Éjjel volt, talán hajnalodott is, mire szagot fogtam. Jennytől tudom, hogy ide jött ki a bátyja én pedig nem akartam halogatni a dolgot, hát jöttem utána. Félreeső helyen parkoltam le a kocsival és a ruháimat az anyósülésre ejtve, a kulcsot pedig egy félreesőbb kő alá rejtve változtam át farkasalakba. A hófehér bundám világított az éjszakában szinte, ahogy nekiiramodtam. Télen hasznos lehet, ilyenkor nyáron inkább láthatósági mellénynek felel meg. Mint mondtam, sokáig kerestem, mire a szél felém sodorta az illatát a szarvascsorda pihenője felől. Sokad vadásztunk erre Olennel, még mikor csak ismerkedtünk egymással... a felsejlő emlékek mélyre vájnak, miközben lassítok sietős lépteimen. Az erdősávot elérve meg is torpanok, igyekezve bemérni, hogy merre lehet Ő, akit már egy jó ideje keresek.
Öt szarvas teteme hevert körülöttem, a föld véres mindenütt, fehér bundám is attól csatakos itt-ott, különösen a pofám. Néha mordulok, agyaraim kivillannak, oldalam sűrűn emelkedik, süllyed. Minden kiütközött, amit a gyűlés alatt és utána is még egy darabig sikerült magamba zárni, a farkasom hűvösségével elrejteni, de mikor már ő is kezdett ingerült lenni a sok domináns marhaság hallatán, na ott kezdődtek a problémáink. Dühös voltam. Miért kell a büszkeséghez ilyen megátalkodottan ragaszkodni, vagy a "dicső" múlthoz (mi volt benne dicső? a snowboard pályán bemutatott szaltók?), egy darab földhöz? Vagy ha már a föld ennyire fontos, miért nem lehet úgy felfogni, hogy jé, van megoldás arra, hogy ne öljük halomra egymást és maradhassunk is? Persze, mert a dicsőség, a tartás meg a hasonló domináns szarságok - mert az én szememben ezek azok - többet érnek, mint mondjuk az, hogy ne adj isten mind túlélhetjük! Felüvöltöttem. Nem voltam éhes, kivételesen a gyilkolás kedvéért öltem, magamban puffogtam, dohogtam, és ha most valamelyik okostojás ide is követett volna, esélyes, hogy mindennemű előzetes figyelmeztetés nélkül nekiugrok. Azt hiszem, utoljára akkor szállt el ennyire az agyam, mikor Jamie nekem jött. Igaz, hogy Raven tesztelésénél se voltam éppen virágszál, de ez az eset a Jamie-shez állt közelebb. Közeledő farkast érzek, hallok, szimatolok, okkersárga szemem egy pillanat alatt kapom a tetemek közül Yetta felé. Érzem a zsigereimben a feszültséget, és azt se tudom, hogy rá miképp fogok reagálni, egyelőre egész testemben feszült vagyok és úgy meredek rá, lesem, ahogy közeledik, mintha ugyanolyan levadászható préda lenne, mint körülöttem a szarvasok.
Ahogy közeledem az első, ami elér az a vér és a hús mindent átható illata. Összeszalad a nyál is a számban, hiszen ez nem egyetlen elejtett vad csábítóan hívó szava... ez rengeteg tetem lehet, ha ennyire mélyre hatol az erdő sűrű fái közt a vérrel átitatott levegő! A sietős lépteket azért a tisztást elérve felváltják az óvatos, megfontoltabb léptek, ahogy kiszúrom a vértől csatakos bundás atanerket. Van valami vad romantika az egész helyzetben, noha nem először látom ebben az alakjában és ő sem most találkozik először farkas-külsőmmel. Teszek pár lépést közelebb óvatos, lassú kimértséggel, hiszen a belőle áradó feszültség szinte tapintható és sárgán villanó tekintete is szikrákat szór felém. Ha a falkája tagja lennék, talán már régen laposkúszva közlekednék, úgy mellbe vágna az energiája - nem, ehhez nem feltétlenül kell dominancia, az egyszerű "Na most aztán elég!" érzés is bőven elegendő. ~ Darren... ~ szólok felé higgadnak tetsző hangon, hívón. Anyaian, de nem anyáskodón. Ha tehetném kitárnám talán a kezeimet is felé, hogy megöleljem, így azonban csak egy újabb lépést bátorkodom tenni feléje, noha az is lehet, hogy egy helyben toporgok csupán.
Óvatos, megállt tőlem tisztes távolságban, ami nagyon is ínyünkre van a szörnyeteggel, ne higgye azt mindenki, hogy akármeddig elmehet következmények nélkül, akár szó szerint, akár átvitt értelemben. Ugrásra készen álltam, tényleg nekimentem volna, ha olyan mozdulatot tesz, vagy olyat szól a fejembe - a pajzsom csak félig volt fent, mert nem saját területen vagyok. A hang, amivel hozzám szól némiképp kijózanít a vérmámorból, de még mindig nem vagyok biztos benne, hogy ha közelebb jönne, vagy elindulnék felé, akkor azt minden ártó szándék nélkül tenném. Jó darabig csak néztem a hófehér nőstényt, figyeltem, szinte vágytam rá, hogy tegyen valami meggondolatlant, de ennél ő okosabb, az én harci hevületem pedig sose a hosszú távjáról volt híres. Megráztam magam és leültem, jelezve, hogy jöhet kicsit közelebb, ha gondolja, én pedig nem támadok, nyugodt vagyok. Vagy legalábbis nem olyan átkozottul feszült, mint nem sokkal korábban. Azért ahhoz még kéne - nem sok, de egy kicsi igen -, hogy csak úgy rátámadjak. ~ Mit keresel itt? ~ néztem rá a zsákmányaim közül. Hangom színtelen volt, se nem éles, se nem érdeklődő, mert nem tudhattam biztosra, hogy utánam jött, vagy épp erre bóklászott és idevonzotta a vérszag.
Kedvem lett volna a képébe morogni, hogy mégis mi ez az egész viselkedés, amikor csak én vagyok az... de elégszer téptek már meg pofátlanságért, hogy ne kockáztassak meg egy hasonlót. Főleg, hogy sejtem, mennyire összecsaphattak most a hullámok a feje felett a hímnek. (És akkor még nem is tudok mindenről.) Szóval marad egy másik taktika és a nyugodt, megértő hangszín kerül előtérbe, ami úgy fest, beválni látszik. Ennek ellenére nem megyek közelebb, hanem egészen egyszerűen leutánozom a mozdulatát: hátsómra ereszkedve álltam a sárga pillantást a saját aranyló íriszeimmel. ~ Téged, te barom. ~ ciccenek szinte már nevetősen, de azért nem bízva el magamat. Nem véletlen nem megyek közelebb sem hozzá. Innét még van esélyem hátrálni, ha őfelsége úgy döntene, mára kitagad az udvar. ~ Hiszen megígértem, hogy megkereslek a gyűlés után... ~ Merthogy ott voltam, még ha nem is adtam ennek különösebb jelét. Szerencsére nem szenvedek kényszeres feltűnési viszketegségben. Bőven elég, hogy olykor rám jön a "Miss Look-at-Me"-s ötperc.
