Most, hogy Jezebell itt áll előttem és a tenyere a torkomnak nyomódik, egy kicsit megfeledkezem a hidegről: az ereim minden késlekedés nélkül tágulnak ki, hogy tarthassák a lépést egyre emelkedő pulzusommal, felmelegítve a ruháim közé szorult levegőt. Annyira, hogy már érzem is végiggördülni az első csepp ragacsos nedvességet a gerincem melletti kis árokban. A testem még emlékszik a lendületes, nagy futásokra, amelyek az ő szagával párosulnak - emlékszik az összehangolt ütemben dolgozó szívemre és tüdőmre, a csatakos hátamra és a verejtéktől sötétlő bundára a nyakamon. Nem kell hunyorítanom, hogy a sűrű hófüggönyön át is lássam az arcát: a farkasa ocsmány, csontos pofája és az ő emberségében is vad, hangsúlyos vonásai szoros rokonságot mutatnak, talán szorosabbat, mint bárkié, akivel összesodort a sors. Égett dohánylevelek és papír szagát árasztja halványan; még mindig a fogai közt szűri a szavakat, mint aki túlságosan is hozzászokott, hogy a szája kerítéstüske nagyságú agyarakkal van telezsúfolva.
Hagyom beszélni, hagyom, hadd kérődzzön a saját szavain - szereti a saját hangját, szereti a saját igazságát. Neki nem elég egy közönséges, egyszerű roppanás, égzengés kell és villámfény, ha a sorsa fordulóhoz ér. Én pedig - szeszélyből vagy undok nagyvonalúságból - örömest megadom ezt neki. Meg-megrebben a tekintetem, mintha csak ízléstelen, de lenyűgözően tolakodó előadást néznék: a nagy, nedves hópelyhek hamar odafagynak a szememet szegélyező tömött pillákra. Jólesne egy kis morfium. - Játszani hívsz? Választok akkor. Derűs villanás, megfeszül az állkapcsomat rögzítő izom - mély tüzű, éber izzású pillantásra méltatom még, ahogy a morgás felszakad a torkából - és ugrom is, hátrafelé. Sarkon fordulok, kifelé a fényes, dermedt világosságú főút irányába. Számolj százig, Jãde. Számolj el százig.
Szeretek futni. Utána vagy előle, tulajdonképpen nem lényeges - élvezem az izmaim hevesedő, könnyedén feszes hullámzását, a csontjaim szilárd megbízhatóságát; élvezem az arcom előtt áramló fagyot. Harapni tudnám a levegőt, megüli, megdermeszti a légcsövemet és a szélben hamar elfagy az állam. Jégkristályok ülnek a hajamban, a borostától érdes ábrázatomon. A nyakamra kanyarított íves karmolás messziről sajog csak, a belőle csorgó vér a kulcscsontom tájékán megdermed - alvadozva csepeg le, hogy belekenődjön az ingem gyűrtvászon gallérjába. Hallom a hátam mögötti fürge kopogást. Jezebell nyújtott léptekkel fut, a talpa elején, amíg elég közel nem ér: hátratekintés nélkül úgy kétlábnyira becsülöm a távolságot, amikor a léptei megsűrűsödnek, aztán kimaradnak. Erre vártam, ez a szünet; a támadás előtti hirtelen kushadás, amely a ragadozóknak egytől egyig sajátja. Az én kanyarom ideje. Oldalra fordulok, sebesen, mint a huzat, ha az ember fázósan megmozdítja a nyitott ablakot - tiszta rész az aszfalton, lendületet vehetek róla könnyedén. Bal kéz felé lendülök, megcélozva Északot. Gazdag, kövér fény ömlik arrafelé a lámpákból. Aztán valami a hátamnak ütődik tüdőtájékon, és elsöpör. Morogva, nyögve hemperedünk föl a szaggatottan jeges úton - a jobb térdemből fürge fájdalomhullám szökken fel, a gerincem reccsen egyet figyelmeztetőn és a külső sáv áthűlt flaszterja bántó, vizenyős roppanással a pofacsontomnak ütközik. Az agyam pislog a szemem helyett - villanásnyi sötétség -, aztán azonnal visszatér a kép: szürke jég, fekete ég és a közvilágítás részvétlen halványsága. Tekeregve szisszenek föl, megfeszülve - hátravágok a könyökömmel, amíg gerincemet kidomborítva igyekszem lerázni a nőstényt.
A vér a fülemben dobolt, ahogy szívem folytonosan pumpálta bennem az éltető, bíbor folyamot, mely sebesen vágtázott át érfalaimon, miként Laurys nyomába eredtem. Prédaként üldöztem őt, veszett hévvel vágyva elejteni őt. Sarkam szaporán kopogott a jég borította betonon, mely keményen, és hosszan úszott végig előttem. Már ez sem számított, csak az, hogy mihamarabb ledöntsem az előttem rohanvást menekülőt, őzként elrebbenő Hardyt. Hisz az volt... Lábai sűrűn verték fel a porhavat, apró szemcsékre szaggatva őket. Hallottam miként feszülnek, rugóznak izmai bőre alatt, ahogy futott, életét óvva, féltve loholt a vakvilágba, a sötét utca szorosok át a törtfényű lámpák felé, ki a főútra, ki a széles utakra... Hát rohanj, kelj szárnya édes ellenvérem, menekülj csak, amíg teheted...! Arcomat a szélt tépte, jeges ujjaival nyalva végig sima bőrömön. Szemem sarkában megült a fuvallat, hunyorogni kényszerültem általa, de a záporozó, apró hóeső alól is jól láttam vágyott prédám iramban távolodni igyekvő alakját. De lassú még, a perc is, amiben ő egér utat nyerhet magának... Miként kellő távolságba értem hozzá, ugrásra készen voltam, s tettem, amit a vérem diktált, amit az elmém alkotott... Pördülve feszültem a levegőnek, ahogy lépteim zaja elaludt, és már csak a szélcsatornán áthasító tompa nyögésem hallatszott csupán, a mögöttünk hagyott utcák kihalt, hontalan testét rázva végig. Retinámba vágó, éles fényt észleltem, ahogy testem Laurysnak ütődve sodorta el őt, jó pár méteren keresztül. Végig a nyirokban gazdag, érdesre járt, dús aszfalton. Tenyerem, karmaim erőszakosan marták Hardyt, ahol csak érték... nem, nem engedhetem el őt, nem veszthetem el, oly' közel van már... szinte kárhozott vérét érzem nyelvem hegyén. Még mindig sodródtunk, hömpölygőn faltuk az elénk vágódó ezernyi por, kosz. és hószemcsét. Alkarom, könyöktájéknál felrepedt, éles fájdalommal hasítva meg bőröm selymes egységét. Tompa horzsolás, gyöngéd seb ez, semmi más... Fejem koppant, a durva, barázdás talajon; noha vér nem szökkent belőle a csattanó ütődés során.
Laurys gyorsan mozdult, könyökével támadón csapva le rám; arccsontomon égető fájdalommal jelezve a találat helyét. Felmordultam a sajgó kín alatt, de nem eresztettem el őt, nem lehetett... Hiába próbált lerázni, kikúszni alólam, marva falva karmaival az aszfalt szaggatott húsát... A bennem tomboló düh, tán erősebbnek bizonyult, s miként ő hátrálni, osonni igyekezett szorításomból, úgy visszarántottam őt. Felfele másztam testén, mint valami kölyök csimpánz anya keblein, karmaimmal találva benne kapaszkodót. Vállaihoz érve fölé magasodtam, testemmel verve őt láncra, fojtón. Íriszeim az övébe kaptak, lángnyelvekkel égetve retináját. Vitt magával az adrenalin, felpörgetve bennem minden kínban vergődő emléket, és az ölés elhagyhatatlan, túlbuzgó mámorát. Ujjaim vállcsontjába martak, és úgy rántottam meg egész testét, hogy koponyája miként újra földet ér, vészterhes fájdalomhullámot indítson végig rajta. Gerince, lapockája is belesajdult tán, s ki tudja miét érte még a becsapódás. Ám hevességem túllőtt irányításom tervbe vett, kósza ötletén, hogy itt és most véget vetek szánalmas életének. Támasztó talpam ugyanis megcsúszott, így lökve ki stabilitásom, s egyensúlyom egyaránt. Meginogtam, szorításom gyengébbé vált, így könnyedén lelt magának újabb ugródeszkát - rajtam -, szabaduló útvonalat...
Máshogy tervezte ő is, ebben biztos vagyok, ahogy visszanyerem a látásom, reszketős bizonyossággal - ide-odabillen a kép, mint az új TFT monitorokon, ha az illesztőprogram felmondja a szolgálatot. Itt, a főúton kásásra járták az autók a havat és a jeget, meleg kasznijukkal megolvasztották a legfelső rétegeket: érzem, ahogy a lucsok a bőrömig átáztatja a ruhámat és a szövettel együtt elkezd megdermedni. Durva, fülsértő roszogással túrunk utat a félig megfagyott latyakban - átfordulunk néhányszor egymáson, mint a táncos kedvű szeretők. Partnert forgat balra, és csere! Jezebell marokra fogja a bőröm, ahol csak a kezébe akad: a karmai hidegek, akár a metszett üveg. Új és új fogást keres megint, felbuzdulva a vérem szagán - tekeregve morgok alatta, a szédülésből hamar kirángat a marcangolása. Hosszú, mély nyögéssel felelek a vadságára először, de a hangom hamar ingadozó élességű, hullámzó üvöltésbe torkoll - kidagadnak az inak a nyakamon belé.
