Azért nehogy azt hidd, kedves húgom, hogy a kis orr-boxolásodat annyiban hagyom. Az még hagyján, hogy hemperegtem egyet neki köszönhetően a vízben meg az iszapban, de hogy csak úgy elnézzem neki ezt az újabb pimaszságot, amit amúgy én se véltem kimoshatónak, na azért az... szóval alighogy csattant az orromon a mancsa és kaptam is az övé után, hogy rácsapjak a kezére, mint mikor anyánktól próbálta csenni az ételt főzés közben. Nana, ne gondold hogy ennyiben hagyom ám, még mindig én vagyok az idősebb. Na igen, még szép, hogy jól áll neki a hülyeség. A fiatalabb testvérnek mindig jobban elnézhető/megmosolyogtató, ha bohókásabb, míg ott van mellette a komoly idősebb... hogy nem szakad rám ilyenkor az ég? Mondjuk az biztos, hogy hülyeségben is felvesszük egymással a versenyt elég csúnyán. Hiába, az oroszok már csak ilyenek... viszont csakhamar kútba esik a hangulatunk, ahogyan a hülyegyerekből átmegyek a törődő báttyba. Valószínűleg sokan összevonnák a szemöldöküket a tetteim után. Nem nagyon lehetett tőlem ilyet látni a múltban. Nem nagyon volt szokásom a katonatársaimat ölelgetni a lövészárokban, hogy nyugi, csak a fél lábad robbant le, nyugi, még van egy kezed. Most viszont ez egyértelmű, hogy máshogy van. A saját testvéremnek volt szüksége rám és én nem volt rest vállat, pontosabban most nyakat nyújtani neki. Évszázadokon keresztül halottnak hitt húgom, itt vagyok neked, s leszek. Bármennyire is kapjunk össze, bármennyire is legyél rám dühös, vagy én rád, akkor is a testvérem vagy. Akkor is segítek neked... akkor is támasz leszek a számodra, míg van levegő a tüdőmben. ~Jóvanna, kettősségek embere vagyok~ - még akkor is, ha szeretem magam szürkének tartani. Hallgatom a testvéreim szavait, én meg érzem magamban, hogy fortyog bennem a méreg. Még ha semmi konkrétumot nem is mond, az elcsípett félinformációk meg a többi után már úgy ahogy volt elképzelésem a korábbi életükkel kapcsolatban. S azért azt le kell szögezni, mi gyerekként eléggé összetartóak voltunk, négyen... így is eléggé lesújtó ezt hallani. ~Nem akarok morbid lenni, de szerencséje van, hogy már nem él... nem tette volna zsebre azt amit a szemétségei után kapott volna tőlem.~ Ha meg nem is öltem volna érte, de nagyon alapos páholásban részesülhetett volna tőlem. Nem mondok nagyot, nem szerettem régen se, ha bántják a testvéreimet, Tanyát meg aztán főleg nem, mint a legkisebbet. Nem hiába voltam én az, akire a legtöbbet morogtak a szomszédok, mert összevertem a gyerekeiket... igen, mert előtte bekóstolták a véreimet. De ez már rég volt... nagyon régen, egy másik életben... még halandóként. ~Hát most már csak engem kell elviselned. A főállású idiótát.~ Nem is én lennék, ha nem akarnám oldani a hangulatot.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 262
◯ IC REAG : 226
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Szívesen belekötnék a bátyám megjegyzésébe annak kapcsán, hogy a kettőségek emberének vallja magát, vagy legalább valami frappánssal visszavágnék, hogy csak azért is enyém legyen az utolsó szó kettőnk közül, de akármennyire is szeretném, sajnos nem megy, így aztán csak szótlanul hallgatom, meg simulok bele a bundás ölelésbe, mielőtt még reagálnék a gondolataira. Ahogy a védelmező nagybáty szerepét ölti magára, ha ember alakban lennék, most akaratlanul is megmosolyogtatna, így csak egy erőtlen farokcsóválással jelzem felé, hogy értékelem az aggodalmaskodását. Mondanám, hogy köszi, de meg tudom védeni magam is, de sajnos nem lenne igaz, lehet, hogy harcias vagyok és az utolsó csepp vérig küzdök, ha úgy hozza a szükség, de a saját vérem ellen mindig is képtelen voltam – inkább tűrtem… ~ Most mondjam, hogy ha akár csak egy évtizeddel is korábban botlunk egymással, akkor hozzá is szerencséd lett volna? ~ -üzenek vissza, és valahol jól esik a törődése, másfelől viszont nem tudom, hogy viseltem volna, ha a két bátyám vérfarkasként esik egymásnak – ráadásul pont miattam… Azt hiszem, elég rosszul, pláne, hogy amilyen makacsok és önfejűek vagyunk mind, nem hogy én nem akartam volna, de őket sem igen tudtam volna szétválasztani vagy épp leállítani, hogy ne tegyék. Szar ez az egész, úgy, ahogy van. ~ Ismered a viccet, hogy csak egy maradhat… ~ –hallatok egy halk hörrenésre hajazó hangot, ami jelen helyzetben némi nevetést hivatott szimbolizálni, csak ugyebár farkas alakban azt kissé problémás lenne kivitelezni. Egyébként isten ments, eszem ágában sem lenne bántani a bátyámat, hisz eddig semmi olyannal nem szolgált rá, ettől függetlenül kíváncsi vagyok, hogy kettőnk közül ki lesz az, aki a legtovább túlél a nagyvilágban. ~ Szerinted? Melyikünk lesz az utolsó? ~ -bukik ki belőlem a kérdés akaratlanul is, talán mert ha őszinte akarok lenni magammal, én sem tudnék válaszolni. Bízok annyira a képességeimben, hogy azt mondjam, én leszek az, de egyrészt Alexeit sem kell félteni különösebben, no meg köztudott tény, hogy bolondnak bolond a szerencséje, amilyen mázlija van, úgy is ő lenne a szerencsés nyertes az élet játékában.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Halk fújtatást hallatok, felborzolva vele Tanya bundáját egy területen. Gerjed bennem egyre jobban a harag, ahogyan kezd felébredni bennem már a ruszki medve is. Téptelek volna meg inkább én te rohadék. ~Félek nagyon rosszul jöttünk volna ki abból a találkozóból. Sosem tűrtem, ha bántottak téged. Emlékszel még a szomszéd Igorra? Meg arra, hány darabból kellett összeállítani az állkapcsát? Petrovra se várt volna jobb. Viszont… hogy is szokták mondani? Már nem tudjuk meg, ez már a mi lett volna ha kategória.~ Sok mindent lehetett mondani a szlávokra, de azt nem, hogy hidegen hagyja őket, mi történik a hozzájuk közel állókkal. Talán amiatt, mert a népünket egykoron elnyomták, szolgasorba taszították és kiszolgáltatottá tették, letörölve még a térképről is. Emiatt kialakult az, hogy vigyázzunk egymásra… főleg, ha egyszer megtanuljuk értékelni, mennyivel többek vagyunk egy ilyen kapcsolatoktól. Én csak mostanra tanultam meg… és ha éppen lett volna Alignak állandó teste, nem pedig hitvány módon bujkálva valaki másban, azt is megtépem, csak mert kiszemelte kicsinyes dolgainak a húgomat… akárcsak korábban Sarah-t. ~Túl sok Hegylakót néztél húgocskám~ – kuncogok a fejébe. – ~Bár találó, nekünk is a fejünk a gyengénk.~ Naja, ezért volt az, hogy én se vetettem meg a háborúkban a sisakot. Elég egy szemétláda farkas az ellenséges frontvonalban, aki ezüst töltényt tölt a fegyverébe és lő rám, már kész a baj. Szóval ja… oké, talán nem kellene mindent ennyire elvontan kezelnem, aligha ilyenre gondolhatott a testvérem, mikor megjegyezte. Pláne mikor jön egy újabb kérdés, amibe igazából még nem akartam belegondolni. Örülök, hogy visszakaptam a testvéremet az élettől, nem hogy azon gondolkozzak, melyikünk éli túl a másikat. ~Őszintén, Tanya? Én már azon is csodálkozok, hogy eddig nem csináltak ki. Szóval szerintem eléggé jók az esélyeid~ Tényleg, miért is vagyok még életben? Hogy lehet, hogy nálam sokkal különbek estek el az évszázadok alatt, elvekkel, míg én köszönöm szépen élek. Ebből is látszik, hogy a túléléshez nem elég csupán erkölcsösnek lenni meg jófiúnak. Nem, ez nem ebben a világban opció. Itt sokkal inkább az marad életben, aki messzebbre hajlandó elmenni cserébe. Ennek ellenére… most hogy így előjött a téma, én reménykedtem benne, hogy túl fog élni a testvérem. Morbid, de úgy érzem, sokkal inkább megérdemli az élet ajándékát, mint én. ~Keressünk neked valami vacsorát~ – javaslom, ha már elriasztottam minden környező állatot nemrégiben. Már ha nem akarja tovább játszani ezt a rögtönzött birkózást, amint hátat fordítok neki…
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 262
◯ IC REAG : 226
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