Leült. Nagyszerű. Dumálhatunk biztos távolságból, az a baj, hogyha sokat óvatoskodik még hajlamos leszek túl hízelgőnek találni a farkasommal, hogy ennyire tart tőlünk és már csak azért is kihasználni a helyzetet. Nehéz rajtam kiigazodni, ugye? Hát akkor én mit szóljak, magammal összezárva? Engem keresett, pazar, főleg, hogy meg is talált. Jó, hát elég nagy sebbel-lobbal távoztam a lakból, szóval nem csoda, hogy ott nem tudott nyakon csípni, de lám, ez se volt akadály, rám bukkant. ~ Hallgatlak, mennyire volt marhaság, amit mondtam? ~ Hogy miért feltételeztem, hogy annak fogja látni, nem tudom, mostanában túltengett bennem az "optimizmus", a mai éjjelen pedig tetőzni látszott, de sebaj, voltam már sokkal mélyebb kátyúban is. ~ Gyere már közelebb, nem foglak megenni, ígérem ~ szusszantottam egy nagyot, a testemből pedig a feszültség egy részét erővel kiebrudaltam. Ehhez viszont az kellett, hogy felálljak és elkezdjek mászkálni, valami levezetés kellett, így körözni kezdtem a magántemetőm körül. Tulajdonképpen figyelmen kívül hagytam a szarvastetemeket, nem voltam éhes, azok már nem mozogtak, szóval semminemű érdeklődést nem ébresztettek bennem innentől kezdve. Inkább Yettára figyeltem és próbáltam a nyugodt tónusból, higgadt energiáiból nyugalmat lopni magamnak is.
Eléggé elcseszett kanguyak/informátor lennék, ha a nyomolvasás legalapvetőbb praktikáival nem lennék tisztában. Na meg, a testvérei eléggé készségesek voltak irányomba, Jenny talán túlságosan is. Igaz, nem róhatom ezt fel neki... hjajj, az a nő. Utálni fogom magamat érte, hogy itt kell hagynom őt is, ha végül úgy döntök, hogy itt hagyom a falkát. ~ Egyáltalán nem volt az. Meglepő volt, de nem feltétlenül marhaság. Ráadásul mindent kicsit más megvilágításba helyez... kettőnkkel kapcsolatban is. ~ Már ha lehet egyáltalán kettőnkről beszélni. Nem sokat aludtam a múlt éjjel - azt próbáltam kibogozni, amit az elmúlt fél/egy évben összecsomóztunk, de úgy istenesen. ~ Miért érzem azt, hogy Bambi és a családja hevesen ingatná a fejét erre a kijelentésre? ~ Vetem vissza némi játékos élccel. Igen, ezek is mi voltunk, egy régebbi időből, amikor még minden olyan egyszerű volt: mint egy fuvar az útszéli stopposnak. Minden esetre, ahogy felpattan, úgy én is - jóval lassabban és lustábban - és közelebb lépek. ~ Megállnál egy kicsit?! ~ morrantam, s ha sikerült elcsípnem, bizony nyakába fúrtam a fejemet (igyekezve a vértől ázott bundájának illatát ignorálni, amíg csak lehetett). Csak a szívverésére koncentráltam és energiáira, melyek idáig űzték nyugtalanul, s igyekeztem a saját, kivételesen nála jóvallta megfontoltabbnak és nyugodtabbnak tetsző energiáimból átadni neki. Így álltunk az isten se tudja meddig - hacsak Darren ki nem tért előle, véget nem vetett a dolognak - mikor megtörtem a csendet: ~ Akármi lesz, Castor nem fog kesztyűs kézzel bánni velem, ha kiderül, hogy kémkedtem. És arra sincs semmi garancia, hogy a falka biztonságáért cserébe nem a fejedet kéri, vagy olyat, ami rád nézve nem épp a legjobb. ~
Oldalra biccentettem a fejem a más megvilágításra és kettőnkre. ~ Amennyiben? Legutóbb kifogásolta, hogy Atanerk vagyok - ez azóta nem változott -, nem látta okát maradni - így volna? - és bizonytalan volt önmagával kapcsolatban, meg azért szerintem bennem is, mert lássuk be, az a "szeretlek" felhúzott pajzs mögül akkor, mikor épp el akartam kergetni... Szusszantam egyet Bambiékra. Hirtelen felindulásból elkövetett szarvasölés - még mindig jobb, mintha a falkából téptem volna meg valakit. Járkálni kezdtem, mert mozognom kellett, valamivel levezetnem a feszültséget, a fölös energiákat, Yetta meg még megállást is követelt! Az első, ösztönös reakcióm az volt, hogy felé kaptam a mancsommal, de csak figyelmeztetésképp, hogy ne olyan morgós-parancsolósan, mert azt nem csípjük. Kissé vonakodva ugyan, de megálltam, s hagytam, hogy a nyakamba fúrja a fejét, hogy közeledjen, hogy energiái utat találjanak hozzám, farkasa az enyémhez. Hosszú percekbe telt, mire úgy-ahogy lenyugodtam, s finoman oldalra döntve a fejem Yettáéhoz simultam. ~ Gyanút fogsz kelteni, ez biztos, ha velünk együtt jössz. Egy farkas, aki egyszer tag, egyszer nem, ráadásul mikor nem tag a hotelben lófrál. Bár a papírforma szerint nem fogadtalak vissza, nem hódoltál be újra, szóval még kóbor vagy. Más úton kellene bejutnod de a képességeid révén. Ha belemegy a falkaegyesítésbe, két célpontja maradhat: az őrzők és a kóborok. ~ Ha még egy darabig maradna falkán kívül és utánuk szimatolna, sikerülne értékes infót szereznie, az Castort is meggyőzheti, hogy hasznos, megéri befogadni és talán a kellemetlenebb gyanakvásról is elterelődik a figyelem. Hogy tőlem mit kérhet... Gondolatban elmosolyodtam. ~ Megkapná, ha ez lenne az ára, adnám ellenkezés nélkül. Nem nagyzoltam, vagy hős lovagot játszottam, tényleg úgy voltam vele, hogy ha az én életemért cserébe a többiekre nyugi és befogadás vár, akkor legyen. Egy farkasom olyan akció közben halt meg, amire én küldtem, az elődeim pedig nem tettek valami sok önfeláldozásról tanúbizonyságot, én viszont nem ők vagyok.
