Vannak olyan esetek, amikor az ember teljesen gyanútlanul, menetrendszerűen indul haza az éjszakában, és vannak azok az esetek is, amikor valami rendkívüli esik meg velünk. Na, ez a mostani este pontosan az utóbbihoz tartozott, pedig most tényleg nem vágytam semmi különlegesre, éppen elég volt az egész napot eltölteni a kocsmában. Kivételesen ma zárás előtt eljöttem, de meghagytam a pultos fiúnak, hogy gondosan csukjon be minden ajtót, és az irodámban az ablakot is, nehogy valami baj legyen és holnap a rendőrséget kelljen hívni. Nem szívleltem őket túlzottan soha… Tehát mit ad isten, pont egy hirtelen ötlettől vezérelve egy sarokkal hamarabb fordultam le, hogy átvághassak majd a sikátoron, amikor ismerős szag furakodott az orromba. Először a hányást éreztem meg, sajnos ma is volt hozzá szerencsém, hála egy-két mértéket tartani nem tudó embernek, azután viszont az egyik Tarkunk jellegzetes szagmintája is eljutott a tudatomig, mire csak beletörődően sóhajtottam egyet, és a hajamba túrva nekiindultam, hogy megkeressem őt. Egy darabig még abba a hiú reménybe ringattam magamat, hogy talán csak egy véletlen az egész, de tisztában voltam azzal is, hogy Charles időnként előszeretettel önt fel a garatra, méghozzá elég rendesen, ahogy azt kell. Szerencsére eddig még csak a hírét hallottam, és nem is terveztem, hogy a saját szememmel nézzem meg a nagy előadást, de nem hagyhattam csak úgy itt, igaz? A sikátorhoz érve a szagok felerősödtek, a látványt pedig, ami elém tárult, nem nevezné mindennapinak. Az, amikor Észak Múzeumának igazgatója a saját hányásában fetreng, semmiképpen sem olyan eset, ami elnézhetőnek számít. Az meg főleg nem, hogy valamiféle zászló van rátekeredve a testére, aminek valószínűleg egyáltalán ne idekint lenne a helye, a koszos sikátor kőburkolatán. Egy darabig csak pislogtam rá, próbálva kitalálni, hogy mégis mit csináljak. Az oké, hogy volt tapasztalatom ilyen szituációkban, de nem vele. Erős vagyok, de ha összeszedi magát, ő is tud az lenni, ahhoz pedig nem volt sok kedvem, hogy engem is összekenjen, valamint hadakoznom kelljen vele egész úton, mert nem hajlandó azt tenni, amit kérek tőle. Végül rászántam hát magam, hogy megszólítsam, de igazából semmi kedvem nem volt hozzá. Az a jó szívem fog egyszer a sírba vinni, komolyan! - Gyere Charlie, fordulj ki abból a bűzös valamiből! – igaz, hogy a hangszínem nyugodt volt és lágy, de belül úgy átkozódtam, hogy még egy kocsist is megszégyenítettem volna. Közben két vállánál fogva próbáltam meg oldalra fordítani, hála istennek sikerrel. – Mi ez körülötted? – igyekeztem beszéltetni, ez hátha segít neki összpontosítani, és rádöbbenteni, hogy már nincs egyedül, úgyhogy kénytelen lesz megerőltetni magát.
Nem könnyű megérezni valakinek a szagát úgy, ha az ember fél pofája az okádékban fürdik, a másik fele meg csak szimplán érzi annak a bűzét. Ennek következtében előbb látom meg az alakot, mint érzékelném, bár a cipőjének kopogását elég messziről hallom. Ha lehunyom a szemem – ami nem éppen egy zseniális ötlet jelen pillanatban -, akár még a szívverését is hallhatom. Vagy ez a sajátom? Végül is, mindkettőre jó esély van. - Szépetét! – köszönök. Ez eredetileg szép estét akart lenni, csak túl gyorsan akartam megszólalni, ráadásul a fél képem összeragadt. Ennek megszüntetése érdekében fölemeltem a fejem miután segített oldalra fordulnom, szédelegtem egy sort, ami azon mutatkozott meg igazán, hogy a szemem gyönyörűen keresztbe állt, majd minden erőmet összeszedve szétfeszítettem az állkapcsomat. Na, máris jobb. Amikor fölteszi a kérdést végignézek magamon, mintha azt sem tudnám, hogy hol vagyok. – Ha tippelnem kellene – kezdek bele, de rögtön el is akadok, meg huhog egy madár valahol, én pedig fölkapom a fejemet. – Ha tippelnem kellene akkor, azt mondanám… - Még háromszor elismétlem amiatt a rohadt bagoly miatt, mire úgy döntök, hogy föladom, és megpróbálok talpra állni. Valaki legközelebb emlékeztessen, hogy fölállni, nem úgy kellene, hogy egyik kezünket belecsapjuk a saját okádékunkba, azután azzal próbáljuk feltolni magunkat. A vége persze ismét összezuhanás és rekedt röhögés. Nem megy ez ma nekem, emberek. De legalább társaságom van. A fél üres, alapvetően is literes vodkás üveget nyújtom Dee irányába. Jó, 140%-os orosz cucc. Igazából ez az egyetlen olyan dolog, amit kedvelek az oroszokban. Ha iszik belőle, ha nem, én még egyszer meghúzom az üveget – amolyan szíverősítő gyanánt -, majd falhoz csapom az egészet. Ma estére eleget ittam, ezt már én is be tudom látni. Mondjuk láttam volna be fél literrel korábban és akkor talpon is maradhattam volna.
Már figyelembe sem vettem, hogy a beszéde mennyire akadozó, anélkül is képes lettem volna megmondani, hogy azt sem tudja, hol van. Eléggé hozzászoktam már amúgy is ahhoz, hogy megértsem a részegek beszédét is, legyen az bármennyire értelmetlen és össze-vissza. Szerencsére, miután sikerült elfordítanom, már képes volt némi beszédre, bár azt még mindig nem mondanám rá, hogy megállná a helyét egy kiállítás megnyitóján. Istenem, ha csak elképzeltem a jelenetet, nevetnem kellett, bár ez itt egyáltalán nem lett volna helyénvaló, főleg, ha elő akartam adni a morcos nőszemélyt. Míg kíváncsian vártam, hogy mit akar kinyögni, addig végignéztem rajta még egyszer, és így már magam is kitaláltam, hogy mibe sikerült belegabalyodnia. Persze félbeszakítani eszem ágában sem volt, örültem, hogy viszonylag normálisan sikerült magából kipréselnie a szavakat. - Ha tippelnem kellene, akkor én azt mondanám, hogy egy zászló. Az már jó kérdés, hogy mégis milyen… - húztam el a számat, és az utolsó mondatot inkább mondtam saját magamnak, mint neki. Nem ismertem a lobogót, de gyanítottam, hogy ennek valahol egészen máshol kellene lennie, ami miatt még újabb bajba kerülhet. Ameddig én ezen gondolkoztam, addig ő briliáns mutatványt hajtott végre, miközben fel akart tápászkodni. Sajnos a dolog nem pont úgy jött össze, ahogyan mind a ketten szerettük volna, így amellett, hogy csak még jobban sikerült összekennie magát, arról már nem is beszélve, hogy kicsit sem kerültünk előrébb, a talpra állítás rögös útján. - Köszi, nem kérek. Inkább azt kellene kitalálnunk, hogy hová vigyelek – közben én már eldöntöttem, hogy a Farkaslak lesz az úti célunk, de az elég messze volt, úgyhogy a kocsimig valahogy mindenképpen el kellett jutni. Az az egy perc, amíg nem figyeltem rá, elég volt ahhoz, hogy halálra rémítsen a hirtelen hanghatással, amit az üveg összetörése keltett. Már csak a számat húztam el, és morcos pillantást vetettem rá, aztán megkíséreltem összekanalazni, vigyázva arra, hogy azon az oldalán fogjam meg, ami messzebb volt a hányástól. - Jössz nekem egyel, remélem tudod! – dünnyögtem, miközben összeszedtem az erőmet és a maradék türelmemet ahhoz, hogy felhúzhassam. Persze nem ment olyan gördülékenyen, ahogyan szerettem volna, mert sikerült valahol a ruháján lévő ragacsos izébe beleérnem, amitől én is majdnem elhánytam magam. Kicsin múlt, hogy nem, ráadásul a szag is egyre jobban befészkelte magát az orromba, amitől én is alapos rosszulléttel gazdagodtam mára.