~ Persze, hogy ne emlékeznék… Nem akart orvoshoz menni, otthon összerakták az állkapcsát meg befáslizták a fél fejét, aztán meg szarul forrt össze és onnantól kezdve élete végéig beszédhibás volt. Gondolom… ~ -magyarázok továbbra is arról a benga állat kölyökről a szomszédban, mert még mindig egyszerűbb erről, mint a saját szennyesünkről a családi berkeken belül. Tény, hogy Alexei-jel mindig is jobban kijöttem, mint a többi bátyámmal, de attól még ők is ugyanúgy a testvéreim voltak és nem tudom, hogy viseltem volna, ha azt kell végignéznem, hogy verik össze egymást. ~ Úgy is közbeavatkoztam volna. Aztán meg nem tudtam volna, hogy melyikőtöket ápoljam. Vagyis… Petrov úgy sem hagyta volna, szóval kizárásos alapon te maradtál volna, de az is lehet, hogy úgy kiakadok miattatok, hogy inkább lelépek. ~ -találgattam magamban, sőt… szerintem ez lett volna a legesélyesebb, így újra végiggondolva. ~ Ha a Hegylakón a hegyen lakó vérfarkasokra gondolsz, akkor talán, amúgy igencsak mellélőttél. ~ –kapok játékosan a füle után, mielőtt még bedobnám a kérdésemet, amikor pedig meghallom a válaszát, nem bírom megállni, hogy ne grimaszoljak rá… azonban tekintve hogy még mindig vérfarkas alakomban vagyunk, így kissé komplikált lenne a dolog, így drága bátyám kénytelen egy szemforgatással beérni. ~ Mint ha én olyan szent életet éltem volna. Tényleg, szerintem még az újságokban is olvashattál rólunk annak idején… Elég híresek voltunk. ~ –újságolom büszkén, pedig aztán a hírnevünk nagyobb volt mint a tehetségünk, de hát na, nem majd a félrenyúlásainkról meg a bénázásokról fogok itt lelkendezni, rontva a saját renomém. ~ Rendben, keressünk. Választhatok? Nyulat szeretnék! Azt már egész rég ettem… ~ -pattanok fel én is a helyemről, hogy sietve felzárkózzak Alexei mellé, nem, eszem ágában sincs lebirkózni. A végén még letörném a maradék egóját is, aztán pátyolgathatnám. Vagy a kedves sógornőjelöltem… Vagy a lánya… Apropó, ha már lány. ~ Múltkor azt mondtad, hogy egyetlen kölyköd sincs. Soha nem is fordult meg a fejedben, hogy beharapj valakit? Vagy nem találtál alkalmas személyt hozzá? Vagy egyszerűen csak a hely és az idő nem volt jó…? ~ –kíváncsiskodok tovább, mert nem én lennék, ha 5 percet meghaladó időtartamig be bírnám fogni a lepcsest, vagy ha mégis, akkor ott már nagy a baj.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
~Ő baja volt~ - vonnék vállat, ha tudnék. - ~Megmondtam neki, hogy ne szórakozzon a Vorosilokkal, kétszer is figyelmeztettem... harmadjára már az öklöm beszélt.~ Mondjuk úgy, hogy megvolt a hírem anno Tsarityn egy bizonyos részében. Nem mondom, hogy tipikus utcagyerek voltam, elvégre volt stabil lakhelyem és nem odakint éltem, de elég gyakran jártunk ki bandázni és ilyenkor persze vittem a húgomat is, szokja csak az életet... persze anyáméktól is megkaptam a magamét ezután, de nem nagyon zavart. Mentünk a magunk feje után, mint az oroszok szokták. Valószínűleg ezért is tartunk ott, ahol vagyunk. ~C-ccc, ejnye Tanyacska, komolyan azt hiszed, hogy ennyi eltelt idő után hagytalak volna csak úgy lelépni téged?~ Na azt lesheted hugi. Abban biztos lehetsz, hogy ha kell, akkor a fülednél fogva, de úgy tartalak vissza. Alapvetően mondhatjuk, hogy szorult belém valamennyi megértés, de hogy makacs is voltam mellé, azt mindenki elmondhatja, aki ismer. Meg aztán... évszázadok után kaptam vissza a testvéremet, akárcsak Sarah-t, vagy a barátaimat a múltamból. Talán kicsit könnyen álltam tova az elmúlt években, de mára már látom, ennek milyen foganatja van... még egyszer nem fogom így hát veszendőbe hagyni a dolgokat. A megjegyzését hallva viszont csak szimplán szusszanok egyet. Ajj, tesó, valld be, hogy direkt csináltad ezt most és ki akarsz égetni. ~Háááát... őszintén tesó? Az nagyon attól függ, hol leledzettem akkoriban. Mit is mondtál, mikor voltál te a nagy bankrabló királynő?~ Igen, az határozottan rémlett, hogy egykor ilyeneket is csinált, de mint ha a dátum elkallódott volna a nagy mindenségben. Na majd felfrissíti a memóriámat aztán megmondom, hogy olvashattam-e róla. Amilyen szinten szerteszét voltam én ezen a világon 300 év alatt, úgy nem feltétlenül lehetséges. ~Igenis hölgyem. Egy nyúlpörkölt rendel~ - klasszikusokat csak szó szerint, na miből van? - ~Ismerem egy területet ahol nagy valószínűséggel találok. Gyere hugi.~ Kimásztunk hát a folyóból, majd egy pillanatra megálltam, hogy lerázzam a bundámat. Szerettem, ha vizes vagyok, de annyi kedvem volt jégcsapokkal a bundámon mászkálni, mint egy laza tarkólövéshez. Fejemet az ég felé emelve igyekeztem tájékozódni, de aztán beugrik, hogyan juthatunk el minél hamarabb a megfelelő helyre. ~Nem nagyon volt rá lehetőségem eddig. Magányos farkasként tengődtem, nem lett volna életbiztosítás a leendő kölykömnek. Emellett... amennyire engedtem a vérszomjamnak régen félek előbb szopkodtam volna szárazra a delikvenst, mint hogy átalakíthattam volna. Igen, tudom, a karmolás is megoldás, deee... adok a tradícióra, maradjunk ennyiben. Bár könnyen lehet, hogy hamarosan lesz egy unokahúgod, ha bejönnek a számításaim.~ Ekkor már rég Rachel nyomában voltam, figyelve őt a háttérből, hátha nem csalnak az érzékeim és valóban alkalmas lehet a farkas létre.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 262
◯ IC REAG : 226
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
~ Ó, ilyen nagylelkű voltál? Azt nem is tudtam... én csak egyszer szoktam figyelmeztetni, másodszorra már cselekszem. Mert ha valaki olyan idióta, hogy elsőre sem hallgat a szép szóra, akkor kár pazarolni rá a szót, időt és energiát. ~ -osztottam meg saját bölcsességemet a tesókámmal, igaz, hogy akkoriban, amikor még Oroszországban éltünk, közel sem voltam ilyen "rettegett", mint mióta elhagytam az ország területét... De hát vérfarkas lettem, hamar vége szakadt a gyerekkornak, és fel kellett nőnöm, mint embernek és mint kölyöknek is, miután Chulyin sem időzött túl sokáig mellettünk. Képzelem, mennyivel nehezebb dolgom lett volna, ha valami úri családba születek, vagy nem három bátyám van, hanem három elkényeztetett nővérem, a példa kedvéért. ~ Cö-cö-cö, kicsi Alexei, mert szerinted képes lennél visszatartani, ha egyszer elhatározom magam, hogy lelépek? Mire észbe kapnál, már hetedhét határon túl járnék, és az életben nem találnál rám, ha nem akarnám. ~ -nyújtottam nyelvet rá, mert lehet, hogy ha a közelemben van, akkor hála a képességének, esélyem sincs a menekülésre, ellenben ha külön vagyunk, ő az, aki hátrányban van, mert hála a kifinomult érzékeimnek, már jóval messzebbről érzékelem a közeledtét és tudom, merre mozogjak úgy, hogy elkerüljem. Persze szó sincs róla, hogy itt akarnám hagyni, ahogy ő, ugyanúgy én is örülök, hogy annyi év után egymás mellé sodort minket az élet, hisz hol számítottam én valaha arra, hogy pont a kedvenc bátyámmal fogok még egyszer találkozni? Amikor azt sem tudtam, hogy ő is vérfarkas... ~ Én? Az 1930-as évek táján. ~ - húztam ki magam büszkén, hisz híresek voltunk, az biztos, és fogadni mernék, hogy számtalan ismerősöm olvasott rólam akkoriban - hisz velünk voltak tele a hírek - csupán azt nem tudják, hogy én vagyok az. De sebaj... ~ Nagyszerű! Ha hazavinnénk és tényleg pörköltöt készítenénk belőle, akkor mondanám, hogy szedjünk erdei gombát is hozzá, de az így á la nature annyira nem megy a nyers húshoz. ~ -finnyáskodtam egy sort, aztán én is a bátyám után indultam. A patakból kilépve leráztam a bundámról a vizet, azzal már indultam is utána, szorosan a nyomában maradva. ~ Óóó... bővül a család? Mesélj! Hátha ismerem, ki az! Ezek szerint nő van a dologban... Aztán Sarah nehogy féltékeny legyen! Apropó, ígérem, köztünk marad, de... van valami komolyabb is köztetek, vagy a szerelemnek semmi köze ahhoz, hogy kiszemelted? Bár gondolom, csinos darab lenne, mert téged ismerve rusnya némerekkel biztos nem kezdenél... ~ -lelkesedtem fel a témára, már kapásból gyártva a különböző lehetséges magyarázatokat az esemény köré. Jól ismer, gondolom tisztában van azzal, hogy nagyságrendekkel jobban jár, ha önszántából mesél, mint hogy én álljak neki azon fantáziálni, hogy mi-hogy-miért lehetett...