~ Amennyiben nem leszel már vezető. ~ Szusszanok, bár kedvem lenne elütni a kérdését igazából, ahogy felém csapó mancsa elől is kitérek félrelépve, behúzott nyakkal kissé. Az biztos, hogy több ideje jut úgy a családjára, a kölykére... kettőnkre? Lehet kettőnkről beszélni egyáltalán? Ezen is agyaltam az éjjel, s bizony, rá kellett jönnöm, hogy az a bizonyos szó annyira megijesztett, hogy képes voltam kapásból végletekben gondolkozni. Nincs olyan, hogy mi. Ő van, meg én vagyok és volt egy esténk, amit soha nem fogok felejteni. Van egy szikra, egy érzés és a késztetés, hogy többet és többet kapjak belőle tőle, vele, általa. Nem túloztam Samnek. Tényleg képes lennék főzni is megtanulni ezért a hímért, ha kell. Hogy ezt mennyivel könnyebb volt a srácnak kimondani, mint magának Darrennek... ~ Az őrzők nem igazán szóltak bele a dolgaitokba, nem? Hacsak jó oka nincs rá, kétlem, hogy nekik menne... nem hülye. ~ Fejtem tovább a gondolatot ahelyett, hogy konkrét választ adnék - vagy legalább megerősítést, cáfolatot arra a kérdésre, akarok e egyáltalán a falkával tartani, a másikhoz csatlakozni. Azért a nagy önfeláldozós szavakra hallhatóan koccannak össze fogaim számban, mikor állkapcsom megfeszül. El is hátrálok tőle kissé hitetlenkedőn "csaholva". ~ Mi értelme lenne akkor veletek tartanom, azt mondd meg! Hogy végignézzem, ahogy esetleg a fejedet veszi?! ~ Nem teszem hozzá, hogy a falka fele nem ér annyit, hogy Darren az életével fizessen érte. A céljai jók a hímnek, csak a diletánsakért és a kétkedőkért igazán kár lenne érte. Türelmetlenül, dacosan toppantok is a lábammal nyomatékosítón, ahogy elhátrálok kissé tőle. Ne, ezt ne kérje! Ehhez nem fogok asszisztálni, az biztos.
Emlékeztem, mit mondott a rangommal kapcsolatban a múltkor, hogyne emlékeztem volna! És ha nagyon akarom, össze is rakosgatom a dolgokat, de mivel róla volt szó, így még mindig maradhattak olyan pontok, amikkel csavarhat az egészen egy nagyot. Szusszantam egyet. ~ Mi lenne, ha nem térnél ki folyton, nem kéne mindent harapófogóval kiszedni belőled, hm? ~ kérdeztem, kissé talán türelmetlenül. Már egy ideje jártuk ezeket a köröket, egymás kóstolgatását, méregetését, és szerettem volna végre tudni, hogy... ~ Mit akarsz tőlem? Akarsz egyáltalán valamit? Tőlem, mint hímtől, nem mint Atanerktől, vagy a falka tagjától, vagy Olen barátjától, hanem... attól az idiótától, akit összeszedtél egy pokrócban az út széléről. Az őrzős kérdés most érzelmi szinten egy cseppet se érdekelt, de ugye nem lehetett csak érzelmi szinten gondolkodni. De... na, engem most sokkal jobban érdekelt, hogy Yetta erre mit mond, minthogy mi lesz az őrzőkkel. ~ Nélkülünk ez a két külsős célpontja lehet, azt meg nem tudom, hogy mik lesznek utána a céljai, ha belemegy. Nem érdekel! Azt mondja, hogy jön, marad, később jön, elmegy, hova tart és miért? Jó, a miértet ugorhatjuk, ha nagyon muszáj, de ne kerülgessük tovább a forró kását, és ne rébuszoljon! ~ Nem tudom mi lesz az "ára", ez csak egy szélsőséges lehetőség, amivel számolok. És aki képes arra, hogy behódoljon velem együtt az ellenségnek, mert bízik bennem, vagy mert hű hozzám, vagy egyszerűen csak ezt látja célravezetőnek, azért megéri. Akikért pedig nem, azok úgyis kimaradnak az egészből, mert előbb futamodnak meg, előbb hátrálnak ki. ~ Ha hagyta, képen nyaltam. ~ Te nem akarod végignézni, hogy esetleg kivégeznek, én pedig nem akarok olyan Atanerk lenni, aki nem tett meg minden tőle telhetőt azért, hogy megmentse a társait. Tark voltam, a védelmük volt a dolgom, de most is ez a célom. Élve látni őket. Tudom, hogy a vezetők többségének a hatalma feladása egyenlő a bukással, a kudarccal, a szégyennel, azzal, hogy alkalmatlanok a posztjukra. Öhm, igen, én tudom magamról, hogy nem vagyok Atanerknek való, de azt is, hogy ki igen és milyen úton kerülhetne a falkám élére, hogy hogyan lehetne a lehetőségekhez mérten a legjobban kijönni ebből a háború fogalmát csúfoló helyzetből. ~ Yetta... Nem tudtam, mit mondhatnék még, mi az, amit még nem mondtam. Ott álltam előtte, mindennel, ami én voltam, a falkával és a gyűléssel - meg Bambi családjának tetemeivel - a hátam mögött. Ha belegebedek se leszek más vagy több, ez... ez a maximum. Odabújtam volna hozzá, kérleltem volna, hogy maradjon, tartson velünk, jöjjön majd utánunk, ám nem tettem. Nem a férfiúi büszkeség, vagy egó miatt, nem azért, mert feléledt a hatalmas dominanciám, ami nem tűrné, hogy egy kisebb, gyengébb nősténynek "könyörögjek", hanem mert az már meghunyászkodás lenne. Lehet, hogy lesz olyan helyzet, amiben ilyesmire fanyalodok majd, ez viszont nem az a helyzet.
