- Ugyan már… lehetőségem sem lenne rá, ha csak nem akarsz mindennap idegen vezetést. Csak érdekelt, hogy miért zárkózol el annyira attól, hogy más vezessen. *Jó nem más, hanem egy nő. Nem akartam személyes nem létező bájomra lebontani, csak igyekeztem érdeklődni anélkül, hogy konkrét kérdést raktam volna fel. De hát akárhogy forgattam nem nyögte ki, hogy miért. Szóval inkább hagyom is a vezetés kérdését. A válaszára felvontam a szemöldököm, ám nem a stílusa vagy a nyers szavak miatt. Azért nehéz lett volna megbotránkoztatni. A többes számon akadtam fent. Na de mindegy, nem válaszoltam csak inkább elregéltem, ami érdekelte. Nem volt kellemes és kimondottan feszélyeztető is volt, de ha már kérdezet és talán az első alkalommal mutatott érdeklődést is, hát miért ne. Valószínűleg, úgy sem találkozunk többet hisz nem voltam lelkes vásárló és ezután sem leszek. A szavaim után való megjegyzésére elnevettem magam, ami kissé oldotta is a feszültségem.* - Ezzel sem vitatkozom… * Igen, a fura az enyhe kifejezés, még ha sokszor nem is épp kedveskedésként hangzik el az irányomba. De hol érdekel? Ilyen vagyok és pont. Senki kedvéért nem leszek másmilyen. * - Annyira nem vészes… ha sokszor és sokáig éri az inger, akkor megszokottá válik. Nem csak a jó dolgokat lehet megszokni. * Vontam meg a vállaim. Igen, tudtam, hogy előbb vagy utóbb megszokom ezt az egészet és már természetes lesz. A szavaira csak összevontam a szemöldököm és szerintem most ráncosabb lehetett a homlokom, mint bármelyik ősömnek. * - Talán nem ártana és még hasznos is lenne… de azzal már meghazudtolnám önmagam, ezt meghagyom azoknak, akiknek szükségük van rá. Hamarabb halnék meg, minthogy megfutamodjak. * Bár nem akartam ennyire komolyra venni a szavaim, de valahogy mégis sikerült. Sokan mondták már, hogy a makacsságom és a büszkeségem lesz a vesztem. Igazuk volt és van is. Egy párszor már elég közel kerültem hozzá, de még itt vagyok és olykor még hasznosak is ezek a tulajdonságaim.* - Ez nagyon úgy hangzott mintha többet tudnál a városról, mint Én. * És ez felveti azt a kérdést, hogy mért vagyok akkor itt. De ez nem érdekelt igazán, így nem is foglalkoztam vele. Jó volt most itt.* - Ez megnyugtató… De ez nem úgy működik, hogy rászólok, és abba hagyja. Le tudom gyűrni a késztetést, figyelmen kívül tudom hagyni az érzést, de megszüntetni nem. * Ingattam meg a fejem. Eddig sem tartottam a másiktól, szóval a megjegyzésem felesleges volt. Eddig is nyugodt voltam. Van elég pont az életemben ahol idegeskedhetek vagy aggódhatok. Nem kellett plusz egy.* - Ohóóó… alkalomadtán ezt behajtom. De sajnálom, hogy nem lehet meggyőzni… * Kacsintottam rá vigyorogva. Nem, nem szajkóztam tovább. Ha nem, hát nem. Nem lehet rám azt mondani, hogy alapjáraton erőszakos lennék. No meg, miért erőltetnék valami olyat amit a másik nem is élvezne? Bár ebben azért nem voltam biztos és inkább az a valószínűbb, hogy csak pasi és nem akarja kiröhögtetni magát. Megesik… A megjegyzésére csak vállat vontam, ezt sem hallottam még. Bár tény, agy nélkül nem lehet élni és az már magzat korban kifejlődik. Na de ezt a témát hagyjuk… nincs kinek lelkiznem és ki tudja, mikor adja be Leo a derekát, hogy ide jöjjön. A kínálására megráztam a fejem…* - Csak nagyon ritkán... * Utasítottam vissza a cigit. Nem, nem dohányoztam csak akkor amikor már elviselhetetlen volt a sok szarság a melóhelyemen és kellett valami amin kissé levezethetem anélkül, hogy lecsapnék valamit vagyis inkább valakit. Ha rászoktam volna valami más opciót kellett volna találnom, ami munka közben nem kivitelezhető röpke tíz perc alatt.* - Nem is sikerült és igen, ezt a szót használtam. De Te is tudod, hogy sokan már rég bántónak vették volna a szavaid. * S így nem is csoda, hogy nincs asszonyka, akinek a csokit vihetné, hanem csak a testvérei. Bár kitudja, lehet, hogy tud Ő kedves is lenni, ha épp akar, és valakinek szüksége van rá. Nos én nem ez voltam, csak épp megjegyeztem. A visszakérdésére elvigyorodtam. Nocsak, ennyire nincs tisztában a mai tyúkokkal? Talán meleg vagy mi?* - Ami azt illeti elég sokan. Még az idősebbek közül is, hát még a fiatalok között. De ha megnézed Csillám vámpír, romantikus, nyálas farkasok… ez árad még a csapból is, ami azért elég meghatározó, ha figyelembe veszed, hogy elég sokan elolvadnak az ilyenektől. * Fejtettem ki, bár valószínűleg ez sem érdekelte. De attól még beszéltem. Megkérdeztem volna, hogy akkor mégis hogyan. De ez egy olyan dolog ami épp nem tartozott rám és nem is fog. Észrevettem, hogy sokáig méregette az épületet és mintha már nem is itt lenne hanem valahol máshol, így befogtam és vártam. Ennyire felesleges még én sem beszéltem. De nem értettem, hogy mi ilyen néznivaló benne. Ugyan olyan, mint a többi, csak más a neve és több a balhé. A szavaira elmosolyodtam és bólintottam. Ki nem szeret? Még Én is, csak ritkább mikor társaságom is van.* - Azért ne forgassátok fel a várost. * Vigyorodtam el, hisz ha belőle indulok ki… ránézésre balhés Ő is, és ebből egy is elég, nem még ha a testvérei is társulnak. Akik azt sem tudom, hogy végül is hány van, de hát a lényegen nem változtat. Ahogy megérkeztünk a büféhez tekintetem végig siklott a belső felén, de tudtam, hogy mit kérek szóval csak reflex volt, ahogy az is, hogy kissé elhúzódtam mikor valaki mellettem bekukkantott aztán ment is tovább. * - Egy gyrost kérnék, hagyma nélkül csípőssel és egy multis Capyt. * Adtam le a rendelésem, amit ki is fizettem rögtön és félre állva vártam meg, míg a másik is kéri amit akar. A rendelésre felvontam a szemöldököm. Kissé mintha sok lenne, de hát Ő tudja. Ahogy elhangzott és félreállt magam is így tettem, csak épp a járda közepén fontam össze a karjaim. Kissé elmélázva tekintettem a másikra, így nem is vettem észre, hogy egy „csapat” suhanc jön erre. Valahogy az ittas hangjuk is elkerülte a figyelmem. Fura… nem szoktam ennyire figyelmetlen lenni. De csak akkor kapcsoltam, mikor a keze elindult felém és ezzel visszarántva a merengésemből léptem egyet hátra. Nem számítottam rá, hogy bármi ilyen mozdulata lenne és az elkóborlásom, vagyis a gondolati elkóborlásom miatt pedig most látszott az arcomon némi undor és ijedség. Nem ellene szólt, de mit csináljak, ha egyszer pont Őt néztem? Nyeltem egy nagyot és már meg is ráztam a fejem, hogy visszatérjek a jelenbe.* - Azt próbálnák meg… de kösz. * Mosolyodtam el halványan és mellé sétálva egy lépésre tőle hátam neki döntöttem a falnak és a fejem is miközben az égre néztem. Az, hogy a suhancok mennyire hallották amit mondtam, vagy mennyire voltak kötekedős kedvükben… nem figyeltem. A kérdésére elmosolyodtam és oldalra pillantva válaszoltam.* - Táncos vagyok és alkalomadtán felszolgáló az Orfeumban. Lent táncosok, bár, boxok és egy rakás kidobó fent meg kaszinó. Minden meg van amire egy férfinek szüksége van. Csak szex nincs, ha csak munkaidőn kívül nem fűzik be valamelyik lányt. * Mosolyodtam el, néztem az arcát, hogy milyen reakciót vált ki belőle. Bár minek? Alapjáraton is összekeverik a helyet egy sztriptíz bárral, hol ott itt nincs ilyen. Ha valamelyik lány vetkőzni kezdene, Corvin ki is rakná. Ízléses hely és a lányok csak mézesmadzagok, de nem kurvák. Még ha némelyiket meg is lehet kapni. De már feladtam, hogy ilyen apró de lényeges különbségekre felhívjam az emberek figyelmét. Azt hisznek, amit akarnak. Nézhetnek engem is megfizethető lánynak, amíg ez gondolatban van, és nem próbálkoznak meg, erőszakoskodással addig csak mosolygok rá egyet. Mikor kész lett a kaja, már el is löktem magam a faltól és Jay kezéből át is vettem.* - Kösz… * S tovább haladva neki is láttam enni. Lassan, komótosan. Amúgy sem bírtam gyorsan enni és egy hasfájás sem hiányzott. Mikor megszólalt, feltekintve töröltem meg a szám a szalvétában.* - Egy daráló veszett el a szádban? Egyébként Elionore… * Ismételtem meg, nem nehéz név, de van akinek nem épp a legjobb a név memóriája. No meg mért jegyezné meg erre a kis időre. Tovább haladva a bevásárló központ magasodott ki és intettem is felé, miközben lenyeltem a falatot.* - A város egyetlen bevásárlóközpontja. Hentes, zöldséges… minden van. Mázlira nem pláza, szóval pláza macáktól sem kell tartani ha az ember vásárolni akar ezt-azt. * Húztam el a számat kissé. Na nem azért mert sajnáltam, hogy nem rohangálnak ilyenek. Hanem azért mert viszonylag kevés dolog volt, amit be lehetet szerezni.*