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
~Most erre mit mondjak? Emberként kevésbé voltam vérmes, mint farkasként. S ne, ne merészelj nekem somolyogni a bajszod alatt!~ Egen, jóval radikálisabb lettem szvsz mióta beharaptak és elkezdtem menni a saját fejem után. Legalább is még emberként szükségem volt legalább egy késre, hogy valakinek leszedjem a fejét, most már elég a puszta kezem... s nem, talán ez még nem jelent magában vérmességet, de az a vehemencia, ami megvolt bennem és erre késztetett, na kérem szépen az nem volt a mindegy. ~C-ccc, kislányka, te meg abba a hitbe ringatod magad, hogy utána nem ásnám fel utánad a világot? Talán nem voltam én a legjobb testvér emberként, de most már nem foglak téged figyelem nélkül hagyni, arra mérget vehetsz.~ Nana Tanyacska, alig találkoztunk ne törd már a helyes kis buksidat azon, milyen könnyen tudnál lelépni. Nem kétlem, hogy sikerülne neki, csak hát részemről meg ekkor jönne elő a Vorosil vér és valószínűleg addig nem nyugodnék, míg elő nem ásom őt a föld valamely eldugott zugából. Már csak azért sem, mert az utolsó élő testvéremről van szó, akivel aztán sosem voltam súlyosabb fasírtban. Becsüld meg azokat, akik fontosak az életben, valahol ez is egy tanulsága az életemnek. ~Áh, akkor esélytelen, hogy olvastam rólad akkoriban. Kint laktam Németországban. Na majd hátha találok valahol egy archívumot.~ Direkt nem kérdezek rá, valószínűleg milyen név alatt találnám meg őt a lapokban. Legyen már meg a részemről is az izgalmi faktor, hogy vajon ráakadok-e a tesóra valahol. ~Gyere át hétvégén aztán összedobok valamit. Legyen most ez az előétel.~ Miért ne, karácsonykor így is ő csinált annyi kaját, hogy utána még egy darabig azon éltünk... oké, csak néhány óráig, de egy farkasnál általában nagy szó, ha marad maradék. Meg jobban belegondolva, nyúlpörköltet azóta nem csináltam, hogy keleten vándoroltam, szóval jó lesz leporolni a receptet. Most mindenesetre a vadászat fog nagyobb hangsúlyt kapni, szóval közelítsük csak meg azt a lelőhelyet. ~Ugyan már tesó, ha Sarah azok után féltékeny lenne, hogy mennyi energiát fordítok magunkra, az elég ciki lenne, ennyire már ismer engem. Hozzá se nyúltam más nőhöz azóta. Meg amúgy is, miről...~ - na itt esik le, hogy valószínűleg mire gondolhatott a szavaim után és megtorpanok. - Hogy az a magasságos Tupilek farokszőre áldjon meg téged Tanya, nehogy azt hidd már, hogy felcsináltam valakit!~ - oh, anyám borogass, éljenek a félreértések. - ~Még az iraki háború idején ismerkedtem meg egy Rachel Hawk nevű nővel, együtt szolgáltunk a háborúban. Most áthelyezték ide és újra összefutottunk nemrég... én pedig őszintén elkezdtem tanakodni azon, hogy beharapom őt. Eléggé ígéretes személy.~ Bizonyos szempontból ez is egyfajta unokahugi lenne neki, mondjuk így utólag nem csodálkozom rajta, hogy hoppá, itt bizony kissé félrecsúszott az információ.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 262
◯ IC REAG : 226
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
~ Kevésbé, mi? ~ -somolyogtam tovább a bajszom alatt, már csak azért is, mielőtt még itt csalódást okoznék hőn szeretett bátyámnak, ám a ciccegésére csak egy nemtörődöm farokcsóválással reagálok. Lehet, hogy felkutatná utánam a világot, az is lehet, hogy sikerrel járna, de tekintve, hogy milyen nagy is a világ, amiben élünk, no meg én is tisztában vagyok a saját képességeimmel, még mindig úgy vagyok vele, hogy amennyiben akarnám, képes lennék úgy elrejtőzni előle, hogy aztán ne bukkanjon a nyomomra. Az meg már más tészta, hogy eszem ágában sincs eltűnni az életéből most, hogy újra részese lettem, bár ha sokat erősködik a témán, akkor esélyes, hogy már csak azért is bejátszom a dolgot, csak úgy, kíváncsiságból. [color=#e97451]~ Passz. Azt nem tudom, hogy az Óhazában mennyire terjedt el a hírünk akkoriban. Ma már biztos tudnák, kiről van szó, de a múlt században... Amúgy is, nem is nagyon rémlik, hogy akkoriban akár csak egy némettel is találkoztam volna Texas környékén. ~ Rendben, meggyőztél. Kíváncsi vagyok, hová fejlődött a főzőtudományod az évszázadok során. Mondjuk tekintve, hogy amikor leléptél otthonról, gyakorlatilag a nullán állt - legalábbis anyához és hozzám viszonyítva - csak fejlődhettél ilyen téren. ~ -cukkoltam tovább, hisz van egy mondás, hogy van az a pont, ahonnan már nincs lentebb... nos, Alexei és a főzés is valami ilyesmi téma volt a szemeimben. Mondjuk azt nem nézem ki belőle, hogy valami elismert séf szintjére tornázta volna fel magát, de már csak a túlélés végett is, gondolom, minimálisan csak megtanult ezt-azt kotyvasztani, és nem nyers húson meg mások főztjén tengődött az elmúlt 300 évben. ~ Oké, oké, én hiszek neked. Elvégre te ismered jobban, annak ellenére, hogy ő is falkatag, túl sokat még nem csevegtem vele. Egyébként is, a ti dolgotok. ~ -vonnék vállat, ha emberi alakomban lenne, így csak a mancsommal piszkálgatom az avart szórakozottan, miközben a bátyám rezdüléseit figyelem. ~ Én ugyan egy szóval sem mondtam ilyesmit. ~ -jegyeztem meg álszent módon, bár nem tagadom, kellemes meglepetés lett volna a vér szerinti unokahúgi híre, de ha nem, hát nem... jó lesz a beharapott is. ~ Óóó, eddig jól hangzik. Ennyire a vagány csajok jönnek be? Először Sarah, most ez a Rachel... mondjuk igaz, valahogy nehezen bírom elképzelni azt, hogy tudomisén... valami mimóza lelkű balettáncost, vagy óvónénit tegyél a kölyköddé. Remélem, azért majd bemutatsz neki, ha tényleg a család része lesz. ~ - sandítottam rá a bátyámra, bár való igaz, nem hinném, hogy ilyen jelentős dolgot szánt szándékkal titkolni akarna előlem.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Játékosan odakaptam agyaraimmal Tanyacska orra felé, hogy ne csikizze az alvó orosz medvét. Nem tudom amúgy, miért lepődök meg, világéletében pimasz nőszemély volt az én kis hugocskám, a jelek szerint ez pedig még tovább eszkalálódott időközben. Nem mint ha olyan nagy baj lenne, alapvetően szerettem ha valaki kellőképpen pimasz. Savanyú létforma az kiben nincs meg ez a jellemző, elvégre nagyon képes feldobni egy-egy kapcsolatot az ilyesmi. Nekem meg külön öröm volt, hogy a húgom nem valami besavanyodott jókislánnyá cseperedett inkább. Családi beütés, hogy senki se éppenséggel a jófiúk/kislányok táborát gyarapítja. ~Egy olyan tömegkohóban, mint az USA? Az furcsa, annak idején csak pár szavazaton múlott hogy ennek az államnak nem a német lett az anyanyelve.~ Naja, ezt amúgy elég kevesen tudják. Pedig ha ez bekövetkezik könnyen lehet, hogy a német lett volna világnyelv az angol helyett... ah, elég jól beszélek németül, de nem sokaknak kívánom hogy emiatt kelljen megtanulnia. Hé, anno mikor én főztem a kalandor csapatra nem fordult elő, hogy valaki hirtelen felugrott hasát fogva és nyargalt volna az erdő felé. Mondjuk igen, azt aláírom, hogy a tesómmal nem vehettem fel a versenyt főzés terén. Amilyen vacsorát összerittyentett kisujjból karácsonykor, gondolom nem nagyon kell magyarázni. Ahhoz képest, annak ellenére, hogy több recept is volt a fejemben, de leragadtam a tojásrántotta szintjén. No mindegy, majd kiteszek magamért azzal a nyúlpörkölttel aztán majd megmondja ő, hogy hogyan megy ez nekem... azt legalább tudom, hogy ehetőnek ehető. ~Talán tollakat látsz a hátamon szőr helyett tesó?~ - nézek rá sandán. Hát az eszem megáll. Állandóan megfeledkezek arról, milyen könnyen ki lehet forgatni a mások szavait... vagy éppenséggel félreérteni, legyen szó akár véletlenről vagy szándékosról. Hiába, leélek három és fél évszázadot, de mint ha egyre hülyébb lennék... bááár.. igen, feltalálták már a szenilitást. ~Nos, igen, ebben van valami. Rachel nem pont egy otthon kötögető mamóka. Igazság szerint valóban célba vehettem volna egy nyugodtabb élettel rendelkező személyt, elvégre az emberi felével akkor kevesebb dolgom lenne, semmint a farkasával. De a helyzet az, hogy az én vérvonalamhoz eléggé stikkesnek és merésznek kell lenni valahol. Elvégre, annál ütősebb illúziókat kreálhatunk. ~ Kevés normális illuzionistát ismertem és éppen ezért le a kalappal Julia előtt, amiért fél évezreden át normális tudott maradni és nem vált belőle olyan elcseszett alak, mint én. Mondjuk lehet ágazat kérdése mert Phil is elég messze áll ettől, igaz, még nagyon az elején jár. Mondjuk könnyen lehet, ennek semmi köze a vérvonalhoz, sokkal inkább az ember belsőjének, de biztosan közrejátszik az, milyen képessége van, ezáltal pedig milyen eszközökhöz nyúl. Közben már egy ideje benne voltunk a vadonban, mikor egyszer csak megtorpantam majd mint egy vadászkopó lekuporodtam a földre. Mondjuk Tanya valószínűleg jóval hamarabb megérezhette, miért történik ez, mielőtt cselekedtem volna. Nyúlszagot hozott a levegő...