Miközben próbálok minden erőmmel segíteni neki, hogy sikerüljön fölállítania egész érzelmes tekintettel pillantok végig magamon, és főleg a zászlón, amit sikerült magam köré tekernem. Még mind a mai napig érezni rajta Armfeldt szagát. Jó, ez mondjuk nem nagy teljesítmény, az a fickó általában csak minden második napon mosakodott és szeretett a lovai közelében lenni. Olcsó, francia parfüm, lószar és erős vodka. Bár lehet, hogy ezt csak saját magam miatt érzem. - Az én lobogóm! – kiáltok föl, már-már gyermeki boldogsággal. A szavaim furcsán tiszták, és amikor erre ráeszmélek, kétrét görnyedek a röhögéstől, de azért megtartom magam álló helyzetben, hála a Magasságosnak. Nem lett volna szép művelet ismét orra bukni. Bár a sok dülöngéléstől már ismét föltámad a hányingerem, de visszatartom. A visszanyelem ebben a kontextusban de ritka hülyén venné ki magát… - Ha hazaviszel, akkor többel is! – mondom, amikor végre sikerül abbahagynom a jókedvű vihorászást. Aztán csuklok egyet és ismét kitörök, mint egy vulkán, csak az a baj, hogy a hangom inkább egy tinilánykára hasonlít, ahogy éppen meglátja azt a csillámvámpírt, vagy mit. Istenem, a mi időnkben bezzeg! Némelyik babonásabb török még aludni sem mert, amikor Erdélyországon vágtunk keresztül, mert féltek Drakulától, vagy kitől. Ma meg csillognak a napon. Eh… Közben megindulok előre, de olyan hévvel, hogy egyből a falnak is dőlök. Azt sikerül megúsznom, hogy egyszerre elzuhanjak, de azért igen röhejesen festhetek. Na, ez azért nem járja! Király vagyok, nem valami nyomorult matróz, aki életében először iszik rumot! Gyerünk, végigmegyek ezen az utcán, vagy soha többé nem nézek tükörbe! Bár talán jobb lenne, ha tényleg nem néznék bele, amíg ki nem szedegetem ezeket a darabkákat a hajamból, a fél arcomról meg a kezemről. Érdekes képem lehet, az egyszer biztos…
Hamarosan megkaptam a saját magam számára feltett kérdésre a választ, ami kicsit mulattatott, de hangosan nem nevettem fel. Elrontotta volna a morcos, komoly álcámat. Na, jó, csak félig-meddig volt álca, mert tényleg felidegesített, hogy így húzatja magát fel. Oké, hogy egy idő után próbált nekem segíteni, de érthető okoknál fogva az ő súlya nagyobb volt, mint az enyém. Még szerencse, hogy nem vagyok hétköznapi ember, mert akkor valószínűleg nem ment volna még ennyire egyszerűen sem ez a feltápászkodós dolog. Így sem volt az, ha már itt tartunk… - Szóval a te lobogód… - biccentettem elismerően, rájátszva kicsit a szerepemre. – Igazán szép, bár kicsit büdös, és most már koszos is lett… - jelentettem ki, miközben lopva gyors szagmintát vettem a zászlóról. Valamennyit tudtam Charles előéletéről, de annyira nem voltam képben. Nem sokszor fordult elő, hogy leültünk volna egy jó üveg vodkával, és a régi szép időkről sztorizgattunk volna. Talán még ennek is eljön majd az ideje, de hogy nem ma este, az is biztos! Nem hiányzott neki, hogy még ennél is többet igyon, nekem pedig az nem hiányzott, hogy összehányja kocsimat. Valahogy mindenképpen el kellett jutnunk a Farkaslakig, valószínűleg közös erőfeszítéssel. - Nem hazaviszlek, hanem a Farkaslakba… - igazából nem is tudom, hogy van-e külön lakása, vagy eleve ott lakik, de most nem is nagyon mentem bele ennek megvitatásába. Helyette majdnem örömtáncot jártam, hogy végre két lábon állt, és nem dőlt el úgy, mint egy darab fa. Azt hiszem, hogy ezt már mindenképpen haladásként foghatjuk fel, ami miatt nagyon büszke voltam ám magamra. Aggodalmasan néztem végig, ahogy nekiesett a falnak, de inkább nem értem még hozzá. A végén még belegázolnék a törékeny kis férfiúi büszkeségébe, azt pedig nem volt szívem letörni. Na, jó, talán egy kicsit azért megvolt a kísértés, és hamarosan már nyújtottam is a segítő kezet, hogy támogassam őt az egyik oldalról. Jobb ez így, mielőtt lehorzsolná az arcát, mert elvágódik a betonon. A végén még betörne a feje, vagy ilyesmi, és vihetném az orvoshoz. Joséhoz, mert rendes orvoshoz inkább nem fordulnék jelen esetben. - Csak szép lassan, egyik lábat a másik után! – duruzsoltam a fülébe megnyugtató hangon, ahogy az ember egy ijedt állathoz szokott beszélni, vagy egy kisgyerekhez. – Nemsokára elérjük a sikátor végét, és onnan már nincs messze a kocsim. Aztán huss, meg sem állunk a házig, oké? – kérdeztem automatikusan, bár sok beleszólása neki most nem volt. A lényeg, hogy eljuttassam őt biztonságos helyre, a zászlót pedig helyrehozzam, és visszakerüljön a megfelelő helyre, mielőtt valakinek feltűnne a hiánya, és felelősségre vonnák ezt az ostobát itt mellettem.
A mai napon alig tudtam koncentrálni a munkámra. Végig csak a délutáni találkozón járt az agyam. Ma levizsgáztatnak, hogy alkalmas lennék e Tarknak. Emlékszem, hogy Gregor mindig is harcost akart volna belőlem kiképezni, de mint egy tinédzser lázadtam ellene, így idővel fel is adta a dolgokat és feledésbe merült ez a terv. Amióta elveszítettem őt és ehhez a falkához csatlakoztam nem egyszer fordult meg a fejemben, hogy talán kéne kezdeni valamit magammal és adhatnék valamit a falkámnak, amiért ilyen kedvesen befogadott engem anno. Bevallom őszintén az idő múlásával nem hittem volna, hogy végül ráveszem magam és elérkezik az a nap, mikor meg is kell mutatnom a tudásomat. Szerencsére az irodában ma nem volt sok munkám, így nem volt baj abból, hogy szellemileg teljesen máshol jártam, de még abból sem, hogy korábban elmenjek. Nem értem Darrent, hogy miért is a városban akar találkozni délután, de bízom benne és tisztelem a döntését. Száz évvel idősebb nálam, többet látott és többet is tud a farkasokról. Tudom, hogy amit kitalált nem egy ostoba játék. Ennyire már rég izgultam, de valamiért tetszik is. Végre nem csak egy hétköznapi nap lesz a mai. Ma bizonyíthatok a falkának, hogy nem volt hiába való a befogadásom. Mikor véget ér a munkám, mint egy rakéta hagyom el az irodát és sietek a találkozó helyünkre. Kicsit késésben vagyok, mert a főnöknek kissé megeredt a nyelve, de remélem Darren megbocsájtja ezt nekem. Ahogy megérkezem meg is pillantom Darrent, így meg sem állok, míg a közelébe nem érek. -Szia! Ne haragudj, csak a főnököm feltartott...De itt vagyok és azt hiszem készen állok!-Érzem, hogy a szívem egyre hevesebben kezd el kalapálni, de megpróbálok nyugodt maradni. Most minden koncentrációmra szükség van. Egy rossz döntés, vagy mozdulat és az egészet elronthatom.
Sokadik alkalom volt, hogy valakit képességfelmérés céljából vizsgáztattam - nincs rá jobb szó -, de eddig inkább csak kölyköket, fiatalabb, száz év alatti farkasokat, és őket sem azért, hogy a vizsga révén rangot kapjanak. Ez ilyen szempontból nekem is merőben új helyzet volt, ha nem lettem volna évekig Innark, akkor most legalább annyira izgulnék - vagy még jobban -, mint Isabelle izgulhat. Mondjuk így se vagyok teljesen laza. Tarknak lenni nem kis felelősség, ezt az alatt a majd' egy év alatt is megtapasztaltam, amíg az voltam. Így aztán nekem se lenne jó pont, ha egy arra méltatlant tennék a harcosaink közé, vagyis: nem lehetek vajszívű. Szépen is néznék ki, ha szívjóságból és egy szép szempárért bárkiből Tark lehetne. Mialatt ezen filóztam, szüntelenül nyomogattam a mobilomon a gombokat. SMS-t írtam Williamnek, azért jó, ha az Őrzők feje is tisztában van vele, mi a búbánatot fog három őslakos farkas bohóckodni a városban. Megkértem, hogy ne avatkozzanak majd közbe, ha gáz lesz, úgyis leállítom az egészet, ha meg valami történne, azért én tartom a hátam. Elvégre én voltam az értelmi szerző, mehettünk volna erdőbe is, de az olyan... snassz. Nincs benne kihívás. Elfutkosunk egy órát, aztán jól van? Neeeeeeeeem, ennél azért ez "kicsit" bonyolultabb lesz. A gondolatra sunyi mosolyra húztam a szám. Az tuti, hogy én megfigyelőként jól fogok szórakozni, az már más kérdés, hogy Isa esetleg a pokolba fog kívánni. Istenem, ez van. Mindenki viselje annak következményeit, hogy az Amarok engem tett erre a posztra. Amikor elröppent az üzenet, akkor futott be Isabelle. A mentegetőzésére csak felvontam a szemöldököm, majd nyugtatóan a vállára tettem a kezem. - Semmi vész. De vészhelyzetben ezért leharapnám a fejed. - Szélesebb lett a mosolyom, a szavaimat azonban halálosan komolyan gondoltam. Most nem volt baj, mert nem felmentőként hívták, de őt ismerve azért gondolom vész esetén ugrana, főnök ide vagy oda. A fejleharapásról eszembe jutott az emberlány, akit Jamesszel intéztünk el, és megkordult a gyomrom, pedig ettem, mielőtt ide jöttem. Szokj hozzá, ordas barátom, mert jó időre ez volt az utolsó lakoma. - Na, ne is húzzuk az időt! - Összedörzsöltem a tenyerem, majd intettem neki, hogy kövessen. - Tulajdonképpen fogócskázni fogsz Adammel - magyaráztam miközben kis, kacsmargó utcákon haladtunk. - A feladatod az, hogy találd meg őt, közben ne kelts nagy feltűnést, majd ha megvan, kicsit tépd meg. Annyit elárulok, hogy a játékteretek határa a város, azon kívülre nem mehettek. - Megálltam. Elkezdtem pörgetni a telefonomban a névjegyzéket és Adamre találtam. - Remélem mondanom se kell, hogy a feladatot akkor végzed el tökéletesen, ha közben ember nem sérül és sikerül farkasként rejtve maradni előttük. Vigyorogtam. Szó mi szó, ennél jóval egyszerűbb feladatokat eszeltem ki a kicsiknek... de ők kicsik. Isa pedig nem. - Az őrzők nem fognak belétek kötni, szóltam Willnek. Kérdés? Ha minden világos volt, akkor hívtam Adamet. - Indulhatsz! - Csak ennyit mondtam neki, majd Isabelle-hez fordultam. - Te is, Fürkész, ha nem akarsz hátránnyal indulni.
//Adam NJK: Eska vérvonalának tagja, Árny IV. fokon, 190 éves, 30 éve a falka tagja, titkos/titkolt Kangunart - vagyis Isa, te úgy tudod, hogy mezei falkatag -, és elég jól ki tudja aknázni a vérvonala nyújtotta lehetőségeket, előnyöket, szóval nem kispályás. //
-Igen tudom és teljes mértékben igazad van!-Kicsit szégyellem is magam, de azt is tudom, hogy vészhelyzet esetén szó nélkül kiviharoznék, még ha az állásommal is fenyegetnének. A falka sokkal fontosabb a munkámnál. Az intésre azonnal elkezdem követni, majd bólintok egyet a szavaira. Először a névhez gyorsan hozzákapcsolok a fejemben egy arcot. Adam, hát persze. Rég láttam, de ismerem őt is. Már csak egy illat kellene...Talán valami rémlik, de biztos vagyok benne, hogy fel fogom ismerni. Ez már kezdetnek nagyon is megfelelő...De hogy az emberek ne vegyék észre a harcot? Az már neccesebb! -Értem! Szóval keressem meg és kicsit verekedjünk úgy, hogy ne vegyenek észre minket. Ez aztán a kihívás!-Inkább csak a rejtőzködéssel lesznek kicsit nehézségek, no de nem adom fel! Tudom miért vagyunk most itt és el is akarom érni a célom. Ez is egy lépés a felé, hogy majd belőlem is harcos váljon. Most legalább meg fogom tudni, hogy mire kell jobban odefigyelnem és miben vagyok erősebb. Biztos vagyok benne, hogy Darre ellátna pár jó tanáccsal. -Rendben!-Azzal megvárom, hogy telefonáljon és mikor szól, hogy indulhatok már ki is sietek a főutcára. Nem kezdek el rohanni, mert az túl feltűnő. Inkább végiggondolom, hogy mi is lenne a legjobb megoldás arra, hogy igen hamar megtaláljam Adamet....Talán ha megtalálnám a város legmagasabb pontját. Onnan mindent beláthatnék. Amint eszembe jut, hogy melyik is a legmagasabb épületünk elindulok abba az irányba. Talán jobb lenne taxit, vagy buszt hívni, de legalább addig is figyelhetem a várost, szagolhatom a levegőt. Az is meglehet, hogy időközben bele is futok Adambe, bár azért ő sem kezdő. Talán negyed órámba telik mire eljutok a célba vett épülethez, majd annak a tetőjére. Ilyen magasságból még sosem néztem le erre a városra. Így nem is tűnik olyan nagynak és milyen békés...De Isa koncentrálj! Meg kell öt találni. Ki kell használnom a vérvonalam adta lehetőségeket, szóval minden pillanat számíthat.
