-Ó, semmi, csak pont olyan aggodalmaskodó vagy, mint apa, kivéve, hogy tőled egészen aranyos - magyarázom nevetve, és erőnek erejével állom meg, hogy ne borzoljam össze a haját is közben. Komolyan nem lesz könnyű állandóan emlékeztetni magam, hogy ő a nagynéném, és nem a kishúgom...aki 6 évig járt Judo-zni, hogy leszoktasson erről. Nem járt sikerrel. -Köszi igyekszem. Az orvos kolléga meg... Elgondolkodom a dolgon. Nagyon szexin hangzik az, hogy valami őrült némber az anatómiával fárasszon, ahogy a jegyzetei mögé bújva hasal az ágyon, és a spirálfüzetek mögül csak gyönyörű hullámos barna haja látszik ki, meg a két lába, amiket játékosan lóbál...khmm. -Hát, majd még meggondolom...van esetleg barna hajú, nagyjából az én koromban? Amúgy csak viccelek, egyenlőre semmi kedvem randizni. Tudom, hogy azt mondják, kutyaharapást szőrivel, de Cerberust nem ilyen egyszerű kiheverni. Viszont...csak térdig ér a hó? Francba, azt hittem legalább nyakig, és akkor végre építhetek egy igazi hóvárat. Na igen, ha erről van szó, bármilyen gyermeteg hülyeséget hajlandó vagyok felhozni, hogy ejtsük a témát. Ilyen ez a szálloda téma is, amin megint egész aranyosan nevet fel, bár a mosolya nem tűnik egészen őszintének. Szegény, biztosan neki is volt hasonlóan kellemetlen élménye, talán több is. Apu rengeteget mesélt róla, hogy mennyit utazgatott Abi a nagyvilágban, és kicsiként mindig úgy képzeltem el őt, mint Indiana Jones-t, csak igaziban. -Hát, ha ez vigasztal, aki ilyesmiket talál ki, általában szűzen hal meg, szóval nekik hosszútávon rosszabb. Aztán nagy kő esik el a szívemről, mikor kiderül, hogy nem kell a hóban aludnom, és nem csak azért, mert nyár van. Mondjuk nem gondoltam, hogy ki fog dobni, de na...tényleg nem ártott volna megbeszélni vele ezt előbb. Na de sebaj,a lényeg, hogy nem kell csalódnom benne, Abi néni tényleg a legjobb! -Vendégszoba? Wow! Neked aztán jól megy! Fura, azt hittem ezen a vidéken sosem lesz senki beteg, és alig van munkád. Ezek szerint megint tévedtem. Ó, és ne aggódj, nem fogok bulit rendezni amíg távol vagy, a kutyusoddal meg biztosan jól kijövünk majd. ~Hmm, ezek szerint nem hallott arról, mi történt az ékszerteknőceimmel. Azt hiszem jobb is, ha egyenlőre nem osztom ezt meg vele.~ -Rendben, semmi állatkínzás, pirotechnika, és látványkertészkedés. Azt hiszem ezzel együtt tudok élni....brrr. A mondat végén lévő anomáliát, és a megborzongásomat nem a házirend okozza, hanem...hát nem tudom mi, egyszerűen csak kiráz a hideg. Nagyjából olyan érzés, mint amikor az ember feje fölött hirtelen bekapcsol egyetlen pillanatra egy ipari légkondi, telibe találva a tarkóját, ám a szabad ég alatt ez legalábbis valószínűtlen, így gyanakodva nézek körbe, ám az érzés ahogy jött, úgy múlik el, én pedig gyorsan úgy vagyok vele, hogy bármitől is állt fel a szőr a hátamon, már biztosan elment, és egyébként is, lehet csak most ért le a reptéri kaja még Anchorage-ből, ami nem tűnt valami egészségesnek, főleg az a gyanús külsejű kolbász. Az utolsó 3-at igazán kihagyhattam volna... -Egyébként, ígértél nekem 20 éve egy visszavágót amőbában, és ajánlom, hogy vigyázz magadra, mert nagyon belejöttem! - Kiáltom, miközben bedobálom a bőröndöket a taxi csomagtartójába, aztán lehuppanok mellé a hátsó ülésre. -És nem felejtettem el ám a dögös dokinénit sem, hogy hívják?
-Nem is vagyok aggodalmaskodó! –hazudom komolytalanul, mert tisztában vagyok vele, hogy ilyen tekintetben néha tényleg sikerül átesnem a ló túloldalára. Nézzétek el nekem… -Persze, hogy van, Dr. Adam Blick és Dr. Michael Williams, de nem hiszem, hogy nekik különösebben bejönnél. Bár Dr. Blickből még ki is nézem… Amúgy milyen Cerberus? Csak volt barátnőd, és nekem nem is említettétek? Na mesélj, milyen volt a lány? Vagy miért szakítottatok? Amikor viszont kevesli az itteni havat, egy pillanatra ledermedek, és csak elszörnyedve nézek rá: -Ezt te sem gondolhatod komolyan… nem elég az neked? Amúgy februárban érkeztem, akkor csak térdig ért… Gondolom decemberben, januárban lesz még több is, bár én a töredékével is beérném… Így rendesen kertészkedni sem lehet, mire kibújnának a növények a földből, már újra tél van és esik rá az újabb hó… -Annyira nem vigasztal, de érdekes tudni róla. Mondd csak, Ronnie, hol olvasol te ilyesmiket? Ahogy viszont meghallom a következő megjegyzését a vidékről és a kevés munkáról, nem tehetek róla, de muszáj felnevetnem. Még a könnyem is kicsordul egy picit, meg is törlöm gyorsan a szemem. -Ronnie… Fairbanks Alaszka egyik legnagyobb városa. Ilyen hideg hőmérséklet mellett szerinted ne lenne elég betegem? Arról nem is beszélve, hogy a rendelőm a Síparadicsomban van, csúcsszezonban ipari mennyiségű gipsz elfogy ám, hogy a különböző ficamokról meg repedésekről már csak ne is beszéljek, és akkor még ott vannak a „rendes” betegek is, akik nem csak bénázás közben törik össze magukat, hanem az én körzetemhez tartoznak. Hogy Kodával majd hogy jönnek ki… hát, szerintem tünemény egy kölyökkutya, bár ez csak az én elfogult véleményem, lehet, Steve annyira nem díjazta, amikor múltkor elkezdte megzabálni a cipőfűzőjét, miközben beszélgettünk. -Helyes. –bólintok, s ezzel a dolog házirend része kipipálva, akárcsak a tűz- és munkavédelmi szabályok is. Aláíratni most nem fogok, ha már az unokaöcsémről van szó, de ha tényleg valami gebaszt csinál, akkor számíthat egy alapos fejmosásra az irgum-burgum mellé. Kivéve, ha kinyírja Kodát, mert akkor szó nélkül kivágom, mint a macskát… Vagy ha lakhatatlanná teszi a házamat, mert… na, akkor gáz van, én bekönyörgöm magam a Protektornál, hogy had húzzam meg magam az egyetemen, ő meg… ahol gondolja. De ne legyek ennyire pesszimista, minden rendben lesz, csupa játék, móka, kacagás, hajnalig sztorizgatás a kandalló előtt némi forró csokival és süteménnyel… Mint a régi szép időkben. -Amőba? Hát huhh… Ami azt illeti, az utóbbi időben nem igazán gyakoroltam, de talán még nem vagyok annyira reménytelen eset. De akkor állok elébe, ha gondolod, vacsi után játszhatunk egyet. Jut eszembe, nem vagy vegetáriánus, igaz? Csak mert akkor majd valamelyik nap elugrunk bevásárolni, hogy te se halj éhen. Miután beszállunk a taxiba, előre hajolva bemondom a címet a sofőrnek, majd miután bekötöttem magam, kérdő tekintettel fordulok Ronnie felé: -Melyik dögös dokinénire gondolsz? –vonom fel értetlenül a szemöldököm, hisz így kapásból tényleg Milkalila gőzöm sincs, hogy kire gondolhat- Ó igen, és te ne felejtsd el a biztonsági övet.
