Kicsit értetlenül álltam a tényhez, hogy vetkőzni kezdett. A nyál a számban szerintem falra is tapadt, de végül beszéltem tovább, ahogy kérte/mondta. Azzal viszont nem számoltam, ami ez után várt. Épp ezért is rázott meg alapjaimban, ahogy Darren energiái belém csapódtak, szinte átütöttek, ezzel együtt pedig már magamon is érezhettem őt, szőrösebbik valójában. Magával sodort, letepert. A talajt már nem éreztem, csupán a levegőt, ami a gravitációt használva hasított belém. Azonnal váltottam. Még röptében, hogy félig az oldalamra ütődve kapaszkodjak négy lábra. A ruháim reccsentek, leporladtak rólam, helyükbe a hím lépett, amint nem csak energiáival, de saját testével is maga alá rendelt. A bestiám pedig dacolt, domináns énje küzdött benne, bennem, ahogy mélyről jövő morgással adta tudtára a világnak nem tetszését. Ő egy alfa gyermeke, nem is akármilyené, hát természetes, hogy nem akarja magát adni, nem engedi magát elvenni. De fiatal még, bár jóval erősebb, mint akik újonnan születnek. Mégis kevés, hiába a düh, hiába az engedetlenség. Darren könnyű szerrel gyűri le, és ezzel együtt engem is. Emberi lényemet sérti, fáj... nem értem miért így kell ezt. Önként kényszerítettem volna farkasomat a behódolásra. Egy perc míg, még torkomat éles agyarak tépik. Érzem őket, belelüktetnek a húsomba. És már értem... már értem miért így intézte, miért tette azt, amit. Energiái nem csak körbejárnak, de belém égnek, marnak... mintha elevenen kívánnának felemészteni. Farkasom továbbra sem tűr, vakítana, oszlatna... tényt, fényt, mindent, amit Darren azt hiszi, hogy a kezében tarthat. Nem engedtem. Bár, sok esélye amúgy se lett volna; talán egy másodperc... Hát térdre kényszerítem önmagam, s őt... egyaránt. Lángol a bennem vérző fájdalom, sajog. Elernyedtek az izmaim, már nem dacolt, már nem ellenkezett. Az állam felhajolt, a mancsaim finoman húzódtak mellkasom mellé, s ha engedett, úgy fejem lehajtva fordultam át hátamról, majd emelkedtem négy lábra. A tied vagyok. És az is voltam; én igen. És ezentúl már a bennem lüktető farkas is.
Még nem értem, még bánt... mégis érzem így volt a helyes. Így talán már nem lesz minden olyan rideg, és idegen... Köszönöm.
A döbbenet és a bosszúság között mozgott az, amit éreztem, mikor teljesen biztossá vált, hogy igen, rohadtul senki sem hódoltatta még be. Nem értem, tényleg nem. Meg más egyebet sem, de hamarosan teszek ellen - már nem a megértés felé. Kivártam, amíg felfogta, mi az érdeke, mivel juthat esetleg előrébb és megadta magát, behódolt. Nem érdekelt, kinek-minek a kölyke, az érdekelt, hogy nekem, nekünk mi. Ezt akartam tudni és megkaptam a választ, így egy halk, némileg elégedett mordulást követően eleresztettem. ~ Mindjárt megmondom mit csinálj ~ kezdtem gondolati síkon, majd miután egyszer körbejártam a lesunyt fejűt, visszaváltoztam lépteim közben -, de előtte azt, hogy mit ne. Ne hozz többé idegen kóbort az otthonomba - mondtam és még emberi hangomba is ingerült morgás vegyült. Szemem még mindig nem nyerte vissza az emberi csokoládébarnát. - A társaim közé. Oda, ahol nincs civil rész, csak a falka, csak azért, mert épp fülig szerelmes vagy! - álltam meg vele szemben. Haragudtam rá ezért, mert a legvadabb álmomban nem gondoltam volna, hogy ilyesmire vetemedne. És lehet azt mondani, hogy idővel majd csatlakozik, akkor meg mit számít egy-két hét, vagy előhozakodni a falkától lelépettekkel, akik korábban fent éltek velünk... nem érdekel. Nem jótékonysági szolgálat vagy menekültszálló vagyunk, ráadásul a nősténye se kölyök már. - Nem arról van szó, hogy ő maga épp veszélyes-e vagy sem, hogy csinált-e galibát, kárt nekünk vagy sem. A módi, Olen, felfogtad ezt? Mostantól mindenki a feleség/pár lapra apellálva pitizzen, hogy hadd lakjon velünk élete másik fele? Nekem nem fordult meg a fejemben ekkora baromság Yetta kapcsán! - Majdnem kiabáltam már, de csak majdnem. - És nem azért, mert nem szeretem, vagy mert nem érdekel, hanem mert nem a falka tagja. - Az részletkérdés jelenleg, hogy esélyesen körberöhögött volna ő is, ha ilyesmivel előrukkolok, de most nem az a lényeg, hogy a másik fél mit szólt volna hozzá, hanem, hogy az adott fél mit tett. - Évtizedeket éltünk már mindketten velük, mikor láttál te ilyet bárkitől? - Lebasztam, igen. Mint egy rakoncátlan, elsőszerelmes kamasz kölyköt, igen. Mert az elmúlt pár hetes-hónapos produkciója alapján jelenleg az. - Az egyetlen oka, hogy nem hajítottam ki abban a pillanatban, amint átlépte a Lak küszöbét az, hogy Lucas az arany szívével megengedte ezt. Ezzel pedig nem akartam szembe menni. Megelégedtem azzal, hogy lepirítottam a hímet, amiből szerintem levehető volt, mekkora szerencséjük, hogy Lucas az Lucas. - Megmondom, mit csinálj: gondolkozz. Ha jól láttam, nem egy csecsemőt hoztál magaddal, valahogy csak túlélt eddig is, ha meg életképtelen, épp ideje megtanítanod neki, hogyan váljon életképessé. Nem ülhetsz mellette non-stop, Oli, ezzel a védelmezéssel csak neki ártasz, sose tanul megállni a saját lábán. - A gondoskodás és figyelmesség jó, egy pontig. Azon túl káros, mentor vagyok, tudom. - Én már tudom, mit akarok még itt elérni, azt is, hogy ki vagyok. És te? - kérdeztem jóval csendesebben, mint ahogy eddig beszéltem, fejemet pedig enyhén oldalra billentettem. - Te ki vagy, hogy ennyire tanácstalan lettél? Bostonban ő szedett össze és öntött belém lelket, most pedig elveszettebbnek tűnik, mint bármikor korábban. Kissé összehúztam a szemem. - Ki fogom deríteni, hol eszi a fene a Teremtőmet. Fel fogom keresni és meg fogom ölni. Ha Lucas engedélyezni fogja az egészet, szeretném ha velem jönnél, vagy azért, hogy h annyira lesérülök, elláss, hazacipelj, vagy azért, hogy a halálhírem meghozd. - Szemernyi aggodalom se volt bennem és nem azért, mert nem számoltam az utóbbi lehetőséggel. Egyszerűen csak annyi ideje lóg ez már köztünk a levegőben, hogy túlságosan megszoktam az összes lehetséges kimenetelt.