...Még most sem hiszem el. Mióta Daryl nálam lakik, egyre kevesebb időm jutott a dolgaimra, a rutinos életem körforgására. Hol edzeni jártam vele, hol a lányomért mentem be a hotelbe, hol pedig Salemmel ütöttem el az időt. Ezzel persze egyébiránt nem sok bajom volt, egész jóérzéssel lötyögtem a mindennapokban. Csak egyetlen gond volt... Hardyt az istennek sem találtam. Azóta az este óta nem láttam, hogy a bandájával együtt partizánkodtak, fogságban tartva Danát. Ez pedig mérhetetlenül dühített. Közel hetven év ment el az életemből arra, hogy felkutassam, és kinyírjam, eddig mindhiába. Apró morzsákat kaptam belőle, vagy még annyit sem. Kezdek belefáradni... Viszont a minap valamiféle remény gyúlt fel, apró lángra kapva bennem. Darylt avattam be, ebbe az egész őrületbe, noha csak mértékkel. Ám, ahogy Byron nevét megemlítettem minden megváltozott. Ha másra nem, hát erre mindenképp jó volt az a sok hónapos utcán élés, ami Daryl háta mögött tudható. Felismerte a kárhozott nevet, ugyan csak hallomásból rémlett fel neki, de nekem épp elég volt, hogy megközelítő koordinátákkal tudott szolgálni. Meg is paskoltam érte a vállát, aztán elviharzottam, meg sem állva az említett helyig. Az ég sötétedett, kormos fellegekbe borult, ahogy apró csillagok vonultak fel rajta, a Holdat járva körbe. Tekintetem csak néhány másodpercig pásztázta az éjszakai "festményt", mígnem lefordultam az egyik sikátor oldalában. Lépteim tompák, szinte nesztelenek voltak, ahogy egyetlen kavics darab sem sercent meg alattuk. Közel jártam, éreztem a bőrömön felborzolódó szőrszálakat, mialatt a vészcsengők irdatlan hangzavarba süvítettek át dobhártyámon. Egy pillanatra ledermedtem, majd orromat finoman emelve meg szívtam be a levegő dohos illatát. Az utca szaga, a nyirkos falak alkotta bűz közül azonban megéreztem őt. Már ettől a parányi életjeltől is hányinger tört rám, torkomból pedig néma morgás szakadt fel. Hát megvagy... Tempóm felgyorsult, fékevesztett iramot diktálva suhantam át a szorosan egymásba ölelkező falak között, egészen addig, míg retinámba nem villant a gyűlölt, ismert vonások árnyalatos képe. A szívem erőteljesen dobbant meg mellkasom alatt, ahogy tenyerem ökölbe szorult. - Laurys... - sziszegtem fogaim alól, noha a férfi egyelőre még csak háttal állt nekem. Íriszeim tarkóját égették, és készen álltam ugrani, amennyiben futásnak kívánna eredni. Nem az első eset lenne... A hangomat ezer közül is kötelessége felismerni, ha csak bestiám szaga nem előzött meg időközben. Testem minden idegszála megfeszült, amiket próbáltam a lehető legintenzívebben lecsillapítani, akár csak a fülembe doboló vér zaját. Vállamat kicsit elernyesztettem, mialatt pajzsomat féltávig feltekertem. Nem kívánnám, hogy többet is megtudjon, mint amikkel már tisztában van. Ujjaim finom mozdulattal hatoltak a feszes, fekete nadrág zsebébe, előrántva belőle egy cigarettát, amit könnyedén emelve ajkaimhoz gyújtottam meg. Feszült voltam, de jelét egy pillanatig sem mutattam, ahogyan azt sem, hogy minden apró mozzanatát kutatón követtem tekintetemmel. - Nocsak... Eltévedtél a rengetegben, édesem? - szarkasztikus hanglejtésemet, már csak a pengeéles mosolyom tudta szebbé varázsolni, miként szám pereméről felengedtem a tüdőmből távozni kívánó füstfelhőt. Kedvem lett volna azonnal a nyakának esni, és torkát tépve fosztva meg az utolsó lélegzetvételtől... Ám ennél sokkal okosabb, és rafináltabb vagyok, minthogy a kezére jászak, akár egyetlen pillanatra is. Kár volna a cél előtt elbukni... Egyelőre nem mozdultam, márványos, egyenes tartással magasodtam előtte/mögötte. A reakcióit figyeltem, testének minden egyes rezzenését átitatva áttetsző, fagyos íriszeimmel...
Idefent Északon kemény a fagy. Az a fajta csikorgó, éles levegő tölti meg az orrom és a szám, amelyet csak egy bizonyos szélességi fok felett érezni; végigkarmol a gégémen a tüdőm aljáig minden alkalommal, még kifelé is. Nem kedvelem Fairbankst. Az egész környékben van valami nyomasztóan türelmes vérszomj, a leghidegebb vidékek sajátja, és ezen az sem segít, ha az ember bejön az erdőből a városba. Önkéntelenül is lehúzom a tenyeremről a kesztyűt - az ujjaim szabadon hagyja, mégsem szívesen indulok el nélküle -, és nekitámasztom a kezem a legközelebbi épületnek. Szívesen tapintok követ, még ha kemény dérréteg borítja is; a jéglemezkék parányi roppanással adják meg magukat, ahogy felsimítok az egyenesre csiszolt gránitkockán. Talán odébbállok, ha már láttam a sarki fényt. Talán Nyugat felé veszem az irányt. Talán ezúttal kissé túl sokat időztem itt.
Lehunyt szemmel hegyezem a fülem; szeretem hallgatni az ösztöneim sustorgását. A hangjuk olyan, mint a kezdődő tűzé, amikor átharapja az első ínvastag ágacskát; sokat ígérnek. És sokat zabálnak. Hajlanak ide-oda, huzattól függően; az egyetlen dolog, amiben eltérnek a valódi lángoktól, hogy utánuk nem marad hamu. Utánuk semmi nem marad. Visszaveszem a kesztyűmet, megtornáztatva az ujjaim - nekidőlök az épület falának szemből, hátrafeszített ujjakkal, amíg nem hallom a jóleső ropogást. Visszazökkenek a sarkamra: kényelmesen nyújtóztatom végig a hátamban húzódó izmokat, szándékosan nem figyelve a nyakszirtemet köszörülő szélre - ha kilépek az utcából, szélcsatornába fogok érni, és sosem szerettem, ahogy a fürge fagy átmenetileg megvakít, a fülembe visít és könnyeket facsar a szememből. Castletownban sosem volt ilyen szél, de még másutt sem - pedig fel tudnék idézni pár igazán ócska helyet, ahol jártam. Fölszegett fejjel pillantok a Holdra - magasan jár, valahol a vadászkörútja felénél az égen. Sok idő még, amíg kitelik és minden más fényt elriaszt. Bús rém vagy, amely ide-oda les...
Megtorpanok. Bizonyosság vág belém, ahogy a fagyos levegő az orromba sodor egy illatot - lám, milyen gyorsak az idegeim! Még alig formálódik a név a fejemben, de a nyakamon már kidomborodik a verőér, a szívverésem előredobbant egy vágtaugrással és a lábikrám megfeszül, mintha acélsodronyból volna. Gyors és készséges, hosszú lábam van, elvisz messzire - és legfőképpen sebesen. Gyorsabb vagyok, mint a folyó vastag jege alatt futó fekete víz, gyorsabb a rajta végignyúló fénytelen szürkületnél. De Jezebellnél ma éjjel nem. Itt van már mögöttem - pontosan érzem, hogyan teszi a haragja még szúrósabbá a pillantását. Most érkezett meg: hallom a lélegzetvételében az elfojtott, tudomásul sem vett zihálást. A lábánál bizonyosan kis karéjba gyűlt a hó, mert csúszik a csorba utcakő és ő rohant. Lélekszakadva rohant, nehogy elveszítsen. Oldalvást fordulok csak, a szemem sarkából lesve rá - jár mellé egy gyengéd, nyílt pillantással kísért félmosoly is. Hanyag mozdulattal húzom elő a dzsekim zsebéből a kezem; balom ujjai között akadály nélkül forog végig egy frissen vert, aranyfényű loonie, a kanadai egydolláros érme. Az izmaim lazák, de a bőröm, az inaim és az idegeim feszesek - bal szemem alatt megül néhány hópehelytöredék. - Jezebell, igaz? Már majdnem elfelejtettem az arcodat. A szemed színét jöttél összemérni a sarki fénnyel?
A hozzászólást Byron Ed Hardy összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Hétf. Márc. 18, 2013 4:31 pm-kor.
Hát nincs visszaút... A pillanat alágördült a perc elkorcsosodott óráinak... A szívem a torkomban dobolt, ütemesen feszítve meg légcsöveimet, miként abban a cigaretta füstje jótékonyan járt-kelt, fullasztón mardosva gégém vonalát. Közönyös pillantásom égető vasmarokként kapott Hardy után, megkeresve az oldalasan felkúszó írisziek gyűlölt fényét. Fogaim összecsikordultak, miként sarkam háromszor is megkoppant a sikátor erezetes kövein, tompa zajjal verve fel a körülöttem elterülő vékony hóréteget. Apró piheként sodródtak arrébb, mialatt felszegve államat, billentettem oldalra fejemet. - Csak csendesen ereszd szélnek a hangodat, Laurys... - a szavak mázsás súlyként hömpölyögtek le ajkaimról, vészterhes, érdes éllel hasítva át a levegőt. Arisztokratikus tartásomon nem engedtem, csupán a fagyos szellő volt képes bőrömbe marni, arcomat simítani, mely során vonásaim meg-megrándultak. Csodáltam, hogy csak álnevemet "meri" említeni, erre pedig akaratlanul is lassú, monoton rajzolatként váltott ajkam vonala, hamiskás mosolyra. - Kárhozott a perc is, hogy újra fel kell ismerned ezt az arcot. Méltán gondolhatod tehát, hogy semmiféle sarki fény nem vonzott ide. Veled ellentétben... - suttogtam a magam rekedtes, vérlázító hangján, ahogy lassan elindultam felé néhány lépést. Csak óvatosan... Mielőtt szökevény lábai újra zerge módként erednek futásnak. Ezredéves láncok rángattak, múltbéli kósza emlékek szöktek fel elmém függönye mögött, ahogy arcát fürkésztem a puhán omló hóesés alatt. Újabb tömény füstréteget bocsájtottam át az éjszakának, mialatt a maradék, parányi csikket két ujjam közé szorítottam, fojtón törve meg a szűrő merevségét. Röpke mozdulat volt csupán, ahogy mutatóujjam könnyedén lökte tovább az elhamvadó cigarettát, egészen a falig, ahol néma koppanással indult meg a föld felé, hömpölygőn araszolva lefelé. Végül a talajhoz simult, utolsót sercegve még, aztán örökre elaludt... - Itt az ideje hát, hogy a sorsod bevégeztessen. A pokol kínkeserves tüze már évtizedek óta csak Rád vár, kár volna hát tovább futnod. Hiszen eleget szaladtál, tigrisem. - síron túli, reszelős hangom egyre közelebbről halt el a néma utcák sokaságában, ahogy újabb és újabb lépéseket hagytam magam után, fogyasztva, felemésztve a köztünk feszengő távot... Valahol annyira természetes volt szavaim lejtése, éle, kifinomultsága, hogy szinte sértette volna a fülemet, ha a lassacskán átszokott mai stílusban kellett volna vele beszélnem. Annyira adta magát, hogy fel sem tűnt, miként porladnak el a levegőbe. A távolból halkan zendülő harangszó visított át az éjszakán, jelezvén, hogy éjfélt ütött az óra. Higgadt voltam, látszólag legalábbis. Attól eltekintve, hogy ereimben úgy száguldott a vér, mintha a Trent - Nottingham sebes folyója -, kitért volna medréből... Az izmaim intenzíven pulzáltak, ahogy a düh fortyogó lávája egyre magasabbra ütötte bennem a fejét. Talán ekkor mozdultam meg először szemfényvesztőn, hirtelen, és oly' lendülettel, ami kikerülhetetlen volt Byron számára. A pillanat törtrésze alatt kerültem szemközt vele, íriszemet az övéibe fúrva. Ujjaim azonmód, játszi könnyedséggel szorultak torkára, melyek alatt érfala fellüktetett. Édes mámor járt körbe, miként érezni véltem szívének ütemes vergődését, lélegzetének forrongó fuvallatát bőrömön. Taszítva rajta egyet löktem ki egyensúlyából, ezzel hátát a hideg, nedvesen feszülő falnak csapva. Tenyerem, karmaim erősen martak nyakába, hogy végül feljebb engedve azokat, satuként zárjam körbe állának íveit. Ajkam füléhez hajolt, mialatt egész testem rohamos szorítását "élvezhette". - Meg foglak ölni, Laurys... - kéjesen cirógattam meg fülcimpáját szám peremével, búgón engedve el szavaimat...
