- Igen – hagytam rá végül Adamre, mert többet nem nagyon akartam erőltetni ezt a témát. Már elmondtam, amit csak tudtam ezzel kapcsolatban. Az biztos, hogy én nem bírtam volna sokáig, mert engem a túlzott nyugodtság egy idő után teljesen meg tudott őrjíteni. Mindig vártam olyankor, hogy mi lesz az, ami majd kizökkent ebből az állapotból. Bár jobban belegondolva talán még érdemes megjegyeznem azt is, hogy a legtöbb esetben engem elkerültek az efféle eseménytelen időszakok, mert valami apróság úgyis mindig történt, ami bosszantott, ami nem hagyott nyugodni. Ha más nem, akkor éppen a világ dolgai. Háborúk, példának okáért, vagy más jelentős események. Nem csupán a saját nyugodt, talán már-már unalmasnak tetsző életem lehetett az, ami kizökkentett. - Hm, értem! – nyugtáztam a hallottakat egy apró biccentéssel. Biztosan nem hagyta nyugodtan a farkasokat az, hogy mi ide jöttünk, valami nyugtalanító érzés csak úrrá lett rajtuk, bár lehet rosszul gondoltam. Sajnos nem tudtam átérezni a helyzetüket, mivel pont miattunk történhetett ez az egész, ebből kifolyólag csak a saját oldalamat láttam át, az ő tapasztalataikat már nem értelmezhettem. Ahhoz meg inkább nem fűztem hozzá sokat, hogy közel a természet, mert máshol is közel volt, nem csak itt Alaszkában. Az érintetlen vadon ilyen nagy területen viszont ennek az államnak volt a sajátsága, az időjárás is sokkalta szélsőségesebb volt, mint a délebbi területeken. - Majd meglátjuk, hogy én még meddig maradok itt – tettem hozzá elgondolkozva, hiszen tényleg nem tudtam még előre. Annyi volt bizonyos, hogy a hotelben nem kívántam túl sokat időzni, ha rajtam múlt. Reméltem, hogy majd találok valami házat, ami megfelel az igényeimnek és itt van lehetőleg a városban, nem valahol egészen messze szeretek bele egy épületbe. Volt már rá példa, most viszont a szívem és a kötelességeim ide kötöttek szigorúan. Ahogyan a mesém is magammal kapcsolatban, de ez már tényleg lényegtelen kis apróság. - Rendben, ennek azért jobban örülök! – bólintottam határozottan, és egyáltalán nem sértődtem meg a bizalmatlanságon. Ha nem lett volna az, most őrültnek nézném ezt a férfit, annyi bizonyos. – Talán előbb-utóbb kivétellé válok – vonogattam a vállaimat mosolyogva. Mondjuk, jobban belegondolva nem válhattam, hiszen a többi őrző nem tudhatott arról, hogy mi vagyok. Biztosan furcsának találták volna, hogy egy farkas miért járhat-kelhet kedvére az ő területükön, főleg úgy, hogy nem tartozik egyik falkához sem. Bár, ha meg azt nézem, hogy felajánlom nekik a segítségemet, ez lenne a minimum. Aztán mindenféle apróság, ha nekem úgy tetszene esetleg. Közben átkeltünk az úton, és az egyetem parkján is, egyenesen az épületig. Minden aprócska részletet gondosan az eszembe véstem, a legkisebb bokortól egészen a kavicsokig. Az ajtónál rámosolyogtam Adamre az udvariassága miatt, és amint meleg levegő vágott arcon, feltoltam a napszemüveget a fejemre, a két kesztyűmet pedig levettem és a táskámba tettem. Kabátomat máris gombolni kezdtem kifelé, tekintetem újra körbejárattam itt is. - Merre? – fordultam mosolyogva a férfihoz, kezdtem kicsit izgatott lenni, már nagyon szerettem volna találkozni a Protektorral. Úgy sejtettem, hogy zökkenőmentes lesz a társalgásunk, tekintve, hogy elméletileg már tudott tényleg a jövetelemről, vagy egyáltalán a létezésemről. Ilyenkor megspórolhattam magamnak néhány felesleges kört. - Vezessen csak nyugodtan Adam, én követem magát! - biztattam közben a kísérőmet.
Lassan elmúlt a filozofálás, visszaszorult a tudatunkban. Talán ennyi elég is volt, elvégre eléggé hirtelen felindulásból elkövetett jelenség volt. Annak örültem, hogy a nő vitte tovább a fonalat, de ez eléggé egyedi eset volt. Sokan inkább belém fojtják a dolgot és elviszik más felé a beszélgetést. Ilyenkor persze meg is értem a dolgot és alkalmazkodok az új helyzethez. Sokaknak nincs hozzá gyomra, bár igaz, gyakran csak mondom a magamét és utólag én se látom benne a logikát. Az ilyenbe meg akkor tényleg rohadt nehéz becsatlakozni... ah, annyira elszoktam már tőle, hogyan kell beszélgetni az emberekkel néhanapján, hogy szívesebben fognám be a számat inkább. Ah... már megint kezdem túlgondolni az egészet, inkább jöjjünk vissza a felszínre. - Egy-két hónapot biztos - jegyzem meg, aztán, mielőtt azt hinné, hogy ultimátumot adok, hozzáteszem. - A vándorok általában ennyi időt minimum maradnak. Mondjuk ez a szóhasználat is érdekes nálam. Nem nagyon használom a magányos farkas megnevezést, inkább vándoroknak vagy utazóknak nevezem őket. Najó, amikor Amandával vadásztunk arra az egyedre akkor pont kóborként emlegettem, de az nálam a megvetés jele volt. Hiába, a szavaknak nem kicsiny hatalma van, főleg, ha megfelelően tudjuk használni őket. S ehhez már nem is kellett mágia. Mindenesetre a megjegyzésére én csak tanácstalanul vakartam meg a tarkóm. Nem, erre tényleg nem mondhattam semmit, William hatásköre, még csak tippelni se volt jogom. Mondjuk azt megoszthattam volna vele, hogy eddig én ilyen farkassal hírből se találkoztam, de szerintem ez magától értetődő. Amikor kéri, hogy vezessem, én csak visszamosolyogtam és intettem, hogy jöjjön. Valószínűleg még órák voltak, mert nem volt túl nagy zsivaj a folyosókon. Ennek csak örülni tudtam, miközben elsétáltunk az egyetem egy eldugodtabbnak is nevezhető zugába, ahhoz a bizonyos rácsos ajtóhoz, mögötte a lefele vezető lépcsővel. Alighogy áthaladunk rajta, mindkettőnket megcsap az odalent uralkodó mágikus aura. Alapvetően az épületben már lehetett érezni a dolgot, de odalent, minden egyes megtett lépéssel hatványozódva nőtt. Naigen, a bázist nem csak maguk az őrzők, hanem a mágiánk is védte, olyan rejtett megoldásokat alkalmazva, melyeket még magam sem ismertem teljesen. Végül a lépcső elfogyott és egy egyenes szakasz következett, a végén az ellenőrzőponttal meg az őrséggel. Itt átjutottunk, miután igazoltam magam és közöltem, hogy Rowena a protektorhoz jött... és utána mehettünk a labirintusba...
