Értesít? Felcsillant a szemem. - De mindenképp személyesen, jó? Attól kellemesen hízna májam és úgyis ritkán beszélünk - vigyorogtam rá és örültem, hogy vette a lapot, a labdát meg lecsapta. A kajálásom se zavarta, ami egyre jobb. Akárhonnan nézzem, William sokkal könnyedebb és... "kezelhetőbb" Protektor, mint Mortimer volt, nem tudom, hogy csak azért-e, mert fiatalabb nála és a látásmódja is rugalmasabb, könnyedebb, vagy alapvetően is más okai voltak, nem is érdekelt. Az elődjéből túlságosan is azt éreztem, hogy laborpatkányoknak tekintett minket, Will sokkal inkább viselkedik a farkasokkal szemben partnerként. Látom rajta a válaszom hatását, erre valószínűleg nem igazán számított, egy évvel ezelőtt szerintem senki más sem, de más idők járnak, én sem az elődeim vagyok - még mindig nem -, szóval... én így játszok. Pontosabban nem, lemondtam a korábbi játékokról, mert ez már egyáltalán nem az. A végső reakciója féloldalas mosolyt csalt véres képemre, ami szélesebb lett a szavai hallatán. - Mondjuk inkább azt, hogy merész, azt hiszem, valamennyire mind a kettőt lefedi. - Kicsit megkomolyodtam. - Nem láttam más utat, ami bármi jóval kecsegtethet még. Ennél csak rosszabb opcióim vannak. Igen, vannak azok is, nincsenek elfelejtve, ha rákényszerülök egy kevésbé idillinek tetsző utat járok, de nagyon remélem, hogy erre nem lesz szükség. - Nincs nálam a labda - vallottam be, s ez azért kicsit bosszantott is. - Szóval én is csak remélni tudom, hogy minél előbb. Amíg semmi nem biztos, addig legalább csend van nagyjából. Ha mást nem is, pár hónapnyi békét úgy tűnik, elértem, mindkét falka nyugton volt, nem történt egymás elleni atrocitás. - Amint biztos lesz, úgyis egyből tudni fogjátok szerintem, még ha szó szerint senki nem is mondja nektek, de lesznek jelei. Vagy egy vérfürdő, vagy az egység megszületése.
- Mindenképpen! Majd küldök behívót, meg ha szeretnéd, előtúrom a fiókból Mortimer pecsétjét is hozzá! - Fejemet csóválom nevetősen a felvázolt képen, noha tény, hogy mikor birtokba vettem az irodát (erős túlzással mondhatjuk ezt) akkor kezem ügyébe akadt egy-két érdekesség a szelektálás során. Voltak érdekes dolgai az öregnek. - Őszintén szólva, miután Milagros megkeresett, én magam is sokat gondolkoztam a dolgon, hogyan lehetne ezt az egészet valahogy... megoldani. - Odafentről eléggé meg van kötve a kezem drága elődömnek hála, akit remélem, fojtogat már a csuklás a világ túlsó felén, akárhova is küldték az öreget. - De ennél jobb megoldás nem jutott az eszembe nekem sem. Igaz, azzal nem számoltam, hogy közben jössz és kihívod Milit! - Ciccenek fel, újfent nevetősen, ám ezúttal van némi kesernyés él is a dologban. Sok mindenkire tippeltem volna, ha közlik, valaki kihívja az atanerket, de Darrenre nem. Igaz, magamat se tettem volna meg Protektornak, ha rajtam múlik. Viszont elvállaltam, mert ezt követelte a 'haza', a kötelességtudatom pedig még mindig a helyén egyik-másik őrzővel ellentétben. Eléggé felhígult a társaság mostanában és nem igazán érzem, hogy ez jót tenne nekünk. - Fantasztikus. - Szalad ki az őszinte vélemény, s ha nekem ez a dologról alkotott képem, akkor már bele se akarok gondolni, Northlake-é mi lehet. - Abban biztos lehetsz, hogy tudni fogunk róla. Talán még előbb is, mint hinnétek, viszont ezek szerint sem te, sem pedig de Luca se verte nagy dobra a dolgot a falkája előtt a dolgot. - Előbbiről mondjuk nincsenek olyan biztos infóim, utóbbi esetében bátrabban ki merem jelenteni, hiszen több informátor akad a városban, a hotel környékén, mint fent a hegyen. Azért... a nyakamat még így sem tenném fel rá.
- Jaj, azt ne! - riadoztam és ez nem volt teljesen színjáték. - Nem vagyok vallásos, de azért klassz a mondás, hogy ne fesd az ördögöt a falra! Szerintem égesd el azt a pecsétet, mielőtt az itt élő farkasok egyöntetűen eretneknek kiáltanak ki. Látványosan megborzongtam. Elképzelhető, hogy ez nem volt a legszebb tőlem, mármint a Mortimerről tett véleménynyilvánítás, de nem hülyék ők sem. Az itteni farkasok, akármelyik falka tagjai is legyenek, ha itt voltak két éve, akkor biztos, hogy nem zárták a szívükbe az öreget. Jobb, hogy elment, mert ha most itt lenne és egyesülne a két falka, lehetséges, hogy ünnepség gyanánt erőinket egyesítve nyilvánosan meglincselnénk. Halványan, kicsit nosztalgikusan és szomorkásan elmosolyodtam, mikor szóba került a kihívás. - Nem te vagy az egyetlen, akit sikerült meglepnem. Hát, majd kiderül, mennyivel jártak velem jobban, mindenesetre a féléves mandátum letelt, szóval pár nappal már jobb vagyok. A sovány vigasz gyér humorba bújtatva. Most mit szépítsem? Atanerknek születni kell. Én ennél lustább és kényelmesebb vagyok a farkasom pedig érdektelenebb. Ez van. Nincsenek világmegváltó vagy épp hódító terveim. Tudom, hogy ő sem a legjobban járt őrző a gárdában, nem túl hálás feladat, szerepkör és előd széke maradt rá, úgyhogy maximálisan átérzem a helyzetét. Vicces: két pasas, akiknek nem épp a vezető szék volt az álma most itt vannak és vezetéses dolgokról beszélnek úgy-ahogy. Bármibe le merném fogadni, hogy ha valahogyan visszakaphatná a régi helyét és életét, de úgy, hogy az őrzőit jó kezekben tudhatná, nem utasítaná el a lehetőséget. - Én nem szeretek nagyon titkolózni ilyen ügyekben a sajátjaim előtt. Hogy de Luca mit osztott meg az övéivel, arról sejtelmem sincs.
- Odaadom szívesen a holmijait, égessétek, ahogy akarjátok! - Nevet fejcsóválva, bár az igazat megvallva, nem is tartja olyan hülye ötletnek a dolgot. Valami nagy, nagy tüzet rakni, - ahogy a vers is mondja - belőlük... Arra pedig, hogy jobb lenne, mint az elődje, kedvem lett volna vállon veregetni, de valamiért erőteljesen a fura kategóriába esett volna a gesztus jelen helyzetben. Érdekes. Külön-külön nincs problémám azzal, hogy vállon veregessek valakit, illetve egy mezítelen vérfarkas tényével, aki csatak véres a szarvashústól, a kettő együtt mégis összeférhetetlennek tűnt jelen pillanatban. Vagy csak a rangjaink tették? Elvégre, nekem a pártatlanságot illene képviselnem. Hülyén venni ki magát, ha "lepacsiznék" Darrennel - nem mintha problémánk lett volna egymással valaha is. - Értem. A farkasaid akkor remekül tudnak titkot tartani. Vagy az én informátoraim képességei csorbultak el az évek során... - Vonok vállat, látszat-könnyeden, de Darren érezheti felőlem, hogy nem vagyok egyáltalán megbékélve a gondolattal. Minden esetre összecsapom a tenyereimet, szusszanva és így tekintek az atanerkre. - Nos... akkor tényleg csupán Castor lépésére várunk. Amihez kívánom a legjobbakat, már ha lehet ilyet mondani jelen helyzetben. - Vakarom meg a tarkómat szórakozottan, arcomon fanyar a mosoly. Nincs okos válasz erre a helyzetre, ki kell várni a következő lépést... akármennyire is idegőrlő legyen ez.
- Hát ezzel még lehet, hogy élni fogok! - húztam pofátlan vigyorra a szám. Néha én is megengedhetek magamnak némi Atanerkhez nem méltó dolgot. Igazából azt hiszem többször engedek meg már magamnak, min az egészséges, de igazából... nem érdekel. Elsősorban én Én vagyok és nem Atanerk, s mint az az elmúlt fél évben kiderült, mindenkinek jobb és elviselhetőbb ez a felállás, mint az, ha nagyon görcsösen megpróbálok vezető lenni. - Nem tudom, William. Zavaros időszak ez, rosszabb, mint a nyílt acsarkodás, most a kétségek és a bizonytalanság az úr. - Hú, de mélyenszántó lettem. De ez van. Szinte harapható a feszült várakozás a levegőben a Farkaslakban. A kívánságára megint csak mosolygok. William jó ember. Túl jó arra a posztra, ami a nyakába szakadt, és ez meg fogja mérgezi, keseríteni. Kívánom, hogy ne legyen igazam, vagy minél később következzen ez be. Talán ha egyetlen falka lesz, kicsit ő is fellélegezhet. - Nincsenek nagy igényeim és légváraim, legalábbis az én mércémmel. Aztán lehet, hogy nem így van - nevettem, de örömtelenül. Aggódtam. Akárhányszor belegondoltam a helyzetünkbe, fél óra múlva már hasogatott a fejem és le kellett gurítanom egy pohár whiskyt. Szigorúan csak egyet. Lakik még bennem az a fajta naivitás, ami elhitte annak idején édesanyám meséit. Háromszáz év alatt megkopott, megfakult, megtépázták, de ha nem is egyenes arányban a roncsolódás mértékével, mindig visszakaptam egy keveset belőle azoktól, akik velem vannak. Tudtam bizakodva tekinteni a jövőbe még mindig, és ezt láthatta a Protektor a szememben. - Vigyázz magadra, William! - mondtam mintegy búcsúzóul, ha csak neki nem akadt még mondanivalója. Nem elzavartam, eddig is jól eszegettem a társaságában.
