszta testi reakciók eddig bőségesen elegendő magyarázatot szolgáltattak neki, nem kellett szavakkal megtámogatnom mindezt. Az a megfejthetetlen valami úgyis túl izgágán kaparászik belülről. Ezért nem váltok ügetésbe és intézem úgy, hogy Williamnek is kényelmes legyen a tempó. Mágiahasználó testvér... Egyszer, még nagyon régen mintha olvastam volna erről. vagy csak hallottam, nem tudom, akárhogy legyen, most úgy sejlik fel bennem, mint egy bizonytalan, halk suttogás, amit nem értek. Zavar. Nem csak ennek kapcsán, hanem mindennel szemben, hogy nem értem, még sejtés szinten sincs bennem, mintha siket és vak lennék még mindig valamire, amit jó ideje észre kellett volna vennem. Megtorpanok, megrázom magam és nagyot fújok, s szinte ezzel egyidőben hallom meg a vinnyogást. Az etető közelében jártunk már, onnan szólt, a szél pedig felém hordta a hang tulajának szagát. Fülemet fordítottam csak William felé elsőre, nem fogva fel szavait, mert más kötött le. Miután az is elért, felnéztem az arcába, de nem feleltem, mert nem tudtam mit mondani, helyette nekiiramodtam az etető felé. A nyüsszögés egyre hangosabb lett, a bűz erőteljesebb, kisvártatva pedig megpillantottam az etető lábánál kucorgó szőrcsomót. Tisztes távolban álltam meg tőle, kényesen eltartva a fejem, nehogy véletlen bármi is rám ragadjon a szagából. Elindult volna felém, de morogva vicsorítottam rá, ha közel merészkedik, addig élt. Bolhás korcs. Kutya. Leültem, bevárni Willt, kezdjen ő valamit ezzel a döggel, én - ha nem muszáj - hozzá nem érek, az tuti! Mégiscsak farkas vagyok... A Protektorra néztem a vadállat szemével. Idegen, mégis ismerős húrokat pendített meg bennem, amit nem tudtam hova tenni, amiről nem tudtam biztosan, hogy micsoda. Csak azt, hogy másabb, mint amit eddig tapasztaltam, sokkal... intenzívebb, markánsabb, érzékenyebben érint, bekúszik a bőröm alá, belopja magát energiáim közé és megveti magát ott. ~ Maradjon mindez köztünk ~ mondtam végül, némi eltűnődést követően. ~ Átgondolom még egyszer... A kutyafajzatra pillantottam becsmérlőn. Micsoda különbség, mennyire felfoghatatlan... mekkora lealacsonyodás lenne.
Lassan ingatom fejemet, ahogy hátat fordít nekem, képemről szép lassan eltűnik a félmosoly is, de megmarad utána valamiféle békésen kedélyes hangulat, mintegy lenyomataként az iménti gesztusnak. Jó ez most... a csend, ami körülölel bennünket a természet sajátos, sosem nyugvó dallamát dúdolva. Nem csak rá van jó hatással, ami azt illeti, engem sem ér el a tizenhármak nyűgje, Alignak kísértése és a sajátjaim féltése. Itt nem vagyok vezető, hatalmasabb úr nálam a vadon haragja. Csak egy őrző vagyok, egy vérfarkassal az oldalán a térdig érő hóban haladva, nem több. Megtorpan és beérve két lépést követően én magam is hasonlóképp teszek, szinte már várakozóan tekintve le rá, ami kérdésemet illeti, ám ahelyett, hogy válaszra méltatna, nekiiramodik az etető felé. Elébb csak tekintetemmel követem, ám haladási irányát szemlélve immáron én is kiszúrom azt a... szőrgombolyagot a hófehér tenger közepén a fatákolmány alatt gubbasztva elárvultan. Sietőssé váltak hát az én lépteim is, épp időben kapva fel grabancánál a méretes kutyakölyköt, ki nem okulva Darren figyelmeztető morgásából, csak azért is közelébe merészkedett volna a megtermett hímnek... Szemem magasságába emelve vettem jobban szemügyre a bűnbánatos tekintetű "prédánkat". Hát téged meg ki hagyott el, te kis jobb sorsra érdemes? Tekintetem Darren üzenetére vándorol csupán vissza felé, s bólintok. - Tégy úgy. Aztán ha döntésre jutottál... tudod, hogy érsz el. - Vagy éppenséggel hol. A kölyökkutyát a földre téve bízok benne, hogy lógva hagyja immáron az erősebbet, s az sem hergeli direktbe szolgalelkű "fajtársát", míg elrendezem az etető körül a dolgokat...