Nem zárkózom el, csak elutasítom, hogy más vezessen. Vagyis nő. De ez már nem lényeges. Úgyse tudnám vele megértetni, és nem is igazán akarom, az az igazság. Viszont, ahogy kifejtette az érzéseit, megérzéseit, nehezen tudtam magamban tartani, hogy ezek szerint elég erős mágiaérzékenységgel rendelkezik. Az ilyesmi nem mindennapos, és igen kevesek élhetnek ennek örömeivel, és átkaival. Így, egyszerű halandóként, elég nehéz lehet. Na nem mintha egyébiránt különösebben érdekelni tudna, csak az elmélet alapján pörögtek fel benne ma gondolatok. - Persze, hogy nem. De ez nem... - befogtam, újra kellett emésztenem a szavakat, mielőtt kiköpöm őket. - Szóval, ez nem általános. Bár, gyomor függő, még élvezni is lehet az ilyesmit. - én legalábbis marha jól tudnék szórakozni, ha rémálmaim lennének. Mesélném is Žé-nek meg Milošnak ezerrel, hagy szakadjanak. De ezek engem elkerülnek, az egész életem egy rémálom, legalábbis emberi szemmel nézve. Az már más ügy, hogy én nem is tudnék enélkül létezni. Az én ingereim, lévén, hogy tudatában vagyok velük, miért vannak, inkább áldásnak mondhatók, még akkor is, ha egy vagy két böhöm dög ugrál a nyakamon. - Nem mondtam, hogy futamodj meg. Csak néha nem szégyen az, ha van tartásod. - még nekem is van, fejjel nem roncsolok a falba, annál tisztább elmével rendelkezem. Büszke vagyok, de a testvéreim és a saját életem többet ér annál, minthogy széttépessem magunkat. Kijelentésére felvontam a szemöldököm. Érdekes megállapítás csak azért, mert azt mertem mondani, hogy mocskos kisváros... - Miért tudnék többet? Csak mert látok, attól még nem ismerem a környezetemet. - zártam le ennyivel a fennakadását. Tényleg nem ismertem a várost, legalábbis ami a tárgyilagosságát illeti. A szagok árulkodnak, zsongnak az orromba, felszökve egészen az agyamig. De ennyi... Ettől még fogalmam sincs arról se, hogy éppen hol vagyunk. - Nyilván. Csak a megnyugtatásod végett mondtam, ha már kivert tőlem a frász, hogy nem foglak az egyik sikátorban darabokra tépni. - pedig a gondolat nem is áll tőlem messze, de sajnos már eldöntöttem, hogy nem belezem ki. Még akkor sem, hogy szinte érzem a számban a forrongó felsőségek vasízű, vér-ittas levét. Na jóóó, megint egy újratervezés. Talán, jól is jött, hogy kajálásra invitált, mert kezdett az egész fejem zsongani, a gyomrom pedig felettébb kongónak bizonyult. - Hajtsd. - vágtam rá egyszerűen, vállat vonva. Nekem aztán holt mindegy, ő viselkedik úgy, mintha egyetlen érintésemmel ölni tudnék. Tekintve, hogy tisztes távot tart, arrébb ugrik, és ezáltal egyértelmű, hogy egyetlen érintés is feszélyezi. Nem értettem az ilyesmit sosem. Biztos megerőszakolták, vagy tudom is én... Vagy simán hibbant, rá nézvést már meg se lepne. A cigit elutasította, így az sietősen vissza is került a zsebembe. Nem kötelező pöfékelni, több marad nekem. Nekem már úgyis mindegy. Ha száz dobozt szívnék el se lenne semmi bajom... - Tudom. - jegyeztem meg együtt értőn. A stílusom nevezhető egyedinek, és még inkább bunkónak, szemétládának, nyersnek, udvariatlannak, és minden egyéb negatív tulajdonsággal fel lehetne még ruházni. Ez van. A nőkről való elmefuttatását is csendesen hallgattam, olykor mélyet lélegezve a levegőből. Ha tudná mennyire nem tud foglalkoztatni ki mire bukik... Ha kell, viszem. És kész. Nem egyszer megesett már, hogy szex után szét is téptem az adott női egyedet. Sokszor az állatias énem erősebb, de hisz... három éves korom óta farkas vagyok... ezen semmi meglepő sincs, ebből kiindulva. Mondjuk a vámpíros-farkasos faszágára muszáj volt megforgatnom a szemeimet. Még a hideg is végig szaladt a hátamon. - Mert az embereknek kell valami ami mögé bebújnak, amire vágyhatnak. Elég tré, de hát nem lehet mit tenni. A csajok meg amúgy is idióták. Mindig jönnek a szaros fehér lovagjukkal, meg az elbaszott álomképeikkel. Annyira röhejesek. Sokszor képen is röhögöm őket. - ingattam meg fejemet, vállammal együtt. - Jah... nem muszáj magadra venned. - Talpam szinte táncolt az utca deres kövein, egészen jól éreztem magam, fesztelenül. Jó volt kicsit lekapcsolni az agyamat, és az sem zavart, hogy ez időt éppenséggel vele töltöm el. - Felforgatni? - meglepett. Még a végén azt hiszem a vesémig lát... Mert a terv bizony ez lesz. - Majd elválik. - kacsintottam egyet, ezzel el is zárva a téma fonalát. Vehette poénra, vagy szórakozottságra. Addig jó, míg fogalma sincs róla, hogy mi vagyok, és miért vagyok itt... Addig mindenki békés lehet. A gyorsbüfénél elég gyorsan lerendeztük a rendelést, és bár a suhancoktól eltekintve, és a társaságom elhúzódó mozdulatait leszámítva egészen jó kedvvel vártam a kajára. Ez amúgy hülye... nem akartam hozzá érni... e most már mindjárt megszagolom magam, hogy mi zavarhatja ennyire. Vagy az előző megállapításom él... Vagy rossz emlékek, vagy hibbant. Bánom is én... Köszönetére vállat vontam, és amikor mesélni kezdett féloldalasan követtem őt tekintetemmel. Szóval táncos, de jó. Én meg megígérem, hogy elmegyek táncversenyre. Persze csak a levegőbe pofáztam, de most kicsit azért összerándultak a ráncok homlokomon. - A kurvák nem szórakozó helyen nyomják. - vontam le hirtelen a következtetést, mikor azt emlegette, hogy csak szex nem jár az Orfeumnak nevezett helyen. - Egyébként, klassz meló lehet, főleg, ha szereted. - jegyeztem még meg, aztán nem sokkal utána végre a gyrosok is megérkeztek. Úgy buktam rá, mint éhező egy falat kenyérre... A farkasom erősen igényelte már az ételt. Nem volt túl lelkes, de ez is több, mint a semmi. - Daráló? Ja nem. Kajás vagyok, zavar? - röhögtem fel két falat között, majd a nevére bólintottam egyet. - Most már csak megjegyzem. Elionore. - ördögnek nem vágtam, miért nem vagyok képes egyetlen szót a fejembe vésni. Mentségemre szóljon, ezer felé járt az agyam, és a raktárazandó információkkal már majdnem tele volt. Közben a mutatott bevásárlóközpont felé emeltem pillantásomat, ezúttal már lassabban fogyasztva a fennmaradó gyrost. - Ahha... Ez nem érdekel. De kösz. - vigyorodtam el. - Nincs kedved... várjál már. Hányra mész rázni magad? Mert beülhetnénk valahova. Eleget láttam mára. - szögeztem le egyszerűen, ha pedig nemet mond, az se fog megríkatni. Egyszerűen csak jó lett volna egyet biliárdozni, vagy bowlingozni, vagy bánom is én. Ütve fúrhatunk is. Nekem édes nyolc.
*Újabb megnyilvánulására csak ismét összevontam a szemöldököm. Ezt? Élvezni? Nos, nem mondhatnám, hogy gyengének érzem magam, de aligha tudnám azt mondani, hogy élvezem. Igen, maga a társaságot képes vagyok, de nem az érzést és azt is csak úgy, hogy az utóbbit figyelmen kívül hagyom. Már amikor lehet persze, hisz nem mindig adatik meg ez sem.* - Hát annak elég erős gyomra lehet, vagy Ő maga is egy állat némi aberrációval megáldva.* Vontam meg a vállaim, látszólag könnyedén. De ahogy egy-egy álomképem megelevenedet a lelki szemeim előtt megborzongtam és fázósan dörgöltem meg a karjaim pedig aztán ennek köze sem volt a hideghez. Gyomorforgató… bár nem is ez volt a legnagyobb bajom, hanem az, hogy ezekben az álmokban, naná, hogy mindig Én voltam a szenvedő alany, vagyis inkább a vacsora. Ritka esetben volt az, hogy csak úgy álmodtam mintha néző lennék.* - Nos, hirtelen természetem van és olyankor a gondolkodás nem az erősségem. * Mosolyodtam el a szavaira. Ha abba az állapotba kerülök, bizony, nem nézem, hogy ki az vagy épp fél kézzel a föld alá tenne. Nem, olyankor csak a düh vörös köde van, amit nem sikerült kinevelnem magamból. De nem csak nekem nem, hanem a korábbi edzőimnek sem. Pedig egy párszor szétrúgták már a hátsóm. * - Jogos… * Tekintve, hogy épp a kocsmák közötti távokat járjuk be, bent a városban nem épp Alaszka „szép” oldalát láthatta a sok támolygó, viháncoló, esetenként kiabáló tinik, férfiakkal az utcán.* - Kösz… * Vigyorodtam el. Legalább az értékelendő, hogy megpróbálta, még ha gondolatban jót is mosolyogtam rajta. Nem tudom mikor találkoztam utoljára olyan emberrel, aki engem próbált volna meg megnyugtatni. Bármilyen okból is… A vigyorom csak szélesedett mikor azt mondta, hogy behajthatom. Bár nem tudom, hogy erre szoktak-e táncversenyeket szervezni, de annyi baj legyen. Megoldjuk okosba és szervezek Én egyet, ha már egyébként is Tánciskolát üzemeltetek otthon vagy mi fene. S ha ennyire könnyedén rá vágta, hát abban biztos lehet, hogy előbb, vagy utóbb de sort is kerítek rá. De mivel gondolatot olvasni nem tud, így csak a vigyorom és a kissé gonoszkásan csillogó szemeim árulkodtak erről, mikor ránéztem és nyomatékosítva bólintottam. S ha csak nem kérdezett, akkor egy szót sem szóltam. Nagy hátrányom, hogy ha kérdeznek, akkor valahogy válaszolok, s többnyire a kitérő válaszaimból is egy okosabb fajta meglátja a választ. Maximum nem lehet benne biztos, hogy azt most épp komolyan mondtam-e vagy sem. De ez már csak részletkérdés. Mindig figyelek a beszélgető partnereimre – kivéve mikor épp nem -, így nem kerülte el a figyelmem a szemforgatása vagy szavai közben, ahogy haladtunk a – számomra- játékos léptei. Kíváncsi tekintettem függött rajta, néha-néha előre pillantva, hogy azért egy oszlopot ne találjak be. Már nyitottam is a szám, de mikor az utolsó mondatát hozzá fűzte vidáman elnevettem magam.* - Te kérted, hogy ne csajoskodjak. De azthiszem, hogy ezt kérés nélkül is tudtam volna teljesíteni… * Nem, egyáltalán nem „csajoskodtam” már évek óta. Talán még olyan 16 éves korom környékén utoljára mikor apám rám akasztotta a elit haverjai, primadonna lányait. Na azokat sem élveztem. * - Nem vagyok álmodozó típus. De a pasik sem sokkal különbek, mindegyik fejében megfordul, hogy Ő lesz a fehérlovag. Csak gyorsabban kinövik. Egyébként a normális feleség, gyerekek, fehér kerítéses házikó… ezek is álmok. S nem ismerek olyan férfit, aki ne vágyna normális családra.* Vigyorogtam. Persze nem minden esetben nővik ki és még az utobbit is elfojtsák. Vagy épp saját maguknak sem ismerik be… eh… fura egy népség a másik nem is. Nem csak a nők. Szóval ez pont olyan ami nemtől független. Csak a fejem ingatva vettem tudomásul a válaszát. Remek még egy pár rendbontó, de persze ez miért is érdekel engem? Ja, még mindig nem tudom. Mert, hogy biztos nem a város biztonsága érdekel, az is tuti. Tekintve, hogy annyit járok benne, amit muszáj. Annyi, hogy bajkeverőnek tűnt a másik. De ha még ez nem is, a szája miatt biztos lesz még gondja erre felé.* - Szórakozó hely válogatja. Dolgoztam már furcsa helyeken és a táncos lányok amúgy is kellendőek… És nem sok lány zárkózik el a dologtól, tekintve, hogy jóval drágábban is adják magukat, mint a kinti lányok. * Osztottam meg a tapasztalataimat tárgyilagosan. Nekem sok közöm nem volt hozzá, annyi, hogy tudtam az ilyen ügyletekről. Néha többet is, mint szerettem volna. * - Imádok táncolni, tanítani már kevésbé ugyan, de van egy tánciskola szerűségem. * Mosolyodtam el. Persze nem így képzeltem az itteni életem és azt hittem, hogy csak akkor fogok tanítani, ha következő életemben normálisabb leszek, és máshogy alakulnak a dolgok. De itt… többnyire unatkoztam így heti pár óra oktatás belefért. Nevetésére csak szélesen elmosolyodom, és igazán vigyorogtam is volna rá, ha épp nem lett volna a számba semmi. De volt, így bizony csak ez maradt egy pillanatra, aztán folytattam a rágást is.