-Mi, hogy ezzel? Áh, már szinte hozzám nőtt, ne is foglalkozz vele. –legyintek a fiú szavaira a fegyvert tartó kezemmel, inkább térjünk át a bemutatkozásra. Hm… Így első ránézésre szimpatikus a kiscsaj, valahogy mindig is jobban bírtam az életvidám embereket, mint azokat akik a világ minden búját-baját meg minden ismerősük problémáját meg szívfájdalmát magukra veszik és mint valami mártír, non-stop csak látványosan szenvednek meg sopánkodnak. Szóval, részemről kap egy piros pontot a leányzó a képzeletbeli ellenőrző füzetbe! Hát, a lakás meg… Mit ne mondjak, nem törtem meg magam ha takarításról volt szó, pláne, mióta a fiúk leléptek. Théo isten tudja hol, Lascar se sűrűn téved erre újabban… Engem meg nem zavar különösebben, ha „kissé” kupi van. Hogy is szól a mondás? „A rendrakás a kisemberek mániája, a zseni átlát a káoszon!”. Na, valami olyasmi… Érzem a lány zavarát, a félelmét, de különösebben nem foglalkozok vele. Valószínűleg én se lennék olyan nyugodt, ha a helyében lennék. Meglepi-villámlátogatás az éjszaka közepén, úgy, hogy valami morcos, fegyveres és kissé alulöltözött alak nyit ajtót. Képzelem, milyen bizalomgerjesztő látványt kelthetek… inkább tükörbe se nézek, mert megint eltöröm a végén. Hoppácska. Ezek szerint Sam nem beszélt róla… Ahogy Sue visszakérdez, nekem csak egy széles mosolyra húzódik a szám, és szinte már rohannék popcornt készíteni, hogy az első sorból nézzem végig a műsort, ha kell, együtt érzően kiröhögve a fiút, amikor Sam mindent elront. Holnap? Na ne mááár, akkor lemaradok róla! Csalódottan grimaszolok egyet, mire a fiú mentális üzenetét is meghallom, én pedig csak beletörődően sóhajtok egyet. Hát jó, legyen, lássa kivel van dolga. Pedig én úgy élveztem volna… De aztán jön a „mese”, én pedig csak a széktámlán fekvő karomon támasztom meg az állam, ahogy hallgatom. A fegyvert meg… másik kézzel odadobom a dohányzóasztalra. Csak nem fognak itt lepuffantani a kölykök, ha már ilyen jó fej voltam és beengedtem őket. Fogadok, használni se tudják… -Nos… -kezdek bele miután megkaptam a történet rövidített verzióját- Először is, miért nem a kislány bátyja keresi meg az ő húgocskáját? Másfelől, honnan vagy olyan biztos benne, hogy épp Egyiptomban van? Mikori információ ez egyáltalán, vagy kitől hallottad? Sam… egyszerűbb egy tűt megtalálni a szénakazalban, mint egy embert ezen a világon. Hát még ha ő se akarja, hogy megtalálják… Lehet, hogy ma még Egyiptomban van, holnap már Líbiában, Tunéziában, Máltán, Olaszországban, mire pedig észbe kapsz, el is veszítetted a nyomát. Ahhoz, hogy valaki nyomára bukkanj, azért egy kicsit több információra van szükség… És egyébként is… -lendülök bele a magyarázkodásba, de most időben kapcsolok, hogy mikor kell mentális síkon folytatni a beszélgetést, így váltok is, mielőtt még egy kis dinamittal is megküldöm a fiú alatt az amúgy sem túl erős fát… ~Az alfád mit szólna hozzá, hogy az egyik farkasa csak úgy elutazik? Tudtommal elég szigorúak az ilyesmivel… Remélem tudod, hogy az ő beleegyezése nélkül felejtős a dolog. Még ha segítek is neked, nem hiányzik, hogy utána a falkád azért vadásszon rád, mert azt hiszik, hogy én raboltalak el, vagy ilyesmi, remélem, ezzel te is tisztában vagy, Sam.~
Azt hiszem, kezdek egyre jobban összezavarodni. Amikor kiruccanást emlegetett nekem a fiú, szó se volt ilyesmiről. Kivételesen nem a naiv világlátásom miatt gondoltam azt, hogy a nyaralás címszó alatt tényleg azt érti, hiszen honnan lett volna bármi fogalmam is arról, hogy éppenséggel nem a szokványos módon érti. Nem sokszor éreztem ilyet, legalábbis a fiú iránt biztos nem, de dühös voltam rá egy kicsit. Nem volt tőle túl fair dolog, hogy úgy hozott ide, hogy szinte semmit se tudok. Fene a szerencséjét, hogy tudja, hogy nem hagynám csak úgy itt, ahogy, akármilyen… veszélyesnek is tűnik a dolog, oda is elkísérem, ha kell. Pedig néha meg kéne tanulnom nemet is mondani. Lassan bólintok, de valahogy érzem, hogy az a holnap, nem pont holnap lesz. Sőt, látva tekintetét, még el is mosolyodok, bár nem mondom, hogy most olyan mosolygós kedvbe kerültem éppen. Tudatlannak érzem magam, amit nem szeretek, mert kicsit úgy vagyok kezelve, mintha nem is tudnám kezelni a dolgokat. Lehet, hogy naiv vagyok, és mindent egy bizonyos rózsaszín köd mögül látok, de ennél azért több is vagyok. A beszélgetésbe nem folyok bele, nem is szólok hozzá, csak figyelek. Nem is igazán tudnék én itt bármit is mondani, előbbiekből kifolyólag. Kérdésem az lenne, nagyjából kismillió, de azt hiszem ez is beleesik a majd holnap kategóriába. Arra azért felkapom a fejem, hogy sem embert, sem vadat nem keresett még. De inkább magamban tartom a kérdés, ismét. Csak meglepetten nézek Sam-re, amiért erről sose mesélt. Hát, tényleg ennyit arról, hogy ismerem. De most tényleg nem ez a helye és ideje annak, hogy ez ellen bármit is tegyek, vagy pont erről vonjam kérdőre, vagy bármit is tegyek ellene.
Nem akarom elképzelni, mégis képtelen vagyok kiverni a fejemből a képet, ahogy Odette kezéhez egyszerűen hozzánő a fegyver. A minket odabent fogadó rendetlenségre én aztán nem mondhatok semmit, látná bármelyikük a szobámat a Lakban. Sue valószínűleg a hitéből is kitérne, pedig sosem ordítozott velem, Odette meg vadászhatna ott egy hétig is, akkor sem irtana ki minden rágcsálót, és valószínűleg Hannibál is ismét föllázadna a szörnyű bánásmód miatt. Szóval maradjunk annyiban, hogy nekem semmi jogos ítélkezni itt. Fene, ha egy ilyen helyen élnék, a két kezem összetenném, nem is beszélve arról, hogy milyen jó lenne Sue-ék házában élni. Örülök, hogy Odette nem nyeli le keresztben sem átvitt, sem szó szerinti értelemben. Még én is érzem Sue zavarát, és szívem szerint magamhoz vonnám, megölelném, és addig tartanám így, amíg vissza nem adhatom neki azt a biztonságérzetet, amihez emberként joga lenne. De nem tehetem, részben azért, mert lehet, csak még inkább zavarba hoznám, ha vadidegenek előtt ölelgetném, szóval csak marad a csendes „Itt vagyok, veled vagyok, semmi baj nem érhet” pillantás, és persze a kézsimogatás. És közben átkozom magam, amiért nem vagyok képes többre ezért a lányért. De majd. hamarosan. Csak nem ma. – A bátyja próbálta. Nem sikerült neki. És mint mondtam, én csesztem el a dolgot, az én felelősségem a lány is, és az, ami vele történt – jelentőségteljes pillantást vetek Odette-re, hogy tudja, miként értem. Igen, Lucy egy közülünk. – Az információ pedig egészen friss. Másfél hetes legfeljebb. A srác átfésült mindent északon, de a Nílus vonalán már nem tudta követni őket. És szerinted nem tudom, hogy nehéz dolog? Odette, szerinted mégis miért nem ülök a repülőn már most, és vetem bele magam abba a rohadt sivatagba? Te idősebb vagy nálam, és tapasztaltabb – hogy mennyivel, azt inkább ne említsük –, te tudod, hogyan kell legalább elkezdeni… Kérlek, Odette, nem tudom, ki máshoz mehetnék… – Tekintetem szinte könyörög a nőnek. Igen, könyörgöm, és ha kell, hát még sírni is fogok, de az őszinte lesz, bár remélem, nem akar ennyire megalázni Sue előtt. ~ Az Alfát bízd ide. Meglesz az az engedély, ha kell, hát üzenetet hagyok, amiben elmagyarázom, mi történt, mielőtt lelépnék ~ küldöm vissza gondolatban. Igen, eltökélt vagyok, méghozzá baromira. A múlton csak úgy tudunk túljutni, ha nem félünk szembenézni a hibáival, erre rájöttem. És Lucy… Lucy az én hibám. Az én felelősségem. Meg kell őt találnom.