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 262
◯ IC REAG : 226
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Még szép, hogy nem hagyom, hogy az agyaraival felsértse a csinos kis orromat, még időben hátrébb kapom a fejem előle, majd miután néhány lépést is hátrálok, biztos ami biztos, csak vidáman csóválom a farkam. ~ A német? Ez most komoly? Valahogy a franciát előbb kinéztem volna... Vagy a spanyolt, elvégre több telepes volt közülük. ~ - egyáltalán mikor jöttek ide németek? Olyan mennyiségben? Mert hogy kétlem, hogy azért lett volna majdnem állami anyanyelv, mert a többi nemzet olyan szépnek tartja. ~ Vagy csak nem tudtál róla. ~ - vágok vissza, mert nem ismertem a csapattársait, de ki tudja, lehet volt annyi tapintat bennük, hogy nem vágták a képébe, hogy cseszd meg, olyan szarul főzöl, hogy meghajtott a kajád... Mondjuk jó dolgokról témázgatunk mi is így, kaja előtt, nem mondom. ~ Várj egy kicsit, hadd nézzem meg... ~ - osonok oda hozzá, két mellső lábbal a hátára támaszkodva, miközben az orommal beletúrok a bundájába, mint aki nagyon keresgél valamit - ~ Mint ha itt akadna pár pihécske... ~ - jegyzem meg roppant komolyan, bár aztán már iszkolok is arrébb, mielőtt úgy találná, hogy oldalba harap szeretete jeléül. ~ Csalódást is okoztál volna, ha kiderül, hogy ilyen. Bár a pasik úgy is csak nagy gyerekek, ki tudja, hogy mennyit változtál ilyen téren, mióta utoljára találkoztunk. ~ - jegyzem meg pimaszul, tovább táncolva kedvenc bátyám idegein, de aztán hallgatom tovább, miket regél újdonsült kiszemeltjéről - még ha nem is feltétlenül szerelmi értelemben kell érteni a kiszemeltet, hanem kölyökjelöltnek. ~ Tudod, kedves bátyám, erre szokták mondani, hogy a kábítószerek csodákra képesek... ~ - jegyzem meg sejtelmesen, ha már valakiben nincs elég kurázsi ahhoz, hogy vagány illúziót kreáljon, nos... csak némi segédanyagért kell folyamodni, aztán egy csapásra megoldódik a probléma, pláne, hogy farkasként még csak nem is kell attól tartani, hogy túladagolásban fog elhunyni. Maximum kiüti magát egy jó időre... Közben csak kocogok tovább Alexei mellett az erdő sűrűjében, csak néha-néha koccanok neki játékosan, lökve rajta egyet finoman, incselkedve, egész addig, amíg meg nem torpan. Mint ha az árnyéka lennék, úgy követem, mert bár a vacsi illatát már előbb megéreztem, mint ő, de ha már kijelentette, hogy ő fog főzni nekem, akkor a vadászat örömétől sem akarom megfosztani. A főzés úgy sem ott kezdődik, hogy felteszem a lábast a tűzre, hanem hogy begyűjtöm a megfelelő hozzávalókat, szóval... hajrá, kedves bátyám! Ha nem az én kajámról lenne szó, poénból még nehezíteném is a dolgát, így azonban nem akartam saját magam alatt vágni a fát, csak elkísértem és figyeltem a vadászatát, miközben eszem ágában sem volt beleszólni.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Elégedetten morranok egyet, mikor a hugi elhátrál, s ugyan lengeti a farkát, mint a győzelmi zászlót, de én meg nyugtázom magamban, hogy megtalálta a helyét. Kicsit már tartsuk fenn a látszat prioritását annak, hogy ki az idősebb, na. ~1820-at követően rengetegen jöttek Amerikába, ma durván 50 millió olyan van az USA-ban, aki német gyökerekre tudja visszavezetni magát.~ Gyorsított migrációképzés alá Nicho, amúgy annak idején én is eléggé nehezen akartam elhinni, hogy ez tényleg lehetséges. Elvégre, a németekről tényleg nem lehetett úgy nagyobb volumenben hallani, mint mondjuk azokról a népcsoportokról, akiket most a testvérem is megemlített. Aztán kicsit utánajártam és jééé, mik vannak. Bár nem tudom, lehet eléggé nagy kiszúrás lenne az emberekkel, ha az angol helyett a német lenne a világnyelv. Én ugyan könnyen megtanultam, de ennek hagyománya van az orosz családokban. Mások biztos szenvednének vele, mint néger a jégen. ~Hááát... lehetséges, akkor még nem voltak élesek az érzékeim~ - eresztek meg a egy farkasvigyort. Hát ha nem voltak képesek szólni érte, akkor egészségükre. Arról már nem én tehetek, hogy nem jeleztek vissza az ételt illetően. Bááár... ah, milyen szomorú vége lett annak az egész kalandozósdinak... el is komorodok a gondolat hatására egy kicsit. ~Na, viselkedjél tesó~ - rázom meg magam, mintegy jelzésként, hogy nem vagyok én létra. - ~A végén még gondolok egyet és te is kapsz pár tollat a fejedre.~ Nézze meg az ember, miért csodálkozok én rá állandóan, hogy ilyen pimasz nőszemély lett a kishugomból... ja várj, nem mint ha gyerekként nem pont erről lett volna híres. Csoda talán hogy vigyázni kellett rá? Mondjuk kíváncsi lennék, azóta hány farkasnak lépett rá a tyúkszemére. Tartok tőle elég hosszú lenne az a lista, tesó. ~Hát mint látod semmit~ - nyújtanék rá itt nyelvet, de hát az meg Naomi szokása, szóval meg is hagyom neki, viszont amit ezután hallok. - De nagy tapasztalattal a hangodban beszélsz erről Tanyácska, mesélj csak.~ Neeem, nem adom most itt elő szigorú testvért... csessze meg, háromszáz évesek elmúltunk, a hugomnak bőven volt lehetőséges olyan dolgokat csinálni, amit csak akart és talán emberként nem néztem volna jó szemmel. Ám farkasok voltunk, hosszú élettel a hátunk mögött és hát éppenséggel volt hogy beszívtam én is egyszer-kétszer. Jó volt most itt lenni Tanyával, barangolni az erdőben, megfeledkezni arról, milyen őrült világ is vesz igazából körbe minket. Nem tudom, igazából lehet akármennyire domináns, vagy öreg valaki, a lényének egy kis része vágyik arra, hogy kicsit lazíthasson, hülyéskedhessen. Másként nem lehet kibírni ezt az életet. Lekuporodtam a földre, mikor megéreztem a nyulak illatát, ahogyan figyeltem, merről jön a légáramlás. Utána kezdtem el helyezkedni úgy, hogy velem szembe jöjjön a levegő, könnyítve a dolgomat. Mint valami kommandós kúsztam előre, közben pedig realizáltam, hogy Tanya lemarad és csak figyel. Megjelenik egy képzeletbeli izzadtságcsepp a fejem felett. De kényelmes valaki. Na mindegy. Araszoltam, arasztoltam, araszoltam, majd hirtelen kivágódtam az avarból. Két nyúl eszegetett békésen, egészen addig míg meghallották a közelgő bajt. Csak az egyik volt annyira szerencsés, hogy el tudjon menekülni... a másik az agyaraim között végezte be.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 262
◯ IC REAG : 226
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
Ha tudnám, hogy milyen gondolatok járnak a fejében... rákoppintanék a fejére pusztán testvéri szeretetből, mert lehet, hogy emberként ő a korábbi évjárat, viszont a farkasom kikéri magának! Ha csak pár évvel is, de beelőztem a vérfarkassá válással... ~ Ejha, ezt nem is tudtam... Bár annyira a németeket sem szeretem, hogy így nyomon kövessem, épp hol akarnak következőként világuralomra törni. Te beszéled a nyelvük? ~ - kíváncsiskodtam tovább, ha már ilyen gyorstalpalót tart nekem német kultúrából a kedves bátyám, bár remélem, hogy ha tud is, néhány mondatnál többel nem akar majd fárasztani azzal az undormány nyelvvel. ~ Én mindig viselkedek! ~ - húzom ki magam büszkén, tettetett sértettséggel emelve az ég felé az orrom, és még hátat is fordítok neki pár pillanatra... hogy aztán újra hátralessek a vállam fölött, és oda is nyergeljek mellé. ~ Az csupán részlet kérdése, hogy épp mikor hogy... ~ - teszem hozzá kiegészítésképpen, ahogy újra felzárkózok mellé, a tollakat meg köszönöm, nem kérem, farkas vagyok, nem csirke. ~ Azt ne mondd, hogy ennyi idősen te még egyet sem próbáltál ki. Ópium? Cannabis? LSD? Metamfetamin? Heroin? Ecstasy? Folyékony ragasztó...? - említek párat a teljesség igénye nélkül, de azt, hogy mesélnem kéne a saját tapasztalataimról, könnyedén engedem el a fülem mellett. Most mit meséljek róluk? Ő sem számol be arról, milyen, amikor... tudom is én, nyulat eszik ebédre, vagy a patak vizéből iszik... vagy épp vérrel oltja a szomját, szóval annyiban is hagyom. Szakmai ártalom, fogjuk rá. Csak bandukoltam mellette, miközben lassan bekúszott a szaglójárataimba a nyulak jellegzetes illata, nem sokkal később pedig látom, a bátyám is érzékelte a közelségüket. Amikor pedig hasra vágja magát a földön, csak szó nélkül követem, némi lemaradással settenkedve utána az avarban, mígnem, amikor elég közel értünk, megálltam, és hagytam, had intézze egyedül. Ő ígért nekem nyúlpörköltöt, akkor nehogy már én hajkurásszam azokat a tapsifüleseket. Persze nem kellett csalódnom a bátyámban, legalábbis túl nagyot, legalább az egyiket sikerült elcsípnie... igaz, amikor visszatért a zsákmánnyal, csak oldalra döntött fejjel, szakértői szemmel vizslattam a csöpp bundást. ~ Nocsak, nocsak... szerinted ennyi elég lesz kettőnknek? ~- cukkoltam, amiért elszalasztotta a másikat, evégre ez nem felhizlalt házinyúl, hanem fitt, sovány vadnyuszi... Mondjuk ha ennyi van, hát ennyi, szerencse, hogy emberként kevesebbel is beérem, mint a vörös bundás fenevadam.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Hát hugi, ez van. Lehet hogy a farkasod idősebb, de nekem te akkor is a kistesóm maradsz, farkastól mindenestől. Mondanám ezt akkor, ha én is képes lennék gondolatot olvasni persze, de enélkül maradt csak a gyanútlan bóklászás a mindig pimaszkodásra kész nőstény oldalán. ~Mindkét világháborút a németek oldalán harcoltam végig, azt hiszem ragadt rám valami a nyelvből... igen, határozottan azt hiszem, hogy tudok káposztául~ - adom meg számára a választ a kérdezett nyelven. Na igen, ez a hozadéka annak, amikor bejárod gyakorlatilag az egész világot, mellette pedig nem csak bejárod, átfutsz rajta, mint valami gyorsaságra igyekvő maratoni futó, de ott is maradsz, nézelődsz, ismerkedsz a környékkel, magadba szívod a szellemét és még jópár dolgot, amit kínálhat. Akkor válik csak igazán értelmessé a vándor életmód, jön elő a wagabondság igazi bája... néha még mindig hiányzik azaz időszak. A tetettet sértettségére én csak megcsóváltam a fejem, miközben jót vigyorogtam a dolgon. Nagyon hiányoztál az életemből, testvér. ~Mindig azok a kibúvók, ejnye ejnye. Látom te is a kiskapuk keresgélésével töltötted az életedet.~ Mondjuk ezen nincs is miért meglepődni. A Holló véréhez tartozott, sokkal több információ állt a rendelkezésére egy adott szituációban, mint nekem általában. Nem csak babár módon előre rontva lehet megoldani egy esetet, lehet ott trükközni, erről még én is tudnék mesélni. ~Mondtam én ilyet, Tányácská? Mikor háborúba mész, előbb utóbb eljön az a pillanat, mikor a cigaretta már nem elég és előkerülnek az erősebb dolgok. Anno még 16-ban egyszer megbüntették a komplett szakszunkat, mert... nos, túl jól éreztük magunkat, maradjunk ennyiben~ Bár igazából nem nagyon értem máig, miért voltak annyira vaskalaposak, elvégre eltávon voltunk meg minden, nem őrszolgálat idején a lövészárkokban. De mindegy is, senki se bánta meg utólag a dolgot, az meg kibírható volt, amit büntetésként kaptunk. Ilyen az élet, néha hozzá kell nyúlni bizonyos... dolgokhoz. Mindenesetre hamarosan kezdetét vette a nyúlvadász szezon, hogy a tapsifülesből tepsifüles legyen. Meg is van a zsákmány, mire beközli velem a véleményét a tesó... hát ez remek, de telhetetlenek tudnak lenni egyesek! Mondjuk nem mint ha én is ennyivel terveztem volna. ~Bemelegítésről hallottál már, te szemtelen ruszki?~ Valljuk be, így még talán érdekesebb is lehet a dolog, hogy a nyuszik rájöttek, veszélyben vannak és igyekeznek menekülni. Egy, amely elmenekült, felzavarja a méhkast és a többi is nekiáll a környéken. Én most csak leejtettem számból az elejtett prédát, majd el is tűntem a susnyásban, időről időre tűnve csak fel, újabb zsákmányokkal. Fél óra után már egy öt darab tetemből álló kupac kerekedett a hugi lábánál.