* - Nem, csak eszembe jutott valaki és őt szoktam ezzel cukkolni. Kicsúszott… * Vontam meg a vállaim és inkább folytattam az evést. Néha-néha egy-egy magyarázattal megszakítva. Így volt ez a bevásárlóközpontra, amit egyébként nem érdekelte a másikat.* - Attól még a tesóid érdekelheti és útba tudod igazítani. * Vontam meg a vállam ás már haladtam is tovább, mikor újra megszólalt. Vártam a kérdés második felét, de megállni csak akkor álltam mikor szólt. Szavaira majdnem kapásból megkérdeztem, hogy hova akar menni, de ez azért még Tőlem is szokatlanul buta kérdés lett volna.* - Nyolcra, van még egy óránk… Nem messze innen van az Upper Deck, de az egy disco és csak elmentem előtte párszor, szóval gőzöm sincs milyen és talán nem érdemes egy órára bemenni. Elmehetünk az Orfeumba, de ott nyüzsi van minden este, azonban a hátsó bokszoknál nem olyan vészes. Vagy visszasétálhatunk az O’Connorsba ami mellett utoljára eljöttünk, tipikus kocsma, billiárd, talán még csócsó is bár ebben nem vagyok biztos, zenegép meg ilyenek. De ha az utóbbi, akkor neked kell megvédened, ha gond van… * Kacsintottam rá. Persze, nem gondoltam komolyan és minden vonásom erről árulkodott. Csakhogy azt a részét, hogy meg kéne védeni. A balhé elkerülését nem tudtam garantálni. Mondjuk azt nem csak itt nem, hanem máshol sem. Szóval rajta a döntés, hogy mit szeretne. Ahova kéri, oda vezetem. Legfeljebb ott is hagyom egy térképpel a kezében, ha megtetszik neki és nekem meg jönnöm kell már, de maradna.*
//Csak azokat mondtam, ahol van szabad topik, szóval ha döntöttél oda is írhatsz már.//
Fogvacogtató hideg este volt a mai is, amihez még mindig nem sikerült hozzászoknom. Azt már megtanultam, hogy igencsak rétegesen kell öltözködnie az embernek, ha nem akar jégszoborrá avanzsálni errefelé, de megszokni akkor sem tudtam. Alig egy hete, hogy a városban vagyok, de aránytalanul sokszor jut eszembe a napsütéses California. Sokszor gondolok vágyakozva a finomszemcsés forró parti homokra, amelyben gyakorta mezítláb sétálgattam, az óceánt bámulva. Itt, Fairbanksben pedig a csinos kis csizmáimba sokszor kénytelen vagyok sízoknit húzni. Persze, tudtam, mire vállakozom, így csak magamat okolhatom a választásom miatt. Végülis még van rá esély, hogy egyszer megszokom a klímát. Ha elég ideig maradok...
Alig múlt hét óra, mikor kiléptem az élelmiszer üzletből és a parkolóban álló autóhoz lavíroztam a kezemben tartott két hatalmas papírzacskóval. Némi ügyeskedés árán felnyitottam a csomagtartót és belepakoltam, amit kellett. Nem éreztem még elég fáradtnak magam, bár elég hosszú napom volt, ezért döntöttem a felfedező-séta mellett. Évtizedekkel ezelőtt jártam már itt, ám azóta sok minden változhatott. Arról nem is beszélve, hogy a város nagy része egyébként is ismeretlen volt előttem.
A sétány szinte tökéletesen kihalt volt. Egyetlen emberrel találkoztam csak, de ő sem festett túl jól. Az öltözéke rendetlen volt, az arca feszültségről árulkodott, de én nem foglalkoztam vele. Sietve lépdelt el mellettem, nekem pedig átfutott a fejemen, hogy talán érdemes lenne visszafordulnom. Mégsem tettem. Nem vagyok sem ijedős, sem könnyen megfélemlíthető típus. Tovább sétáltam. Bár ne tettem volna. Willnek köszönhetően beavatottnak vagy minek számítok, de ez még nem jelenti azt, hogy ne rázott volna meg, amit láttam. Életemben először voltam szemtanúja, hogy egy férfi valamiféle torz, humanoid farkasféleségből emberré alakul. Nem olyasmi ez, amit könnyen megemészt az ember, aztán továbbsétál. Nem is hiszem, hogy megtehettem volna. Néhány pillanatig csak dermedten bámultam arra a helyre, ahol épp az előbb történt valami olyasmi, ami megrengette az én jól felépített kis világomat.
Mikor végre magamhoz tértem a bénultságból, már késő volt. Észrevett. Sarkon fordultam és sietős léptekkel igyekeztem vissza az autóm felé. Nem tudtam, lehet-e esélyem elérni, de nekem az is megfelelt volna, ha olyan nyílt területre érek, ahol nincs fedezék és talán emberek is járnak arra. Nem volt még túl késő, így talán erre lehetett esélyem.
Szinte a semmiből termett előttem egy ballonkabátos férfi. Fehér, meztelen lábszára, amely kilógott a kabát alól szinte világított. Villogó szemekkel meredt rám, de egyelőre nem szólalt meg és nem is mozdult. Megpróbáltam oldalra lépni, hogy kikerüljem, de ismét elállta az utamat. Kétszeri próbálkozás után feladtam a dolgot. Nyugalmat erőltetve a hangomra nagy nehezen megszólaltam. - Ha megengedi uram.... sietek - Érdeklődőnek is mondtható pillantást vetett rám, miközben ajkai farkasvigyorba húzódtak. Oké, talán nem farkasvigyor volt az, de az asszociációmra nagyban rásegítettek az előbb látottak. - Megijesztettem? Nem kell félnie tőlem. - A szavai és a belőle áradó ellenségesség szöges ellentétben álltak egymással. Tett felém egy lépést, mire én hátrébb léptem egyet. Aztán még egy lépést. Mire észrevettem, már egy vékony fatörzs és a férfi közé szorulva álltam. Mostmár féltem. Nem is kicsit. A megjátszott nyugalom álarca lemállott az arcomról és ha eddig valami csoda folytán nem érzékelte volna, akkor mostmár tisztán láthatta is, mennyire megijesztett. - Engedjen el, kérem. Itt...itt az összes pénzem, vigye csak el. - leeresztettem a vállam, mire lecsusszant róla a táskám vállpántja. Tudtam jól, hogy nem ezért jött utánam, de nem voltam teljesen ostoba, hogy önként kiadjam magam. Hogy ezzel a szöveggel rontottam vagy javítottam a helyzetemen, még nem tudtam, de szorgosan imádkoztam egy erre sétáló rendőrért. Persze ez túl nagy kérés volt, szóval bárki másnak is nagyon tudtam volna örülni.
Jack Blackben - nem, nem a színészben, hanem szerény alteregómban -, hogy ha pár röpke órára ki akartam élni mindazt az amerikai életérzést, ami koszként ragadt rám az Atlanti-óceánon való átkelésem óta, akkor vele megtehettem. Suhancokat megszégyenítő lazasággal sétáltam a sétányon, jóízűen rágózva, a világ minden bajára fittyet hányva. A signorina épp nem szorult felügyeletre, így csekély szabadidőm egy részét töltöttem városnézéssel. Városnézés alatt annyit kellett érteni, hogy nyakig felhúzott pajzzsal róttam ezt az isten háta mögötti helyet és próbáltam felmérni, merre nagyobb a helyi falka tagjainak előfordulása, hova járnak sűrűbben, már azok közül a helyek közül, amik nem kifejezetten hozzájuk tartoznak. Semminemű ártó szándékom nem volt - most -, csupán terepszemléztem, s közben a fülemben szólt a zene. Szerettem a technika fejlődését, nagyban megkönnyítette a dolgom, hogy nem kellett a mobiltelefonom mellett mást is magammal hordanom, hogy élvezhessem a jazz és a bluse nyújtotta gyönyört.
A sétámat egy igen kellemetlen közjáték szakította meg, több méterrel előttem tekintetem egy párosra siklott. Nő és férfi. Ezzel önmagában még nem foglalkoztam volna, sőt, azzal sem, hogy a férfi érezhetően vérfarkas volt, ám az már kifejezetten sértette az esztétikai szépérzékem, hogy ilyen bárdolatlan módon készült nekilátni a vacsorához, ráadásul a városban. Mindennek adjuk meg a módját, s helyét, én se a hotel társalgójába piszkítók. Az ilyen barbároktól mindig elfog a csalódottság, hogy ilyen fajtársaim is akadnak. Cazzo! A hím nagyjából egy idős volt velem, pár év lehetett csak köztünk, de őszintén reméltem, hogy fölényeskedő erőfitogtatásra nem lesz szükség. Ha sehogy se lehet eltántorítani, arra az esetre természetesen volt nálam hangtompítóval ellátott fegyver. Kicsi, szolid darab, de hatásos, vészhelyzetekre tökéletes. - 'Estét! - köszöntem a közelükbe érve, jó harsányan, tovább kérődzve a rágógumin, aminek mentolos ízét már csak az emlékem őrizte. - Gondság van? - érdeklődtem, felvonva a szemöldököm, a szavakon nyammogva, s közben a pajzsom tökéletesen fedte farkas mivoltom. Beszéd közben igyekeztem úgy helyezkedni, hogy valahogy bepréselődhessek a nő és a farkas közé. Minden undoromat legyőzve ehhez a művelethez még a kezemet is rátettem a másik mellkasára, hogy távolabb toljam. Nem a külseje vagy a szaga taszított, hanem az egész lénye. - Nem tolod arrébb a biciklit inkább, haver? - kérdeztem a hímtől könnyedén, s látszólag nemtörődöm módon, ennek ellenére minden rezdülésére figyeltem, hogy ha felhúzza magát, időben leállíthassam.
Mindig is nagyvárosokban éltem, de sosem történt még velem ehhez hasonló. Nem próbáltak még sosem kirabolni, bántani egy sötét, kihalt utcán. Újszerű élmény volt tehát, és újszerű volt az a fajta félelem is, amit éreztem. Csak néhány nappal később jöttem rá, hogy sokkal ijesztőbb volt a tudat, hogy bizony rettegek, mint az, hogy egy farkassá átalakulni képes férfi liheg az arcomba. Ennek valójában egyszerű oka van: mindennél jobban összezavart az a felismerés, hogy nem vagyok tökéletesen ura a reakcióimnak és a saját testemnek. Tudtam, hogy könnyű észlelni rajtam a jeleket;remegő kéz, felgyorsult légzés, kitágult pupillák. Az izmaim úgy feszültek, hogy úgy éreztem, bármelyik pillanatban elpattanhat valami, valahol a testemben. Fogalmam sem volt, mit kellene tennem. Átvillant az agyamon, hogy talán arcon kellene csapnom a táskámmal (jókorát tudtam volna ütni, a táska ugyanis tele volt mindenféle haszontalan, de legalább súlyos dologgal), de végül letettem róla. Túl kockázatos lett volna. Aaronra gondoltam, és arra, hogy ilyen fiatalon még nem veszítheti el az anyját is. Az apja már elhagyta, nem maradhat teljesen egyedül. Nem mozdultam, csak reménykedtem, hogy kidumálhatom magam a helyzetből.