Sokféle szag van és sokféle szimat: mindenki másképpen használja az orrát, az viszont tény, hogy egy-egy markánsabb aroma jobban megragad a fejemben, mint egy arc vagy szempár. Most is érzem, itt motoz az orrom belsejében Jãde-é... és bár árnyalataiban sokat változott, a lényege, a húsából áradó párás nyersesége ugyanaz. Nem hasonlít az apjára. Az öreg alfa szaga dohos volt és nyirkos és élettel teli, akár egy korhadt, mohos fatörzsé - sok-sok réteg elevenség, nyugodt fenség és erő volt benne. Mély, zöld szag; szinte már vártam, hogy élet fakadjon a lépte nyomán. A nőstény szaga élénk és éles, halvány, de mégis erőszakos - ózonra emlékeztet, amely jól összecseng a ténnyel, hogy szeme a nyári villámok elektromos kékje. Abban, ahogy össze van rakva, ott a harmónia, ami a belsejéből hiányzik. Nem változol. Mélyet szippantok a levegőből - ott érezni még a szélben a cigarettája füstjét halványan, durvára őrölt dohány, talán Keletről -; a nyelvem tövére telepedő szagtól és hidegtől egy kevés nyál ömlik a számba. Felvonom a szemöldököm a mosolyára, és zsebre vágom az érmét. - Miattam jöttél el idáig és mégis azt akarod, hogy csöndes legyek?
Az utcáról beforduló szél csíp, harap és hunyorogni kényszerít: a körmeim sajognak a hidegben, a szemem sarkai pedig ragadnak, ahogy kíméletlen fagyban szoktak. Megmozdítom a lábam, előrecsúsztatva egy-két hüvelyknyit a kövezeten - tükörjég. Fényes, szarvasbőr bakancsot viselek mély bordákkal a talpán, de minden ügyességemre szükség lenne, hogy talpon maradjak, ha keskeny utcán futok - ott senki nem szórja az utat és az autók átmelegedett tömege sem tisztít rajtuk semmit. Jãde zaklatottnak tűnik, de azért elégedettnek is - biztos vagyok benne, hogy igen szívesen nyújtaná el a táncot. A bosszúvágy olyan bestia, amit egy idő után nem lehet jóllakatni, akárhogy próbálkozik is. A nőstény már túl régóta vár: nincs az a halál, amivel ne maradna még így is adósom. Voltaképpen nem számít, sikerrel jár-e... a kövérre hizlalt démonjától sosem fog megszabadulni. Eldobja a csikket és felém lép kimérten: feszes a tartása még mindig, a szeme előremered és homályosnak tűnik a vad hidegben - könnyeden lépek hátrább minden moccanására, oldalvást fordítva a talpam; így tudok a legfürgébben kitáncolni oldalirányba. Egy pillanatra lehunyom a szemem és a szagára összpontosítok: mintha sűrűbb volna most. Ellazítom az ízületeimet. - Én valóban eleget futottam már. Csak hogy neked elég volt-e? A vadász mindig szenvedélyből szalad.
Öblös kondulás: a templomtoronyba megérkezett az éjfél és most szertejár a városban. Szokatlanul tiszta, mély zöngéjű hang, íves bronznak ütődő kovácsoltvasé - tapasztalt, vájtfülű mester önthette a harangot. Úgy szól, mint az európai székesegyházaké, még a szél sem nyomja el, pedig az tud különbül búgni - Jezebell füle alatt megrándul a bőr és a nőstény mozdul is, mintha erre várt volna. Sajnálkozás villan át a fejemen, amíg követni próbálom a szememmel. Kár, hogy csak éjfél van és nem hajnali három; úgy talán még inkább megfelelt volna Jãde vonzalmának, amellyel a drámai helyzetek iránt viseltet... hátrabotlom a jeges utcán, ahogy megbillenve fordulok vele: hideg a keze, ami az állkapcsom alá szorul, éppen az ádámcsutkám fölé. Hosszúak az ujjai, elér a két fülem alá: hátraszegem az állam, hogy szabadabban áramoljék a vér a nyomás alatt. Lustának hat így a pillantás, amit rá vetek, pedig élénken figyelem őt - rámarkol az állkapcsomra kétoldalt, a falnak nyomva teljesen, amennyire csak a testsúlya engedi. Támaszt ugyanúgy nem találhat a jégen, ahogy én... pislogok csak, hogy megszabaduljak a fagy csípős ragacsosságától. A torkom hátuljában keserű, rothadó íz kúszik fel; sötétebb van, mint indokolt volna. Óvatosan helyezem a talpam a cipője orrára. - Nem kellene megkérdezned engem is? Taposok egyet, elfelé - vízszintesen taszítok a lábán, hogy a jeges kövezeten kiszaladjon alóla, és ő hátrakorcsolyázzon féloldalt. Kevés az esély, hogy ezt stabilan megússza, és ha nem, úgy ugrom is kifelé, hátrálva, mert ha bennem kapaszkodik meg, könnyen elszabadulok a szorításból... át a vastag havon, a felszórt, kásás úton... arrafelé, amerre széles utak vezetnek, messzehangzó, siránkozó üvöltéssel - hullámzó, mély és magas regisztereken átívelő hang, gyorsan vág előre a szikrázó levegőben: én pedig, ha futok, nem sokkal maradok le tőle.
A hideg, esti levegő borzongató faggyal párosult az éjszaka puhán kúszó teste alatt. Mégsem éreztem meg, hogy jégcsap ujjaival újra és újra megkörnyékez, belém mar, próbál porcropogtatóan áthatolni rajtam. A vérem lázongó, vad folyóként süvített érfalaimban, felfűtve, ellenállva a fog vacogtató télnek. A hópelyhek egyre sűrűbben omlottak alá a sötét égboltnak, finom függönyük mögé takarva Laurys arcát, melyet csak a pislákoló, hamis fényű utcai lámpa engedett szemem elé vetülni. Az eddig ujjai között forgatott vaskos, nehéz érme lassacskán zsebébe siklott, beleékelődve a kabátját alkotó szövet anyagába. Hallottam lélegzetét, miként mélyen szívta be a fagyban úszó oxigént, szimatolva, hogy minden szag ízként peregjen le torkán. Ajkamba haraptam a pengeéles, dermesztő mosolyomat követően, rekedtes hangja pedig felzendült elmémbe. - Amiért jöttem, ahhoz nem szükséges fecsegned... - morzsoltam el a szavakat, fogaim között rágva meg őket. Talpam alatt a hó roppant, miként egyre közelebb léptem hozzá, óvatosan, meggondoltan hagyva minden elsüllyedt lábnyomot magam után. Magassarkú csizmám éle karistolta a fehér, meggyengült hóréteg alatt a rajzolatos, kemény betont, mely minden koppanást követően felcsikordult. Ő is mozdult, fényesre nyalt lábbelijének bordázata meghorzsolta az itt-ott jégbe forduló aszfalt peremét. Egy pillanatra tán felütötte bennem fejét a gondolat, hogy megugrik, és mint a gepárd, úgy kezd szélsebes tempót diktálva rohanni... Futni. Ahogy mindig is tette... Nem volna könnyű dolga, lássuk be. Túl közel van, túlságosan is eleven minden szívverése, mely felzeng a fojtogatóan vékony utca szorosok között. Egyetlen biztatóm csupán az, hogy amint újra elmerül csizmám orra a puha hótörmelékben, ő hátrál. Talán tartása nem utolsó, amire velem szemben kényszerül. Nem kívánom a félelmét, gyengeségét, melyet eddig már oly sokszor mutatott. Gyávasága, tán erénye, és nem is bánom, hogy ebből kovácsolta ösztönei hajtják előre. "Édes" préda, bestiám vágyott trófeája ő, kinek vérére szomjazva les, vár... hogy darabjaira tépve csonkítsa meg testének minden mocskos szegletét. Most is felmorran bennem, láncait rázva akarna előtörni. De csitt. Korai volna fekete zászlót lengetni, mikor még oly rövid időt töltöttem el vele. Ki akartam élvezni minden egyes elhaló szívverését... Az ujjaim megroppantak, ahogy ökölbe szorulva mozdultak benne a csontok, ínszálak, mialatt Laurys lehunyt szemmel újfent a szagom után tapogatózott. Nem mutatta, hogy fél, pedig volt mitől, talán azzal próbálta ellensúlyozni, hogy lazábbra, ernyedtebbé engedte izmait. Ostoba hiba... Sokkal nagyobb erőfeszítésébe telhet újra stabillá, feszessé rántani őket. A rostok munkája során a bőre is ki fog pirosodni, az izmai pedig rövid időre bekövülhetnek, mintha csak jéggé dermednének. Én pedig nem leszek rest kihasználni testének merevségbe boruló változásait. - Ezt a vadászt már évtizedek óta nem szenvedély űzi, te is pontosan tudod. A vágy szimpla tükrözése csupán a valódi oknak. - a gyilkolás édes mámorának. Botor dolog volna azt hinnie, hogy újra futni hagyom, és ha még meg is teszem... Már csak játék, egy utolsó egérút, hogy úgy végződhessen a hajsza, ahogy elkezdődött. Túlözönlő kényszeres indulat futott át rajtam, szőrt borzoló vadsággal vegyítve a késztetés halovány megütközését. A harang felsikoltott, testemet pedig pulzáló ösztönös mozdulatok járták át, miként bőröm megrándult, arcom kisimult, íriszeimben pedig aranyozott, borostyán cirkák vetültek fel. Szemfényvesztő gyorsasággal kerültem hát elé, ujjaimat nyakára, vértől doboló torkára szorítva. Erre vártam, ezt akartam, mióta újra szemem tükrébe égett a karakán, éles vonások képe. A talaj csúszott, noha csak némileg volt képes hátráltatni abban, hogy a fagyos fal karjaiba lökjem. Hiába lépett hátra, hiába szegte fel állát, támadásom pontos volt, akár egy elhajított tőr, mely átszabja a levegő atomjait, miként célt talál. Szemrései