Csak hallgatom, ahogy a fiú beszél, közben pedig a tekintetem önkéntelenül is a lányra vándorol. Kicsit sajnálom, hogy nem nagyon tud hozzászólni a dolgokhoz, csak ül ott, csendben. Nem fér a fejembe, hogy ha Sam még nem avatta be a dolgokba, akkor miért hozta magával? Csak, hogy bemutathasson minket egymásnak, aztán ennyi? Mert ezt azt hiszem máskor is lazán megejthettük volna, és neki se kell az éjszaka közepén a vadont járnia… -Szóval a bátyja, stimm. –bólintok lassan, majd arra a nagyon-mondani-akarok-valamit-vedd-már-a-lapot pillantására is. Meg arra is, hogy másfél hetes az infó, meg hogy a tesó is kutatott már. Komolyan, mint valami bólogatós kutya a kispolski hátsó ablakában, bár így az éjszaka közepén örüljenek, hogy még ennyire futja, azok után, milyen álmatlan éjszakáim voltak újabban. -Figyelj, Sam –kezdek bele amikor kérlelni meg győzködni kezd, majd intek is neki, hogy ennyi elég volt, nem kell tovább erőltetni a dolgot. ~Ez az üzenetet hagyva lelépek te is tudod, hogy nem megoldás. Ő az alfád… Azt hiszed, díjazná?~ -Kedves tőled, hogy egyből én jutottam eszedbe, de ez azért nem ilyen egyszerű… Mikorra tervezted ezt az utat? Csak mert így, hogy a tesóm nincs itt, nem hagyhatom csak úgy itt a lovardát, remélem, megérted. Élve nyúzna meg, ha megtudná… Tudod mit? Maradjunk annyiban, hogy gyűjtsd össze az összes meglévő nyomot, amitek csak van. Leírások, emlékek, esetleg valami használati tárgy a lánytól… ~Ha a szaga ismerős, az sem utolsó…~ -És a bátyjával is szeretnék találkozni, amennyiben tényleg sort kerítünk erre az útra. Nem állítom, hogy hazudsz, vagy ilyesmi, de első kézben mégiscsak hitelesebb bármilyen információ, mint amikor már több emberen áthalad. Azt javaslom, hogy majd valami emberibb időpontban majd még beszéljük meg a dolgot, aztán töviről hegyire elmesélhetsz mindent, amit tudsz. Nem mint ha most zavarna, csak nem hiszem, hogy túl sokra emlékeznék belőle reggelre… ~Ha pedig azt akarod, hogy Sue velünk tartson…~ Remélem tisztában van vele, hogy az mennyit bonyolít a dolgon, és milyen sok dolga lesz még vele. Nincs semmi bajom az emberekkel, de ő akkor is „csak” egy ember. Lassabb, fogékony a betegségekre, törékenyebb, gyengébb… Ez pedig minket is jóval lassítana. Ami nem akkora gond, de nem árt számolni vele már időben – védőoltások és társai… Banyek, jut eszembe! -Sue, Sam, kértek valamit inni? Van… -sör, bor, vodka, jó kis francia pezsgő, likőr, de lehet, nem a legjobb ötlet az éjszaka közepén két tinit leitatni- …almalé. Meg talán barack is, bár arra nem mernék esküdni. Ha bárki bármit kér, akkor feltápászkodok a székről aztán szervírozom a rendelést, ha nem… hát, akkor csak punnyadok tovább a székemen, aztán kíváncsian hallgatom a fiú feleletét a szavaimra.
Velkan a dolog buktatópontja. Miért? Azért, mert bár én az életem is rábíznám, a legutóbbi találkozásunk után nem tudom, merjem-e. Azt mondta, hogy lesz pár szava Lucyhoz, amiért a lányból farkas lett. És labilis, labilisabb, mint valaha, ami aggodalommal tölt el. De nem tehetem meg, hogy kihagyom ebből az egészből, mert aljas húzás lenne a részemről, és én nem úgy játszom. Akaratlanul is oldalra pillantok, Sue-ra, hogy valamennyi erőt nyerjek. Tudom, hogy ő ott fog állni mellettem, ha más nem is. Ha Vel, Odette, Doktor Howard, vagy akár Yetta is magamra hagy, Sue ott lesz. Remélem. Nélküle már tényleg nem tudnék továbbmenni. – Figyelek – mondom, aztán jön a mentális üzenet, amire akaratlanul is elhúzom a számat. Azt hiszem, muszáj lesz kimutatnom, mennyire elkeseredett vagyok ezzel a dologgal kapcsolatban. ~ Valószínűleg nem díjazná. De Odette, mégis mit tehetnék? Ez a végső megoldás, ha lehetőségem van elkerülöm. De ha nem hagy más választást meg fogom tenni. – Én örülnék, ha nyáron lehetne lebonyolítani, már csak az iskola miatt is, de ha úgy alakul, akkor szerintem meg tudjuk oldani szeptemberben is – mondom. Nem hiszem, hogy el kell mondanom, mennyi mindentől függ ez az egész utazás. Odette persze a kulcsfigura, ha kell, hát én ellógok az iskolából pár hetet, úgyis olyan kis szürke egér vagyok, nem fog feltűnni senkinek. Ugyanerre viszont nem kérhetem meg Sue-t, még akkor sem, ha megőrülnék, ha nem jönne velem. Az „emlékek” szó említésére azért megrebben a szemöldököm, de remélem, Sue nem fog fennakadni rajta. – Rendben. Mire legközelebb találkozunk, összegyűjtöm, amit tudunk, és tudnunk kell. És összehozok neked egy találkozót Velkannal. ~ Tudom. Megteszem, amit meg kell tenni… ~ mondom, bár ettől a beszélgetéstől már előre rettegek. De legalább Odette nem dobott ki kapásból, hanem hajlik arra, hogy segítsen, ami már önmagában meg fogja könnyíteni az alvást ma éjszaka. A kérdésre Sue-ra nézek, és kezd komoly bűntudatom lenni, amiért elráncigáltam ide az éjszaka közepén. Jó ötletnek tűnt, de kiderült, hogy hülyeség volt, aminek végül nem lett túl sok értelme. Szívem szerint mondanám, hogy sajnálom, és bocsánatot is kérnék, de, azt hiszem, az még ráér. Haza fogom vinni, és gondoskodok róla, hogy ma éjjel kipihenhesse magát. Ha meg a szülei kezdenek el balhézni, esküszöm, fejbe vágom mindkettőt, aludjanak ők is. – Én nem kérek semmit – rázom meg a fejem végül.