Az utolsó kijelentésem nem volt éppen célravezető. A fickó kicsit még közelebb hajolt és ezúttal már tényleg úgy vigyorgott a képembe, mint egy farkas. A képzelőerőmmel sosem volt igazán baj, de most még arra sem volt igazán szükség. - Nem kell a pénzed, anyu! - Nem úgy futtatta végig rajtam a szemeit, mint ahogy egy férfi szokta egy nőn. Sokkal inkább úgy, ahogy egy ragadozó méri fel a zsákmányt. - Akkor eresszen el, felőlem meztelenkedhet tovább, ha ahhoz van kedve - feleltem halkan, naívan azt remélve, hogy meggondolja magát. Ekkor érkezett meg a remélt segítség. Jobbkor nem is jöhetett volna. A dolgok sűrűjébe belesétáló férfi nagyon fiatalnak tűnt és hirtelen egy kellemetlen gondolat cikázott át fejemen. Ez a fiatalember valószínűleg nem tudta, hogy mivel/kivel kezdett ki. Halálos nyugalommal sétált felénk, én pedig már javában véres jeleneteket vizionáltam. Azt akartam felelni a könnyed kérdésre, hogy nincs gond; menjen csak tovább, nem kell, hogy neki is baja essen. Talán okosabb lett volna így tennem. De nem tudtam. Meg sem bírtam szólalni.
Az előttem álló farkas nem ijedt meg. Miért is tette volna? Csak tovább vigyorgott, míg a fiatal férfi oda nem ért hozzánk. Amikor Dominic hozzáért, a farkas villámgyorsan kapott a keze felé és ha elérte erősen meg is szorította a csuklóját. - Miért nem te mész inkább Laza Lorenzo? Vagy unod az életed? - Morgásra emlékeztető hangjából csak úgy fröcskölt a fenyegetés. Erősen a fatörzshöz lapultam és szinte a lélegzetem is visszafojtottam. A táskámban már évek óta lapul egy apró flakon paprikaspray, ezért óvatosan belenyúltam. Egy pillanatig vakon matattak az ujjaim, de végülis hamar rátaláltam az egyik kis rekeszben a sprayre. Egyelőre azonban nem használhattam. Túl közel álltunk egymáshoz, nem lett volna semmi haszna mindhármunkat könnyekre fakasztani.
Felrántottam a szemöldököm arra, hogy elkapta a kezem, de tovább adtam a "halál laza csávót". Adeline még hajdanán megtanított rá, hogy bármi történjék is, a szerep akkor tökéletes, ha minden körülmények között tartani tudom hozzá magam. A kezdők ismérve, hogy egy-egy váratlan pillanatban lehullik róluk az álarc, s mivel nekem több mint két évszázadom volt elsajátítani a rejtőzködés s álcázás nemes művészetét, nem állt szándékomban lebuktatni magam. Sem mint hamis identitás, sem mint vérfarkas. - Mer' te szakadtabb és csóróbb vagy nálam - vágtam rá olyan természetességgel, mintha valóban ez lett volna az érvem, még egy suhancos vigyort is kapott mellé, hogy ne érhessen a hiteltelenség vádja. - Na, menj szépen, jobb lesz úgy mindenkinek! A könnyedségemből mit se veszítettem, az embernő számára pedig egyenesen felelőtlennek tűnhettem. A farkas... nos, ő még mindig nem tudhatta rólam, hogy én is ordas vagyok, tekintve, hogy lepleztem minden erre vonatkozó jellegzetességet. Az álcámból is csupán annyit engedtem, hogy némi nyomatékot adtam a szavaimnak. Igazán kár lett volna, ha egy alkalmatlankodó flepnis miatt kéne mindazt felvillantanom, mit oly bőszen titkoltam. Legalábbis itt és most. Fokról fokra - minden ellenérzésem mellett - jobban a képébe másztam, így késztetve hátrálásra, rendkívüli módon nem akaródzott részemről egy... ilyenre fecsérelni az energiám. Se a magamnál hordott kilenc-milliméterest. Fél füllel érzékeltem, hogy a nő a táskájában kotorászott, reméltem semmi butaságra nem készült. Fogalmam se volt róla, hogy kicsoda ő, azt biztosra vettem, hogy nem őrző, mivel nem lengte körbe az a jellegzetes, mágikus aura, amit mágiahasználó testvéreink felől szoktam érezni, s ha tényleg az, aminek mutatja magát - egyszerű ember -, akkor valóban nem lett volna jó felfedni előtte, hogy mifélék kakaskodnak előtte. - Hord el magad inkább az erdőbe! - mondtam, szinte kértem a farkast, remélve, hogy ebből az utalásból leszűri, nagyon is tisztában vagyok a mibenlétével, ám ehhez nem sok reményt fűztem. Arra mindenesetre számíthatott, hogy ha továbbra sem tágít, s esetleg még valamivel próbálkozik is, azzal csak saját magának okoz fejfájást. Jobb esetben. Rosszabban vihetem majd a signorát emléktörlésre.
Ha valaki már volt az enyémhez hasonló helyzetben, akkor tudja, hogy az elképzelés és a valóság között milyen óriási különbség van. Azt gondoltam, hogy képes lennék higgadtan kezelni egy ilyen helyzetet. Egészen addig, míg bele nem csöppentem egybe. Pszichiáterként volt már dolgom erőszakos emberekkel, de igazából sosem voltam valós veszélyben. Mindig volt mögöttem, körülöttem egy katona, egy ápoló, vagy valaki, aki miatt biztonságban végezhettem a munkámat. Ez itt, most teljesen más volt. Akkor is megijedtem volna, ha egy egyszerű emberrel lett volna csupán dolgom, de ez a... farkasember valóban halálra rémített. Ahogyan a megmentőm felelőtlensége is. - Nem egy ilyen kis mitugrász fogja megmondani nekem, hogy a fxszba lesz jobb. - a támadóm egyre dühösebb lett, ami a fiatalember laza, nemtörődöm stílusát látva nem is volt akkora csoda. Márpedig pont nem a feldühítése lett volna a cél. Bár azt sem hiszem, hogy én egyedül képes lettem volna jobb belátásra téríteni, és rávenni, hogy menjen a dolgára, engem pedig hagyjon egészben elsétálni. Egyáltalán nem olyasfajtának tűnt. Persze mit sem tudok a farkasokról, csupán azt a néhány alapvető információt, amit még réges-rég Will adott tudtomra mielőtt elhagyott. Mondhatom, még annak a kevés infónak is homályba veszett már egy része azóta. Nem tudom, miért, de sosem gondoltam, hogy egyszer majd belebotlom egybe.
A fejleményeket látva - a farkas figyelme már egyáltalán nem rám irányult- egyre kevésbé aggódtam magam miatt, és sokkal jobban a srác miatt. Volt valami hihetetlen magabiztosság a gesztusaiban; az egész lényében igazából, ami kicsit megzavarhatta a másik felet, mivel egyelőre nem támadott. Eleresztette a srác kezét és farkasszemet nézett vele.
Kihasználva az alkalmat, hogy senki sem figyel rám, léptem néhányat oldalra, hogy a közvetlen veszélyzónából kikerülhessek. Legszívesebben a fiatal férfi háta mögé menekültem volna, de az biztosan sokkal szembetűnőbb lett volna. Nem akartam megint visszakerülni a farkas látóterébe. A frászt hozta rám így is, hogy nem velem volt elfoglalva.
A sprayt még mindig a kezemben szorongattam, fogalmam sem volt, mit tehetnék, és egyáltalán tehetnék-e bármit. Ha igen, akkor mikor lenne a legalkalmasabb? Mindenképpen azelőtt, hogy az az állat széttépi a hősiesen ám túlságosan is magabiztosan viselkedő megmentőmet. Amíg ezen gondolkodtam, a dolgok felgyorsultak.
A merész felszólítás nem éppen azt a hatást váltotta ki, amiben azt hiszem ketten is reménykedtünk. A farkas hangosan felmordult, ami egyértelmű jele volt annak, hogy nem hagyja annyiban a dolgot. Erősen mellbe taszította a hozzá nagyon is közel álló férfit és ha sikerült kibillentenie az egyensúlyából azonnal rá is vetette magát. A támadó keze helyett egy állatias végtag lendült ütésre; nem is hittem a szememnek, pedig épp az előbb láttam ennél cifrábbat is. Ijedten léptem még hátrébb és bár az ösztöneim azt ordították, fussak, nem tettem. Nem hagyhattam itt ezt a fiatal férfit -ránézésre alig néhány évvel lehetett csak idősebb, mint Aaron- egy vérfarkassal, még akkor sem, ha érdemi haszna nem volt a jelenlétemnek.
Sokat járok erre, egyrészt, nem szeretek a négy fal között szobrozni, másrészt pedig ide kihozhatom magammal Milot is, és ő sem zakkan meg otthon. A bérház hátránya, hogy nem olyan egyszerű csak úgy kiengedni a szobacirkálót a kertbe. Ezért szeretek több időt tölteni a nagyiéknál, akkor legalább Milo is és én is el vagyunk kényeztetve. Most azonban nyaralnak, úgyhogy nem ugrottam át hozzájuk a délutánra. Egyébként is eléggé az erőtartalékaim végét járom, de szerencsére már hamarosan nyithat a patika, mert beérkezik minden megrendelés, és meglesznek az engedélyek. Már csak a biztonsági rendszerről kell gondoskodnom, a személyzet is rendelkezésre áll, s várják a startot. Mondjuk, őket apa küldi New Yorkból, a felvételeket nem én intézem, igazából, nincs is túl sok beleszólásom a dolgokba egyelőre. Úgy van vele, hogy előbb bizonyítson valaki, utána kap előjogokat, sokak szemét már így is szúrja, hogy a kicsi lánya kapta meg a vállalat egyik új gyógyszertárát. Én igazából nem bántam volna, ha teljesen alulról kell kezdenem, de azt hiszem, folyamatosan úgy érzi, hogy kompenzálnia kell velem szemben, ami valamilyen szinten talán igaz is. Könnyű, vászon rövidgatyó volt rajtam, és egy spagettipántos top, a hajam copfba kényszerítettem, mert így kényelmesebb volt, meg egyébként se szálljon összevissza, ha Miloval futkározom. A két éves, fehér bundájú havanese kutyusom engedelmesen sétált a lábam mellett, de tudtam, hogy alig várja, hogy elengedjem, és játszunk egy kicsit. Szeretett a fűben hempergőzni és szaladgálni, s többnyire én is úgy néztem ki egy-egy séta után, mint akivel feltöröltek egy rétet… - Jól van, Milo, mindjárt odaérünk, és kiloholhatod a lelked. Pillantottam le, és néztem a nagy barna, okos szemeibe. Mindig is félelmetesnek találtam, hogy mennyire képesek szeretni és ragaszkodni a kutyák. Anno a pszichológusom javaslatára vettem, terápiás célzattan, és nagyon sokat segített, hogy szinte mindig mellettem volt. Igaz, egyértelműen gyerekpótlék is volt, de szerencsére ez csak nekem volt a napnál is világosabb, a környezetem nem ismerte a történetemet. Milot meg nem érdekelte, hisz így is, úgyis szerettem. Lekanyarodtam a sétányról a füves részre, ahol már pár gazdi szórakoztatta a kutyáját, de nem féltettem a sajátomat, okos jószág volt, ha hívtam, jött, és sosem kötekedett más állatokkal. Jobban szerette az embereket, néha elég nehéz volt elrángatni egy-egy neki szimpatikusabb egyed mellől. Engem nem zavart, szerettem ismerkedni, de nem mindenki volt így vele, szerencsére azonban mindig könnyen kiszűrtem, kinek a közeléből kell elrángatnom Milot. - Jól van, okos kutya. Simogattam meg, mikor leült a lábam mellett, hogy levegyem róla a pórázt, így gyorsan lecsatoltam a hámról, majd előkaptam az övtáskámból a labdáját, és eldobtam, ő pedig már szaladt is utána pár vakkantás kíséretében. Vidáman felnevettem, és figyeltem, ahogy száguld a kis vattapamacsom az apró lábain. Ez megismétlődött még párszor, majd sokadik alkalommal már nem felém szaladt, hanem egész más irányba. - Hé, Milo, ide hozzám! Csattantam fel határozottan, s láttam, hogy épp egy gyanútlan nő felé rohan, én meg kezdhettem aggódni, hogy az illető vajon sikítófrászt kap a kutyáktól, és olyan, mintha minden nap menstruálna, vagy éppen bírja őket, és nem fogja zavarni, hogy letámadja a kis eb, persze, képletesen szólva, elvégre, csak játszani akart.