Nem feleltem semmit arra, hogy szerinte egy-két hónapot. Én években számoltam, nem hónapokban, de azért aranyos volt ez a feltételezés. Pont ezért láttam jobbnak, ha inkább bölcsen hallgatok most, és nem piszkálom érte. Amúgy is rendes volt, hogy elkísért egészen az egyetemig és még itt is vezetett a megfelelő hely felé. Nem biztos, hogy minden őrző ilyen segítőkésznek bizonyult volna, bár valószínűleg előbb-utóbb akkor is megpróbáltam volna elérni a célomat, mert általában nálam így működtek a dolgok. Ha kitaláltam valamit, akkor azt szerettem véghez is vinni, ez pedig nekem afféle kötelező érvényű volt. Mindig szépen bejelentkeztem az adott Protektornál, akár egy kisiskolás a tanárnál. Csak valahogy itt mégis én voltam az, aki a ranglétrán fentebb állt, ha lehetett így fogalmazni. - Én nem vagyok egyszerű vándor – vontam meg végül nemes egyszerűséggel a vállaimat, de többet nem fűztem hozzá annak érdekében, hogy ő is értse. Mondjuk erre akár már magától is rájöhetett abból, hogy a Protektora már várt rám. Nem hiszem, hogy erre olyan sokszor szokott példa lenni, bár kitudja. Én már semmiben nem voltam biztos a mai világban, mert annyira gyorsan változott minden, hogy az valami hihetetlen. Meg a szokások is tájegységenként, országonként változtak, úgyhogy semmi nem volt lehetetlen. Miközben a folyosókon haladtunk, mindent gondosan megjegyeztem. Ennyi év alatt elég sokat használtam a fejemet ahhoz, hogy könnyedén megragadjanak az információk, még ha ez azzal is járt, hogy régebbieket meg elfelejtettem. Úgy gondoltam, hogy ez a mostani kis út még hasznos lehet nekem, és talán majd Surát is beavathatom, hogy az itteniek miféle helyen húzzák meg magukat. A magam részéről nem találtam a legbarátságosabbnak, vagy akár otthonosnak, de valószínűleg nem is ez volt a célja. Egyébként is, egy pincében? Most komolyan? Minden sarok beégett az emlékezetembe, minden arc, akivel út közben esetleg volt szerencsénk találkozni. Azért ez így nem rossz, legalább lesznek olyanok, akiket később is megismerek, ha esetleg az utcán látnám őket. Nem mintha amúgy a mágiájukat el tudták volna titkolni előlem, ha eléggé megközelítem őket, de ez most lényegtelen volt. Gondolataimba merülve tettem meg a hátralévő utat, itt már nem jött velünk szembe senki, és én kicsit olyan személytelennek éreztem az itteni folyosót, amíg meg nem álltunk egy ajtó előtt. Csak akkor pislogtam párat, aztán rájöttem, hogy ez választ még el a Protektortól, szóval varázsoltam egy mosolyt az arcomra és Adam felé fordultam. - Nos, köszönöm szépen a segítséget és az útmutatást, most már egyedül is boldogulni fogok szerintem. Higgye el, nem felejtem el! – ígértem mosolyogva, még mielőtt bekopogtattam volna. Utána már úgysem fog bejönni velem, mert ez nem az ő fülére tartozott.
Nem mondtam ki végül, de Rowena megjegyzése engem eléggé emlékeztetett valamiért a Gyűrűk Urára. Bár fogalmam sincs, honnan jött ez, elvégre a mellettem sétáló egy nő volt és nem egy kócos, szakad ruhában sétáló Aragorn. Meg nem is lóbált magával egy lób... khm, szóval egy jó nagy kardot - persze ha tudnám az igazságot a szenvedélyéről... a képen nem tudom, mennyit változtatna. Nomindegy, mindenesetre a megjegyzésére, hogy ő nem egyszerű vándor, nem mondok semmit, csak biccentek. Semmi jogom kétségbe vonni az állítását és a hangnemében sem volt fellengzősség. Egyszerű közlés volt. Meg őszintén, 300 év alatt szerintem már volt elég lehetősége kiismerni magát és tisztába jönni a képességeivel. Szóval rendben van, Miss MacMillan, elhiszem önnek... bár őszintén, van olyan vérfarkas, amelyik nem egyszerű? Természetfeletti lények, már ez magában kiemeli őket az átlagból. Persze, náluk is van átlag... mint mindenhol. Mindenesetre az ellenőrzőpont elhagyását követően bevetettük magunkat a pince rejtelmeibe. Hát amikor annak idején Abie-vel jöttünk ő nem túlzott, hogy ez a hely egy labirintus. A folyosók mellőztek mindenfajta logikát, az elrendezés volt az, ami általában segített tájékozódni... de még így is eltévedtem állandóan még az első hetekben, anno augusztusban. Ijj, amikor a gyakorló termet kerestem és véletlenül a női részlegbe nyitottam be... jesszusom. Így fél év után viszont már egész jól eltájékozódtam, ha volt is még olyan része a hálózatnak, amin pupilláztam, hogy hova kerültem. Mindenesetre Will irodájának ajtaja hamarosan megjelent előttem, szóval odasétáltam mellé és megálltam. Csak ekkor tűnt fel, hogy a nő eléggé elkalandozhatott, mert egy pislogó szempárral találtam szembe magam... de aztán rájött a turpisságra. - Örülök hogy segíthettem. Kellemes időtöltést kívánok Fairbanks-ben, Miss MacMillan. Részemről ott van megint a gesztusértékű fejhajtás. Nem mondom ki újra, hogy vigyázzon magára. Elég értelmes nőnek tűnt, hogy elsőre is megértse a dolgot. Megvárom, míg befárad az irodába, hogy aztán elforduljak és elinduljak másfele. Ideje folytatni a megkezdett dolgokat... bár... határozottan érdekes találkozás volt ez... s ha még tudnám, hogy mennyire.
Hosszú volt a mai nap. Már kora reggel kezdhettem az irodában. Újságíró vagyok, szerkesztő. A munkám általában korén kezdődik, már reggel hétkor bent vagyok és gépelek ezerrel. Ma azonban még korábban kellett bemennem, mert egy cikket még nem fejeztem be, és mindenáron be akartam ma vinni, hogy még ma bekerülhessen a holnapi kiadásba. Sikerült beérnem ötre, és nekiülni még szerkeszteni. Sikerült is megcsinálnom, és boldogan adtam be, hogy másnap már ott virítson az újságban. A boldogságomat persze csak én érzékeltem... még addigra nem fogyott el az a kávémennyiség, ami után ténylegesen tudok mosolyogni. Viszont ennek örömére úgy éreztem, ma már semmi dolgom, így szépen elindultam kifelé az irodából. Lent, az utcán viszont úgy éreztem, még nincs kedvem hazamenni. Szerintem kezdett hatni a kávé. Inkább elindultam a másik irányba, hogy egy kis felfedező körutat tegyek. Na nem mintha eddig nem tettem volna ilyeneket. Lassan több, mint egy hónapja élek itt, és szokásom, hogy minden költözés után, szinte másnap elindulok az adott várost felfedezni. Itt sem tettem másként. Szóval egy ideje már bolyongok a városban, de persze még mindig akadnak olyan területek, amelyeket még nem fedeztem fel. Majd idővel azokat is. Rátévedek egy sétáló utcára. Padokkal teli kis sétány, tele élettel. A padokkal szemben üzletek, kirakatok hosszú sora. Azt hiszem, itt elnézelődhetek egy kicsit. Az egyik kirakatban egy jól kinéző ing kelti fel a figyelmemet. Megállok hát előtte nézelődni. Arra leszek figyelmes, hogy egy kutya szaglász körbe. De olyan szinten körbe, hogy a hosszú, zsinór póráza rátekeredik a lábamra. Egy ideig próbálom levakarni, ámde nem segít a helyzeten, hogy a kutya – ami szerintem mastiff vagy mi – azt hiszi, játszani akarok vele, és elkezd még jobban keringeni körülöttem. Jobbnak látom, ha segítséget kérek, akárkié legyen is a jószág. A póráz vonalát követve megpillantok egy hölgyet az egyik padon. - Elnézést hölgyem... a kutyája... azt hiszem haverok lettünk, jó szoros barátsággal. - a szorost pedig úgy értem, ahogy mondom, szó szerint. Szoros kötelék a póráz jelenleg.