Nem tetszik a fiú válasza, de erre csak egy szemforgatással válaszolok. Semmi kedvem az éjszaka közepén leállni egy kölyökkel ilyesmiken vitázni, szóval ha aktuálissá válik a dolog, majd akkor letisztázzuk. Nyár… augusztus… szeptember… hmm… Az nem rövid idő, Théo pedig még mindig nem tért vissza. Nem lesz ez így jó… Ahogy Sammie-t hallgatom, csak összevonom a szemöldököm, és alig láthatóan biccentek egyet, aztán pedig megpróbálok elfojtani egy ásítást, nem túl sok sikerrel. -Helyes –na végre valami, amit hallani akartam!- Utána pedig, ha megejtettük ezt a kis találkozást, majd nekiállok mozgósítani az ismerőseimet, hátha megtudunk valami konkrétabbat is a kisasszony hollétéről. Hát, ha nem, hát nem, akkor legalább megúszom a pincérkedést. Közben eszembe jut, hogy maradt még csiga is tegnapról, de lehet nem kapkodnának érte a gyerekek… A fiatalok valahogy sosem tudják értékelni az igazán jó dolgokat! Viszont… -Sue? –fordulok a lány felé- Gondolom az a bizonyos kis beszélgetés amit Sammel fogtok megejteni, azért sokat dob majd a dolgon, hogy te is velünk tartasz-e erre az egyiptomi „hajtóvadászatra”, viszont… amennyiben úgy döntesz, hogy te is jössz, azt tanácsolom, hogy mielőbb keresd fel a háziorvosodat, hogy kezdje el beszerezni, meg beadni a védőoltásokat. Nem lesz valami kellemes procedúra, de még mindig jobb, mint mindenféle ocsmányságot összeszedni egy idegen országban. –felelem, hisz ki akarna szuvenírként veszettséget, hastífuszt, vagy valami hepatitist hazahozni, nem igaz? Közben meg hálát adok az égnek, hogy nekem már ilyenek miatt nem kell aggódnom… Ezek után mondja valaki, hogy nem jó vérfarkasnak lenni! -Nos, ha nincs más… -kezdek bele, aztán sokatmondóan az ajtó felé pillantok- Nem akarlak kidobni titeket, csak fárasztó dolog egyedül vezetni egy lovardát. Felőlem akár be is vágódhattok valamelyik szabad ágyba, épp van egy pár itthon, aztán elég reggel hazamennetek. Gyerekek csak ne mászkáljanak egyedül a vadonban… -ajánlottam fel nekik az itt alvás lehetőségét. Aztán attól függően, hogy hogyan döntenek, vagy kikísérem őket a tornácig, vagy csak nyomok egy jóéjtpuszit a homlokukra aztán visszamászok az ágyamba aludni, egy „Bonne nuit!” búcsúzással.
//Ha nincs más, akkor részemről ennyi volt, köszöntem az éjjeli látogatást! //
Amíg a nő nem szólal meg, én vetek egy oldalpillantást a mellettem ülő lányra. Nem kellett volna idehoznom, meg tudtam volna ezt oldani másképp is. De úgy döntöttem, önző leszek. Igen, mert nekem volt szükségem rá, nem neki rám. És nekem lesz rá szükségem Egyiptomban, ahogy nekem lesz rá szükségem az elkövetkező időszakban is. Egész egyszerűen már a fejem búbjáig ér a fekália, és nem tudok belőle egyedül kimászni. Sue nincs benne ebben az egészben, vele lenni olyan, mintha… Mintha normális lennék. Tessék, kimondtam. Könnyebb volt, mint hittem. – Köszönöm. Tudom, hogy mondtam, és még sokszor fogom, de… nem lehetek eléggé hálás, Odette – mondom neki, és így is érzem. Ha jelen pillanatban kérne valamit, gondolkodás nélkül adnám neki. Na jó, Sue-t nem, de hát csak nem olyan, hogy elkérje… Nem, biztosan nem, mégis miket gondolok én? Komolyan, lehet nem ártana mondjuk aludnom néha ezek helyett az éjszakai kiruccanások helyett. Így csak lehajtott fejjel hallgatom, amit a lánynak mond, és próbálok nem belegondolni, szegény lánynak mit kell majd kiállnia. Soha nem volt még nála jobb barátom. – Nem tudom… szerintem hazamegyünk – mondom a nőnek. Bár, ami azt illeti, valószínűleg meg fogom kérni Sue-t, hogy hadd kucorodjak már be az ágya alá, úgyis olyan jól elvoltam ott, és nem hiszem, hogy át tudnék vágni az erdőn át, föl a hegyre. Egyszerű lenne innen hazamenni, de nem tehetem meg, hogy a lányt a sötét erdőben hagyom. Egyébként is, olyan jól esik, ha a kezét foghatom. Csak tudná, mi vagyok… Félek attól a beszélgetéstől. Félek? Fenéket, rettegek. – Köszönöm még egyszer, Odette. Aztán már kívül is vagyunk az ajtón, én pedig ezúttal a kezemet nyújtom a lány felé, mint holmi lovag. Szívem szerint a karjaimba zárnám, és bocsánatot kérnék, amiért ide hoztak, minden okból, amit ő tud, és abból is, amit nem… De nem teszem. Csak mosolygok rá, és remélem, elfogadja a kezem. Ha megteszi, hazakísérem, és egészen biztosan nem hagyom magára reggelig. Ha kell, az ablaka alatt alszok…
Raven temetése után pár héttel járhatunk. Az idő egyre hűvösebb, a hajnal csendje békésen ül rá a lovarda környékére. Még messze a nyitás ideje, mégis egy kisebb teher autó parkol le a lovarda előtt. Egy postai egyenruhát és sapkát viselő férfi száll ki a járműből, majd a kocsi hátsóajtaját kinyitva vesz ki onnan egy kisebb csomagot. A férfi még új lehet, nem nagyon tudja megállapítani az épületek közül, hová kellene letennie a csomagot. Végül a faház felé veszi az irányt, aminek ajtaja félig nyitva. A helyiségbe lépve hagyja ott a dobozt, meg egy postai papírt, hogy a kézbesítés megtörtént, majd amilyen gyorsan érkezett, úgy távozik is. A doboz mélye egy levelet, egy ékszerdobozt, s egy finom anyagú egyiptomi öltözékeket tartalmaz.
A nyaklánc: Isis Nyakék
3 Különböző Egyiptomi Női Viselet, egyik Ókori divatú: Szoknyák
A levél:
"Kedves Odette!