Csúnyán szólva lepasszoltam a két kis nőstényt, amíg távol voltam, szépen és némileg a valósághoz közelítve: beszélnem kellett Olennel és nem szívesen vittem volna magammal a lányokat. Biztonságosabb nekik a faházak és a többiek között, s hogy véletlen se lehessen nagyobb galiba, olyanokra bíztam őket, akik csak egy-egy Kölyökért feleltek. Előző este felhívtam a hímet és megkérdeztem, hogy el tudna-e szabadulni kicsit, már csak azért is, mert marhára nem telefontéma volt, amiről beszélni akartam vele. Természetesen csak tájékoztatom az wasilli dolgokról... természetesen. A városból kiérve, az erdőbe vetve magam ledobtam a gönceimet, a hátizsákomba gyűrtem őket, majd váltottam, fogam közé kaptam a cuccaim és futásnak eredtem. Nem várhattam el Olentől, hogy egészen idáig lejöjjön, viszont - tartson bárki nyugodtan paranoiásnak - túl nyilvános találkát se szerettem volna. Az erdőben jobban bízom jelenleg, mint a városban, emellett jól esett kinyújtóztatnom az északi fenevad gémberedett tagjait. Hadd vigyen a lába, már nem tartottam attól, hogy tévútra vezet.
Sokáig futottam, legalább egy óra hosszat, amit igazából meg se éreztem, jól esett a mozgás. A megbeszélt tisztás szélére érve ledobtam a zsákom, visszaváltoztam és felöltöztem. Rá akartam gyújtani - bár már jóval ritkábban tettem, mint ősszel, mégis olykor megkívántam -, ám végigtapogatva dzsekim zsebeit rá kellett jöjjek, hogy se cigi, se öngyújtó. Rá kéne szoknom, hogy még indulás előtt ellenőrzöm a holmim. És ez volt az, amit esélytelennek láttam. Az álommal nem foglalkoztam, pontosabban tudatosan kerültem gondolatban egyelőre. Talán ezért, talán azért, mert választottam, vagy egyszerűen ez is olyasmi volt, ami később csap meg, később roppant össze, nem tudom, minden esetre nyugodt voltam. Jobb híján, amíg a hímet vártam, besétáltam a tisztásra és leengedett pajzzsal elterültem a fűben. Csak hallgattam a fák közt járó szél susogását, a különféle neszeket és a felettem elúszó felhőket bámultam. Idilli és csendes volt minden, el se akartam hinni, hogy ez a hónap tartogathat bármi rosszat, ha most ilyen békét érzek. Olen energiáit észlelve ültem csak fel. Még mindig fura kicsit ez a fajta energiahalmaz, hiába teltek el hónapok azóta, hogy viszont láttam. Valahol még mindig azt vártam, hogy egyszer csak a régi farkasa fog felém integetni, holott tudtam, hogy erre semmi esély, épp ezért sose hoztam fel neki, előtte. - Szevasz, sógor! - Az arcomra fagyott a vigyor és félig fintor lett belőle. - Baszki, ez rosszabbul hangzik, mint gondoltam, Olen maradsz, sajnálom - nevettem könnyen, mert ez... hát ez hangzásra szörnyű volt, holott a jelentésével és az egésszel az ég világon semmi bajom. Csak ez az elnevezés... - Kösz, hogy jöttél - tettem hozzá és a seggemen ülve vártam meg, hogy mellém érjen és ha akart, ő is letelepedjen. - És bocs, hogy csak így, ilyen hirtelen hívtalak. Nem akarok olyan lenni, hogy hopp, gondolok egyet és Nacrosh-ék ugranak, mert tényleg nem így szeretném, de valahogy mindig röghöz vagyok kötve, amikor beszélnék valamelyikükkel és csökkentett mozgásterem van. Amit általában csakis magamnak köszönhetek.