Jackel együtt elindultam egy sétára. Már rég nem mozgattam meg a jó öreg Jacket elég rendesen most meg van időm és mind e mellett az idő is elviselhető. Nincs már az a hihetetlenül hideg, bár azért egy szál pólóban sem merészkednék ki az utcára. Először az egyik parkot vettük célba, ahol szépen megfuttattam őt. A kedvenc labdáját hoztam magammal így vagy egy óráig elszórakozunk ott, majd hagyom hadd játsszon a többi kutyával is. Én eközben befoglalom az egyik padot és szépen előveszem a könyvem. Rég volt alkalmam csak úgy élvezni az olvasást, pedig mindig is szerettem kiülni a parkba olvasgatni, vagy éppen rajzolgatni. Még egy két órát eltöltünk így, majd végül pórázon fogva Jacket tovább indulok. Még nem megyek haza, pár boltot meg kellene látogatnom. Bár nem a legszerencsésebb kutyával menni vásárolni, de már tényleg nem hagyhattam otthon, nah meg azért elég jól szokta bírni mikor magára hagyom és sokan nem is merik zaklatni a nagysága, ereje miatt, így ettől sem kell olyan nagyon aggódnom. Sikerült vagy öt féle boltot is meglátogatnom mire mindent beszereztem a listámról. Kellemesen el is fáradtam, de amit Jacket illetni...Nos úgy tűnik ő még bírna rohangászni pár kört. Nem is értem, hogy tud ennyire aktív lenni. Ott van az az izomtömeg amit cipelnie kell és a nagy fejét se felejtsük el...Bár az is igaz, hogy abban a fejben nincs túl sok ész, de no pont ezért szeretem annyira. A sétányra érve egy újabb padot szemelek ki magamnak, bár most nem azért, hogy szépen lecsücsüljek oda és olvasgassak, csak megcsörren a telefonom és bizony szatyrokkal teli kezekkel nehéz kikeresni a táskából és beszélgetni rajta. Végül csak lehuppanok mikor sikerül felvennem. Karen az, éppen a legjobbkor mondhatom. Csak szólni akart, hogy van pár vendégem holnapra el ne felejtsem. Hamar le is tesszük, majd táskámból kiveszek egy naptárt és gyorsan be is írom a dátumokat. Ekkor hallom meg egy férfi hangját, aki egy kutyáról kezd el beszélni. Fel is kapom a tekintetem és ekkor veszem csak észre, hogy mit művelt az a szerencsétlen. -Jack mi a francot csinálsz!?-Felpattanok a cuccokkal együtt a padról, majd oda is sietek a fickóhoz. -Elnézést. Egy pillanatra eltéved a tekintetem és már ostobaságokat csinál. Várjon kiszabadítom.-Pár mozdulat és már le is tekertem róla pórázt.
Végre a szabad levegőn, a füllesztő irodai levegő után. Sétálok, és ez jó érzés. Mindenfelé megyek, mert nincs kedvem hazamenni. Még. Egyik kirakat előtt megállok, és az egyik inget nézem. Nem néz ki rosszul, és az ára is épp kibírható. Ahhoz képest, hogy máshol egy ilyen inget mennyiért adnak. Még pénzem is van rá. Csak meg ne vegyem! Nem tagadom, kissé meglep, hogy a semmiből egy kutya jelenik meg mellettem. Nem vagyok az az ijedős fajta, de meg tudok lepődni azért dolgokon. Ezen is. A kutya meg játéknak veszi ellenkezésemet, és a lábamra tekeri méteres pórázát. Szerencsére a gazdája, egy csinos hölgy hamar észbe kap. - Semmi baj, nem történt semmi. – legalábbis eddig. Szerencsére jó az egyensúlyérzékem és összekötözött lábbal sem esek el. Rámosolygok. Aranyos lányka, ahogy látom. És csinos. Gyorsan végig mérem, amíg lehámozza rólam a pórázt. Én is besegítek kicsit, azzal, hogy megfogom a kutyát addig, hogy ne mászkáljon körbe-körbe. Remélem, nem harap meg érte. - Nagyon játékos, ahogy látom. – intek a kutya felé. – Jack a neve? Remek házőrző lehet ekkora termettel. – jegyzem meg mosolyogva. Bár nem tudom mennyire az, ha ilyen játékos. Mindegy, egy kutya is tartogathat meglepetéseket. Kívül angyal, belül ördög. - Sétálgattak kicsit? – látom, sok a csomagja. Szerintem vásárolni mehetett. Mondjuk, ja, ehhez aztán nagy ész kell… Matt, bolond vagy.
Az én drága Jackem nem most először hozz ilyen cikis helyzetben. Komolyan sokszor szoktam gondolkozni azon, hogy vajon mi lehet abban a hatalmas fejében, mert észben nem bővelkedik az egyszer biztos. Viszont nagy szerencsém van azzal, hogy a pasas a jelek szerint kedveli a kutyákat és nem ijed meg egy ekkora dögtől. Jack nem harapja meg mikor lefogja, nem egy túl vérengzős fajta, inkább agyon szokta nyalogatni az áldozatait. Nagyon ritkán támad le bárkit is. -Igen úgy hívják, bár házőrzőnek nagyon pocsék lenne. Ha a kedvességével el tudná kergetni a betörőket, akkor ő lenne a legjobb, de így...Maximum abban reménykedhetek még, hogy a termetével elijeszti, de különben nagyon barátságos egy jószág, amint láthatja.-Mosolyodom el, ahogy végül átveszem Jacket a pasastól. A pórázt most már rövidre fogom. Nem szeretném, ha megint feltekeredne valaki lábaira. Mondjuk azért megvan ennek a jó oldala is. Az ember így könnyen szerezhet új ismerősöket. -Igazából már hazafelé tartottunk, de igen ma végre egy nagy sétára is volt időm, de még ez sem fárasztotta ki őt. Szerintem még órákig képes lenne rohangászni, de nekem már lemerültek az elemeim.-Talán ez látszódhat is rajtam egy kicsit. -Önnek is van kutyája?-Úgy látom elég jól kijön Jackel, bár az is igaz, hogy vele általában mindenki könnyen összebarátkozik, nem csak a kutyás gazdik.
Szélesen elmosolyodom. Érdekes állat lehet, ha ekkora termettel a legyet sem bántja. Miközben lekerül rólam a póráz, a kutya végig nyalja az arcomat. Nem szokott zavarni, nekem ugyan sosem volt kutyám, de a szomszédban lakó barátomnak volt, és mindig azzal játszottam. Nem ijedek meg Jacktől sem. - Azt látom, hogy nem épp harci kedvében van. - mosolygok én is a lányra. - Hát, a termete eléggé megtévesztő, tényleg. Én első körben azt hittem, helyből megesz. - Igen, látszik rajta, hogy még bírná. Az ilyen nagy kutyákba nagy energia is szorul. Pláne ilyen korban. Mennyi idős? - ha fiatal, akkor egész hajnalig is el tudna ugrándozni, és játszani. HA meg már idősebb, akkor meg eléggé különleges kutya lehet, hogy még van energiája egy nagy séta után. Az ilyen nagy kutyáknál nem tudom megállapítani, hogy fiatal-e vagy nem, de ha Jack mozgásvágyát nézem, akkor szerintem fiatal. Egy-két éves lehet maximum. Bár ez is csak tipp. - Merre laknak? Elkísérhetem egy darabig? - kérdezem mosolyogva. Segítek neki egy kicsit, még ha a kutya sétáltatását is adja át. Látszik a lányon, hogy kissé fáradt már egy újabb nagy sétához. - Nem nekem sajnos nincs. Kiskoromban a barátom kutyájával játszottam rengeteget. Most nem sok időm lenne egy kutyára még. - Így is örülök, ha a munkám mögül kilátok, nem hogy még egy háziállattal is foglalkozzak. Maximum halakkal akkor... vagy teknőssel.