megrebbentek, miként gyorsan lopott pislogásokat ejtett meg. Izmaim erőteljesen domborodtak ki bőröm alatt, s bár nőiességem hátránya, hogy karcsú alkatomon át, kevésbé sem feltűnőek, most mégis úgy repesztik meg bőrömet, mintha azonmód ketté kívánna roppanni rajtam a kabátom. Számban keveredik bűzlő, mocskot árasztó szaga, melyet most nyakáról szívhatok be, egészen közelről. Dermesztő a perc is, míg így tartom őt, rozsdától ittas bilincsként szorítva állának ívét. - Nem szorulok az engedélyedre... - suttogtam, lélegzetem fülén, arcának szélén lelt rá a halálra. Hirtelen éreztem meg a lábamat elnyomó talpak súlyát, ahogy óvatosan rám nehezedett vele. A sarkam megbillent, és bár stabilitásom, reflexem épp úgy nem utolsó, mint gyorsaságom, most mégis kénytelen voltam fojtó ujjaimon engedni, ahogy a jég tükrözött pereme elindult alattam. Néhány centimétert sodródtam, karmaimmal fájó sebhelyes vonalcsíkot hagyva álla és nyaka mentén, ahogy kicsúszott bőre ujjaim közül. A kiserkenő, tömény vérszagra farkasom felkapta a fejét, szőrét borzolva üvöltve fel bennem. Torkomon mélyről felszakadó morgás szállt fel a sikító, csöndes éjszakába. Laurys élve a helyzettel futásnak eredt, elszökkent, mint a megrianó szarvasraj. Végzetes hullám vágtatott át rajtam, ahogy szemem sarkából véltem felismerni távolodó alakját. Futott, csak rohant, szíve hevesen lüktetett, zengett, belepve az utcában magasodó falakat. Rezonált, miként vére is dübörgőn száguldott ereiben. Lábai ütemesen verték fel a fagyott, sűrű havat, és csúszott rajta, minden ponton megbúvó jégréteg várta. Fagyos hópelyhek tapadtak hajamba, arcomra, amint utána eredtem, fékezhetetlen iramot diktálva. Szinte repültem, noha sarkam alatt az út is megingott olykor, mégsem lassítottam... Átadtam magam farkasom sebes ritmusának, íriszeimben már sehol sem volt fellelhető a kéklő, átható tekintet. A szél húsomba mart, ahogy áttéptem rajta magamat, bódult üldözésbe kezdve. Nem tévesztettem szem elől, nem tudott eltávolodni tőlem. Pedig gyors, volt ideje rá, hogy kidolgozza a lábában feszengő, dinamikára szomjas izmokat. De ma sem lesz gyorsabb nálam... ellenkezne önvalónkkal... Egyre közelebb volt, egyre erősebben csapott képen a mögötte hagyott fuvallat, a lendületéből leszakadó, örvénylő szélcsatorna. Ajkaimon a dér megült, hajamat, szemöldökömet jeges, recés réteg borította maga alá, míg nem egészen a háta mögé nem kerültem. Egyetlen jól irányzott mozdulatra volt szükségem, hogy elsodorjam, magam alá terítsem, és jó pár métert sodródjak vele a felhalmozódott hóbuckákon. Így hát elrugaszkodtam a fagyban úszó talajról, szemem, testem kereszttüzébe állítva a menekülő Laurys alakját...
Most, hogy Jezebell itt áll előttem és a tenyere a torkomnak nyomódik, egy kicsit megfeledkezem a hidegről: az ereim minden késlekedés nélkül tágulnak ki, hogy tarthassák a lépést egyre emelkedő pulzusommal, felmelegítve a ruháim közé szorult levegőt. Annyira, hogy már érzem is végiggördülni az első csepp ragacsos nedvességet a gerincem melletti kis árokban. A testem még emlékszik a lendületes, nagy futásokra, amelyek az ő szagával párosulnak - emlékszik az összehangolt ütemben dolgozó szívemre és tüdőmre, a csatakos hátamra és a verejtéktől sötétlő bundára a nyakamon. Nem kell hunyorítanom, hogy a sűrű hófüggönyön át is lássam az arcát: a farkasa ocsmány, csontos pofája és az ő emberségében is vad, hangsúlyos vonásai szoros rokonságot mutatnak, talán szorosabbat, mint bárkié, akivel összesodort a sors. Égett dohánylevelek és papír szagát árasztja halványan; még mindig a fogai közt szűri a szavakat, mint aki túlságosan is hozzászokott, hogy a szája kerítéstüske nagyságú agyarakkal van telezsúfolva.
Hagyom beszélni, hagyom, hadd kérődzzön a saját szavain - szereti a saját hangját, szereti a saját igazságát. Neki nem elég egy közönséges, egyszerű roppanás, égzengés kell és villámfény, ha a sorsa fordulóhoz ér. Én pedig - szeszélyből vagy undok nagyvonalúságból - örömest megadom ezt neki. Meg-megrebben a tekintetem, mintha csak ízléstelen, de lenyűgözően tolakodó előadást néznék: a nagy, nedves hópelyhek hamar odafagynak a szememet szegélyező tömött pillákra. Jólesne egy kis morfium. - Játszani hívsz? Választok akkor. Derűs villanás, megfeszül az állkapcsomat rögzítő izom - mély tüzű, éber izzású pillantásra méltatom még, ahogy a morgás felszakad a torkából - és ugrom is, hátrafelé. Sarkon fordulok, kifelé a fényes, dermedt világosságú főút irányába. Számolj százig, Jãde. Számolj el százig.
Szeretek futni. Utána vagy előle, tulajdonképpen nem lényeges - élvezem az izmaim hevesedő, könnyedén feszes hullámzását, a csontjaim szilárd megbízhatóságát; élvezem az arcom előtt áramló fagyot. Harapni tudnám a levegőt, megüli, megdermeszti a légcsövemet és a szélben hamar elfagy az állam. Jégkristályok ülnek a hajamban, a borostától érdes ábrázatomon. A nyakamra kanyarított íves karmolás messziről sajog csak, a belőle csorgó vér a kulcscsontom tájékán megdermed - alvadozva csepeg le, hogy belekenődjön az ingem gyűrtvászon gallérjába. Hallom a hátam mögötti fürge kopogást. Jezebell nyújtott léptekkel fut, a talpa elején, amíg elég közel nem ér: hátratekintés nélkül úgy kétlábnyira becsülöm a távolságot, amikor a léptei megsűrűsödnek, aztán kimaradnak. Erre vártam, ez a szünet; a támadás előtti hirtelen kushadás, amely a ragadozóknak egytől egyig sajátja. Az én kanyarom ideje. Oldalra fordulok, sebesen, mint a huzat, ha az ember fázósan megmozdítja a nyitott ablakot - tiszta rész az aszfalton, lendületet vehetek róla könnyedén. Bal kéz felé lendülök, megcélozva Északot. Gazdag, kövér fény ömlik arrafelé a lámpákból. Aztán valami a hátamnak ütődik tüdőtájékon, és elsöpör. Morogva, nyögve hemperedünk föl a szaggatottan jeges úton - a jobb térdemből fürge fájdalomhullám szökken fel, a gerincem reccsen egyet figyelmeztetőn és a külső sáv áthűlt flaszterja bántó, vizenyős roppanással a pofacsontomnak ütközik. Az agyam pislog a szemem helyett - villanásnyi sötétség -, aztán azonnal visszatér a kép: szürke jég, fekete ég és a közvilágítás részvétlen halványsága. Tekeregve szisszenek föl, megfeszülve - hátravágok a könyökömmel, amíg gerincemet kidomborítva igyekszem lerázni a nőstényt.
A vér a fülemben dobolt, ahogy szívem folytonosan pumpálta bennem az éltető, bíbor folyamot, mely sebesen vágtázott át érfalaimon, miként Laurys nyomába eredtem. Prédaként üldöztem őt, veszett hévvel vágyva elejteni őt. Sarkam szaporán kopogott a jég borította betonon, mely keményen, és hosszan úszott végig előttem. Már ez sem számított, csak az, hogy mihamarabb ledöntsem az előttem rohanvást menekülőt, őzként elrebbenő Hardyt. Hisz az volt... Lábai sűrűn verték fel a porhavat, apró szemcsékre szaggatva őket. Hallottam miként feszülnek, rugóznak izmai bőre alatt, ahogy futott, életét óvva, féltve loholt a vakvilágba, a sötét utca szorosok át a törtfényű lámpák felé, ki a főútra, ki a széles utakra... Hát rohanj, kelj szárnya édes ellenvérem, menekülj csak, amíg teheted...! Arcomat a szélt tépte, jeges ujjaival nyalva végig sima bőrömön. Szemem sarkában megült a fuvallat, hunyorogni kényszerültem általa, de a záporozó, apró hóeső alól is jól láttam vágyott prédám iramban távolodni igyekvő alakját. De lassú még, a perc is, amiben ő egér utat nyerhet magának... Miként kellő távolságba értem hozzá, ugrásra készen voltam, s tettem, amit a vérem diktált, amit az elmém alkotott... Pördülve feszültem a levegőnek, ahogy lépteim zaja elaludt, és már csak a szélcsatornán áthasító tompa nyögésem hallatszott csupán, a mögöttünk hagyott utcák kihalt, hontalan testét rázva végig. Retinámba vágó, éles fényt észleltem, ahogy testem Laurysnak ütődve sodorta el őt, jó pár méteren keresztül. Végig a nyirokban gazdag, érdesre járt, dús aszfalton. Tenyerem, karmaim erőszakosan marták Hardyt, ahol csak érték... nem, nem engedhetem el őt, nem veszthetem el, oly' közel van már... szinte kárhozott vérét érzem nyelvem hegyén. Még mindig sodródtunk, hömpölygőn faltuk az elénk vágódó ezernyi por, kosz. és hószemcsét. Alkarom, könyöktájéknál felrepedt, éles fájdalommal hasítva meg bőröm selymes egységét. Tompa horzsolás, gyöngéd seb ez, semmi más... Fejem koppant, a durva, barázdás talajon; noha vér nem szökkent belőle a csattanó ütődés során.