~ Darren, én... ~ Akarok. A rohadt életbe is, persze, hogy akarok! De ez olyan valami, ami ellen a lényem egy része és talán a farkasom is, ez a szilaj, szabad lélek foggal-karommal tiltakozott és a fennmaradó résznek igencsak nehéz volt legyűrnie őket magamban - hiába minden határozottságom. Tényleg mindegy, mi van az őrzőkkel, de én a választ is megkerülöm - vagy inkább elodázom lenne a helyes kifejezés a dologra, amit művelek - és inkább azon szavaira összpontosítok, amit eztán közöl. Mert van mire összpontosítani és min fennakadni, az biztos! Hátrálok, ő pedig közelít. A szívem hevesen ver, miközben dacosan tiltakozik minden porcikám az ellen, amit az előbb mondott. Hogy most a falkáról mit hadovál össze meg vissza az elszáll mellettem. Egyik fülemen be, a másikon ki. Még az iménti szavak visszhangoznak újra és újra. Ebből pedig érdes nyelvének forró érintése zökkent ki. Apró, elhaló nyüsszenéssel "adom meg magam" és tekintek rá ebből a közelségből. ~ Mindig is tudtam, hogy túl jó ember vagy, Darren. ~ Nincs ebben semmi lenéző, lekicsinylő - épp ellenkezőleg. Pontosan tisztában van a saját határaival, képességeivel és azzal, hogy vezetőnek lenni szar meló, mert nem mindig lehet jó, néha mocskos döntéseket is kell hoznia a sajátjai érdekében az embernek és nem felelhet meg mindenkinek ráadásul. Tisztelem benne, hogy ennyire ismeri önmagát, ugyanakkor valahol ijesztő is a gondolat, hogy míg ő tudja, mit akar, addig én képes vagyok bizonytalanságból még nagyobb bizonytalanságba taszítanom magamat. Pedig láttam én esendőnek is a férfit már, most ez mégsem ötlik fel bennem valahogy... ~ Ne... ne Yettázz nekem, Darren, mert én... ~ Egy pillanatra idegesen léptem el tőle, de tekintetét továbbra is állta eleven tükörként a pillantásom. ~ Tudom, hogy nem lett volna szabad senkinek említenem a kémkedést, de mielőtt elmentem, beszéltem róla Sammel. Nekem... nem mehettem el úgy egyszerűen, hogy ne mondjam el valakinek, mennyi mindent jelentetek nekem! Egy komplett végrendeletet hagytam a kölyökre és hidd el, nem vagyok büszke magamra érte, de... utáltam volna, ha valami történik és minden szó nélkül lépek le Olentől, Jennytől, a falkától... Tőled. Darren én... ~ Ide-oda billentem mellső lábaimon hezitálva, épp csak nem toppantva az idegességtől. ~ Én szeretnék egy esélyt adni kettőnknek! ~ Vakkantottam felé. Tessék, kimondtam! ~ És szeretném, ha működne, de ehhez te is kellesz. És nem úgy, hogy önként vonulsz a halálba! ~ A falkája békéjéért. Önzőség ilyen megközelítésből amit mondok, de nem érdekel. Most minden eltörpül csak ő meg én és a kettőnk dolgai vannak. Minden más másodlagos. ~ Ráadásul, mióta csak visszajöttem, ez megy... Válasszak, mit akarok, mondjam meg! A francba Darren, semmire sem vágytam jobban, minthogy újra lássalak, erre nem volt alkalom eddig, hogy egyszerűen csak élveztük volna a helyzetet és hogy nem Samtől kellett hallanod azt, hogy hogyan érzek veled kapcsolatban. Csak pár kibaszott óra, ami nem szól semmiről a köröttünk levő szarságból. Jelenleg ezt szeretném tőled! ~ A továbbiakra meg ott van a három nap haladék, hogy kitaláljam, legalábbis merem remélni, nekem is kijár, mint a többieknek.
A "túl jó emberre" csak megráztam a fejem. Ha tényleg az lennék, Ash nem csalódott volna bennem, az más kérdés, hogy nem tartozom a vérszomjas szörnyetegek közé, ettől viszont még se több se jobb nem vagyok náluk. Ilyen téren is ismerem magam, Yetta viszont azt hiszem még mindig jutott a mélyére a lényemnek, ez pedig talán nem is baj. Enyhén oldalra biccentettem a fejem, s vártam, hogy mit mond, mit reagál, mit akar. Hogy mire számítottam? Semmire, nem tudtam megítélni, hogy ebben a helyzetben mit fog lépni, mondani, több dolgot is lehetségesnek tartottam. Arra, hogy elmondta Samnek a dolgot bosszúsan mordultam, komolyan lassan az volt a kérdés, hogy ki NEM tudott erről. Láthatta és érezhette is rajtam, hogy ettől nem voltam elragadtatva, de nem vágtam közbe, mert félő, hogy akkor többet nem jutunk ehhez a részhez, márpedig én szerettem volna végre egyenes választ, vagy legalább ahhoz hasonlót. Esély kettőnknek? A szívverésem nagyobb sebességre kapcsolt erre, s minden korábbi megjegyzésemet elfelejtettem. ~ Pedig, lehet az kell majd. ~ Mármint halálba vonulnom. Nem repestem érte, de ez is benne van, bár ezt nem tartottam túl valószínűnek még mindig. ~ Én is... szeretném megpróbálni. De most nem tudom kizárni a szarságok, mert veled kapcsolatban is ott vannak, mert nem tudom, hogy... mindig az van bennem, hogy csak félig vagy itt, mert nem ez az otthonod, s ha valami történik, felülsz a gépre és már itt se vagy. És nem hibáztathatnálak érte, mert őket tekinted a családodnak, de így... így nem tudom, hogy mennyi értelme lenne bármi komolyabbnak is ~ sütöttem le a szemem. Ez volt az, ami igazán visszatartott tőle, hogy bármikor leléphet, mert máshol van az igazi otthona, és erősen tartottam tőle, hogy ha tényleg komolyra fordulnának a dolgok és ettől megijed, pofára ejt és egyszerűen eltűnik az életemből.
Nem tehetünk mindig mindenkinek eleget - ezt meg kell még tanulnia Darrennek, de talán az atanerksége jó lecke lesz erre. Abban viszont teljesen igaza lenne, ha kimondaná gondolatait, hogy messze nem ismerem teljes lényét... de szeretném. Igen, az hiszem ez már biztos: szeretném jobban megismerni, ez pedig csak úgy lehetséges, ha vele és a falkával maradok. Szavai olybá hatnak a nagy elhatározásom közepette, mintha le akarna erről az egészről beszélni, el szeretne bizonytalanítani. Kissé sikerül is, ami azt illeti, de vagyok annyira "őrült", hogy a szemközti sarkánál fogjam meg a dolgot és kihívásként tekintsek az egészre. Egy kihívás önmagammal és az akaraterőmmel, a kitartásommal szemben. ~ Darren... nem megyek sehova, hacsak nem te küldesz el. ~ Csendül a hangom határozottan, egyetlen vágással húzva keresztül előbbi szóáradatát. ~ Nem gondolkozom nagyban, csak egy esélyben. Ez olyan, mintha randit kérnék tőled. Úgysem randiztam vagy száznegyven éve! ~ Nevetőssé válik hangom a végére, majd szusszanva teszem le a hátsómat a földre, mintegy megadóan és úgy figyelem a hímet. ~ Ha biztosíték kell ~ az már régen rossz, de ismerem magamat annyira, hogy tudjam: esetemben igenis indokolt lehet az ilyesmi, ha elköteleződésről van szó. ~ akkor tudd, hogy várni foglak a másik falkánál. Még nem tudom hogyan, de csatlakozom Castorékhoz és itt maradok. ~
Marad? Tényleg marad? Tényleg csak akkor megy, ha küldöm? A tekintetét, az energiáit kutattam, óvatosan tapogatózva, s egészen közel léptem hozzá, ha csak nem hátrált el ismét. A randi említésére elmosolyodtam volna, ha tudok ebben az alakban, a vele kapcsolatos aggályaim, kétségeim pedig ha nem is tűntek el teljesen, de jelentős mértékben csökkentek, s általánosságban véve is kicsit megnyugodtam. A tagjaimban lévő feszültség lassacskán oldódni kezdett, energiám nem volt olyan rideg és elutasító, visszahúzódott szép apránként, mint a dagály. ~ Szeretném, ha működne. ~ Megnyaltam az állát, majd mindenre fittyet hányva visszaváltoztam - még jobban mutattam a vérfoltokkal -, s előtte térdelve túrtam, markoltam bundájába a marrésznél. - A bekerülés pedig... bízom benne, hogy hamarosan újra azonos falkában leszünk. - Elmosolyodtam. - Ügyes legyél, én is beleadok mindent. Ha baj van, megtalálsz, ha nincs baj, akkor is megtalálhatsz... és... holnap után este ráérsz?