Mintha nem is ő lenne... Mintha az, akit eddig ismertem volna, sosem volt képzelet lenne. Egy árny, egy valóságból letört részlet. Csak egy érzés, egy röpke pillanat. Dühítettek a szavak, dühített az is, ahogy körbe járt... mintha senki lennék, egy megtűrt kölyök, egy félre sikerült ivadék. Mégse mozdultam, hiába döfték belém vaskos karmukat az újabb és újabb szavak, amik elhagyták szája peremét. Csak a testem feszült, állkapcsomban zubogott át az adrenalin. És egyre gyűlt, egyre forróbbá perzselte a vérem. Hisz engem degradált, az én döntéseimet méregette. Sosem tette. Végül lassan, vontatottan emeltem meg fejem, íriszeim méregzöldje szinte világított, ahogy érzelmeim villantak át benne. A marom acélosan egyenesedett ki, mintha nőnék, pedig szó nem volt erről. ~ Nem csak a te otthonod, Ikkuma. ~ hangom reszelős volt, de nem támadó. Csupán akartam, hogy érezze, nem tetszésem halovány létét. ~ Azt elviselem, hogyha engem hánysz kardélre, azt is elismerem, hogy talán nem mindent így és ilyen formában kellett volna tennem. De... ~ lobbantam, de csak látszólag, ahogy pillanatok alatt dobtam le a farkasbőrt, majd fordultam felé, ezúttal emberi formámban. - Azt már sérelmezem, ha úgy kezelsz, mint egy kölyköt. Nem vagyok az. És őszintén örülnék, ha nem becsmérelnéd azt, amiben te sem vagy különb. - nem dühöngtem, nem robbantam, még mindig egysíkú hangon beszéltem. Noha energiáim résszint perzseltek, körülöttem táncoltak. - Te is csináltál hülyeséget. Őrültséget. Feleségül vetted a kitaszított húgomat, hogy példával merjek élni. Hibázunk, elesünk. De ha nincs kar, ami felhúzzon, hogy álljunk fel? Nem vártam, hogy így letámadsz, önként is neked adom magam. Önként, a falkának. Ezt tudnod kellett volna. - inkább voltam keserű, mintsem arrogáns. - Tisztellek, Darren. Többre becsüllek, mint önmagam. - de csalódtam. Csalódtam akkor is, ha telibe szarod. Barátom. - Épp ezért; és mert neked- ezzel egyúttal a falkának adtam mindenem - már nagyon rég, ha úgy vesszük -, most nem fogok fenn akadni azon, hogy a nőstényemet így illeted. De te is tudod... a farkas milyen lény. - húztam el a szám, nem kelletlenül, sokkal inkább élettelenül. - Sajnálom, ha úgy érezted veszélyt hoztam ránk. Nem állt szándékomba. A Vörös után, az első dolgom lesz Jasmine-t elvinni Lucashoz. - értsd; sosem állt szándékomban csak koloncként, megtűrtként, keggyel kínálni a nőstényt. - Időre volt szükségem. Akár megérted, akár nem. - már nem voltam feszült, már nem pezsgett körülöttem farkasomból fakadó energiafoszlány. Kellett még egy lélegzet, még egy sóhaj, ahogy fejem lassan oldalra dőlt. - Bárhova követlek. Te is tudod. - legyek csatlós, társ, vagy épp egy szakadt kis szolga. Megvédem őt, megvédem a falkám. A halálba is veled megyek. És bár értem - valahol mélyen értem -, miért így tetted azt, amit tettél... nem így kellett volna. minden szavamért vállalom a következményt. Nekem eshet, megruházhat, hisz megteheti. De ismer: sosem tagadtam meg önmagam.
- Akkor ne viselkedj úgy, mint egy Kölyök - mondtam síri hangon, következő szavaira viszont köpni-nyelni nem tudtam hirtelen. Egyszerűen csak nem akartam hinni a fülemnek és inkább elszámoltam magamban tízig, mielőtt megszólaltam, talán lesz foganatja. Talán. - És ez szerinted egyenlő azzal, hogy fel is hozzuk és a Lakban elhelyezzük. Élhetsz példával, Olen, de a példa és az alany is rossz választás volt, ne kérd, hogy magyarázzam el, miért, mindkettőnknek kínos lenne. Azt meg hadd ne mondjam, mennyire gyerekes ujjal mutogatni a másikra, amikor épp valamiért kérdőre vagy vonva. - Nem szerettem az ilyet, ócska mentsvár mások tetteivel igazolni a magunkét, vagy amögé bújni. - Én se vártam, hogy eddig vársz - vontam vállat. Felvontam a szemöldököm a nőstényére vonatkozó megjegyzésre. - Mivel illettem? Hogy kóbor létére kóborként kezeltem volna akkor, amikor még vadidegen? Vagy az életképtelenség megjegyzésre gondolsz, amit az alapján mertem mondani feltételesen, hogy városbéli lakás, hegyen lévő faház vagy hotelbéli vendégszoba helyett hozzád cuccolt be? - Ha csak sejtené, hogy az én páromat nagyjából falkaszinten milyen megítélés illeti, hajaaaj. Hogy maradjunk a magam példáján. - Ez nem a veszélyről szól, Olen. Sokkal nagyobbak lesnek már ránk, mint egy kóbor Omega feldühödött apukája. Olyan veszélyek, amiket látunk, tudunk, de felfogni, megérteni nem lehet, egy káosz az egész és apróság, de az, hogy van egy falka, meg annak a létritmusa és kimondott-kimondatlan szabályai... az egyszerűen biztonság. Nem sok és lehet csak illúzió, de ennél többünk nincs, amibe kapaszkodhatnánk. Halottak támadt fel, Oli - mutattam észak felé ugyanazzal az értetlenséggel, mint amit tavaly éreztem. - És ez nem normális. Megráztam a fejem és inkább visszakanyarodtam oda, ahol egy irányba tudtunk tartani. Csábított a lehetőség, hogy mindezek után úgy döntsek, akkor megyek egyedül és nem csak oda, hanem mindenhova, csinálom egyedül ezt és minden mást is, úgy nem kellene magyaráznom, mentegetőznöm, se kinyitnom a szám, ha ne adj Tupilek valami nem tetszik és épp nem vagyok plüssfarkas. Csakhogy az tényleg nem én lennék. A leginkább befelé fordult időszakomban is társaságban éltem, nekem kellenek a társak, egyet se szeretek elhagyni, egytől se szeretek megválni. Ezért húzódik mosolyra a szám, amikor a maga beletörődésével közli, hogy bárhová követ. Igazad van, Olen, én már nem az vagyok, aki akkor voltam, amikor te elmentél. Változtam, de tudod... nem bánom, mert így van erőm végigvinni azt, amit szeretnék, amit kell, amire szükségem van. - Megtisztelsz - hajtottam fejet felé, és ebben nem volt se mímelés, se felnagyítás. Az én hálám mindig őszinte és tényleg értékelem, aki képes követni. Van nem egy megmondhatója annak, hogy ez mennyire nem egyszerű feladat!
Nem voltam hajlandó tovább forszírozni a dolgokat. Gondolhat bármit, érezhet bármit. Minden, amit elmondtam, azt nem vonnám vissza. Sem a példát, sem azt, amit érzek. Talán egyszerű, érthetetlen... vagy gyerekes. Számára. De így érzem, és így vélekedem, akár tetszésére van, akár nem. Szó se róla... nyomokban még egyet is értettem vele, de puszta bólintásnál többre nem futotta. Nem volt sem erőm, sem energiám a továbbiakban az én álláspontomat erőltetni rá, főleg úgy nem, hogy tulajdonképpen pontosan tudtam, hogy felesleges. Talán nem is lett volna erőltetés. Mosolyra húzódó ajkaira az enyémek is hasonlóan reagáltak. Úgy látszik, a vér - mindentől függetlenül - nem válik vízzé. Részemről semmiképp. Hiszen voltunk mi már ennél szarabb helyzetben is, mégsem tört meg semmi, amik egykor voltunk. S bár mindketten változtunk, ez talán nem jelent annyit, mint hisszük. Néma társam voltam, és leszek is, ha az kell, míg nem farkasomat újra felöltve vettem tőle búcsút. ~ Jelentkezz. ~ nem kértem, de hangom nem tartalmazott semmiféle követelést, vagy utasítást. Nem is tehetném, és nem is tenném. Sosem tettem. Csupán tudatni akartam vele, hogy ott leszek, amikor úgy akarja. Ahogy mindig ott voltam. Ahogy csak tőlem telt.
// Köszönöm a játékot! Ha esedékes a következő - akár a feldobott - játék, szólj ^^ //
Nem feszegette tovább a dolgot, felhagyott az ellenérvekkel, amit egy futó sóhajjal vettem tudomásul. Örültem, nem azért, mert juhé, én "nyertem"! Ugyan, ennyire kicsinyes sose voltam. De tényleg nem állt szándékomban emiatt szakadékot ásni magunk közé, lecsesztem, mert szerintem hülyeséget csinált, behódoltattam, mert más nem tette meg és való igaz, nem finomkodtam. Farkas ő is, én is. Ez ennyiről szólt, semmit többről. Igazából ott kezdődtek volna az igazi bajok, ha nem érdekel, mit csinál, mi van vele. Ahogy vált, úgy teszek én is, újfent felöltjük farkas alakunkat, én pedig számba veszem gönceimet. Mégse kéne itt hagynom őket! ~ Mindenképp. Te meg vigyázz magatokra. Se most, se máskor nem akartam neki rosszat, még felindultam sem. Márpedig az április általában pontosan mindannak a rossznak a hava volt, amit senkinek se lett volna szabad átélnie. Vártam pár percet, figyeltem távolodó alakját, majd én is elindultam, csak az ellenkező irányba. Volt már ennél nyugisabb találkozásunk, lesz is. Olykor meg beleszaladunk egy ilyenbe, s bár nem voltam miatta boldog, mégis jobb így. Csak legyen mindenki rendben, mire visszamehetünk, többet nem kérek - és lehet ez is sok.