-Az már jó pont, ha azt hitte képes arra!-Nevetem el magam, ahogy megint végignézek Jacken. Még hogy ő emberevő lenne. Jó vicc! Szerintem előbb harapná meg magát, mint hogy valaki másban kárt okozzon. -Két éves lesz. Szóval igen még nagyon fiatalka.-Emlékszem mikor még icipici volt. Na jó azért nem olyan kicsi, de könnyen fel tudtam emelni. Most ha megpróbálnám úgy is maradnék, pedig nem egy kövér kutya, csak termetes és izmos. -Igazából a város szélén, de örömmel veszem. Egy kellemes társaságnak mindig tudok örülni. Amúgy szerintem nyugodtan tegeződjünk és szólítson Gracenek!-Felé is nyújtom a kezem egy kézrázásra. Ez még elmaradt, így ideje volt bepótolni. A bemutatkozás után, ha ő is egyetért velem, akkor tovább is mehetünk. Jackre azért most jobban odafigyelek. Nem szeretném, ha megint rátekerné valakire a pórázt, bár most legalább egy normális embert szemelt ki magának. -Megkérdezhetem, hogy mit dolgozol?-Érdeklődöm tovább felőle.
Valójában megengedhetem magamnak, hogy ha valami érdekel a város forgatagából, valakit a nekem tetsző helyre szalajtsak. Igaz, ami igaz, előszeretettel küldöm az aprónépet egy-két semmiségért: hot dogért, borért, óvszerért, új kártyapakliért, zongoralakkért... hogy aztán visszatértükkor közöljem velük, mégsincs rá szükségem. A méltatlankodóknak természetesen jóindulatúan elmagyarázom, micsoda jellemépítő ereje van eme teljesen felesleges köröknek, s nem mellesleg jobb, ha időben hozzászoknak a helyükhöz. Valamint ahhoz, hogy én ilyen vagyok. Úgy is mondhatnánk, hogy meglehetősen kényelmes vagyok. Terepre pedig két esetben megyek: ha utasítanak és/vagy ha unatkozom. Jelenleg az utóbbi állt fenn, így már korán felkeltem, hogy aztán három órán keresztül készülődjek. Kiválasztani a megfelelő öltözéket, átmozgatni hozzá a testet, hogy a megfelelő mozdulatokat tegyem önkéntelenül is, a hangpróbáról pedig ne is beszéljünk! Délután négykor teljes harci felszerelésben pompáztam - mint említettem: korán keltem... magamhoz képest. Vetettem még egy utolsó pillantást elváltozott valómra a tükörben, ködbe rejtettem vérfarkas mivoltom, majd lassú léptekkel elhagytam a szobám. Rend szerint nem a hotelben öltözök be, irritál, ha már idebent álruhában feszítek, meztelennek érzem magam, mint akit lefüleltek. Mint egy bűvész, akinek a legjobb trükkjeiről lerántották a leplet. A városban nem zavar, ha találkozok valamelyik társammal és hagyom, hogy felismerjen, itt azonban más. Mindenki a magánszférámba mászhat, illetlen dolog. Úti célom a sétány volt, forgalomszámlálást és felmérést terveztem, némi szerencsével több is kikerekedhet a dologból, ám jelenleg azzal is beértem, hogy ismét más bőrébe bújhattam. A jó öreg Elizabeth... Madre, a maga nyolcvan évével, ráncos arcával, foghíjas szájával és kiborító nagyothallásával. Görnyedt háttal centinként csoszogva araszoltam előre, egyik kezemben bot, aminek segítségével jártam - és amiben egy karcsú, hosszú penge lapult, ám nem ezüst -, másik kezemben fonott kosár, tele eladásra váró, frissen szedett-vágott virágokkal. Néhány piccolónak a lelkére kötöttem még előző nap, hogy délre hozzanak nekem az ajtóm elé virágokat, ha nem lesznek elég szépek, válogatott módon fogom megmérgezni őket. Nem mertek kockáztatni. Mindezen előkészületeknek hála most nyugodtan leülhettem az egyik szabad padra, kitehettem magam elé a kis kosaramat, elé az ártáblát - szerény kis árak, egy öregasszony ne nagyzoljon -, és vártam. A számat harapdáltam, olykor dünnyögtem magamba, görbe hátamat tapogattam, ahol értem fájlalgatva és öreges szoknyám ráncait simítgattam. Ha jött vevő, készséggel kiszolgáltam, mindig hozzátéve, hogy "jaj, a kisunokámnak is ez volt a kedvence, de már neki is van csecsszopója"... meg hasonló mondva csinált, külsőséget alátámasztó kis anekdoták. Emberek, zömmel. Elvétve pár farkas. Néhány falkatag. Utóbbiak felbukkanását azért szerettem, kiváltképp, ha túl fiatal volt ahhoz, hogy megneszelje a jelenlétem, mert hajlamosak voltak elárulni magukat, amikor azt hitték, senki nem figyeli őket. Nora aktuális lelki állapotára például egész sokat sejtetett, ahogy azzal a szerencsétlen, dörgölődző macskával bánt: félrelökte a lábával. Az arcára nem vettem pillantást, ahhoz feljebb kellett volna emelnem a fejem, s habár az öregasszonyok rémesen kíváncsiak, mégsem egyenesednek ki egyik pillanatról a másikra, minden gond nélkül. A Grandmore ikrek szebbik fele viszont elég távol állt tőlem ahhoz, hogy pillantásommal egyből az egész alakját befogadjam, mégsem az fogott meg igazán. Hanem a tekintete, ami bizony nem volt rest minden orvosi szakvizsgálaton túlmenő alapossággal tanulmányozni minden egyes férfi hátsó fertáját, ami csak elvonult előtte. Szívesen megkérdeztem volna, melyiket milyennek titulálja fejmben, miképp osztályoz, s hogy az enyémet is szemrevételezte-e már. Nemleges választ természetesen orvosolni kéne. Minderre azonban nem került sor, mivel némi késéssel ugyan, de érzékelte a jelenlétem. Nem örült nekem, amit egy rebbenésnyi kacsintással nyugtáztam. A virágárus öregasszony - mai szóval élve - bukik a - látszólag - fiatalforma pipikre. Mea culpa. - Aranyoskám, vigyél-vegyél egy virágot, elhervadnak irigységükben - nyekeregtem és kettőt cuppantottam hiányzó fogaim helyét használva. Igen, képes voltam a fogazatom tetemes részétől megszabadulni ilyenkor. A "probléma", hogy szép ütemben tudnak visszanőni, így ha nem bánok csínján az időmmel, bizony visszanőhetnek, mielőtt eltűnnék. Ezért is délután jöttem ki, a sötétedés mindenre magyarázat. - Van sárga, illene a hajadhoz - néztem fel a nőre nehézkesen. - Mindkettő szép sárga. De hallod kis sovánka vagy! - Olykor talán túlzottan is belehelyezkedem a szerepembe...