Tompa roppanás, ahogy éppen járomcsonton találom és bakolok egyet az aszfalton hasalva - türelmetlen ló módjára, domború háttal. Félvakon, szűkölő morgással dörgölőzöm az úttest jégtől érdes felszínéhez, hosszú, egyenes hézagokat karmolva a sárgásszürke, félkemény lucsokba. Pusztulj már, pusztulj INNEN! Érzem a tömegét feljebb kúszni rajtam, a felsőtestem csíkokban melegszik a rajta végigcsorgó vérem alatt - fürge, barátságosan élénk vörös még, nem a vastag, rugalmas falú verőereké. Jelentéktelen, ökölnyi felhőkben száll fel belőle a gőz, amíg dermedtre nem hűl néhány szívdobbanásnyi idő alatt mindenütt. Újra, megint a szemét látom és valamiért meg vagyok győződve róla, hogy pillantásból csak egyet visel, mióta megszületett - ezt az engesztelhetetlenül goromba, eszelős szilajságút. Az én szemem tág most, égeti a fagy, a szembogaram viszont apró - a vastag, kérgesre fagyott hó minden kis fényt ezerszer ver vissza, eltorzítva a látásomat. Egész Fairbanks egy átokverte tükörterem és én még nem szoktam meg egészen. Gyomorforgató, húsos recsegés - a koponyám hátulsó rekesze vészjósló hanggal koccan az útnak a nőstény rántása nyomán és eszelős fájdalom követi, mintha szétnyílt volna a fejem. A gyomrom felfelé lódul, minden tartalmát visszaáramoltatva a torkomig; fuldokló, szédülős rándítással markolok a mellkasa felé, hogy föltépjem a kulcscsontjától a szegycsontja aljáig - ekkor billen meg és ha az érzékeim zsonganak is, ezt azonnal megérzem.
Nagyot, kétségbeesettet taszítok rajta, lendületet véve akárhol, amit érek; botladozva, nyálkásan sípoló lélegzettel rúgom magam megint vágtába a fagyos aszfalton. A jobb lábamra nehezedő súly könnyeket csal a szemembe, a térdem nyersen ropog, megfeszítve a nadrágom rásimuló, vastag szövetét - idővel még jobban megdagad majd, és ha ez bekövetkezik, nem fogom tudni behajlítani. Muszáj minél messzebb érnem. Ösztönből futok, erősen szédülős fejjel - az orrom, a levegő íze és a pislákoló, erős fény nyomában. Koponyám hátulját hidegnek és nedvesnek érzem, melegség csorog végig a nyakszirtemen, lesimítva a rémülettől felmeredt hajszálakat. Hígabbnak érződik, mint a vér és csak távolról tudatosul bennem; felületes lihegéssel érintem a járda szélére halmozott hótorlaszokat. A zsigereim forró és vidám, eleven táncot járnak. Löketekben folyik a savanyú, gyomorízű nyál az államról, foltokban felolvasztva a jeget a főút finoman domborodó burkolatán; a fülem mögött, az állkapcsom szegletéről sötét, híg vér csepeg, húszcentes nagyságú tócsákban mutatva az utamat. Panaszos, kínlódó vonítás - úgy hullámzik fel-le, mint a fények a szemem előtt. Délnek fordulok.
Meddő a perc, a fájdalmas nyüszítések sora, s halványult már a fény is szemem tájékán, ahogy azt pislogásra intve kértem: adjon enyhet a látónak. De süketek a szavak, s jó pár pillanat úszott el, miként újra íriszeim közé vonhattam Laurys mocsokban úszó képét; még inkább: tarkóját. És nem... nem eresztettem őt, semmiképpen sem adtam erre neki lehetőséget, még úgy sem, hogy járomcsontom bánta, fájdalmasan felvonyítva reccsent benne pár porc darab. De szép lesz... gondoltam, és már kaptam is utána, mint veszett vad egy nyárra dűlő éjszakán, ahol a Hold kövér fénye pásztázza csak a tétova, űzött préda képét. Ajkam a deres fagyba harapott, ahogy minduntalan húztam magam feljebb és feljebb, karmaimmal hasítva a felsikító bőrt, megreccsentve néhol az egységes inakat. Mindeközben alkaromban a kín felsajgott, kettérepedt vágás húzódott rajta, ívesen; töményen ontva magából önön véremet. S így, így félszegen, kaptam a sűrű tincsek közé hosszúkás ujjaimmal, hogy újra és újra megismertessem Lauryssal Fairbanks megfáradt, érdes köveit. Nem szégyelltem az erőt, a dinamikám okozta roppanó hangok kavalkádját, melyek jelezték, éles fájdalommal ajándékoztam az alatt heverő hímet. Éreztem őt, hallottam kínlódó nyögéseit, láttam a szemeibe feltörő cikázó fényeket; szikráztak. Olyan közel volt, olyan eleven, hogy mentségem talán, vagy annyi sem, hogy kívánva téptem volna fel, azonmód torkát, szaggattam volna ki légcsövét, durván, megfosztva őt az utolsó lélegzés esélyétől is. És meg is tenném, ha könyököm nem mozdul el, és nem lök ki támaszom alól. Szinte alig érzékeltem, miként a havas, kásás talajtól koszos körmök a mellkasomhoz kaptak, és már tépték is lüktető húsom rostjait. Hirtelen éles fájdalom csapott belém, átjárta testem megrezzenő arzenálját. Szemeim sarkába küszködő könny szökött, fogaim pedig hangos csattanással záródtak össze, épp hogy nem vájtam ki velük egy egész darabot szám pereméről.
Laurys mentette hát a menthetőt, ha van, létezik még ilyen. Megtaszított, ösztönös erővel lökött arrébb, le: magáról, hogy gyorsan, fürgén, mint az erdei méh, kezdjen sebes vágtába, távolodni kívánva tőlem... Ostoba... Ropogó csontok zaja zavarta meg a körém gyűlő, pillanatnyi, pállott csendet, ahogy felrántottam magam a nyálkás, fagyos hó karjából, és már indultam is utána, rohantam, mint aki az életét űzi maga előtt. Mondhatni, így is volt... Noha, ez a hím nem igazán nevezhető az életemnek, és annak mindennemű forrásának. Csupán ő az, aki romokba kívánta, mocsokba, beletaszítani létemet a kárhozott, általa alkotott kráterek közé. Régen még ő akarta; s most mégis, én leszek az, aki elveszi tőle, szíve dobbanását, tüdejének éltető oxigénjét. Ő már az enyém... A mellkasom sajgott, égetőn pumpált benne a vér, majd szökött ki bőrömre, alácsordulva melleimnek, hasfalamnak, átáztatva rajtam a feszesen szorító textilt. A fejem zsongott, dübörgött benne a fájdalom, a vér, de energiámból mit sem veszítettem. Olyan hévvel rohantam Laurys után, hogy az már szemmel fel sem volt fogható. Csak sebes árny voltam, az éjszaka társa, s Hardy egyetlen, elhagyhatatlan árnyéka, mely minduntalan ott lihegett sarkának tövében. A szembe szél dühödten kapott belém, ruhámba, s arcomba egyaránt; vágyva rá, hogy lenyúzza rólam mindenem, ami csak engem képviselt. Most mit sem számított... A feltépett sebek így is kínoztak, melyeket tűrnöm kellett, elviselnem a végtelennek tűnő hajsza alatt... Talpaim alatt Laurys vére tocsogott, melyeket magam mögött hagyott árván, öntudatlan... Orromba szűrődött szaga, keveredve az utca poros havával, a kéményekből ömlő füsttel. Pillantásom az apró, bíbor cseppekre futott, majd már kaptam is fel fejemet, hogy el ne veszítsem prédám távolodó alakját. Nem csak lábnyomán, de mozgásán is látni véltem, hogy a lábát ért ütés/vágás nyomát viseli, vonszolja magával, ezzel hátráltatva magát; az egyébként: gumiból szőtt izmait, melyek combja mentén kúsztak alá s felfelé. Délre fordult, én szintúgy. Csupán más házsorok között indítva meg a fürge lépteket. Egy sarok, ennyi volt, de még így is éreztem a tőlem nem is távolról áradó szagot, ami belőle áradt szüntelen. Az egyik saroknál átfordultam, szinte repültem a levegőbe, hogy végre azonos utcákat tapossunk. Így értem közvetlenül mögé, arasznyi volt már csak a táv, mely köztünk feszengett. Az utakat pislákoló fények árasztották el, kormos lábnyomoktól éktelenkedett a beton, ezernyi kosz, és szemét hevert a házak aljában. Egyelőre egy lélek, annyi sem vonult fel elénk, tiszteletét adva hajszánk egyedi táncának. Addig jó... míg emberi szemek nem követik ezt a vad iramot, amit most mindketten diktálunk. A következő szakasznál felgyorsítottam, ha még ilyet lehetett, és az azt követő pillanatban már közvetlenül Laurys hátába kerültem, a számban érezve vérének, húsának ízét. Hallottam a lihegését. Fújtatott. A levegőt köpte, hányta a tüdejéből...
Végül hirtelen mozdultam, eljött az idő... A pillanat tört részét kihasználva markoltam meg előttem verdeső vállát, s szorítottam rá arra, hogy lendületéből fakadóan rántsam őt magammal, oldalvást, be a sikátorok közé... A sebességünk pedig nem volt kegyes hozzánk... Úgy vágódtunk be a vékony utca szoros közé, mint két egymástól eltérően pattanó pingpong labda. A falak közel voltak egymáshoz, nyirkosan, és bomlott vakolattal voltak megrajzolva. Testem hozzáütődött, gerincem mentén, miként karmaimmal még mindig a hím vállát szorítottam. Ellentétesen zuhantunk, gabalyodtunk össze, míg végül sikerült pár métert siklanunk is a nedves, recés talajon. Itt a hó csak futólag köszönt be, egyedül a jégbordák, és jégcsapok idéztek fel bennem, hogy itt is járt a tél... Ám nem tétováztam. Ahogy megálltunk, azonnal rámarkoltam Laurys másik vállára is, majd rúgtam át magamat rá, alkarommal nyomva le torkát, hogy a levegőt még kegyességből se kapja ajándékba. Rázkódtunk, mocorogtunk... - Nyughass! - morrantam rá, bár csak ösztönből szakadtak fel belőlem a szavak. Végül menekülő taktikáját kihasználva, miként ugrott volna föl, elrugaszkodón, vele együtt pattantam fel én is a földről, és kentem fel hátát indulatosan a fagyos, kőből rakott falakra. Alkarom továbbra sem hagyta el a gége vonalát, mialatt másikkal lefogtam mindkét kezét, ha tudtam; de mindenképp akartam...