A pajzsomat feleslegesnek és valahogy nem helyén valónak éreztem már akkor, mikor utána eredtem - eképpen energiáim pezsgése, finoman kétkedő, de őszintén bizakodó rezgése nem marad rejtetlenül a másik elől egyetlen pillanatra sem. Ahogy érdes nyelvét érezte, akaratlanul is "mosolyra" húzódott a farkaspofa részemről, majd... teljes kékhalál. Hát mit csinááááál?! Igazán tisztában lehetne már vele, milyen hatással van rám a puszta közelsége, erre anyaszült meztelenül, teljes tökéletességében, ahogy a természet megalkotta, flangál itt előttem! Vagy nagyon nem gondolt ebbe bele, vagy ezerszer kiszámíthatóbb vagyok számára, mint szeretnék lenni és pontosan azt éri el, amit szeretett volna. Nem tudom, de nem is érdekel. Aprót nyelek, igyekezve arcára, vonásaira fókuszálni, ahogy hófehér bundámba túrnak ujjai. ~ Én is bízok benne... ~ szusszanok és fejemet a nyakához fúrom egy elhaló, jóleső nyüsszenés keretében, hogy hátracsapott fülekkel élvezzem ahogy ujjai a bundámba túrnak. Meg tudnám szokni talán... Azt hiszem. ~ Te most... randira hívsz engem, Darren Northlake? ~ hajolok el kissé, immáron "radarozó" fülekkel és farkamat is kíváncsian, érdeklődőn csóválom (igazából nincs befolyásom a dolog felett, totál ösztönből működik a dolog). Hangomba játékosság vegyül, melyet megtoldok azzal, hogy bundás testem az övének feszül kissé, amikor újfent közelebb araszolok és nyakába, fülébe nyalok játékosan. ~ Kocsival jössz értem? ~ szurkálódok kicsit közben.
Vannak sejtéseim róla, hogy mit válthattam ki a visszaalakulással, ez pedig apró mosolyt csalt az arcomra. Aranyos volt, ahogy minden igyekezetével azon volt, hogy lehetőleg pillantása az arcomra korlátozódjon - csak nem biztos, hogy én is leszek olyan aranyos és nem cukkolom kicsit még. - Édes, ahogy nyüsszögsz - nevettem röviden, mialatt szakadatlanul simogattam puha bundáját és szép lassan átöleltem a nyakát. Elvigyorodtam a kérdésére, tenyeremet az állára csúsztattam, hogy véletlenül se tudjon másmerre nézni, s nagy komolyan szólaltam meg. - A Rhys lemaradt. - És ennyiben is hagytam... volna, de persze nem állhatta meg, hogy ne cukkoljon még egy kicsit, mire nagyot szusszantam. Ha harc, hát legyen... Felálltam. És igen, tökéletesen tisztában voltam vele, hogy így mim került neki szemmagasságba, amitől pofátlan vigyorra szaladt a szám, majd megpaskoltam a fejét - jó kislány. Megkegyelmeztem neki, és elindultam a ruháim felé, bár belegondolva nem tudom mekkora kegyelem, hogy a kerek, izmos hátsómat láthatta így. - Ja, igen, kocsival megyek - pillantottam hátra a vállam fölött. - Jenny megtanított vezetni - dugtam ki a nyelvem hegyét nagy büszkén. - Nyolcra érted megyek... - megtorpantam és visszafordultam - és mondd, hogy ez nem csak nekem fura. Félszeg örömöt éreztem, de most egy egészen kicsit bizonytalan is voltam, ugyanakkor a bárgyú mosoly nem tűnt el a képemről.
Minden szívesebben lettem volna, csak édes nem, jelen pillanatban. Édes a csokoládé meg a gyerekek, a nyuszik és az újszülött kisállatok. - Én pedig egyiknek sem tartom magamat, noha megértem, hogy ekkora bundával egyik nőről sem valami dögösebb jelző jut a férfiember eszébe, csak holmi plüssállatos becézés. ~ Te sem szólítasz April Shirley-nek... Ragnar. ~ húzódik "macskás" mosoly a képemre, s ha tudnám, még fel is vonnám a szemöldökömet kacéran, de jelen helyzetben csak annyit tehetek, hogy állom pillantását sárga tekintetemmel. Ahogy felegyenesedik, érezhetően megfeszülnek izmaim, zavarossá válnak energiáim, de csak egy játékos, figyelmeztető morgást hallatok, jelezve a pasasnak: "Rossz vagy..." - De tagadhatatlanul imádom benne ezt. Ahogy megindul, már a visszavágón agyalok, (Könnyű úgy hősnek lenni, hogy már nem himbálózik a micsodája a szemem előtt.) s nekiiramodva rugaszkodom el a talajtól. Pechére visszafordul, így szemből sikerül letarolnom. Talán a meglepetés ereje a földre rántja, de ha nem, akkor is már emberi alakban tarthat a karjai közt. Nevetek és úgy bújok arcommal a nyakához, magamba szívva illatát, pillanatokig el is feledve, milyen hatással tudnak az energiáink a másikéra lenni, ha közel kerülnek egymáshoz. Egyszerűen csak elmerülök bennük, "fürödve" a karjainak ölelésében. - Nem csak neked fura... - kuncogom felpillantva rá, tekintetét keresve.