Unalmas ez a város, nem szeretem. Nem olyan, mint régen, nem találok benne kihívást, a vérem hívna tovább, de amint kiteszem a lábam ebből a porfészekből, egyszerűen elviselhetetlenné válik a tetoválásom. Nem éri meg. Elég kattant némber vagyok, de a fájdalmat speciel nem csípem. Még a színház sem elégít ki, kicsi, egyszerű, túl kevés a műsor, fel kellene dobni. Egyedül a jelmezeim megalkotása az, ami örömmel tölt el, és amire nem sajnálom az időmet. Most is anyagot vásárolok, hogy megvalósítsam pár új tervemet, már egy szép nagy szatyrot megpakoltam, azt citálom magammal a sétáló utcán. Talán nyalnom kellene egy fagyit, attól jobb kedvem lenne… Nem, attól sem, a szél, vagy épp saját szeszélyem úgy fújja el frissen támadt vágyamat az édesség iránt, mintha sosem lett volna ott. Egy ízben egy hülye majom majdnem keresztülgázol rajtam, legszívesebben visszakézből pofán vágnám, de csak felmorranok, és nem vagyok rest utána szólni, hogy egy pöcs. Visszafordul, de lehet valami a szikrákat szóró lélektükreimben, ami gátat szab nyelvének. Helyes, okosabban teszi, ha nem ugrál. Bocsánatot nem kér, de nem is érdekel igazán, úgysem érzem megsértve csodás valómat, csak gyűlölöm, ha valaki ennyire vak a környezetére. A lelkem simogatja egy érzés, tünékeny, bájos fuvallat, titkokat suttog a fülembe, kedveset, olyat, amit szívesen hallok. Vérem őrzője a közelben, lépteim megállíthatatlanul vonzanak felé. Sosem viseltem gondjukat, nem érdekeltek onnantól, hogy levettem róluk a kezem, annak adták tovább az ajándékom, akinek akarták, nem kértem őket számon. Mégis, mindig tudtam, hol járnak, mikor haltak meg, még ha a körülmények tisztázatlanok maradtak is. Fontosak voltak. Ki tudja, talán itt az ideje változtatni a hagyományokon. Egyszerű ember vagyok a farkasok számára, semmi több, embernek hazudom magam, ártatlannak, egyszerűnek. Megvan, bár könnyedén csomagolom ki tökéletes maszkjából, látom benne azt, aki valójában, engem nem tud átverni, hisz a legnagyobb átváltozó művész én vagyok, ismerek minden trükköt, volt alkalmam gyakorolni. Hogy mennyire megkönnyíti a dolgomat, mikor megszólít, azt elmondani sem lehetne szavakkal, arcom tökéletes maszk, szomorúság ötvözte könnyed báj, kényszerből született szánalommosoly. Apró fejcsóválás, majd megadó sóhaj, önmagammal viaskodom, hihet bárki a látszatnak, túlságosan tökéletes ahhoz, hogy ne tűnjön valódinak minden rezdülésem. - Én… nem kérek, köszönöm... Gyengécske próbálkozás, én tudom, mit akarok, ő csak azt láthatja, hogy gyenge lábakon áll az akaratom, és rám sózhatja a portékáját. De vajon… mi kell ahhoz, hogy a maszk darabokra hulljon? Meddig bírja hibátlanul hozni ezt a szerencsétlen vénasszonyt? Meglátjuk… Farkasom érdeklődve sétál fel, s alá, szeretné megismerni, megtudni, kiféle, miféle, beleerőszakolni az illatát az övébe, tudatni vele, hogy kicsoda. Ám ezt nem tehetem, ajkaimon lakatnak kell lennie, minden testvérem úgy osztogatja lénye igazságát, egyesek még a többiekét is, hogy fáj látnom. Haragszom rájuk, s nem is akarom megérteni őket. Talán… ha érdekelni kezd majd egy leszármazottam, akaratlanul is rájövök, mi mozgatja őket, ám egyelőre még a sötétben tapogatózom. - Sárga? De… a sárga az irigység színe. Kezdek el szipogni, legörbül ajkaim szeglete, és úgy tűnik, épp egy világ omlik össze bennem. Színház az egész világ. Játszani akarsz velem, ám én fogok veled, csak épp, nem fogod észrevenni, esetleg akkor, ha én úgy akarom, ha direkt hibázom. Amikor meghallom a sovánka szót, úgy fest, átszakad valamiféle gát, felzokogok, s lerogyok mellé a padra. Valódi könnyek törnek utat a felszínre, és bújok bele a nénike öregszagú ruháiba, figyelemreméltó, hogy még ilyesmire is figyelt. Azt hiszem, szemmel kellene tartanom. - Öt kilót fogytam az elmúlt héten… Kényelmetlen ám, amikor valakinek alig lehet hallani a szavait a zokogástól, olyan szaggatottan beszél, ám talán sikerül kihámoznia a lényeget. - A vőlegényem... Megcsalt egy hónappal az esküvő előtt. Adom tovább az összetört szívű nőt, noha sosem tapasztaltam meg személyesen, milyen az, de épp elég szerelmes idiótát láttam már életemben, hogy hibátlan képem legyen róla.
Megállt az embernő (természetes, hogy embernek érzékeltem, ha annak akart mutatkozni, ki ne tudta volna magát közönséges halandónak eladni, ha nem ő), bizonytalan volt a hanghordozása, én meg cuppogtam tovább. - Nem is kell félni, kedveském, nem húsevő virágok - noszogattam kórosan alakítva a nagyothallót és jóindulatúan nógattam. Szent meggyőződésem volt, hogy kettőnk közül én vagyok a nagyobb imposztor, pontosabban az egyetlen, így senkitől sem zavartatva igyekeztem rábeszélni legalább egy szál virágra, mintha az életem múlna rajta. - Hágna, hágna, ha férfibó' vóna, az biztos, már nem azért lelkecském, és ez nem az irigység míve lenne. Meglátnának ilyen csodaszép virágokkal, ki ne akarna megvacsorálni veled? Én is egész nap csak úgy hessegetem el a pernahajder formáját a szemtelen udvarlóknak! - Fogatlan cuppantás és ráncos-csókos mosoly. Szipogott. Elképzelhető, hogy kissé túlzásba vittem, s megsértettem? Bármi megeshet, ennek ellenére bíztam benne, hogy nem így van. Mint kiderült, más szipogásának, bánatának oka, ehhez elég egy elejtett "sovánka". Már ül is mellém, zokog keservesen, a ruhámba bújik, én pislogok megilletődötten - cupp-cupp -, aztán jólelkűen megsimogattam a haját. - Ejnye, lányka, nem szabad így nekibúsulni - motyogtam, ő belekezdett meséjébe - nem is sejtettem, mennyire mese az a mese... -, magamban pedig sóhajtottam, felidézve, mennyi hasonló esetet hallottam már. És mennyit idéztem elő magam, igaz a közreműködésemmel a menyasszony lépett félre. - Öt lót fogtál az elmúlt télen? Ezt nevezem kedveském, hát csak nem meghóttak azok a szegény párák, hogy így sírsz miattuk? Elizabethem egyébként sincs a hallás teljes birtokában, s habár értem minden szavát a nőnek, attól még a hüppögés is torzít, ha megfelelően válaszolnék, az elárulna. Nagy kesergésében aligha tűnne fel neki, ám alakításom mindenkinek szól, kezdete a maskara felöltése, vége annak levetése, közben nincs kiszállás. Adeline alaposan kitanított. Amikor a fülembe és valóban érthetően sírt, nyálas-öregasszonyos csókot adtam a homlokára - cupp-cupp -, elhúzódva megnyaltam a szám, hogy az esetleges következő csókosztásom se legyen szárazabb. Rágcsáltam kissé csoffadtnak beállított ajkaim és úgy döntöttem, jöjjön, aminek jönnie kell. - Lehet jobb is így, aranyoskám, ki tudja, mit művelt volna még a vagináddal az a szégyentelen! Az enyémet elintézte a sok bantu néger, azóta is injekcióztathatom a bambinommal, nézd csak! - Elkezdtem felgyűrni a szoknyám, ám lábközt nem villantottam - a fog kitörés egy dolog, a kasztrálás pedig egy teljesen másik -, csak addig hajtottam fel, hogy a bokámra csatolt csipogót meg tudjam neki mutatni. - Ez csippan, nekem szuri - cupp-cupp -, és ha bótban vagyok, hát bótban vagyok, mio Dio, orrot fú'ni se vonul el az ember a világ elől. - Visszaengedtem a szoknyám. - Jobb lesz így neked, mia cara, hidd csak el... - Megpaskoltam a kézfejét, s reméltem, hogy idő közben eszébe jutott a pszichológusa száma, akinek élete minden apró-cseplő baját előadhatta. Igaz, sokáig bírom, viszont mint említettem, a fogaim nem aszerint bújnak elő, hogy van-e társaságom, vagy nincs.