Nem szívesen hagytam egyedül Jast a Lakban. Nem a bizalmatlanságom miatt, azt már lenyeltem. Egyszerűen csak tudtam, hogy idegen neki, hogy új és valahol bizonyára ijesztő. Jó, ő pont nem az az ijedős fajta, de meghagytam magamnak ezt a tudatot. Darren hívására természetes volt, hogy igent mondjak. Sosem hagynám cserbe, ahogy - feltételezem - ő se engem. Legyen szó bármiről. Tényleg... bármiről. Az se lepne meg, ha csupán azért hívott volna, mert nem tudja eldönteni, hogy csíkos vagy kockás terítőt tegyen az asztalra. Lényegtelen is volt, ha neki fontos, nem fogok nemet mondani. A dolgaimat ezen okok folytán el is intéztem, a megbeszélt időpontra pedig kivezényeltem magam a tisztásra. A Ducatit ezúttal sem hagytam magára, habár némi pofozáson még át kell ejtenem. Nem szeretném, ha bármilyen bostoni felismerné... valahol. Kicsit távolabb tettem le a motort, az országút mentén elhelyezkedő - közeli - parkolóba. Onnan pedig maradt a séta, tempós ugyan, de sima séta. A farkasom buzgón próbált volna előmászni, hagy fusson, hagy szaladjon. Egy ideje már nem engedtem ki őt... pont azóta, hogy Jas megérkezett. Sajnos, most sem járt szerencsével a dög, így visszatessékelve őt a helyére vágtam mindkét kezem zsebemre. Jól esett beszívni Fairbanks fáinak illatát, jól esett kicsit egymagam lenni, míg meg nem éreztem a távolban henyélő hím illatát. Sarokból irányítottam magam balra, két összeölelkező bokor fölött ugorva át, hogy végül szélesedő vigyorral érkezzek meg Darrenhez. - Hidd el, nem bánom! - hogy Olen maradok. Még számomra is idegennek tűnt az előbbi megnevezés, úgyhogy jobb is így. Mindenesetre a mosoly nem fagyott le a képemről, és egy erős, baráti kézfogással üdvözöltem őt. - Természetes. - biccentettem kedélyesen, ezzel együtt pedig hangos robajjal le is dobtam magam mellé. - Piknik lesz? - élcelődtem kicsit, ellenben nem akartam túlhaladni a határainkon. Nem tudtam miért hívott, nem akartam hát belekönyökölni semmibe. - Ne szabadkozz már! - löktem meg vállammal a vállát, egyik lábamat elnyújtva, a másikat térdből húzva fel. - Baj van? - váltam komolyabbá, elhessegetve az előbbi szórakozottságomat is.[/justify]
A vigyorát tükrözte az enyém, ahogy megérkezett, miközben akaratlanul is belém furakodott a gondolat, hogy valószínűleg nem sokáig lesz már ilyen virágos jókedve. Mondjuk veszett kíváncsi voltam, hogy mit fog majd szólni mindehhez, és azzal nyugtattam magam, hogy viszonylag időben szólok! Váll veregetés, már tanultam valamit a múltból... Kézfogás előtt már levettem a gyűrűimet, nem akartam megégetni, már csak azért sem, mert most aztán tényleg mindenkire épen és sértetlenül van szükség. Úgysem marad mindenki az hónap végére, akkor legalább ilyen banális módon ne sérüljön. Ahogy ledobjam mellém magát, a kezdeti, árnyalatnyi felszültség, amit a várakozás és a bizonytalanság táplált bennem, eltűnt. Mint egy buborék, ami hirtelen kipukkant, bár fogalmam sincs, hogy mitől. Farkasom zavartalanul nyúlt el a másik