Laurys gyorsan mozdult, könyökével támadón csapva le rám; arccsontomon égető fájdalommal jelezve a találat helyét. Felmordultam a sajgó kín alatt, de nem eresztettem el őt, nem lehetett... Hiába próbált lerázni, kikúszni alólam, marva falva karmaival az aszfalt szaggatott húsát... A bennem tomboló düh, tán erősebbnek bizonyult, s miként ő hátrálni, osonni igyekezett szorításomból, úgy visszarántottam őt. Felfele másztam testén, mint valami kölyök csimpánz anya keblein, karmaimmal találva benne kapaszkodót. Vállaihoz érve fölé magasodtam, testemmel verve őt láncra, fojtón. Íriszeim az övébe kaptak, lángnyelvekkel égetve retináját. Vitt magával az adrenalin, felpörgetve bennem minden kínban vergődő emléket, és az ölés elhagyhatatlan, túlbuzgó mámorát. Ujjaim vállcsontjába martak, és úgy rántottam meg egész testét, hogy koponyája miként újra földet ér, vészterhes fájdalomhullámot indítson végig rajta. Gerince, lapockája is belesajdult tán, s ki tudja miét érte még a becsapódás. Ám hevességem túllőtt irányításom tervbe vett, kósza ötletén, hogy itt és most véget vetek szánalmas életének. Támasztó talpam ugyanis megcsúszott, így lökve ki stabilitásom, s egyensúlyom egyaránt. Meginogtam, szorításom gyengébbé vált, így könnyedén lelt magának újabb ugródeszkát - rajtam -, szabaduló útvonalat...
Máshogy tervezte ő is, ebben biztos vagyok, ahogy visszanyerem a látásom, reszketős bizonyossággal - ide-odabillen a kép, mint az új TFT monitorokon, ha az illesztőprogram felmondja a szolgálatot. Itt, a főúton kásásra járták az autók a havat és a jeget, meleg kasznijukkal megolvasztották a legfelső rétegeket: érzem, ahogy a lucsok a bőrömig átáztatja a ruhámat és a szövettel együtt elkezd megdermedni. Durva, fülsértő roszogással túrunk utat a félig megfagyott latyakban - átfordulunk néhányszor egymáson, mint a táncos kedvű szeretők. Partnert forgat balra, és csere! Jezebell marokra fogja a bőröm, ahol csak a kezébe akad: a karmai hidegek, akár a metszett üveg. Új és új fogást keres megint, felbuzdulva a vérem szagán - tekeregve morgok alatta, a szédülésből hamar kirángat a marcangolása. Hosszú, mély nyögéssel felelek a vadságára először, de a hangom hamar ingadozó élességű, hullámzó üvöltésbe torkoll - kidagadnak az inak a nyakamon belé.
Tompa roppanás, ahogy éppen járomcsonton találom és bakolok egyet az aszfalton hasalva - türelmetlen ló módjára, domború háttal. Félvakon, szűkölő morgással dörgölőzöm az úttest jégtől érdes felszínéhez, hosszú, egyenes hézagokat karmolva a sárgásszürke, félkemény lucsokba. Pusztulj már, pusztulj INNEN! Érzem a tömegét feljebb kúszni rajtam, a felsőtestem csíkokban melegszik a rajta végigcsorgó vérem alatt - fürge, barátságosan élénk vörös még, nem a vastag, rugalmas falú verőereké. Jelentéktelen, ökölnyi felhőkben száll fel belőle a gőz, amíg dermedtre nem hűl néhány szívdobbanásnyi idő alatt mindenütt. Újra, megint a szemét látom és valamiért meg vagyok győződve róla, hogy pillantásból csak egyet visel, mióta megszületett - ezt az engesztelhetetlenül goromba, eszelős szilajságút. Az én szemem tág most, égeti a fagy, a szembogaram viszont apró - a vastag, kérgesre fagyott hó minden kis fényt ezerszer ver vissza, eltorzítva a látásomat. Egész Fairbanks egy átokverte tükörterem és én még nem szoktam meg egészen. Gyomorforgató, húsos recsegés - a koponyám hátulsó rekesze vészjósló hanggal koccan az útnak a nőstény rántása nyomán és eszelős fájdalom követi, mintha szétnyílt volna a fejem. A gyomrom felfelé lódul, minden tartalmát visszaáramoltatva a torkomig; fuldokló, szédülős rándítással markolok a mellkasa felé, hogy föltépjem a kulcscsontjától a szegycsontja aljáig - ekkor billen meg és ha az érzékeim zsonganak is, ezt azonnal megérzem.
Nagyot, kétségbeesettet taszítok rajta, lendületet véve akárhol, amit érek; botladozva, nyálkásan sípoló lélegzettel rúgom magam megint vágtába a fagyos aszfalton. A jobb lábamra nehezedő súly könnyeket csal a szemembe, a térdem nyersen ropog, megfeszítve a nadrágom rásimuló, vastag szövetét - idővel még jobban megdagad majd, és ha ez bekövetkezik, nem fogom tudni behajlítani. Muszáj minél messzebb érnem. Ösztönből futok, erősen szédülős fejjel - az orrom, a levegő íze és a pislákoló, erős fény nyomában. Koponyám hátulját hidegnek és nedvesnek érzem, melegség csorog végig a nyakszirtemen, lesimítva a rémülettől felmeredt hajszálakat. Hígabbnak érződik, mint a vér és csak távolról tudatosul bennem; felületes lihegéssel érintem a járda szélére halmozott hótorlaszokat. A zsigereim forró és vidám, eleven táncot járnak. Löketekben folyik a savanyú, gyomorízű nyál az államról, foltokban felolvasztva a jeget a főút finoman domborodó burkolatán; a fülem mögött, az állkapcsom szegletéről sötét, híg vér csepeg, húszcentes nagyságú tócsákban mutatva az utamat. Panaszos, kínlódó vonítás - úgy hullámzik fel-le, mint a fények a szemem előtt. Délnek fordulok.
Meddő a perc, a fájdalmas nyüszítések sora, s halványult már a fény is szemem tájékán, ahogy azt pislogásra intve kértem: adjon enyhet a látónak. De süketek a szavak, s jó pár pillanat úszott el, miként újra íriszeim közé vonhattam Laurys mocsokban úszó képét; még inkább: tarkóját. És nem... nem eresztettem őt, semmiképpen sem adtam erre neki lehetőséget, még úgy sem, hogy járomcsontom bánta, fájdalmasan felvonyítva reccsent benne pár porc darab. De szép lesz... gondoltam, és már kaptam is utána, mint veszett vad egy nyárra dűlő éjszakán, ahol a Hold kövér fénye pásztázza csak a tétova, űzött préda képét. Ajkam a deres fagyba harapott, ahogy minduntalan húztam magam feljebb és feljebb, karmaimmal hasítva a felsikító bőrt, megreccsentve néhol az egységes inakat. Mindeközben alkaromban a kín felsajgott, kettérepedt vágás húzódott rajta, ívesen; töményen ontva magából önön véremet. S így, így félszegen, kaptam a sűrű tincsek közé hosszúkás ujjaimmal, hogy újra és újra megismertessem Lauryssal Fairbanks megfáradt, érdes köveit. Nem szégyelltem az erőt, a dinamikám okozta roppanó hangok kavalkádját, melyek jelezték, éles fájdalommal ajándékoztam az alatt heverő hímet. Éreztem őt, hallottam kínlódó nyögéseit, láttam a szemeibe feltörő cikázó fényeket; szikráztak. Olyan közel volt, olyan eleven, hogy mentségem talán, vagy annyi sem, hogy kívánva téptem volna fel, azonmód torkát, szaggattam volna ki légcsövét, durván, megfosztva őt az utolsó lélegzés esélyétől is. És meg is tenném, ha könyököm nem mozdul el, és nem lök ki támaszom alól. Szinte alig érzékeltem, miként a havas, kásás talajtól koszos körmök a mellkasomhoz kaptak, és már tépték is lüktető húsom rostjait. Hirtelen éles fájdalom csapott belém, átjárta testem megrezzenő arzenálját. Szemeim sarkába küszködő könny szökött, fogaim pedig hangos csattanással záródtak össze, épp hogy nem vájtam ki velük egy egész darabot szám pereméről.
Laurys mentette hát a menthetőt, ha van, létezik még ilyen. Megtaszított, ösztönös erővel lökött arrébb, le: magáról, hogy gyorsan, fürgén, mint az erdei méh, kezdjen sebes vágtába, távolodni kívánva tőlem... Ostoba... Ropogó csontok zaja zavarta meg a körém gyűlő, pillanatnyi, pállott csendet, ahogy felrántottam magam a nyálkás, fagyos hó karjából, és már indultam is utána, rohantam, mint aki az életét űzi maga előtt. Mondhatni, így is volt... Noha, ez a hím nem igazán nevezhető az életemnek, és annak mindennemű forrásának. Csupán ő az, aki romokba kívánta, mocsokba, beletaszítani létemet a kárhozott, általa alkotott kráterek közé. Régen még ő akarta; s most mégis, én leszek az, aki elveszi tőle, szíve dobbanását, tüdejének éltető oxigénjét. Ő már az enyém... A mellkasom sajgott, égetőn pumpált benne a vér, majd szökött ki bőrömre, alácsordulva melleimnek, hasfalamnak, átáztatva rajtam a feszesen szorító textilt. A fejem zsongott, dübörgött benne a fájdalom, a vér, de energiámból mit sem veszítettem. Olyan hévvel rohantam Laurys után, hogy az már szemmel fel sem volt fogható. Csak sebes árny voltam, az éjszaka társa, s Hardy egyetlen, elhagyhatatlan árnyéka, mely minduntalan ott lihegett sarkának tövében. A szembe szél dühödten kapott belém, ruhámba, s arcomba egyaránt; vágyva rá, hogy lenyúzza rólam mindenem, ami csak engem képviselt. Most mit sem számított... A feltépett sebek így is kínoztak, melyeket tűrnöm kellett, elviselnem a végtelennek tűnő hajsza alatt... Talpaim alatt Laurys vére tocsogott, melyeket magam mögött hagyott árván, öntudatlan... Orromba szűrődött szaga, keveredve az utca poros havával, a kéményekből ömlő füsttel. Pillantásom az apró, bíbor cseppekre futott, majd már kaptam is fel fejemet, hogy el ne veszítsem prédám távolodó alakját. Nem csak lábnyomán, de mozgásán is látni véltem, hogy a lábát ért ütés/vágás nyomát viseli, vonszolja magával, ezzel hátráltatva magát; az egyébként: gumiból szőtt izmait, melyek combja mentén kúsztak alá s felfelé. Délre fordult, én szintúgy. Csupán más házsorok között indítva meg a fürge lépteket. Egy sarok, ennyi volt, de még így is éreztem a tőlem nem is távolról áradó szagot, ami belőle áradt szüntelen. Az egyik saroknál átfordultam, szinte repültem a levegőbe, hogy végre azonos utcákat tapossunk. Így értem közvetlenül mögé, arasznyi volt már csak a táv, mely köztünk feszengett. Az utakat pislákoló fények árasztották el, kormos lábnyomoktól éktelenkedett a beton, ezernyi kosz, és szemét hevert a házak aljában. Egyelőre egy lélek, annyi sem vonult fel elénk, tiszteletét adva hajszánk egyedi táncának. Addig jó... míg emberi szemek nem követik ezt a vad iramot, amit most mindketten diktálunk. A következő szakasznál felgyorsítottam, ha még ilyet lehetett, és az azt követő pillanatban már közvetlenül Laurys hátába kerültem, a számban érezve vérének, húsának ízét. Hallottam a lihegését. Fújtatott. A levegőt köpte, hányta a tüdejéből...