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 262
◯ IC REAG : 226
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
~ Káposztául... ~ - ha emberi alakomban lettem volna, most minden bizonnyal jóízűt nevettem volna a bátyám megszólalásán, mert lehet, hogy én nem voltam szakértője a nyelvnek, de számos másikba belekóstoltam annyira, hogy valamennyire ezt is megértsem, ha nem is minden szavát. Igaz a mondás, hogy egy bizonyos szám felett már a nyelvtanulás sem vészes dolog, elvégre az adott nyelvcsaládba tartozó nyelveknél egész nagy a hasonlóság. ~ Csodálkozol? Nem esik messze az alma a fájától... Egyébként is, kiskapukat keresni jó kihívás, az meg pláne jó mulatság, amikor a másik orra alá dörgölöd, amit ő ezeddig még nem vett észre. ~ - legyen szó akár a szabály szerzőjéről, vagy olyasvalakiről, aki eddig naivan betartotta őket, mert túl lusta vagy bamba volt ahhoz, hogy felfedezze a már emlegetett kiskapukat. ~ Ohohohóóó. Alexei, drága bátyám, miket tudok meg rólad? ~ - sunnyogtam tovább komolytalanul annak hallatán, hogy jól érezték maguk, ha már előzőleg a drogokról volt szó, gondolom, ők se valami komplett szakaszos orgiát csaptak... tekintve, hogy a szakaszban csak pasik voltak, gondolom, az annyira nem lett volna buli nekik. Mellesleg, valahol meg tudom érteni a motivációt, hogy tudatmódosító szerekhez nyúljanak, mert igaz, a nagyobb háborúkat én is elkerültem, de a vérontás tőlem sem állt messze, és tudom, mennyire megterhelő tud lenni az ilyesmi az ember számára. Pláne lelkileg... pláne az első néhány alkalommal... Vagy ha nem felnőtt férfiakkal kell felvenniük a harcot a csatamezőn, hanem mondjuk ember hiányában gyerekeket küldenek ellenük... ~ Nem vagyok én szemtelen, van nekem két szép smaragdzöld szemem... ~ - ugrándoztam néhányat mellette, ezzel nevetve ki a gúnyolódását. Vagyis... ilyen alakban zöld csak, emberként inkább szürkés árnyalatúak az íriszeim, de gondolom, csak emlékszik rá a bátyám, jó sok évig éltünk együtt annak idején is, meg itt is már több mint egy éve boldogítom. Igaz, a pasik meg a színek... ~ Amúgy igen, hallottam róla... azt beszélik, hogy egy bizonyos kor felett nem árt, ha azzal kezdi az ember a megerőltetőbb mozgást, különben csúnya sérülések lehetnek belőle. ~ - szemtelenkedtem tovább, még nyelvet is nyújtottam rá, amennyire ilyen alakban kivitelezhető volt az ilyesmi. Mint ha pont nekünk kéne tartani ínszalagszakadástól... de attól függetlenül meg érezze csak a törődést, úgy sem táncoltam évszázadokig az idegein. De aztán csak hagytam a bátyám munkába lendülni, én csak farokcsóválva őrizgettem az egyre növekvő nyuszikupacot, szemrevételezve a zsákmányt... Vajon mekkora adat lesz ebből, mire Alexei megpucolja őket? ~ Egész jó menetidőt futottál a korodhoz képest. Jut eszembe, a szőrmével is szoktál kezdeni valamit? Vagy van olyan a falkában, aki ért hozzá, hogyan kell megmunkálni? Csinos sapka lenne belőlük. ~ - feleltem, a mancsommal a nyuszik felé bökve. Volt közöttük egész halvány, szinte hófehér példány is, meg köztudottan, a nyúlszőrme az egyik legpuhább. Legalábbis ami ezen a környéken fellelhető.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Csak somolyogtam a bajszom alatt, miközben baktattunk a sötét erdőben, de hát tény ami tény. Amikor annak idején elfogtuk az ellenséges katonákat még a világháborúk idején, nem egyszer hallottuk tőlük a kraut szót, bizonyos nem feltétlenül megnyerő szókörnyezetben... aminek aztán mit ne mondjak, nem kevés kivert fog lett a jutalma. Hiába, a német nacionalizmussal inkább ne szórakozzon senki, mert elég kemény lesz a válaszcsapás. Bár én inkább trollkodtam és az egyik ilyennél csak elvigyorogtam, majd megszólaltam az anyanyelvemen, hogy bocs, de én orosz vagyok. Már a fogoly katona arcjátékáért is bőven megérte ez a kis intermezzo. ~Igen hugi, ezt jól látod. Az ilyen jellegű megoldás ugyan körülményesebb, mint a szemtől szembe letámadós és széttépős, de elegánsabb és olykor sokkal mélyebbre hatol, mint ezernyi karom.~ Kijátszani valakit és olyan információkat kihasználni, amiről éppenséggel lehet, hogy még a másik se tud... elegáns és mocskos dolog egyaránt. A helyzet viszont az, hogy egy illuzionista sosem habozhat, ha be kell piszkítania a kezét, mert ez valahol a létünk alapeleme, főleg, ha mocskosan kell rajtaütni a dolgokon. Kevés olyan normális van, mint Julia és a leszármazottjai. Akikkel eddig találkoztam, azok eléggé messze voltak az ő példájától... én meg aztán főleg. Most erre mit mondjak, Tanyácská? Hosszú volt az a három és fél évszázad. Ha már ilyen hosszú élet megadatott, akkor még ha nem is válik az ember függővé, akkor megéri kipróbálni a dolgokat. Miért ne alapon? Miért is ne, ugye? Csak hát ugye kérdéses, melyik lesz az, amely beleépül az ember életébe mélységesen és nem is engedi el az élete végéig. Ez már csak ilyen. ~Na, te nikkelbolha-ruszki, megint csak azt kell mondanom, hogy ne nézzél már madárnak. Nem lennél az én tesóm ha nem lennél mérhetetlenül szemtelen~ - nyomom oda egy kicsit a fejemet az övéhez. S de jó, hogy ez nem változott meg. Rengeteg minden rakódott ránk az elmúlt évszázadokban, de a mag az valahol még megvan, valahol eltemetve lelkünk mélyén. Pont ezért örültem neki, hogy ez nem változott meg. Mert még emlékeztetett engem arra a huncut kislányra, akit kergettem Tsarityn környékén. ~Ha így folytatod lassan neked kell melegítene, mert végigkergetlek téged Anchorage-től oda-vissza.~ Nézze meg az ember, nekiállok itt vadászni neki erre kapargatja itt a karmával az idegeimet. Na igen, pont amit a legjobban szeretek benne fordul ellenem. Beszívom én állandóan az ilyesmit. No mindegy, haladjunk, bár a nyulak ennek nem nagyon örülnek szerintem. Érdekel is engem, szeretem a természetet, de azért én is megteszem a magamét, ha ritkítani kell. Főleg, hogy azért a nyulakból még így is jóval több volt, mint kellene. Meg a hugom pimaszságából is. ~Akár meg is mutathatnád, hogy kell ezt, hugi~ - szólok vissza. - ~Van egy vadász ismerősöm, aki elég szép dolgokat képes vele kihozni. Majd megkérdezem tud-e neked összedobni valamit.~ Vacsora meg ruha együtt... hugi, moziba ne vigyelek?
Michelle Tedrow
Vérvonalfő
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 355
◯ HSZ : 262
◯ IC REAG : 226
◯ Lakhely : Holiday Inn Express
◯ Feltűnést kelthet : égési sérülésből származó heg a háton
~ Nekem mondod, drága bátyám? Én ebben a műfajban nőttem fel, tudom jól, mennyivel melósabb, mint ész nélkül nekiesni a másiknak, és a szart is kiverni belőle... Az Petrov testvérünk jól bevált stratégiája volt. ~ - dönnyögtem az orrom alatt, mondhatnám, hogy emlékeztettem, de sajnos ő vajmi keveset láthatott és tapasztalhatott abból, amit én az évszázadok folyamán. ~ Kikérem magamnak, nem vagyok nikkelbolha. ~- csaptam fel az orrom sértődötten az ég irányába, nem kevés rájátszássa, de amikor megérzem a bátyám buksiját az enyémhez tolva, képtelen vagyok tovább folytatni a színjátszást, vidám farokcsóválással viszonzom jómagam is a gesztust. Azért valahol jó érzés, hogy itt van, pont ő... miután Henrynek mennie kellett és Petrov az alfánk keze által halt, és azt hittem, végképp egyedül maradtam a világban, felbukkant ő, visszacsempészve némi reményt és nem kevés fényt az amúgy egész szürkévé fakuló hétköznapjaimba. ~ Állok elébe, te vén csirkefogó, már annak idején is egész sokáig tartott elcsípned, gondolj csak bele, azóta mennyit romolhatott a teljesítményed. ~ - vágtam vissza szeretetteljes piszkálódással, tovább táncolva az idegein, mert nem én lettem volna, ha ilyesmit kihagyok, meg amúgy is, nyúlpörköltöt ígért vacsorára, akkor meg dolgozzon is meg érte, ne csak a szája járjon. Beszélgetni azt főzés közben is lehet. ~ Óóó, ezt örömmel hallom! Majd kerítsd elő nekem az elérhetőségét, aztán ne hagyjuk kárba veszni a nyuszikat. Kár lenne ezekért a szép szőrmékért. ~- böktem meg az orrommal finoman az előttem heverő kupacot, mielőtt intettem volna a bátyámnak, hogy húzzon bele, vissza vadászni, mert ilyen tempóval még a végén a hajnal is itt talál minket...