Kövérre hízott, képlékenyen lüktető fénytócsákat látok. Szédül a fejem, mióta az átkozott szuka nekicsapta a főút repedésesre fagyott, kesernyés szagú aszfaltburkolatához - a koponyám hasadékából szivárgó meleg nyirok már a lapockám tájékán jár és a nyakszirtem fölött éles hideget érzek kaparászni. Huzatos hideget. Fölfelé görbül a hátam futás közben, mint a hiénáé, a nyelvem hosszan lóg a tapadós, kínlódó fagyosságú szélben - a fogaim töve tompán, rendíthetetlenül sajog, mint amikor az ember gyanútlan hevességgel sörétre harap a szarvasban. A nyálam csillogó, rózsaszínes fonálban csüng, ide-odalendülve a lihegésem ütemére - benne valami felismerhetetlen dolog szilárd darabkái kavarognak. Csengő fülemben visszhangzik a nőstény állkapcsának csattanása, ahogy belemarkoltam a mellkasa inas, kemény húsába és egyetlen rántással föltéptem az izmait arasznyi hosszan; az imént még melegnek éreztem a jobb tenyeremet befestő vérét. Már bizonyosan fölkentem, végig az utcára, a végtagjaim pedig újra kellemetlenül elfagytak. Olyan érzésem van, mintha csak a mellkasom és a karom dolgozna, a testem összes többi részét - kivált a fejemet! - pedig csak hurcolnám magam mögött a fagyott lucsokbarázdákban. A bensőmben akadálytalanul bucskáznak és tekeregnek a szervek: féléberen izzó pillantásom elhomályosul, valahányszor a gyomrom kerül a csomó tetejére undok nyomással. Mintha szétlapulna bennem.
Ahogy megfordulok, ránehezedem a jobb lábamra, az pedig fals nyikkanással bicsaklik meg a súlyom alatt. A fejemben őrülten lötyögő, elektromos kín elfeledtette velem, milyen ocsmányul sántítok voltaképpen - nem forró, feszülő fájdalom ez, az izomszakadásé vagy a vágott sebé, hanem afféle egyenletes, hullámokban dagadozó gyötrés. Roncsolás tapint így az ember idegeire. A látóteremben terjedelmes, sötét virágminták kezdenek nyiladozni - a közelgő eszméletvesztés jele. Billegve, féloldalasan meggörbülve veszem a következő kanyart. Illetve csak félig.
Jãde mancsait, a karmai szarus, kemény élét érzem magamon, aztán az utcakövet megint - megfordul velem a sikátor néhány alkalommal, ahogy kisodródik alólam a lábam. Önkéntelenül is rúg még néhányat, mintha időbe telne, hogy felfogjam, nem futok már: csontos, kemény dolog préselődik a nyakamba az ádámcsutkám fölé. Nem hideg, és egy szál meg-megrándul benne. Ín lesz az. A nőstény utolért. Félvakon, fuldokolva rándítok a lábamon néhányat; mintha megszakadt volna a kapcsolat az agyam és a gerincem alja között. A belsőségeim zsibbadón nyomakodnak egymásnak, tülekedve duzzadoznak a mellkasom táján, akár egy zsák lárva; a látóteremben nyíló feketeség szirmai mintha alakot váltanának közben, és az egészet visszatérőn kemény pattogású, nyálkás sziszegéssel festi alá Jezebell hangja. Ha látnám a saját tekintetem, alighanem a kedvenc autóm pislákoló fényszórójára emlékeztetne: arra a '63-as Buick Rivierára, amit sohasem tudtam rendesen megjavítani. Finom volna, ha lenne nálam morfium. Az, vagy akár heroin - tulajdonképpen bármilyen tudatmódosító szer megtenné.
Meg akar ölni. Megöl, és aztán a kiszaggatott légcsövemmel hadonászva járja majd a veszett körtáncát idefent - az átkozott, keményre fagyott alaszkai ég alatt. Maró düh bugyborékol föl a torkomban, de az ízét tovább rontja a halálfélelem poshadtsága. Ilyen kicsinyes vagy, Jãde? Ilyen sokat jelent, hogy visszanyúlhatsz száz évvel ezelőttre? Miért nem vakarod a picsád inkább? Lefelé fordul a homályos fényű, vakító halogénszín szemem, sejtem a reszkető körvonalaiból az arcát és meglódul a mellkasom alján valami: felnyomakszik a gégém mellett, fojtón és kiszakad belőlem, olyan hangon, amely eredetileg talán nem is az enyém volt. - Baszd meg az apád, Jãde! - visítom nyálat, a tüdőm aljában fészkelő penészes levegőt és okádékot fröcskölve az arcába. Az idegen hang, a hangom a szokottnál jó két oktávval magasabb, fuldokló rikoltozás: illik a homlokomban pattogva lüktető verőérhez. - BASZD MEG A RAVATALON! Fuldokló, sípoló tekergőzésben eszmélek, hogy átfogta mindkét csuklómat közben: meredt szemekkel, a tagjaimon végigcsorgó, különböző eredetű nedvességekkel félig se törődve csavarintok az inaimon, amíg ropogva el nem nyújtóznak és érzem a fogaimat összetorlódva megnyúlni, ahogy az állkapcsom hangsúlyos, tört vonalú V alakja eltorzul. Tudom, hogy a hajam mélyen lenő a nyakszirtemen, be az ingem alá és az orrom ellaposodik a járomcsontjaim halk pendülése közepette. A szuka súlya alatt összenyomorított tüdőmön újabb rángás fut végig és a combom izma rándul, hogy a lábam karmait belemélyesszem a húsába valahol. Ahol érem. - MEGHORDOZLAK A POKOLBAN!
Elvakultan üldöztem Lauryst, mintha az életem függne rajta. És függött is, csak nem olyan formában, ahogy azt maga a szó rejti. Hosszú évek, hosszú elmúló napok vannak a hátam mögött, és most egy karnyújtásnyira vagyok tőle, hogy bevégezzem a régóta áhított vágyat: egyesíteni Hardyt a halál mocskos testével. Épp olyan drasztikusan kívánom ezt megtenni, miként ő akarta. Anno. Tekinthető betegségnek, üldözési hajlamom, ölni vágyásom átkos kettőse. Mit számít minek nevezzük? Le fogom róni rajta az idő kárhozott, elhullt homokját! Ez nem vitás... Olyan régóta érlelődött bennem ez, olyan régóta akartam érezni vérének koszlott ízét, hogy szinte hivatásommá vált, végezni vele. És most... most, hogy láthatom esendő testét, ahogy fürgén szedi lábait - mindhiába -, egyre erősebben tőrt rám ez az érzés. Érezhetem a szenvedését, ahogy vonszolta magát, szinte már kétségbeesve menekült előlem, óvva, védve élete utolsó perceit. Gyönyörű... Káprázatos összkép, elmét zsongató gyönyör fogott körbe... Sérülése baljós árnyakat lengetett feje fölött, ahogy hátráltatta őt; lucskos vérében ázott, elhullajtva azt olykor önmagából.
Tompa fény villant át retinámon, miként mögé érkeztem; csupán méterek választottak el tőle. A hó dermedten roppant talpam alatt, inaim veszettül ringtak testem minden szegletén. Éles fájdalom hasított belém, végig rázva az alkaromon ketté nyíló húst, miután elkaptam, s magammal rántottam őt, be a sikátorok szorosan lihegő teste közé. Mellkasomból a vér csíkozva ömlött továbbra is, én pedig kénytelen voltam többször is felszisszenni a maró, csípős érzés alatt, mely átjárt. Hódarában, és temérdek koszban fürödtünk, amik jótékonyan felvájt bőröm alá siklottak, mígnem sikerült fellökni magam onnan, és Lauryst egész testemmel a falhoz nyomni. Bűzlött... önön vérétől és persze attól az ártó, rothadó szagtól, amit ő képviselt. Hányni támadt kedvem, ám ezzel jócskán megelőzött, ahogy tajtékzó szavai során az arcomba ontotta gyomra maradványait. Gusztustalan fintor járta körbe arcomat, groteszk, torz vonalakat rajzolva így vonásaimra. Váladékától megfordult a gyomrom, de nem eresztettem, ennyitől még nem tántorodok el. Így, mialatt teste az enyémhez szorulva vergődött, egyszerűen felsőjére toltam arcomat, és ívesen beletöröltem az általa viselt nyákot. Szavai kétségbeesettnek tűntek, ahogy ordítva nekem szegezte azokat, apámról... Feltornyosult bennem az aggresszió, a düh. Ne merd a szádra venni apámat, te undorító patkány! Hát, mit képzel, hogy ezzel megcsorbítja a lelkemet? Hogy ezzel majd ernyednek az izmaim, melyekkel fojtón tartom épp? Kiabálj hát Laurys, félj, rettegj! Nem vagy több egy utolsó ganajtúró bogárnál! Préseltem őt, minduntalan, egyre nagyobb erővel, miként azt csak lehetett, karmaimmal csuklójába vájva, feltépve azon az egységes bőrt.