-Jól van, annyira tényleg nem, ne aggódj - vigasztalom meg szemtelenül, és még rá is kacsintok. Mondjuk aztán a karma bosszút áll rajtam vagy mi, amikor kiderül, hogy nem elég, hogy minden olyan doki, aki nem a rokonom itt férfi, de ráadásul lehet össze is tudna hozni az egyikkel. Yikes! -Kösz, rendes tőled, és tudom, hogy levegőváltozásra vágytam, de ez azért túlzás. Cerberus meg...hát igen, volt egy barátnőm, csak titkolni kellett, mert a főnököm volt, és tudod...Viszont egész jól kijöttünk, amíg nem jött rá az öt perc, és békült ki a férjével, szóval na...hosszú történet. A lényeg, hogy hirtelen rengeteg szabadidőm lett baromságokat olvasni a neten a szállodákban ólálkodó szellemekről, és vérfarkasokról. Egy nevetést is magamra erőltetek itt a végére, aztán mielőtt még folytathatná a kérdezősködést, megpróbálom gyorsan valami másra terelni a témát: -És veled mi a helyzet? Tervben van már egy unokatesó nekem? Vagy netán a házban vár minket? Mondjuk, érdekes elképzelni, a kis lurkót, ahogy egy katapulttal már becélozta a pontot, ahol a taxi le fog parkolni, és most csak arra vár, hogy fél tonna havat zúdítson a nyakunkba üdvözlésként. Sokkal kellemesebb erre gondolni, mint...valaki másra. Mondjuk , Abi is megéri a pénzét, igaz nem kell nagy detektívnek lenni a jelek szerint ahhoz, hogy valaki felfedezze, mennyire hiányosak az ismereteim földrajzból. Ha máshonnan nem is, a nemzetközi repülőtérből sejthettem volna, hogy ez a város - a helyi viszonylatokhoz képest mindenképpen - metropolisnak számít. De hát én egy igazi nyüzsgő nagyvárosból jöttem, tehetek róla, hogy ahol látok egy talpalattnyi zöld területet, az már nekem vidéknek számít? -Ó...na, akkor ezt megírhatom apuéknak. Ezek szerint fölösleges azért aggódniuk, hogy halálra unnád magad. A dögös doki néni meg...hát gondoltam csak nem te vagy az egyetlen itt, vagy igen? Ez esetben, ilyen az én formám... A felszólításra aztán bekapcsolom az övemet, amit magamtól eszembe sem jutott volna megérinteni sem. Hiába, ahogy apa vezet, ennek nem sok hasznát venném, sőt ha kirepülök az ablakon, az még direkt jobb, mint maradni a tűzgolyóra. Szóval rám kerül az öv, és aztán visszatérek az előző témára, amire nem tudtam rögtön felelni, mert a "vegetáriánus" szóra úgy kirázott a hideg, mint az előbb a reptéren...sőt, talán még jobban is. -Jobban szeretem az állatokat annál, hogy lelegeljem előlük a kajájukat, és olyan finomak jól átsütve...na várj, akkor kell bevásárolni, ha húsevő vagyok, vagy akkor ha nem? A kocsi közben lassan megérkezik...nem, nem lettem hirtelen szakértő Fairbanks földrajzából, isten ments, csak épp látom a GPS-en előttünk.
Jó, vettem a lapot, hogy csak szórakozik velem. Legszívesebben csak finoman nyakon csapnám, hogy érezze a szeretetet meg a törődést, de inkább annyiban hagyom a dolgot. Amikor pedig tovább mesél az exéről… hát, először csak szép lassan kerekednek el a szemeim, de aztán végül csak nem bírom magamban tartani a dolgot: -Te… te… te kikezdtél egy férjes nővel?! Ronnie!!! Aki ráadásul a főnököd?! Te szentséges ég… Mondd, hogy ezt csak most találtad ki, hogy ezzel is húzd az agyam… Ronnie, rád se ismerek! –hebegtem-habogtam, hát még amikor a végén szellemeket meg vérfarkasokat emlegetett. Na, akkor én is átváltottam a zavart nevetgélésre. Hát még amikor meghallom a következő kérdését, jesszus… -Ronnie… tervbe volt az véve, már kb. 10 évvel ezelőtt… Csak… nem épp úgy alakultak a dolgok, ahogy azt elterveztük. –feleltem csendesen- És igaz, hogy azóta már párszor megfordult a fejemben, hogy örökbe fogadok egy apróságot, de szerinted milyen élete lenne szerencsétlennek mellettem? Így, hogy egyedül nevelném, nem sok értelme lenne, kb. egész nap a napköziben ücsöröghetne szegény, arról nem is beszélve, hogy sokszor túlóráznom is kell, vagy a legváratlanabb helyzetekben kell kimennem terepre. –sóhajtok kissé lemondóan. -Ó, tényleg! El ne felejts szólni nekik, hogy épségben ideértél! Már biztosan halálra aggódták magukat, hogy egy szem kicsi fiacskájuk útja vajon hogy ment. –mosolyodok el halványan, aztán hátra dőlök az ülésen- Amúgy isten őrizz, nem csak én vagyok… Van még egy pár másik doktornő a városban, Dr. Evans vagy Dr. Chèvrier, Dr. Hart… de… nem tudom, Ronnie, nem hiszem, hogy az eseteid lennének. –igen, ez egy finom utalás arra, hogy még csak véletlenül se menjen a közelükbe, vérfarkasok…- Amúgy meg mire fel ez a nagy vonzalom az egészségügyben dolgozók iránt? Miért nem mentél te is orvosnak? Hidd el, nem olyan nagy buli egy orvos feleség vagy barátnő, sok a túlóra, a stressz, meg még sorolhatnám… De ha még mindig ragaszkodsz hozzá, miért nem mész be valamelyik kórházba? Van egy pár a városban… Na, úgy látszik, a vegetáriánus dologgal is beletrafáltam a közepébe. -Akkor kell bevásárolni, ha húsevő vagy. Én már nagyon régóta nem eszek húst, tudod… Biztos emlékszel még rá, a karácsonyi vacsoráknál mennyit morgott drága jó apád emiatt. De most mit tudok tenni? Így, hogy előjött az a betegségem az emésztés meg anyagcsere kapcsán, kénytelen voltam átállni a vegetáriánus étrendre, azóta meg teljesen hozzászokott a szervezetem… Már nem is hiányzik, meg szerintem ha mégis húst ennék, csak rosszullétet is okozna, mert már teljesen elszoktam tőle. –vonok vállat, aztán folytatom is- De ne aggódj, eszem ágában sincs téged is ilyen étrendre kényszeríteni. És… azt hiszem, meg is érkeztünk! Igen, ez lesz az, ahol a nagy fenyőfa áll az előkertben… Kifizettem a taxit, majd megvártam, hogy Ronnie összekapja a csomagjait, és már mutattam is az utat be a házba. -Nos… akkor ez lenne az. –álltam meg az előszobában- Ha lepakolsz, akkor megmutatom a lakás többi részét is. Inni kérsz valamit esetleg?
Unalmas út volt, de nekem bőven elég. Főleg úgy, hogy gyakorlatilag az egész utat alvással töltöttem, illetve minimális mértékben olvasással. Valahogy nem ment, elálmosodtam alig 30 oldal után. Alighogy magamhoz tértem és kinéztem az ablakon, láttam, hogy egyre közelebb kerülünk a földhöz... és mivel nem hallottam sikítozást, káromkodást meg imádkozást, a jelek szerint nem a zuhanás miatt. Kinézve egy felhős tájat... oké, még egyelőre a felhőszint felett voltunk. Negyed óra múlva már láttam magát a terepet is, ahogy áttörtünk az utolsó nimbuson is. Első ránézésre szépnek tűnt a táj, bár már megtanultam, hogy nem az első pillantásból kell eldönteni az ilyesmit. Jártam már olyan helyen, ami első ránézésre borzalmasnak tűnt, de pár nap után már megtaláltam a szépségeket is... illetve mindez fordítva. Mindenesetre levettem a fejemről a fülhallgatót és készülődtem. Még egy kis idő, egy kis bukkanó és már földet is fogott a repülőgép futóműve. Hamarosan megállt, majd az utasok szedelőzködni kezdtek. Mire viszont az első is felállt volna, én már ott álltam az utaskísérő mellett, aki a rácsatlakozás után kinyitotta a repülőgép ajtaját. Míg végigsétáltam a folyosón, magamra kanyarítottam a kabátomat. Odakint sütött ugyan a nap, de nekem úgy tűnt, mint ha csak inkább világítana. Bár lehet, hogy csak a reggeli órák miatt volt így, a hely elhelyezkedése aligha feltételezte számomra a meleg közeget. Mondjuk, ez a része a dolognak egyáltalán nem fog zavarni. Skócia se pont a meleg időjárásáról volt híres. A folyosó végeztével következett a vámoskapu. Az útlevelem rendben volt és bár a fémjelző kapu besípolt, de se nálam, se a kézipoggyászomban nem találtak semmi olyat, ami miatt rendőrt, esetleg kommandósokat kellett volna hívni. Így hát átengedtek, most pedig következett a dolog nehezebb része. Előzőleg, egy levélváltás kapcsán felvettem a kapcsolatot az őrzők helyi vezetőjével. Megemlítette, hogy kiküld majd valakit a repülőtérre elém, hogy elvigyen Faribanks-be. Nagyban megkönnyítette ez persze a dolgomat, elvégre nem kell térképpel a kezemben mászkálnom majd, mint valami töketlen túrista, aki még ráadásul fejjel lefelé is tartja a papirost. Na de viszont ahhoz meg kellett keresnem a kísérőmet, így hát a várakozók felé sétáltam... na ekkor szembesültem vele, hogy hányan is tartanak A4-es lapokat a kezükben, rajta névvel. Persze, volt egy egyszerűbb módja annak, hogy megleljem az emberemet. Kicsit koncentráltam, reménykedve, hogy mágia érzékeny embert küldtek ki elém... ha meg nem, akkor... de szerencsém volt... érzékeltem az energiát a tömegben... egyenesen egy szőke üstök felől... és a kezében levő papiroson ismerős név terült el...