A fák közül figyeltem a várost. Egy nagyobb bokor alatt feküdtem, fejemet mellső mancsaimra fektettem, és lustán pislogtam, miközben a gondolataim kergetőztek. Emilie itt volt valahol. Nem tudtam, csak éreztem, de nekem ennyi pont elég volt. Az energiáit, ha gyengén is, de felismertem. A probléma pusztán annyi volt, hogy a város felé erősödött, ahova viszont eszem ágában sem volt betenni a lábam. Szusszantam egyet, és gondolatban elhúztam a számat. Bár az avar valamennyire elnyomta a szagokat, még így is túl erős volt számunkra az úton elhúzó kocsikból terjengő bűz, a város felől érkező láthatatlan füsttömeg, és isten tudja még milyen szagok terjengtek a levegőben. Arról már nem is beszélve, hogy zaj volt. Nem a természet megszokott neszei, hanem mesterséges, hangos zúgás, amiktől csak fejfájást tud kapni az ember. Elképzelésem sem volt, hogy tudnak ekkora ricsajban létezni, pláne hosszú távon. Idegesen mocorogtam. Az egyik felem, vagy negyedem? Nem is tudtam, hogy kellene jellemeznem. A lényeg, hogy egy részem farokfelvágva rontott volna be a városba, leküzdve a gyűlöletét, az idegenkedését, csak hogy felkutassam Emiliet, míg lényem nagyobbik része már a gondolatba is belebetegedett. Megadóan sóhajtottam egyet, ahogy kihátráltam a bokor alól, és könnyű futásban az erdő mélye felé indultam. Nem. Képtelen lettem volna arra, hogy betegyem a lábam oda. Biztos voltam benne, hogy megfulladnék. Az a sok épület… Úgy döntöttem, hogy inkább várok. Hogy mire, azt még nem tudtam, de egyel több nap már mit sem számított. Hónapok óta nem váltottam alakot. Vadállatként közlekedtem, ettem, éltem, mert másképp nem ment volna. Számomra idegen volt a világ, amiért a fehér ember, és sok indián társam rajongott. Én sosem cseréltem volna el rá a tágas tereket, az erdőket, a mezőket, a hegyeket, a folyókat. Ráadásul, szégyen vagy sem, a Bestiámon kívül mást nem is mondhattam a magaménak. Ruhám nem volt, mert nem akartam felhívni a figyelmet magamra azzal, hogy egy bőrzsákkal a számban közlekedek, az orvosságos zacskómat meg ugyanezen okból nem tudtam magammal hozni. A totemjeim nem is örültek neki, de úgy voltam vele, majd ha lezártam a kutatást csinálok egy másikat, és beleteszek egy farkaskarmot, meg egy kígyó levedlett bőrét. Bár ha azt vettem milyen hideg van itt fenn, északon, nem voltam benne biztos, hogy utóbbit fogok találni. Ruha nélkül nem biztos, hogy ildomos lenne közlekednem, farkas alakban meg megint csak veszélyes lenne betörnöm annyi ember közé. Még ha nem is jártam sosem városban, az Őrzők a szabályokat azért elmondták, ahogy azt is, hogy nem mindenki tud rólunk. A hó ropogott a mancsom alatt, ahogy könnyű léptekkel futottam, míg úgy nem ítéltem, hogy elég messze vagyok már mindentől. Az egyik fa tövében leheveredtem, és egyszerűen csak élveztem a létezés örömét, miközben azon gondolkodtam mit is kellene mondanom Emilienek, ha ismét találkozunk végre – vagy éppen mennyire fogok csalódni és mit fogok csinálni, ha kiderül, hogy nem is ő volt az, és feleslegesen jöttem el idáig.
Itt van. Éreztem. Messze volt még, valószínűleg a város szélén megállt, de éreztem. Kis híján múlt, hogy bele ne ütközzek az egyik oszlopba, úgy félrekaptam a kormányt, amikor a farkasom felkapta a fejét. Nem gondoltam volna, hogy eljut idáig, hogy sikerülni fog neki, hogy több mint száz év múltán is képes olyan ragaszkodással viseltetni irántam, hogy képes legyen mindent hátrahagyva utánam jönni. Nem lehetett könnyű dolga, ezt elhiszem, hiszen jóval gyorsabban haladtam nála, de ideért. Ez pedig büszkeséggel töltött el. Egyből félreálltam, hogy meg tudjak fordulni az autóval és indultam is a város széle felé. Amint közeledtem az erdősáv felé, egyre erősödött az energiája, az én szívem pedig úgy kezdett egyre hevesebben dobogni odabent a mellkasomban. Nem voltam képes elhinni, hogy tényleg ő az, pedig az érzékeim nem okoznak csalódást, ebben biztos vagyok. A farkasom odabent érdeklődve emelte fel a fejét, mert ugyan nem a mi Kölykünk volt, de a mi leszármazottunk, ráadásul Igaluk ágába tartozz, így akaratlanul is kedvesebb a szívemnek, mert nagyon sokban hasonlít a Kölykömre. Amint elértem a város szélének és az erdőnek az összefonódásához, ráfordultam egy erdei ösvényre. Sokszor jártam már errefelé, nem volt újdonság. Leállítottam aztán az autót, hogy kiszállva egyből bedobáljam a ruháimat a kocsiba, majd felöltve négylábú alakomat induljak meg az erdő felé. A pajzsomat teljesen felhúztam, nehogy idő előtt észrevegyen és a szélirányra is figyeltem, ne áruljon el a természet. Könnyedén, szinte nesztelenül rohantam, egyenesen Leotie felé. Hiányzott, ami azt illeti, pár éve mégis próbára szerettem volna tenni. Mennyit tanult, mennyit fejlődött a külön töltött évszázad alatt és úgy tűnik nagyon is jó irányba haladt. Mert itt van, mert utánam jött. Szinte már bizsergették bőröm az energiái, majd nem sokkal később látótávolságba értem. Ugyanúgy, ahogyan legutóbbi találkozásunk alkalmával, ezúttal sem rohantam oda hozzá, hanem kellő távolságban, a bokrok némi takarásában álltam meg. ~ Megtaláltál ~ hangzanak el az első szavaim, gondolatban röpülve felé. Nem közeledem, enyhén oldalra billentett fejjel figyelem őt, testtartásom, a karmazsin tükrök azonban mind elégedettségről árulkodnak. ~ Hosszú volt az út? ~ nyilván az volt, mégis szeretném a hangját hallani és mivel van egy olyan sejtésem, hogy alig fog szavakhoz jutni, inkább én kérdezek. Egyetlen lépést teszek felé, hogy aztán leüljek. Egyrészt jelezve neki, hogyha szeretne, jöjjön csak közelebb, másrészről íratlan, kimondatlan ígéretet adva neki a tényről, hogy ezúttal nem fogok elrohanni, nem fogom magára hagyni.
Lassan húzott maga felé az álom, lopva közelített, de nem hadakoztam ellene. Ha nem is teljes mértékben, de biztonságban éreztem magam, legalábbis jelen pillanatban. Amúgy is megszoktam az utóbbi években, hogy éber alvásba kényszerítsem a testem. Énem egy apró része mindig készen állt arra, hogy riasszon bármilyen oda nem illő zajra. Most kicsit feszültebb voltam, hiszen közelebb voltam egy városhoz, mint általában szoktam, de reméltem, hogy ennyire mélyen a fák közé senki nem merészkedik a lakók közül. Fülemet hegyezve ásítottam egyet, és félig lehunyt szemmel pihegtem. Igazából vadásznom kellett volna, mert kezdtem éhes lenni, de lusta voltam megmozdulni. A szél komótosan fésülte a fák ágait, az örökzöldek leveleit, és a bundámat. Apró állatok neszeztek nem messze tőlem. Földanya ölelt körbe és húzott magához, mint egy kedves gyermeket, és én hálásan fogadtam a nyugalmat, amivel megajándékozott. Némán hódoltam szépségének, időtlenségének, és legfőképpen türelmének, amivel eltűrt minket, pillanatnyi lényeket, hogy a testét koptassuk. Hó ropogására figyeltem fel. Kipattantak a szemeim, a fejemet felemelve forgattam a fülem, és néztem körbe. Mikor megláttam a farkast, mozdulatlanná dermedtem és még a levegő is belém fagyott. Szinte arcon csapott és letaglózott az energia, ami belőle áradt, és ismerősen zongorázott rajtam. A fehér, szürke és fekete színekben pompázó, nálam nagyobb farkas látványa egy pillanatra visszarepített a múltba. Megszámolni sem tudnám hány alkalommal láttam őt ebben a formájában, és feküdtem kiszolgáltatottan a mancsai alatt. Ha akarnám, sem tudnám elfelejteni a kinézetét. Apró remegések futottak végig rajtam, ahogy borostyánszín lélektükreim lassan elérték a karmazsinvörös szempárt, és meglódult a szívverésem, miközben minden sejtem, lényem minden része ujjongva köszöntötte. Igen! Ő az! Megtaláltam! Elégedettség és büszkeség töltött el, hogy a sokévnyi bolyongás után végre sikerült célba érnem, de mindezek az érzések eltörpültek a viszontlátás örömében. Felpattantam, és felé lódultam, aztán egy hirtelen fékezéssel álltam meg és ültem le. Hirtelen azt sem tudtam mit csináljak, ráadásul tartottam attól, hogy elmegy, vagy elküld, és ez kissé beárnyékolta a viszontlátást. Rég nem hallott hangja finoman font körbe, és simogatta a lelkem, bár válaszolni még képtelen voltam. Újra Kölyöknek éreztem magam, akinek anyja helyett anyja lett, akinek otthont, családot és melegséget adott, holott az első időkben egy jó szavam nem volt hozzá. Ahogy tett egy lépést felém, és leült, a megkönnyebbülés, mint egy zuhatag zúdult keresztül rajtam, és minden aggodalmam mázsás sziklaként gördült le rólam. Felpattantam, és immár minden visszafogottság nélkül loholtam felé. Energiáim ujjongva hullámoztak körülöttem, és bár félő volt, hogy a lendülettel el fogom sodorni – és igen, megfordult a fejemben, hogy ledöntsem a négy mancsáról – az utolsó pillanatban egy igencsak viccesen mutató mellső mancs és fenékfékkel álltam meg közvetlenül előtte. Halk nyüszítéssel nyomtam a fejem mellkasához, belélegezve az illatát, miközben a tarkómat fedetlenül hagytam neki. Igen, nem csak én örültem, hanem a Bestiám is. ~Nagyon… már kezdtem azt hinni, hogy tévedtem… de sikerült~ Kissé karcos „hangon” válaszoltam, és érezhető volt, hogy keresem a szavakat, hiszen hosszú ideig nem beszéltem tartósan senkivel, és bár az emberi tudatom megmaradt, ahogy a gondolkodás képessége is, merőben más volt csak eszmefuttatást végezni a fejemben, vagy éppen társalogni valakivel. Hozzá dörgölőztem, szinte teljes testsúllyal, és ha nem figyelt, akár még az egyensúlyából is kidönthettem. ~Miért jöttél ide? És miért nem jöttél oda hozzám évekkel ezelőtt?~ buktak ki belőlem a kérdések, majd egy pillanattal később már kissé el is húzódtam és szégyenkezve hajtottam le a fejem, miközben a fülem a fejemre simult. ~Bocsáss meg… csak… hiányoztál, és nem értem.~