Felüvöltöttem, kínzó, gyötrő, mélyről felszakadó hanggal, és morgással, ahogy sípcsontomba éreztem lába karmait. Kissé megrogytam, de húztam őt magammal, még és még jobban elmerülve csuklójában, hogy lassan már ujjaim vége se látszottak ki onnan. Lerántottam magammal a földre, és hasmánt elterültem rajta, hogy ezúttal lábaimmal az övéire ollózzak, s hogy kezemmel továbbra se engedjem bilincsbe zárt karjait. Íriszeimbe közvetlen közelről villantak bele arcának meggyalázott vonásai, mely vérben, és az utcai porban, lucsokban úsztak. Kedvem lett volna képen köpni, megalázni, de ennél jobban egy magafajtát nem lehet. Erővel tartottam, miközben szemréseim mentén kósza könnycseppek gyűltek a belém álló fájdalom által, mely mostanra nem csak karomból, és mellkasomból érződött, de lábamból is. - Valóban Laurys? A pokolban? Oda csak te jutsz el! Egyedül TE! - ezzel együtt pedig már csuklóját törtem, csontja szilánkokban reccsentek fel, miként azt kifordítottam járatukból. A testünk dobálózott, vergődtünk, mint egy partra vetett hal, kinek nem jut elég víz, melyből oxigént nyerhetne. A fejem rázkódott, újra és újra kínzó lüktetés vetette fel bennem a fejét. A mellkasom égett, ahogy a hímhez törleszkedtem, megtépázva vájva lejjebb az így is kettészakadt bőrt rajtam. - Megöllek. A szívedet pedig megrágva köpöm majd a flaszter sáros porába! - megemeltem egész felsőtestét, hogy megint a földhöz vágjam gerincét, erővel taszítva őt folytonosan magam alá. Szinte már elme háborodottan röhögtem fel, miként hallottam hátának csattanását a betonon, csontjainak kopását, belsőszerveinek fuldoklását torkában. Végezni akartam vele, kárhozott életét kioltani... itt és most... csak ne ficánkolna ennyire... Kerestem a fogást rajta, minél közelebb akartam kerülni légcsövéhez, melyből fáradt gőz csapott fel, ismételve önmagát. Ehelyett azonban megállás nélkül kúsztunk egyre kijjebb, az utca felé, ami ugyan eddig még néma nézője volt csupán haláltusánknak...
Mennyi időm lehet hátra? A kérdés magától kúszik be alattomosan a fejembe, ahogy a koponyám repedése feletti régió elérzéketlenedik lassan: vibráló feketeséget és Jãde idétlen, hátborzongatóan váltakozó tisztaságú vonásait látom csak. Betölti a látóteremet, a mögüle szűrődő fény csak szórványosan jut el a tudatomig... a csont fülem mögötti domborulatáról egyre ritkuló cseppekben potyog a vér. Felületesen lélegzem, érzem a tüdőmet vergődni - teli pofával kell zihálnom, hogy a szédülés ne váltson azonnali sötétségbe. Fairbanks jeges levegője leömlik a torkomon, végigdermesztve a nyelőcsövem. A jobb térdem megdagadt, hogy nem tudom már behajlítani - ez az éles, goromba fájdalom is tompának tűnik most, amely csak azt jelentheti, hogy van valami sokkal komolyabb bajom is. Például koponyatörés.
Megadó ropogással nyomódik össze a bordakosaram, ahogy nekem feszül teljes erőből: a szemem káprázik, de a vonásain átvonagló fintorgást azért látom, a sötét epével együtt, amely az arcát borítja. Dübörögve pattognak az erek a nyakamban és a fejemben, elárasztva vérrel az agyamat - szinte hallom a felháborodott üvöltését, ahogy felidézi az apját, de késő is. A félelem - mert félek tőle, elárulja a szemem zavart, homályos reszketése, a fogaim sajgása és az idegeim érzékeny rezgése is - nem fogja őt kisegíteni. Jãde saját tragédiája, hogy nem teheti meg nem történtté, amit tett... akkor sem, ha halálra rémiszt vagy megöl.
Eszelős vinnyogással görbítem előre a lábujjaim karmait: édesen tud üvölteni, villan át a fejemen, ahogy a hangja a fülembe cseng, aztán újabb rosszullét tör rám, mikor megbillen az egyensúlyom - a földre kerülünk megint marakodva, és én egyre jobban szédülök. Hallom, hogy a beszédhangom egy ponton dühös, kínlódó morgásba fúl, a látásom kiélesedne, ha teljesen magamnál volnék - előregörbített háttal, vergődve birkózom Jezebellel, érezve, ahogy egyre fogy az erőm. Panaszos, magasra ívelő rekedt vonítás jár neki megint, ahogy a határozott mozdulata nyomán eltörik a csuklóm: a mondanivalója elúszik, keresztülbukdácsol a fejemen, de szinte észre sem veszem. Érzem a leheletét a nyakamon, hallom a hangját, de amit mond, az elvész valahol a hidegben... a csontom velejéig belerázkódom, ahogy a gerincem hirtelen az útburkolatnak ütközik, nyögés szakad föl belőlem és csak tekergek, mászva elfelé, ki alóla: nem érzékelem se a talajt, se az eget.
Már nem volt sok hátra... Éktelen haragom, dühöm körbejárt, pumpálta ereimben az adrenalint, mintha intravénásan nyomnám magamba a heroint. Meg akartam ölni, ez kétségtelen volt... Minden idegszálam kívánta a gyötrő, kínok közt sarjadó halált, amit rá mérhetek. A testünk együtt vonaglott, miként ő kúszni kezdett alattam, én pedig akaratosan kapaszkodtam belé, elválaszthatatlanul. Karmaim ezúttal már minden testrészét feltérképezték, megszaggatták az egységes bőrt rajta. Húsáig vájtam, feltett szándékkal, hogy: nem fog tudni kiszabadulni alólam. Lehelete az arcomba, fülem tövénél zihált, bűzlő nyákja még mindig orromba szivárgott... gyomorforgató volt. Torkomból halk nyögések szálltak alá az éjszakának, ahogy minduntalan araszoltunk egymásba égve a nedves, saras betonon. Mintha csak hozzá kötöztek volna, úgy szorítottam őt, többször is erővel taszítva rajta, ha túlságosan nagy hévvel próbált volna lerázni magáról. Egyik kezem átfogta ép- és törött csuklóját, hasunk, mellkasunk közé ékelve azokat, míg másik alkarom torkán át állának feszült, ezzel is feljebb szegve fejét, beleerőszakolva az érdes aszfaltba. Úgy járt alattunk a talaj, mintha ki akarna lökni magából minket, ahogyan egyre kijjebb és kijjebb kerültünk a sikátor rothadó falai közül... Éles fény csapódott a szemembe, felerősítve önmagát a fehér, lejárt hó tükröződésével. Hunyorogtam, majd egyetlen mozdulattal felrántottam Lauryst a földről, és kilöktem őt a széles útburkolatra. A lábam megcsuklott, térdkalácson nyalt a jégpáncélba öltözött beton, de nem ismertem már lehetetlen... Félszívverés, még annyi sem kellett, és már vetődtem is a hím után, elsodorva magammal, fújtatva, nyögve, zihálva, hogy végre torkát érjem. Ujjaim, karmaim nyakát keresték, majd leltek is rá, röpke pillanat alatt. - Vége van, Laurys... - suttogtam mocskos, kosz áztatta pofájába, egészen ajkaiig hajolva. Szemeim villámokat szórtak, bennük borostyán cirkák rajzolódtak ki. Lábait sajátjaimmal leszorítottam, míg bordái aljába nyomva csípőmet, fojtón vájtam karmaimat nyakába. Csak egy mozdulat kell... egyetlen egy, és légcsövének porcai felsikoltva reccsennek darabokra. Szinte már hallottam... szinte már éreztem azt a felpezsdítő érzést, ami ezzel járt volna, mikor az egyik ház alól három suhanc szökött ki az éj leple alatt... Tekintetem rájuk villant, kétszeresére nőtt bennem a düh... Miért most? Miért pont most?! Visszavezettem íriszeimet kapkodón a hímre, aki alattam szenvedett, majd éles fogaimmal ráharaptam állára, kitépve belőle egy darabot, amit arrébb köptem, bele a koszban fürdő hóba. - Ezt most megúsztad... De megtalállak... És akkor nem játszom veled ilyen sokáig... - sziszegtem arcába, még egyet rántva rajta, hogy vérző koponyája megérezze a törődésemet. Aztán felpattantam, egész testemben éreztem az általa nyert élesen áthasító fájdalmat... Mellkasomban, alkaromban, sípcsontomban remegett a kín. - Még látjuk egymást. - pillantottam rá vissza, megfeszült állkapoccsal, majd egyszerűen futásnak eredtem - ugyan botladozva, és fájdalmasan -, el innen, el a sikátorokon át... Hát elengedtem... Újra szökni hagytam... De ez volt az utolsó...