hím jelenlétében, hogy azért, mert némileg bízott benne, vagy azért, mert nem tartotta igazán ellenfélnek... passz. Nem is kezdtem el firtatni, az enyhe struccpolitika még nem ártott meg. - Az ám, de még milyen! Olyan csemegét hoztam neked, ami vagy a torkodon akad, vagy jó ideig rágod, vagy... nem tudom. - Teljesen jó és bizalomgerjesztő bevezető. Bal fülcimpámban lévő ezüstömet piszkáltam szórakozottan, a gondolataimat rendezve. - Nem nevezném kifejezett bajnak. Mert nem érzem annak. Késztetés, sokkal erősebb és ellenállhatatlanabb, mint valaha képzeltem volna, vonz, húz, nem bírok tőle elnyugodni, mert ott zsizseg a bőröm alatt és állandóan azt duruzsolja, hogy nem a megfelelő helyen vagyok. - Vissza fogok menni északra. - Eldöntöttem, nincs már "lehet" vagy "talán", vagy "esélyesen". - A hétvégén. Képtelen vagyok távol maradni, Olen, nem azért, mert hősködni akarok, nem azért, mert adrenalinfüggő lettem vagy megzakkantam, egyszerűen csak... muszáj - néztem a szemébe megmásíthatatlan eltökéltséggel. - De ezt nem fogom közhírré tenni, viszont még két nősténynek elmondom, az egyik Yetta. Azt hiszem, ebből sejthette, mire akartam kilyukadni, hogy miért hívtam, hogy miért akartam mindenképp személyesen beszélni vele, elmondani ezt neki. - Belepasszíroztam a lábam a cipőjébe, és kurva kényelmetlen, már tudom. Úgyhogy... megadom neki a választási lehetőséget.
Látszólagos értetlenséggel fogadtam szavainak súlyát. Még a szemöldököm is ívesen felszaladt, miközben én már mellé dobva magam nyúltam el. Ha ittam volna, biztos, hogy képen köptem volna a számba lévő tartalommal; helyette szimplán megráztam a fejem. - Minek? - felháborodás ugyan nem csendült fel a hangomban, annál inkább az aggodalom és az értetlenség furcsa együtthatója. Nem akartam, hogy visszamenjen. De csekély kis pötty vagyok ahhoz az életében, és egyúttal a falkában is, hogy majd én tartsam vissza attól, ami otthon várhat rá a Vörös Hold alatt. Firtatnom is kár lett volna, hiszen nem csak tudta, de át is élte... Mégis visszamenne... - Nem jó ötlet. - vágtam rá sikamlós hangon. - Ki a másik? - nem volt fontos. Csupán érdekelt. Abban nem voltam biztos, hogy Yetta haza engedi, de féltem tőle... ebbe neki sincs sok beleszólása. - Jó, várj. - álltam meg a pillanattal, ahogy fél testemmel felé fordultam - Azt hiszem nem árt, ha kicsit képbe hozol. - kényszerűen kacagtam fel - Miért akarsz vissza menni? Miért muszáj? Tudod, hogy mi érkezik a nyakunkra. Én is lelépek Jassel, amint tudok. - utóbbiról nem tudom mennyit tud, de most nem is számított. Lehajtottam a fejem, ujjaimmal érdektelenül molyolva el saját felsőm szélén. - Szóval... kinek a cipője, és milyen választás? - pontosítottam, mert egyelőre vietnámi volt az, ahogy és amit beszélt. Nyilván nem vagyok sem hülye, sem értetlen, de egyelőre nem rajzolódott össze a szavak egymásba kapaszkodó fonala. Érteni akartam, tudni, hogy mit él meg, hogy mi zajlik benne, hogy ne érezzem úgy, hogy meg kell őt állítanom...