Éreztem az energiáit, az érzéseit, előttem nyitott könyv volt ebben a tekintetben és be kell valljam, jól esett, amit éreztem. Az elégedettsége és a büszkesége melengették keblemet és ha lejjebb eresztettem volna a pajzsomat, ő is érezhette volna, hogy hasonló érzelmekkel viseltetek mind iránta, mind a helyzet iránt. Bíztam benne, hogy ide fog találni, hogy utánam jön majd, de magam sem tudtam, miben hihetek és miben nem. Aprócska remény maradt csupán és lám, úgy tűnik, igenis vannak még csodák ebben a világban. Néztem, ahogyan felpattant és meglódult, majd hirtelen lefékezett és megállt. Csupán fejem billentettem a másik irányba, de belül megmosolyogtatott a látvány, hiszen ebből az apró kis jelből sok mindenre lehetett következtetni. Nem éreztem már felőle azt a nagy ellenállást, ami a farkas énje és az emberi valója közé feszült, ez pusztán bizonytalanság volt a részéről, mégis úgy tűnt ennek láttán, mintha még mindig megvolna benne a Kölykökre jellemző vidámság és bohókásság. És ezt egy cseppet sem bántam. Megtettem felé az első lépést, szó szerint és talán átvitt értelemben is, majd rögtön a következőt, amikor le is ültem, ezzel kifejezve, hogy egy darabig még nem szándékozom elmenni innen. Ismét csak mosolyognivaló volt a jelenet, ahogyan újfent hirtelen torpant meg előttem, a hó felkavarodott előtte és a képembe is jutott némi, de csak a bundám rázva meg söpörtem le magamról. Amikor a fejét a mellkasomhoz nyomta, fejem az övére téve öleltem magamhoz, mintegy kifejezve neki a viszontlátás örömét. Nem kívántam ismét behódoltatni, hiszen elégszer megtettem már, tudtam, hogy hűséges hozzám, hogy nem fog többet ellenszegülni, így csak jóleső gesztusként tekintettem a felkínált tarkóra. ~ Nem tévedtél, nagyon is jó helyen jársz ~ biztosítottam őt arról, hogy sikeresen célba ért, ám a reszelős, karcis hangját és az akadozó szavakat ha szerettem volna, sem tudtam volna figyelmen kívül hagyni. ~ Azóta úton vagy? ~ ennél pontosabban talán nem is szükséges dátumhoz kötnöm, mire is gondolok, tudni fogja, hogy arra a bizonyos napra gondolok, amikor ismét felbukkantam az életében. Hozzám dörgölőzött, én pedig engedtem kicsit a merev tartásból, hogy ki bírjon billenteni kicsit a testsúlyomból. Arrébb ugrottam, próbálva mögé érkezni, hogy a következő pillanatban játékosan kapjak felé, majd egy gyors mozdulattal jókora adag havat csapjak a képébe a farkas segítségével. Aztán már ismét ott ültem, teljesen nyugodtan és néztem, hallgatva a kérdéseit. Ám válaszolni sem volt időm, mert máris elhúzódott, lehajtotta a fejét és a füleit is lelapította. Odaléptem hozzá és a pofámmal nyúltam az övé alá, hogy felemelhessem így a fejét. ~ Nincs miért bocsánatot kérned, Leotie ~ kedvesség áradt a hangomból, a tekintetemből is és a pajzsom is kissé lejjebb eresztettem, hogy nyugtató energiáimmal fonjam kissé körbe őt. ~ Gyere, sétáljunk egyet ~ intettem a fejemmel, hogy induljunk, majd ha felállt, akkor egy szimpatikus irányt kiválasztva váltottam lassú ügetésbe. ~ Azért jöttem ide, mert a Szellemek idehívtak. Mert ide kellett jönnöm ~ adtam meg a teljesen pontos választ, hiszen ez állt a dolog mögött. ~ Nem mentem oda hozzád, mert, ez talán kegyetlenül fog hangozni, de szerettelek volna próbára tenni. És mivel itt vagy, az rengeteg mindent elmond a számomra, amiért tudd meg, nagyon büszke vagyok rád ~ dicsértem, mert megérdemelte, de túlzásba sem vittem, soha nem is tettem. Mindig csak annyit mondtam, amennyi valóban kijárt, az viszont őszinte volt, soha nem túloztam egyik véleményemmel, vagy meglátásommal kapcsolatban sem. ~ Hidd el, én is szerettem volna odamenni hozzád, hogy együtt tegyük meg ezt az utat, de túl sok volt a bizonytalanság akkor az életemben, nem szerettelek volna belerángatni téged is ~ így utólag visszagondolva mondjuk lehet jót tett volna, de így történt, már nem változtathatunk rajta. Ha visszamehetnénk az időben, valószínűleg akkor is ugyanígy cselekednék. Az az én harcom volt, nekem kellett megbirkóznom vele.
Finoman szállt a hó, szolíd palástként ölelte körbe alakját, és ült meg a bundáján apró pamacsok formájában. Fenséges látványt nyújtott, de nem gyönyörködtem benne, mert sokkal fontosabb volt, hogy végre érezzem fizikai valóját, beszívjam az illatát, és megnyugvást találjak mellette. Ahogy busa fejét az enyémre tette és megölelt, újabb és újabb örömteli szűköléssel adtam a tudtára mennyire jólesik, hogy itt van, és igyekeztem minél inkább a bundájába temetkezni. Kimondhatatlan boldogság zsongott bennem. Mintha a sejtjeim daloltak volna, és a lelkem – a lelkünk – szárnyakat kapott volna. Csak a gravitáció tartotta fizikai testemet a földön, mert amúgy jó pár méterrel felette lebegtem. A kérdésre csak még jobban dörgölőztem hozzá, bár a következő pillanatban majdnem orra buktam. Csak a jó reflexeim mentettek meg attól, hogy a hóban landoljak, miközben értetlenül forgattam a fejem. Meglepetten pislogtam, és megmozdulni is elfelejtettem, így a hó közvetlenül a pofámba csapódott. Prüszkölve ráztam meg magam, és próbáltam túllendülni azon, hogy játszott velem. Ez az énje számomra teljesen ismeretlen volt. Úgy éreztem magam, mintha ajándékot kaptam volna, csak épp nem tudtam mit is rejt valójában a csomag. Mikor ismét leült, odaléptem elé, és hozzásimultam. Képtelen voltam távolságot tartani köztünk. Egyszerűen éreznem KELLETT az érintését, hogy elhiggyem, ez a valóság, és nem csak holmi botor álom, amivel a Szellemek űznek tréfát velem. ~Majdnem. Akkor megpróbáltalak utolérni, de nem sikerült.~ Érezhette a hangomon a szomorúságot és a fájdalmat, hiszen akkor valóban nagyon csalódott voltam, és nem értettem miért tette azt, amit.~Visszamentem a törzshöz, de már nem volt maradásom. Nem tudtalak elfelejteni, ráadásul minden arra ösztönzött, hogy kövesselek. Két holdciklus sem telt el, hogy végül utánad indultam, bár csak annyit tudtam, hogy észak felé mentél. Azóta kereslek.~ Nagyot szusszantam, és a következő pillanatban már ki is buktak belőlem a kérdések. Egyszerűen túl kíváncsi voltam, és meg akartam érteni a célját, bár talán nem feltétlen így kellett volna feltennem őket. Úgy éreztem igen tiszteletlenre sikerültek, így bocsánatkérőn sunytam le a fejem, és bár ő felemelte, és feloldozott nem létező bűnöm alól, még sem tudtam a szemébe nézni. Inkább csak lubickoltam az energiáiban, hagytam, hogy megnyugtasson. Az invitálásra felkeltem, nyújtóztam egyet, majd csatlakoztam hozzá. Mellette kocogtam, miközben érdeklődve ittam szavait, ami bár válasz volt a kérdésemre, én továbbra is sűrű sötétségben tapogatóztam. ~Még mindig nem értem. Miért kellett ide jönnöd? Mit akartak tőled a Szellemek?~ Túl sok kérdésem volt, és bár számára minden kristálytiszta és érthető volt, a válaszai számomra csak eltorzult, hullámzó árnyak voltak. A próbatétel említése nem esett rosszul. A törzsekben is próbák elé állították az ifjakat, hogy kiérdemeljék a felnőtt jelzőt. Úgy értelmeztem ez valami hasonló lehetett, csak egy „kicsit” tovább tartott. Pusztán pár évig. A dicsérő szavakra a Bestiám felkapta a fejét, és míg én szinte pironkodva vettem tudomásul az elhangzottakat, ő a fejét felvetve düllesztette ki a mellkasát, telve büszkeséggel, és úgy kocogott Emilie mellett, mint holmi kiskirály. Hiába, még ha közelebb voltunk is egymáshoz, azért a reakcióink olykor szöges ellentétei voltak egymásnak még most is. ~Azért most már minden rendben van?~ Kissé akadozva, és talán csöppet aggódón tettem fel a kérdést. Nagyon reméltem, hogy igen lesz a válasz, mert ha mégis nem lenne, akaratlanul is magamat kezdeném el ostorozni, hogy miért nem értem ide hamarabb.