Gondolom meglep az ajándék. Az a vén, bolond raszta gyerek írja neked e sorokat, aki megpróbált elhívni randevúra. És igen, itt most érezd ki a szemrehányást, amiért nem kerestél meg! Nyugi, csak viccelek. Mivel nem jelentkeztél, mielőtt elutaztam közös barátunkkal (Alexel) Afrikába, kicsit kutattam utánad. Így leltem rá a címedre is, és a teljes nevedre. Elvittelek volna téged is, de amikor utánad kérdezősködtem, azt mondták, nem vagy elérhető. De hogy ne bánkódj, küldök neked egy kis ajándékot. Remélem, tetszenek. Ha nem, nyugodtan mondd meg! A ruhák vásárlásánál kicsit gondban voltam, de Alex segített, úgy nagyjából leméreteztünk... Szóval, ha nem jók, bők, vagy kicsik, akkor kendd a gyerekre. De ha esetleg jó rád, akkor szívesen leellenőrzöm legközelebbi találkozásunkkor, hogy áll rajtad. *Kacér mosoly* A nyaklánc egy Ízisz nyakék. A szeretet, születés és család amulettje. Íziszt a termékenység, a szülés, az anyaság, a nőiesség, a sors, a hitvesi hűség, a testvéri szeretet, a víz, a tenger, a hajózás, és a mágia istennőjeként tisztelték. Talizmánként viselve, segít a családi összetartásban, védi az anyákat és a gyermekeket. Mivel meséltél a testvéredről, gondoltam jól jön egy ilyen. Remélem, azért azóta sikerült megbeszélned vele a problémákat. Hogy őszinte legyek, most itt ülve a hotel szoba teraszán, némi alkohol elfogyasztása után, azt hiszem őszinte lehetek veled. Tudom, hogy kicsit korai, és igazából egyszer láttál csak életed során, de... megfogtál. Kislány, megfogtál. Most biztos őrültnek tartasz, de én őszintén remélem, hogy ha más nem is, de egy mély barátság kialakul köztünk. Jó, én többet is szeretnék bevallom, de remélem holnap ezt a levelet kitépi a kezemből Alex, és nem adjuk postára. Na mindegy, ha mégis eljut hozzád, akkor kérlek jól teremts le! Vagy nem tudom... Azt hiszem, zárom soraimat. Remélem, nem ijesztettelek meg! És remélem, hamarosan újra viszontláthatlak!
Tegnap még úgy terveztem, hogy ma reggel bemegyek a városba. Úgy is aktuális lenne egy bevásárlás, akármennyire is nem volt kedvem hozzá, viszont volt egy aprócska kis bibi – eltűnt a kocsikulcsom. Mióta realizáltam a dolgot, már az egész szobát felforgattam, sőt, a lakás nagy részét is, nem kis kupit hagyva magam után, azonban semmi, mint ha a föld nyelte volna el. Miután már Sam kispárnája alatt, meg a hűtőben is megnéztem, eredménytelenül, úgy döntöttem, hogy teszek egy próbát az istállóban is. Csak egy percre ugrottam át, tényleg! Legalábbis én annak éreztem azt az időtartamot, amit a falióra több mint fél órának, de legalább sikerrel jártam. Igaz, csupa szalma lettem a keresés végére, de legalább megvolt, így aztán már csak az iratokért kellett visszabattyognom a házba – bár tudnám minek, ha valamelyik rendőrnek eszébe jutna igazoltatni, kétlem, hogy az iratok hiánya lenne a legnagyobb bajom egy ilyen autóval. A tornácra lépve még megüti a fülem a távolodó gépjármű hangja, de nem tulajdonítok neki nagy jelentőséget. Viszont, ahogy a házba lépbe kiszúrom a dobozt, egész meglepődök. Kézbe kapom, a cetlivel együtt, majd amikor látom, hogy nekem címezték, egyből lehuppantam vele a kanapéra, hogy kibontsam, mint valami lelkes óvodás a karácsonyi ajándékot. Bár hogy ki küldte, az eddig rejtély volt, de túl sok tippem nem volt… Théo, Lascar, Benji, esetleg valami régebbi falkatárs, bár azokból már nem sok maradt… Mondjuk ahogy meglátom a szépen összehajtogatott ruhákat, meg a nyakláncot, szinte egyből kiesik a rostán minden jelöltem, bennem pedig kezd felmerülni a gyanú, hogy itt valamit nagyon félrekézbesítettek… vagy címeztek. És akkor megtalálom a levelet is, a doboz legalján lapulva. Nekem se kell több, erre aztán egyből felcsillan a szemem, hisz milyen ritkaságnak számít az, ha a mai világban valaki kézzel írott levelet kap, nem igaz? Vagyis… na jó, én imádom, de azért kevés hasonlóval találkoztam…Na de visszatérve a levélhez, miután ez sem volt megcímezve, inkább olvasni kezdtem, hátha abból kiderül, hogy kitől kaptam? És tessék! Már az első sorban választ is kaptam a kérdésre, viszont ahogy eszembe jutott Raven, meg a temetése, amit szinte már el is felejtettem, meg az az iszogatós este, meg az egyentetkók, amikor pedig realizálók bennem, hogy ezt tulajdonképp még a halála előtt írta nekem… (Éljen az alaszkai postaszolgálat!) Ahogy a tekintetem lassan siklik a sorokon, egyszer csak azon kapom magam, hogy egy-két könnycsepp azért kicsordult, mégis… egyszerűen nem bírtam megállni, hogy ne mosolyogjak a levelén. Egyszer-kétszer még hangosan fel is nevetek, mondjuk elképzelem a két fiút a ruhaboltban azzal a bizonyos méretezéssel… Amikor a nyakláncra terelődnek a sorok, előveszem a dobozból, hogy még egyszer, alaposabban megnézzem magamnak. Bár először csak pislogok, hogy milyen sok mindennek az istennője akit ábrázol, de mégis, ahogy elmeséli, miért pont erre esett a választása, egész elérzékenyülök. Na igen… amikor aznap este letámadtam, akkor is épp Théo miatt voltam kiakadva. Emlékezetes lehetett, ha így megmaradt benne. Valahol, a levél felénél azonban az egész átvált egy sokkal… komolyabb stílusra, és ahogy tovább olvasom, úgy kerekednek el lassan a szemeim, miközben a mosoly lassacskán elhalványul az arcomon. Mire a végére érek, már csak úgy patakzik a könny a szememből, ahogy kissé remegő kézzel kapaszkodok még mindig a levélbe. Nem, nem az volt rám ilyen hatással, amit írt, hisz azok alapvetően kellemes, szívet melengető dolgok lennének… amennyiben még az élők között járna az, aki e sorokat papírra vetette. Hogy ez milyen mocskos húzás volt a sorstól… arra szinte szavakat sem találok. Hosszú percekig ülök így egy helyben, mozdulatlanul, szipogva, miközben újra és újra elolvasom a levelet, akármennyire is fájdítom ezzel a szívemet, mígnem végül erőt veszek magamon. Fogom a dobozt, majd a levelet is, majd a szobám felé veszem az irányt, hogy biztonságba helyezzem az utolsó kézzel fogható emlékeket, amik a férfi után maradtak. Raven, te idióta… Ha tudnád, hogy kerestelek… Igaz, akkor már túl késő volt… Az én hibám. De miért? Miért kellett így történnie? Miért kellett meghalnod? Ó, hogy cseszd meg… Mondhatom, "szép" kis büntetés azért, amiért nem kerestelek hamarabb. Remélem, figyelsz onnan fentről, mert akkor veheted úgy, hogy most megkaptad azt a várva várt leteremtésedet…
Nem tudom, meddig rohantam. Percek, órák, fingom sincs, tényleg nincs, de azt tudom, hogy az öltöny több helyen elszakadt, a homlokomról a vér a szemembe és a számba folyt, és alapvetően úgy nézhetek ki, mint egy kivert kutya. Úgy is érzem magam, hogy teljesen őszinte legyek, de a fák között üvöltözés nem bizonyul hatásosnak. Próbáltam már. És amekkora farkas-koncentráció itt van, én nem szívesen időznék sokáig vérző fejjel az erdőben. Szóval ideje elmenni a lovardába. Még egyszer utoljára… Mikor belépek a területre, már tudom, hogy Odette otthon van. Ennek ellenére csak belépek az ajtón. Némi zajjal, indulattal bevágom magam mögött, leakasztom az első téli sapkát a fogasról, és az sem érdekel, hogy rózsaszín, aztán a fejembe húzom. Nem akarom, hogy így lásson, nem akarom, hogy bárki is így lásson. Csak a szobámba megyek, előszedem a hátizsákom, és pakolni kezdek, közben pedig masszívan anyázom Northlake-t. Mégis mit várt tőlem? Hogy majd az ölébe hajtom a fejem, és elsírom, mennyire boldogan ölöm meg azokat, akik kedvesek nekem? Egy idő után már nem is pakolok – bár ezt inkább csak célba dobálásnak nevezném, lőszerem, amit találok –, egyszerűen csak bekucorodok a sarokba, és a fejem verve a falba zokogni kezdek. Szeretnék valakit hibáztatni magamon kívül, Ashleyt, a világot, Ashleyt, Darrent, Ashleyt, valakit, de nem megy. Csak magamat okolhatom, én vagyok a hülye, én hoztam magamra a bajt, és ha valamikor akartam halott lenni, hát most egészen biztosan.