Mostanság túlságosan sokat ülök otthon a szobámban a gépem előtt. A rám kirótt feladat sajnos megköveteli és mivel egyáltalán nem vagyok elégedett magammal, így rengetegszer újrakezdtem már. Olyan munkát szeretnék kiadni a kezemből, ami tényleg jól sikerült. Biztosra akarok menni, hiszen kell nekem az az állás. Most viszont egy kis kikapcsolódásra van szükségem, friss levegőre, szórakozásra. Nincs is hát jobb megoldás, mint bejönni a városba. Úgy is el kellett már intéznem egy-két fontosabb dolgot, visszafelé van hát egy kis időm, hogy azt csináljam, amit szeretnék. Választásom így hát a közeli kis parkra esett. Bakancsom alatt megcsikordulnak az apró kavicsok, lassan haladok előre, céltalanul bóklászom. Jobban mondva van célom, olyan valamit, vagy valakit keresek, akit lefotózhatnék. Vállamon átvetve a fotótáskám, ám most üresen lötyög a hátamnál, hiszen a márkás masina a kezemben pihen. Még azt sem tudom, mit szeretnék lencsevégre kapni, a természetet, vagy inkább embereket, netán az itt rohangáló kutyákat. Nos, előbb-utóbb úgyis eldől majd. Egy kis füves tisztás mellett haladok el, jó pár eb és a gazdijuk tölti itt a szabadidejük, labdák repülnek, kutyák rohannak utánuk. Kezembe veszem a masinát, távoli képet csinálok az önfeledt szórakozókról, majd közelebb is ballagok hozzájuk. No nem túl közel, távolabbról kattannak el a képek most is, de ha szeretném, hogy komolyabban látszódjanak a dolgok, akkor közelednem kell. Leguggolva állok meg egy fa alatt, egy-két közelebbi párosra tökéletesen rálátok innen, így első körben innen készítem a képeket. Ám alighogy elkattintok egy-kettőt, azt veszem észre, hogy az egyik blöki felém rohan. Nem félek tőlük, így hát nyugodt szívvel kapom le a felém közeledő állatot, jó pár érdekes képet készítve a futás mozzanatáról. A gépet persze időben biztonságba helyezem, kicsit megemelve azt a kezem, amelyikkel fogom. A másik kezem persze így még szabad, nem vagyok hát rest megvakargatni az engem letámadó kutyát. - Szerbusz, kis pajtás! Csak nem megtetszettem neked? Bolond lennék elzavarni, vagy sikítva futkorászni, elvégre ez csak egy kutyus, méghozzá a barátságosabb fajtából, így semmi kifogásom ellene. Amúgy is szeretem az állatokat, otthon is volt egy házőrzőnk, és bizony be kell valljam, olykor sokkal jobb társaság, mint az emberek. Hallom közben, hogy a gazdája a kutyusnak kiált, de ha Milo nem tér vissza a nőhöz, akkor nyugodt szívvel folytatom tovább a dögönyözését.
Mikor már úgy tűnik, megtalálta a mai szórakozását, legalábbis, nem szándékozik hozzám visszajönni. Nem mintha egyébként ne hallgatna rám, csak épp elég ritka, hogy rajtam és a nagyiékon kívül bárki jól megdögönyözné. Sokan még csak rá sem pillantanak, ha elsétálunk mellettük, olyankor mindig megállapítom magamban, hogy egyesek mennyire savanyúak képesek lenni. Nem baj, nem az én problémám, hogy van, aki képtelen mosolyogni. Magamban általában találgatni szoktam, hogy mi lehet az a nagy probléma az életükben, amiért nem derül fel sosem az arcuk. Vannak sanyarú sorsok, ezzel tisztában vagyok, de a legtöbbeknek biztos nem akkora a problémájuk, hogy ne tudnák megoldani. Hm, vajon miért is kezdtem már megint filozofálgatni? Mindegy. Mivel Milo nem méltóztatik visszajönni, hát megyek én, hogy nyakon csípjem. Persze, nem szó szerint, és mosolygok is, mivel úgy tűnik, nem a boncolgatott kategóriába tartozik a nő, akihez odaszaladt a kis szeretetgombócom. Látom, ahogy vadul csóválja a farkát, és újra meg újra megkísérli megnyalni az őt simogató kezét. Hiába na, nem sikerült leszoktatnom eme szokásáról, bár töredelmesen bevallom, nem is akartam. Én így imádom, és szerintem nagyon is aranyos tőle, már amíg marad a kéznél, és nem arcon akar nyalni valakit. Nos, azt általában senki sem díjazza, amit nem csodálok, de én már megszoktam. Mikor már közeledem a nő felé, megszólalok, mert bár úgy tűnik, nem bánja a dolgot, de azért egy bocsánat kérést megereszthetek felé, sosem lehet tudni, mit takar a látszat. - Ne haragudj, hogy így letámadott! Mosolyogtam rá gondolkodás nélkül, szerettem közvetlenebb lenni mindenkivel, így könnyebbnek éreztem a boldogulást, a csigaházamba könnyebb visszavonulni, miután már falakba ütköztem, de sosem indítottam úgy, hogy azzal ne lehessen mit kezdeni. - Biztos megérezte, hogy bírod a kutyákat. Ez elég nyilvánvaló volt, reméltem, hogy az embertársaival is így volt, nem pedig az a magába forduló, magányos típus, mert akkor nem lesz épp hosszú életű az ismeretségünk. Annyira nem csattantam ki a pozitív energiákból, hogy másik falait próbáljam meg lebontogatni. - Egyébként, Milo a neve, és nem szokott ilyesmit csinálni, bár, az is igaz, hogy a legtöbben nem vesznek róla tudomást. Sóhajtottam fel, hm, jó lenne, ha néha nem csacsognék ennyit, de hát na, valahol el kell kezdeni, mégsem nézhetem néma csöndben, míg elszórakoztatják egymást a kutyámmal, az valahogy nem menne. - Szólj csak, ha zavar, de ő már nem fog békén hagyni, amíg ki nem használta az alkalmat. Pillantottam szeretettel a kutyámra, aki hamarost már a hátára is hemperedett, hogy a hasát mutassa Payne felé, nyilván némi pocaksimi reményében.
Csak tovább szélesedik a mosolyom, ahogyan a kutyus próbálja megnyalogatni a kezem, amit meg is engedek neki. Nagyon szeretem az állatokat, szeretnék majd magam is egyet, macskát, kutyát, igazándiból mindegy, csak tudjak olykor kit dögönyözni. Nem is kell sok, hogy a kutya után megérkezzem a gazdája. A bocsánatkérés hallatán felemelem a fejem, hogy a másikra tudjak pillantani, ajkaimon továbbra is ott a mosoly. - Ugyan, ne viccelj. Nem történt semmi probléma. Siklanak vissza szemeim a kutyára és tovább vakargatom a füle tövét. Elégedetten konstatálom magamban, hogy nem egy mogorva valakit fogtam ki, aki ki nem állhatja, ha bárki idegen nyúl a házi állatkájukhoz. Ez az illető még beszédbe is elegyedik velem, ami tök jó érzés, tekintve, hogy alig ismerek itt valakit. - Nagyon jó megérzése van akkor. Nem pillantok fel a nőre, figyelmem a kutyáé, kinek hamarosan a nevét is megtudom. - Nahát, Milo, milyen szép neved van. Mondom ezt a kutyának, miközben kezem továbbra is simogat, vakargat. Ritkán találkozom kutyákkal, pláne ilyen barátságossal, így hát kihasználom az alkalmat. Talán még pár fotót is tudnék majd róla csinálni, egy-két darab már sikerült, amikor felém rohant, és noha nem tudtam őket megszemlélni, szerintem nagyon is jól ikerültek. - Manapság már a legtöbb ember ki sem lát a saját kis világából. Vonom meg a vállam, ezzel is jelezve, hogy nem kell velük foglalkozni. Bosszantó, igen, tudom jól, de néha jobb elsiklani az ilyenek fölött. Ezek a személyek nemhogy az állatokról nem vesznek tudomást, de olykor még már emberekre is jó magasról és ívesen.. - Dehogy zavar! Sőt. Ritkán futok össze ilyen barátságos kutyákkal. Pillantok fel a másikra, egy barátságos, kedves mosolyt megeresztve. Közben érzem, ahogyan a kezem alatt Milo a hátára hemperedik, nem is kell nekem több jelzés, egyből a hasát kezdem vakargatni. - Egyébként Payne vagyok. Kezet is nyújtanék, de hát.. Mosolyodom el újfent, kicsit hosszabb időre megemelve a vállaim, ezzel is jelezve, ha tudnék, bizony nyújtanám a praclim kézfogásra, csakhogy mindkét mancsom foglalt. Egyikben a gép, másikkal a kutyust dögönyözöm. - Nagyon szép kutyus.