Milyen kicsi a világ! Legalábbis Fairbanks városa, azon belül is csöpp kis őrző közösségünk… Igaz, a legutóbb nem egy újabb kolléga, hanem az unokaöcsém érkezése kapcsán kötöttem ki a repülőtéren. Ezúttal meg csak épp az egyetemen jártam, amikor Will megkapta a legújabb híreket, hogy egy harcos fog hozzánk érkezni. Nekem meg persze egyből kellett kíváncsiskodni, hogy honnan érkezik, meg mikor, meg hogyan, aminek aztán az lett a vége, hogy mire észbe kaptam, már el is vállaltam, hogy majd én kimegyek érte az állomásra, meg segítek neki eljutni az egyetemre… Én és az a nagy szívem… Pedig eredeti tervek szerint a gyógyfőzeteket rendeztem volna el otthon a szekrényemben, kezdett kissé eluralkodni a káosz a dolgozó szobámban… Viszont hiába érdeklődtem, úgy tűnik, fénykép nem állt rendelkezésre, hogy kit is kéne megtalálnom abban a nagy tömegben, csupán egy név, Mr. Adam Revenor. Hmm… Persze engem se kell félteni, otthon kerítettem A4-es papírt, mert annál nagyobb nem volt otthon, maximum újságpapír, aztán de az meg milyen már… Pár színes filc, meg toll, amit a lappal együtt a táskámba süllyesztettem, és már indultam is a buszmegálló felé. Igaz, egy kissé hosszú volt az út, de ráértem, időben is indultam, no meg olvasnivaló is mindig akadt nálam, így különösebben nem stresszeltem a dolgon. Hogy megtaláljuk-e egymást… Előbb utóbb biztosan, legfeljebb megvárom, amíg csak egy ember marad a váróban, bőrönddel, na, az biztosan ő lesz! Mivel érkezés után még legalább egy órám volt, így aztán csak felírtam a nevét a lapra… Aztán unaloműzésként még körbedekoráltam néhány virággal. Nagy volt a kísértés, hogy pillangó is kerüljön rá, sőt… már el is kezdtem rajzolni a szárnyát, amikor kapcsoltam, hogy ez talán egy icipicit túlzás, szóval végül abból is virág lett. De még milyen szép! Ahogy bemondták a gép nevét, már pattantam is, kezemben a kis névtáblával, és minden szép és jó is lett volna, ha történetesen magasabbra növök, mint 1.60, mert így ha feltartott kézzel lobogtattam a papírt, akkor se látszódtam ki a tömeg mögül… Éljen a genetika! Na mindegy, amennyire tudtam, előrefurakodtam, aztán vártam és figyeltem, hátha valaki nagyon határozottan indulna el felém, közben meg azzal múlattam az időt, hogy próbáltam kitalálni, vajon melyik férfi lehet az?
Kétszer is elolvastam a távolból a feliratot a, mielőtt elkezdtem volna megközelíteni a szőke leányzót. Mondjuk mit ne mondjak, nem kicsit illetődtem meg, amikor megláttam, hogy mik vannak a nevem mellé rajzolva. Mindenre számítottam volna, de tényleg, akár még egy hatalmas ,,Őrzők ide!" táblára is - ami nyilvánvalóan egetverő baromság lett volna egy titkos társaságtól, de őrültek mindenhol vannak -, de erre. Úgy tűnik az erőszakos skóciai környezet miatt befásultam kissé, ami a várakozásaimat illeti. Annak idején, amikor Skóciába érkeztem, egy Arthur McFly nevű, amúgy törzsgyökeres skót férfi fogatott. Tábla az nem volt nála, de azzal a lendülettel nyomott a kezembe egy üveg skót wiskeyt, mint üdvözlő ajándék. Az üveg amúgy még most is megvan valahol a táskámban, egyelőre nem volt okom meginni. No, mellékes, a lényeg, hogy nem számítottam ilyen fogadtatásra. Lassan odasétáltam a nálam amúgy alacsonyabb lányhoz és megálltam előtte. Az általa feltartott papír majdhogynem egy szintben volt a fejemmel, csak kicsit kellett feljebb néznem. Elég alaposan megnéztem magamnak az alkotását, mire megszólaltam. - Ez szép lett. Ez nem felesleges udvariaskodás volt. Nagyra tudtam becsülni azokat, akik rendelkeznek képzelőerővel meg művésztehetséggel, illetve ha mindezt papírra vetik és felvállalják. Hiába, elvégre én szépkedvelő ember volnék, még ha ránézésre inkább vagyok Conan a barbár. Végül levettem a tekintetem a papírról és lenéztem a szőkére. - Én vagyok Adam. Örülök a találkozásnak, Miss...
Az a magas, szőke? Hmm… ha azt nézzük, hogy Fairbanksben minden őrző férfi legalább egy fejjel magasabb mint én, ha nem többel… Akkor lehetséges. Bár… Áh, nem, nem ő lesz az, úgy tűnik, ő nem vár senkire, csak a kivetítőt nézte… Akkor talán a… Nem, a szemüveges se ő lesz, meg az a szeplős vörös sem, aki Mr. Taylor névre hallgat, legalábbis, ha jó emberhez ment oda… Mondanom sem kell, azt hiszem, hogy egy picit megdöbbentem… De tényleg csak egy picit, amikor valaki odasétált hozzám és vizsgálgatni kezdte a kis táblámat. Miután már hosszú másodpercek óta csak nézte, és se szó, se hang, elkezdtem tanakodni, hogy mégis hová tegyem a dolgot. Jöjjek zavarba? Bár, mitől? Ennyitől? Áh… Legalább nem engem bámul hanem a virágos rétbe rejtett nevet… -Köszönöm! –feleltem mosolyogva, ahogy pedig meghallom a nevet, le is engedem a kis névtáblámat… -Abigail Cecile Cross, örvendek. –válaszoltam vidáman, aztán hacsak nem szólal meg pár másodpercen belül, akkor én kapok az alkalmon- Nem tudom, beszélt-e Willel a levél óta, vagy hogy említette-e, hogy én fogom várni… ez utóbbi annyira nem lényeges, az inkább, hogy majd be kéne mennünk az egyetemre pár formai apróságot elintézni, ha önnek is megfelel. –magyaráztam, ahogy a névtáblát összehajtogattam és a táskámba süllyesztettem, a tekintetem pedig a… várjunk csak! -Elnézést… de a csomagjai…? Vagy azon nélkül érkezett? Ugye nem lopták el, keveredett el, vagy valami hasonló? –pillantottam az üres kezére, majd újra az arcára. Amennyiben még valahol a reptér területén lapulnak azok a csomagok, egyből indulok is, intve neki, hogy kövessen, aztán könyörögjük vissza magunkat a csomagokhoz az őröknél, merthogy azt többnyire itt a hall előtti nagy teremben szokás felvenni… Így meg kicsit gáz a helyzet. -Egyébként jól telt az út? Ahonnan jött, ott is ilyen szép idő van? –próbáltam felvetni valami témát – naná, hogy az örök klasszikus időjárást, le se moshatom magamról, hogy angol vagyok - hogy ne csak a nagy, kínos hallgatás legyen, meg egyébként is, érdekelt, hogy kivel fogunk együtt dolgozni a következő évtizedben.
Szóval Abigail. Ő volt az első Őrző, akit megismertem az új területen. Az első benyomásom az volt, hogy velem ellentétben jóval beszédesebb emberkéről van szó. Szegény, a jelek szerint nem igen tudta, mire vállalkozott, amikor vállalta a kalauzolásomat. Már lassan 15 éve nem voltam a szociális karakterek mintaképe és valószínűleg ezzel hamarosan ő is szembesült. De miért beszélek múltidőben? Mindegy. A lényeg, elég jól ráérzett, hogy bizony nem fogok csak úgy megszólalni magamtól, ezért kezdeményezett. Ah... szegény, ránézésre is csupaszívnek tűnik és velem kell közösködnie... - Nem igazán volt alkalmam beszélni velem - mondom, majd utána jön a lényegi rész, amire bólintottam. - Rendben, akkor megköszönném, ha segítene ebben. Na persze, igen, hiányzik valami. Kicsit vicces lenne, ha az egész cuccom elfért volna egy aktatáskában. - Hamarosan meglesz. Ha el is lopná valaki a táskámat, kétlem, hogy messzire jutna vele... főleg úgy, ami benne van. Valszeg egy egyszerűbb tolvaj össze is esne alatta, képes vagyok elég sok mindent összepakolni egyszerre. Szóval átsétáltunk a poggyászkiadóhoz. Alighogy odaértünk, már láttam is, ahogy kibukkan a kiadóból. Odaléptem és megfogtam a fogóját és léptem el... léptem volna, mert azzal a lendülettel visszarántott a táska. Pislogva visszanéztem, hogy mivan. Meghuzogattam még párszor, nem engedett... más már tudtam, hogy mi a gond... majd felnéztem a plafonra. ,,Ah, már megint" Körbenéztem, de a táskám mellett levő poggyászokat hirtelen senki se akarta elvenni. Jellemző. Felmutattam a mutatóujjamat Abigail-nek, hogy egy pillanat, majd nekiálltam műteni. Arrébb pakoltam a táskám melletti poggyászokat - az egyiknek persze meg is jelent a gazdája és csak azzal előztem meg a patáliát, hogy a karjaiba nyomtam a táskáját -, szépen sorjában. Úgy négy után végre már elegendő hely lett. Levettem a táskámat, majd... Abigail láthatta, hogy mi volt a gond. Az amúgy túratáskám vállszíjának aljában egy hosszú, közel 2 és fél méternyi, papírba csomagolt, vékony rúd volt keresztbe nyomva. Ez volt az, ami alászorult a többi táskának. A csomagot ki is húztam helyéről és úgy fogtam a kezembe, nehogy valakit fejbecsapjak. Hátamra dobtam a táskát és visszatértem Abigail-hez. - Mehetünk. Tovább sétáltunk és még próbálkozott, hogy legyen ebből valami beszédtéma... hát elég érdekes választás. - Hát, eltelt - mondom az útra. - Valamennyivel ott rosszabb volt az idő. Itt legalább látom a napot... ott szakadt az eső.