//Én is köszönöm! És mindenképp fogok sikítani még! :3 //
Vadászni akartam és erre társaságot is kaptam Cé csodás személyében. Telefonjavítás elvégezve, jöhet a móka. Kocsival hoztam ki a városból magunkat. Leparkoltam a kocsit a szokásos helyére, állandóan itt parkolok a mellékúton, erre a kutya se fog zaklatni minket. Amióta Anchorageban lakom, állandóan itt parkolok, ha vadászni jövünk, szóval megszokás. Kipattanok a járműből, kinyújtóztatom a karjaimat, majd a kocsi elejénél megállok és nekidőlök csípőmmel. - Nah? Verseny a sziklákig? – pillantok a nőstényre. Farkasom megrázza a bundáját és felkészül mindenre, a nőstény közelében van, odakap a bundájának, de nem éri el. Nem fitogtatja a hatalmát… jól meg van ott ahol van. Csak kimutatja, hogy ő a hím, meg nagyobb testű is… na meg az idősebb. Levedlem a pólóm, letornászom a gatyáimat, majd fújok egyet. Végig pillantok a csajon is. Elvigyorodom, majd alakot váltok és farkasom már sprintel is a sziklák felé. Kidőlt fa és bokor eddig sem volt akadály, könnyedén ugorjuk át őket. Szinkronban vagyunk ennyi év után. A másik feltűnik a látóteremben, csak morranok egyet, majd oldalasan belé szaladok, had bukjon orra, de tuti ennyitől nem fog. De ennek ez a lényege. Még 10 méter…megnyalom a pofám és a nőstényre pillantok és agyarakat villantok, amolyan vigyorszerű az egész. Gondolkodtam hova is menjünk, falkások felé nem nagyon akarok. Szóval vonulunk majd nagyon kifelé…szarvas lesre. 5 méter maradt, egy újabb kidőlt fával találom szembe magam, nem fékezek le, átugratom, de földet éréskor pofára esem szó szerint, de pattanok fel és végig futom még így is, hogy a lendületet elveszítettem. A szikláknál pedig le is fékezek. Hátat is fordítva annak és körül pillantva. ~ Gyere…menjünk a pihenőjükhöz… - indulok meg a sziklákra ugorva, hogy az 5 méter magasban lévő tetejére érjek és onnan haladjak a területre beljebb. Megállok, hogy vissza pillantsak rá, újra elindulok kényelmes tempóban, nem, akarok elfáradni mire a vadászathoz érnénk. ~ Visszavágyódsz falkába? – teszem fel hirtelen a kérdést rá emelve íriszeim, kikerülve egy kiszáradt fát, amit hamar megszagolok meg sem állva. Jó tudni ha épp valami fenevad jár előttünk.
- Naná! – csapom be az autó ajtaját magam mögött és én is hozzá hasonlóan dőlök csípőmmel az autónak. Farkasát az enyém hasonló odakapással fogadja, mert bár a másik a hím, a nagyobb és pár évvel idősebb, a nőstény domináns és nem hajlik meg amíg rá nem kényszerítik, de egyébként is bírja a másikat, így pedig inkább üdvözlés ez a részéről, semmint valami más. Levetem a bőrdzsekit, a felsőből is kibújok, lerúgom a bokacsizmákat, leveszem a nadrágot és a fehérneműt, borostyánba forduló tekintettel mérem végig én is Mattet – most mi van, ha neki lehet nézelődni, akkor bizony nekem is – és már ropogva törnek a csontok, ahogy a Bestia előfurakszik és eltűnik emberi külsőm, hogy aztán nekirugaszkodva induljon meg a távnak. Mikor oldalról belém jön, kitérít, sebaj, cserébe kap egy maga elé egy hirtelen felbukkanó, nagy méretű farönk illúziót, tapinthatót, hogy visszaadjam a kedveskedést. Mindenki abból dolgozik, amiből tud, nemde?! A kidőlt fára felugrom, majd onnan rugaszkodok tovább és ha képes lennék elnevetni magam ebben az alakomban, akkor most bizony megtenném azok után, hogy klasszul orra bukott. ~ Ez szép volt! ~ küldöm derült gondolatomat felé, miközben megérkezem a sziklára én is. Egykoron villám voltam, ma már azonban nagyon régen nem az vagyok. ~ Jövök. ~ mellette haladok, felvéve a tempóját, bokrokat és köveket kerülgetve a talajon. ~ Nem. Nagyon sokáig voltam falkatag, nem akarok megint velük lenni. Most biztosan nem. Élvezem az életem, amit élek és nem szándékozom rajta egyhamar változtatni, a távoli jövőhöz viszont nincs varázsgömböm. ~ azt már régen megtanultam, hogy soha ne mondjam azt, hogy soha. Mit tudom én, lehet később még újra hiányozni fog, de igencsak kétlem, hogy az közel volna a jövőben. ~ Miért kérded? Mert felbukkant egy régi falkatársam? Ha ennyi elég volna, el se jöttem volna, ma is tartom a kapcsolatot néhányukkal és nem égek a vágytól, hogy visszamenjek. ~ vannak barátaim a falkában, amiben nincs semmi meglepő szerintem, évtizedeket éltem együtt velük, nem mindenkinek fordítottam hátat. ~ Hát te? Nem vágyódsz falka után? ~ nem feltétlenül ez a falka, akármilyen falka. Bár, ahogy Mattet ismerem, ha ilyesmi ütné fel a fejét benne, akkor simán keresne egyet és csatlakozna. Mondjuk ez csak az én véleményem, aztán ki tudja.
Jó hát orra buktam, nagy kaland ez a nyekkenés. Mindenkivel előfordul, szóval nem kalandozok rajta sokáig. Cé falkatag volt egykor, azt tudtam, bár azt nem, hogy mindkettőhöz szerencséje volt. Nekem egy falkám volt 200 évvel ezelőtt azt csá! Remélem még eltölthetünk sok sok évet kóborként egymás társaságában…mert igen, mint minden férfi én is vágyódom rá! Meg haverok is vagyunk basszus! Legalább ő tartja a kapcsolatot a régiekkel… jómagam azt se tudja, hogy az enyéim élnek-e vagy halnak. Egy főt leszámítva. Ráadásul ha azt vesszük nem is érdekel a falka…az a múlt. Én a jelent éltem mindig, ezután sem fog egy falka csesztetni azért ha a területükre lépek. Faszom ki van olykor velük! Egy emelkedő következik, múltkor szó szerint lepörögtem innen, mint egy kölyök… szórakoztunk egyet nah és jó volt. A földet szimatolom, járt erre már valami ragadozó, de nem hozzánk hasonló. Kérdésére felkapom a fejem és rápillantok, majd magam elé meredve megrázom a bundám. ~ 100 évet töltöttem falkában, kettőszázat pedig anélkül. Jól elvagyok falka nélkül, ha eddig túléltük…ezután is menni fog. - fura lenne újra beleszokni egy falkába, aminek szokásait távolról sem ismerem. A Dublini falka a kegyetlenségéről volt híres….az itteni meg nem is érdekel. Néhány nagyobb agancsos növényevő portyázik a közelünkben, csak a nőstényre pillantok, hogy mehet-e? Vagy szeretne ő valami kisebbet elkapni és ettől inkább visszavonulót fúj. Ezek mind hímek? Baszus, szép kis találka mondhatom. Lehasalok hogy azért ne figyeljenek fel ránk annyira, egy kis ideig figyelem a békésen eszegető dögöket, aztán a mellettem heverésző nőstényre pillantok egy vicsorral pofámon. ~ A szélső jó lesz? Mehetünk tényleg másra is, ha ehhez nem fűlik a foga. Ha meg elkaptuk a zsákmányt, vagy sem, akkor kárpótoljuk egymást.... ilyen egyszerű a dolog. Mint az egyszer egy.