// Köszönöm a játékot! *-* Imádtam! ^^ A folytatást meg még egyeztetjük //
Egész faszán sikerült összenyalnom magam ahhoz képest, hogy micsoda kalandban volt részem azzal a szőke döggel. Meg kell hagyni, kaptam tőle rendesen, bár talán (talán) el kellett volna inkább hívnom egy randira. Minden esetre már vállalható képem van - tehát mehetek emberek közé anélkül, hogy megbotránkoznának rajtam, leszámítva persze a szériatartozék ellenszenves pofámat, de azzal nem tudok és nem is nagyon akarok mit kezdeni. Akinek nem tetszik, szopjon lovat, engem meg kerüljön ki. Alaszka az Alaszka... Meg kell hagyni, még csak szeptember vége van, de kurvára gyorsan lett nagyon hideg. Legalább is nekem. Szóval muszáj vagyok valamiféle pulcsit is felvenni a fekete bőrkabátom alá, bár ha megfáznék, Milos biztos szívesen kanalazná az arcomba a köptetőt. Mondtam már, hogy szeretem az öcsémet? Még mindig semmi hírem nincs arról a kopaszról. És érdekes módon nem liheg kéjesen a nyakamba senki azért, mert kissé megcsócsáltam egy puncit abban a diszkóban. Jó nekem, mi? Ahogy követtem, még a hírekben sem voltam benne, amit azért eléggé sajnálok. Majd legközelebb. Az egyik sikátor szájánál, a sarkon állok meg. Végső soron este nyolc óra van, már most rohadtul sötét és csak néhány túlbuzgó melós csörtet fel és alá, mintha csak rakétát dugtak volna a stressztől összeszorult seggükbe. A hátamat a hideg falnak vetem, a jobb lábam talpa döngve csapódik fel a függőleges felületre, én pedig rágyújtok. Gyűlölök séta közben blázolni. Semmi értelme, mert csak a felszálló füst marja az orromat, mintha passzív dohányos lennék, pedig nagyon is aktívan tevékenykedem, hogy ezt a vádat elkerülhessem.
A hozzászólást Žarko Vaskovic összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Szomb. Okt. 05, 2013 11:15 am-kor.
Infószerzésre küldeni valakit, akinek a megfigyeléshez és a követéshez annyi türelme van, mint tescós tésztában a tojás nem épp nyerő ötlet. Bizonyítsak a falkának, kösz szépen, Bognár, megszopatsz a csini-rucis tánccal, aztán folytatod ezzel, egyszerűbb lenne, ha fejbe lőne, de értem én, hogy nem akar magának plusz balhét és magyarázkodást, azt azonban gyűlölöm, ha feltett szándékom nélkül még nekem kell a halálom után teperni. Milyen munka ez már? Félreértés ne essék, nem azzal volt itt a probléma, hogy vásárra viszem esetleg a bőröm, ha nem vigyázok, a probléma a körülményekkel és a mikéntekkel meg a miértekkel volt, ezekkel nem tudtam kibékülni. Éljen a haragtartás! Anne-t leadtam Elinek megőrzésre, ő gyakorol a gyerekekkel, én biztos kézben tudom a Tökmagot - fura mi, hogy emberre bízom a Kölyköm! És hogy a Kölykömben megbízom annyira, hogy emberrel hagyom. Miért? Hosszú lenne felsorolni az okokat, vannak az a lényeg. Egy "nem sokára jövök"-kel elköszöntem a két lánytól, motorra ültem és cirkáltam kicsit a városban, minden különösebb cél nélkül. Ha megfigyelem egy hónapig... istenem, nem vagyok kukkoló! (Néha elgondolkodtam azon, hogy min mennyit tudok hisztériázni, de hadd ne röpködjek örömömben mindentől!) Megálltam egy kisebb parkolóban, hogy utána gyalogszerrel folytassam az utam, a pajzsom félig volt csak fent/lent, éberen figyeltünk, s szívtuk magunkba az utca zaját-szagát. Egészen addig tök érdektelenül baktattam, míg az egyik kis köznél a tekintetem át nem siklott egy pöfékelő alakon. Aztán visszasiklott a pöfékelő alakra. Bingo! Fegyverek voltak nálam, de ha a szimatom nem csalt, nála is, bár ha olyan a helyzet, nem érdekel, hogy a város közepén vagyunk, abban viszont azért bíztam, hogy nem lesz olyan a helyzet. Én és a rózsaszín légváraim... - 'Estét! - Jaj de udvariasak vagyunk... - Az Upper után ez elég nyugis és csendes környék - sétáltam oda hozzá teljes nyugalomban és vele szemközt álltam meg, én is a falnak dőltem, bagóra azért nem gyújtottam - nincs is -, szóval csak zsebre tettem a kezem. - Szép megmozdulás volt. Hogy ezt most komolyan gondoltam-e vagy sem, azt lehet, hogy a jóisten se tudná megmondani. Én tudom: is-is.
Persze nem vagyok teljesen hülye, elég hamar kiszúrom és megérzem, hogy valaki kipécézett magának, és ha ez nem volna elég, még van olyan pofátlan, hogy felém tart. A cigi füstjén át is érződik az a szag, ami a falkalét sajátja, de mivel ez a.... valaki, ez a korcs nagyjából annyira tűnt jelentéktelennek, mint egy darab bot, így még csak a fejemet se fordítottam felé. Megáll velem szemben és megszólal. Már a köszönésére lomha érdektelenséggel emelem fel a fejem, hogy a tarkóm is felsimuljon a falra, a szemeim pedig most először vizsgálták meg az érkezőt. - Mi a faszt dumálsz? - ráncolom össze a homlokom, a hangom érces és szokatlanul türelmes. Mélyet szívok a cigiből, mialatt a másik zsebre teszi a kezét, aztán elhajítom a csikket, ellököm magam a faltól és a másik hímre fújom a füstöt. A pajzsom fent van, csak annyi rés akad rajta, hogy megérezhessem, ha valami gebasz van. - Na jó, kapsz kettő percet, hogy elhadard, hogy mi a retket akarsz. Nem is tudom, mit mondhatnék... Komolyan ezt a nyikhajt küldték utánam? Esetleg valóban egy rajongóm, aki azért jött, hogy átadja nekem a Kopasz elérhetőségeit? Persze, szép álmok. De ettől függetlenül ha már ennyire rendes volt, belőle is megpróbálhatom kiszedni, ami nekem kell. Úgyis rég foglalkoztam már ezzel a dologgal.
A képembe fújt a füstöt, lelke rajta, a pajzsán lévő kis rés úgyis jobban érdekelt, de a szemem se rebbent. - Miért, teljesítenéd, amit akarok? Azt nem tudtam, hogy te vagy a Mikulás. Ja, ezt lehet, hogy nem kellett volna, de már kint volt. Sóhajtottam egyet, mert körülbelül annyi humorom volt ehhez az egészhez, hogy semennyi. - Megszopatni azt, aki ezzel a szarral baszogat mindkettőnket - böktem ki végül. Igen, ez nem pont az, amit egy testőrtől elvárna az ember, de ad egy: ő nem tudja, mi voltam; ad kettő: kicsi faszom is tele van azzal, hogy olyanokért, olyankor állok a szőnyeg szélén, mikor puszta szívjóságból segítek valakinek, teszek valamit. Bognár ráállított erre a hímre, s azt már levettem a korábbi beszámolója alapján, hogy nem kispályás, erre odalök, hogy kezdjek vele valamit. Kezdek, Bognár, ne aggódj, kezdek, csak abban neked nem lesz köszönet. - Gondolom cseszi a csőröd, hogy valakinek a pucájában annyi vér sincs, hogy személyesen tolja eléd a képét, nekem se tetszik, hogy engem ugráltat a kopasz.
A Mikulásos megjegyzésére hirtelen ráncolom össze még jobban a homlokomat. Halk, fenyegető morgással konstatálom egyelőre a dolgot. Még nem mondta el, hogy mit kering itt körülöttem, szarrá verni pedig ráérek utána is. Ahogy hallgatom, unott érdeklődéssel mozgatom az állkapcsom jobbra-balra. Aztán ahogy befejezi a rögtönzött monológját, gúnyosan elröhögöm magam. - Te komolyan képes lennél elárulni a saját falkatársadat? Mekkora egy gennyes pöcs vagy te, gyerek... Csóválom meg a fejem vigyorogva, aztán hirtelen felindulásból a jobbommal megcélzom a gyomorszáját, hogy istenesen eltaláljam - az se zavar, ha lehányja a kabátomat -, közben a bal kezemmel a jobb vállába kapaszkodok. - De ez tetszik. Suttogom romantikusan a fülébe, ha betalált az ütés, és esetleg kissé legörnyedt. Oldalirányba taszítok rajta, ahogy eleresztem és már nyúlok is egy újabb cigiért. Nem érzem rajta, hogy hazudik. Merne is hazudni... Úgy, mint a vörhenyes fehérnép, de ő lehet, hogy sokkal szarabbul járna. - Tudni akarom a nevét. Ez az első. Aztán ott van még az is, hogy az első gyanús megmozdulásnál feldugom a fejed a seggedbe. Értesz? Recsegem ércesen tovább, és feltüzelt vadként fel-le járkálok úgy, ahogyan a farkasom is teszi odabent. - És mégis hogy gondoltad azt a szopatást? Nem feltétlenül követném az ötleteit, de egyrészt ő ismeri, másrészt pedig... Nincs másrészt. Ha jó dolgot mondd, talán be kellene adnom a derekamat. Talán. Bár még nem bólintottam rá a dologra, csak pofátlanul tapogatózom.