Újra hétvége… az a szép a „vendéglátós” munkákban, hogy az ember búcsút mondhat a hétvégi lazsálásoknak, ugyanis az tipikusan az az időpont, amikor a legtöbb ember ráér kikapcsolódni. Nem elég, hogy egész héten fárasztanak, pont hétvégére jön mindig a neheze. Nem csoda, hogy addigra mindig úgy érzem magam, mint akit megrágtak és kiköptek, így aztán előszeretettel sóztam át ilyenkor Benji nyakába a munkát, ha már épp nem volt beosztva járőrözni. És most nem volt, szóval úgy döntöttem, ma pihizős napot tartok. Este még kikapcsolódásként farkasként elmentem futni egyet az erdőbe, aminek aztán az lett a vége, hogy éjszaka hazaérve csak beestem a szobámba, aztán a szőnyegen kiterülve úgy, ahogy voltam, farkas alakomban szunyáltam végig az egész délelőttöt. Sőt… szerintem képes lettem volna a délutánt is átaludni, ha nem keltett volna fel az a becsapódó ajtó… Grr…
Még fetrengek egy sort a kis szőnyegemet, jól összeszőrözve, aztán végül egy lusta ásítást meg néhány nyújtózkodást követően feltápászkodok, hogy kibattyogjak a szobámból. Első utam a konyhába vezetne, ha történetesen nem jöttek volna olyan furcsa zajok Sam szobájából, így aztán inkább felé vettem az irányt. Az ajtón belépve aztán egyből megcsapja az orrom a vér jellegzetes fémes illata, ami már nem enged jóra következtetni, hát még a sírással egybekötött falbontás…
Szép lassan odasétálok mellé, majd óvatosan oldalba bökdösöm az orrommal, végül vigasztalásként arcon nyalom, figyeljen már rám…
A fejem még mindig verem a falba, bár egyre kisebb lelkesedéssel és elánnal, mert egyrészt fárad a nyakam – kapja be –, másrészt minden érintésnél fel akar robbanni a homlokom, én meg egészen hálás lennék, ha mondjuk meg is tenné, mert akkor nem kellene tovább foglalkoznom semmivel és senkivel. Tekintetem a táskámra siklik. Tudom, hogy nem mehetek el búcsú nélkül, ami csak jobban fáj, hát még a tény, hogy Sue elé is oda kell állnom, miközben a neve virít a homlokom közepén. Ekkor lép be Odette, és hozzám sétál. Látom, hogy farkas alakban van, és miután képen nyal, odabújok hozzá, úgy karolom át a nyakát, mintha nem is akarnám elengedni. Bundájának illata, melegsége megnyugtat. A vérzés már elállt, a vér megalvadt, és a fejemre is ráragadt a sapka. Legalább így nem kenem össze a nőstényt. A vért nem egyszerű dolog a szőrből kihozni, tudom én, párszor próbáltam már a patakban. De fog hiányozni az a patak, meg minden más is innen… – Annyira elbasztam – suttogom, és hangom még mindig remeg. – Elmentem Northlake-hez, hogy visszavegyen, hogy ne kelljen elmennem, és ne hozzak veszélyt rád, vagy Sue-ra, és senki másra… Tudod mit kért cserébe? Rövid ideig hallgatok. Mérlegelem, elmondjam-e, avagy sem. Hogy szabad-e, és ha megteszem, ér-e valamit. Tud-e kezdeni valamit ezzel az információval, vagy csak összezavarom? Megtehetem-e egyáltalán. De úgy hiszem, muszáj tudnia, mit akart tőlem Northlake. Aztán eldönti majd ő, mihez kezd ezekkel a dolgokkal. – Azt akarta, kémkedjek utánad. És hogy öljem meg… – Nem tudom kimondani, inkább a fejemre mutatok, és lehúzom a sapkát. Fáj, mint a rohadt élet, de alatta a „Susan” felirat még mindig tökéletesen olvasható. Nem is fog eltűnni onnan, tudom, örök bélyeg lesz, akkor is, amikor a lány meghal. – Nem voltam rá képes. Nem tudom, jó dolgot tettem-e, vagy sem, de nem tudtalak hátba szúrni benneteket. – El kell mennem a városból. Már holnap – mondom végül. Ez fáj a legjobban, és ekkor tör elő pár újabb könnycsepp a szememből. Nem akarok elmenni, nem akarok új életet kezdeni. Itt van minden és mindenki akit szeretek, mégis miért mennék el?
Ahogy Sam a nyakamba borul, mint valami halálra rémisztett óvodás, csak próbálom megnyugtatni a farkasát, hagyom, had ölelgessen, én meg alaposabban is szemügyre veszem a falat. Fasza, sikerült összevérezni, Lascar repesni fog az örömtől. Ó, hogy a sapkám is… á, mindegy, szerintem azt odaadom neki búcsúajándéknak. Óóó, te kölyök, hát nem megmondtam én neked, hogy csak óvatosan? Mit basztál el ennyire, hogy ilyen szar véget ért a történet? A kérdésére nem válaszolok, csak megnyalogatom az arcát, eltüntetve könnyeit, némi bíztatásként, hagyom, had beszéljen tovább. Néha jobb nem közbe szólni, aztán úgy is mondják maguktól is… És be is igazolódik a tippem, csak megered a nyelve. Mondjuk az első felén annyira nem ütközök meg, fogadok az őrzőktől kezdve, a hegyieken át az utolsó suttyó betolakodó is kémkedik utánunk, mint ha olyan hű-de-nagy titkokat rejtegetnénk… Mindegy is, azonban a Sue-hoz kapcsolódó szavaira már én is megmozdulok. ~Sam, nem hiszem, hogy lett volna olyan megoldás erre az esetre, ami mindenkinek megfelelt volna. Nem tündérmesében élünk, hogy mindig van boldog befejezés mindenki számára… Én értékelem, hogy nem árultál el, ahogy biztosra veszem, hogy Sue is, viszont így meg te iszod meg az egésznek a levét… Neked kell tudnod, hogy a saját értékrended szerint jól döntöttél-e. ~ feleltem mentálisan, amikor pedig közli, hogy mennie kell, egy újabb kérdést hallhat a fejében ~ Ez is Darren döntése? ~ ~Azért remélem, ha már ilyen rosszul alakultak a dolgok, tanultál belőle – farkasok vagyunk, soha, SOHA ne áruld el a gyengeségedet másoknak, mert ki tudja, később hogy használják fel ellened. Sajnos van, ami sosem változik, mindig is a hozzánk közel állókkal tudnak a leginkább sarokba kényszeríteni…~ Azt meg már nem továbbítom neki, hogy szép dolog a szerelem, pláne ilyen fiatalon, de… vajon megéri, hogy ilyen áldozatokat hozzon érte az ember? Pláne ha így az is lehet, hogy örökre elszakítja magát attól, akit szeret? És még ez sem jelenti feltétlenül a másik épségét, mert mi arra a garancia, hogy a hegyiek ezentúl békén hagyják a lányt? És nem használják fel esetleg újra, hogy valamilyen úton-módon a saját céljaikra? A keserű igazság az, hogy semmi…