Végül hirtelen mozdultam, eljött az idő... A pillanat tört részét kihasználva markoltam meg előttem verdeső vállát, s szorítottam rá arra, hogy lendületéből fakadóan rántsam őt magammal, oldalvást, be a sikátorok közé... A sebességünk pedig nem volt kegyes hozzánk... Úgy vágódtunk be a vékony utca szoros közé, mint két egymástól eltérően pattanó pingpong labda. A falak közel voltak egymáshoz, nyirkosan, és bomlott vakolattal voltak megrajzolva. Testem hozzáütődött, gerincem mentén, miként karmaimmal még mindig a hím vállát szorítottam. Ellentétesen zuhantunk, gabalyodtunk össze, míg végül sikerült pár métert siklanunk is a nedves, recés talajon. Itt a hó csak futólag köszönt be, egyedül a jégbordák, és jégcsapok idéztek fel bennem, hogy itt is járt a tél... Ám nem tétováztam. Ahogy megálltunk, azonnal rámarkoltam Laurys másik vállára is, majd rúgtam át magamat rá, alkarommal nyomva le torkát, hogy a levegőt még kegyességből se kapja ajándékba. Rázkódtunk, mocorogtunk... - Nyughass! - morrantam rá, bár csak ösztönből szakadtak fel belőlem a szavak. Végül menekülő taktikáját kihasználva, miként ugrott volna föl, elrugaszkodón, vele együtt pattantam fel én is a földről, és kentem fel hátát indulatosan a fagyos, kőből rakott falakra. Alkarom továbbra sem hagyta el a gége vonalát, mialatt másikkal lefogtam mindkét kezét, ha tudtam; de mindenképp akartam...
Kövérre hízott, képlékenyen lüktető fénytócsákat látok. Szédül a fejem, mióta az átkozott szuka nekicsapta a főút repedésesre fagyott, kesernyés szagú aszfaltburkolatához - a koponyám hasadékából szivárgó meleg nyirok már a lapockám tájékán jár és a nyakszirtem fölött éles hideget érzek kaparászni. Huzatos hideget. Fölfelé görbül a hátam futás közben, mint a hiénáé, a nyelvem hosszan lóg a tapadós, kínlódó fagyosságú szélben - a fogaim töve tompán, rendíthetetlenül sajog, mint amikor az ember gyanútlan hevességgel sörétre harap a szarvasban. A nyálam csillogó, rózsaszínes fonálban csüng, ide-odalendülve a lihegésem ütemére - benne valami felismerhetetlen dolog szilárd darabkái kavarognak. Csengő fülemben visszhangzik a nőstény állkapcsának csattanása, ahogy belemarkoltam a mellkasa inas, kemény húsába és egyetlen rántással föltéptem az izmait arasznyi hosszan; az imént még melegnek éreztem a jobb tenyeremet befestő vérét. Már bizonyosan fölkentem, végig az utcára, a végtagjaim pedig újra kellemetlenül elfagytak. Olyan érzésem van, mintha csak a mellkasom és a karom dolgozna, a testem összes többi részét - kivált a fejemet! - pedig csak hurcolnám magam mögött a fagyott lucsokbarázdákban. A bensőmben akadálytalanul bucskáznak és tekeregnek a szervek: féléberen izzó pillantásom elhomályosul, valahányszor a gyomrom kerül a csomó tetejére undok nyomással. Mintha szétlapulna bennem.
Ahogy megfordulok, ránehezedem a jobb lábamra, az pedig fals nyikkanással bicsaklik meg a súlyom alatt. A fejemben őrülten lötyögő, elektromos kín elfeledtette velem, milyen ocsmányul sántítok voltaképpen - nem forró, feszülő fájdalom ez, az izomszakadásé vagy a vágott sebé, hanem afféle egyenletes, hullámokban dagadozó gyötrés. Roncsolás tapint így az ember idegeire. A látóteremben terjedelmes, sötét virágminták kezdenek nyiladozni - a közelgő eszméletvesztés jele. Billegve, féloldalasan meggörbülve veszem a következő kanyart. Illetve csak félig.
Jãde mancsait, a karmai szarus, kemény élét érzem magamon, aztán az utcakövet megint - megfordul velem a sikátor néhány alkalommal, ahogy kisodródik alólam a lábam. Önkéntelenül is rúg még néhányat, mintha időbe telne, hogy felfogjam, nem futok már: csontos, kemény dolog préselődik a nyakamba az ádámcsutkám fölé. Nem hideg, és egy szál meg-megrándul benne. Ín lesz az. A nőstény utolért. Félvakon, fuldokolva rándítok a lábamon néhányat; mintha megszakadt volna a kapcsolat az agyam és a gerincem alja között. A belsőségeim zsibbadón nyomakodnak egymásnak, tülekedve duzzadoznak a mellkasom táján, akár egy zsák lárva; a látóteremben nyíló feketeség szirmai mintha alakot váltanának közben, és az egészet visszatérőn kemény pattogású, nyálkás sziszegéssel festi alá Jezebell hangja. Ha látnám a saját tekintetem, alighanem a kedvenc autóm pislákoló fényszórójára emlékeztetne: arra a '63-as Buick Rivierára, amit sohasem tudtam rendesen megjavítani. Finom volna, ha lenne nálam morfium. Az, vagy akár heroin - tulajdonképpen bármilyen tudatmódosító szer megtenné.
Meg akar ölni. Megöl, és aztán a kiszaggatott légcsövemmel hadonászva járja majd a veszett körtáncát idefent - az átkozott, keményre fagyott alaszkai ég alatt. Maró düh bugyborékol föl a torkomban, de az ízét tovább rontja a halálfélelem poshadtsága. Ilyen kicsinyes vagy, Jãde? Ilyen sokat jelent, hogy visszanyúlhatsz száz évvel ezelőttre? Miért nem vakarod a picsád inkább? Lefelé fordul a homályos fényű, vakító halogénszín szemem, sejtem a reszkető körvonalaiból az arcát és meglódul a mellkasom alján valami: felnyomakszik a gégém mellett, fojtón és kiszakad belőlem, olyan hangon, amely eredetileg talán nem is az enyém volt. - Baszd meg az apád, Jãde! - visítom nyálat, a tüdőm aljában fészkelő penészes levegőt és okádékot fröcskölve az arcába. Az idegen hang, a hangom a szokottnál jó két oktávval magasabb, fuldokló rikoltozás: illik a homlokomban pattogva lüktető verőérhez. - BASZD MEG A RAVATALON! Fuldokló, sípoló tekergőzésben eszmélek, hogy átfogta mindkét csuklómat közben: meredt szemekkel, a tagjaimon végigcsorgó, különböző eredetű nedvességekkel félig se törődve csavarintok az inaimon, amíg ropogva el nem nyújtóznak és érzem a fogaimat összetorlódva megnyúlni, ahogy az állkapcsom hangsúlyos, tört vonalú V alakja eltorzul. Tudom, hogy a hajam mélyen lenő a nyakszirtemen, be az ingem alá és az orrom ellaposodik a járomcsontjaim halk pendülése közepette. A szuka súlya alatt összenyomorított tüdőmön újabb rángás fut végig és a combom izma rándul, hogy a lábam karmait belemélyesszem a húsába valahol. Ahol érem. - MEGHORDOZLAK A POKOLBAN!
Elvakultan üldöztem Lauryst, mintha az életem függne rajta. És függött is, csak nem olyan formában, ahogy azt maga a szó rejti. Hosszú évek, hosszú elmúló napok vannak a hátam mögött, és most egy karnyújtásnyira vagyok tőle, hogy bevégezzem a régóta áhított vágyat: egyesíteni Hardyt a halál mocskos testével. Épp olyan drasztikusan kívánom ezt megtenni, miként ő akarta. Anno. Tekinthető betegségnek, üldözési hajlamom, ölni vágyásom átkos kettőse. Mit számít minek nevezzük? Le fogom róni rajta az idő kárhozott, elhullt homokját! Ez nem vitás... Olyan régóta érlelődött bennem ez, olyan régóta akartam érezni vérének koszlott ízét, hogy szinte hivatásommá vált, végezni vele. És most... most, hogy láthatom esendő testét, ahogy fürgén szedi lábait - mindhiába -, egyre erősebben tőrt rám ez az érzés. Érezhetem a szenvedését, ahogy vonszolta magát, szinte már kétségbeesve menekült előlem, óvva, védve élete utolsó perceit. Gyönyörű... Káprázatos összkép, elmét zsongató gyönyör fogott körbe... Sérülése baljós árnyakat lengetett feje fölött, ahogy hátráltatta őt; lucskos vérében ázott, elhullajtva azt olykor önmagából.
Tompa fény villant át retinámon, miként mögé érkeztem; csupán méterek választottak el tőle. A hó dermedten roppant talpam alatt, inaim veszettül ringtak testem minden szegletén. Éles fájdalom hasított belém, végig rázva az alkaromon ketté nyíló húst, miután elkaptam, s magammal rántottam őt, be a sikátorok szorosan lihegő teste közé. Mellkasomból a vér csíkozva ömlött továbbra is, én pedig kénytelen voltam többször is felszisszenni a maró, csípős érzés alatt, mely átjárt. Hódarában, és temérdek koszban fürödtünk, amik jótékonyan felvájt bőröm alá siklottak, mígnem sikerült fellökni magam onnan, és Lauryst egész testemmel a falhoz nyomni. Bűzlött... önön vérétől és persze attól az ártó, rothadó szagtól, amit ő képviselt. Hányni támadt kedvem, ám ezzel jócskán megelőzött, ahogy tajtékzó szavai során az arcomba ontotta gyomra maradványait. Gusztustalan fintor járta körbe arcomat, groteszk, torz vonalakat rajzolva így vonásaimra. Váladékától megfordult a gyomrom, de nem eresztettem, ennyitől még nem tántorodok el. Így, mialatt teste az enyémhez szorulva vergődött, egyszerűen felsőjére toltam arcomat, és ívesen beletöröltem az általa viselt nyákot. Szavai kétségbeesettnek tűntek, ahogy ordítva nekem szegezte azokat, apámról... Feltornyosult bennem az aggresszió, a düh. Ne merd a szádra venni apámat, te undorító patkány! Hát, mit képzel, hogy ezzel megcsorbítja a lelkemet? Hogy ezzel majd ernyednek az izmaim, melyekkel fojtón tartom épp? Kiabálj hát Laurys, félj, rettegj! Nem vagy több egy utolsó ganajtúró bogárnál! Préseltem őt, minduntalan, egyre nagyobb erővel, miként azt csak lehetett, karmaimmal csuklójába vájva, feltépve azon az egységes bőrt.