Ja, tudok az is lenni különösebb szívbaj nélkül, de ez az, amit addig nem hisznek el, míg meg nem teszem. Mielőtt viszont megszólalhatnék, kapok egy cseppet sem finomkodó gyomrost, amitől az a kevés kis kaja turnézott egyet a nagyvilágban. Hogy mijére ment, mijére nem, azt nem tudom, nem azzal voltam elfoglalva, amit súgott, jobban tetszett, annyira, hogy megrándult a szám sarka. Visszaegyenesedtem, mielőtt a görnyedés berögzülne a hátamban, csúnya lennék púposként és hasznavehetetlen. - Idővel elmondom. - Persze, itt kiböfögöm neki, aztán megy, megtalálja, ő kiszórakozza magát én meg utólag csak ábrándozhatok. Nem tartok attól, hogy bepöccen és kijönne a béketűréséből, engem meg szarrá venne/megkínozna/megölne. Egyelőre más kapocs nincs neki Bognárhoz, nem tűnik hülyének, bár azt meg nem tudja, hogy a kínzás rajtam nem sokat fogna. - Világos - biccentettem, teljes hidegvérrel fogadva a fenyegetését, de nem vettem félvállról, majd megtöröltem a szám. Kényelmesen visszadőltem a falnak, mintha az előbb mi sem történt volna, csupán az okádékom árulkodott, tekintetemmel pedig követtem a hím mozgását, mert épp nem volt jobb dolgom. - Ismerem az egyik legnagyobb gyengepontját, amivel könnyen elcsalhatom ahová csak szeretnéd. Nekem bőven elég, ha valaki végre megmutatja neki, nem ő legnagyobb kutya és kisebbre szabják a pofáját. Hogy mit szórakozol vele, azt leszarom, de hosszan, sokáig kínlódjon és tudja, kinek köszönheti... részben. Mire rájön, hogy csapda, már késő és senki nem fogja tudni megmenteni az irháját. Mocskos egy dög tudok lenni, ha tele lesz a hócipőm, márpedig Bognár azzal a "meg merem-e tenni" felszólalással beletrappolt az önérzetembe és a büszkeségembe.
Nem érdekel túlságosan, hogy ráokádott a bőrkabátomra. Látott az már ennél sokkal ocsmányabb dolgokat is. Azért leveszem magamról, és amíg ismertetem a játékszabályokat, addig a másik hím melletti falrészre kenem fel a kabátomról a mocskot, majd amikor elég tisztának ítélem meg, visszaveszem. Csendesen járkálva és pöfékelve hallgatom, a szemem éppen csak felvillan arra, hogy majd idővel közli velem a Kopasz nevét. Egy pillanatig sem akarom, hogy azt gondolja ez a csipszar, hogy nélküle nem tudok lépni, mert megoldom én, ha kell, de amit utána mond, eltörli a domináns gondolatokat a picsába. A gyenge pont mindenképpen hasznos, főleg akkor, ha valaki ilyen készségesen megosztja velem, és nem nekem kell melóznom érte. - Nem szeretek túl sokáig bajlódni felesleges dolgokkal. Majd meglátom, mennyire fogom élvezni. Vetem oda az idegennek, és egy hosszú pillanatig legszívesebben viszkető tenyérrel nyúlnék hátra, hogy érezzem Zora és Natasa hideg, barátságos markolatát a bőrömön. De nem teszem. - Holnap dolgozom. - gondolkodom egy sort hangosan... Az öcséméknek is szólni kellene, túl régóta ülnek túlságosan nyugodtan a seggükön, ennyi szórakozás kijár nekik is. Főleg azok után, hogy bármennyire elbaromkodták azt az estét, amikor a verekedés után hazavezettem a Kopasz kocsijával, azért legbelül kurvára nem toleráljuk, ha egy idegen kezet emel bármelyikünkre. - Ismered a reptér felé vezető lehajtót az autópályánál? Attól nem messze ismerek egy csendes kis helyet. Nyugis környék, nem is kérhetne jobb sírhelyet magának senki. Vigyorodom el újra, aztán megcsóválom a fejem. Hülye majom... - Helyszínnek megteszi. Mikorra tudod elintézni? Ó és a másik... A szabad kezemmel megkísérlem elkapni a másik hím nyakát, nekipréselni a falnak és körbenyaldosni a tarka-farkas erejével. Nem erőfitogtatás, pusztán megszokás. Hát hol érdekel engem a fölényem, amikor tudom, hogy bármikor eltaposhatom ezt a pondrót? - Biztosíték kell. Szóval vagy itt és most letétbe helyezed nálam a golyóidat vagy kitalálsz valami kevésbé megalázót.
Mikor közöltem, hogy egyelőre nem kap nevet, nem ért váratlanul, hogy ez cseppet se tetszett neki, sőt, a gyomrosa után számítottam itt is valamiféle tettlegességi megtorlásra, a folytatás viszont eléggé a kedvére volt ahhoz, hogy ne döngöljön a falba. Megvan a napi sikerélmény, éljen! Biccentettem arra, hogy mennyire fogja húzni a dolgokat, akármennyire legyen nagy a szám és legyek alapvetően flegma, van az a pont, amit nem ajánlott átlépni, ha eredményt akarok, már pedig azt akartam, szóval ráhagytam. Mindketten megkapjuk, amit akarunk és így majd elvonulhatunk a szivárványba. Külön-külön természetesen és az ellenkező irányba. Vártam, míg végiggondolta, hogy neki hogyan és miképp lenne jó. - Ismerem. Lesír róla, hogy csapdahely. - Vagyis nem tartottam túl jó ötletnek, de többet nem mondtam, ha ő így akarja, legyen így, bár ezzel kétség kívül megnehezíti a dolgom. Mivel volt összetűzése BB-vel, tudhatja, hogy erősebb, mint én, kvázi nem tudom csak leütni és akármerre vinni, bár tény, hogy Eliért a világ végére is elmenne szerintem, de ha irreleváns helyre hívom, vagy terelem azzal, hogy ott van a párja, gyanút fog. Már nyitottam volna a szám, hogy feleljek, mikor mozdult, s ezzel együtt én is reflexből. Egy szívdobbanásnyi idő alatt száguldott végig az agyamon, hogy erősebb és gyorsabb nálam, nem tudnám csak úgy elkerülni a mancsát, szóval nem is ezen voltam. Zsigerből mozdultam, kaptam elő az egyik hátulra csatolt, ezüstgolyós pisztolyom és nyomtam az ágyékának a csövét - ha sikerült -, számra pedig torz mosolyt varázsolt, hogy ezzel párhuzamosan ő is a golyóimat kezdte fenyegetni. Álltam a tekintetét, szemrebbenés nélkül. Odaadtam volna neki egy gránát biztosító pöckét, mint biztosítékot, de nem voltam benne biztos, hogy megfelelően tudná értékelni a humorom, egyszer mindenesetre kipróbálom, előtte viszont a biztonság kedvéért majd írok egy végrendeletet. - Ha letéped, tudni fogják, hogy összeakaszkodtunk, és azok után, hogy a Kopasz már tudja, hogyan harcolsz, nem fogják bevenni, hogy engem csak úgy elengedtél. Utána meg ha elcsalnám valamerre, lebukok, mint a szar, és egyikünk se kapja meg, amit akar. Te még lehet, csak jóval később és kurva macerásan. - Egyébként meg a cucc visszanő, szóval nem izgatott, bár azért jobban szeretem a helyén tudni. - Adj egy napot és megkapod a jövő heti beosztását. - Fájdalom, de fejből nem tudom, ilyenkor pech, hogy nem vagyok a nap huszonnégy órájában a seggében. Farkas ott nyomult az enyémre - szerintem buzi -, szinte agyonnyomta, de nem szűköltünk, egyszerűen csak rohadt kényelmetlen volt. Mint mikor több mázsás paplannal takarózik valaki, s megér alatta szuszogni. Ha kétszer akkora volt, mint én, akkor még keveset is mondok, semmi perc alatt szét tudna kapni.
- Akkor béreljek neki egy luxusapartmant, vagy mi a pöcsöm? - vetem oda neki, amikor közli, hogy mennyire csapdahely az a lehajtó - Különben is, ha annyit mondasz neki, hogy reptér, akkor arra kell hajtani, innentől kezdve pedig az én dolgom, hogy miként intézem. Vetem oda neki foghegyről. Nem hiszem el, hogy leáll pampogni, amikor én már akkor mások vérében fürödtem, amikor ő még lábra se tudott állni. Elkapom megint, megragadom, felnyomom a falra, mintha csak egy kurva lenne. De az átlag kurva nem hord magánál fegyvert, és nem céloz az ember farkára, mert pontosan tudja, hogy akkor bukná az esti zsozsót. Szar ügy. Nem szeretem, ha csesztetek valakit és visszapofázik. Főleg akkor nem, ha a vakmerőségéhez merő hígagyúság is társul. Vigyorog, de vigyorgok én is, felőlem aztán szétlőhet, telepumpálhatja ezüsttel a brémet, és gyanítom, hogy a gyereknek lövése sincs arról, hogy mennyire nem érdekel és hogy mennyire a saját sírját ásná ezzel a ballépéssel. A szabad kezemmel előrántom én is az egyik fegyveremet, és ha tudom, akkor a srác állkapcsához nyomom a csövét. - Kurvára el vagy tájolva, ha azt hiszed, hogy rád vagyok szorulva. Te nekem csak egy könnyű út vagy, de közel sem az egyetlen, kettőnk közül aki nem tudja elpicsázni a riválisát, az te vagy. Közlöm vele indulatosan, és kibiztosítom a fegyvert. Az energiák tettre készen szikráznak körülöttem, amiben az is benne van, hogy számolok azzal, hogy esetleg szitává lövi a golyóimat. Ha nem fajult el a dolog, akkor ellököm magam tőle, egy utolsó fojtó taszítást kifejtve az ádámcsutkájára, hogy aztán lendületből, törzsből fordulva könyökölhessen pofán a szemtelen bolhás fajtáját. Megpróbálok annyi erőt belevinni, hogyha lehet, akkor boruljon. És hát... miért ne lehetne? - Ha nem vagy itt holnap nyolckor a beosztással, a Kopasz előtt téged foglak megkeresni. Elfordulok tőle, turházok és köpök egyet a földre. Mintha már indulnék, de hirtelen fordulok vissza, hogy a bakancsomat közelebbről is megismertessem a gyomrával - megint. - Hja, addig ne told haza a képed, amíg össze nem szedted magad. A végén még lebuksz és elver a csúnya Kopasz farkas. Engem pont nem érdekel, ha rájön, így is-úgy is meg fog dögleni. Látod... Akinek itt félnivalója van, az egyedül te vagy, buzigyerek. Na tűnés.