A farkasomnak használnak a másik energiái, kicsivel talán nyugodtabbá válik, és vele együtt, valahol mélyen én is. Szipogok párat, aztán abbahagyom a sírást. Amúgy sem férfiemberhez méltó. Bár ha én annak merném nevezni magam, Darren Northlake már késsel a hátában úszna lefelé a Chenán. Na jó, Sammie, ne menjünk ennyire messzire, majd visszatérünk erre ha öregebb leszel, vagy legalábbis tudsz anélkül emberre lőni, hogy teljesen összeomlanál lelkiekben. Odette közben lenyalogatja azokat az utolsó, inkább már harag, mint elkeseredés szülte könnycseppeket, én pedig beszélek. – Talán volt. De én nem láttam – mondom. Amikor odáig ér, hogy nekem kell tudnom, jól döntöttem-e, fölszegem a fejem, és a farkasa szemébe nézek. Most először láthat valamiféle halovány, gyengécske elhatározást a szememben. – Ha újra ott kellene állnom előtte, akkor sem cselekednék másként, Odette. Egyszerűen túl sokat kért… Azért szöktem el otthonról, mert nem akartam, hogy egy barátom is megsérüljön miattam, aztán New York után ez csak még erősebb lett. Nem bírtam volna ki, ha Sue vagy te keveredtek bele ebbe, nektek esik bántódásotok miattam. Bármi történjen is elviselem… Csak kívánom, bár ne kellene. – Az övé – bólintok. Még mindig földereng előttem az arca, az ezüstpenge agonizáló érintését követően, de szavai valahogy még annál is jobban fájtak, mint a penge okozta sebek. Hallgatom közben, amit a nő mond, hogy ne hallgatnám. – Ó, ne aggódj, ezt egy életre megtanultam, soha többé nem hallja tőlem senki sem Sue, sem a te nevedet rajtatok kívül. Még az Öregét sem! Energiáimon érezheti az ezután feltámadó elszántságot és a haragot, amit egyetlen ember, Darren Northlake iránt érzek. Talán jobb is, hogy azt mondta, el kell mennem a városból, mert félek, rátámadnék azután, hogy a szeretteimmel próbált zsarolni, de tudom, annak mi lenne a vége. Nem vagyok tévképzetes, látom én, mik az esélyeim. Nem, a legjobb lehetőség az, ha elmegyek. – Vigyáznál rá? – kérdezem, és Sue-ra gondolok. – Félek, mibe kerülhet, ha én elmegyek. Nem kérem, hogy szállj szembe az egész falkával, csak néha nézz rá, hogy jól van-e… És ha küldök levelet, odaadnád neki? Meg írok neked is, szeretnék, csak… Érted, ugye? Egyikőtöket sem akarlak veszélybe sodorni semmilyen módon, de tudom, te vagy az, akivel nagyobb biztonságban vannak a titkaim, te meg is tudod védeni őket. Tessék, még normálisan kifejezni sem tudom magam. Nem izgatott vagyok, végtelenül szomorú, és fingom sincs, hogyan megyek innen tovább. Vagy, hogy hová. Olyan sok, szép város van a világon, de tudom, egyik sem lenne ugyanolyan, ha ők nem lennének a közelemben. Nem tudnám értékelni a világot, ha nincs velem Odette és Sue.
~Stresszhelyzetben ritkán jut eszébe az embernek, ha utána állsz le gondolkozni rajta, az meg már úgy se segít senkit, csak magadat emésztenéd, hogy miért nem jutott eszedbe akkor… ~ válaszolom a szavaira.
Arra, amit ez után mond, csak nagyban hallgatok. Értékelem, hogy ilyen fontos vagyok a számára, viszont azzal is tisztában vagyok, hogy ő volt az, aki elhagyta a falkát… Ha pedig úgy döntött, hogy mégis visszakönyörgi magát, akkor meg tisztában kell lenni azzal, hogy bizonyítania is kell. És ha rárakjuk a képzeletbeli mérleg két serpenyőjére, azt a keveset, amit a falkavezér kért, meg azt a sokat, amit Sam már nem volt hajlandó meglépni… Na igen, kinek melyik oldalra billen a mérleg. Én már mondtam neki korábban is, hogy a helyében inkább hanyagolnám ezt a találkát Darrennel, de hallgatott rám? Naná, hogy nem…
~Sam, ettől azért kicsit komolyabb a helyzet…~ -felelem a reakciója hallatán, hisz úgy tűnik, nem épp úgy értelmezte a dolgot, ahogy én gondoltam, de mindegy.
Majd, az évek meg a tapasztalat… Telik-múlik az idő, ismerősök jönnek-mennek, aztán egyszer csak azon kapja magát, hogy elrohant 100 év, és már csak valami halvány emlékképként élünk a tudatában, miközben a helyünket átveszik mások, új barátok, szerelmek, falkatársak… Azt hiszem, azért látszik, hogy élete nagy részét a teremtője nélkül élte le a kölyök, vagy legalábbis egy épeszű mentor se foglalkozott vele hosszabb ideig. Tudom, eleinte minden kölyöknek időbe telik, mire levetkőzi ezeket az emberi rigolyákat és megszokja, megtanulja a farkasok életvitelét, de… Sajnáltam Samet, hogy nincs mellette valaki, aki egyengesse az útját. Azt hittem, talán egy időre majd én lehetek ez a valaki az életében, de úgy tűnik, másképp alakultak a dolgok.
~Megpróbálok.~ üzenem neki, mert azért elég „rizikós” egy kérdés.
Ha arra számít, hogy naponta kijárok meglátogatni, meg őrt állok az ablaka alatt, akkor sajnos ki kell ábrándítsam, így is alig van szabadidőm, na meg ha több lenne, se akarok bébiszitterkedni egész Fairbanksi életutam alatt, de pár átruccanás azért még belefér.
~Persze, azokat bízd csak rám. Amúgy… tőle is el akarsz búcsúzni? ~ bökök a homlokára, így, hogy egy kicsit felcsúszott a sapka, a kikandikáló részekből sikerült összeraknom, mit rejtegethet annyira ~ Vagy csak levélben? Vagy találjak ki én valamit, miért lécelsz le ilyen hirtelen?~
– Jah. Én is erre fogom – mondom, és magamban tényleg szeretném. De nem tehetem, hogy őszinte legyek. Ez én voltam, teljesen és száz százalékosan. Mit tegyek? Éljek hazugságban, figyeljem, ahogy minden összeomlik körülöttem? Hazudjam azt Sue-nak, hogy minden rendben, hazudjam azt Northlake-nek, hogy soha nem találkoztam a lánnyal az iskolán kívül? Mi a büdös fenét tehettem volna? Nem, én azt választottam, ami nem temet maga alá… Bár elmondhatnám, hogy nem dobálnak rám éppen földrögöket, miközben ezen gondolkodom. – Tudom. Csak… próbálom azt a kevés jót nézni belőle, amit kapok – felelem. Tudom, hogy komoly a helyzet, hogy az istenbe ne tudnám? Én vagyok az, aki egy névvel a homlokán ücsörög itt, és rajtam csattan az ostor. De Odette minden bizonnyal pontosan tudja, hogy miként érzek, ha másból nem, hát az energiáimból, melyek aztán árulkodnak minden negatív érzésről a szomorúságtól a vad gyűlöleten át egészen az elveszettség érzéséig. Amikor azt mondja, megpróbálja, föllélegzek. Tudom, hogy Sue jó kezekben lesz, és meg fogom neki írni, hogy ha bármi problémája van, kikhez fordulhat velük. Odette ezek közül az emberek közül való, és végtelenül megnyugtató, hogy tudom, figyelni fog rá. Tudom, ez nem eskütétel amellett, hogy egész hátralévő életében őrizni fogja, de nem is kell. Mert az én leszek. Vissza fogok jönni, ha már merek, talán nem kell hozzá sok idő, és elviszem majd magammal a lányt, ha ő még akkor ugyanígy érez majd. – Köszönöm – mondom, mind arra, hogy figyel rá, mint a levelekre. A kérdésére viszont muszáj elgondolkodnom. – Nem tudom. Szeretnék, de így – mutatok a fejemre – nem merek. Önmagát okolná, és nem akarom, hogy bűntudata legyen. De mindjárt írok neki, hogy mi történt. Ezt a kis részletet pedig kihagyom. Nem szeretek hazudni neki, nem is akarok, de mégis mit tehetnék? Arról nem is beszélve, hogy itt a születésnapja. Olyan terveim voltak, de olyanok, hogy tudom, minden jól sikerült volna. Talán ezért is vagyok igazán mérges Darrenre. Mert tele van a tököm azzal, hogy az ilyesmi mindig akkor történik, amikor már kezdek boldog lenni valahol. – New Yorkra gondoltam – mondom. – Vagy Bostonra. vagy Seattle-re. De leginkább New Yorkra. Mielőtt idejöttem hozzád, az volt az utolsó hely, ahol igazán otthon éreztem magam, ismerem a várost, ha baj van, ott el tudok tűnni napokig, és senki sem talál meg. Csak nem tudom… Bárhová megyek, hogy találjak szállást ennyi idő alatt?