Mosolyogva állapítom meg magamban, hogy tényleg nem egy lökött nőszemélyről van szó, akinek az a legnagyobb problémája az életében, hogy ne nyálazza össze egy kutya. Mondjuk, nem is tudom, miért csodálkozom, Milo jó emberismerő, nem sokakhoz szokott odaszaladni, azt hiszem, ösztönösen érzi, hogy ki bánna jól vele. - Igen, nagyon jól megy neki a dolog, szerencsére nem szokott tévedni. Pillantok szeretettel a fehér szőrpamacsomra, tulajdonképpen hálás is lehetnék neki, hiszen általa sokkal könnyebb olyan emberekkel ismerkedni, akik jó eséllyel nekem is szimpatikusak lennének, viszont kutya nélkül nem állnánk le beszélgetni. Bár közvetlen vagyok, de egyáltalán nem az a típus, aki csak úgy szóba elegyedik bárkivel bármiféle értelmes ok nélkül. Néha szabályosan féltékeny is lehetnék rá, hisz olyan könnyen el tudja varázsolni az embereket, fordult már meg a fejemben, hogy talán jobb lenne kutyaként élni a napjaimat, amikor is az lenne a legnagyobb problémám, hogy az általam olyannyira szeretett kétlábú miért nem foglalkozik velem a nap 24 órájában. Na de, nekem nem ilyen lét jutott, és bár alapvetően szeretek élni, néha hajlamos vagyok kicsit magamba zuhanni, bár mentségemre legyen mondva, én ezt legnagyobb magányomban teszem. - Nem, sajnos tényleg nem, mindenkinek megvan a maga problémája. Vonok vállat én is, mert hát, engem az ilyen emberek épphogy semennyire sem érdekeltek. Mégis mi értelme egész nap lehorgasztott fejjel, esetleg a mobilunkat bújva mászkálni, anélkül, hogy bárkire is csak úgy rámosolyognánk? - Szerencsém van vele, nagyon jó természete van. Örülök, hogy ennyire bejön valakinek a kutyusom, engem is jobb kedvre derít, bár most alapvetően nem volt hiba a hangulatomban, ha Miloval foglalkozhatok, az nálam a nap csúcspontja, az egyetlen értelmes férfi volt az életemben, állítom. Jó látni a nő kedves arcát, és már nem is zavar annyira, hogy Milo lerohanta, hisz nem kell kényelmetlenül éreznem magam és szabadkozni. - Örvendek, Payne, én Naomi vagyok! Igen, igen, megértem, Milo követeli a kényeztetést. Nevetek fel vidáman, majd hálás pillantással nyugtázom a dicséretet, nem mintha ez nekem lenne köszönhető, de Milo aligha értékeli a bókokat, annál inkább a hasa simogatását. - Neked nincs kutyád? Kérdezek rá, s természetesen időközben kiszúrtam a fényképezőgépet is, így hát még egy kérdést megeresztek felé. - Fotós vagy esetleg? Kíváncsiskodok, nem mintha zavarna, ha esetleg pár pillanatképen feltűnök, egyszerűen csak érdekelt a dolog.
Egy kis kutyanyálba nem fogok belehalni. Na jó, lehet hogy nem csak egy keveset kapok, de nem érdekel. Ritkán találkozom kutyákkal ilyen közelről, úgyhogy most egy időre megkapom az adagomat. - Ez az én nézőpontomból is nagyon jól hangzik. Vigyorodom el, kedvesen és kissé viccelődően. Ha jó emberismerő és engem pécézett ki magának, akkor az csak jót jelenthet a számomra. Jó kisugárzás? Azt hiszem így szokták mondani, de ebbe most nem mennék bele mélyebben, lévén rólam van szó és nem szeretek magamról értekezni. - Nem kell velük foglalkozni. Mindenki éli a saját kis világát, arról pedig nem mi tehetünk, hogy nem képesek kitekinteni belőle és nyitni mások felé. Az ő bajuk, nekünk amúgy sincsen beleszólásunk, az ő életük, azt tesznek, amit csak szeretnének. Azt pedig amúgy sem tudjuk, hogy miért gubódzódtak be, biztosan meg volt rá az okuk. - De még mekkora! Néha én is úgy szeretnék egy házi kedvencet, legyen akár macsek, akár kutya, csak néha olyan jól esne, ha megdögönyözhetnék valakit és látnám rajta, hogy örül neki. Pont mint most Milo. De mivel bérházban lakunk, ráadásul olyan a lakótársam, amilyen, így egy darabig tutira nem fog ilyesmi megtörténni. Sebaj, majd talán egyszer. - Sajnos nincsen. Nem régen költöztem a városba, a lakótársam pedig.. hát, elég magának való, így egy ideig még elképzelni sem tudok egy házi kedvencet. Halk sóhaj szökik ajkaimról, egy darabig még kibírom és beérem az olykor-olykor engem lerohanó négylábúakkal, meg igazándiból.. lehet inkább macskát vállalnék be. Első körben. Persze a cicák is igénylik a szeretetet és a törődést, de talán nem annyit, mint a kutyák, vagy inkább a maguk módján. Na de ezt majd eldöntöm, ha tényleg végleges döntést hozok és ezt a dolgot még úgyis le kell meccselnem Scott-al is. - Itt egyelőre csak hobby szinten. Ahonnan jöttem, ott volt bár sikeres, befutott fotóm, de mivel elég rövid ideje vagyok ennek a városnak a lakója, még nem igazán volt alkalmam úgymond gyökereket ereszteni. Úgyhogy először biztos állás kell, utána pedig minden eldől a magam módján.
Na igen, az bizonyára hízelgő lehet annak, akit érdekel az ilyesmi, hogy egy kis eb szimpatizál vele. Mondjuk, én sem maradok le Milotól, noha általában én is könnyen találok szimpatikus dolgokat az egyes embereken/emberekben, igaz, ez még sokszor nem jelent semmit, attól lehet valaki elviselhetetlen, hogy vannak jó tulajdonságai. Csak legyintek, tényleg nem kell az ilyen alakokkal foglalkozni, bizonyára azoknak is megvan a maga társasága, akik az utcán képtelenek a szembejövőkre mosolyogni, de ez már nem az én dolgom, és annyira nem is érdekel. Bólintok, igen, nagy szerencsém van, hogy könnyű természetű kutyusom van, és ráadásul még tartható bérházban is, mert hát, én sem csodás kertes házban élek. Igaz, én alapvetően nem akartam kutyát, egyszerűen arról volt szó, hogy a pszichológusom New Yorkban javasolta, hogy szerezzek be egyet, mert jót fog tenni. Tökéletesen igaza volt, bár akkor hülyének néztem. - Van lakótársad? Én is keresek, de még nem jelentkezett senki. Kicsit unalmas egyedül, valahogy jobban szeretem a társaságot. Mosolyodom el, igaz, nem lógok túl sokat otthon, de lehet hogy csak azért, mert az égvilágon semmi okom sincs rá. Egyelőre csak Milo miatt megyek haza napjában kétszer, ha ő nem lenne, szerintem éjszakánként bezúgnék az ágyamba, és annyi lenne az otthon töltött időm. - Bár, elvileg a lakótársadnak semmi köze ahhoz, hogy te tartasz-e állatot, vagy sem. Úgy értem, gondolom van külön szobád, és vannak kisméretű kutyák, vagy a macskák, amiket lehet benn tartani. Már ha épp nem vagy az a juhászkutyás típus, mert szegényeknek horror a lakásban élni… Nem néztem ilyennek, mondjuk, a juhászkutyákat én szerettem, de sosem merült fel, hogy nagy termetű kutyám legyen, mert tudtam, hogyha elköltözök otthonról, nem lesz pénzem szép nagy családi házra, na meg, fölösleges is lett volna egy személynek. - Itt? Ezek szerint nem fairbanksi vagy. Állapítom meg gyorsan, és kíváncsian pillantok rá, nos, én sem, bár elég sokat jártam már a várost gyermekkoromban is, úgyhogy azért jobban ismerem, mintha csak pár hete/hónapja élnék itt. - Honnan jöttél? Kérdezem kíváncsian, de persze a fotós téma is érdekel, mert hát, nem tartom épp átlagos foglalkozásnak, a kreatív embereket meg mindig is kedveltem. - Miket szoktál inkább fotózni?
- Bizony, van. Bár az is érdekes történet, ahogyan összeismerkedtünk. Mosolyodom el, de nem kezdek bele a mesélésbe. Szívesen megosztom Naoimval azt az ominózus pillanatot, ez látszik a szemeimben is, de csak akkor, ha kérdez. No nem mintha kéretném magam, egyáltalán nem erről van szó. Csak nem fogok feleslegesen senkit sem traktálni a meséimmel, ha nem kíváncsiak rá. Így inkább megvárom, hogy kiderüljön, érdekli-e a dolog, ha pedig nem, akkor felesleges jártatnom a szám és terhelnem a másikat egy ilyen sztorival. - Mondanám, hogy szívesen látunk, de a kanapén kívül mást nem tudnék felajánlani. Húzom el a szám. Nyitott vagyok a másik felé, ezért is ajánlok egyből, Scott-al is hasonló volt a helyzet. A férfit otthagyni meg.. nos, lehet nem lenne akkora probléma, lévén elég magának való alak és még lehet örülne is, ha ott hagynám. De ki tudja, nem látok bele a fejébe, úgyhogy fogalmam sincsen, hogy áll a dolgokhoz és legfőképpen hozzám. - Szeretem a nagytestű kutyákat is, a kicsiket is.. Vonom meg a vállam, mindegyik egyedi és mind a kettőnek van jó és rossz oldala is. Viszont amit a másik mond.. elgondolkodtató, főként a macskás része. - Viszont amit mondasz.. egyáltalán nem rossz ötlet mondjuk egy macska. Pillantok egy kicsit a távolba, gondolkodom a lehetőségeket és tényleg jó ötletnek tűik. No, lehet kivitelezni is fogom alkalomadtán, bár lehet a laktársamnak szólni kellene róla, azért tudjon a dologról. Bár kinézem belőle, hogy felkötné a cicust. Lehet az állatot jobban kellene féltenem, mint a férfit.. - Nem, Kanadából jöttem. És akkor felmerül a következő kérdés, hogy mégis hogy a retekbe kerültem onnan ilyen messzire. Szintúgy egyszerű a válasz: magam sem tudom. Spontán dolog volt, el akartam jönni otthonról és épp ide keveredtem. De eddig még egyáltalán nem bántam meg. - Te helyi vagy? Kérdezek vissza, ne csak én beszéljek annyit magamról. - Mostanában inkább állatokat, épületeket, de természetfotóim is készültek az elmúlt pár napban. Bár nagyon szívesen megpróbálkoznék az emberekkel is, bár eddig még ilyet nem csináltam túl sokszor. Nagy vágyam pedig, hogy embereket is fotózhassak, talán alkalmat is fogok rá keríteni. Legalábbis egyszer szeretnék majd. Aztán majd kiderül a dolog. - És te mivel foglalkozol?