Az ígéret szép szó... Igaz, időbe telt, mire tudtam kellően strapabíró, nem kifejezetten gyerekeknek tervezett műanyag szánkót találni. Na nem azért, mert Abigail-t ne bírná el egy ilyen, de ezek a mai gyártású... izék kimondottan vacakok, aztán tönkretenni se szeretném senkiét, ha már kölcsönbe kaptam az egyik kollégám srácaitól. Azzal együtt csengettem be Abigail-hez, képemen a szokásosan kimért mosollyal, mely nem leplezte a tekintetemben ülő fáradt nyugalmat. De ezt a kora estét/késő délutánt tényleg eme ígéretem teljesítésére és a pihenésre szántam... szóval nagyon remélem, ő sem kezd el mindenféle orvosi dologgal traktálni, mert akkor biztos, hogy itt hagyom és megyek egyedül a pihenőhöz szánkózni! Ha viszont sikerült elkerülni, vagy legalábbis minimálisra csökkenteni a doktornénis habitust, akkor bizony (elszívtam még egy cigit, míg arra vártam, hogy Abigail összekészüljön) kocsiba szálltunk és meg sem álltunk egészen a már említett helyig. A terepjáró kellemes tempóban, de biztosan szelte a hóval fedett utat a hegyi utak meredekebb részein is, az erdő közti "csapáson", ahol mi járunk többnyire csupán, meg a vadászok.
Kiérve a tisztásra, szinte szemet gyönyörködtető a látvány, ahogy a fogyatkozó fényben lustán elterül a színtiszta fehér hó a tájon. A tisztás ezen része kisebb völgyben "zárul" a túloldalon, így szánkózásra kifejezetten ideális. Leállítva a motort azért nem tudom megállni, hogy ne forduljak Abi felé. Egész úton olyan hallgatag volt, pedig amikor belementem a szánkózós ötletbe, kifejezetten lelkesnek tűnt a dolog kapcsán. - Minden oké, Abigail? - Pillantásom arcát fürkészi őszinte érdeklődéssel.
Őszintén szólva teljesen megfeledkeztem arról, hogy milyen programot is terveztünk mára… Amilyen diliház van a házam táján úgy karácsony óta, annyira mondjuk nem csodálkozok… Pedig emlékszem, ahogy ősszel lehullott az első hó, aztán megláttam a szomszéd gyerekeket szánkózni, azóta rágom Will fülét, hogy menjünk mi is. Na jó, először Steve-nél próbálkoztam, de miután minden kísérletem gyászos véget ért, gondoltam egy nagyot, aztán az egyik kávészünetben bedobtam az ötletet a protektori irodában. Éppen a Killiannel kapcsolatos kusza gondolataimat próbáltam kicsit helyre tenni magamban, feldolgozni a hirtelen rám zúduló temérdek információt, amikor meghallottam a csengőt, majd miután kinéztem az ablakon, az arcomat is a tenyerembe temettem. Rohantam is ajtót nyitni, gyors köszönés, bocsánatkérés, és már sprinteltem is a gardróbom felé, hogy összekapjam magam, így aztán egy jó 10 percet, ha várni kellett rám… Indulás előtt még gyorsan megpaskoltam Koda buksiját, hogy vigyázzon a házra, felmarkoltam egy zacskónyi karácsonyról megmaradt sütit és már mentem is, hogy ne várakoztassam tovább a főnököt. Valahol épp a cigarettája végén járhatott, de kivételesen most ezért sem szóltam… ahogy a nikotintapaszok, a tüdőszűrés, a hidegben edzés meg sok más miatt se, amivel egyébként előszeretettel szoktam „fárasztani”… Csendben vártam, addig megnéztem, milyen menő szánkót is szerzett, majd ha végzett, bepattantam mellé az anyósülésre, hogy út közben csak szótlanul bambuljak kifelé az ablakon. Valahogy irigyeltem a munkája miatt, hogy amíg én egész nap a rendelőben gubbasztok, addig ő az erdő civilek elől többnyire „rejtett” részeit járhatja napi szinten. -Hm? –fordítottam felé a tekintetem, amikor megérkezve már épp kiszálltam volna a kocsiból, mozdulatlanná is dermedek, ahogy a kezem épp a kilincsen pihen. -Azt hiszem… Vagy nem tudom… Nem vagyok egészen biztos benne. Kicsit úgy érzem magam, mint amikor annak idején elhívtak őrzőnek és ezzel olyan 180 fokos fordulatot vett az életem… –bököm ki néhány pillanattal később, bár szinte már vártam, mikor talál meg valaki ezzel a kérdéssel, pláne, hogy mióta Killiannel találkoztam, olyan vagyok, mint valami rossz alvajáró… És most valahol a szívem mélyén most mégis örültem, hogy a rendelőm fent van a hegyen, és csak ritkábban fordulok meg az egyetemen, kevesebb kollégával találkozva, mert utálnám, ha mindenkinek hazudoznom kéne a miértekről. -Mondd, Will… Te hiszel a… húsvéti nyusziban? –mert az elmúlt pár nap után én már azon se döbbennék meg, ha holnap vele futnék össze a városban. Vagy ha Will ezek után padlógázzal megindulna az első pszichológus felé… Jupí, hogy tuti nem James lesz az...
Ahogy megtorpan a mozdulatban, épp csak feljebb szökik szemöldököm kissé. Értetlenségemet tovább növeli szavainak bizonytalansága. Itt valami nem oké, ez most már tuti és lehet, hogy nem vagyok egy pszicho-guru, vagy épp a lelki sérültek védőangyala, de ha annyival már tudok egy kicsit segíteni, hogy meghallgatom a számomra fontos embereket, akkor azt készséggel megteszem. - No... mi történt? - Firtatom csendesen, elcigarettázott hangomon, torkomat kissé megköszörülve. Nem tudom, láttam e valaha Abigailt ilyen bizonytalannak, mióta ismerem. Intek közben finoman, jelezve, hogy folytassa csak a mozdulatsort és szálljunk ki - hiába érünk rá, a nap gyorsan alábukik és vaksötétben nem annyira "buli" a dolog. Bár legfeljebb majd felkapcsolom a kocsi fényszóróit... Ahogy kikászálódunk, a nő felé sandítok mintegy várakozón, érdeklődőn fürkészve vonásait. Annyiféle érzelmet láttam már kiülni rá. Örömöt, mosolyt az ajka szegletébe. Őszinte döbbenetet, fájdalmat, dühöt, anyáskodó feddést... ezt a gondterheltnek sem igazán nevezhető, réveteg - s kissé talán kétségbe esett - ábrázatot azonban még nem ismertem. Épp a szánkót emelem le a platóról, mikor érkezik a kérdés. - Kötve hiszem, hogy ezt a vidéket preferálná így tél közepén... - Ciccenek nevetős, komolytalan mosolyra húzva számat, s kissé talán fejcsóválva kerülöm meg a kocsit, lezárva azt egyetlen gombnyomással. - Sok mindenben hiszek Abigail és kétszer annyiban nem, de... az elmúlt időszakot figyelembe véve, azt hiszem, kissé át kellene értékelnem az egészet. - Engedem kissé lejjebb a vállaimat, hogy a "hóra eresztett" szánkó madzagját fogva lepillantsak a járművünkre, majd vissza őrzőtársamra. - Na mi lesz, ráülsz? - Húzódik félsódéros mosoly a képemre. Talán tényleg át kellene mindent értékelnem kissé, így, hogy most kimondtam... már magát a hit fogalmát is, hiszen hiába szeretnék hinni benne, hogy helyes döntéseket hoztam mint James-székkel, mind pedig Adam-ékkel kapcsolatosan, ez még nem garancia semmire. Régebben a Harcosok élén sosem kérdőjeleztem meg magamat a döntéseim kapcsán. Gyorsan kellett adott szituációt lereagálni, meg előtte átlátni. Harci helyzetben az ember agya, az adrenalinlöket különös dolgokra képes... Itt azonban ez nem volt meg, s nem is az adott pillanat legjobb lehetőségét kellett kiválasztanom, hanem hosszú távon gondolkozni - ez pedig hatalmas teher, ha belegondolunk. Na meg... itt van ez a másik "probléma" is. Csak úgy szépen lassan felbukkant Fairbanksben. Először egy, majd kettő... már nem is számolom, csak a strigulákat húzom, mikor érkezik meg az összes vérvonal-alapító az Elsők falkájából. Bár váltig állítják, maguk sincsenek tisztában a feladatukkal, én azért kicsit kételkedem ebben. Miért jöttek? Miért pont most jelzett a tetoválásuk? Míg Eva nagy feladatokat, megtiszteltséget és ki tudja még mi mindent lát bele a dologba, addig engem egyetlen kellemetlen érzés nem hat nyugodni: Mit csesztünk... mit csesztem el annyira, hogy ott már csak a Legelsők segíthetnek a Teremtő Szellemek szerint?!