Én többnyire csendben ülök, mellettem Sam dettó, jól mutathatunk ketten, mint két savanyú uborka amit ott felejtettek a sarokban. Érzem én, azt, amit ő is, ő is érezheti a sajnálatomat, meg hogy mennyire fáj, hogy így alakult, de az a nagy büdös helyzet, hogy ezt most teljes mértékben magának köszönheti, és nem igazán tudnánk mi sem tenni ellene… ~Légy erős, Prücsök! ~ gáz, de csak ennyi futja tőlem. Vagyis… elkezdhetném itt kioktatni a kölyköt, hogy hol, hol, meg hol cseszte el a dolgot, már jóval korábban, amikor a vízesésnél magára haragította Darrent, meg korábban, amikor Sue-ról áradozott Ashleynek, de így is padlón van szerencsétlen, nincs szívem még jobban megtaposni a darabokra tört önbecsülését… ~Ahogy gondolod~ üzenem neki, és mááár is hatalmas kő esik le a szívemről. Levelet kézbesíteni azért még mindig nagyságrendekkel egyszerűbb, mint szóban előadni a rossz híreket. Mondjuk, a rossz hírek hozójának se élmény lenni, de na… ~Szóval New York, stimm. Majd lehet, elugrok meglátogatni téged, ha már rendeződtek a dolgok ~ utalok ezzel a falkák közti feszültségre, Ashre, Sue-ra, Darrenre, a tesóm emlékezetkiesésére, a lovarda-vezetésre, meg úgy mindenre ~ Amúgy szállás az van mindenhol, csak nem épp pénztárcabarát áron… Ha gondolod, megcsörgetem Benjit. Most épp szolgálatban van, de a tesója elég befolyásos, pénzes csóka, van annyi kéglije mint égen a csillag, annak idején mi is gyakran befoglaltuk 1-1 lakásukat, ha szükség volt rá. Kulcsok meg úgy emlékszem az öregnél is vannak, majd csórunk egyet neked. Amúgy… az útra csomagoljak valami kaját neked? ~
– Megpróbálok – mondom, és lehajtom a fejem. Tudom, hogy elcsesztem, hogy ne tudnám, és utólag tényleg egyszerűbb okosnak lenni, de akkor sem mondanám azt Northlake-nek, hogy nyugodtan hátba döföm azokat, akik kedvesek voltak velem azért az emberért, aki hiába kellene, hogy az Alfám legyen, egyáltalán nem tűnt, úgy, hogy hajlandó lenne visszavenni. Lehet, én látom rosszul, emberismeretem ugyanis még mindig zseniálisan szar, de megpróbáltam. Én tényleg megpróbáltam. Nem mondom még egyszer, hogy köszönöm, azt hiszem, az elkövetkező száz évemben úgysem leszek senkinek annyira hálás, mint neki ebben a pillanatban. Bár szavakba tudnám önteni! Helyette, csak fölállok mellőle, és az ágyhoz sétálok. Ott azért mégis csak könnyebb meg kellemesebb ücsörögni és az életem siratni, mint a sarokban. – Örülnék, ha meglátogatnál valamikor – villan egy árnyalatnyi vidámság a szememben és az energiáimban is. – Rossz lesz ez úgy, hogy senki sincs már ott, akit ismernék. Kivéve Shacter biztos urat, de ő nem izgalmas, bármikor lefutottam már gyerekként is… Elmélyedek egy kicsit az emlékeimben. Valamilyen nosztalgia-érzés igenis elkap, amikor arra gondolok, hogy visszamegyek New Yorkba, csakhogy nem így akartam. Szerettem volna, ha Sue velem jöhet, ha megmutathatom neki, milyen szép a város télen. Ez így rossz lesz, tudom. – Én… szeretlek titeket, ugye tudod? – nézek rá, amikor fölajánlja az öreg egyik lakását. Vagy a tesójáét, az most édes mindegy, de a tény, hogy nem kell az utcán laknom, már önmagában véve is csodálatos. Abból volt elég régebben, nem szeretném újra megtenni, amíg lehetőségem van rá. – Írok Sue-nak – mondom, miközben előkotrok egy papírlapot. – Ha végeztem segítesz a pakolással? Ennyi. Elbúcsúzni még lesz lehetőségem, és szavakkal nem tudnám kifejezni, mennyit jelentenek nekem ők. Hogy mennyire hálás vagyok, amiért befogadott, vagy azért, hogy nem csinál nagy ügyet abból, hogy el kell mennem. Ez az élet része, tudom én, de attól még cseszettül fáj valahol nagyon mélyen. Talán ahogy a napok telnek majd jobb lesz. Talán. De nem vagyok benne biztos.
Sam felkel, én pedig csendben követem. Úgy látszik, bejött a „tervem”, hogy a látogatás említésével egy icipicit jobb kedvre derítsem, amikor pedig hangot is ad neki, csak egy farokcsóválással reagálom le a dolgot.
~Tudom, hogy most nem nagy vigasztalás, de hidd el, majd találsz ott is új barátokat, szövetségeseket. ~ próbálom vigasztalni, attól, hogy mi nem leszünk vele, elhiszem, hogy eleinte rosszabb lesz, nehezebb lesz, meg minden, de úgy is csak idő kérdése, hogy ez megváltozzon ~Hidd el, Sam, minél előbb túlteszed magad a dolgon és megbarátkozol az új helyzeteddel, annál könnyebb lesz! Nincs is annál rosszabb, mint görcsösen ragaszkodni a múlthoz…~
~Persze, hogy tudom. Olyan imádni valóak vagyunk, hogy minket mindenki! ~ tréfálkoztam egy sort vele, aztán finoman-játékosan megharapdáltam a fülét ~ Remélem te is tisztában vagy vele, hogy mi is szeretünk, Prücsök.~
Amikor közölte, hogy levelet ír, csak egy vakkantással jeleztem, hogy vettem az adást, na meg hogy számíthat rám.
~Addig megyek, visszavedlek, meg beszélek Benjivel~ üzentem neki, aztán már trappoltam is kifelé a szobából, had írja meg nyugodtan azt a levelet.