Leesett az állam és egy másodpercre tényleg lefagytam. - Honnan tudod a nevem? - kérdeztem kissé talán síri hangon, amiről nem tehettem, egyszerűen ledöbbentem. Ryan, Victor és Kirill tudják egyedül az igazi nevem, meg Ayesha, mert neki feladat volt kideríteni, de senki más... Vagyis de, Yetta is. - April? - vontam fel az egyik szemöldököm a kuncogás határán, mikor eljutott az is a tudatomig, hogy ő milyen nevet mondott magára. - Túl ártatlan név ez neked. A morranására csak nevettem, ahogy ő az enyémet, úgy én is imádtam húzni az ő agyát, mindketten megérdemeltük. Hallottam, amikor nekiiramodott, pontosabban nekem, meg is fordultam, egyedül azzal nem számoltam, hogy vissza is változik, és ez volt az a meglepetés, amitől kibillentem az egyensúlyomból érkezésére, így mindketten a földön kötöttünk ki. Én a hátamon, ő rajtam, dereka körül karjaimmal. Ahogy csupasz bőre az enyémhez ért - méghozzá ekkora felületen - kellemes borzongás futott végig rajtam, energiáim élénken fogadták az övéit, farkasom a nőstény közelségét. Másabb volt a kisugárzása, mint a miénk, mégis olyan könnyű volt megszokni, elfogadni és nyugodtan hozzásimulni. - Remek, legalább ha bénázok, akkor tudni fogod, miért és milyen érzés - kuncogtam a szemébe nézve, majd odahajoltam hozzá és megcsókoltam. Nem gondolkodtam, ösztönösen jött, kezeim pedig a derekáról feljebb csúsztak a hátán a lapockáihoz, hogy jobban magamhoz ölelhessem. Ijesztő volt, hogy itt feküdt rajtam meztelenül, s mégsem a fenekébe markoltam - első felindulásból - kéjesen, hanem egyszerűen magamhoz öleltem, mert ezután sóvárogtam annyira. - Eszméletlen nő vagy - vigyorogtam rá, egyik kezemmel tarkójánál a hajába túrtam, s újra csókoltam. - Csodálatos... makacs... kedves... gyönyörű...
A kérdésére nem feleltem, csak sejtelmesen fordítottam oldalt "ártatlanul" bundás fejemet. Hagy évődjön kicsit, úgysem olyan nagy sztori valójában az egész... A támadásom célt ér, de ennyire durván azért én sem akartam a földre teperni. Meglepetten elkerekedő tekintettel meredtem rá, egyben van e mindene, miközben farkasom leplezetlen érdeklődéssel és jóleső energikussággal "fürdött" a hím figyelmében, energiáiban. Egyre csak arra késztetett, hogy még a jelenleginél is nagyobb felületen simuljak Darrenhez. Közel, közelebb... Tapadóan, egészen közel, hogy lélegzetet is egyszerre vehessünk csak. - A bénázás még nem kudarc. - Mosolyodom el, igyekezve a bennem lapuló hófehér bundás előbb felvázolt ingerenciáit leküzdeni. Nem segít, hogy szinte hajolok a férfi csókjáért, viszonozva azt. - Gondolj bele milyen unalmas lenne, ha minden tökéletesen működne! Akkor sosem láthattam volna a meztelen hátsód a visszapillantó tükrömben. - Nevetek fel, ahogy eszembe jut az emlék. Vajon ha nem egy szál pokrócban, elanyátlanodva állt volna az út szélén, akkor is megálltam volna neki? Szeretnék hinni a karmában, a sorsban... hogy vannak emberek, farkasok akiknek hosszú életük során találkozniuk kell. De ilyen értelemben el kell vetnem a gondolatot, hogy "mi lett volna ha" és csak örülnöm annak, hogy nem úgy történt. Igen, ez egy jó gondolat. Megtartom. Ahogy közelebb von magához, úgy szaladnak fel karjain tenyereim, vállain pihenve meg ölelőn. Testem a lehető legtöbb ponton feszül finoman az övének, s minden egyes mozdulatnál apró szikrák pattannak közöttünk láthatatlanul is. Van valami végtelenül megnyugtató a közelségében és ez az, ami kissé riasztó számomra. Nem hittem, hogy ilyen érzés létezhet, egészen mostanáig. Lehunyom a szemhéjaimat jóleső sóhajjal, s csak akkor tekintek újra fel rá, mikor érzem a mozgolódását alattam. Tekintetem kérdő, szavaira gyermeteg mosoly ül ki arcomra. - Összekeversz valakivel... - Kuncogom bele egy-egy csókba, ahogy tenyereim a nyakán, arcának ívén simítanak fel közben.
Melle a mellkasomnak nyomódik, energiái a bőrömön cikáznak, szám pedig széles mosolyra húzódik, ahogy felidézi első találkozásunk körülményeit. - Éreztem én, hogy lecsúszott az a pokróc, túl jó volt a szellőzése - ingattam a fejem szórakozottan. A nevetésére felkönyököltem, fejemet a nyakához fúrtam és puhatolózó csókot nyomtam finom bőrére, mialatt le nem olvadt volna a vigyor a képemről. - Szeretem, amikor nevetsz. A szívem vadul kalapált, energiáim lassan de biztosan az övéire hangolódtak, s így még szédítőbb lett a pillanat. Az érzékeim mintha felfokozódtak volna, minden sokkal élénkebbnek, elevenebbnek tűnt, testem minden porcikájával tisztában voltam, ahogy az övéivel is, bárhol is értünk össze, mintha minden ívet, hajlatot, domborulatot és finom vonalat meg akartam volna jegyezni egy életre. Csókoltam, finoman harapdáltam a száját, kuncogására kellemesen megborzongtam. Korábbi feszültségem, ingerültségem a múlté volt, minden figyelmem ő kötötte le most, elmerültem a közelségében, s a kis csókok mellett energiáimmal kényeztettem. Enyhén hűsek voltak, könnyűek, mint mikor a hűvös selyem végigsimít a bőrön, csábítón, hívogatón. - Kizárt - somolyogtam -, lehetetlen. - Ha nem tiltakozott. átfordultunk, s a feje mellett könyökölve takartam be a testemmel. - Holnap után este nyolchoz mit szólsz? - Nyilván nem az érdekelt, mennyire szimpatikus neki az a szám és az este.