~ Én életem nagyobb részét töltöttem valamilyen falkában, mint anélkül. ~ nem kérdezte, de megosztom vele, miután kiderül, hogy ő élete egyharmadát élte így. ~ Miért hagytad ott őket? Már ha nem titok. ~ hiába két évszázados történet, simán lehet, hogy érzékenyen érinti és nem szívesen beszélne róla. Főleg, ha abból indulok ki, hogy a fivéremről én sem mesélek soha senkinek és nem véletlenül. Ikrek voltunk és vérvonal testvérek és én vagyok a halálának az oka, így pedig akármennyire is régen történt és évszázadok teltek el azóta, sosem említem senkinek sem. A hiánya – ahogyan a lányomé sem – nem enyhül az évek múlásával. Így pedig megérteném, ha Matt se volna olyan lelkes megosztani velem, de amennyiben mégis megtenné, akkor mindenképpen lelkes hallgatósága volnék. A haverom, kedvelem és érdekel ő és az élete, mert törődöm vele (is) a magam módján. Határozottan bólintok a ki nem mondott kérdésre a préda kapcsán. Felőlem teljesen rendben van, mehetünk az agancsosra. A talajhoz lapítok én is, ahogy közelebb somfordálunk. Hangtalan, puha léptekkel követem a hím nyomait, miközben tekintetem nem veszem le a patásokról. ~ Tökéletes. Mész előre, vagy menjek én? ~ nekem aztán így is, úgyis tökéletesen jó lesz és megteszi, megyek előre vagy őt követve. Ez a vadászat közös munka lesz és én hajlandó vagyok a kompromisszumra.
Mindenki máshogy élte az életét a falkájában, ki igy ki úgy. Mi Aleccel megléptünk…elég drasztikus módszerekkel, de megléptük és szabad madarak vagyunk. Cé is ellógott kilépett a hierarchia vaskos mancsa alól, neki is oka volt ezt meglépni. Ha nem is nyomos, valami biztos volt ott a háttérben. ~ Unatkoztunk… kiléptünk, elmentünk. Éltünk, mint hal a vízben. - mert Alec és én a kezdetektől együtt lógtunk, ugyan olykor évekre elsodort tőle a sors fintora, de mindig tudtam hol találjak rá. S mindig rátaláltam, hogy újra szem elől veszítsük egymást. Újra és újra. ~ De remek csapat verődött így is össze… - pillantottam lelkesen a nőstényre, hiszen ha a kóborok össze állnak, név szerint: Josh és Rhydian (ha visszatérnek), Cé, Alec, Prim, Kacper(Dorian)… együtt egységben, bár kétlem hogy ez így összejönne, haverok vagyunk, az egyikük a családom részese, mint kiderült legutóbb, de olykor jól jönne egy ilyen kis összejövetel. Egy kis túra…bár kétlem, hogy egyesek jól kijönnének, állandó lenne a civakodás…de ezek vagyunk mi. A kis szarvas csapat a közelünkben van és a nőstény is felkészült. ~ Feléd kergetem…maradj itt. – adom ki az ukázt, ami nem is annyira parancs, de nem is kérés… a kettő között lóg. Visszább osonok, hogy megkerüljem őket, jó hogy a szél nem fúj, nekik kedvezne. A hátuk mögé kell hogy érkezzem, ez hamar, de óvatosan meg is történik, lehasalva, fejem a lábamon pihen, élesen figyelve a békésen figyelgető, eszegető patásokat. Egy, kettő, három…hatan…meg is van az áldozat. Egy közepes, fiatalabb hím, még éppen a szarvai is kibújóban van, tehát serdülő korban van. Ő jó kis célpont lesz. Lassan, halkan felkelek, de nem teljesen és közelebb óvatoskodok, de hirtelen mindegyik nagyon éber lesz. Fülelek és kémlelek, hátha valami más megzavarta őket, de aztán bármi is történjék megiramodok a fiatal felé és ráugrok, az összes megindul a pajtásom felé…. Kapaszkodom az áldozatba, agyarakkal és karmokkal, majd tépek belőle, rajta, ahogy és amit tudok. ~ Megy.- azzal el is engedem, a csökött állat megbotlik, de lépdel tovább Cé felé, a többi is a nőstény felé iparkodik…basszus, ezt a lábdobogást túléled. Rohanok én is a csordával, azok után, vagy épp között, ahogy utolérem őket, úgy marok bele mindegyikbe ahogy tudok. Nagyobb kapás, kifáradás, több élelem nekünk. A Többi bekaphatja. ~ Jó szórakozás ez Cé. Hamarabb ki kellett volna ezt találni. - farolok be mellé, hogy még mindig az ifjat üldözzük, vagy amelyik szembe kerül velünk, utunkba áll. Újra az állatba marok, az meg emeli hátsó patás pracliját, hogy elkerüljem eme csodás ütközést kicsit lassítok vicsorogva. ~ Szerinted tudnak repülni? Kergessük a szirt felé őket? - szórakozni tudni kell, de falatozni jöttünk, jöhet mindkettő egybe!
~ Oké, ez is érthető. ~ nem mindenkinek egyformán jön be a falkalét és meg is változhat az ember és farkas gondolkodása is az egészről. Én is átéltem, mert amennyire szerettem példának okáért az utolsó két falkámban lenni annak idején, ma pontosan ugyanannyira nem szeretnék hozzájuk visszatérni. Pláne, hogy azóta egyesültek is. Olyan lenne, mint valami rossz szappanoperában, amiből köszönöm, de nem kérek. Arról nem is beszélve, hogy mennyire élvezem a mostani életem itt és így, ahogy van. ~ Igen, ez igaz. ~ összeállás nem hiszem, hogy lesz, elvégre ez a lényege Anchoragenak, de tény, ami tény, a legtöbb farkassal én is jóban vagyok a helyiek közül. ~ Legyen így. ~ bólintok egyet és amíg ő arrébb sompolyog, hogy meg is tegye, amit emlegetett, én a magam részéről kicsit előrébb mozdulok az aljnövényzet takarásában és figyelni kezdek. Amint robban a hím, megindul a többi patás is. Bevárom, míg elég közel érnek és csak azután mozdulok, cikázva kerülgetve ki őket. Egyik-másik megriad és irányt változtat, van amelyik viszont nem, én azonban egyiknek sem kívánok a patái alá kerülni. Köszönöm, nem régen volt részem hasonló élményben és nem vágyom a következőre. És a segítség is megérkezik a hím részéről közben. Nem kísérem válasszal a felém küldött jelzést, miszerint érkezik a megsebzett hím. Mivel azonban kikerülgetéssel voltam elfoglalva, így már nem érem el azt a szarvast, amelyiket Matt kinézte, viszont a hím is megérkezik mellém. ~ Így valóban az lesz. ~ nincs baj az előre nem számított következményekkel, a lényeg, hogy nem lettem letaposva, hurrá. Az élet apró örömei és így tényleg jó szórakozás is. ~ Derítsük ki. ~ ohó, nem kell kétszer mondani, már helyezkedek is és, ha a hím is készen áll, akkor a magam részéről megindulok, hogy az említett hely felé kergessük azt az egy vagy kettő(?) példányt. Ha Matt is jön, akkor a préda mögött, de részben oldalról futok, hogy ne nagyon tudjon kitérni ebbe az irányba a másik oldalt a hímre bízom, nyilván nem először terel. Ahogy a szirt felé közelítünk – hacsak Matt valamit máshogy nem gondolt útközben – akkor kicsit rákontrázok a játékunkra. Vérvonalam segítségével illúziót teremtek, meghosszabbítva az előttünk elterülő talaj látványát, hogy túlnyúljon a szirt szélén, mintha volna még ott föld és fű és bokrok. Az illúzió emberi szemnek nem tökéletes, a növények nem a legkidolgozottabbak, de a szarvasnak elég lesz azt hiszem. ~ A sziklánál ne menj tovább. ~ figyelmeztetem a hímet, azt nem szeretném, ha belefutna a semmibe esetleg. Nem tartom fent sokáig – az nekem is nagyon megerőltető volna – csupán pár perc az egész, de talán az éppen elég lesz.