- Ohh, nem is hittem. Szabadkoznék, de ezen a ponton jut el a tudatomig, hogy a kis drága bizony nagyothallónak tetteti magát, hát jól van, akkor legyen még kerekebb eme kis történet, nem leszek rest a fülébe hangoskodni. Elég rég találkoztam olyan leszármazottammal, aki ennyire… hümm, hasonlítana hozzám? Nem is tudom, de nem sokak állapodtak meg végül a megtévesztés mellett ilyen szinten. Tetszik, amit látok, még akkor is, ha megkísérel szórakozni velem, hagyom, hagy higgye, elvégre nem vagyok más, mint egy egyszerű ember, egy idióta, szerelmes nő. Esküszöm, azok a legrosszabbak, minden racionális észérvet félredobva hazudtolják meg önnön lényüket egy férfi kedvéért. - Te jó ég… nem hágna… SÁRGA. Vakarom meg gyorsan a tarkóm, és zavartan lesek körbe, vajon akad-e, aki hallotta, noha a helyzet engem nem hoz zavarba, ám könnyen lehet, hogy bármely más erre járkáló egyed esetében így lenne. Nem volt túl meglepő. A felszín alatt igazán jót mulatok a szavain, meg kell hagyni, rendkívül jól adja a vény nyanyát, már-már Oscar-díjas alakítás, valószínűleg mindenre fel van készülve, de attól még nem leszek rest próbára tenni, hátha képes leszek megtörni. - Nem... nem lovat, kilót. Javítom ki, kicsit hangosabban a fülébe, közben megnézem azt is, hogy vajon fülszőr tekintetében is elég alapos volt-e, ha engem kérdeztek, az öreg emberek rendkívüli módon képesek szőrösödni fül és bajusztájékon, még a nők is. Nem szeretem az időseket, ami elég vicces így 821 évesen, no de sebaj. Az holt biztos, hogyha nem a szíve szakadt némber lenne a szerepköröm, felkacagnék, és vállon veregetném, hogy öcsém, isteni, amit művelsz, A messzemenőkig le vagyok nyűgözve. Röpke fintor kúszik ajkaimra, amint összenyálazza a homlokom, még azt is hagyom, hogy a hideg kirázzon, egy öregasszony nem venné észre, benne viszont kétségkívül nyomot fog hagyni, kíváncsi vagyok, mennyire lovagolja meg a dolgot, mennyire szereti kellemetlen helyzetbe hozni a hallgatóságát. Azért, az is sokat elárul valakiről. - Hogy... micsoda? Elhűlve, megütközve nézek rá, és húzódom el rögtön. Hát ez kész, komolyan, ha kevésbé lennék jó a színészkedésben, már nem bírnék mit kezdeni magammal, és a földön fetrengenék a röhögéstől. Ehelyett még arra sem vagyok rest, hogy a tekintetembe csalt könnyeket zavarodottsággal és arcpírral űzzem el, miközben úgy nézek rá, mint akinek a szeme előtt tépték szét a cuki kismacskáját. A vagina szót tátogom, mintha nem hinném el, hogy tényleg azt hallottam. - Bantu négerek? Kérdezek vissza a hitetlenség teljes birtokában, haláli sztorija lehet a vén nyanyának, most már tudni akarom, szóval nem számít, közben mennyire kell látszólag elsüllyednem. Lepislogok a bokájára, és megszemlélem a kütyüt, nyilván nem házi őrizetes a mami, hanem valami más célja van. Holt biztos, hogy halál kínos a téma, de nem számít, én túl sok mindent éltem már át ahhoz, hogy bármit is valóban kínosnak tartsak. - Szuri? O-oda? Pislogok az említett testtájék felé hitetlenkedve, mert ilyen tényleg nincs. Most komolyan az a sztori, hogy annyira szétcseszték a bantu négerek, hogy elkapott valami nemi kórságot, és időre kell szurizni. Behalás. - Azért orrot fújni mégiscsak más. Az… természetes. Adok okot neki a felháborodásra, természetesen még mindig hangosabban beszélek, egyrészt, hogy zavaró legyen a kis fülének, másrészt, hogy a felöltött szerepében is hallhassa. Egy leheletnyi nyafka, hisztérikus élt is viszek a megszólalásaimba, hiszen a megcsalt, meggyötört nő legyen csak elviselhetetlen, vagy legalább közelítse meg. - Már hogy lenne jobb? Zokogok fel újra, és temetem az arcomat a kezeimbe, majd úgy döntök, elviszem egy olyan irányba ezt a csodás megcsalt menyasszonyt, amivel talán kicsit érdekesebb színben tüntethetem fel egy férfi előtt… bizonyos szempontból. Kíváncsi vagyok, mennyi gerinc szorult belé. - Tudja… állandóan imádkoztam a jó Istenhez, hogy minden rendben legyen, pedig rettenetesen féltem a nászéjszakától… de… szeretem. Nyöszörgöm ismét kicsit halkabban, néhány lényeges szónál felszalad a hangsúly, amit még az öregasszony is megérthet, noha én most nem az ő fülébe óhajtok bogarat ültetni.
- Jól van, jól angyalkém, nem kell úgy ripítozni! - hajoltam el tőle nyekeregve. - Nem hallok én nagyot - cupp-cupp -, olyan a hallásom, hogy röptében a legyet is! - Az időseknek talán elnézik az ilyen fokú szólás-tévesztést. Néhányan megbámultak bennünk, akkora látványosságot azonban nem jelentettünk, hogy megálljanak, esetleg ránk hívják a helyi szerveket. Az valóban kellemetlen lett volna. Ismét a fülembe rikácsolt, ha így folytatjuk, egészen biztos sípolni fog pár óra elteltével, tovább menve pedig nem csak a fogaimat kell visszanövesztenem, regenerálnom, de a hozzá közelebb eső dobhártyámat is. Fajom átkos szépsége a kifinomultabb érzékszervek, az öregek, valamint eme színlelés rákfenéje pedig a gyenge hallás. Tartom magam szerepemhez, bár lassan nem bánnám,ha eszébe jutna, hogy bekapcsolva hagyta a tűzhelyet, rajta a vacsorájával. Fülszőröm egyébiránt nincs, tekintve, hogy senki, hangsúlyozom: senki ember fia, avagy lánya nem szokott érdeklődni nem csupán fülem, de testem egyéb tájékának szőrössége felől sem, amíg ebben a maskarában szerepeltem. Leülni se szoktak mellém, s úgy tűnik mindez elég volt ilyetén ellustulásomhoz, kényelmemhez, figyelmetlenségemhez. Most se feltételeztem, hogy a megtört szívű signorina érdeklődne iránta, így mit sem sejtve játszottam tovább, mialatt szentül meg voltam róla győződve, hogy kettőnk közül én vagyok minden tudás birtokába, s így enyém a helyzeti előny is. Észlelem, hogy csókom nem tetszik neki, ennek jelét viszont nem adom, tekintve, hogy az öregek tompasága ilyesmire nem fogékony. Más körülmények közt felajánlanám a zsebkendőmet, vagy magam törölném meg nyálamtól halványan csillogó homlokát. Bár más körülmények között nem Elizabeth lennék. Meglepődik, ledöbben, talán meg is botránkozik, én pedig a sokat élt öregek nagy bölcsességétől elnehezült fejemet elnézően ingatom. Megpaskoltam a combját - igazán feszes -, majd megmutattam a csipogómat. - Tudod kedveském, én a nagy háborúk alatt, főleg a második idején komoly szolgálatot tettem a hazámnak kémként! - kezdtem bele háborús kis anekdotámba, pontosabban a Madre anekdotájába. - Egy kémnek pedig nagyon sok dolgot meg kell