- Oké - hagytam rá, mert ha neki ez így oké, akkor nekem is. Mondom, nem feszítem túl... legalábbis igyekszek. Az utána lévő megmozdulásom, ahogy arra számítani lehetett, nem nyerte el a tetszését - nem is értem, miért -, neki nyilván pofátlanság volt, nekem foglalkozási ártalom egyrészről, másrészről semmivel nem tartoztam neki. A szemében ez felért egy sértéssel, de hiába vagyok hozzá képest kicsi és nyikhaj nem kötelességem mindent "szó" nélkül tűrni. Az, hogy ezzel módszeresen viszem vásárra a bőröm az meg az én dolgom, együtt tudok vele élni már jó ideje, arról sincsenek tévképzeteim, hogy milyen idős, erős farkas ellen mennyi esélyem lehet. A korlátaimmal is rendben vagyok, ismerem őket, legfeljebb nem veszek róluk tudomást. Annyira a nyelvem hegyén volt a válasz, de ahogy nálam, úgy nála se a felhőtlen jókedv bizonyítéka volt a vigyor. Ez egy beteg állat, és úgy tűnik, ilyen téren van némi hasonlóság. Nekem pedig nem célom a halálom kiprovokálása, ha nem muszáj, így is épp eléggé kísértettem a sorsom ezen az estén - és még hány ilyen lesz! -, úgyhogy kivételesen befogtam. Félelmet nem érezhetett felőlem, magam miatt sose aggódok. A nekem szegezett stukker nyomására kicsit felszegtem az állam, de a szemkontaktust nem szakítottam meg, farkasomnak nem volt ínyére a helyzet, nekem se, ám ennek az izgága energiáinkon kívül mással nem adtunk hangot. Egy búcsúlökéssel eleresztett, de rögtön utána képen is talált a könyökével, amitől borultam, mint a tekebábú, szabad kezemmel azért tompítottam az esést. Holnap nyolc, kényelmes huszonnégy órám lesz az infó beszerzésére, az alatt még zuhanyozhatok is egyet, több, mint pazar! Az már kevésbé, hogy megint a gyomromat molesztálta, de ezúttal csak üres köhögés-nyögés keverékére futottam, az előző turnusban kiadtam apait-anyait, sajnálom, nincs ráadás. A monológja végére már összekapartam magam és felültem, majd felsandítottam rá. - Rettegek - mondtam teljes odaadással, majd felálltam, eltettem a fegyverem, ráérősen megigazítottam a bőrdzsekim és ha már ilyen kedvesen eltessékelt, hát mentem. A szám felrepedve, a képemen zúzódásnyom, a gyomorszáj környéke nem érdekelt, azt nem látják, s ha azt veszem, a felületi sérülés sem annyira. Buktam a motorral, előfordul - mondjuk nem nem velem, de most fogjuk arra. Visszasétáltam a pár saroknyira lévő motoromhoz és elhajtottam.
Épp ebédszünetem van... ...párdon, csak macskakörmök között. Felénk nincsenek ilyen luxus, hogy szünet vagy, hogy vége van a munkaidőnek. Nulla-huszonnégyes szolgálatban vagyunk az év minden napján, így csak jóindulattal és a civilek kódnyelvezetét használva nevezhetjük a látens szabad pillanatainkat „breaktime”-nak. A maga módján, a „külsősök” számára szokatlannak és kényelmetlennek tűnhet a folyamatos készenléti feszültség, de a saját nevemben beszélve: egyáltalán nem nehéz beleszokni és együtt élni a tudattal, hogy bármelyik pillanatban behívhatnak... még a karácsonyi pulyka felvágásakor is. Szóval... Míg a pirosnál álltam és búgott a motor épp kiállt az egyik autó a járda mellől, nekem, pedig pont kapóra jött a felszabaduló hely. Kapva kaptam az alkalmon és álltam be a kijelölt területre, egyszer-egyszer oldalt pillantva, egyenest az üzlet kirakatára. Különféle munkák képei, vázlatrajzok voltak láthatóak, ami alapján az egyszerű érdeklődő, vásárló el tudja dönteni pontosan mit, mifélét és milyen technikával kéri. Az én elképzelésem... elképzeléseim megvoltak, már mielőtt idejöttem volna, de pár apróságot nem árt egyeztetni és jobb szeretem ezt személyesen megtenni, mint telefonon vagy levelezőrendszeren keresztül. A rövid „szünetem” tehát épp kapóra jött. Leállítom a járművet, kiszállok, végül bezárom, amit egy csipogással jelez a biztonsági rendszer. A slusszkulcsot a kabátzsebembe süllyesztem a kezeimmel egyetemben. Céltudatosan indulok meg, de nem az ajtóhoz elsőként... hanem a kinti munkákat tanulmányozni. Puszta kíváncsiság ez, semmi több. Nem ezek az első referenciák, amiket láttam. Charlienak is található egy a lapockáján, az ő ajánlásával jöttem végülis ide és hosszas gondolkodás után csak most adtam be a derekamat, határoztam el magam a bőrvarratás mellett. Csak két emlékeztető. Könnyen elrejthetőek, ezáltal igazán személyesek, hisz csak magamnak készülnek, az ő emléküknek tisztelegve. Nem kell túlburjánzott minta, a lehető legegyszerűbb és legletisztultabb vonalakra van szükségem hozzá. Már bő egy perce csak kint állok és szemlélem hol az üveg mögé rakott darabokat, hol a benti teret. Nem arról van szó, hogy hezitálok vagy halogatom a pillanatot, dehogy. Sarkalatos pont lesz ez, mondhatni egy perces néma csenddel és friss levegővel becsülöm meg mindezt, mielőtt felvezetem a fejemben lévőket. Illetve... Megvárom, míg végez a jelenlegi munkájával a nő. Nem zavarnám meg, az én dolgom egyáltalán nem sürgős.
A mai napom nem indult valami kellemesen. Igaz az óráim elmaradtak hála egy vizsgámnak, de lehet, hogy inkább végighallgattam volna több órát mindenféle törvényről, mint hogy levizsgázzak. a napokban alig ettem, vagy aludtam valamit. teljesen kikészültem. Mondjuk úgy, hogy ez a vizsga az egyik legfontosabb. Ha ez nem sikerül máris csúszol egy évet a tanulmányaiddal és no a tanár nem pont e kedvességéről híres, így igen be voltam szarva! De a sok szenvedésem meghozta az eredményt és az évfolyamról én lettem az egyik, aki a legjobban teljesített. Büszke vagyok magamra nagyon is! bevallom őszintén arra számítottam, hogy azonnal kivágnak a vizsgáról, de e helyett megdicsért! Köztudott, hogy ez a tanár nem szokta csakúgy dicsérgetni a diákokat. Az este ezt biztosan meg fogom ünnepelni Karennel és holnap az egész napot átalszom! Viszont ma még be kell mennem dolgozni. Van pár vendégem mára beírva. Legszívesebben lemondanám őket, de nem nézné jó szemmel Karen és én sem vagyok ilyen gennyláda, így nem marad más, mint hogy az egyetemről egyenesen a szalonba megyek. Ahogy odaérek egy srácot pillantok meg, aki nagyban nézegeti a műveket. Most vagy nem tudja eldönteni, hogy szeretne e tetoválást, vagy csak várakozik valakire. Mindenesetre ha a többiek eddig nem vették észre akkor kénytelen leszek én megszólítani őt, bár azt terveztem, hogy először megkajálok, mert iszonyat éhes vagyok, de ahogy mondai szokás a vendég az első! -Hello! Segíthetek valamiben? Én is itt dolgozom!-Mutatok a szalon felé, majd egy gyors pillantást vetek a képekre. Igen pont az enyémet stíröli. -Szeretnél egy tetoválást, vagy vársz valakire?-Ha jól látom bent szinte mindenki dolgozik, így majd nekem kell bevállalnom őt. elvileg még van időm a vendégeimig, így bőven belefér az időmbe. így már csak az a kérdés, hogy ő is szeretné, ha én varratnék rá tetkót.