Vadászat szórakozással keverve, ez az izgalmas nem a sima kapjuk el, lobogjon a hajunk életérzés. Megindulok újra távolságot tartva a nősténytől és a vacsoránktól egyaránt, jó móka ez. Olykor belefutok a patás oldalába, ahogy érem, hogy veszítse el csak az egyensúlyát és essen pofára… könnyű zsákmány lenne. Cé-re pillantok, érzékelem energiájának a megugrását, csak ámulok bámulok, majd vissza lesek az áldozatunkra. Szavaira csak morranok, vettem a lapot az adással, túl drága volt, de veszem… fékezek, a valagam már a földet karistolja, karmaimmal végigszántok hosszú területet, de megállok és lefelé pislogok egy morgással a vad után. Nekicsapódik valaminek, majd potyog még pár métert… a másik ugyan úgy… Hallom a puffanást, a vár szaga tolódik orrlyukaimba, halk nyöszörgés hallatódik még lentről. Fülelek és figyelek. Mocorognak. Felkelek és megrázom a bundám, a farkam az ég felé meredezik, majd a pofám a nőstény képébe dugom. ~Ügyi vagy. Szép volt Cé. – azzal a szirt kanyargós ösvényét keresem, hogy lefelé meginduljunk… Csak lassan és óvatosan…csak egyetlen hiba az űrben és lent landolunk mi is…kellemetlen lenne az a bizonyos földet érés. Megyek előre…ha ő megcsúszna, megtartanám…engem nehezebb lenne. Csapatmunka…ezt tanultuk régen, hát most meg is látszik...nem mindenkivel lehet összedolgozni. De van akivel mindez remekül megy már. Leérve megszaglászom a talajt, a levegőbe szimatolok...ellenséges erőket keresve, de egyelőre nyugi van, újra bundát rázok és keresem a második áldozati bárányt...az kicsivel feljebb ért földet, de ott is marad. Emez még...megkönnyebbülésre vár...közelebb megyek hozzá, belenyalok a földre került vérébe, az, hogy melyikünk harapja el a torkát, az édes mindegy.
Az illúzió bejött és bár a hímnek – ahogy innen tűnik – nem a legegyszerűbb megállnia, mégis sikerül – amivel nem mellesleg megment egy lehetséges szívrohamtól, asszem kiakadtam volna, ha miattam zuhan a mélybe, de ezt a világért se vallanám be neki –, a szavaira pedig csak bólintok egyet. Utána indulva rugaszkodok el a talajtól, felmarva abból egy-egy darabot, ahogy a szirt széléhez ugrom és lefelé kezdek el haladni, olyan kiugrókat és helyeket keresve, amelyek segítenek a lepottyant vad megközelítésében anélkül, hogy kilapulósat kellene akármelyikünknek is játszania. Mattet követve érkezem meg ahhoz a vadhoz, amelyik még életben van ugyan – alig mondjuk –, de már csak az utolsókat rúgja, szenvedéssel. Míg a hím a vérébe kóstol, addig én a nyakához lépek és nemes egyszerűséggel harapom azt át. Tényleg nem számít, hogy melyikünk adja meg neki a kegyelemdöfést, előbb-utóbb kilehelné a lelkét amúgy is. Pofámat elönti a vér fémes íze, ahogyan orromba is bekúszik annak illata. Gőzöm sincs, hogy a hím melyik vadat akarja magának – vagy, hogy egyáltalán akar-e külön lakmározni –, de a magam részéről nekem jó lesz ez is. Főleg, ha már elvettem az életét. Van, aki a szívvel, májjal, belsőségek kibelezésével szereti kezdeni, én a magam részéről az izmokat és a húst kedvelem, a combokat vagy a gerinc mellett lévő részeket, így ez alkalommal a mellső láb felső részével kezdem, ami a vállnak lehetne megfeleltethető, aztán majd haladok tovább, attól függően, hogy Matt is ezen préda fölött marad-e vagy sem. Azt hiszem ide nem kellenek szavak, a vadászat ezen része már csak az evésről szól, a mellé pedig feleslegesen ítélem az aláfestést, így inkább csak akkor szólalok meg, amikor már végeztem. ~ Lemegyek a patakhoz mosakodni. Jössz? ~ fordulok felé, legyen akármerre is. Nem vagyok macska, hogy nekiálljak saját magam körbenyalni, remekül megy a vérből való kifürdés – ha nem is alaposan, de nagyjából – a természet adta vízforrásban is, amihez mondjuk alapvetően visszaváltani készülök. A két kéz hasznosabb, mint a két mancs bizonyos esetekben. Bízva abban, hogy a hím is jönni fog, elindulok – ha marad, akkor is, a pofim és a mellkasom is lucskos a préda vérétől és nem így szándékozom hazafelé venni az irányt – és a vízhez érve váltok vissza. Meztelenségem a legkevésbé sem zavar, nem ez az első eset és amúgy is… könyörgöm, farkasok vagyunk és ráadásul nem is friss példányok…
A növényzabálót Cé veszi kezelésbe, hallom a reccsenést, amivel torkát marja meg. Már nem olyan intenzíven rúgkapál, de elhal még az eddigi próbálkozása is. Ennyi volt számára…nem érdekel a másik. azért még fel is kell mászni a másik kisebb emelkedőre…ahhoz már semmi kedvem. Szóval a nősténynek osztoznia kell. Nálunk ez már így szokás. Falkában azért szar, mer valahol a végén jutnánk élelemhez.. vagy szerzünk magunknak mást… A hasa részénél kezdem, ott puhább az izomzat, hamarabb tépem fel és a húshoz is hamar eljutok. Utána a gerinc felé is eltévedek, jókat lehet a csontokon is ropogtatni, vagy cuppogni rajta… Kényelmes tempóban eszegetek, nem sietek sehová sem, ráadásul teljesen kietlen a hely is. A maradékkal meg aki erre jár, majd eltünteti. Az már minket nem érint szerencsére. Az utolsó falatok jönnek és tűnnek el, a még maradt pár dolog, de egy pofa nyalás és egy kis földbe hempergés, meg abba a pofát dörgölni…de a nőstény felkelti a figyelmem… felé fordulok. ~ Aha. - pattanok is felé, mint egy bakkecske, komótos léptekkel haladva mellette, míg a vízhez nem érünk. Ott aztán belegázoltam, kicsit bundásan úszkálva, lemosva így a bundára tapadt vér nagyobb részét. Aztán levedlem a bundát, hogy az emberi arcom térjen elő. A víz alá bukom néhány másodpercre, utána újra a felszínre térek, hajamba túrok két kézzel kisimítva belőle a nedvességet. Az utóbbi néhány nap gondolkodásra késztetett. Miért is csinálom ezt a falkával? Meg magammal? Húzós kérdés volt, mert az utóbbi időben talán túlságosan is beleszerettem a szerepembe. Bolond nem voltam, skizofrén főképp nem, de épelméjű se igazán. Undorító vagyok - tudtam, de mégse zavart különösebben. Na, nem azért, mert közben beleszerettem a falkába (meg egy kisemberbe) meg egyéb ömlengős baromságokba. Nem, egyszerűen csak megkedveltem pár falkást. Emberi kapcsolataim és - egyelőre - érdekeim kötöttek Fairbainkshoz, a szívem nemigen. De veszélyes játékot űztem, tudtam, eddig pedig talán túlzottan könnyelmű is voltam… elterelem a gondolataimat, jelenleg Cét veszem figyelmem központjába, közelebb lépdelek felé, háta mögé lépek, kezeimet a vállára helyezem és masszírozni kezdem. Férfiból vagyok, egész idáig a férfiasságom se gondolkodott helyettem, hát most kezdi el… bár ilyen hölgyemény mellett, ezt nem is csodálom. Az élvezeteket pedig ki kell használni… A nyakához hajolok és csókokkal hintem masszírozás közepette, közben felszabadítom egyik kezem és arcából eltűröm a haját. Figyelem a reakcióit, mert ha leakarna baszni egy irtó nagy tockost…tán’ el kellene kerülni. Bár ismereteim szerint őt sem kell félteni, ha élvezetek törnek elő...