ám tennie azért, hogy fenntartsa az álcáját. Lop, csal, hazudik és paráználkodik, bizony aranyoskám. Afrikában voltam, ott meg négerek és tudod lyányom, nem véletlen mondogatták az én időmben is már, hogy a négernek akkora szerszáma van, mint a lónak! - rikácsoltam sopánkodva. Pár méterrel arrébb egy anyuka felháborodva fogta be a csemetéje fülét és sietett el vele. - Annyiszor kellett hűtlennek lennem az én Diegomhoz - sejtelmem sincs, miért az előző alfa neve ugrott be, talán mert Castor pártján álltam vele szemben -, volt, hogy napi tízszer! Csoda, hogy oda a vagina? Nagyot sóhajtottam és rendezgettem egy kicsit a virágokat a kosárkámban, látszólag elmerengve hajdani egészséges vaginám és volt ifjúságom fölött. Be kell vallanom, meglehetősen jól állta eddig a sarat, a csoportterápián, ahol amico mióval megfordultunk eddigre már érezhetővé vált a többi nőből áradó lincselési hajlam. - A test is természetes! - háborogtam túlkiabálva őt, mert megérkezett eme hajlamom, emellett beszélgetésünk témája megérdemli a nagyobb hangerőt. - Kincs minden domborulat és hajlat, meredély és hágó, amire csak a legények legjava hág! Kendőkkel rejteni és rongyokkal megcsúfolni a társadalom szégyene! - Felpattantam, bár ügyeltem rá, hogy hátam görnyedt maradjon, nyöszörögtem is mellé kicsit, majd nekiláttam rongyaimat ledobálni. Legalábbis nagy vehemenciával igyekeztem csomót oldani, elszántságom láttán pedig többen a környéken úgy gondolták, ennek fele se tréfa: menekíteni kezdték kiskorú porontyaikat. Kérdése megállít, rápillantok - cupp-cupp -, majd esetlenül körbepillantok, mintha segítséget kérnék tanácstalan anyaként, aki az élet rejtelmeit akarja elmagyarázni a lánykájának. Visszatelepedek mellé, megfogom fiatal kis kezét. Az emberek és a problémáik olyan együgyűek, kiszámíthatóak, unalomig ismételtek, mégsincs rájuk tiszta válasz. A világ szégyene. - Szabad vagy így, mint egy kis madár - mondtam végül, míg ő számomra teljesen meggyőzően zokogott. Pislogtam egyet majd még kettőt végül ehhez is hozzáadtam ötöt. Miért vagyok én most vénséges vén öregasszony, ezt mondd meg nekem, mio Dio! Ahh, bár így már értem, miért nem éreztem soha magamban késztetést egy eunuch alteregó kiötlésére. Ám még így is... bármely más maskarámban alkalmas lett volna meggyőzni a signorinát, hogy nincs oka félnie a nászéjszakától, a test gyönyörétől, az élvezetek legmagasabbikától. Megmutathattam volna neki, miképp szerezzen örömet magának és a férjének egyaránt majd, ha eljön az ideje, hogy mennyi érzékiség tud megbújni egy-egy véletlennek tetsző mozdulatban, elejtett ringásban, lágy suttogásban... Ehhez képest itt ültem mellette vénen, nőként, akinek vagina problémái vannak. Fortuna úgy látszik ma nem vett kegyeibe, hűtlen céda. Éreztem, hogy megizzadtam a paróka alatt. - Nézd, kedveském - sokkal nehezebben ment, mint eddig -, ettől nem kell tartanod, de ha nagyon félsz a nászéjszakától, ismerek egy igazán derék fiatalembert, mindig sokat segít nekem, ha szeretnéd... - hagytam félbe sejtelmesen a mondatot, ám egyértelmű volt, hogy kerítőnőt kívánok játszani - saját magam számára. Túlságosan is gyenge pontomra tapintott, nekem és személyem gyarlósága pedig a női szépség olykor túlzó éltetése. Hálás lettem volna ha a csipogóm megszólal, mielőtt fantáziáim is nekilódulna.
Istenem, mekkora mókamester vagy te, hallod. Szinte kedvem támad vállon veregetni, és a hasamat fogva nevetni. Jól csinálja, minden elismerésem, nem találkozom gyakran olyanokkal, akik képesek ennyire tökéletesen eggyé olvadni álcájukkal. Tetszik. Tudni vágyom, ki tanította, ki teremtette. Miért nem én voltam? Hány éves vagy életem? Szinte még ott a tojáshéj a fenekén… de nem sok idő, és tökéletes lesz, akire méltán lehet büszke az, aki megajándékozta ezzel a sorssal. Ki tudja, él-e még. Ohh, ha tudnám, markom szorítaná torkát, s kérdezné, miféle mentsége van. A tudatlanság olykor áldás. Most épp neki. Fülszőr az nincs, alkalomadtán majd közlöm vele, hogy ezen a ponton kicsit sántít a dolog, és bár ritka a hozzám hasonló alapos megfigyelő, de akadhat, és akkor aztán megnézheti magát. A hibátlan jelmezre kell törekedni, hogy még a saját anyja se ismerjen fel semmit szeretett gyermekéből. Egy szép ívű fülcimpa is lehet árulkodó, én már csak tudom, annyiszor hintettem csókot egy kislányéra, hogy még most is érzem ajkaimon simaságát. A combpaskolást még csak nem is észlelem, legalábbis úgy teszek, hisz mégis ki bánja, ha egy ráncos vén nyanya bizalmaskodik? Valahogy velük a többség kedvesebb, hisz úgyis fél lábbal a sírban vannak, legalább az utolsó emlékeik legyenek barátságosak. Kémként? Nevetni vágyok, de azzal minden elrontanék, csak komolyan, kissé szipogva hallgatom, iszom minden szavát, higgye csak, hogy ennyire egyszerű, s ostoba vagyok. Egy ponton elkerekedett szemekkel meredek rá, gyorsan eltátott szám elé teszem a kezemet. Közben nem átallok visszaemlékezni egy-két, sok delikvensre, igen, a négerek bizony rendkívül becsülendők ilyen téren, bizonyára több négerhez volt szerencséje a vaginámnak, mint a mellettem ülő kis hímnek. Csodás összehasonlítás, nem mondom. Feszengve ülök most mellette, helyezkedem, mintha borsószem nyomná hol egyik, hol másik oldalát a hátsómnak. - Elég lesz, néni, nagyon hangos… a gyerekek. Szólok oda, de esélyes, hogy mint vén nyanya, ezt nem hallja, és jól is teszi, igazából én sem akarom, hogy abbahagyja, rendkívüli módon szórakoztat, ezt pedig nem sokan mondhatják el magukról. - Napi… tízszer? Falatnyi kisördög bújik ki belőlem, mint a szenteskedő leányzóból, aki azt harsogja, szexet soha, de mégis minden érdekli, ami ezzel kapcsolatos. Az ő álcája pontosan kidolgozott, sokat használt, megérett, az enyém friss és üde, most születik meg a semmiből, még sincs benne hiba. Én régebb óta űzöm ezt, nem engedhetem meg magamnak, hogy ne legyen tökéletes, amit kiadok a kezemből. Ettől függetlenül valami elborzadás féle ül a gesztusaimban, matatok mindenen, még a pad alját is megmarkolom, hogy kényszeresnek tűnő mozdulataim meggátolja, zavarom szinte kézzel fogható. - Jesszusom, hagyja abba, menten elsüllyedek. Hazug pír színezi orcámat, lehajtom a fejem, a térdeim körül matatok, körözök ujjaimmal, mintha lenne ott valami érdekes. Botrányos, esküszöm botrányos. Egy kis részem szeretné, ha tudná, mennyire