Mielőtt válaszolnék az újabb kérdésre, még egy darabig hezitálok, hogy mégis mit, vagy hogy mondhatnék, de aztán inkább kikászálódok a kocsiból, mielőtt óvatosan belekezdenék. -Karácsony óta felgyülemlettek a gondok és lassan úgy érzem, hogy kezdem elérni a határaimat. Ha még valami történne, félő, azzal már nem bírnék el... –felelem végül egy sóhajjal és inkább nem kezdem sorolni, hogy pontosan mik, hisz egy részével ő is ugyanis tisztában van, többünket érintette… a varázserőnk elvesztése, aztán az egyesítés végi mészárlás… -Igazad lehet, a helyében én se ide jönnék vakációzni. –felelem szórakozottan, ahogy követem a férfit, közben pedig hallgatom a válaszát, és nem bírom megállni, hogy ne bólogassak rá- Ne is mondd, én napok óta ezen rágódok. És ha húsvéti nyuszi helyett az Elsőkre kérdeztem volna? –terelem a beszélgetés menetét lassan a „fő” gondom felé- Pár napja a parkban találkoztam egy régi ismerősömmel, akit évek óta nem láttam… És… szóval még mindig alig tudom elhinni, hogy ő is egy közülük. –böktem ki végül, bevallva a dolgot, és valahol hálát adok a sorsnak, hogy épp Will az, aki most itt van. Lévén, hogy megígértem, a többieknek nem említem a dolgot, így viszont előbb-utóbb úgy is lelkiismeret-furdatlásom lenne, ha pont a Protektor elől titkolnám. Amennyiben rákérdez, hogy ki lenne az a bizonyos Első, megosztom vele a nevet, viszont ettől sokkal részletekbe menőbben nem szeretném fárasztani a magánéleti problémáimmal – lévén, nem is lenne illendő és túl sok mindent ő sem tudna kezdeni vele, meg a protektorátus vezetésével így is van elég gondja, biztos még pont az enyémeket szeretné a nyakába venni… Aztán a szánkóra terelődik a szó, én pedig óvatosan közelebb lépek hozzá, megállva mellette. Egy pár pillanatig csak szótlanul szemlélem, de aztán csak veszem a bátorságot, hogy lehuppanjak az elejére, a lábaimat oldalt megtámasztva. -Lehet, hogy ki fogsz nevetni, de… most fogok életemben először szánkózni, úgyhogy ha valamit rosszul csinálok, akkor szólj nyugodtan. –vallom be végül mosolyogva, akár valami elveszett óvodás, miközben felpillantok rá. Valószínűleg furán hangzik, de Indiában ha 20 fokig ment le a hőmérséklet, akkor már hidegnek számított a tél, Londonban meg… bár nagy ritkán előfordult, hogy eső helyett hó esett télen, akkor sem igazán voltak adottak a körülmények szánkózáshoz. Amikor ideértem, akkor meg eleinte nagy volt a kísértés, hogy megtanuljak síelni, de majd’ egy év alatt volt szerencsém annyi síbalesetben megsérültet ellátni, hogy elvegye a kedvem egy életre tőle. Jó lesz a szánkó is, kevésbé veszélyes. -Te is csatlakozol? Vagy csak elindítasz, aztán integetsz utánam? Mert akkor legalább annyit árulj el, hogy irányítani hogy tudom ezt az izét… -vettem kézbe a szánkó madzagját, aztán vártam, hogy mi a terv.
Szavai nem igazán megnyugtatóak, s bár várnám, hogy folytassa, nem teszi. Én pedig vagyok olyan jól nevelt, hogy ne kérdezzek rá. (A nagyját talán sejtettem is.) Ha el akarja mondani, úgyis elmondja, ha pedig nem tart rá érdemesnek... nos, nekem úgy is jó, amíg talál mást, akit igen. Szívemre venném, ha belebetegedne ne adj isten a dologba - és nem pusztán azért, mert remek gyógyító esne ki így hetekre a sorból. Azért amikor pontosít a húsvéti nyúlról szóló kérdésen, kissé megtorpanok a hóban, kétkedve tekintve le rá. - Miért kérded? - Miért pont most, hogy tényleg van esélye belefutni egybe! Belefutni.... Hm. - Talán összefutottál valakivel, aki azt állította magáról? - Szélesedik ki mosolyom, de mivel orvosnak hazudni arról, hogy nincs bajod lehetetlen, így a görbület sem tűnhet Abigail számára túlzottan szórakozottnak, felszabadultnak. S lám, "aggodalmam" képet is ölt Abi következő szavai nyomán. - Egy régi ismerősöd egyike az Elsőknek. Ez azért... kemény egy állítás. Biztos vagy benne, hogy nem csak heccelt? Mit mondott, kicsoda? - Sosem lehet tudni. Szemmel láthatóan egyébként nem esek kétségbe a témától, nem kapom fel a vállamra a nőt és viszem azonnal orvoshoz, mondván, hogy badarságokat beszél. Egészen egyszerűen nem térek ki olyan elvesző apróságokra, mint az, hogy nem egy ősbundás tiszteletét tette már nálam az elmúlt időszakban. Ki az irodában, ki az erdészetnél... Ahogy mellém lép, apró sóhajjal, mintegy biztatóan ölelem át a vállát az előbbiek fényében és igyekszem a szánkóra terelni a beszélgetés témáját. Mégiscsak kikapcsolódni jöttünk! Ő is és ami azt illeti, én is. Engedem, hogy helyet foglaljon a fából készült csodán, felszaladó pillantása mellé társuló szavain pedig akaratlanul is felnevetek rövid kacajjal. - Ne csináld már! ... Ülj hátrébb picit! – Kérem, közben pedig lehajolok, hogy a lábait felpakoljam a fém tartóra elöl. Ezzel az első lépést le is tudtuk a nagy szánkózás oktatás kapcsán, én pedig a nővel szemközt, ebből a lehajolós pozitúrából pillantok fel rá. - Egy darabon még egyenes a talaj, gondoltam, elhúzlak a dombosabb részig. Ha addig kitalálsz valamit, amivel meggyőzöl és a szánkót is, hogy nem fog összetörni alattam, akkor lehet róla szó. Na jó, elég lesz engem is! – Szélesedik ki képemen a mosoly, tekintetemben koromat megszégyenítő „suhancos” fény csillan ezzel együtt. Talán a szavaimmal szöges ellentétben, valójában annyira nem is visszakozom a szánkózástól. Talán. Kezemet nyújtottam a másik felé a madzagért, mintegy kérdőn: áll-e az alku.
-Tudom… -sóhajtok kissé tanácstalanul, hát még ha úgy nézzük, hogy az „ismerős” valójában „férjet” takar… – ha nem velem történt volna meg, akkor valószínűleg én se igazán hinném el. Ami azt illeti, elég közeli ismerősről van szó, és… nem mondom, hogy biztos vagyok benne, mert lassan már abban sem vagyok az, amiben eddig az voltam, de… ha annak idején Delhiben annyi éven keresztül titokban tartotta előttem a dolgot, akkor mi oka lett volna pont most felfedni magát, ha az egész csak hazugság? Mire menne vele? Mi oka lenne pont engem becsapnia? –hisz nem vagyok se olyan híres, gazdag, vagy befolyásos, hogy bárkinek is szemet szúrnék – Hisz nem olyan… -ember, kezdenék bele, de ahogy eszembe jut az elmúlt pár nap, inkább ismét elhallgatok. Mi oka lenne hazudnia? Végül is… Abból az 5 évből, amíg ismertük egymást, mennyi volt hazugság? Inkább bele sem merek gondolni, mielőtt még sírva fakadok itt megint pusztán a gondolattól. -Kilaun. –szólalok meg kicsivel később – Nagy vonalakban elmesélte, meg a képességét használva megmutatta az életét, és… –ahogy eszembe jut a falkamészárlás, ami az ő „érdeme”, újra megborzongok, így aztán inkább folytatom – És… ha gondolod, akkor holnap ha benézek az egyetemre, viszek egy fényképet róla, csak hogy felismerd, ha esetleg te is összefutnál vele… -halkul el ismét a hangom a mondat végére. Ahogy Will átöleli a vállam, annyira váratlanul ér az egész, hogy először csak meglepetten pislogok rá, de aztán pár pillanattal később egy hálás mosollyal köszönöm meg ezt az „apró” gesztust. Aztán az utasítását követve le is huppanok a szánkóra, de nem kinevet? -Ennyire ciki? Ó, hogy én mennyire éreztem, hogy ez lesz… -csóváltam a fejem, de én se bírtam megállni, hogy ne mosolyodjak el újra. Amikor szól, már szófogadóan csusszanok is hátrébb, hogy aztán a lábaimat kapásra más helyre pakolja át. Hoppá… Ja, hogy annak ott a helye? Remélem azért tisztában van vele, hogy elég lett volna mondania is… Mondjuk az is igaz, hogy kevesebből tartott megtennie, mint elmagyaráznia, hogy mi a szitu. Aztán magyarázni kezd, én pedig mint valami kis nebuló, csak bólogatok a „tanárbácsi” szavaira, amíg a végére nem ér. Már épp mondanám, hogy de ugyan nem kell miattam fáradnia, meg biztos nehéz vagyok, aztán eszembe jutott, hogy lehet, mégsem a harcosok vezetőjét kéne ilyenekkel „megaláznom”. Mint ha amúgy én olyan nagydarab lennék… -Ó, szuper! Köszönöm! –derül fel az arcom, majd kissé oldalra hajolva elsandítok mellette, felmérve a távolságot a lejtőig, aztán odaadom neki a madzagot – Áll az alku! Szóval győzzelek meg? Hmm… Na lássuk csak… -töprengek el pár pillanatra, de ahogy elindul, egyből bele is kezdek, nehogy még a végén itt kifussak az időből. -Szóval… Emlékszel, mi lett a vége, amikor legutóbb dombos terepen túráztam Alice-szel, úgy két hete? Nem mint ha megint el szeretném törni a lábamat, de ha karambolozok egy kósza fenyőfával, én szóltam… Hmm… vagy egy másik: rád is rád fér a kikapcsolódás, ha pedig eljöttél, nehogy már csak „felügyelőt” játssz itt mellettem, szánkózz te is! –bíztatom, de aztán egy pillanatra megállok, hogy a tarkómat vakargatva tovább ötleteljek– Őszintén szólva egy kicsit félek is, már mondtam, hogy sosem szánkóztam korábban… - újabb hatásszünet, hogy aztán egyre növekvő lelkesedéssel tovább folytassam – Ha nem szeretnéd, ígérem, nem árulom el senkinek! –felelem cinkos mosollyal, mint ha épp betörni készülnénk, és nem… szánkózni- Hmm… Akár megtiszteltetésnek is veheted, hogy te lennél az első és egyelőre egyetlen, akivel életemben szánkóztam. Más ezt nem mondhatja el magáról… Ja igen! És van nálam süti is… vagyis az autóban, hogy egészen pontos legyek. No? Mit mondasz? – kérdeztem kissé sürgetve, majd kíváncsian vártam, hogy dönt.