- Miért? Hogy esett meg a dolog? Kérdezek rá, és remélem, jól olvasok a jelekből, s valóban nem okozna gondot neki elmesélni a dolgot. Vannak, akik egyértelműen elzárkóznak az ilyesmi elől, de ő valahogy nyitottabbnak tűnik, mint a legtöbben, így meg merem kérdezni, aztán maximum elutasítja a dolgot, abból sem lesz semmi. - Jah, nem úgy értettem. Van nekem lakásom, oda keresek valakit, mert az egyik szoba tök üres, én meg nem vagyok az a magányos lélek, szeretem, ha zajlik az élet. Egyelőre azonban nem jártam sikerrel, de majdcsak akad valaki. Nem tudom, valahogy úgy érzem, nem jön ki olyan jól a lakótársával, épp ezért sajnálom, hogy nem futottunk előbb össze, akkor talán már vele laknék együtt. De hát, ezek szerint nem így kellett lennie, vagy ki tudja, ahogy mondani szokás, a sors útjai kifürkészhetetlenek. - Én is, majd ha kertes házban fogok élni, biztos lesz egy nagyobb is, csak még azt nem tudom, milyen, elég nehéz választani. Mondjuk, nem mintha sürgetne az idő, nem mostanság fogok költözködni. Most az én szám rándult meg egy kissé, elvégre, nem örültem neki kifejezetten, hogy milyen messze vagyok még az álmaim megvalósításától, de nem akartam elkeseredni, elvégre, akkor megnézhetném magam… Nem szerettem az elkeseredettséget. - Szerintem simán belefér, ha szeretnél, akkor ne foglalkozz mások véleményével. Mondjuk, attól is nagyban függ, hogy a lakótársad a főbérlőd is, vagy mindketten csak bérlők vagytok. Utóbbi esetben nem nagyon szólhat bele a dologba. Vonok vállat, én legalábbis így gondolom, persze, attól még a főbérlő nehezményezheti a macska dolgot, de az már egy egészen más kérdés. - Hú, akkor te is jól elkeveredtél otthonról. Nem firtatom ezt a részét, hisz én is elég messze kerültem, noha ez soha nem zavart kifejezetten, elvégre, vannak kifejezetten kalandvágyó emberek, így nem kell az ilyesmiken csodálkozni. - Én nem, de a nagyszüleim világ életükben itt laktak, úgyhogy sokat fordultam meg erre már korábban is. Én egyébként New Yorkban születtem, az sincs épp a szomszédban. Aztán figyelmesen hallgatom, érdekel ugyanis a szakmája, mostanában elég sok kreatív emberrel futok össze, és ez tök jó. - Akkor miért nem próbálod meg? Szerintem, ha szívesen csinálnád, ne hagyd, hogy bármi visszatartson. Kacsintok rá bíztató szándékkal, én is úgy vagyok vele, hogy minden lehetőséget meg kell ragadni vágyaink elérése érdekében. - Én gyógyszerész vagyok, a 2nd Avenuen van a gyógyszertáram, másodállásban pedig pultos vagyok az Upper Deck Discoban. Mondhatni, nem unatkozom.
- Ahogyan leszálltam a buszról, amikor megérkeztem a városba, ott volt a megállóban. Én meg mivel nem az a fajta vagyok, aki megijed egy csúnya nézéstől, így szóba elegyedtünk, kiderült, hogy ő is lakást keres. Ekkor kötöttük a fogadást, hogyha én megszerzem olcsóbban a házat, mint amit az újság ír, akkor közösen béreljük majd. Persze ez így elmondva korántsem hangzik olyan mókásan és érdekesen, mint ahogyan az én fejemben él az emlék, mindenesetre.. nem tudom, hogy megbántam-e már. Fejest ugrottam az ismeretlen és veszélyes vízbe, az viszont biztos, hogy nem úsztam meg sértetlenül. Azt hittem, csak rossz napja van akkor, ám mint kiderült, még rosszabb, ha rossz napja van. Mindegy, ez van, még egy ideig biztosan maradok vele, elvégre egyedül nem tudnék új házat szerezni magamnak, kettesben mégis olcsóbb. De ha a helyzet elviselhetetlenné válik, akkor mindenképpen csomagolok és megoldom majd valahogy. Egyelőre még nem szakadt el a cérna és Scott még a közelében sem jár, elvégre elég magas a tűrőképességem határa, de ki tudja, mit hoz a jövő. - Remélem mihamarabb megtalálod akkor a lakótársad. Kedves, bíztató mosollyal pillantok rá, egy pillanatig megfordul a fejemben, hogy máris lecsapok a lehetőségre, de Scott akármennyire is idegesítő olykor, nem fogom ilyen gyorsan pofán csapni. Kár, szerintem is, hogy nem találkoztunk előbb, mert tuti, hogy Naomival sokkal jobban kijönnék. - Igen, rengeteg a gyönyörű kutya, nekem is nehéz lenne a választás. Bár annak nagyobb a valószínűsége, hogy elcaplatnék egy állatmenhelyre és onnan hoznék haza egy kutyust, valószínűleg a cicával is így lesz majd. Ezzel jót is teszek és a választás is könnyebb lesz majd. Remélhetőleg. Mert igazándiból nem olyan biztos a dolog, mert ha meglátom azt a sok kutyusszemet, illetve cicust, szintúgy sokáig fog tartani a döntés. Nem baj, legfeljebb elmondok egy kiszámolót. - Mindketten csak bérlők vagyunk, úgyhogy tényleg nem szólhat bele. Naomi, fú, nagyon köszönöm, hogy felvilágosítottál! Kúszik igazán széles vigyor a képemre, ahogyan a nőre pillantok. Nem is értem, hogy nekem miért nem jutott eddig eszembe a dolog, de tényleg nagyon hálás vagyok, hogy Naomi felnyitotta a szemem. Nyilván majd a főbérlővel is le kell beszélnem a dolgot, de szerintem az nem lesz túl nehéz, nagyon kedves idős hölgy, már az első pillantásra szimpatikus volt, nem hiszem, hogy gondot okozna egy cicus. - Bizony. Teljesen spontán volt, csak az érdekelt, hogy eljöjjek otthonról. Így hát jegyet vettem az első induló buszra, és lám, itt vagyok. Rövid történetem, hogyan is kerültem ide olyan messziről. Viszont ahogyan hallom, ő sem éppen a közelből érkezett, New York sincsen olyan közel, viszont neki megvan a helyismeret, járt már itt párszor. - Ó, mindig is szerettem volna elmenni New York-ba, megnézni, milyen is egy nagyváros nyüzsgő élete. Ott aztán biztosan lenne mit fotózni. Vigyorodom el újfent, viccelődve kicsit. Egyszer tényleg el fogok menni egy nagyvárosba, már csak azért is, hogy megnézzem magamnak, részesévé válljak, ha csak egy kis időre is. A képekről már nem is beszélve. Ráadásul New York.. De egyelőre ez csak egy távoli álom marad, majd egyszer talán lesz rá lehetőségem. - Meg fogom próbálni, ez biztos. Hallottál már a Ridley fotóstúdióról? Nos, nagyon bízom benne, hogy felvesznek. Pár nap múlva lesz a személyes találkozó, amikor is eldől, sikerül-e megszereznek a meghirdetett állást, mert az maga lenne a főnyeremény. Azt csinálni, amit szeretnék, profi környezetben, tapasztaltabb személy keze alatt dolgozva.. Ennél tényleg nem kívánhatok többet. - Váov, akkor te sem unatkozhatsz. Pultos? Tyűű, ott aztán biztosan zajlik az élet rendesen. Hogy bírod?
- Értem, ez amolyan sorsszerű dolog is lehetne akkor. Szóval, csúnyán nézett? Biztos barátságos egy figura… Vigyorodom el, valahogy mellé nem ilyen lakótársat képzelnék, de hát, nem ez a világ legnagyobb csodája, vannak, akik bárkivel képesek jól kijönni, mert egyszerűen olyan a személyiségük. Én is valahogy így vagyok vele, könnyen ismerkedek, és nem szokott zavarni, ha valaki mufurc ábrázattal méricskél. Előbb-utóbb feloldódnak. Ha meg nem, hát akkor sincs semmi baj, otthagyni bármikor ott lehet a kellemetlen társaságot. - Hát én is. Jó lenne, nem a pénz miatt, egyszerűen csak nem szeretek egyedül élni. Mindenesetre még nem adtam fel a reményt. Maximum majd újra és újra meghirdetem, előbb-utóbb csak akad valaki, ha meg nem, hát na, maradok egyedül még egy ideig, azaz, édes kettesben Miloval. Na, nélküle aztán holt biztos, hogy halálra unnám magam otthon. - Nincs mit. A legtöbben nem gondolnak bele az ilyesmibe, pedig, igazából a főbérlődön kívül másnak nincs köze hozzá, hogy tartasz-e a szobádban állatot, vagy sem. Mondjuk, vannak olyanok, akiket az sem zavar, ha amúgy is tiltott a dolog. Nem sok főbérlő zaklatja a lakóit, maximum akkor, ha elmaradnak a lakbérrel. Hümm, azt hiszem, már megint sokat jár a szám, de hát, van, hogy egyszerűen lehetetlenség lelőni. Szeretek beszélni, ez van, és külön öröm, ha épp van is miről, nem mintha egyébként csak úgy nem lennék hajlamos lyukat beszélni mások hasába, általában igyekszem ám nagyon. Egyedül a munkám terén kell visszafognom magam, már a gyógyszertárban, a discoban ugyan pofázhatok, amennyit akarok, a legtöbb szavam úgysem hallja a kutya sem a nagy zajban. Na jó, ilyet nem szoktam, bolond még nem vagyok. - Ez elég merész húzás, de szerintem jó helyre keveredtél. Én szeretem ezt a várost, nem túl nagy, de minden van, ami kellhet, és csodaszép kirándulóhelyek vannak. Mosolyogtam, imádtam a természetet, bár a klíma nem volt a legnyerőbb, hiányoztak a tisztességes nyarak, de végül is számos téli sport volt, amiért lehetett rajongani. - Hát igen, New Yorkért sok mindenki oda meg vissza van. Ha engem kérdezel, egy ideig érdekes, aztán már túl sok. Én leéltem ott 22 évet, nekem elég is volt belőle, azt hiszem, nem vagyok az a nagyvárosi lány típus. Mindenesetre, ha teheted, egyszer azért látogass el, mert tényleg van ott néznivaló, fotótéma is akad biztosan, ehhez nem értek… Vonom meg a vállam mosolyogva, én már nem tudok rajongani a szülőhelyemért, pedig régen imádtam. Azelőtt, hogy megszültem Mayát, és elvitték tőlem. Bár, akármelyik másik városban is történhetett volna, de én arról is meg voltam győződve, hogy anyámat New York felszínes csillogása tette tönkre, s faragott belőle egy önző, érzéketlen dögöt. - Azt hiszem, tudom hol van, de nem voltam még benn. Jelentkeztél már? Mikor lehet szurkolni érted? Kérdem kedvesen, elvégre, részemről nem nagy pukk, hogy valakiért szorítsak egy esetleges állásinterjún, főleg ha olyan bájos és kedves, mint Payne. Szerettem ilyen emberekkel beszélgetni, igazán üdítő volt. - Nem, nem nagyon szoktam unatkozni. Mondjuk, csak nem rég vagyok pultos, és csak részmunkaidőben, de az tuti, hogy igencsak pörgős meló, főleg péntek és szombat este. De amúgy szeretem, engem nem zavar a zsongás, meg ha ezer felé van a fejem, valahogy akkor érzem, hogy élek. Meg hát, még fiatal vagyok, mikor, ha nem most? Tíz év múlva már biztos nem leszek ilyen lelkes és energikus. Nagyon reméltem, hogy akkor már velem lesz Maya, más vágyam nem is volt, mindent, amit tettem, érte tettem, azért dolgoztam annyit, hogy esélyem lehessen visszakapni…