-Ó… Értem. Semmi gond, majd megoldjuk akkor. –biccentettem egyet a szavaira, és elraktároztam az információt a fejemben. Majd a taxiból megcsörgetem a főnököt, ha már úton leszünk, csak ne felejtsem el. A köszönő szavakra egy halvány mosolyra húzódott a szám, aztán már indulok is a legközelebbi biztonsági őr felé. Ahhoz képest, hogy életemben 3.-szor járok itt, egész magabiztosan… Amikor elmondom neki, hogy mi a szitu, és miért szeretnénk visszajutni, csak bólint egyet, aztán át is enged minket a kapun – nem kis megdöbbenésemre… Valahogy azt hittem, ez bonyolultabb menet lesz, de úgy tűnik, hogy elég gyakori lehet az ilyesmi erre felé, ha már az őrök is ilyen könnyedén veszik a dolgot. A futószalagokhoz érve aztán hagyom a férfit érvényesülni, ő tudja, melyik gondolom fekete bőrönd az övé a sok közül… Persze amikor aztán rángatni kezdi a csomagot és az nem indul, szép lassan az én szemöldököm is felszökik a meglepettségtől. Már épp indultam volna hogy megnézzem, mi a baj? Beakadt valami, vagy összekeveredett, vagy… de akkor intett, hogy… miért is intett? Hogy várjak? Hát jó, várok. Aztán amikor meglátom, milyen felszereléssel érkezett a férfi, hirtelen megvilágosodok, hogy mi volt itt a gond. Meg megdöbbenek, egy kissé talán túlzottan is… Bár miért is? Elvégre harcos, ez csak természetes… Én meg az orvosi táskámmal mászkálok majdnem mindenhová, igaz, az kevésbé látványos. -Rendben… Akkor arra, ott lesz a kijárat. –mutatok az egyik irányba a tömegen át, aztán elindulok, figyelve, hogy nehogy elkeveredjünk egymás mellől a sok ember között. Közben pedig hallgatom Adam válaszát, vagyis, reménykedtem, hogy esetleg hosszabban kifejti, de ha nem, hát nem… -Akkor jó. –felelem, az időjárásos megjegyzésre pedig csak egy féloldalas mosolyra húzódik a szám- Itt most egész „meleg” van, majdnem 30 fok! Ahhoz képest, hogy milyen volt a tél, brrr… nem hittem volna, hogy valaha is kimozdulok kabát nélkül a házból. –felelem félig felé fordulva- És azt megkérdezhetem, hogy honnan jött? –tettem fel az újabb kérdést, hogy ennyivel is okosabb legyek. Őszintén szólva, lehet, hogy említette a helyet Will, viszont ha így is volt, már nem emlékszem rá. -Ó igen… és szállást már sikerült intéznie? Vagy még csak ezután jön majd?
Táskával a hátamon, kézipoggyásszal a kezemben, no meg egy jó hosszú csomaggal a vállamon indultam el Abigail mellett a repülőtéren át. Meg kell mondanom, elég sokan megbámultak a felszerelésem miatt. Nem zavart, hozzászoktam már, hogy különcnek tűnök. A külsőm nem pont szociális ember képzetét keltette, szóval már valószínűleg emiatt is megfordult a fejükben, hogy biztosan valami rosszarcú vagyok. Ezt megerősítette az, hogy amikor ránéztem az engem bámulók egyikére, hirtelen nagyon érdekesnek találta a plafonon levő illesztékeket. Egy nézegetővel kevesebb. - 30 fok? Annak idején jó, ha a 20-at elérte a hőmérséklet... mondjuk az előző helyen meg néha már meg akartunk sülni. Amikor megkérdezi, hogy honnan jöttem, elgondolkozok. Na most vajon melyikre gondol, elvégre két helyen is állomásoztam életem során. Aztán úgy vagyok vele, hogy elmondom mind a kettőt. Szegény annyira próbál beszélni velem, valahogy a magam módján megpróbálok a kedvére tenni. - Előzőleg Észak-Skóciában voltam, egy kis faluban, 15 éven keresztül. Előzőleg Kínában éltem, nem messze Hong Kongtól. Onnan származok. Közben elérjük a kiléptető detektorokat. Felrakom a kézipoggyászt és a táskámat, majd a csomaggal együtt átmegyek. Ebből kiderül, hogy nem fémes tárgyról van szó, elvégre a nem riaszt be a kapu. Ám amint átértünk, látom, hogy a két biztonsági őr, akik az átvilágító monitort nézik, eléggé ledöbbennek a táskám láttán. Aztán rám néznek. Sóhajtok egyet, mert már ez is kezdődik megint. Megtalált a képernyő a fegyveres dobozt, amiben a pisztolyom, a hozzá tartozó muníció, meg a kések hevertek. Szó nélkül közelebb sétáltam az őrökhöz, közben kabátom takarásából előhúztam egy összehajtogatott papírost. - Parancsoljon - nyújtom oda az egyiknek. - Fegyverviselési engedély, a szükséges papírokkal együtt. Az Edinborough-i amerikai nagykövetség kiterjesztette az engedély az USA-ra is. A biztonsági őr egy darabig mereven nézett rám, majd átvette a papírt. Miután a társával tüzetesen átnézték és nem találtak rajta semmi kivetnivalót - még telefonáltak is egyet az ügy érdekében -, mire visszakaptam a papírjaimat és mehettem. Szóval újra felpakoltam és követtem Abigailt, egyenesen ki a szabadba. Hát igen, lehet kicsit túl voltam öltözve ezzel a bokáig érő hosszúkabáttal. - Még Skóciában átnéztem a lehetőségeket. Találtam egy bérházat a hegyi területen, ami megfelelőnek tűnt. A tulajdonossal mára beszéltem meg egy terepszemlét.