A hím társaságában, kényelmes tempóban ügetek és már a parton váltok, hogy emberi alakban gázoljak a túl melegnek nem nevezhető vízbe. Először a képemet igyekszem tisztára mosni, az időközben már rászáradt, megalvadt vértől, majd a nyakam következik, azt követően pedig a mellkasom. Nem rohanok sehová, így a magam részéről nagyon is ráérős mozdulatokkal igyekszem megszabadulni a vadászat szemmel látható mementójától és csak a szemem sarkából figyelem, amikor Matt is váltásra adja a fejét. Ezen a hímen kimondhatjuk, hogy nem tudok kiigazodni a legkisebb mértékig sem, mégis kedvelem és szeretek a társaságában időzni, legyen szó a telefonom megmentéséről vagy éppen a vad űzéséről, olykor meg egészen másról. Abbahagyom a fürdőzést, ahogy közelebb jön és a keze a vállaimon landol. Nincs ellenemre a dolog, de hazudnék, ha azt mondanám, számítottam tőle bármi ilyesmire is, így pedig a szemöldökeim enyhe ívben megemelkednek. És igen, feltűnik a férfiúi érdeklődésének egyértelmű jele is. Oh. Még akkor sem mozdulok, mikor a nyakamba csókol. Kicsit – szinte alig észrevehetően – billen a fejem, hogy valamivel kényelmesebben hozzáférjen a kinézett területhez, így nyújtva nagyobb hozzáférést számára a nyakamhoz. Nem, ez nem az a fajta, amikor behódoláskor felajánlja valaki a torkát – attól nagyon-nagyon messze áll –, viszont azt hiszem elég egyértelmű jelzése annak, hogy nem óhajtom se orrba, sem pedig más testtájékon vágni azért, amit csinál. A hajamat elsimítja az arcomból, a tekintetem pedig az övét kutatja egy egészen rövid ideig, mielőtt a kezem felemelném és a csípőjén támasztanám meg két oldalról. Közelebb hajolok hozzá, hogy közvetlenül az ajkaira ejthessem a szavaimat. - A parton vagy itt? – a víz sekélyebb annál, minthogy kényelmes és kellemes mértékben ellepjen, de ettől függetlenül részemről akár maradhatunk is. Tőle teszem függővé a dolgot. Szabad vagyok, mint a madár és igen, kifejezettem szeretem azt, ami élvezetes, így pedig egyáltalán nincs gondom azzal, ami felé haladunk. Felnőtt – sok százéves – emberek és farkasok vagyunk. Ha majd lesz kiért lemondanom erről, akkor megteszem, addig viszont… teszem, ami jól esik és amikor jól esik. Attól függően mennyire gyorsan – vagy lassan – adja meg a válaszát – ha lassan, akkor előbb mozdulok –, harapom be alsó ajkát, hogy végül lecsókoljam onnan az okozott, apró fájdalmat és hacsak nincs ellenére a dolog, akkor egy darabig egészen biztosan nem jut levegőhöz.
„Készíts ki pár göncöt az erdőbe a nálad hagyott ruháimból, kérlek! Nagyjából holnap estére ott leszek. Megtettem, szeretlek.” Ennyit írtam neki, mielőtt a Farkaslakban hagytam volna az épp rajtam lévő cuccokon kívül mindenemet, a mobilommal együtt. A fák közé érve váltottam még a hegyen, majd rohantam meghitt találkára a Jégviharral, hogy utána már csak az Anchorage melletti erődségekben álljak meg: nála. Éjjel és nappal rohantam, alig egy-két alkalommal állva meg, hogy szinte egyből újra nekiiramodjak. Éreztem, ahogy fogyott a távolság, vagy épp nőt, más szemszögből nézve, ahogy sorra hullottak le rólam az önként vállalt láncok. Még mindig hihetetlen volt, még mindig felfoghatatlan. Mostantól apró problémák lesznek, hétköznapiak, pihentetőek. Nem kell egy egész közösség sorsának alakulásán agyalnom, a saját tetteim rájuk gyakorolt hatását lesnem minden lépésemnél. Újra kell tanulnom, milyen így élni, miközben fogalmam sincs, mikor fog ténylegesen leesni, hogy falka nélküli lettem. Magányos farkas. Kóbor. Wagabond. A világ pedig csak arra vár, hogy végre belevessem magam – ismét, de ezúttal nem egyedül. Az őszi, csípős reggeli levegő mellett halvány, melengető fuvallat túrt bundámba.
Rendesen benne jártunk az estében, mire megérkeztem. Hogy ne kelljen több holdnyi területet átfésülni a másik után, egy egyszer már közösen megjárt zugot választott találkahelyül. Kellemes fáradság járt át, s bár lihegtem, energiáim leplezetlen elégedettségről árulkodtak. Kóstolgattam, amit egyszer már habzsoltam, de még nem mertem beleélni magam. Futásom pihentetőbb menetelésbe váltott, legalább arra az időre, amíg meg nem éreztem min ulvinnét. Izgatott voltam, látni akartam, megélni a reakcióit, megkapni a teljességet. Mintha zsinóron húztak volna a párom felé, irányt se kellett váltanom, amikor megéreztem, csak meglódultam türelmetlenül. Megugrott a szívverésem, ahogy végre megpillantottam, és csak azért voltam hajlandó lassítani, hogy ne szó szerinti ütközés legyen a vége a futásnak. Előbb-utóbb úgyis a földön kötöttünk ki, mert ha ő nem sodort el, tarolt le lendületével, akkor az én üdvözlésem vitt le minket. Örömteli nyüsszentések, pofadörgölések, simítások, bundába fúrt orr, finom oda-odakapás, futó pofanyalintás… Energiáink akadálytalanul fonódtak egymásba, tökéletes összhangban, mintha mindig is így lettek volna – otthon voltam. Ezúttal pedig nem fog mellőle elhívni sem a mostani hajnal, sem az utána következők.
we don’t need a reason ’cause I got you and you got me tonight
Még hogy nincs előnye a „kétlaki” párkapcsolatnak! Menten itt egy indok: Darren üzenetét megkapva könnyedén össze tudtam szedni a nála levő ruhák közül egy farmer-póló-boxer csomagot és nem ment el felesleges idő azzal, hogy ezeket mégis honnét kellene nekem összevadásznom, kitől merjek kérni, akire nem villogtatja zöld szemét a féltékenység utána, amiért gyanúsan könnyelműen bocsátott rendelkezésemre néhány személyes ruhadarabot. Na, nem mintha meghatna efféle viselkedés, mikor alapja nem lenne… de azért mégis. Így sokkal, de sokkal több idő jutott arra, hogy a kezdeti hitetlenkedés kislányos lelkesedésbe, szeretetteljes örömködésbe csapjon át lassacskán. Még mindig alig tudtam elhinni a mások számára talán hétköznapinak tetsző tényt: a férfi, akivel összekötöttem az életemet TÉNYLEG mellettem lesz. Velem fog ébredni és mellettem alszik majd el minden áldott estén. Nem ijeszt meg a gondolata ennek különös módon, sokkal inkább érzem úgy, én az önző dög, hogy ideje volt már. Kiérdemeltük mindketten, hát nézze el nekem a világ, hogy magasról teszek mások véleményére, mennyire elcsépelt vagy sem a dolog. Hogy kinek és hol kellene épp lennie a nagyok játszmája szerint. Nekünk végre egymás mellett a helyünk, szentül hiszem, s rohadjon meg, aki mást mond! Előbb érkezem az erdőszélhez nála, holott ez igencsak relatív, hisz pontos érkezési időpontot maga sem említett. Nem is siettetem, magam is megjártam már ezt az utat, hasonlóképpen, mint ő teszi. A különbség annyi csupán: engem nem várt senki ideát. Beljebb parkolok le a kocsival, ott, ahol már nincs szem előtt, hacsak nem direktben keresi a tekintet, s a kerékhez rejtem a kulcsokat, miután megváltam ruháimtól én magam is, azokat a hátsó ülésre, a gondosan összehajtott férfiruhák mellé ejtve szertelen kuszaságban, sietősen. Hát csak nem fogok a bádogdobozban ülni és akképpen várni rá, mikor olyan kellemes az este. Szinte hallom, ahogy hívogat az északi szél, reménnyel telítve. Még a hold fénye is mintha melegebb árnyalattal terítené be az ágak között a gyér talajt, mit immáron négylábúként taposok, könnyed, energikus léptekkel suhanva a fák között a megbeszélt sziklás kis liget felé. Fogalmam sincs mennyi ideje hevertem a sziklafal sötétjében rejtőzve, napsütötte bundás veszedelemként, mikor megéreztem közelgő energiáit. Szinte egyazon pillanatban emelkedtem fel, várakozón-türelmetlen fülelve. Energiáim, melyek eddig lustán hirdették köröttem, farkas jár a vidéken, most előre siettek, üdvözlően vonták körbe az érkezőt, mintha csak kebleimre ölelném a megfáradt vándort. Ugrottam én magam is, ahogy előbukkant az út porától csatakos képe a hófehér bundás kedvesnek, hogy elsodorjam magammal. Hogy elsodorjon magával. Nevetésem visszhangzik elméjében gyöngyözőn, miközben levegőért kapkodva tekintek fel rá boldog-szeretetteljes nyüszögést hallatva. Ciki vagy sem, jelenleg önkéntelenül is kiszaladnak efféle megnyilvánulásai annak a végtelen, fel sem fogott örömnek, amit jöttével együtt magával hozott. ~ Baszki, te _tényleg_ megtetted…!~ Üzenem felé, s szemtelenül lököm le magamról – persze, nem csökkentve igazán kettőnk távolságát.