Nevettem volna, ha emberi alakban látom a jelenetet, finoman kuncogva a történteken. Bájos volt, ami azt illeti, ahogyan reagált a pofájába csapódó hóra, az egész jelenetre. Némi könnyedség, hiszen az előttünk álló téma valószínűleg nem lesz az, ki kell még élvezni az ilyesmit. Némi játékosság, amit eddig tőlem nem igazán látott. Sok minden történt azóta, én nagyon sokat változtam, majd megismeri ezt az énemet is, bíztam benne. Amikor leültem, újfent hozzám simult, nem löktem el, jól esett a közelsége, így tettem fel az első kérdéseimet. ~ Jól tetted, hogy utánam indultál és lám, fáradozásod nem marad eredmény nélkül ~ böktem meg orrommal, ahol éppen értem. Éppen az volt a célom, hogy akkor ne érhessen utol, hogy nyomot hagyjak neki, hogy megmozdulásra ösztökéljem. Figyeltem akkor már egy ideje és igazság szerint nem tetszett annyira, amit láttam. A világtól, az emberektől, a fejlődéstől való irtózása. Bíztam benne, hogy ezzel ki tudom mozdítani őt kicsit a saját kis világából, hogyha megszeretni nem is fogja az újdonságokat, legalább megismerje és elfogadja őket. Inkább sétálni hívtam őt, talán kényelmesebb, mint itt ücsörögve beszélni, ráadásul talán vadászni is tudunk valamit. ~ Sajnos ezt nem mondhatom el, ne haragudj ~ válaszoltam őszintén, hiszen még mindig inkább ez, minthogy hazudnom kelljen. Neki nem szeretnék. Dicsértem, mert megérdemelte és a látott, illetve érzett dolgokból ítélve volt egy olyan sejtésem, hogy ezúttal nem egészen azt reagálta a farkas, mit az ember szeretett volna. Nem reagáltam mégsem, hagytam, hogy a bundás kiélvezze a pillanatot. ~ Bárcsak mondhatnék ilyet, Leotie ~ sóhajtottam fel gondolatban. ~ Sajnos ehhez nem csak te, de én is kevés és kicsi vagyok ~ pedig jóval idősebb vagyok nála, ráadásul a valós koromat még ő sem tudja. Jelenleg is csak olyan négyszáz-ötszáz körülinek mutatkozom, ha jól emlékszem, akkor ez így hűen tükrözi az idő múlását, ami a kolostor óta eltelt. Ebbe nem avathatom be, most még legalábbis semmiképpen sem. Ezen teher alatt a Tizenhármak is azóta nyög, hogy megtudtuk, nem fogok ebben osztozkodni vele, így is többen tudnak róla, mint kellene. A teljes igazságot sem szeretném elé tárni, pedig előbb-utóbb muszáj lesz, hiszen elég arra gondolnom, hogy az emberi alakom már közel sem hasonlít arra, akit egykor ismert. ~ Hogy érzed magad? Hogy érzitek magatokat? ~ együtt, külön. Minden érdekelt, akár a jelenlegi érzései, akár a köztük lévő kapcsolat, megvan-e még a kettejük közti konfliktus, illetve milyen mértékben. Mellettem sikerült kicsit helyrerázni benne a dolgokat, de nem tudom, mi történt vele azóta, hogy magára hagytam, éppen ezért vagyok kíváncsi mindenre. ~ Mesélj nyugodtan, azt hiszen bőven van most időnk.
Nem haragudtam. Nem is volt miért. Nem volt kötelessége megválaszolni a kérdéseimet, bár az is igaz, hogy a titkolózása csak még kíváncsibbá tett. Mi az, amit nem tudhatok? Ami olyan nagy titok, hogy rejtve kell maradnia előttem? Aggódón, és talán kissé félve tettem fel a kérdést arról, hogy minden rendben van-e, és reménykedtem – tényleg – a pozitív válaszban, de csalódnom kellett. Döbbentem fordultam oldalra, és úgy figyeltem, miközben éppen hogy kikerültem egy fa törzsét, ami a semmiből bukkant elém – bár inkább volt ez a figyelmetlenségem következménye. Hogy Ő kicsi és kevés lenne? Számomra hatalmas volt, és szinte minden – apámat és a saját törzsemet leszámítva, bár ha az érzéseimet vettem alapul, hozzá is legalább annyira ragaszkodtam, mint a „családomhoz”. ~Hát… nem tudom mit mondjak. Ha saját magadat kicsinek látod, akkor én ki sem látszom az Anyaföldből.~ Ezt inkább csak motyogtam, már amennyire ez gondolati kommunikáció szintjén megvalósítható volt. Csöppet elkeseredtem, és ez árnyékot vetett az örömömre, viszont a segítő szándék is feltámadt bennem.~Azért, ha bármiben tudok neked segíteni…~ Nem fejeztem be a mondatot. Anélkül is tudhatta, hogy valóban bármit megtettem volna érte. Attól függetlenül, hogy fehér ember volt, igenis tett azért, hogy megbecsüljem, elismerjem, és kivívta a tiszteletemet. Ezen kívül valóban szinte anyámként tekintettem rá, hiszen rengeteget foglalkozott velem abban a pár évtizedben, amit együtt töltöttünk, és enyhítette kicsit a vér szerinti anyám hiányát, amit igazán sosem tudtam kiheverni - még ha el is fogadtam. Az érdeklődő kérdésre megfeszültem egy pillanatra. Nem akartam hazudni neki, de valahogy éreztem, ha a teljes igazságot mondanám el – miszerint még mindig nem vagyok megbékélve sem a Betolakodókkal, sem a modern technikával, és ha tehetném, egy Szelleminvázióval törölném el az összes várost a föld színéről – valószínűleg nem repesne az örömtől. Így igyekeztem kibújni a válasz alól, és csak a kérdés második felét vettem figyelembe, remélve, hogy nem tűnik fel neki a turpisság. ~Egész jól összeszoktunk. Nem tökéletes, és azt hiszem soha nem is lesz az, de legalább már nem két úton akarunk haladni minden egyes pillanatban. Persze vannak olyan esetek, mikor merőben másképp gondolkodunk. Ő még mindig kissé forrófejű, büszke és akaratos olykor, én meg hát… én vagyok. De Aquene segít, ha nagyon elvadul a helyzet, és a segítségével azért általában képes vagyok visszafogni. Igazából a legnagyobb probléma akkor van, amikor én is dühös leszek. Ritkán fordul elő, de olyankor a sarkaiból ki tudnám fordítani a világot, és széttépnék mindenkit… tudom, ez nem éppen a béke, a szeretet, az önzetlen segítségnyújtás és jószándék útja, csak… jajj Emilie… minden sokkal jobb volt kicsivel több, mint százötven éve. Ne értsd félre, örülök, hogy megismertelek, és most utólag is még egyszer bocsánat a sok gondért, amit okoztam, csak… ami most van, nem tetszik.~ Bár nem akartam, mégis kibuknak belőlem a szavak, még ha sokkal elfogadhatóbb és finomabb formában, mint ahogy éreztem magam, ha csak arra gondoltam mi történt a Földünkkel, a világunkkal, az enyéimmel, vagy éppen ha megláttam egy várost. Bár utóbbira a reakcióm kicsit enyhült, tekintve mennyit „átfürkésztem” Aquval, csak azért, hogy Őt megtaláljam. Ettől függetlenül keserű, szomorú volt a hangom, és érezhető volt bennem az elfojtott és erővel uralt düh. Nem. Képtelen voltam túllendülni rajta. Emiliet is csak azért fogadtam el, mert először megtört, aztán szép lassan megismertem és megszerettem. Ha ezt vettem alapul nem volt teljesen reménytelen a helyzet, de képtelenség mindenkit egyesével megismernem csak azért, hogy aztán elfogadjam. Ráadásul kedvem sem volt hozzá. Valójában ugyanolyan tartózkodó voltam, mint mielőtt a kolostorba kerültem, és bár bosszút konkrétan nem akartam állni senkin, a haragot képtelen voltam eltüntetni a szívemből. Akárhányszor egy Betolakodóra néztem, vagy egy várost figyeltem, mindig az jutott eszembe mit vesztettünk. És ezeket a veszteségeket nem tudta pótolni vagy visszahozni senki és semmi.
Tudtam, hogy egy ilyen kitérő válasszal csak még inkább felkorbácsolom a kíváncsiságát, de vállaltam ezt a kockázatot annak fényében, hogy ne kelljen hazudnom neki. Nem azért, mert idegen volna tőlem az igazság megmásítása, nem egyszer volt már rá szükségem, hanem azért, mert ő túl kedves a szívemnek ahhoz, hogy a szemébe hazudjak. Akkor inkább kérdezzen újra és újra, hogy elmondhassam neki, nem válaszolhatok. ~ Sajnos mindannyiunkon túlmutató erőkről van itt szó ~ talán már ezzel is többet mondtam neki, mint kellett volna, de inkább így jöjjön rá az igazságra, magától, a saját erejéből. A segítség felajánlását hallva első gondolatom az, hogy hárítok, hogy sajnos nem segíthet, de az utolsó pillanatban meggondolom magam. ~ Igazán kedves tőled, köszönöm. Szólni fogok, ha úgy adódik a helyzet ~ nem szeretném egyből letörni a lelkesedését, így inkább megmaradok ennél, ez végtére is igaz. Ha úgy érzem, tud segíteni, akkor szólni fogok, azért pedig igazán hálás vagyok, hogy így viszonyul hozzám és a helyzethez is. Érzem, látom rajta, hogy egy pillanatra megfeszül, éppen ezért nem is olyan nehéz kiszúrni, hogy a kérdésem első felére nem válaszol. Nem erőltetem, nem faggatózom, ez a kis „akciója” szintén olyasmi, ami sok szónál sokkal beszédesebb. ~ Örülök neki, hogy valamennyire összeszoktatok. Teljesen tökéletes valószínűleg soha nem lehet, erre jobb, ha már most felkészülsz. Nekem is hosszú-hosszú évszázadokba telt ~ nem szeretném elvenni a kedvét, vagy csalódást okozni neki, de szerintem ez olyan dolog, amivel amúgy is tisztában kell lennie. ~ Ráadásul még fiatal vagy, egyáltalán nem meglepő, hogy akadnék még olyan szituációk, amikor nem egyezik a véleményetek ~ ezen még van ideje csiszolni, de szerintem az soha nem baj, ha van két plusz éber szem, akik olykor, ha mással nem, akkor a más gondolkodásukkal felnyitják a mi szemünk is és figyelmeztetnek. ~ Ne fojtsd el soha az érzéseidet, akkor keress valami olyasmit, amiben ki tudod őket tölteni. Nem ölni és marcangolni kell, van más út is, csak meg kell találnod ~ mindenki máshogyan vezeti le a feszültséget, egyénfüggő ez teljes mértékben. Azonban amit a továbbiakban hallok, némi aggodalomra adnak okot. ~ Nem kell bocsánatot kérned, hiszen nem okoztál gondot. Nem egy olyan farkassal találkoztam már, akiknek gondjuk akadt, akik segítségre szorultak. Nem te vagy az első, sem pedig az utolsó, akinek segítő jobbot nyújtottam ~ azt nem mondom, hogy az a dolgom, hogy a leszármazottaimon segítsek, de számomra ez nem teher. Én ezért létezem. Én értük vagyok. ~ Mi nem tetszik benne? ~ puhatolózom tovább, mert amíg nem mesél, addig nem tudok segíteni és bevallom derekasan, nem egészen értem, mire is gondol pontosan. Elég sok mindent jelenthet a most, a világot, saját magát, vagy egészen apró részletet is, erre volnék kíváncsi és bízom benne, hogy meg is fogja velem osztani a titkait.
Kezdőlap
//