Hát igen… Azt hiszem, többen csak akkor bámultak volna minket, ha kissé nyáriasabb öltözéket választva láthatóvá tettük volna őrző tetoválásaink nagy részét. Na mindegy, úgy is mindjárt kijutunk, aztán remélhetően pár hónapon belül nem kell újra erre járnom. Meg amúgy is… minek ilyenen stresszelni? Úgy se ismer itt senki… -Úgy tűnik, mégis van jó oldala a globális felmelegedésnek. –jegyeztem meg kissé keserűen- Még jó, hogy akkoriban nem jártam erre felé… Hallgatom, hogy korábban merre járt, és halvány mosolyra húzódik a szám. -Akkor úgy tűnik, hogy egy kissé hasonló irányban mozogtunk az elmúlt pár évben. Igaz, eleinte családi okokból kicsit gyakrabban változtattunk lakhelyet, még ha nem is nagy távolságokon… De nagy vonalakban London, Észak-India, Amritsar és Új-Delhi környéke, majd újra London, és most Fairbanks. –kezdtem én is mesélni, de aztán hamar elfogyott a lendület, ahogy ráébredtem, hogy talán kissé túl sokat fecsegek. Meg úgy is elértük a kiléptető kapukat. A táskámat a futószalagra raktam, majd átsétáltam a kapun, minden gond nélkül. Hátrapillantottam, hisz utánam Adam jött a sorban, és a kapunál ő is sikeresen vette az akadályt, ám… ahogy a többi biztonságira néztem, egyből világossá vált, hogy valami nagyon nem stimm. Ahogy a legújabb kollégám reakcióját elcsíptem, alig bírtam elfojtani egy mosolyt magamban, de csak türelmesen vártam, had intézkedjen. Fél füllel hallom, hogy miről van szó, de aztán nem firtatom a dolgot. A személyes tárgyait mindenki szereti maga mellett tudni, az már más téma, hogy ez kinél mit takar. Nálam az orvosi felszerelés, Adamnél egy táskára való fegyver. Még jó, hogy nem valami cirkusz-igazgató vagyok, van egy érzésem, hogy az elefántomat is nehéz lett volna behozni az országba… -Vajon hányszor akadunk még el út közben? Remélem, hogy nem fog defektet kapni a taxi, vagy téved el a városban. –jegyeztem meg, persze egy csöppet sem szántam sértésnek, csupán csak zavart az a nagy hallgatás, na… -Na, ezt örömmel hallom. Ha esetleg nem jönne össze a dolog, az egyetemen is akad szabad szállás, a protektor szerintem minden gond nélkül megengedné, hogy ott maradjon, amíg nem sikerül szállást találnia. –magyarázom, ahogy lassan kijutunk az épületből is. A járda szélére sétálva aztán egyből intek az első szabad taxinak, aki egy fél percen belül meg is jelenik. Leparkol, megvárom, amíg Adam bepakol, majd bediktálom a címet a sofőrnek. -Szóval Skóciában élt korábban. Azt megkérdezhetem, hogy miért pont Fairbanks-re esett a választása? Pusztán kíváncsiságból! Bár képzelem, hogy Will is valahogy így fog indítani…
Pár év? Na igen. Nekünk csak pár év az ilyesmi. Olyan, mint ha egyszerűen csak eltelt volna egy vagy két év, holott igazából évtizedekről beszélhetünk már. Hosszú idő. Egy ember ennyi idő alatt megszületik, felnő, elvégzi az iskoláit, párt keres, megtalálja, elveszi, gyerekeket vállalni, munkába áll, boldog és szomorú egyaránt és jó eséllyel meg is hal. Így 50 év távlatából nekem ennyit jelentett ez a pár év. Látom, ahogy cserélődnek az emberek, az öregek kihalnak, a fiatalok felnőnek... ennyit jelentett ez a pár év. Csak én nem változok, maradok a helyemen... egyelőre, persze, hisz én se vagyok halhatatlan. Mindenesetre a mellettem lépkedő szőkeség elég figyelemre méltó életpályát járhatott be, már ha csak az általa érintett helyeket is veszem figyelembe. Nem tudom megmondani, mennyi idős lehet, elvégre a szemcsíny minket is megzavar... de lehetséges, hogy nálam jóval idősebb, ha ennyiszer váltott helyet... elvégre, nekem ez volt csak a második költözésem. - Elég szép skála - jegyzem meg. - Akkor bizonyos szempontból szomszédok voltunk jópárszor. Talán nem mindenhol állná meg magát a szomszéd jelző, de bizonyos szempontból igen. Merje valaki azt mondani egy skótnak, hogy teljes egészében Nagy Britanniához tartoznak, valószínűleg hamar a földön találja magát egy monoklival a fején... az észak íreknél szintén. Az újabb magánszámomat követően elindultunk kifelé, Abi meg tesz egy megjegyzést, amire reagálnom kell. - Vigyázz az ilyen gondolatokkal. A kimondott szavaknak hatalmuk van és elég csúnyán vissza tudnak ütni rád. Na igen, meglátszik, hogy honnan jöttem, ilyen eszmeiségben neveltek fel a szerzetesek meg a buddhista tanítások. Nem voltam buddhista, de attól még beépítettem a nézeteket a szellemiségembe. Hamarosan magunk mögött hagytuk az épületet. - Rendben, majd megfontolom... mondjuk, megmondom őszintén, kicsit furcsálltam, hogy a helyiek egy egyetemen rendezték be a fő szálláshelyüket. Abi leint egy taxit, én pedig nekiállok, hogy bedaruzzam a cókmókomat. Hát mit ne mondjak, nem kevés, kell is rendezgetnem a csomagtartóban... igazán nagy kihívást viszont a hosszú csomag ad, amit csak nagy kínkeservek árán sikerül benyomnom az autóba. Aztán elindulunk. - Nemrég érkezett Skóciába egy Roxal Adrenas nevű informátor Skóciába, ahhoz a csoporthoz, ahol én is voltam. Elvileg önöktől jött el, Fairbanks-ből és beszélt a helyi helyzetről. Én éppen az esedékes költözés előtt voltam, szóval úgy döntöttem, hogy eljövök a helyére. Közben eszembe jut valami és előrehajolok. - Majd ejtse útba kérem a E-Home-ot - visszadőlök, majd mielőtt Abi kérdezne. - Rendeltem egy sim kártyát az egyik helyi mobilcégtől. A skóciai számomat eléggé drága lenne itt használni.
-Köszönöm. –felelem a megjegyzésére- Nos, igen, én is valahogy így értettem. Érdekes, de a legtöbb ember mint ha félne elhagyni Európát vagy Észak-Amerikát… legalábbis, amikor nem épp Indiában éltem, kevés olyan kollégával hozott össze a sors, aki hosszabb időt töltött volna Ázsiában, vagy épp Afrikában… Mint ha félnének tőle, vagy nem tudom. Igaz, hogy teljesen más világ, életstílus, szokások és kultúra, de akkor is… Legyen akármi is a magyarázata a dolognak, én mindenesetre én örülök, hogy van egy újabb kolléga erről a tájról is. Azt még nem tudom, hogy a későbbiekben hogy fogunk kijönni egymással, remélhetőleg jól, és ezek után már közös témák is biztosan lesznek. Legalábbis, ha kicsit beszédesebb lesz a jövőben… -Igen, tudom… -sóhajtok fel, nem is gondoltam komolyan, amit mondtam, csak na… Indiai tartózkodásom alatt volt szerencsém az ősi hindu tanításokhoz, régi mesékhez, mondákhoz, de mégis, valahol mégiscsak a tudományt választottam életcélnak, a vallás meg a tudomány meg köztudottan nehezen férnek meg egymás mellett… Azt hiszem, a kettőnek a kapcsolatát a mai napig se sikerült teljesen letisztázni magamban, meg talán sosem fogom. Sőt, talán nem is szükséges, elvagyok a kettő sajátos keverékével – egyiket se akarom, és nem is tudnám kizárni az életemből, pláne, hogy őrzőként is gyógyító lett belőlem, és ez a tudás egy kissé különbözik a hétköznapokban ismert gyógyászattól. A taxihoz érve aztán újabb hosszas cipekedés-pakolászás, amit ilyen csomagok mellett nem is csodálok. Te jó ég, nem semmi elszánt férfi, ha egy ilyennel útnak mert indulni! Azok után, amit itt a repülőtéren láttam, az út többi fele se lehetett gyenge… A kocsiban ülve aztán hallgatom a válaszát, s csak egy apró biccentéssel reagálok rá. Viszont ahogy a sofőrhöz szól, nekem is eszembe jut valami… -Igen, az valószínűleg nem lenne olcsó mulatság… Viszont dicséretes, hogy milyen előrelátó. Sokan csak azután kezdenek el ilyenekkel foglalkozni, miután megérkeznek, és szinte semmit sem intéznek el előre. Akárcsak az unokaöcsém… Nem olyan rég érkezett ő is, úgy, hogy se szállást, se munkát, se semmit nem keresett magának. Mondhatjuk, hogy bátor döntés így nekivágni az ismeretlennek, nekem inkább meggondolatlanság és felelőtlenség… Magamat ismerve, biztos nem mernék így lépni, hacsak nem muszáj. Most viszont, ha megbocsájt egy pillanatra… Elővettem a telefonomat, és kikerestem Will számát. Nem kellett sokat várnom, hogy fölvegye, azonban nem akartam hosszas csevegésbe kezdeni vele – csupán jeleztem, hogy körülbelül mennyi idő múlva érünk az irodájába, majd elköszöntem. -A protektor az irodájában vár minket. –fordultam újra Adam felé.
- Egyszerűen csak nem értik a rendszert - mondom. - A nyugaton szocializált embere közül csak kevesen képesek felfogni azt, ami keleten zajlik. Hozzászoktak a rohanáshoz, a kicsinyességhez, a maguk normálisnak vélt világának. Aztán elmennek keletre és szembesülnek, hogy nem csak úgy lehet élni. Ettől megriadnak, sérült a világképük és már menekülnek is a konzervatívok. A taxi elindult és viszonylag hamar meg is álltunk az általam kért helyen. Kiszaladtam és pár perc múlva már jöttem is vissza a jöttem a kártyával a kezemben. Éppen azon voltam, hogy a mobiltelefonomban kicseréljem a kártyát, amikor Abynek van egy hosszabb eszmefuttatása. Hát elég érdekes ez a nap, a monológoké a jelek szerint. Ezt persze ne értse félre senki, nem rossz dolog, csak el vagyok szokva tőle. Skóciában a beszéd inkább visszaszorult és aki hosszabban tudott beszélni, az inkább részeg volt. - Először nekem is voltak problémáim, de kétszer nem lép az ember ugyanabba a pocsolyába. Aby elkezdett telefonálni, szóval volt alkalmam rá, hogy leteszteljem a telefonomat. Megpróbáltam felhívni a főbérlőt, akivel beszéltem a házról, de nem vette fel. Na majd később. A tudakozót viszont fel tudtam hívni, szóval működnie kell, elvégre az előbb is kicsöngött. Mire Aby végzett, már én is kabátom sok zsebének egyikébe süllyesztettem a telefonomat, így tudtam reagálni. - Rendben van - bólintottam, majd eszembe jutott valami. - Valamit kell tudnom a helyi Őrzőkről, viszonylatokról előzetesen, mielőtt a Protektor elé állok?