- Nos, ha ez segít... talán nem olyan lehetetlen az egész, mint hiszed. Többet sajnos nem mondhatod, tiszteletben tartva a kérésüket, de engem is felkeresett nem egy azok közül, akik Elsőknek vallják magukat. - Biccentek aprót, remélve, ezzel tényleg kis kapaszkodót, bizonyosságot adok a nőnek, ha egyáltalán kételkedett még bármiben is ezzel kapcsolatban. Szavai alapján ezt veszem le. Szavaira aprót szusszanok és a gesztus önkéntelenül is "jön magától". - Tegyél úgy. - Pillantok le rá kedves mosollyal, hogy elengedve hagyjam, hogy helyet foglaljon a szánkón, hiszen elsősorban azért vagyunk most itt, nem igaz?
- Nem, dehogy! - Szabadkozom, majd nem bírom ki, hogy hozzá ne tegyem: - Csak egy kicsit, de ne aggódj. Azért jöttünk most, hogy senki ne lássa a bénázásokat! - Aha, vagy inkább engem szánkózni. Ez nyílt titok Abigail előtt, éppen ezért és a szavaim mellé társuló hangsúlyért nehéz lenne komolyan venni bármit is az előbb kimondottak közül. Némi helyezkedés után pedig már csak a szánkó kötele kell... és meg is kapom, mintegy annak jeleként, hogy a nő elfogadta a "kihívást". - Áhám! Szóval te kapásból azt szeretnéd, hogy veled együtt szánkózzak! - Szélesedik ki képemen a vigyor szavai hallatán. Máskülönben hogy lenne érv az, hogy nekimegy a fának? Én nem ülök a szánon, bajom nem lesz, ha pedig én ülök és ő nem jön velem, nem mehet neki egyetlen fának sem. Határozott lépteim alatt recseg-ropog a frissen hullott hó ahogy könnyedén indítom meg a szánt Abi-stól. Ráérős léptekben haladunk, főleg, mert olykor hátra-hátrasandítok az "utasomra". - Oké, ez a második már egész jó... - Egész jó. Véletlenül sem tökéletesen meggyőző, elvégre, akkor mi értelme lenne az egész játéknak? Lassan amúgy is elérjük a völgy csúszkálásra alkalmas részét. - Nos lássuk csak... meg. Főleg az a megtiszteltetéses rész legyezgette a nemlétező hiúságomat! - nevetek, miközben letekintek rá, hogy aztán felé nyújtsam a madzagot. - Na mit mondasz? Megpróbálod egyedül? - Persze, előtte elmagyarázom neki a kormányzás roppant bonyolult mechanikáját, illetve azt, hogy merre ne menjen - ez a völgysáv két szélső oldalát jelenti főleg, középütt nincs fa, esetleg egy-két finomra csiszolt szikla a hó alatt, ami kicsit megdobja a szánt és amire én sem tudom felkészíteni Abit, lévén nem látok a fehér csapadék alá.
-Ühümmmmmmm. –viszem fel a hangsúlyt jelentőségteljesen sokatmondóan, ahogy hosszan előnyújtva hümmögök egyet. Persze. Csakis. Természetesen. Értem én, ne romboljuk itt „a tanács imidzsét”, meg hasonlók. -A francba, most lebuktam… -kapok a számhoz Will megjegyzése hallatán, amikor meg meglátom, hogy még el is vigyorodik mellé… hát én ott temetem az arcom a tenyerembe. Na jó, ebbe tényleg csúnyán beleszaladtam, de már úgy is mindegy. Vagyis… -Kitörölhetem? Naaa, lécci! Úgy is gyakorolnom kell a vizsgára az emléktörlést! –pillantok fel végül, reménykedve, itt a lehetőség, bár ha nemet mond, akkor sem lesz sértődés, csak nevetek egy jót az egészen. Úgy is olyan „komolyak” vagyunk ma délután, hogy ihaj… Amíg Will elhúz a szakadék völgy széléig, be nem áll a szám, ahogy egymás után sorakoztatom a jobbnál jobb érveket, mindent beleadva, hogy ki ne fussak az időből – mint valami kis brainstorming, lehet, a tanoncaimmal is be kéne újítani valami hasonlóval. Úgy tűnik, sikerült. Egy nem túl hangos, de annál lelkesebb „hu-húúú” kiáltással „bokszolok” fél kézzel a levegőbe, megünnepelve a győzelmemet, de aztán ahogy meghallom Will kérdését, gyorsan megragadom két kézzel a szánkó-madzagot. Kissé előre hajolva lefelé sandítok, a völgybe, aztán csak visszaülök a helyemre. Ha a gyerekek annyira imádják, csak menni fog nekem is, nem igaz? -Legyen, megpróbálom. –bólintok végül, aztán gyorstalpalóban meghallgatom a tudnivalókat is – ha annak idején jogosítványom is volt, akkor ez sem foghat ki rajtam – hogy végül pár lépéssel még közelebb csússzak a „mélyhez”. -Hát… Akkor majd jövök. –nézek még vissza nr.1 szánkóoktatómra, aztán végül ellökjem magam, és a gravitáció és a súrlódás törvényeinek megadva magam meginduljak a szánkóval lefelé. Az első, meredekebb résznél, ahol a leginkább felgyorsul a szánkó, csak reflexszerűen szorulnak rá az ujjaim a madzagra, mint ha az olyan nagy biztonságérzetet adna, de aztán az első néhány riadtabb másodpercen túl vagyok, már az egész magával ragad az újdonság varázsa. Amikor pedig a völgy aljára érve lelassul a szánkó, már vissza sem bírom tartani a vigyorgást, sőt… ahogy megindulok vissza, kicsit bukdácsolva, itt-ott megcsúszva a domboldalon, akkor sem sokat változik a helyzet. -Húú, ez annyira jó volt! Neked is ki KELL próbálnod! –feleltem lelkesen, ellentmondást nem tűrő hangon, ahogy visszaparkolok a szánkóval a kiindulási helyre, a madzagot pedig Will kezébe nyomom, hogy ezzel egy időben pedig a kezeimet a zsebembe süllyesszem melegedni. Meg megkeresni a mobiltelefonomat, hogy ha a főnök is megadja magát a lazulásnak, meg tudjam örökíteni fénykép, vagy videó formájában. Ki tudja, talán egyszer még jól fog jönni.
Now playing on iPod: 08: Coming Undone vs. UltraNUMB - Korn vs. Blue Stahli
"Nappal hold kél bennem s ha kinn van az éj - egy nap süt idebent."
Kerek volt megint, formás fél-kebel nőtt az ég tetejére, éjfélkék bőrét sárgásfehér szeplők pettyezték csillagosra, s én megint nem vágyhattam másra, csak adózni neki. Fejet hajtani előtte, mint a mágnes, úgy húzott magához a szívemnél fogva, megadtam magam, idegen a havas hegyektől a barna mocsár, mely bundámra loccsant. Újra egy egész családot kitörölhettem az élők sorából. A bika, a suta és az apróság, kidülledt, barna szemei minden gyengeségemre emlékeztettek, karmokkal nyomtam hát ki őket, mielőtt húsába mélyesztettem volna rút képemet. Mindenütt vér és mocsok és csont, és én megint nem tudom, nem emlékszem rá, hogy pontosan mi és hogy történt. Fekete foltok, villanó képek egy-egy ütközésről vagy veszedelmes morgás-rekviemről, és már négy lábbal tocsogok a belsőségekben, és míg nem érzem teljesen tele végtelen gyomromat, Shadow és Light közeledését is ellenségges hevülettel hárítom: kotródjatok, ő az enyém! Shadow talán túlságosan is nehezen viseli, hogy bárki előtt fejet szükségeltetik hajtania - velem nem ellenkezhet, rám rámhagyja minden elvetemült vívódásomat, de eltűnik, beleveszik a sűrűbe, és én hallom, én látom lépteit, a csendet, mit megtörnek a hatalmas tappancsok. Dübörög, indulót fúj és hamarosan le is csap. Kegyetlenül.