Megjegyzésére a nevetésem nem ér véget. Kicsit mintha fel is erősödne a tisztáson, az azt körülölelő fák lombjai közt veszve el valahol. Érzem, ahogy a nyakamhoz fúrná a fejét, erre pedig játékosan behúzom a nyakamat csak azért is, dacolva akaratával - de csak annyira, hogy a húzás éle megmaradjon a dolognak. Jóleső, néma sóhajjal adózok ugyanis megadóan a csókjának, szavai pedig apró, zavart kis mosolyt csalnak elő mellé belőlem, ahogy tekintetünk találkozik. Mondanék valami hasonlóan bókolót és okosat én is, de csak nem jut eszembe semmi. Ha tudnám, hogy a tekintetem nyitott könyvként árulkodik rólam, - az érzésről, hogy én magam se szeretnék másképp emlékezni a férfira, mint így, ahogy nevetve-mosolyogva csókol és erős karjai zárják közre testemet - akkor nem erőlködnék. Így viszont kissé sutának érzem a szótlanságomat. Na nem kell félteni, sosem voltam elveszett farkas: most is csókba "menekülök" a helyzetből, ahogy ujjaim a tarkójánál túrnak rövidre nyírt tincsei közé. -Deh... én bh... biztos vagyok benne, Northlake. - Nevetek és ezzel együtt finoman eltolnám magamat mellkasától, de a galád egyazon lendülettel teper finoman maga alá. Egy pillanatra a levegő is kiszorul a tüdőmből meglepettségemben, ahogy szürkéskék tekintetemmel felfelé pislogok immáron rá. A kérdésére elmosolyodva nyúlok fel, hogy tarkójánál ragadva meg ismét, húzzam közelebb magamhoz és ajkaira csókot hintsek. - Már most nagyon várom a holnaputánt. - Súgom, mielőtt útjára ereszteném. S most, hogy ezt így letisztáztuk, bizony megkísérelem felfelé kitolni magamat Darren alól. Jó kondiban vagyok, így (szerencsére) nem tűnik bálna-vergődésnek a dolog, ahogy elébb az ikrek kerülnek szemmagasságba a férfinak, majd derekam, csípőm is, ha kivárja... Az meg a legkevésbé sem érdekel, hogy tiszta csatakos leszek a földtől és a szarvasvértől, ami pirosra színezte a füvet köröttünk. Erre találták fel a zuhanyt, nem igaz?
Azzal se tántorít el, hogy behúzza a nyakát, csak odaszuszogok neki, hogy csiklandozza kicsit a leheletem, miközben kuncogok és magamba szívom egész lényét. A szürkéskék szempár mindent elárul, beszédesebb ezer szónál, tekintetünk összekapcsolódik, egészen közelről pillantok íriszeibe, orrom hegye az övét cirógatja, ahogy így összebújva, jelentéktelen kis távolságról veszünk el egymás tekintetében, a bennük örvénylő érzelmekben és csillogásban. Hogyan is lehetett volna pusztán pillanatnyi, taktikai fogás a lagzin, amit a raktárban mondtam? Akárhányszor eszembe jutott, egyszer nem gondoltam úgy, hogy visszavonnám, vagy hiba volt. Biztos benne, igen? Bár ezt csak darabosan tudjavégigmondani, mert hallani se akarok róla, s próbálom csókokkal csendre "inteni", de persze folytatja, mire átfordítom magunkat. - Bebizonyítsam, hogy tévedsz, Nacrosh? - kérdeztem, szám pedig pajkos mosolyra húzódott, némiképp incselkedőn, s kissé erősebben, mint korábban, megharaptam alsó ajkát, aminek újabb kényelmes, finom csók lett az eredménye. Mondtam már, hogy imádtam az ajkait, és ahogy csókolt? Vérpezsdítő volt minden porcikája, vonzott, mint egy személyre szabott mágnes. Évődő mosolyt csalnak szavai az arcomra, kicsit talán béna lehet így az ábrázatom, de nem érdekelt, az már annál inkább, hogy elkezdett kikúszni alólam, amit eleinte nem hagytam. Ránehezedtem egy kis időre, csak akkor engedtem, mikor már nagyon mocorgott, de cseppet se könnyítettem meg a dolgát. Amije éppen szemmagasságba került, azt érintettem ajkaimmal, hol éppen hogy érintve, finoman, mintha súlytalan de forró lángnyelvek nyalogatnák a bőrét, hol a fejemet is odafúrva, hevesen, érzéssel. A mellbimbóinál az egyiket gyorsan megnyaltam, a másikat viszont rögtön utána ajkaim közé vettem és erősen megszívtam, csak úgy szabadulhatott, hogy folytatta az elhúzódást, de ettől még nem lett "jobb" a helyzet. Legalábbis könnyebb semmiképp. Végigcsókoltam lapos, feszes hasát, finoman megharapdáltam oldalt, révetegen kóstolgattam, s éhesen megnyaltam a szám, mert tudtam, mi fog még a szemem elé, szám alá kerülni. Hogy neki se legyen kétségei afelől, tisztában voltam a testfelépítésével, fellestem az arcába, egyik kezem pedig végighúztam hosszú lábán. Hangosan szívtam be a levegőt, energiáim felhevültek, mindkét kezemmel csípője után kaptam, ujjaim határozottan mélyedtek húsába, késztetve őt megállásra legalább egy kis időre,fejemet pedig öléhez hajtottam. Szarvasvér szaga keveredett az illatával, egyszerre kísértve meg mindkét éhségem, de mindkettőnek ura voltam. - Bocsesz... - dörmögtem és arcomat combtövéhez nyomtam, megcsókoltam, megnyaltam a bőrét - gondosan kerülve nőiességét -, de nem azért kértem elnézést, mert most nem kapott többet, hanem azért, amit utána tettem. Megharaptam a combja belső oldalát, közvetlenül a hajlat fölött. Nem lett mély seb, csupán jelzésszerűen sértettem fel kicsit a bőrét, és nem is annyira, amennyire kellett volna, ha tartósabbat akarok, ennek a legdurvább esetben is csak sejtésnyi nyoma lesz holnap utánra. De egy napig biztosan ott lesz és ő tudja, érezni fogja. Elemeltem a fejem és felnéztem rá, majd el is engedtem és próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy bizony megkívántam - nehéz lett volna ezt elkerülni azok után, hogy meztelenül fetrengtünk egymáson, kikúszott alólam és végigcsókoltam, de még bőven tudtam magamon uralkodni. Megköszörültem a torkom, majd karjaimmal kinyomtam magam és a sarkamra ültem. Nem akartam se magyarázni, se beszélni róla, úgyhogy reméltem, hogy nem firtatja és ki se menekül a világból.