-Nagyon megváltozott a világ az elmúlt pár évben. Annyira felgyorsult minden, az emberek életvitele, mindig csak a rohanás, a kapkodás, a teljesítés… -sóhajtok együttérzően a férfi szavai hallatán- Komolyan, néha visszasírom azokat az időket, amikor még Indiában éltem. Igaz, akkor sem lustálkodtunk meg tétlenkedtünk, de valahogy sokkal nyugodtabb volt az egész, mint az itteni hajtás, hajtás, hajtás… Amíg a taxi leparkol az egyik üzlet előtt, csak biccentek Adamnek, hogy menjen nyugodtan. Legalább ez is el van intézve, egyszerűbb most letudni ezeket a dolgokat, mint utána kóvályogni a városban ismeretlenként, hogy mindent megtalálj, amire szükséged van. Te jó ég, visszaemlékezve arra, amikor én érkeztem meg Fairbanksbe! Kellett vagy másfél hónap, hogy úgy-ahogy kiigazodjak a városon, meg ne tévedjek el minden nap hazafelé, vagy munkába menet, esetleg bevásárlás közben… Aztán egy-egy gyors telefonálás mindkettőnk részéről. Ám ahogy a táskámba süllyesztem a készüléket és meghallom a férfi szavait, csak zavartan mocorogva pillantok a sofőrre. Oké, akkor ne felejtsem el kitörölni az emlékeit, mielőtt fizetek… Nem hiszem, hogy Will repesne az örömtől, ha a boltban a pénztárnál sorban állva azt hallaná, hogy a lakosok az őrzőkről cseverésznek, nem igaz? Viszont, ettől függetlenül elgondolkozok Adam szavaim, mielőtt válaszolnék. Nos, nézzük csak. Először is, ott van a két falka, akik vagy 3 éve háborúban állnak egymással, és egyre elharapódzik a helyzet köztük… Ráadásul egyre több balhét meg plusz munkát okoznak mindenkinek. És ha ez még nem lenne elég, kis közösségünk sem örvend túl nagy létszámnak, így érthető, ha 1-1 emberre sokkal több feladat jut, mint az egyébként megszokott lenne a Föld számos pontján. Nos, akkor hol is kezdjem? -Igen, van pár dolog, amit nem árt tudni, de azt inkább majd akkor mondom el, ha megérkezünk. Mielőtt eljutnánk a főnök irodájáig, bőven lesz időm elmesélni. –válaszolom a kérdésére, miközben óvatosan a sofőr felé biccentek. Emléktörlés ide vagy oda, akkor is feszélyezve érzem magam, ha ilyenekről kell emberek előtt beszélnem. Amúgy is, és ha valami elromlik és nem sikerül rendesen elvégezni az emléktörlést? Azt hiszem, kapnék a fejemre érte, ha kiderülne, szóval jobb az óvatosság. -Viszont, ha jól látom… Akkor mindjárt meg is érkezünk. –szólaltam meg. És valóban, talán 5 perc sem volt a hátralévő út. Ahogy a sofőr leparkolta az autót, finoman a megérintettem a halántékát, miközben eltűntettem a közösségünk kapcsán elhangzottakat a tudatából, s csak ezt követően fizettem. -Szóval, Mr. Revenor, ez lenne az University of Alaska Fairbanks. –mutattam az előttünk álló hatalmas épületre- Kérem, kövessen!
Azzal a bejárat felé vettem az irányt, hogy aztán segítsek neki megtalálni az alagsorban William irodáját, közben pedig megosztottam vele a tudnivalókat, amire a kocsiban kíváncsi volt, hogy mégse olyan tudatlanul álljon a protektor elé az itteni dolgokkal kapcsolatban.
/ …és akkor a te reagod már mehet az egyetemre: Folytatás /
Nem kifejezetten voltam oda a modellekért, szerintem a legtöbbjük nemes egyszerűséggel hülye volt. Mármint, tényleg nem volt bennük semmi a külsejükön kívül, ami értékelhető lett volna. Ettől még persze lehettek jó fejek, meg aranyosak, de a sekélyes kis világuktól mindig igyekeztem távol tartani magam. Viszont van az a hülye műsor, a topmodell leszek, és velük már Detroitban is dolgoztam, most pedig úgy döntöttek, hogy a Fairbanks-i Repülőteret támadják be. Megértettem, csinos kis helyszín volt, és sok másik reptérhez mérve kevésbé forgalmas. Szóval már korán kijöttünk Meivel, hogy előkészüljünk. Szerencsére nem kell minden csajt fényképeznünk, ilyenkor több fotós is kinn van, és szétosztanak minket a csajok közt, bár tapasztalat, hogy így is elég strapás a dolog, nekem pedig ilyenkor mindig kell valaki, aki kisegít. Egyelőre nincsen másik asszisztensem, úgyhogy kénytelen voltam Meit berángatni szombaton is, de hát ez egy ilyen meló, nem mindig lehet előre tervezni. - Akármit is gondolsz róluk, az ne látszódjon rajtad. Mosolyogsz és kedves vagy, ha kérnek valamit, akkor megpróbálod megoldani. Ha én kérek valamit, akkor nem csak próbálod. Kacsintottam rá, és a szavaim élét egy mosollyal vettem el. Hiába, annyira már ismernie kellett, hogy tudja, a munka terén sosem viccelek, a végsőkig maximalista voltam, és ezt elvártam azoktól is, akikkel együtt dolgozom. Ez épp annyira igaz volt a modellekre is, de a műsor készítői már ismertek, és tudták, hogy érdemes hozzám fordulni. - Szeretném, ha egy-egy képet te is csinálnál a saját gépeddel, mikor épp van rá időd, majd otthon megnézzük, hogy sikerülnek. Kíváncsi vagyok, hogy teljesítenél élesben, nyomás alatt. Most még nem doblak be a mélyvízbe, de szeretném, ha hamarosan megtehetném. Nem gondoltam úgy, hogy ne lenne alkalmas rá, egyszerűen ez egy nagyobb szabású projekt volt, amit nem egyszerű kivitelezni még sok éves tapasztalattal sem, neki pedig még határozottan nem volt annyi, hogy ne idegelje ki ez a légkör. Majd meglátjuk, hogy bírja, aztán az is lehet, hogy a következő megrendelőt rábízom. Most azonban nem erről szólt a dolog, viszont egyedül én sem boldogultam volna, nem tudom tartani a megfelelő eszközöket, és fényképezni egyben. - Ha hülyén áll a csajokon valami gönc, valószínűleg neked kell majd megigazítanod, remélem nem gond. Nem kell parázni a dologtól, ők hozzá vannak szokva, hogy boldog boldogtalan igazgatja őket. Egyébként, igyekszünk mihamarabb befejezni, sok dolgunk lesz majd a stúdióban is, ez mindig határidős meló… Nem kicsit idegőrlő is, a magam részéről jobb szeretem a hétköznapi embereket, családokat, esküvőket, amik még képesek melegséget csempészni az érzéseim közé. Valahogy sokkal kellemesebb. Örültem is, hogy holnap például egy kisbabát hoznak fényképezni, sokkal jobban vártam, mint ezt a mostanit. - Ha van kérdésed, akkor addig tedd fel, amíg nem kell belekezdenünk a dologba! Mondtam még, majd próbaként ellőttem pár képet, ami egy kis, már leselejtezett harci repülőgépről készült, ebbe fog beleülni valamelyik leányzó kezdésnek, vagy az oldalára, tudja a görcs… aztán még a váróban lesz egy helyszínünk, de az csak később.