Mint a dögevő, úgy igyekszik az ejtett zsákmányt egy nála karcsúbbnak tetsző nőstényfarkastól elorozni. Minden dominanciája ellenére hozzám hasonló, csak megfontoltan támad, a látszólag gyengébbet kebelezné be, gyűrné maga alá, ha nem lenne mellé egyelőre láthatatlannak mondható védelme. Csapdába sétált, de ezt ő még nem tudja. Ahogyan magam sem, miként jóllakott vonyítással recsegem be a hatalmas fenyőrengeteget, régi rádió, recseg és félelmetesen zizeg bele a némaságba. Valami megindul. Valami megdobbantja fakó szívemet: neki nem eshet baja. Azt nem élném túl. Light aranybarna tekintete óvón villan, ahogy utánam veti magát a rengetegbe, keresve mindkettőnk örök Árnyékát. Nem ölhetem meg. Nem eshetek megint ugyan abba a csapdába. Nem zárhat be egy újabb Bastien, s nem lehetek üldözőből űzött vad. Nem veszíthetem el Őket. Idegesen toporgok, Light az egyetlen, ki hófehér bundáját áldozhatja ma a vér oltárán, tőlem csak annyi telik, hogy négy lábbal tapossam a földet, egyhelyben állva, a Pokol bugyraiból feltörő morgolódással, bár érzem, hogy ez nem rettenti el a többi farkast. Mintha annyira biztosak volnának valamiben, ami nem én vagyok. Ami tőlem idegen és mégsem az. Gyertyát gyújt a mocsári elme, s amíg a fény táncol, az árnyéka is vele kering. Őrzöm a lángot, és már nagyon régóta először úgy érzem, félelem fertőzi rozsdássá ólmos véremet.
Különös dolog a sötétség. Az emberek a rosszal, a gonosszal párosítják folyton, elfeledkezve azon áldásos tulajdonságáról, mellyel őket védi a világ fájdalmaitól és kegyetlenségétől. A sötét éj leple rejti a szeretők szenvedélyes nászát, az árvák reményét, a hittel teltek sóhaját, kívánságát. A feketeségben titok marad az anya fájdalma, a kicsorduló könnyeket elnyeli az Éjszaka szája. - Igen, a sötétség tele van gonosszal - de nem ő a gonosz. Csak elrejti azt palástjába, a többi titok közé. Ezen csillagokkal teleszórt és holddal megvilágított lepel alatt mutatja meg valós arcát a világ. Senki nem játszik szerepet, mindenki otthon hagyja a mindennapokra tartogatott maszkját: a vadász vadásszá lesz és prédává alacsonyodik mindenki, aki nem több ennél, legfeljebb többnek szeret látszani.
Mancsom alatt tompa, puha föld. Alig zavarom fel az erdő éjszakai neszeit, ahogy vadászom. Nem vagyok egyedül, egy falkányi farkas társaságában hajtom fel a vadat. Sosem szerettem vérfarkas társaimmal időzni teliholdkor, hiszen sokan közülük - bár falkában élnek - elfelejtették már, milyen is az, amikor a falka együtt vadászik. S akik még őrzik ezt a hagyományt, visszakapaszkodva állati oldaluk gyökereihez, bennük is van valami művi. Az emberi énjük, aki korlátozza őket, befolyásolja döntéseiket. Ezért szeretek vadon élő társainkkal időzni. Ők pusztán farkasok. Farkasokként gondolkoznak és akként is cselekednek. Ösztönök, állatiasság, falkaszellem... hűség. Elégedett vonyítás, majd acsarkodás hangja töri meg az erdő neszeinek ritmusát. Megtorpanok, s füleimet hegyezve keresem az idegen zajok forrását. Mögöttem pár farkas, akik kiszúrták a vadkajtatás közepette, hogy megálltam, habozva ingatják fejeiket a vad és köztem. De visszakozni, rendre inteni egyikőjük sem mer. Érzik, tudják, hogy több vagyok náluk. A morgás csak erősödik, újabb idegen hangok csatlakoznak az épelméjű növényevőket messzire űző nótához. Megvagytok! Mint akit puskából lőttek ki, úgy indulok meg határozott hévvel az adott irányba, s gondolkodás nélkül követnek farkasaim. Csak akkor lassítunk, mikor mindössze pár friss hajtásokkal dús bokor választ el a civódóktól bennünket. Megannyi puha léptű vadász, megannyi sárga szempár vár türelmetlenül. Szívük egy ütemre dobban, egyként ugranának az idegenekre, amiért társuk prédáját magukénak sajátítanák ki. "Add nekünk őket! Add nekünk őket!" - érzem minden halk morranásban, fojtott lélegzetvételben magam körül...
Nem kell doktori diploma a helyzet gyors felismeréséhez, ezer meg egy ilyent láttam már, így másodpercek telnek csupán el megérkezésünk és a között, hogy parancsoló morgást hagyva magam után, mintegy "kirobbanok" a bokrok sűrűjéből, az acsarkodók közé rongyolva. Marjánál ragadom meg az árnyékszínű idegent, s hajítom rendre utasító mozdulattal odébb, mindössze fél méterre csupán tőlünk, hogy csak úgy porzik a föld körötte, mikor tompa puffanással eléri teste azt. Ha bárki közénk állna, felénk lépne, az oda-odakapó agyaraimmal találhatja magát szemközt, s elemi, évszázados energiáim fonnak féket a bennük zúgolódó erőknek, indulatoknak. Úgy őrzöm a dögöt, mintha én volnék egymagam mindannyiuk ellen, s ők azt lesnék, mikor lankad figyelmem, mikor vethetik rá magukat a prédájukra - legyen az egy idegen farkas vagy a pórul járt szarvasbika.
Soha senki sem emelt mocskos kezet a Fiamra. Legalább is a jelenlétemben egészen biztosan nem, hiába merengek, fulladok bele az emlékekbe, nem tudok felidézni olyan percet, mozzanatot, hogy a szemmel-verésen kívül mást kapott volna, míg én a közelben tartózkodtam. S tán nevetséges őrületem csillan meg a gondolat mögött, hisz magam nyársaltam fel, oldoztam fel a saját véremet, most mégis úgy érzem magam, mint egy megszégyenült apa, akiben felváltva dúl lávaköves és jégtüskés vihar azok után, hogy egy nőstény kivágódott a sűrűből, és Shadow bundájához merészelt érni. Lassított felvétel, villanó kép, csak egy rántás és taszítás, a nőstényem pedig már odébb van, port kavar körülötte a föld, és én csak azt veszem észre magamon, hogy máris az idegen nő és a farkasom közt sunyítok, hátracsapott fülekkel, vérben úszó ínnyel, s vakkantva kapok oda, harapom a levegőt előtte.
Ám a tiszta pillanatok hamar bekúsznak a gondolataimba, tiszta, racionális és logikus elemeinél ragadva meg a helyzetet, ami felülírja az ösztönt, s mégis: alapjaiban véve megérzésekre hagyatkozik. Light a Testvére mellett nyalná a feketeség sebeit - ha hagyná -, de túlságosan büszke ahhoz, hogy csak úgy, a háttérben maradjon. Pontosan úgy érzem vad szíve zúgolódását, mint az idegen nőstényt körüllengő erőt. Hátrakapom a fejemet - talán ez hiba -, hogy morgásom célpontja most Shadow legyen, maradj veszteg, ostoba! S a magam dolgát mérlegelve a morgás egészen halkká szelídül, ahogy méregetem ez új, ezüst-szürke tekintetet, mint valami szolgáló, egy cseléd, sandítok fel rá hajlott gerincem elejéből. Erősebb... Idősebb... És ez a két tényező nekem elég ahhoz, hogy valamelyest csitítsa zubogó véremet, amit a megtorlás gondolata hajt, a tudaté, hogy valaki más hozzá mert érni ahhoz, ami az enyém. ~ Bocsásson meg... ~ - kúsznak a behízlegő kígyó-szavak a másik bőre alá, hacsak nem ütköznek akadályba - ~ Hajlamos vagyok kissé elragadtatni magam, ha a farkasaimról van szó. Nem akarunk bajt... ~ És eközben, odabent úgy pulzál a domináns elégedetlenségem, hogy majd kitépi a lelkemet, hiszen fáj, hiszen fájdalmat okoz, pusztítsd el, adja a parancsot, de le kell gyűrjem, ez nem az a helyzet, amit a nyers erő és a rózsaszín hús fognak megoldani, itt tűrnünk kell, élnünk kell, hogy ne vesszünk el ekkora túlerővel szemben. A behízlegés sosem esett nehezemre, egyenes lord-hátamat akaratom szerint görbítem szolgasorba ha kell, de ez most más, itt most nem (csak) rólam van szó, hanem a Farkasaimról. És hogy együttműködésem jelének tanúbizonyságot szolgáltassak, szürcsögve szívok egy hatalmas adag levegőt aszott tüdőm zsákjaiba, mielőtt lassú mozdulattal a földre feküdnék, hasamat a kacagó hold felé fordítanám, s torkomat ajánlanám a tarka szukának, akit pillanatokkal ezelőtt mindennél jobban kívántam volna a holtak mocsarába süllyeszteni.
Ahogy a fekete civódó és közém kerül a csatakos-barna bundás farkas, megvetem lábamat és nem hátrálva meg viszonozom gesztusát. Morgásom mélyen rezignáló, betölti az éjszaka csendjét és keveredik a köröttünk lesben álló farkasok feszült izgalmával. Érezze csak a hím, nem velem kezd ki, ha felém ront... A falka szent, a falka egy érző lélekként ontaná vérét, ha bármelyik tagjának ártana. Az "ígéretnél" tovább azonban minden ok nélkül nem megyek és remélem, ő sem harcolja ki magának a dolgot. Nem kenyerem az erőszak, kár lenne elrontani ilyesmivel ezt a békésnek induló estét, szóval... Legyen eszed, farkas!