Elmosolyodtam kurta, mégis lényegre törő visszakérdezésre. Semmi mulatságos nem volt benne, mégis görbült a szám. Ugyanakkor bajban is voltam, mert ha teszem azt Yettának nem tudom normálisan elmagyarázni, akkor olyas valakinek, aki az egész kép felét se láthatja, még nehezebb érthető, logikus magyarázatot adni. - Mert hiába ésszerűbb itt maradni, a késztetés mást súg. - nem tudtam és igazából nem is lehettem konkrétabb. Nem fedhettem fel előtte olyan dolgokat, amiért minimum ketten egy csettintésre képesek lennének jobb létre küldeni, Vörös Hold nélkül is. - Payne - feleltem kertelés nélkül. - Egyszer már leléptem a közeléből mindennemű magyarázat nélkül, többé nem fogok. Szörnyű Teremtője vagyok valahol, ezzel viszont nem kívánom mindezt tetézni. Így se lesz könnyű, tudom jól. Érdeklődve és türelemmel fordultam felé, azok után, hogy a húgát készültem egy ekkora katyvaszba keverni, ez volt a legkevesebb. A kérdései továbbra is jogosak voltak, esélyesen ugyanezeket szegeztem volna neki fordított helyzetben, és egy pillanatra komolyan eltűnődtem azon, hogy abban a helyzetben vajon ő miképp felelne. Ő tudna-e felelni... Mielőtt viszont bármit is mondhattam volna, jött a Jases mondat, amire nekem nyílt el a szemem és pislogtam nagyokat, ártatlan-értetlen kölyök módjára. - Azt hittem, amikor nem jöttél... jöttetek velünk Wasillába, hogy maradni fogsz. - Őszinte csodálkozás ült a hangomban, mert tényleg nem értettem. Azok után, hogy a nősténye csak úgy, kóborként, kénye-kedve szerint mászkálhatott a Lakban - a Lakban! -, nem jönnek velünk. Ahogy Willow Ryallisszel. Amúgy is volt nekem ebben a helyzetben valami borzasztóan idegen, nem oké és nem-szeressem - ebben meg nekem -, de efölött már tényleg értetlenül ültem. Miközben egy kicsi légvár kezdett bennem lerombolódni, ami annyiból nem nagy ügy, hogy az újretervezés mestere vagyok, de nem hittem, hogy az a légvár ennyire légvár. - Van ott valaki, akit különösen most nem szeretek egyedül tudni. Többet nem mondhatok róla. Tudom, mi közeleg, Oli, és amennyire tartottam tőle márciusban, most annyira nem. Nem azért, mert elbizakodott vagyok, egyszerűen csak... azt hiszem, már annyira a legrosszabb forgatókönyvekre készülök, hogy nem igazán tudom félteni a magam bőrét. Nem úgy, mint mások az enyémet. És erre értettem a cipő dolgot. Múltkor mondtad Yetta kapcsán, hogy neki se épp kényelmes, amiben van, hogy folyton távol akarom tartani meg a többi. Hát, most már egész jól tudom, milyen lehetett neki. Láttam rajta, hogy egyáltalán nem tartotta ezt jó ötletnek, mi több! De a megértés szándékát is, és számított annyit, hogy én meg megpróbáljam elmagyarázni azt, amit talán nem lehet normálisan úgy, ha a másik nincs benne. Hogyan lehetne elmagyarázni a halált, a feltámadást, a megszállottságot, a pillanatot, amikor ráébredsz, mennyire hatalmas és ugyanakkor végtelenül emberi és esendő egy Alapító. És úgy akarnád megvédeni, hogy tudod, az ereje többszöröse a tiédnél. Közben meg szólsz a párodnak, aki valószínűleg veled fog tartani, ezzel veszélybe sodrod, mégsem látod helytelennek és nem érted, hogy miért. - Igazából... én se értem teljesen, Olen. És azt hiszem, abban bízom, hogy megérthetem, talán épp a Vörös Hold miatt, nem tudom. Egy részem kegyetlenül pontosan látja, mit kell tennie, egy másik részemnek viszont puszta sejtései vannak. A falka tiszta sor, de minden, ami azon kívül - a fölött - áll, ködös. Keresztül akarok ezen látni, akármi legyen mögötte.