Ja, hogy ma szombat van? Nem igazán különbözik a többi napomtól, hiszen dolgozom. A hétvége fogalma számomra elveszett és Emmára sem lehettem mérges, hogy riasztott, hogy ma is munka van. Hogy őszinte legyek, még örültem is neki. Mert így, hogyha minden elfoglaltság nélkül otthon ültem volna, akkor csak elmerültem volna az önsajnáltatás mocsarában, hogy tényleg tök egyedül vagyok ezen a kicseszett világon és nincs jobb dolgom, mint filmeket nézni és olvasni egész nap. Habár az arckifejezésem nem különbözött a többi napon használtakéval. Ugyanúgy mosolyogtam és sugároztam az optimizmust és a békés beletörődést a dolgokba. Oldalamon a fotóstáskámmal loholtam Emma után és úgy éreztem tele vagyok energiával. Még menet közben előkaptam az 50D-s Canon fényképezőgépem, hátha szükségem lesz rá. Szóval a mai program helyszíne a reptér és modelleket fogunk fotózni. Nekem konkrét bajom nincsen velük, amíg nem kell hozzájuk lelkileg közelebb kerülnöm. Mivel szépek azt hiszik, hogy övék a világ és bármit megtehetnek. Úgy viselkednek, mintha mindenki más valami alantas csúszómászó lény lenne a rózsaszín topánjuk alatt. Legalábbis tapasztalataim szerint. De nem vagyok bosszús, nem is leszek, optimista maradok. - Emma, ezt úgy mondtad, mintha nem ismernél - válaszolok neki vidáman. Hiszen aki egy kicsit is ismer, vagy legalább csak néhányszor látott már távolról, az tudja, hogy nem szokásom kimutatni a érzéseimet. Na jó, de. Mármint nem az összeset. Ha meg is vetek valakit, azt elegánsan teszem és lényegében mindig mosolygok. Nem hiszem, hogy pár modell ki tudna hozni annyira a sodromból, hogy ezt a szokásom elveszítsem emiatt. Másfelől pedig kitartó vagyok. Ha Emma valamit kér tőlem, azt rögtön megteszem, kerüljön amibe kerül. Mégis csak ő adja nekem a pénzt én pedig abból tudom fizetni az albérletet és abból tudok venni magamnak kaját. És ez a lány legalább nem is a föld nagy zsarnokoskodó főnökei között van. Úgyhogy gond egy szál se. - Rendben. Köszönöm szépen az esélyt - mondtam komolyan Emmának. Hálás vagyok érte, hogy ilyen rendes velem, cserébe én pedig komolyan is veszem a feladatom. Megállok az egyik repülőgép előtt, ahol egy szedett-vedett copfba kötöm fel a hajam, hogy ne legyen annyira útban. Emlékszem mikor még kistinédzser koromban apu néha otthon volt és én megmutogattam neki azokat a műveimet, amikről lemaradt az utazásai miatt. Azt mondta mindig, hogy egy különleges lány vagyok, hiszen olyan szemszögből látom mindig a dolgokat, ahogy más nem képes rá. Hogy van szemem az ilyesmihez, ahhoz hogy felfedezzem a különleges dolgokat. Annak ellenére, hogy nagyon keveset voltam apával, nagyon szerettem. Vajon mi lehet vele? - Ugyan - legyintettem egy mosoly kíséretében -. Szeretem az ilyeneket, fontosnak érzem magam tőle - nevettem, noha semmi vicces nem volt abban, amit mondtam. - Most semmi sem jut eszembe, bocsi - vontam meg a vállaim, majd Emma példáját követve én is lőttem néhány képet az egyenlőre üres helyről. Majd amikor a modellünk elkezd kijönni a főépületből a repülőhöz, lövök róla is egy képet. Amíg ide nem ér úgysem tudok vele távolról semmit se kezdeni. Az előre beállított képek úgysem tudják stílusukban űberelni a random képeket. olvastam már olyan fotósokról, akiknek a legjobb munkáik teljesen spontán jöttek.
Szerettem az olyan embereket, akik képesek akkor is mosolyogni a világra, mikor legbelül nem igazán vannak vele kibékülve. Meit épp ezért erős léleknek tartottam, és mikor arra került a sor, hogy nálam dolgozzon, nem sokat gondolkodtam a dolgon. Én magam más vagyok, sok arcom van, az emberek körében azonban leginkább az elviselhető, kedvesebbik oldalam van előtérben, elvégre, ők soha semmit nem tettek ellenem, nem kell attól félnem, hogy egyszer csak ellenem fordulnak, van nekem kell nekik ártani. - Jogos, bocs, bocs, csak nem tudom, mennyit tapasztaltál meg eddig belőlük. Vontam meg a vállam, alapvetően nem tartottam valós veszélynek azt, amire figyelmeztettem, de ezek a modellek hajlamosak olyat is kiszúrni, ami ott sincs. Én a magam részéről inkább igyekeztem távol tartani magam tőlük, és nem kommunikálni velük azon kívül semmit, hogy instrukciókat adok nekik a képek kedvéért. Jobb az mindenkinek, mert én magam nem vagyok olyan béketűrő egyén, és néha kifejezetten jól esik pofákat vágni, de tudom, mikor nem engedhetem meg magamnak. Csak rámosolyogtam, mert nem éreztem úgy, hogy van mit megköszönni, a legtöbben nem szeretik, ha munkával bombázzák őket, épp ezért kerestem olyanokat, akikben még van lelkesedés és szeretnének tenni az esetleges álmaikért, nem csak ülni a seggükön és várni a sült galambot. Részemről csak az a fontos, hogy mindenből tanuljon valamit, elvégre, nekem akkor lesz egyre profibb munkaerőm, az meg nagyon nem mindegy, hosszútávon kikkel dolgozom együtt. - Szuper, ha nem okoz gondot. Kacsintottam rá, elvégre, az kellemetlen lenne, ha úgy közelítené meg ezeket a nőszemélyeket, mint aki citromba harapott. - Semmi gond. Mosolyogtam továbbra is, elvégre, ha nincs kérdés, akkor vélhetőleg minden tiszta, és nem lesz itt semmi gond. Annyira meg már ismerem, hogyha valamivel problémája lenne, biztosan kérdezne. Végül elkezdenek sokasodni az emberek, én meg arrafelé fordultam, és intettem Meinek is. - Nah, nagy levegő, reméljük, nem egy hisztikirálynő. Vigyorogtam egy sort, majd megnéztem magamnak a modellünket, fekete bőrű, kellemes kis szépség volt, olyan hosszú combokkal, amiért szívesen elküldtem volna világgá, mert nem fair, hogy valakinek olyan van, én meg alig érem el a 160 cm-t. Na nem baj, legalább lesz mit kihangsúlyozni a képeken, mondjuk, az arca is kifejezetten szép volt, de ez már csak akkor derült ki, amikor közelebb ért a sminkessel és a fodrásszal, akik persze itt állnak majd vigyázban, míg nem végzünk. - Szép napot! Jasmine, kérlek, áll be a gép mellé, egyelőre csak a létrát fogjuk használni. Fogadtam mindenkit a legderűsebb arcomat mutatva, majd már bele is vágtam a dologba, elvégre ilyenkor már pörögni kellett.
Mivel eddig lényegében amatőr fotós voltam, vagy ha tényleges megrendelésre hívtak is, valamilyen rendezvényre, azok többnyire esküvők voltak. Ott az ember meg nem igazán botlik modellekbe, és ha mégis akkor éppen nem munkát teljesítenek, tehát nem kell a nyafogásukat hallgatnom. Egy esküvőn amúgy is általában olyan taccs részegre isszák le magukat, hogy észre se veszik hol vannak, nemhogy azt, hogy valaki fotózza őket. - semmi gond, majd mosolygok és szarok a világra - vonom meg vigyorogva a vállam. Az az igazság, hogy ezek csak modellek. Üresfejű széplányok, akik arra lettek betanítva, hogy hogyan pózoljanak, melyik beállás a nekik legelőnyösebb. Nekem pedig van egy alapműveltségem, festőművész szakon tanulok, plusz van egy ilyen rohadt jó munkám a fotózással kapcsolatban. Szerintem én nyertem. Beállítom a fényképezőgépem, meg azért a kupakot is leveszem az elejéről, mert eléggé egyhangú képek születnének, ha rajtamaradna. Ezek után rögtön készítek is egy képet, ahogy jön a modell. Ahogy Emma szájából hallottam, ő itt Jasemine. S mivel még csak asszisztens vagyok villámgyorsan rohantam hozzá, hogy megigazítsam a ruhácskáját, közben igyekeztem nem a szemébe nézni, nehogy elszívja a lelkem. - Tökéletes - vigyorogtam, még a mutató és a hüvelykujjam is összeérintettem, hogy ezzel jelezzem mennyire pöpecül néz ki és hogy Emmának is jelezzem, minden tökéletes. Ezek után kissé a háttérbe vonultam, onnan sütöttem el néhány képet, amik szerintem egész jók lettek. Össze-vissza mászkáltam, hogy nézőpontot tudjak váltani és egészen egyedi szemszögeket is találtam. Habár azok a képek inkább lesznek művésziek, mint mondjuk egy divatkatalógusba bemutató képek.