Míg mind elszemezgetünk egymással - a falka és a trió - van lehetőségem felmérni alaposabban is a karakán hímet: fiatal, tettre kész, előtte még az egész farkasélet. Abból pedig, hogy két vadon élő testvérünk mellette foglal állást, arra következtetek, valamely kölyköm és ez által az én leszármazottam lehet. Az első az "enyéim" közül, akibe visszatértem óta futok. ~ Mindjárt gondoltam. ~ "Horkanok fel" szórakozottnak tetsző, szemtelenül könnyeden mindent tudó rövidséggel az udvariaskodó szavakra. Nézzenek oda, hát modora is van ennek a farkasnak? Nem véletlenül léptem közbe én, nem hagyva meg a lehetőséget farkasaimnak, hogy egyként essenek neki az idegen feketeségnek, amiért a falkájuk egyik tagjának prédájára pályázott; én sem akarok bajt. Megadó reakciója láttán eddig feszes, ugrásra kész izmaim engednek tartásukból, s szinte már várakozó az a pozíció, amit magamra öltök egyik mancsomról másikra helyezve testsúlyomat. Hanyatt vágja magát és torkával kínál, életét ajánlva ezzel fel nekem... Ha nem értékelném és tisztelném farkas életünk hagyományait, még teátrálisnak is megbélyegezném ezért a jelenetért, így viszont kicsit sikerül lekenyereznie a rafináltjának, akárhonnét is nézem a dolgot...
Közelebb lépek. Lassú, idegőrlő a mozdulat amivel elérem a mocsárszínűt, hogy aztán - mintha hirtelen felgyorsítanák a történet folyamát - határozott, biztos mozdulattal kapjak torka után. Kissé talán fel is emelem a földtől, finoman rántva rajta árnyalatnyit éles fogaim fogságában. Nem ejtek sebet bőrén, hisz figyelmeztetésnek szánom pusztán az erőszakosnak tetsző mozdulatot. Tudja csak, érezze át, hogy nem teketóriáznék sokáig! Akár vérem - akár nem, helyre teszem szó nélkül, ha nem tud az általam diktált szabályok szerint játszani. Mindezek után finom mozdulattal engedem el, még, mintha valami tisztelettel teli is lenne a mozdulatban. Mintha - de nem személyének, az egész gesztusnak szól. ~ Új vagy errefelé. ~ Megállapítás, nem kérdés részemről a dolog. Ha nem így lenne, már tudná, hogy merre érdemes a farkasokkal kószálnia és merre található a "mögöttem sorakozó" bundásoknak a vadászterülete. Ellépdelek tőle a szarvastetem felé és vicsorogva-morogva igyekszem kétfelé szaggatni a pórul járt vadat, elroppantva gerincét. ~ Mi járatban a városban? Mallory vagyok... egyéb-ként... ~ Üzenem a művelet közepette, s végre megadja magát a húsból, csontból és inakból álló közeg. A szarvas elejét hátrahajítom a farkasoknak, míg a hátsó részéhez nem nyúlok, csupán kissé lesütve fejemet, füleimet tekintek Ethan és a feketeség felé jelzés értékkel. Igen, ez az övéké. Mögöttem épp ádáz csata dúl a dominánsak közt a legjobb falatokért, de én ezzel mit sem törődve a "vendégeinknek" szentelem figyelmemet.
Hogy ragadna el maga az Ördög, nem vagyok játékszer, ne kísérts, ne járj táncot meggyengült idegeim elvékonyodó szálain... Megadtam magam, felettem a csillagos ég és az ezüstös tekintet, a teste lassú, idegőrlő teketóriázással nehezedik fölém, mielőtt lecsapna. Csak csináld, tedd meg, essünk túl rajta és felejtsük el, hogy mindez megtörtént... Agyarai bilincsként szorulnak a torkomra, egy pillanatra őszintén kívánom, suttogja egy lappangó gondolat, hogy ne álljon meg, vessen véget itt és most mindennek. Elemel a talaj kemény támaszáról, repülhetnék is akár... Rekedt, fojtott "sóhaj" siklik hátralógó nyelvem alatt, míg kifeszít, csak becsukom a szemeim és tudom, hogy nem állok készen meghalni, de talán jobb is így, miért gondolkozzunk rajta, csak történjen meg, hiszen talán valaki... Valahol.... vár rám. A puha földet érés, a gondoskodónak tetsző, óvó mozdulat égi kegyként takar be, felnyílnak a szemhéjaim, és amint talpra emelkedem, meg is rázom magamat, le akarom vetni magamról mindezt a jóleső melegséget, a vágyat, amit felcsiholt, mert nem tartozik hozzám, nem illik rám, bármennyire is legyen szépre szabott. Lehajtott fejjel, mintegy terpeszben megtámaszkodva állok és sandítok felfelé, mint egy szemlélődő, megfáradt harcos, elmémbe toluló kijelentésére csak a fülem rándul, semmi több. ~ Nincs magán falkaszag. ~ Tényért ténnyel fizetek, s bár míg ő megengedheti magának a közvetlenebb hangnemet, én még mindig tartom magam az úri távolsághoz, s amint a tetemhez lép, már én is mozdulok. Shadow és Light közé lépek, a mocsári szörnyeteg orra éri kettejük bundáját, pofánk összesúrlódik, minden rendben van, mindenki rendben van... Látszólag. Visszafordulok a ricsajra, a tompa puffanásra és az ádáz harcra, amit a dobott koncon való verekedés és párharc löknek az éji csendbe. Mallory... ~ Felkerestem néhány régi ismerősömet. ~ A teljes igazság ki nem mondása még nem csikarja elő a hazugság bűzét a bőröm alól. A nekünk hagyott szarvasdarabra enyhén húzom fel az ajkam, nem. Nekünk nem kell az adomány, mi nem élünk így, nem kérünk a szánalomból, sem pedig a törődésből, amik kéz-a-kézben járnak egymással. Light a jóhiszemű, ő lépne, de előtte termek, nem a tiéd, eredj, szerezd meg magadnak, amire szükséged van.
Én magam nem érzem a gyötrő éhséget, én már öltem, vágóhidat varázsoltam a békés erdőből, így teli gyomorral, lassan kitérve a Hold vonzása alól helyre parancsolom a négykezűt: nekem most csupán kettőre van szükségem. Recseg, ropog az ín, feszül az ízület, és én már vérszaftos arccal, kócosan, szememben épp kihunyó, narancs világgal guggolok, aztán még kissé szédelegve állok talpra. És mégis, ebben a mozdulatban él minden úri elegancia és kimért türelmetlenség, a helyzet kellemetlensége, a korábbi adomány makacs elutasítása és egy tartozás, amit a messzire révedő, feketének tetsző szemek még megadnak a nősténynek. - Ethan. Lépnék, de valami földbe gyökerezteti meztelen talpamat, szemöldökeim kontúrja gyanús méregetéssel ugrik ráncba, ahogy még egy féloldalas pillantással végigmustrálom a falkát és az ezüstszeműt. - Hogy csinálja? - bukik ki belőlem a lágy akcentussal hintett kérdés - És nekem miért van csak kettő? Érdeklődöm a gondolatok távoli mezejéről, mert hisz hatalmat látok, valami olyat, ami talán nekem is lehet, de az az átkozott Bastien megtagadta tőlem aznap, mikor szívébe mártottam volna a pengét.
~ Nincs szükségem falkára. Azokon kívül, akiket itt látsz. ~ Dobom vissza képzeletben a labdát, s csak utólag esik le: kissé fellengzősen hangozhatott mindez. Pedig igaz, ó, de még mennyire, hogy igaz! Azokat, akiket a falkámnak nevezhetnék, sosem voltak igazi falka... nem tudtuk még akkor, mit is jelent annak lenni. Szabadok voltunk, miénk volt minden és mégis semmi sem. Most meg már késő volna újragondolni mindent ilyen téren... a mi időnk ebből a szempontból lejárt. Ismerősöket jött meglátogatni... hüm. Nem tűnsz hazámbelinek, noha felmenőid ki tudja hány meg hány farkason keresztül kanyarodnak vissza hozzám. Végtére is... ide tartozol, kölyök. Mindahány farkas van a Földön, ez a hely bölcsője. Zarándokhellyé kellene nyilvánítani, mint Mekkát! Egyszer minden farkasnak látnia kellene hosszú élete során a tájat, ahol az igazi vérfarkasok születtek, ahol a vadon hívó szava erősebben facsarja az ember szívét, mint bárhol máshol a világon. ~ Rokonlátogatás? ~ Érdeklődök, miközben a vad nagy nehézkesen, de végleg megadja magát éles fogaimnak, s az egyik fele a farkasaim közt landol, a másik pedig... Nem kell? Ezen ugyan nem fogunk összeveszni. Győzködhetném a fiatalt, hogy fogadja el,de minek? Nem tűnik olyannak, aki puszta udvariasságból visszakozik és minden jószívűségem ellenére én sem ajánlok fel kétszer semmit. Fogaim a húsba marnak, jó ízzel eszem, miközben füleim meg-megrezzennek az elmémben felhangzó szavakra.
A táplálkozást csupán akkor rekesztem be, mikor mellettem recsegve-ropogva rendeződnek át csontjai, izmai a hímnek. Vértől csatakos pofámat nyalogatva emelem fejemet felé. Fel sem ötlik bennem annak gondolata, ez mennyire félreérthetően hathat így, hogy ő pucér valójában áll előttem, ahogy a Jóisten megteremtette. Nem rá, hanem arra figyelek, amit mond. Tekintetem arcán, vonásain időzik és onnét vándorol át a "csak kettő"-re. ~ Idő... töménytelen idő és gyakorlás kérdése. De nem mind engem követ, akadnak olyanok, akik párjuk vagy egészen egyszerűen a falkához való hűség miatt tartanak velem. Szóval... igazából nem is teljesen én csinálom, önerőből képeznek tartós, erős egységet. ~ Azért az alfahímnek nem árt párszor helyre tenni a szűrét, ha falkát akar magának az ember lánya, fia... ~ Még nem választottam társakat közülük. Talán nem is fogok, hiszen mindannyian ugyan olyan értékesek és érdekesek. ~ Fűzöm hozzá szórakozott farkasmosollyal, majd fejemet ismét felé kapom. ~ A te életkoroddal már a kettő is igen rendkívüli teljesítmény, Ethan! Kinek a kölyke vagy? ~ Firtatom.