Előttem járt észak zord szele, mint valami előfutár, hírnök. Lelkemben a vadállat mérföldről mérföldre erőteljesebben lett jelen, az ösztön csábítón ölelt magához – hagytam, belevesztem. Minden izmom dolgozott, légzésem fújtató volt, miközben minden, amire a múlt fedelét hajtottam, bennem munkált, észrevétlen, szüntelen munkálkodva azon, hogy alakítson, formáljon, hasson, csakúgy, mint korábbi éveim. Húzott a megmagyarázhatatlan, a farkas ösztöne, aminek egy ideje kétkedés nélkül voltam képes átadni magam. Jó irányba vitt, ahogy megint ismerőssé váltak a fák, több órányi futást követően, tudtam, hogy így van. A jól ismert energia úgy lobbant, akár a játékos gyertyaláng, ami ugyanakkor képes pusztító tűzvészt okozni. De engem nem éget, mert ugyanaz ég bennem is, így legfeljebb egymást oltjuk ki, vagy szíjuk tovább a lehetetlennél is. Nevetése örömmel itatódik át, könnyű boldogsága visszhangot ver bennem, majd ahogy szertelenül lelök magáról, épphogy, de arrébb táncolok tőle. ~ Ezen nem kéne minden alkalommal megdöbbenned ~ feleltem némileg sértettnek tetsző hangon. ~ Múltkor Jerseyben, most itt… ~ Nyaka oldalába fúrtam orrom és beleszimatoltam. Valahol mulattatott, hogy így meg tudtam lepni, máshol viszont eszembe juttatta, mi mindent nem látott még belőlem. ~ Felmondtál? Kérdésem követelő, hangom még így is türelmetlen, amit megerősít nyughatatlan mocorgásom, mintha már szó szerint képtelen lennék megmaradni egy helyben. Nyugtalanság cikázott bennem, izgágaság, s talán ezért is „piszkáltam” őt szüntelenül, miközben szinte ólálkodtam körülötte lassan, körbe-körbe járva, méregetve a nyár sütötte bundájú nőstényt, mialatt eddig ismeretlen feszültségtől kezdett halványan szikrázni energiám, ami lavinaként hömpölygött körülöttem, görgetve, cirógatva, erélyesen marva Yettáét.
~ Szerintem pont az lenne baj, ha magától értetődőnek venném, hogy a világ végére is vakon követnél... ~ Kaccant hangom nála, ahogy elvesztem közelségében, s ha már bújt, úgy én is vaskos, tömött bundájába fúrtam képemet, szeretetteljes birtoklással. Akkor hajolok és egyúttal távolodok is el kissé némileg tőle, mikor a Pit-ben való felmondásomat firtatja. ~ Még nem. ~ Szusszantam, finoman „csípve” fogaimmal füle felé, meghúzva azt szeretetteljes figyelmeztetéssel, mikor türelmetlenségét éreztem energiáiban. Hátrált kissé, épp csak annyira, hogy lépteivel köröttem sürögjön, mintha őrizne, birtokolna… Imponált viselkedése, kinek ne tetszett volna?! Hát követtem minden mozdulatát, szinte kéretve, kelletve magamat előtte. ~ Gondoltam, majd a kocsiban, ha már itt vagy. Egyúttal be is mutatkozhatsz Solomonnak…~ Fűzöm tovább mindeközben az elébb megkezdett gondolatmenetet, miközben energiáim játékosan hol távolodnak, „menekülnek” az övéi elől, hol közéjük szaladva, szinte eggyé olvadva a fagyos farkas északi hidegével szítják lángjukat. ~ Na mi van? Csak nem elfáradtál…? ~ Incselgek vele, energiáinak élénk szikráit érezvén, ugyanakkor alig mozdulva az általa írt kör középpontjából, csupán irányába fordulva mindig. Ennyi a világ most, nem több. Kétszemélyes birodalom.
Ebben volt valami, el kellett ismernem, de majd később adózok bölcsességének, most a szüntelen testi kontaktust részesítettem előnyben. Végre lehetett, végre senki sem kérhetett számon miatta, az egyetlen zavaró tényező legfeljebb az út szó szerinti pora volt csatakos bundámon, ám nem úgy tűnt, mint akit ez érdekelt. Engem se, a mielőbbi távozásunk viszont annál inkább, mehetnékemnek pedig nem voltam rest hangot adni. Hirtelen, rövid életű a fellobbanó ingerültség, ami mordulásomban kerül kifejezésre, mikor közli, hogy még nem, ráadásul türelemre is int. Nevetséges, hogy ennyi idő után még én pattogok, de van hozzá bőr a képemen, ugyanakkor… tudom, hogy egy hónapnak már nem kéne osztania-szoroznia. Feszültséglevezetésből is kezdtem járkálni körülötte, orrommal meg-megbökdösve, hangtalanul, pedig éreztem, hogy olykor nyüszítés kaparta a torkom. Amikor épp úgy álltam vagy fordultunk, lapos pillantást vetettem rá. Hallottam, amit mondott, mégsem reagáltam, holott terveztem, a szavak viszont elhaltak valahol, útban a gondolati sík felé. A tömött prémbe fúrva orromat szimatoltam, szívtam magamba illatát, alig észlelve tudatosan, hogy már combjánál jártam. Ő meg közben jót incselkedett mind energiáival, mind szavaival mind viselkedésével. Ismertem ezt, találkoztam már vele, nem egyszer, nem kétszer, s mindig szórakozott könnyedséggel, arcpirító szemérmetlenséggel mentem – mit mentem, rohantam – bele a játékba. Mindig emberként, vagy az elejétől kezdve, vagy hamar abba váltva. Ez alkalommal viszont elmaradt a késztetés, pofám az ösztönnek engedelmeskedve siklott feljebb, hátrébb, lábam mozdult, testem ment vele, tudatom a mélybe zuhant, holott teljesen jelen voltam. Energiáim könnyed hullámzása hirtelen vált súlyossá, nehézzé, mintegy rátelepedve, kérlelhetetlenül húzva, tekerve maga köré a nőstényét, megragadva ezáltal. Megszagoltam, alhasam belereszketett, agyaraimmal farjába martam és lejjebb toltam. Min ulvinne… Azzá lesz, azzá teszem, az ősi, véremben dübörgő dallamra mozdulva. A nyár ízét hordozza bundája, minden futó pillanatban, amikor marjába kapok a vad ritmus közepette. Bal mellső lábamon szinte elevennek hatnak a fehérségen átsejlő minták, a piercing, ami mellkas tájékon ékesít olykor hátához ér, pillanatnyi, égető érzést okozva, mert erősebb, mint amihez ő szokott, mégsem állnék meg annyira, hogy eltávolítsam. Ha akarnék se tudnék. Fel-felmordulok, energiáim vad táncot járnak az övével összekapaszkodva, lihegésem hevesebb, mint bármikor, rohanásom során. Hallgatom, ahogy néha szűköl-nyüszít alattam, mélyen belélegzem hevülettől édesebb illatát, ami olaj saját tüzemre, tekintetem hol a távolba vész, hogy testem csak az övére tudjon koncentrálni, hol hátának finom hullámzását figyelem. Sokszor hevertünk már együtt az erdőben, vadászat és közös lakoma után, egymáson, egymásnak dőlve, így azonban még soha korábban nem éreztem. Sem őt, sem mást. Egyszer sem temetett még ennyire maga alá az ösztön, hogy a nyers, állati vágyakon túl semmi se maradjon. Ám ahogy játszott, ahogy incselkedett… ahogy pofán csapott a kívánalom és a megtehetem együttes mámora… Kinek kellett az ember? Mindaz a körülményeskedés? Kellett, akartam, elvettem, mióta megszülettem, először fordítva hátat a közönynek úgy igazán. Min ulvinne… Halál a jussa annak, aki ártani mer neked – én pedig akárhányszor képes leszek gyilkossá válni érted. Csak adj még, fossz meg mindentől, semmi se tagadj meg tőlem, égesd fel a lelkem. Ziháltam, fújtattam, miközben félig-meddig rajta, a hátán feküdtem, a biológiának hála képtelen lévén „szabadulni” tőle, amit cseppet se bántam. Egyfelől: nekem tényleg kényelmes így. Másfelől: beleszédültem szinte az egészbe, mialatt a fel-feltörni szándékozó döbbenet leküzdésével küszködtem. Sebesre martam a hátát – nem durván, legfeljebb egy-két nap, s csak kisebb hegek maradnak emlékeztetőül, majd annyi se –, vadállat módjára hágtam meg és ehhez mérten, méltón birtokoltam. Nem egyszerűen a magamévá tettem, az ember ismer megalkuvást, de a farkas… Néha még be-bemozdultam, halvány utózöngék voltak ezek, ám ha tudtam volna, fogam közt szívtam volna be a levegőt közben. Az extázis és az adrenalin még lüktetett bennem, még voltak reflex vagy inger szülte mozzanataim, odakapásaim, mordulásaim, az ár pedig lassan csitult. Ha távolodni, elhúzódni akart, nem hagytam, testemmel, fogaimmal fogtam vissza, máskülönben magával húz, s ha lett is volna megoldás, még nem akartam róla hallani. ~ Várj még egy kicsit ~ kértem halkan, amikor már képesnek éreztem magam érdemi, gondolati kommunikálásra, miközben tanácstalanul álltam – minden értelemben.