Kérdésére csak kiszélesedett a mosolyom játékosan, kihívón. Ha most meg kellene ijednem tőle, akkor rossz lóra tett, de nagyon. Kihívásnak fogom fel a dolgot és a közelségétől, a csókjaitól kellemes, várakozással teli bizsergés járta át bőrömet, ahol csak hozzám ért. Energiáink ezernyi életteli szikrával fonódtak össze, mint szinte mindig, mikor egy légtérben és illegális közelségben tartózkodtunk. Merthogy ezt a tapadós, leheletnyi távolságot, - pláne ruhátlanul - be lehetne tiltani és az irigyek talán képesek is lennének lépéseket tenni az ügy érdekében. Tagadhatatlanul imádtam ezt a játékos vonzást, ami kettőnk között volt/van az első pillanattól fogva és azt, hogy nem akar szűnni. Imádtam talán azért is, mert új volt mindez számomra és még nem igazán tudtam hova tenni - így őszintén adhattam át magamat az érzésnek, merülhettem el benne. Ahogy kissé rám nehezedik, mikor szabadulnék, újfent könnyed kacaj tör fel belőlem és megpróbálom vállaiba marva finoman ujjaimmal "feltolni" magamat, azokra támaszkodva. De engedett is... fogjuk rá. Ajkaim szusszanva nyíltak el finoman egymástól, ahogy az első csókja "célba ért" mezítelen, energiáinktól pezsgő bőrömön, s bizony, nem tette egyszerűvé a távozást a hím. Körmeim finom vonalakat martak vállába, ahogy melleimet becézte, s hangosabb sóhaj keretében "szabadítottam" meg az ikreket csókjainak rohamától, de ekkor a hasfalam került a céltábla közepére. Deh mindjárt... mindjárt kikerülök a karjai közül... Aha, meg ahogy azt én elképzelem. Játékosan figyelmeztető morgással kapom a pillantásomat felé, amikor hevesebben kap csípőm után és szegez a földhöz. Veszettül kapkodtam a levegőt a hadakozás következtében, mellkasom fel-le járt, miközben találkozott a pillantásom az övével. - Mié... - kérdeznék, de a szó torkomra forr. Elsősorban azért, mert a mocsok pontosan tisztában lehet vele, hogy a combjaimra mért támadásokért meg tudok veszni, másrészt... izmaim megfeszülnek és védekezőn el is húzódnék, kissé tiltakozva, de későn észlelem, mire is készül, így esélyem sincs időben reagálni. Ezt a gesztust, melynek a jelentőségét még én sem vitatom, eddig _senki_ nem merészelte meglépni velem szemben, még ilyen árnyalatnyi minőségében sem. Aki mégis, azt minimum orrba csűrtem a térdemmel. Nem mondom, hogy Darrennek mindössze annyi a szerencséje, hogy elenged... de az biztos, hogy meglepő hirtelenséggel tolom fel térdeplő helyzetbe magamat a férfival szemközt, miközben az érzelmek széles skálája tárulhat Darren elé. Van ott múló düh, egy csipetnyi. Felváltja őt az őszinte meglepettség és a helyzet feletti finom, árnyalatnyi pánik. Még ajkaim is elnyílva maradnak kissé - buján, s bután - ahogy tekintetemmel riadt vadként fürkészem a férfit. Nincs veszélyesebb egy ilyen vadállatnál, hisz aki fél, az sokszor inkább támad, mintsem megfutamodjon. A farkasom legalábbis ezt diktálja, ahogy szinte Darren hófehér bundásának rohanna. Ezzel együtt én magam is a másik mellkasán simítva fel, ajkaimmal nyaka felé hajolok... Még jó, hogy nem vagyok már kölyök és nem a farkasom dominál a kettőnk kapcsolatában, így időben megállj parancsolok neki. Magamnak. Még azelőtt, hogy a hímfarkas marján nyomot ejthetne. Még az előtt, hogy Darren vállába marnék. - Én... jobb lesz ha megyek, azt hiszem. - Nyögöm ki végül, bőrét cirógatón súgva és eltolva magamat tőle felállok, ellépek mellőle. Lám, ha mélyebbre tekint a másik, ebből a lépésnyi távolságból az érzelmek fűszerei közt felfedezhet egy csipetnyi kellemes borzongást is, mely valami fura elégedettség, elismertség és nőies zavar elegye.
Szusszantása elárulta, hogy nem igazán volt ellenére, hogy még marasztaltam kicsit, amitől elégedett, féloldalas mosolyra rándult szám sarka. De, majd olyan simán hagyom szabadulni! Hogyisne... Körmei a vállamba mélyedtek, ami jóleső sóhajjal nyugtáztam, s ha nem lettem volna éppen mással sokkal jobban elfoglalva biztosan teszek rá valamiféle csipkelődő megjegyzést, így viszont csak élveztem, ahogy végigszántott bőrömön. Amint leesett neki, hogy mire készültem, éreztem, hogy az önfeledt, kéjes hullámot felváltja a menekülési vágy, megfeszült a kezem alatt, el akart húzódni, lehetetlenné tenni, amit már nem tudott, mert elkésett. Így már csak az utólagos, villámgyors elhúzódás maradt neki, amiben egy pillanatig se akadályoztam meg innentől. Szinte csodával határosnak tartottam, hogy nem kapta maga alá a lábait fél másodpercen belül és rohant el - vagy képelt fel és rohant el. Feszült kíváncsisággal vártam, mit fog szólni, szól-e egyáltalán valamit, mit tesz, ha tesz, vagy egyszerűen csak fogj magát és faképnél hagy? Azon se lepődtem volna meg. Haragudott, ezt éreztem, de korántsem annyira, mint attól tartottam. Ott térdeltünk egymással szemben, az arcán minden megilletődöttséggel, ijedtséggel, félsszel, amiket egyetlen aprócska harapással váltottam ki, aminek viszont jóval nagyobb jelentősége volt, mint amekkora nyomot hagyott. A farkasom is ült, várt, hűvös nyugalma vérlázító lehetett a megilletődött nősténynek, akiből csak úgy szikráztak a feszült energiák, s amihez képest mi már-már pofátlanul az ellenkezőjét produkáltuk. Aztán odahajol hozzám, keze forrón simít fel mellkasomon, szemem félig lehunyva, lázasan csillogva figyeli őt, s energiáim már egyáltalán nem olyan nyugodtak, mint egy másodperccel korábban, felpezsdültek, izgatott várakozást sugalltak, mellkasom megemelkedett, ahogy nagy levegőt vettem, ami aztán bennem is rekedt egy röpke pillanatra, míg úgy tűnt, a vállamra hajol és belém mar... Ám az a pillanat elszállt, Yetta visszahúzódott, felállt, szusszantottam egyet, tekintetemmel pedig követtem, ahogy felállt. Nem kellettünk. Lesütöttem a szemem, s végre felfogtam, hogy mit is mondott kicsivel korábban. - Igen... én is azt hiszem - biccentettem esetlenül. Nem firtattam azokat a halvány érzéseket, amik a nagy ijedtség mellett is felsejlettek energiáiban, csupán magamban megmosolyogtam őket és csendben örültem nekik. Én is felálltam, s a ruháimhoz indultam, amik az egyik közeli fa tövében pihentek, majd felöltöztem. Szakadt farmer, elnyűtt, fehér póló, amiket nem sajnáltam, ha véresek lettek, csupán a bakancsom és a dzsekim volt a szokásos. Kivetettem a slusszkulcsot a zsebéből, s ha Yetta még nem szaladt el, felé fordultam. - Gondolom kocsival jöttél és szeretnél most minél gyorsabban eltűnni a közelemből. Öhm... ha ez mégse így van és már nem akarsz kint maradni, haza vihetlek.
Kezdőlap