Már értettem őt. Értettem mindent, ami végig szánkázott benne, kinyílt, mint egy tavaszi virág, majd nőtt, gyarapodott, akár egy vészjósló pillanat. Mert az volt, ez az volt, hiába szeretném szebb keretbe tenni, szebb látószögbe rendezni, az egész... - Életveszély. - pergett le ajkaimról, tekintetem viszont a földé volt, nem a hímé. - Tudom, hogy tudod mit kell tenned. Tudom, hogy... - akadtak el a szavak, mintha satut löktek volna eléjük, mialatt íriszeimet Darrenre emeltem. - Keskeny egy cipő... - fojtott hangon szóltam, újabb aggodalom kelt bennem életre. - Bármi is legyen az, ami fontos... tudom, hogy megoldod. Bármi is történjen, ne felejtsd el, hogy te... te vagy. És kérlek... - komoly voltam, az állkapcsom újra és újra összerándult - Ha rád tör a szükség, itt vagyok. Megyek. Ha kell, hát együtt halok meg melletted, de ne legyél egyedül a kaszás pengéjén. - talán már a fülcimpám is vérvörösbe fordult, arról pedig a legkevésbé sem akartam beszélni, hogy viszi e a húgomat. Nem kellett vinni - sajnos tudtam -, ment ő magától. Vakon, őszintén... én is ezt tenném. Egy Nacrosh már csak ilyen. - Vigyázz rá. - nem kérés volt, már-már utasítottam, ezzel is értésére adva, hogy tisztában vagyok vele, hogy a testvérem a jobbján fog állni akkor is, ha Alginak szemébe vér gyűlik. - Én is azt hittem. Nehéz azt mondani, hogy megyek, miközben nem akarok megfutamodni. Nem akarom itt hagyni a falkámat, a földemet. De... vigyáznom kell Jas-re. És meg is fogom őt védeni. Elviszem őt innen, míg le nem nyugszik - a teremtő -, de mint mondtam, ha kellek, hát itt leszek. - természetesen Jas nélkül, akivel ez egy újabb mérhetetlen meccs lesz, de ez van. Majd megérti... - Szerinted... keresztül is fogsz tudni látni rajta? - érdekelt, hogy hogyan látja, mit gondol és mit kíván tenni... Már, amennyire hajlandó ezekbe beavatni.