Felüvöltöttem, kínzó, gyötrő, mélyről felszakadó hanggal, és morgással, ahogy sípcsontomba éreztem lába karmait. Kissé megrogytam, de húztam őt magammal, még és még jobban elmerülve csuklójában, hogy lassan már ujjaim vége se látszottak ki onnan. Lerántottam magammal a földre, és hasmánt elterültem rajta, hogy ezúttal lábaimmal az övéire ollózzak, s hogy kezemmel továbbra se engedjem bilincsbe zárt karjait. Íriszeimbe közvetlen közelről villantak bele arcának meggyalázott vonásai, mely vérben, és az utcai porban, lucsokban úsztak. Kedvem lett volna képen köpni, megalázni, de ennél jobban egy magafajtát nem lehet. Erővel tartottam, miközben szemréseim mentén kósza könnycseppek gyűltek a belém álló fájdalom által, mely mostanra nem csak karomból, és mellkasomból érződött, de lábamból is. - Valóban Laurys? A pokolban? Oda csak te jutsz el! Egyedül TE! - ezzel együtt pedig már csuklóját törtem, csontja szilánkokban reccsentek fel, miként azt kifordítottam járatukból. A testünk dobálózott, vergődtünk, mint egy partra vetett hal, kinek nem jut elég víz, melyből oxigént nyerhetne. A fejem rázkódott, újra és újra kínzó lüktetés vetette fel bennem a fejét. A mellkasom égett, ahogy a hímhez törleszkedtem, megtépázva vájva lejjebb az így is kettészakadt bőrt rajtam. - Megöllek. A szívedet pedig megrágva köpöm majd a flaszter sáros porába! - megemeltem egész felsőtestét, hogy megint a földhöz vágjam gerincét, erővel taszítva őt folytonosan magam alá. Szinte már elme háborodottan röhögtem fel, miként hallottam hátának csattanását a betonon, csontjainak kopását, belsőszerveinek fuldoklását torkában. Végezni akartam vele, kárhozott életét kioltani... itt és most... csak ne ficánkolna ennyire... Kerestem a fogást rajta, minél közelebb akartam kerülni légcsövéhez, melyből fáradt gőz csapott fel, ismételve önmagát. Ehelyett azonban megállás nélkül kúsztunk egyre kijjebb, az utca felé, ami ugyan eddig még néma nézője volt csupán haláltusánknak...
Mennyi időm lehet hátra? A kérdés magától kúszik be alattomosan a fejembe, ahogy a koponyám repedése feletti régió elérzéketlenedik lassan: vibráló feketeséget és Jãde idétlen, hátborzongatóan váltakozó tisztaságú vonásait látom csak. Betölti a látóteremet, a mögüle szűrődő fény csak szórványosan jut el a tudatomig... a csont fülem mögötti domborulatáról egyre ritkuló cseppekben potyog a vér. Felületesen lélegzem, érzem a tüdőmet vergődni - teli pofával kell zihálnom, hogy a szédülés ne váltson azonnali sötétségbe. Fairbanks jeges levegője leömlik a torkomon, végigdermesztve a nyelőcsövem. A jobb térdem megdagadt, hogy nem tudom már behajlítani - ez az éles, goromba fájdalom is tompának tűnik most, amely csak azt jelentheti, hogy van valami sokkal komolyabb bajom is. Például koponyatörés.
Megadó ropogással nyomódik össze a bordakosaram, ahogy nekem feszül teljes erőből: a szemem káprázik, de a vonásain átvonagló fintorgást azért látom, a sötét epével együtt, amely az arcát borítja. Dübörögve pattognak az erek a nyakamban és a fejemben, elárasztva vérrel az agyamat - szinte hallom a felháborodott üvöltését, ahogy felidézi az apját, de késő is. A félelem - mert félek tőle, elárulja a szemem zavart, homályos reszketése, a fogaim sajgása és az idegeim érzékeny rezgése is - nem fogja őt kisegíteni. Jãde saját tragédiája, hogy nem teheti meg nem történtté, amit tett... akkor sem, ha halálra rémiszt vagy megöl.
Eszelős vinnyogással görbítem előre a lábujjaim karmait: édesen tud üvölteni, villan át a fejemen, ahogy a hangja a fülembe cseng, aztán újabb rosszullét tör rám, mikor megbillen az egyensúlyom - a földre kerülünk megint marakodva, és én egyre jobban szédülök. Hallom, hogy a beszédhangom egy ponton dühös, kínlódó morgásba fúl, a látásom kiélesedne, ha teljesen magamnál volnék - előregörbített háttal, vergődve birkózom Jezebellel, érezve, ahogy egyre fogy az erőm. Panaszos, magasra ívelő rekedt vonítás jár neki megint, ahogy a határozott mozdulata nyomán eltörik a csuklóm: a mondanivalója elúszik, keresztülbukdácsol a fejemen, de szinte észre sem veszem. Érzem a leheletét a nyakamon, hallom a hangját, de amit mond, az elvész valahol a hidegben... a csontom velejéig belerázkódom, ahogy a gerincem hirtelen az útburkolatnak ütközik, nyögés szakad föl belőlem és csak tekergek, mászva elfelé, ki alóla: nem érzékelem se a talajt, se az eget.
Már nem volt sok hátra... Éktelen haragom, dühöm körbejárt, pumpálta ereimben az adrenalint, mintha intravénásan nyomnám magamba a heroint. Meg akartam ölni, ez kétségtelen volt... Minden idegszálam kívánta a gyötrő, kínok közt sarjadó halált, amit rá mérhetek. A testünk együtt vonaglott, miként ő kúszni kezdett alattam, én pedig akaratosan kapaszkodtam belé, elválaszthatatlanul. Karmaim ezúttal már minden testrészét feltérképezték, megszaggatták az egységes bőrt rajta. Húsáig vájtam, feltett szándékkal, hogy: nem fog tudni kiszabadulni alólam. Lehelete az arcomba, fülem tövénél zihált, bűzlő nyákja még mindig orromba szivárgott... gyomorforgató volt. Torkomból halk nyögések szálltak alá az éjszakának, ahogy minduntalan araszoltunk egymásba égve a nedves, saras betonon. Mintha csak hozzá kötöztek volna, úgy szorítottam őt, többször is erővel taszítva rajta, ha túlságosan nagy hévvel próbált volna lerázni magáról. Egyik kezem átfogta ép- és törött csuklóját, hasunk, mellkasunk közé ékelve azokat, míg másik alkarom torkán át állának feszült, ezzel is feljebb szegve fejét, beleerőszakolva az érdes aszfaltba. Úgy járt alattunk a talaj, mintha ki akarna lökni magából minket, ahogyan egyre kijjebb és kijjebb kerültünk a sikátor rothadó falai közül... Éles fény csapódott a szemembe, felerősítve önmagát a fehér, lejárt hó tükröződésével. Hunyorogtam, majd egyetlen mozdulattal felrántottam Lauryst a földről, és kilöktem őt a széles útburkolatra. A lábam megcsuklott, térdkalácson nyalt a jégpáncélba öltözött beton, de nem ismertem már lehetetlen... Félszívverés, még annyi sem kellett, és már vetődtem is a hím után, elsodorva magammal, fújtatva, nyögve, zihálva, hogy végre torkát érjem. Ujjaim, karmaim nyakát keresték, majd leltek is rá, röpke pillanat alatt. - Vége van, Laurys... - suttogtam mocskos, kosz áztatta pofájába, egészen ajkaiig hajolva. Szemeim villámokat szórtak, bennük borostyán cirkák rajzolódtak ki. Lábait sajátjaimmal leszorítottam, míg bordái aljába nyomva csípőmet, fojtón vájtam karmaimat nyakába. Csak egy mozdulat kell... egyetlen egy, és légcsövének porcai felsikoltva reccsennek darabokra. Szinte már hallottam... szinte már éreztem azt a felpezsdítő érzést, ami ezzel járt volna, mikor az egyik ház alól három suhanc szökött ki az éj leple alatt... Tekintetem rájuk villant, kétszeresére nőtt bennem a düh... Miért most? Miért pont most?! Visszavezettem íriszeimet kapkodón a hímre, aki alattam szenvedett, majd éles fogaimmal ráharaptam állára, kitépve belőle egy darabot, amit arrébb köptem, bele a koszban fürdő hóba. - Ezt most megúsztad... De megtalállak... És akkor nem játszom veled ilyen sokáig... - sziszegtem arcába, még egyet rántva rajta, hogy vérző koponyája megérezze a törődésemet. Aztán felpattantam, egész testemben éreztem az általa nyert élesen áthasító fájdalmat... Mellkasomban, alkaromban, sípcsontomban remegett a kín. - Még látjuk egymást. - pillantottam rá vissza, megfeszült állkapoccsal, majd egyszerűen futásnak eredtem - ugyan botladozva, és fájdalmasan -, el innen, el a sikátorokon át... Hát elengedtem... Újra szökni hagytam... De ez volt az utolsó...
// Köszönöm a játékot! *-* Imádtam! ^^ A folytatást meg még egyeztetjük //
Egész faszán sikerült összenyalnom magam ahhoz képest, hogy micsoda kalandban volt részem azzal a szőke döggel. Meg kell hagyni, kaptam tőle rendesen, bár talán (talán) el kellett volna inkább hívnom egy randira. Minden esetre már vállalható képem van - tehát mehetek emberek közé anélkül, hogy megbotránkoznának rajtam, leszámítva persze a szériatartozék ellenszenves pofámat, de azzal nem tudok és nem is nagyon akarok mit kezdeni. Akinek nem tetszik, szopjon lovat, engem meg kerüljön ki. Alaszka az Alaszka... Meg kell hagyni, még csak szeptember vége van, de kurvára gyorsan lett nagyon hideg. Legalább is nekem. Szóval muszáj vagyok valamiféle pulcsit is felvenni a fekete bőrkabátom alá, bár ha megfáznék, Milos biztos szívesen kanalazná az arcomba a köptetőt. Mondtam már, hogy szeretem az öcsémet? Még mindig semmi hírem nincs arról a kopaszról. És érdekes módon nem liheg kéjesen a nyakamba senki azért, mert kissé megcsócsáltam egy puncit abban a diszkóban. Jó nekem, mi? Ahogy követtem, még a hírekben sem voltam benne, amit azért eléggé sajnálok. Majd legközelebb. Az egyik sikátor szájánál, a sarkon állok meg. Végső soron este nyolc óra van, már most rohadtul sötét és csak néhány túlbuzgó melós csörtet fel és alá, mintha csak rakétát dugtak volna a stressztől összeszorult seggükbe. A hátamat a hideg falnak vetem, a jobb lábam talpa döngve csapódik fel a függőleges felületre, én pedig rágyújtok. Gyűlölök séta közben blázolni. Semmi értelme, mert csak a felszálló füst marja az orromat, mintha passzív dohányos lennék, pedig nagyon is aktívan tevékenykedem, hogy ezt a vádat elkerülhessem.
A hozzászólást Žarko Vaskovic összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Okt. 05, 2013 11:15 am-kor.
Kezdőlap
//
//