Miután újra emberi formámban tündököltem és magamra kaptam pár ruhadarabot, megkerestem, majd életet vertem az őskövület telefonomba, hogy tényleg lezavarjam azt a hívást, ha már megígértem. Közben persze átcsörtettem a férfi szobájába is, végigtúrva a fél szobát a kulcsok után, mire megtaláltam azt, ami nekünk kell. Zsebre vágtam, majd a kupit magam mögött hagyva a konyha felé vettem az irányt, hogy összedobjak néhány szendvicset az útra. 7 fogásos búcsúvacsorával nem akartam előrukkolni, meg fogadok, semmi étvágya, de ezek egy pár napig úgy is ehetők maradnak, új helyre érkezve legalább ne az legyen az első gondja, hogy honnan szerváljon kaját, mielőtt éhen hal.
Eleinte úgy terveztem, hogy meglepetésként csempészem be a rögtönzött kis „búcsúajándékom” a cuccai közé, de aztán eszembe jutott, hogy repülőgépen bizony nézik a csomagokat, és nem kéne pluszban szívatni szerencsétlen kölyköt, így még azelőtt nyomtam a kezébe az egyik gyorsan becsomagolt vadászkésemet, tokostól együtt, mellé a kis üzenettel:
„Ha esetleg szükség lenne rá a későbbiekben.
Remélhetően több hasznát veszed majd, mint a rózsaszín sapkának.”
Aztán segítettem neki bepakolni, közben próbáltam vigasztalgatni, bár tudtam, túl nagy eredménye úgy se lesz a dolognak, de mégis… talán egy kis útravalónak megteszi. Végül irány a repülőtér, könnyes búcsú, nagy ölelkezés, becsekkolás, zsepilobogtatás...
A Sames incidens másnapján kocsiba ültem és a lovardához hajtottam. Egyfelől tudni akartam, hogy Sam valóban lelépett, másfelől Odette-tel is beszélnem kellett. Kíváncsi voltam, hogy most így akkor mégis hányadán állunk, és hogy mi a véleménye erről az egészről. Őrült nőszemély, de nem ostoba, reméltem, hogy megértette az én helyzetemet is, és nem egy vérmes anyafarkassal fogok találkozni, akinek a kölykét kitéptem a karjaiból. Szép is lett volna, tekintve, hogy Sam nem a kölyke. Emellett a csatlakozási szándék felől se ártott informálódni, nem tegnap költöztek ide, érdekelt, hogy mégis mit terveznek, van-e egyáltalán valami... De elsősorban a személyes részek érdekeltek most. Az akkori haragom elpárolgott már, igaz az O'Connorsos vidámság is messzire került - hiába, józan voltam -, viszont nyugodtan álltam a találkozó elé. Nem balhézni mentem, vagy kicsapni, kicsapatni a hisztit, egyszerű baráti látogatás, a békés szándék jeléül pedig még csokit és abszintot is vittem. Emellett előre odaszóltam, tudjon rólam, ne higgye, hogy rajta akarok ütni. Vicc, hogy egy kölyök miatt ez van, de fő az óvatosság, sose lehet tudni, ki mikor kergül meg - magamból indultam ki.
Megérkeztem, leparkoltam a lovarda elé és a ház felé vettem az irányt. A nőstény itthon volt, éreztem az energiáit, ő is érezhetett engem, csak félig volt fent a pajzsom. Kopogtattam és vártam.
Mit ne mondjak, fura volt… Hogy Sam, miután már annyi hete, hónapja itt lakott, ilyen gyorsan távozni kényszerült. Hiányozni fog a kölyök, és nem csak azért, mert szűkös határidőn belül találnom kell valaki mást a helyére a lovardában… Viszont az élet nem áll meg, számára sem, csupán néhány 1000 km-rel arrébb folytatja a sajátját, amúgy meg, a kapcsolattartás az így sem fog megszakadni. Levelek, telefonálások, ha Benjivel meg Théoval meg tudtam oldani, akkor nehogy már most ne menjen!
Azt sejtettem, hogy előbb vagy utóbb Darren is fel fog bukkanni a házunk táján, ám a hívása után biztossá is vált. Igaz, nem említette, hogy miért, azért lett volna egy erős tippem. Sőt, talán kettő is… Viszont, hogy őszinte legyek, egy kissé féltem a ránk váró beszélgetéstől.
Eddig amennyire tudtam, igyekeztem kimaradni a falkák személyes balhéiból, mert ki tudja, mit hoz még a jövő, ha pedig esetleg úgy hozza a sors, hogy valamelyik oldalhoz csatlakozni kell, inkább szeretnék tiszta lapokkal kezdeni, mintsem úgy, hogy egy sor zűrös ügy áll mögöttünk. Ami pedig Samet illeti… bár tudom, ilyen szinten sosem avattam be a terveimbe, mégis, azzal, hogy mondhatni „összebalhézott” nem csak az Atanerk lányával, hanem magával az Atanerkkel is… mit ne mondjak, jócskán alám rúgott, hiába nem akart vele. Mivel nálunk lakott, így, hogy elment, félek, hogy mi fogjuk az egésznek meginni a levét. Bár kedveltem Darrent, annyira nem ismertem, hogy tudjam, az eset után hányadán állunk egymással, így már csak ezért is örültem, amikor reggel felhívott.
Bár konkrét időpontot nem beszéltünk meg, így is, úgy is egész nap otthon voltam, így jöhetett, amikor épp ráért. Én várni fogom.
És vártam is, a szokásos, félig leengedett pajzsomban, így amikor megéreztem a közeledtét, abba is hagytam a munkát, hogy ajtót nyissak neki.
-Darren, szia… -köszöntöttem, és hacsak nem ült ki az arcára valami nagyon negatív érzelem, vagy véltem ilyesmit felfedezni az energiáiból, egy halvány mosolyt is megkíséreltem mellé.
-Gyere, fáradj beljebb. –feleltem, majd a nappali felé kezdtem terelgetni, azt hiszem, ott kényelmesen meg tudjuk beszélni, amit meg kell- Kérsz valamit inni? –kérdeztem már csak udvariasságból is, ha már én voltam a házigazda, aztán utána akár részemről a tárgyra is térhetünk.
- Szia! - A halvány mosolyra hasonlóképp feleltem, értelmetlen lenne morognom, vagy agresszorkodnom, nem Odette sértett meg és pattogott, mikor nem kellett volna. - Köszi - biccentettem, s az invitálásra beljebb kerültem, mígnem a nappaliban kötöttünk ki. Az ajándékokat letettem egy asztalra, majd amikor hellyel kínált, lecsüccsentem. Az egésznek olyan feszült és hivatalos légköre, hangulata volt, hogy az már szinte fájt. Tupilekre, nem kínvallatni készültem! - Valami hideget és alkohol menteset megköszönnék - mondtam finoman mosolyogva, miközben levettem a dzsekim és kényelmesebben elhelyezkedtem. Amíg hozott nekem üdítőt, vagy vizet, vagy bármit, megpróbáltam kigondolni, hogyan és mit mondjak, de az ilyen előre eltervezés valahogy sose szokott összejönni, szóval inkább fel is hagytam vele. Megvártam, míg Odette "kiszolgált", ittam egy kortyot és csak utána kezdtem beszélni. - Ne aggódj, nem rajtad akarom elcsattogtatni az ostort, amit Sam suhintott meg, legalábbis nem ezért jöttem. Csíplek és kíváncsi vagyok rá, mit gondolsz erről az egész mizériáról, Sam viselkedéséről és arról, hogy végül a visszavétel helyett elzavartam a városból. Egyáltalán nem vizsgáztatni jöttem, most mégis olyan volt, mintha egy tételre várnám a pontos feleletet, vagy a kifejtést. Igyekeztem ennek más jelleget adni, mert nekem se volt éppenséggel kényelmes és komfortos, de úgy tűnik, az ehhez hasonló beszélgetések már csak ilyenek. Mintha évek teltek volna el a közös ivászat és a görbe este óta.
Kezdőlap
//
mindkettőtöknek 