Akár öntelt és pökhendi is lehetne minden szó, ami díszes egyszerűséggel csurog elméjéből az enyémbe. nincs szüksége falkára, hát persze, nekem sincs, de miért veszi el a privilégiumomat, miért hasonlít annyira a különbözőségünk? Én sem akarok mást, csak Az a Kettőt, mégis fejet kéne hajtsak, szíjat hasítva a saját hátamból, le-lemondva Róluk, a kettőről, akik ismernek, szeretnek és gyűlölnek - ahogy én is őket. Megrázom a fejem, nincs helye most ennek a révedésnek, ezek a célok más lapra tartoznak, semmi közük ehhez a nőstényhez itt, aki a szemem előtt van. A hús cuppog ízesen, csontok törnek, és világgá szaladnék a táplálkozás eme alpári, gusztustalan és mégis természetes formájától. Nem én eszem, az én gyomrom nem morran fel, nem cdábítja hús, magamtól az efféle hangokat is elviselném, míg mástól úgy érzem, az idegeimen táncol, szaggatja őket. Idegessé tesz a zaj, kapaszkodom hát egyetlen szóba, "rokon", hát mit is felelhetnék erre...? Hangosan szívom fogaim közt a hideg levegőt, sziszeg a hang, míg a fák közé réved a tekintetem, és Alison alajka bújik meg árnyékként az egyik fa törzsének dőlve. ~ Valaha az volt, igen. ~ Hogy pontosan miként boncolja majd ezt a morzsát a kedves hölgy, az legyen az ő gusztusára bízva. Egyébként is furcsán émelyítő a közelsége, és az a különös belső késztetés, ami beszédre és kérdésekre sarkall. Az átváltozásom talán tisztíthatna valamit az elmémen, de csak a kíváncsiság nő, majd ölt testet végül egy kérdés formájában. Jó nebulóként hallgatom a magyarázatot, biológiaóra, farkasok viselkedése, a mi viselkedésünk, és tovább mar a gondolat, nem akarom hallani, nem ezt. Csúf ragaszkodásuk csak a mellkasomban tátongó űrt tágítja, nekem technika kell, racionalitás, valami kapaszkodó, hogy magam is ilyen népes sereggel rendelkezhessek. Hűség, bizalom. Pár... A kezembe temetem az arcom, asztalterítővé gyűröm a bőrt, lépkedek is kissé, míg tart az oktatás. Magnyalom a szám, ajkam harapom, míg végül megtorpanok a dicséretre. Ránézek a nőstényre és a többi farkasra. Mintha öltöny volna rajtam, úgy simítok végig jobb kézzel a mellkasomon, hajtókát, gallér simítva, ami ott sincs, mégis, mintha a bőröm alá épült volna az elegancia eme diszkrét bája. Elégedett mosoly pihen a fogaimon, hát persze, hogy szép teljesítmény. - Nem tudom. Jelentem ki a kérdésére, s tán csak félig hazudok, hiszen semmit nem tudok róla, a Bölcsről, csak azt, hogy elméje háborodott volt annyira, hogy reményt táplált a megmentésemre. Ostoba... - Megöltem a társát, leszolgáltam a büntetésemet hálószobája ketrecében. Ott tartott addig... - indulnak meg újra a lépteim fel és alá, a Fény és az Árnyék idegességemet érezvén körbetáncolnak, velem egy ritmusra ringatják keskeny szügyüket - Azt mondta, hogy elvesztem. Azt mondta, hogy ez egy lecke, elvette tőlem a Teremtőmet és... ezt adta cserébe. Bastiennek nevezte magát, de ha engem kérdez, csupán egy szentimentális, szadista vén bolond volt. Képek villannak, kés van a kezemben, ölre mennék, állam töri a kékszemű hím újra, akárcsak tette apám azon a bizonyos estén, miért kell róla beszélni, miért érdekli, amikor engem nem, amikor én csak azt akarom tudni, hogy miként lehetnék én is jobb...? Hatalmasabb... - Csak nem ismeri? Állok meg végül, mielőtt saját magam elszédítve bukfencezne a szarvas a gyomromban, s okádnámel magam zabolátlanul. Nem, az túlságosan kezdő kölyökre vallana, ennél viszont én sokkal jobb vagyok.
Come Little Children, The Time's Come To Play! Here In My Garden Of Shadows...
Fülem rebben a szavakra, elraktározom a többi mellé ezt az újabb apró információt a "kölyökről". Ha érdekel is a volt-nincs rokon a története, most mégsem firtatom. Lustán nyalom le csupán képemről a vért, elidőzve az "ismerős" idegenen, miközben a farkasbendő végzi a dolgát. Kérdez és én válaszolok, őszintén osztva meg vele a nyílt titkot, mely a farkasokat egymáshoz láncolja tűzön-vízen át. Nem tetszik neki a válaszom, bár nem mutatja. Különös... a leszármazottak adományként tekintenek a vérvonaluk nyújtotta előnyökre, ugyanakkor számunkra ezek valahol természetesnek tetszettek. Hiszen a lényünkből fakadnak. Már emberként is előbb voltam képes elnyerni egy farkaskölyök barátságát, mint embertársaimét. Sokkal közelebb éreztem őket magamhoz. A társaik, egymás iránt tanúsított hűségük pedig örökös emlékeztetőm volt az évszázadok során, arról, ki is voltam egykoron, mikor innét elindultam, s mit jelent a név, melyet magaménak tudhattam. Ethan persze nem ezt a választ várta. Kissé talán csalódott, ám visszafogott, suta mozdulataival leplezné ezt. Mintha láthatatlan köpenye volna, amiről egyetlen mozdulattal lesöpörhetné az apróbbnál apróbb, érzelmeiről árulkodó jeleket... Kérdezek hát mást, majd hallgatom szavait, ahogy a teremtőjéről beszél. Ahogy a mondatok összeállnak, úgy gyűlik bennem valami elégedetlen düh, majd oldja fel mindezt egyetlen név: Bastien. ~ Hogyne ismerném! Én haraptam be. ~ Hangom nevetősnek tetszik, talán szórakozottnak is némileg. Nosztalgikusnak... Igen, ez a legjobb szó rá, mert csupa kedvesnek tetsző emlék sorakozik fel előttem egykori kölyköm említésére. Persze, akkoriban még nyűgnek és az ördög csapásának véltem, mikor az enyém volt, hozzám tartozott. ~ Ezek szerint mégiscsak rokonlátogatás lett ebből az útból, Ethan. ~ Mielőtt közelebb lépdeltem volna a hímhez, nyugodtan konstatáltam, hogy a falka a vadászat utáni "csendespihenőre" a tisztás széli fáknál vert tanyát, onnét tartva szemmel engem és az idegen hármat. ~ Azért remélem nem bánod, hogy nem kínállak cukorkával, ha már te sem hoztál bort meg kalácsot nagyanyádnak. ~ Vakkantom szórakozott éllel hangomban. Határozottan érdekessé vált a másik számomra, ezt pedig eszem ágában sincs titkolni. Lépteim lassulnak pár méterre tőle, majd szinte meg is állok, hogy a bundát feladva egyenesedjek két lábra - immáron emberi alakban. Kócos szőkén, természet adta pőreségben. - Ellenben mutathatok mást. - Szólalok meg, továbbvíve az iménti gondolatmenetet. Félreérthető lehetne az egész, ahogy ott állok a férfival szemközt, s kezeimet szinte már megadóan tárom könnyed, laza mozdulattal ki, kissé elemelve testem mellől karjaimat. Ugyanakkor az embernek semmi kedve pajzán gondolatokkal elütnie a helyzetet, mert van az egészben valami nyugtalanító egy idő után... Tekintetem bájos búzavirág-kékjében Holdtestvér fénye csillan elszántan, világos bőrömre az erdő árnyai cirógatón festenek ősi jeleket, s energiáim, mint tekergőző kígyók érik el a másikéit. Ha kell, pajzsán ezer éles szilánk tör utat magának farkasát földnek szegezve nehéz, súlyos láncokként. - Szolgálásra bírni pár farkast nem ördöngösség a magunkfajták számára, csupán kitartás kérdése. Hogy mennyi időt és energiát áldozol rájuk és a határaid feszegetésére. Az igazi tehetség az, aki egy vérfarkasnál képes ugyan ezt elérni! - Mintha nem is láncok, hanem bőre alá kúszó energiaszálak kavalkádja lenne az, mi nem engedi, hogy lábai az ő akaratának engedelmeskedjenek. Láthatatlan pórázok, melyek végei az én kezeimben vannak. Ha úgy akarom, rántok egyet rajta, s ő pedig elébem térdepel. - Márpedig úgy akarom, a játékom nem lenne teljes, ha nem érezné a tehetetlenség dühítő ízét. Amikor Ethan a földre rogy, közelebb lépek hozzá. Tekintetem némán keresi a sötét szempárt, miközben ott motoszkál bennem a gondolat: olyan egyszerű lenne bevégezni azt, amit elkezdtem. Farkasára sütni, hogy hozzám tartozik... és nem tehet ellene semmit.
This is not the way into my heart, into my head, into my brain - into none of the above.