Nem tetszik neki válaszom és ennek hangot is ad. Számítottam valami hasonló reakcióra, ami azt illeti, de én meg addig ugyan bolond lettem volna felmondani, míg itt nem látom magam előtt! Most már persze kérdés nélkül, könnyeden és persze mielőbb intenék könnyes búcsút a PIT-nek és egyúttal a városnak. Érte, vele együtt. Elkapott pillantás, simuló közelség. Illatok, energiák örvénye. Izmok feszülnek pattanásig, ám a támadás helyett finoman incselgő minden rezdülés… csak épp egy kicsit araszolva arrébb, éppen felé fordulva. - Egy falat a játékot űző, szerelmes nőből, egy másik az ösztön vezérelte nőstényből. Maga alá temeti fényét a hideg északi energiáinak súlya, birtokló mohósággal, mire elégedetlen morgás válaszom. Mert én – mi – már csak ilyenek vagyunk: teljesen soha meg nem hajló, dacos fehérnépek. Hogy maga mellé emel, párjaként, vagy épp férjúrként tipor maga alá, az pedig már csakis az ő döntése. Hátsó felembe mar, mire nyaka után kapok fogaimmal, hasztalan. De nem is célom a menekülőút, elemi vadsága, mivel maga alá gyűr, ugyan úgy vágyat hoz magával, ősi, ösztönös tüzet, miként a legédesebb cirógatása tenné egy másik helyen, másféle szituációban. Mert ez is ő, ezek is mi vagyunk. A farkasaink éppen annyira részeink, mint emberi mivoltunk. Más talán pironkodna rajta, én megvetem karmos mancsomat a fagyos földben, átadva magamat az aktus ritmusának, s egyúttal Neki. Más talán megbotránkozna megadó magatartásomon a feminizmus és emancipáció szavakkal teliszórt világban, számomra mindennél édesebbek az ezüst és a fogai által ejtett sebek, s vágyamat hergeli „csupán” ahogy a nyakamba mar, miközben gerincem ívbe hajlik alatta, szimbiózisban mozdulva vele az állati ösztön hajtotta tánc közepette. Olykor szűkölés, halk nyüszítés hagy el, de ezeket nem fájdalom szüli, vagy ha mégis, hát van szebb és édesebb annál a kínnál, mely gyönyörben születik? Lábaim meginognak, szinte haraptam a levegőt némán tátogva, halk tónussal morranva felé, ahogy nyakamhoz kap fogaival lusta figyelmeztetéssel. Olyan egyszerűnek tűnne engedni a gravitáció lefelé húzó erejének, mégse mozdultam, ahogy elmémbe csorgott szépen lassan hangja. ~ Oké.~ Szedtem szaporán még a levegőt, mélyebb, de még felszíni sérüléseim léte kezdett eljutni tudatomig. Hasztarohadt… ~ Ha akarnék, se tudnék messzire futni jelenleg. ~ Szúrom oda fáradt-szórakozott tompasággal, nem sokat segítve ezzel esélyesen tanácstalanságán elsőre.
El tudnám nyomni. Magam alá parancsolni minden értelemben, de nem akarom. Birtokolni, ó, azt nagyon is, mindennél jobban, főleg ebben az ösztönnel feldúsított helyzetben. Az is csak lök rajtam, vágyamon, ahogy fizikailag „legyűröm”, hogy hasztalanná váljon minden komoly-komolytalan felém kapás. Különös és új az élmény, mégsem torpanok meg, bolond lennék. Hagyom, hogy sodorjon, vigyen az ár, mert tisztán érzem: jó mindkettőnknek. Élvezem, hogy nyers és állatias, az aktus, Ő. Ha lehetséges, még jobban belé estem, úgy ültem meg szeszélyes, heves hullámait, ahogy korábban egyszer sem, saját energiáimban nyoma sem volt csitításnak, nyugtatásnak, inkább még jobban belelovaltam mindkettőnket. Mindent megkaptam. Mindkét felemmel. Kissé nevetséges, mégis valahol zavarba ejtő, mert annyi mindenre vele kapcsolatban, erre se készültem fel. Erre se számítottam. Annyi mindent csalt elő belőlem röpke pár év alatt, olyan mocskosul az ujja köré csavart és én minden pillanatát élvezem. Halk a morranás, mikor nyakához kapok a végén, hozzá simulva, valószínűleg kellemetlenül sebei számára. Zihál, zihálok én is, még mindig az előbbiek hatása alatt, mialatt szívünk versenyt fut. Gondolatban felkaccanok szavaira, ami hamar elhal, mert kénytelen vagyok rájönni, hogy tényleg fogalmam sincs, mit kéne tennünk… tennem. Esetlenül nyalom meg marját, vigasztalva pár harapásnyomot. Próbálok úgy helyezkedni, hogy a piercing ne érjen hátához, de jelenleg ez elég nehéz feladat, ráadásul nem is köti eléggé a gondolataimat, mert a vallomás kérlelhetetlenül bukik ki belőlem. ~ Én még soha… sose voltam így. Se… öhm „beszorulva” valakibe, se így együtt. A hálószobában – vagy ahol épp ránk jött – nem léteztek köztünk tabuk. Igen kevés olyan terület akadt általánosságban véve is, ahol beleszaladhattunk ilyesmibe, most mégis úgy éreztem magam, mint egy szerencsétlen kamasz, aki túl korán ment el, mert még tökéletesen tapasztalatlan. Finoman vibrál bennem a sebezhetőség érzete, a bizalmam viszont messze túlnőtt már rajta Yettát tekintve. Oda szoktam figyelni arra, mikor mit mondok és kinek a jelenlétében, elszólás az elmúlt száz évben igen kevés akadt részemről. Volt valami felszabadító abban a rám telepedő érzésben, hogy bármit ki- és elmondhatok. ~ Úgyhogy nem igazán tudom, hogy ilyenkor ~ moccantam, ő megtántorodott velem, így inkább a mozdulatlanság mellett maradtam ~ mi van. Nem erre készültem. Azzal számoltam, hogy egyből egymásnak esünk, a móddal azonban nem. Arra nem, hogy a farkasom vágya könnyedén, gond nélkül írja felül az enyémet, hogy ilyen könnyű lesz neki engedni. Magától értetődő természetességgel nyaltam fültövön, majd folytattam sebei „ápolását”, olykor hozzádörgölve pofámat immár csitult vággyal. De az érintés, a közelség – amivel most akkor se lehetett volna gond, ha akarja valamelyikünk… – kellett, talán jobban, mint előtte bármikor.
Kezdőlap
Ha esedékes a következő - akár a feldobott - játék, szólj ^^ //
És mindenképp fogok sikítani még! 
:3 //