- Ámen… Vigyorgok rá, nem mintha hívő lennék, vagy valami ilyen szarság. Egyébként, én megenném az összest reggelire, és ezt éppenséggel lehet szó szerint is venni, különösebben nem érdekel, hogy mennyire szívnám meg utána. Egyelőre senki sem köti meg a kezem, nincs alfám, nem kell amiatt aggódnom, hogy a meggondolatlan vagy épp nagyon is előre megfontolt tetteim miatt előrángatnak. Maximum az őrzők, ha épp rájönnek, hogy én vagyok valamiben a ludas, de a Vörös Holdas eset óta sem kapott el senki, hogy mégis mi a rákot műveltem két emberrel. Szóval nem igazán tartok tőlük sem. Miközben a modellünk a helyére sétál, pár képet már készítek róla, de ez még csak amolyan bemelegítés féle, elvégre nem ezek lesznek azok, amik végül a zsűri elé kerülnek. Ha jól emlékszem, s persze, hogy jól emlékszem, akkor összesen öt képet kell majd holnapra kiválasztanunk a mai termésből, és ők abból még tovább szűkítik majd a kört kettőre. Ez mondjuk már nem ránk tartozott, és onnantól, hogy kifizettek, az egész műsor sem fog tovább érdekelni, elvégre, ilyesmivel nem rombolom az agyam a drága szabadidőm kárára. Mei felé bólintok, mikor megigazítja azt, amit észrevett a modellen, ilyenkor örülök, hogy nem egyedül vagyok, sokkal fárasztóbb mindenre odafigyelni úgy. Most legalább szinte csak a képekre kell koncentrálnom, aminek veszettül örvendek. Komolyan. - Szuper, Jasmine, a bal kezeddel fogd meg kérlek a létrát, és kicsit hajtsd hátra a fejed. Így látszik majd a hosszú fekete hajkorona, és a nyakának kecses íve is, ami mindenképpen érdemes volt a hangsúlyozásra. A többit rábíztam, így telt el nagyjából öt perc, persze, mivel modellműsorról volt szó, tudta a dolgát, és nem vágott folyton ugyanolyan arcot, amiért bizonyára meg fogja dicsérni a zsűri. Folyamatosan kattogott a gépem, majd végül leálltam, és intettem a sminkesnek és fodrásznak, hogy ha úgy gondolják, rendbe kell hozniuk valamit, most tegyék. - Mássz fel a létra tetejére, és csinálj úgy, mintha épp beszállnál. Adtam ki a következő utasítást mosolyogva, de határozottan, és kicsit arrébb sétáltam, hogy jobb szöget keressek.
Vigyorogva fogadom az első modellünket, meg amúgy ezt az egész felhajtást. Mit ne mondjak, a tárgyak fotózása közelebb áll hozzám egy fokkal, mint a modellek. Persze azzal sincs gond, csak inkább fotózok kissé különlegesebb hölgyeket, nem ilyeneket. Nehéz lenne elmagyaráznom a különbséget, ami talán annyi, hogy én inkább művészképeket szeretek jobban készíteni. Mondjuk ez se rossz, nincs okom a panaszkodásra. Mikor Jasmine megérkezik, néhány másodperc alatt mérem végig, hogy megbizonyosodjak róla, minden rendben van. Ami kicsit csálén áll, azt pillanatok alatt megigazítom, habár személy szerint a sminkjét és a frizuráját is én csináltam volna meg. A csapatmunka sohasem volt az erősségem. Lényegében azért, mert az ilyenekben maximalista vagyok és mindig úgy érzem, hogy mindent jobban csinálnék, mint a csapat többi tagja. Meg az sem egyszer esett meg még fiatalabb koromban, hogy csapatmunkára volt ítélve az osztályom. Olyankor persze senki sem segített, mindent nekem kellett megcsinálnom, aztán a végén mindenki engem hordott le, hogyha valami nem lett jó. Ahelyett, hogy kivették volna a részüket a csapatmunkából. Ha tehetném én fotóznám saját magamat. Csak ennyire nem szeretem az ilyen feladatokat. De ezek modellek, remélem tudják mit kell csinálni. Ahogy nézem a lányt, meg kattogok is rendesen a gépemmel, rájövök, hogy ijesztő, mennyire vékony. Én sem vagyok magammal megelégedve, ráadásul elég egy olyan nap, amikor egyáltalán nem dolgozom, vagy tanulok és rögtön unatkozni kezdek. Olyankor az összes kajámat felzabálom és ez bőven elég arra, hogy magamra szedjek néhány kilót. De azt hiszem az én alakom még mindig egészségesebben néz ki, mint egy olyan pálcika, akinek a combjai több centire vannak egymástól, annyira vékonyak. Szoktam ilyet látni a buszon, metrón, vonaton, mikor min és ijesztő. Szeretem megnézni az embereket, hátha meglátom a szemükben az életük történetét. Szerintem ez izgalmas és érdekes. De az ilyen gebéket ki nem állhatom, utálok rájuk nézni, mert az egész, ahogy kinéznek irtó bizarr. De ez van, ez a mai kor divatja. Emma utasításai klisések, de ilyen szituációkban nem is nagyon lehet mást csinálni. Hála az égnek a modellünk tudja a dolgát és nem minden másodpercet nekünk kell azzal tölteni, hogy megmondjuk mit hogyan csináljon. Ezért hálát adok az égnek. Mondjuk azért nem is kezdőkkel van dolgunk. Emmát szerintem többre becsülik, minthogy rásózzák a legamatőrebb modellt, aki csak létezik. Mikor Jasmine a következő pozícióba állt be én megint odafutottam, hogy az esetleges félrecsúszott dolgokat kijavítsam. A hajába is beletúrtam, kissé oldalra dobtam, hátha így jobb. És jobb. Visszamentem Emma mellé és figyeltem. Meg kattingattam. Izgalmas nap elé nézünk.
Sajnos a mi munkánk nem abból áll, hogy mindig azt csináljuk, amit szeretnénk. Ha jön egy megbízás, célszerű elfogadni, hisz mi ebből élünk. Persze, attól még titokban lehet utálni a dolgokat, vagy sokkal kevésbé lelkesedni egyes eseményekért, s addig ezzel nincs is baj, míg ez nem látszik rajtunk. Én sem szerettem ezt a fajta melót, mert semmi érdekes, vagy kihívás nem volt benne, sajnos megesik. Ennek ellenére megcsináltam, mert a pénz viszont nagyon is kellett, annyi rutinom pedig már nagyon régen volt, hogy tudjam kezelni a helyzetet. Jó magam sem vagyok épp modell alkat, bár elég nehéz is lenne ezzel a termettel, de ugyanakkor tisztában vagyok az adottságaimmal, és az elhízás már-már lehetetlen a magunk fajtának. Sokkal többet mozgok, mint azt bárki el tudná képzelni első ránézésre, csak épp annyi a bibi, hogy ezt nem emberi alakban teszem. A modellek ilyen téren az én szememben egyszerűen betegek, szörnyű, hogy némelyiknek minden csontja zörög, és nem is zavarja, nem akarnék ilyen lenni. Jasmine is inkább ez a kategória, bár legalább a szemében fel lehet fedezni azt az életörömöt, amit én a legtöbb emberből hiányolok. Nem is értem őket, elvégre, nem sok idő jut nekik, én már leéltem legalább két teljes emberi életet, és még erre is azt mondom, rettenetesen kevés. Engem folyton hajt a vérem, valamit mindig tenni akarom, nem bírom, és nem is tűröm, hogy elemésszen az unalom. A gépem kattog, s noha valóban megszokottnak mondható az, ahogy a modell beáll, az már közel sem, ahogy én végzem a munkám, azt a látszatot kelthetem, mint aki be van sózva, mert szinte csak addig vagyok egy helyben, amíg meg nem csinálok egy képet. Van, hogy térdelek a modellünk előtt, vagy egyszerűen a hátamra fekszem, hogy merőben új perspektívába helyezzem a dolgokat. S nem, nem azért, mert szoknyát viselne, én meg a nőkhöz vonzódom. Ha így lenne, biztos formásabb csajt választanék… A helyváltoztatásnál a létra alá is beállok, hogy a fokok között fényképezve ismét valami egyedit dobjak össze, nem szeretem az átlagost, nincs benne semmi, ami megragadná a tekintetet, amitől több lenne, mint bármelyik más fénykép a világon. Hallom a fodrászt morogni, amikor Mei beletúr a modell hajába, és mosolyogva pillantok a férfira, aki mellesleg olyan meleg, mint a legforróbb nap a sivatagban, de ez egyébként is süt róla. - Kérlek, nézd el neki, Pete, én kértem meg rá. Tudod, néha kell egy kis fűszer a dolgokba. Kacsintottam rá, aki csak legyintett egyet zavaróan nőies mozdulattal, de látszott rajta, hogy valamivel ki kell majd engesztelni, máskülönben legközelebb nem akar majd velem dolgozni. Meire nem haragudtam, elvégre, ez a dolga, a pasi meg majd megnyugszik, és ha meglátja a kész eredményt, vélhetőleg nem fogja majd olyan tragikusnak értékelni a kisebb változtatást. - Szerezzen valaki nekem a másik oldalra is egy létrát, onnan is akarok képeket csinálni. Ez elsősorban persze az asszisztensemnek szólt, akinek vélhetőleg nem fog gondot okozni ez az apró feladat, addig én kihasználom azt, ami még ebben a helyzetben van, utána meg lehetünk egy kicsit kreatívabbak talán… Már épp elég sablonkép készült ahhoz, hogy a zsűri ne fanyalogjon.
Kezdőlap