- Igen, akár így is mondhatjuk. Na de én bízom benne, hogy tényleg van egy barátságos és kedves oldala, csak elő kell csalogatni. Vigyorodom el magam is, mert tényleg így gondolom. Nem hiszem, hogy mindig és mindenkivel csak ilyen mufurc tud lenni, szóval bízom benne, hogy tényleg lakozik benne egy kedves oldal is, csak nagyon takarja. Hát, én rajta vagyok az ügyön már egy ideje, hogy megtörjem a burkot, remélem sikerülni is fog majd idővel. - Tudom, én magam is ilyen vagyok, magam sem csak a pénz miatt vállaltam lakótársat. Az meg, hogy pont ilyet fogtam ki.. a sors iróniája, ha nagyon eldurvul a helyzet, akkor max otthagyom. Vonom meg a vállam egy mosoly kíséretében, mert ami nem megy, azt nem kell erőltetni. Ha tényleg nem fog változni és elviselhetetlenné válik ez az egész, akkor valóban összecsomagolok és eltűnök. Nem hinném, hogy olyan nehéz lenne új helyet találnom magamnak. - Igen, ebben is igazad van. A főbérlőnk nagyon kedves hölgynek tűnt, nem hinném, hogy zavarná a dolog. Belőle amúgy is kinézem, hogy imádja a macskákat. Igen, egyelőre úgy tervezek, hogy cicát vinnék majd haza. Annyira felizgatott a dolog, hogy lehet minél hamarabb véghez is viszem majd a dolgot. Igen, képes vagyok rendkívül fellelkesülni a dolgok iránt, ha úgy hozza a helyzet, pláne, ha olyanról van szó, amit imádok, a jelenlegi pedig teljes mértékben ilyen. Engem egyáltalán nem zavar, ha valakinek sokat jár a szája, sőt, fel sem tűnik, hogy Naomi ilyen lenne, mert nem tartom ilyennek. Habár magam nem vagyok a felesleges csacsogás híve, ha azonban van beszédtéma és megfelelő partner is, akkor az én nyelvem is megered, erre tökéletes példa a mostani beszélgetés. Rettentően fura a dolog, mert ritkán találkoztam eddig ilyen emberrel, akivel ilyen gyorsan és könnyen sikerült megtalálni a kontaktot, ez pedig rendkívül jó érzés. - Magam sem rajongok annyira a nagyvárosokért, ott élni például egyáltalán nem tudnék. De hogy egy pár napra, esetleg hétre elutazzak és élvezzem kicsit a pörgést.. na az rettentően vonz és érdekel. Nem csak a képek miatt. Kikapcsolódni amúgy sem árt néha, az, hogy közben pár képet is ellőhetek csak hab a tortán. Szórakozni, pihenni, más városokkal ismerkedni, na én erre vágyom már mióta. A következő szavai viszont meghatnak. Soha, de soha nem gondoltam volna, hogy valaki kérdez tőlem ilyesmit úgy, hogy alig tíz perce ismerjük egymást. Elmosolyodom, lágyan, tényleg úgy, mint aki meglepődött és akinek rettentően jól esik a kérdés. - Jelentkeztem már, igen, két nap múlva lesz a meghallgatás, délután háromkor. Adom meg neki a pontos információkat, miközben továbbra is ugyanaz az arckifejezés uralkodik az arcomon, még mindig totál le vagyok döbbenve. - Nagyon köszönöm, tényleg eszméletlen jól esik. Régen tapasztal már bárki részéről ilyen nyitottságot, Naomi pedig hihetetlenül szimpatikusnak tűnik. Nem is tudom, mikor találkoztam utoljára ilyen emberrel. Jó régen, az egészen biztos. - Igen, én is jobban preferálom, ha nem otthon kell ülnöm, hanem van mit csinálni még akkor is, ha kicsit húzós a dolog és rohanni kell. Szerintem is ez igazán a pörgős, mozgalmas élet. Bár én mostanság elég gyakran ülök otthon a fenekemen, de ha felvesznek.. ha felvesznek, akkor minden bizonnyal lesz mit csinálnom és csökkeni fog a szabadidőm is. De egyáltalán nem bánom, mert imádok fényképezni és hogy munkaként is azt csináljam, jobbat nem is kívánhatnék. - Na egyszer lehet ellátogatok az Upperbe. Eleget hallottam már róla, hogy végre felkeressem, pláne most, hogy már tudom, hogy ott dolgozol. Tényleg, milyen munkaidőben vagy ott?
- Akkor nagy kalappal az előcsalogatásához. Kacsintottam, én is úgy voltam vele, hogy mindenkinek van ilyen oldala, és hittem is, hogy a legtöbbekből elő lehet csalogatni, de az már húzósabb volt, hogy meg is találjuk az utat hozzá. Ez mondjuk nem az én dolgom volt, általában olyanokkal barátkoztam, akik hasonlóak hozzám, épp ezért könnyen megtaláljuk a közös hangot. Nem azt mondom, hogy nem szeretem a kihívásokat, de úgy vélem, épp elég nagy próbatétel előtt állok, hogy ne akarjam a saját életem megnehezíteni ilyen dolgokkal jelenleg. - Na igen, nehéz jó albérlőtársat találni, azért remélem, javul a helyzet majd az illetővel. Abban teljesen egyetértek, hogyha nem változik a helyzet, akkor leléphet, elvégre, semmi sem köti oda örök életére. Talán csak túl kedves ahhoz, hogy előtte ne próbáljon meg tényleg mindent. Ez mondjuk már az ő dolga. - Úgy látom, nincs is több gond a macska kérdéssel. Mosolygok rá, nagyon örülök neki, hogy tudtam ebben a témában segíteni neki, én nagyon is állatpárti vagyok, bár hozzátenném, nem magamtól, de azóta már nem is tudnám elképzelni egy háziállat nélkül. Konkrétan persze Milo nélkül, de azt azért tudom, hogy ezek a kis drágák nem maradnak végig velünk, bármennyire is szeressük meg őket. - Azt valóban meg kell tapasztalni, szóval, már azért is szurkolhatok, hogy összejöjjön. Én szeretném már távol tartani magam attól a várostól, legalábbis addig, míg az anyám ott él. Na meg Jackson. Nem biztos, hogy túlélnék még egy olyan „találkozást”, amikor más nővel látom. Fel is sóhajtottam, nem vettem észre, hogy pillanatok alatt öltöttem jó pár fokkal komorabb ábrázatot, és megdörzsöltem a karom, mintha fáznék. Nagyon-nagyon hiányzott, még mindig, pedig már rengeteg idő eltelt. Sajnos, ez már sosem lesz másként, de legalább arra van lehetőségem, hogy önmagam újjáépítsem, és megalapozzam a jövőmet. - Megjegyeztem. Hú, én is kíváncsi vagyok a képeidre, biztos nagyon jók, ha ebben akarsz dolgozni is. Próbáltam visszatérni a kellemesebb témához, ismét az arcomra varázsolva a sokkal kellemesebb mosolyt. Úgy tűnik, hogy szerencsés nap ez a mai, mert hát nem mindig olyat fogunk ki Miloval, akinek nincs egy rossz szava sem, sőt, többnyire nagyon nem sülnek el jól az ilyen esetek, épp ezért nem szeretem elengedni a kutyust. - Hú, gyere csak, az tök jó lenne, persze, én dolgozni fogok valószínűleg, de azért örömmel látom az ismerősöket, egy kicsit talán beszélgetni is tudnánk. Általában egyébként esténként vagyok benn, hacsak nem cserélek. Részmunkaidős vagyok ugye, úgyhogy általában vagy tíztől kettőig, vagy kettőtől zárásig szoktam benn lenni. Tényleg örülnék egy ismerős arcnak, mert hát, általában van egy jó pár tahó, akik az ember agyára mennek, és hiába igyekszem nem tudomást venni róluk, nem igazán szokták hagyni magukat ilyen téren.
Bizony, hogy nincs több gond a macskakérdéssel, mihamarabb neki fogok vágni a projekt megvalósításának, az meg kész kaland lesz, hogy Scott hogyan fogja viselni a dolog. Az igazat megvallva lehet, hogy eleinte nem is fog neki tetszeni, de idővel megbékél a dologgal. Kinézem belőle, hogy képes ilyen meglepetéseket okozni. - Pár napos kiruccanás, majd egyszer valamikor. Egyelőre ez is felkerül a bakancslistámra, aztán majd egyszer talán, de spórolni mindig lehet valamire, hát nekem megvan, hogy mire fogok. Addig meg még az is lehet, hogy társat is találok magam mellé, aki eljönne velem, mert ugye párosával sokkal könnyebb és amúgy is szükségem volna majd olykor társaságra. Azt viszont látom, hogy Naomi arca elkomorodik és a sóhajt is hallom, úgyhogy itt az ideje továbblépni és nem feszegetni ezt a New York dolgot, bizonyára nem túl kellemes emlékek fűzik oda. - Ha gondolod, szívesen készítek Miloval és veled pár képet, aztán majd elviszem neked. Miloról már amúgy is lőttem párat, amikor felém szaladt, így ha Naomi szeretné, nem kerül semmibe, hogy még néhányat elkattintsak. Persze ha nem szeretné, azt is megértem, nem erőltetek semmit, vannak, akik nem szeretik viszontlátni magukat semmiféle papíron, találkoztam már jó pár ilyennel. - Akkor egyik este lehet bekukkantok, próba szerencse alapon és remélhetőleg akkor összefutunk és tudunk beszélni is kicsit. A helyre is kíváncsi vagyok, hát még ha van ott ismerős, akkor még inkább van okom elmenni oda. Bár tény, hogyha dolgozik, akkor nem lesz annyi ideje trécselni, de talán van akkora szerencsénk, hogy akad pár perc pihenő idője, amikor válthatunk pár szót. Majd kiderül, ha egyszer tényleg elmegyek.
Mosolyogva bólintottam, remélem, összejön neki, nincs annál rosszabb, mint amikor semmit sem tudunk megvalósítani abból, amit szeretnénk. Én már csak tudom… Mindenesetre, a reményt nem adtam fel még, sőt, egyelőre azonban minden célom felettébb távolinak tűnt, noha az összes lépésem arra vezetet, de arról fogalmam sem volt, hogy mikor jutok el oda. - Ohh, az tök jól lenne. Már, ha nem tartunk fel, vagy valami. Nem úgy néz ki, de vannak túlontúl is illedelmes emberek, akik inkább a saját dolgaikat tolják a háttérbe, mintsem másokat megbántsanak, és Payne nekem pontosan ilyennek tűnt eddig. Úgyhogy inkább megpróbálom megkímélni a kötelező kedvességtől, persze, ha szívesen teszi, akkor nem fogok többet akadékoskodni. Nincs bajom a fényképezőgéppel, nem mintha mondjuk modellalkat lennék, de a mosolyomat többnyire szereti a kamera. Meg is öleltem Milot, de nem bármiféle kép kedvéért, hanem mert végre visszajött hozzám, úgy tűnik, rájött, hogy én vagyok a gazdi, és nem Payne. Kacagva borzoltam össze a szőrt a fején, majd nyomtam rá egy puszit. Én azok közé tartoztam, akik inkább bensőséges kapcsolatot ápolnak a kutyusukkal, s nem nagyon érdekelt, ha ez valakiből visszatetszést váltott ki. - Az szuper lesz, majd figyelek. Általában jók a bulik, és bár van pár barom, azért többségében tűrhetőek. Szóval, nem csak azért ajánlanám bárkinek a helyet, mert érdekemben áll. Sőt, ha rossz lenne, azt is megmondanám. Volt már kellemetlen esetem sajnos, de hát, nem történhet minden úgy, ahogy az ember szeretné, a világ nem tökéletes, a benne élők pláne nem. Talán unalmas is lenne az élet, ha nem lennének tahók is közöttünk. - Tudod amúgy, hogy hol van? Kérdeztem még mosolyogva, mert ha nem, akkor elmagyarázom neki gyorsan, nem mintha nem tudna utána nézni neten, de én szerettem kisegíteni másokat, meg így legalább egy mondattal többet jártathattam a számat.
//Semmi gond, ez most részemről is rövidke, de nem ez a lényeg. //
Kezdőlap
//
//