Imádom a régi verdákat. Nem hiába esett a választásom egy hatvanhetes Impalára. Egy autó, ha jól működik, tök lényegtelen hány éves. Az enyémmel nem szokott gond lenni, a mai napot leszámítva. Szokásomhoz híven későn zártam be az üzletet, majd hazavéve az irányt megálltam az egyik szupermarketnél, hogy szerezzek valami ehetőt a mélyhűtött készletükből. Unottan toltam magam előtt a kosarat, elhúztam a hűtőpult tetejét, és előpanírozott csirkecombot vágtam a kosaramba. Otthon még van a fagyasztómban krumpli, úgyhogy azt most nem veszek. A pénztár felé tolva a kosaramat belerámoltam egy hatos pakk Guinness sört is, meg egy csomag rágógumit. Szeretek rágózni, segít a gondolkodásban. A bevásárlószatyrot a hátsó ülés elé tettem le, mielőtt beszálltam volna a volán mögé, és folytattam tovább hazafelé az utamat. Letértem az egyik mellékutcára, hogy rövidítsek, s alig hoztam egyenesbe a kocsit, amikor meghallottam a jellegzetes durranó hangot. - Anyád! – Lehúzódtam az út szélére, majd leállítva a motort hátra dőltem az ülésben, és a tarkómat kétszer belevertem a fejtámlába. - A lehető legjobbkor! – Morogva löktem ki az ajtót, majd kiszállva gyorsan körbenéztem. Vastag barna pilótakabátom cipzárját teljesen felhúztam, mert nincs túl barátságos idő. Hátrasétáltam, majd szembesültem azzal, amit eddig csak hallottam. A jobb hátsó kerekem csont laposra eresztett. Nem lenne annyira nagy probléma – mert tudok kereket cserélni, mily’ meglepő -, ha nem lennék olyan rohadtul éhes. A csomagtartóból kivettem a pótkereket, aztán az emelőt és a szerszámokat is a kerékcseréhez. Nem tettem ki az elakadásjelzőt, felesleges lenne, mert sikerült úgy ahogy normálisan leparkolnom az útpadka mellé. Az utcán sincs igazából forgalom, gondolom errefelé többnyire csak a környéken lakók járnak.. vagy még azok se, mert a sok sikátorral nem túl bizalomgerjesztő itt a légkör. A defektes kereket levettem, aztán feltettem a helyére a jót. Már pakoltam össze az eszközöket a kocsim mellett guggolva, amikor meghallottam a rohanó léptek zaját. Megálltam a pakolásban, és fülelni kezdtem. Innen, ahol most vagyok, nem látom, hogy ki az aki közeledik, de a zaj alapján egy ember. A hang felerősödik, aztán halkulni kezd. A szerszámosládát a kezembe véve kezdenék felállni, mikor újra futólépteket hallok. De most sürgetőbben, és szerintem legalább két embertől. Óvatosan emelkedik fel a fejem a kocsi takarásából, és látok két jól megtermett, egyáltalán nem bizalomgerjesztő alakot, akik valamilyen fegyvernek látszó tárggyal befordulnak a közeli sikátorba. Igazából semmi közöm hozzá, de nem tetszik a dolog. Amikor eltűnnek, felnyitom a csomagtartómat, bedobom a defektes kereket, beteszem az emelőt is a szerszámosláda mellé. Ekkor hallok egy fojtott kiáltást a sikátor felől. Felpattintom a szerszámosládámat, kiveszek belőle egy csavarkulcsot, majd lecsapva a csomagtartó tetejét behajolok a slusszkulcsomért, és a kocsit bezárva zsebre vágom azt. - Kurvára nem kéne oda bemenned kisanyám! – Figyelmeztetem magam félhangosan. Az sose vezet jóra, ha mások dolgába beleszól az ember… de mi van ha egy csajt készül az a két King Kong megerőszakolni? Nem vagyok Terézanya, se valami elcseszett szuperhős, de azt sose bírtam, ha valakik gyengébbeket bántották. Verekedjen mindenki a saját súlycsoportjában. Bakancsomban elég halkan tudok surranni, ezért jó eséllyel nem hallják meg a közeledtem. A sikátor széléhez elérve a hangok felerősödnek, de továbbra se tudok kihámozni semmi érthetőt belőle. Mély lélegzetet véve befordulok a sikátorba, és ládák, szemetesek takarásában megpróbálok közelebb lopakodni. Ha mázlim van, akkor nem vesznek észre…
-Löwenstein… - zihálta King, lassítva léptein, ahogy észrevette, az üldözött bárányka zsákutcába futott. Fura, de Rúben utálta, mikor King a vezetéknevén szólította. Talán a tapasztalat miatt. Viselkedéskutatóként ösztönösen szívta magába nem csak az állatok, hanem az emberek nüansznyi rezdüléseit is. És az elmúlt fél évben, mióta a fairbanksi uzsorással kapcsolatban állt, ha vezetéknevén szólította a „privát bankár” az sosem végződött jól. King és nagydarab testőre kélt saroknyira az O’Connors pubtól „csapott le” rá. Hatkor végzett a műszakjával, de mivel sok volt a meló, besegített a váltótársainak egy darabig. Kilenc is elmúlott, mire végzett, és kijött a sörözőből. Mivel a tömegközlekedés nem tartozott Fairbanks erősségei közé, szokás szerint gyalog indult haza. Kellemes tempója eszeveszett rohanásba torkollott, mikor Kingék lecsaptak rá. Nagyjából harminc másodperce szitkozódott magában, mikor realizálta, rossz felé vezették ösztönei. A sikátor egy három és fél méter magas tűzfalba torkollott. Mivel G.I. Joe képességei sosem voltak, tudta Rúben, reménytelen kapálózás lenne megugorni a falat. Így szembenézett a sorsával. Szembe fordulva üldözőivel, lihegve várta a kellemetlen „beteljesedést”.
King testőre, Little, foglalkozásához méltón hagyta a hátország biztonságában főnökét, és megállíthatatlanul közeledett a fal tövében levegőért kapkodó férfi felé. -Mr. King, tudom, hogy még tartozok egy ezressel. Hétfőn megadom… -Udvariasabb is lehetnél, Löwenstein. Ha tudod, késve fizetsz, miért nem mondtad? – vált King pillanatok alatt stílust, amikor nyeregben érzi magát, látva, hogy Rúben nem menekülhet sehová. Tempója lassul, Humphrey Bogart stílusában igazítja meg irhakabátját, és próbálja ujjaival rendezetté gereblyézni szétzilálódott brillantinos tincseit. Szavai a barátságosság, visszafogottság mázát viselik, ám Rúben tudja, hogy King ilyenkor a legfeszültebb. -.. … … volt valaha bárki is, aki bevallotta előre, hogy nem tud időben fizetni, Mr. King? – próbálja a helyzetet valami békésebb mederbe terelni Rúben egy apró élccel, míg megteheti, megtoldva egy csibészes vállvonással. Tekintete nem fürkészi a lehetőségeket, hogyan tudna esetleg elslisszolni a szélmalomkarú Little mellett, elfutva az uzsorás mellett is. A macska-egér játék hosszútávon nem vezet sehová. King tudja, hol lakik, és hálát adhat a sorsnak, hogy az utcán várták be, nem otthon. Inkább szembenéz a roppant „kellemetlen” helyzettel. Az iménti 15 perces futólecke inkább csak egy - sikertelen – próbálkozás volt.
Zippo lángja lobban, ahogy King egy cigarettára gyújt, miután rendbe szedte légzését. Lassan sétál tovább Rúben felé, és fejével biccent az adósától kartávolságban lévő testőrének. Little a kétajtósszekrény-méretét meghazudtoló fürgeséggel a legalapvetőbb közelharci fogással csak le Rúbenre, kb két másodperc alatt mögé kerülve és Nelsonba feszítve egyik karjával az erősen kocsmaszagú „áldozatot”. A „kényszerpályán” lévő Rúben és King között immár nincs semmi. És Little akár egy marionett bábut, úgy irányítja Rúben testét, miközben szemmel tudja tartani immár a sikátor bejáratát is. Bár ebben a pillanatban nem azzal foglalkozik. -NEM FIZETSZ ÉS MÉG FENYEGETSZ IS, LÖWENSTEIN???!! – robban ki minden feszültség Kingből és tépi le a hóna alatt szorongatott cipősdoboz tetejét, Rúben „arcába okádva” fenyegető sárkányként a cigaretta füstjét. -Hogy… mi? – lepődik meg King szavain Rúben, miközben Little által félig előre görnyedve kénytelen tekintetét a doboz tartalmára vetni. -Ez… ez egy kingfisher – hökken meg őszintén. Mindenre számított, de arra nem, hogy madártetemet rejt a cipősdoboz. A jégmadarak morfológiailag igen jellegzetesek, egyből felismeri a jobb sorsot érdemeltet. -NEM EGY, KETTŐ! Mi a fenét jelentsen ez?? Döglött madárral üzened, hogy ne baszogassalak, mert kitekered a nyakam, mint ezeknek itt??!! Little tökéletes harmóniában él főnökével. King dühének minden lobbanását a nyakcsigolyájában és vállízületében érzi Rúben, ahogy a testőt feszíti karját és nyakát. De a fájdalom másodlagossá válik lassan, ahogy elméje és érzékszervei megpróbálják feldolgozni a kapott inputokat. -Én… soha, Mr. King. Én csak megfigyelem és filmezem őket… - halnak el szavai a fájdalomtól. Little amikor főnökének nem tetszőt hall, már automatikusan fokozza a feszítést. -A lakásod egy kész stúdió. Micsoda perverz vagy te, hogy madarakat pornózol??! - kezd King visszatérni az üvöltözés helyett a pengeélesen visszafogott szavakhoz. Rúbenben immár egy szemernyi kétség sem maradt, hogy mikor ünnepek alatt fellátogatott hozzá a páros, turkáltak a cuccaiban. Kutatásának filmanyaga afféle munkacímekkel rendelkezett, mint Yvette és Brigitte, Az alaszkai kakas meghódítja Fairbanks-t, Szerepcsere, Tavaszi orgia a Tanana völgyben. És hogy King tudja, az alaszkai ludakat filmezte, nyilvánvalóvá teszi, hogy bele is néztek a cd-kbe, míg haza nem ért Rúben. Nem kezdett boncolgatásba, hogy viselkedéskutatási doktorijában a lúdcsapat minden aspektusát vizsgálja, próbálva feltérképezni a szociális hálót a csapaton belül. -Ez a két king… fisher nem is él itt. Csak költeni járnak Alaszkába tavasszal. Ilyenkor télen mind elhúzott délre. Szóval bárki küldte, csak olyasvalaki lehetett, aki pár napja Acapulcóban vagy Floridában volt kb. Bocsi Mr. King, de … roppant találó. Kingfisherek egy „királynak”, aki a fairbanksi zavarosban „halászik” – teszi túl magát Rúben egy tollvonással szorult helyzetén. Ha kívülről szemlélné az eseményeket, legszívesebben röhögni lenne kedve. Sajnos Mr. King agyi kapacitása nem ér fel a csomag küldőjének finom metaforájához. Viszont Rúben látatlanban is már imádja a fickót. Vagy nőt. -Szórakozol velem, Löwenstein?!!!
Kezdőlap
//
//