Értetlenség, meg nem valósult gyásztól terhes, néma szájtátás, vékony rést formálnak a vékony ajkaim. Fejem tekerem, vajon lepattan-e, ha elég sokáig csinálom? A természetesség, amivel a nőstény lábam elé veti, hogy ő formálta a saját képére Bastient, azt az áldott-átkozott vénséget, mintha az olyan magától értetődő volna. Pislogásom az egyetlen, ami képes megtörni a szoborrá vált bőrömet, belerezdül néhány ránc, amikor a fehér szemhéjak egy rövid pillanatra megfosztják a világot ettől a fájdalmas és bűnös sötétségtől, amit a lélek tükrének csúfolnak. Rokonlátogatás, rokon... Ne beszéljen nekem rokonról, se vérről, se kapocsról! Ki ő nekem? Senkim! Bastien sem volt az, nem szerettem, sosem voltam hű hozzá úgy, ahogy a farkasaimhoz, sőt, megcsaltam a halál gondolatával, ahányszor csak pillantást vetettem rá. Horkanva nevetek, badarság - ez ül meg a gőgös szájtartásom szegletében, de a lelkem, a lényem, a farkasom, a mocsári négykező pontosan tudja, hogy a nőstény, ez az álnok szuka igazat beszél. Hiszen érezzük, amióta csak a közelébe kerültünk. Azt a nyílt és szokatlanul vonzó kisugárzást és a választ, amit mi adtunk rá, ami sosem volt még ennyire nehezen fenntartott látszat, még Alison előtt sem. - Nem szeretem a cukorkát. Préselem a fogaim közt és még mindig nehéz a lét, még mindig túlságosan súlyosak a gondolatok ahhoz, hogy elszámoljak velük. Ha nem lenne bennem annyi Lordhoz méltó tartás, talán elhátrálnék a közeledésére, de csak meginog az egyensúlyom. A hitem pedig akkor semmisül meg szinte teljességgel, amikor egy apró lányt kapok, a nagyanyám, egy kis... törékeny holmi, apró tükre annak, ami elől annyira menekülnék, és amit nem bírok elviselni. Túl fiatal. Túl szőke és túl kék, ráadásul rokon, Bastien... A gondolattenger őrjöngve hullámzik a csontjaimon, odabent a farkas bolhás vakarcsként szűköl, arcomra döbbent elégedetlenség fest árnyékokat. Nem vagyunk rokonok. Az ellentéted vagyok Mallory. Magas és fekete és barna és fiatal, bűnös, mint a gyóntatószékre ragadt izzadtság. Nem állom meg, a teste az enyém, figyelem, miként veti vissza meztelen bőre a Hold fényét, mennyire húsos a belső combja, s vajon mennyire férne el kényelmesen a keble a tenyerem simító mozdulatában...? A szívem zakatol, a légzésem felgyorsul, gyorsan, vad ragadozóként csapok le a kérdésre, követelőzve, szinte vádaskodva a semmiért és azért, mert ide mert jönni és mert azt merte mondani, hogy hozzá tartozom. - Mit?! Nyalom meg a szám szélét, a Sárkány nyelve, a kígyó nyelve, szemem narancs tüzet gyújt, ahogy emeli a karját, a vérem pulzál, hallom zubogni odabent... Fuldoklom. Kérdeznék, de nincsenek szavaim, pontosan úgy, mint apró gyermekként, akkor sem találtam rájuk, de a gondolatok akkor is éltek, elevenen faltak fel. A felszín alatt sistergő mocsári szörny energiabilincseket kap a lábaira, sovány bokái köré indaként tekeredik az erő, a hatalom, ez jó, ezt szeretjük, talán ha fájna még egy kiss, csak felednénk a világ dolgait még egy percig... Döngve zuhan hasra odabent. Nehéz lenne pontosan lefesteni a gondolatokat, amik fényből és ígéretből születnek Mallory szavaira. A csipetnyi vakmerő félelem, a megadás mellett ott lohol az akaratos vágy: nekem is kell, én is akarom. Ma leszek én az áldozat, de ha a holnapomat a vadász szerepe aranyozhatná be, kész lennék itt és most megfizetni az árát. Mert hiszem, hogy ha ő képes rá, én is képes lehetek. Megadó nyögés szalad ki a számon, ahogy az ízületek mozgásra kényszerülnek. nyekkenve zuhanok térdre, egy kő talán, mi felsérti meztelen térdem bőrét. Vágy ébred a szívemben, hogy tartozzak valahová, oda, ahova ez a lány vinni akar. A dacos ellenállás, mint eme ragyogás árnyéka tarkítja a bensőmet, nem lehet, hiszen nekem dolgom van, én okkal vagyok itt... Ettől nem foszthat meg még a különleges képesség csábító és hamis ígérete sem. Alig vagyok kisebb valamivel így, térdepelve, mint amilyen ő, mégis felfelé fordítom az arcomat, könnyű most így a lét, lehunyom a szemeimet, míg csendre intem a mocsárit odabent. Ssshh... Ez most jó nekünk. Széles mosolyom halk, majd egyre hangosodó, könnyed ifjonti nevetéssé erősödik. - Én is ezt akarom... Nevetek fel megrészegülten megint, igen, ezt akarom, s feltehetnénk a kérdést, hogy ki vagyok én hozzá képest, hogy ilyen könnyed hévvel oroznám el az idős rokon tudását, de én megtehetem, nekem jogomban állhat... Bor és kalács... Vér és test, ezt adhatom cserébe. Ha képes vagyok bármilyen mozgásra, úgy minden habozás nélkül emelem a kezeim, hogy megpróbáljak az övéibe csimpaszkodni. Vajon milyen lehet a bőre, tényleg olyan sima, mint amilyennek ránézésre tűnik? - Sokat mesélt rólad... Éjjeleken át hallgattam a meséit Mayről, és kinevettem... Szentimentális bolond... És én még azt hittem, szerelmes volt, de most már szinte egészen biztos vagyok benne. Jaj Bastien... - csóválom meg a fejem, s még mindig fel-felbicsaklik belőlem a nevetés, mintha részeg volnék, alkoholtól bűzös pofájú ficsúr, és csak áhítattal adózva fogom a lány kezeit, ha még megtehetem. - Az ő Hűsége a tied volt, de az enyém... - Alison... - Nekem dolgom van. Nem adhatom neked, még nem, így nem.
Arcán őszinte elképedés emberi alakom láttán. - Nem ezt várta nyilván, mint ahogy mások is "megjárták" már hasonló témában. Ugyanakkor van a tekintetében, az energiáiban valami sajátos... Mintha megremegnének gyenge lábakon álló büszkeségének, úri gőgjének falai, amik végett a felajánlott fele zsákmányt sem fogadta el az imént, farkasai bármennyire is tudtak volna mit kezdeni a szarvashússal. Nem ismerem a múltját, szinte semmit nem tudok róla, így arról se lehet képem, mi játszódik le benne a külsőmet megpillantva - de ahhoz éppen eleget láttam és tapasztaltam már, hogy megneszeljem, semmi köze ahhoz a tekintetében ülő fénynek, mint a nagy átlag esetében az lenni szokott. Nem várva meg, hogy összeszedje magát engedem szabadjára energiáimat, láncolva-fojtón tekerve az övéi köré, mint kígyó teszi az apróvaddal. Egy pillanatig talán egyszerre is rezdül a két örvénylő "tenger", aztán térdre kényszerítem, a benne lakó, részét képező fenevad fölé kerekedve ősi, évszázados erőkkel. Érzem a hirtelen, tó jegén rianásként rohanó félelmét szárba szökni, a lelkéből rügyező vágyat, az "akarom" és a "kell" érzést... S hagyom, érezze csak ő is elégedettségemet. - Noha ezt betudhatja annak is, engedelmessége csal mosolyt bájosnak titulált ajkaimra. Vagy a nevetése. A fiatalokra jellemző, naiv tettrekészsége. Az, hogy ki is mondja, amit érez.
Mozgásában nem korlátozom, a térdre kényszerítés csupán parasztvakító demonstráció volt - töredéke mindannak, amire képes vagyok - ugyanakkor (vagy éppen ezért) nem számítok felőle hevesebb reakcióra. Kezeivel az enyémek után kap, mire kék tekintetem őszintén kerekedik el. Talán ajkaim is elnyílnak kissé megilletődöttségemben, ahogy lepillantok karjainkra. Drága vérem... nem ismerem az utat, amit jársz, a játékot, mit játszol, s Bastien sem épp a leghálásabb teremtés ezen a világon, de... de ezt te pontosan tudod. A hím szavai azok, melyek körötte időző gondolataimból a jelenbe, a szellemiből a fizikaiba, testi síkba rántanak. - Ne legyenek illúzióid. A Beharapód az Életbe volt szerelmes, hűség ide vagy oda! - Nevetek fel halkan, csengő kacajomat felkapja egy hűvös kései szellő és a fák közé rejti szét, mint ezernyi üveggyöngyöt. Jobbomról finoman "rázom le" kezét, s simítok felém forduló arcának élére tenyeremmel. Van valami lágyan gondoskodó, mégis szórakozott az egész mozdulatban. Kétségtelen: mulattatnak szavai. Ostoba gyermek, hát nem volt elég ennyi, hogy felfogd? - Nem adhatod? Nem is kértem... nem kell kérnem. - Vigyorodom el egy gonosz tündér bájával. Elveszem, ha úgy tartja kedvem és ezt nyilván végiggondolva már ő is kapiskálja. Különben is, már az enyém. Félig hozzám tartozik. Köti farkasának vére, s az iménti elszólás sem szívható vissza: idővel önként keresne fel. Csókot hintek csatakos homlokára, majd ha enged, ellépek tőle - ha nem, akkor is elhagyják ajkaimat a szavak, legfeljebb megtorpanok közben. - Most menj, s keress, ha a sors úgy hozza. - Nekem is megvannak a magam dolgai, az övéihez meg semmi közöm az igazat megvallva - éppen ezért nem bonyolítom túl a búcsút. Bár nem mondom ki, hogy bármikor kereshet, ha segítségre szorul, vagy egyszerűen csak úgy érzi, az én társaságomra van szüksége,- ha a sors úgy hozza - azért érezni a szavaimból. - A farkasaid biztosan gyorsan lenyomozzák majd, merre tartózkodom! - szélesedik ki ajkaimon a mosoly.
Kezdőlap
//
//
//