Ő a földet nézte, én az eget pásztáztam. A beszédtéma ellenére is itt, ebben az egész üldögélésben és létezésben volt valami megnyugtató. Van még békés hely a világon. Csak egy pillanatra rebbent a szemem, amikor megéreztem magamon a pillantását, a szavai pedig eszembe juttatták, hogy bizony ő volt az, aki Bostonból visszaterelt, aki látta a menekülési vágyam teljesen leplezetlenül és felfogta a keserűséget bennem. Ránéztem, lassan fordítottam felé fejem, tekintetem. Egyszerre volt melengető és ijesztő az egész számomra. - Bár tudnám, mivel érdemeltem ki ezt a hűséget - mondtam halkan, fel se fogva, bele se gondolva, hogy megszólaltam. Csak kimondtam, abban bízva, hogy hangosan nem tűnt olyan meghatottnak, mint amilyen bennem volt. - Ahogy csak tőlem telik, vigyázok - lapogattam meg a vállát, ellenállva az ölelés kísértésének. Hallgattam őt, némileg keserű mosollyal és teljesen olyan volt, mintha magamat láttam volna korábbról, a húga kapcsán. Csak a mi történetünk másképp alakult a magunk nyakassága és kötődései miatt. - Ezt barátodként és Ikkumádként egyszerre mondom: nem lehetsz egyszerre kettőhöz lojális szívvel-lélekkel. Nem lehetsz egyszerre kint és bent. Egyszer már leléptél, most a nőstényedet választod. Nem tudlak elítélni, mert pontosan tudom, milyen, amikor meg akarsz valakit védeni, akit szeretsz és nem akarod itt tartani. Számítok rád Olen, nem kevés és nem kicsi dologban, de így ezt nem lehet játszani, tapasztalatból tudom. - Fél kézzel hajamba túrtam és kissé felborzoltam azt. - Tudom, mikor fogok kilépni, mikor fogom elhagyni északot. Azt is, hogy mit akarok addig elérni, megpróbálni. És azt is, hogy ebbe Yetta nem fér bele, bármennyire legyen rossz, de minden önzésem mellet a falka van elől. - Mert csak így fogok tudni nyugodt szívvel tovább lépni. - Küldd el. Bízd olyanra, akiben bízol, ha nem képes vigyázni magára és gondoskodni magáról. Vagy menj vele. - Telezokognám a párnám, ha ezt választaná, de ezt már nem kötöm az orrára. - Nem látok mindent tisztán és pontosan veletek kapcsolatban, viszont h segítség kell, szólj. Akármiben, oké? Kérdésére megvontam a vállam, mert túl sok tényező szólhatott közbe még. - Másokon is múlik ez. De enélkül nem tudok innen lelépni. - Enélkül nem lehetek szabad.
Nincs ok. Hisz nem is kell. Farkas létem eleje óta ismerem őt, és a barátságunk sem két napos. Részemről pedig nem is kérdés, hogy mindennek az oltárán hűséggel állok. Hiszen fontos nekem, a falkám része, a testvérem. És már csak ezen felindulásból is védem őt, ha úgy kívánja meg a sors. Többek között ezért sem aggódtam - legalábbis nem annyira -, hogy a húgommal az oldalán tér majd vissza északra. Hallgattam őt, ajkaimról már rég eltűnt az a halovány mosoly is, amivel üdvözöltem őt. Tudtam, hogy igaza van, talán még egyet is értettem vele... - Nem őt választom. - szaladtak ki a szavak, noha nem volt ellenkezés íze. - Csak meg akarom őt óvni, ettől még nem áll szándékomban az oldal vonalra sasszézni. Őszintén megmondom Darren, hogy egyelőre azt sem tudom, hogy hova vigyem. Mióta visszajöttem, idegennek érzem magam az otthonomban. Lehet én vagyok süket és vak, de nem érzem jól magam... Kurvára nem. - ő az első, akinek ezt ilyen nyíltan, és tisztán elmondtam. Engem is meglepett, sőt... tulajdonképpen még magamnak sem vallottam eddig be. Csak nyűglődtem, kerestem magamat, a helyemet. De nincs, vagy csak nem lelem... szinte egy kutya. - Azt hiszem, kivételesen szükségem lesz rá, hogy megmondd, mit tegyek. - a fejem lehajlott, kókadt, mint valami hervadásnak induló gaz. Maradnom kell, már tudom. De Jast, muszáj lesz elvinnem innen. Arra, hogy Yetta mibe fér bele nála, és mibe nem... részben értettem, megértettem, még ha fájt is ilyet hallani attól, akit a húgom ennyire szeret. De tudtam miről beszél, és tudtam, hogy e nálam sincs másként. A falka mindig minden előtt állt, és biztos voltam benne, ha egyszer újra önmagam lehetek itthon, akkor bennem sem születnek kételyek. - Mit szeretnél, hol legyek? Mit csináljak? - utaltam itt arra, hogy nem kis szerepet szánt nekem a Vörös Hold alatti időkre. És bármennyire is liftezni kezdett a gyomrom, nem rezzentem, nem engedtem, hogy a szívem hevesebb ritmusra keljen. Csak fürkésztem az arcát, próbálva leolvasni róla a gondterheltség mögötti valóságot.
Gallyra fogunk futni - legalábbis parázhatnék ettől, valamiért mégsem teszem és nem a fene nagy nyugalmam miatt, ami elég széles határokat ismert. A farkasom egyszerűen nem fogja hagyni. Felkelek, amíg Oli beszél, majd szavaitól cseppet sem zavartatva magam, kényelmes vetkőzésbe fogok, s ha félbeszakítaná mondandóját, csak intek neki, hogy ne fogja vissza magát, folytassa, én attól még pőrére tudok vetkőzni. A "kurvára nem" végszóra tűnik el rólam az utolsó textil is. Van valami ingerlő az egészben, azt is tudni vélem lassan, hogy micsoda, és mindennek fényében: tenni is tudunk valamit ellene. Az ő érdekében is.
to be king
Pillanatok alatt váltok alakot, energiáim felcsapnak, s alighogy négy lábon állok, már vetődök is Olenre egy mordulás kíséretében. Ha vált, ha tiltakozik, nem érdekel, morogva, hátamon felborzolódott bundával intem rendere, energiáim az ismeretlen hímébe marnak engedelmességet követelőn, majd ha nem tesz ellene, magam alá gyűröm és hezitálás nélkül harapok a torkára. Engedem, hogy érezze, hagyom, hogy ott zubogjon bennem, a bőröm alatt, egész lényemben a nyers, csupasz tény, miszerint valahova, valakikhez tartozom. Egy falka tagja vagyok. És ez a falka előkelő helyen áll a prioritási sorban, történjék jelenleg bármi, mert esküt tettem, amikor a hegyiekhez csatlakoztam, esküt, amikor az Atanerjük lettem, esküt, amikor behódoltunk. Idegen? Hogyne lenne az, három év alatt a világ és ez a vidék kifordult a sarkaiból, még mi se bírunk lépést tartani a változással. De dacolj, és nem csak idegennek fogod érezni magad, hanem azzá is válsz, te, enyém számára ismeretlen hím, mert még egyszer sem ajánlottad fel a torkod! Gondolom másnak se, mióta visszatért az ember. Képes vagy ezt elfogadni, Illúzionista? Képes vagy ugyanúgy behódolni, mint az elődöd, a mancsomba adni az életed és védeni mind engem, mind pedig mindenki mást ebben a falkában? Kell ez az otthon, amit te sose ismerhettél, mert átkozottul új vagy még itt? Mondjam meg, mit tegyél? Mit szeretnék, mit tégy, hol legyél? Alattam, a mi rangsorunkban, a nyomomban, hogy védj, ha kell, a területünk határain, hogy védd a többit azoktól, akik ártani akarnak, akik nem a falka tagjai. Nem én vagyok az Atanerk, de miattam létezik ez a falka, így nem érzem jogtalannak, hogy én fogadjam a kötelékeink közé az átharapottat. Kell? Képes vagy ennek fejet hajtani? Megfeszül az állkapcsom, agyaraim mélyebbre vájnak, de a seb messze nem súlyos vagy halálos, és még tartom őt. Vadászunk, élünk, meghalunk, gyászolunk, ünneplünk - közösen, együtt. És éppen eléggé megoszthat és széthúzhat minket mindazon titkoknak a súlya, amiket az Alapítók hagynak egyikünkre-másikunkra, több nem kell. Se titkok, se széthúzás, se bizonytalankodás falkán kívüliek miatt. Elég.
Kezdőlap