szórakoztat, de most még nem érdemli meg ezt a jutalmat, s ki tudja, nagyszerű kezdés után lehet csúfos hanyatlás is. Esküszöm, nem jövök rá, miért akar itt rongyot dobálni, remélem, nem azt akarja megmutatni, hogy hová kell beadni a szuriját, elég csúnya bukta lehetne. Vajon felkötötte? Ez a kérdés azt hiszem, megérne egy tanulmányt, egész kíváncsivá tett. Mikor megfogja a kezem, lepillantok az övére, sután tartom benne sajátom, mintha el akarnám húzni, ugyanakkor mégsem. A mondatára azonban megint sírni vagyok kénytelen. Kell egy zsepi. Belekotrok a táskámba, nem szoktam sírni, orrot fújni sem, de a látszat fontos, így egy-két zsebkendő mindig akad nálam. Megtörölgetem a szemeim. Közben ráeresztem a bombát, meglátjuk, mennyire hatásos, s mennyire van mégiscsak férfiből még eme álca alatt is. Nehezen szólal meg ismét, nahát, nahát, úgy tűnik, bizony ez az egy pont nálam landolt, drága gyermekem, milyen édes is a győzelem. Te még nem tudod, egyszer majd talán fogod, hogy ezúttal a bábozó nem te vagy, de hagyom, hogy ezt hidd, hisz máskülönben túl korán érne véget a színdarab. Lám, minden szentnek maga felé hajlik a keze, legyen hát, kíváncsi vagyok, milyen maskara nélkül. - Mi... mit szeretnék? Dadogom, láthatólag nem értvén, miért ajánlgat nekem fiatalembereket, szűzies lelkületem aligha képes befogadni eme ajánlat súlyát. Némi problémába ütközöm, miként is tartsam magam a szerepemhez, és kapjam meg a leszármazottamat önnön valójában. Kicsi probléma, de attól még az. - Mármint, szívesen vacsorázom, vagy valami hasonló… de a nászéjszakára tartogatom magam, a leendő férjemnek. Tudom, ez ma már nem divat, de én ebben hiszek. Pislogok rá bátortalanul, érdekel is, meg nem is, ki az a derék fiatalember, akivel megismertetne, de határozott elképzeléseimből nem adok alább. Valójában inkább csak nyomatékosítok, hisz egy igazi csődörnek kihívás egy olyan nők, aki nem hajlandó odaadni magát senkinek az igen utánig, s a mai világban rendkívül ritka is, csepp a tengerben. Egy előrehulló szőke tincset seprek hátra szép metszésű arcomról. Szeretem ezt a testet, bár beletelt pár hónapba, míg megszoktam, de már ismerem minden rezdülését, s ki tudja, talán még valahol igaz is, amit állítok, hisz mióta beköltöztem, nem kóstoltam meg senkit. Előtte meg? Ki tudja, ha volt is, nekem nincs róla tudomásom, így még hazugságon sem kaphatna senki.
Egyszerű teremét, bájosan naiv, s ha képes lennék rá, szívem szakadna érte. Az ártatlan teremtéseket használják ki, törik össze a legkönnyebben - ők jelentik munkáim zökkenőmentes, könnyed részét. Megbotránkoztatom történetemmel, amiről szinte tudomást se veszek, hiszen az öregeknek természetes az, amiben ifjúságukat töltötték, szenilitásuk pedig aligha teszi lehetővé számukra, hogy túlságosan is érzékeljék, egyáltalán figyelembe vegyék környezetük reakcióit. Zavartalanul ecsetelem hát én is minden kiötlött hazugságom. Csendesítgetésére semmit sem reagáltam, ugyanúgy anekdotáztam tovább, a porontyokat pedig jobban tették, ha menekítették. Bármennyire is szeretné előadni, hogy zavarja a téma, hogy szemérmességébe gázol minden mondatom, a szemében csillanó kíváncsiság nem kerüli el a figyelmem. Egy idős virágárus azonban nem kaphat rajta ezen, ezért hát úgy folytatom mesémet, ahogy eredetileg elképzeltem, nem hintem meg porcukrozásképp szaftos részletekkel. Pirul, s én nyeregben éreztem magam, nem is sejtve, hogy tökéletesnek hitt álcámon játszi könnyedséggel tesznek túl, hogy aki mellettem pironkodik, zavart szendeként ügyetlenül leplezi érdeklődését, az egy vérvarkas. Nem is akármilyen! Álcán él, játékunk mesteri a magunk módján, a köd jótékonyan rejti valódi kilétünket - legalábbis az övét -, s míg nálam egy-egy gondolat valódi énemből kisejlik, nála semmi. Ha tudnám, ha csak sejteném, hódolnék művészete előtt, zarándok módjára, 211 évnyi vándorutam megkoronázásaképp. Sír, zsebkendője után kutat, megértő vagyok és türelmes, jóságos öregasszony a maga polgárpukkasztó hóbortosságával. S ebbe a képbe ront be férfi mivoltom jelenleg csúfnak tetsző árnya, elejtett mondatára. Adelaide kacagna rajtam, kedvesen megdorgálna botlásomért, míg én a szégyentől mély hallgatásba burkolóznék. Emberi tanítóm képe halványan felsejlett előttem, ám egyből visszalopta magát a homályba. Még én vagyok a játékos. A játékos, aki nem is sejti, hogy veszített, s így ennél kiszolgáltatottabb állapotban nem is tespedhetne. A nők jelentik minden gyengém, ők lesznek egyszer a halálom. Szépséges halálom. - Ó, kedveském, hát persze, hogy neki tartogatod magad - de virágod másnak nyílt akaratodon kívül -, ez igen nagy erény. Szegény Diegóm, Isten nyugossza, csak olyan kishölgyet akart, aki neki nyílt, hogy utána hányan tapostak rajtam, már nem számított - ingattam a fejem. - Jót fog tenni neked lyányom, ha kicsit megfeledkezel arról a fottutoról. Az unokaöcsém igazi úriember, egyet se aggódj, remekül el tudja szórakoztatni a signorinákat. Monotonon bólogattam, kissé elvarázsolt bárgyúsággal - cupp-cupp -, ráncos teknősbékaarcom innentől semmit se súgott. Tudom, hogy egy hibát nem lehet helyrehozni, akkor sem, ha egyesek váltig állítják az ellenkezőjét, így csupán elfedni igyekezhettem azt, ami megtörtént. - Mikor érsz rá, kedveském? Mindenkinek jár némi szórakozás, s habár emlékeim közt elevenen él, mi lett legutóbb, mikor embernővel kezdtem, óvatosságom azóta nagyobb, így még egy baleset nem eshet meg. Ki tudja, e nő talán egy időre elűzheti számomra Fairbanks csendes kisstílűségét.
Vörösödésem szinte már kézzel fogható volt, mire nem jó, ha valaki századokig csiszolja színészi vénáját, nemde? Ó drága William, ha még élnél, most bizonyost sírnál a gyönyörtől. Én más miatt sírok jelen pillanatban, noha a felszín alatt majd megszakadok, nem hittem volna, hogy ilyen remekül fogok szórakozni. Vajon ő mennyire mulat jól? A gondolatolvasás nem képességem, de jó lenne tudni, mi járhat a fejében, mennyire hisz reménytelen nőszemélynek, egyszerű, átlagos embernek. Annyira szórakoztat, hogy milyen vehemens súllyal fog rászakadni a felismerés, basszameg, ez nem is ember. Majd egyszer, nem most, most hagyom, hogy belesétáljon a csapdámba, elvégre, egy nő finoman bulizza ki a második randit, nemde? A zsebkendőmet érzelemtől mentes könnyeim itatják át, hazugság az egész, ha lenne színe, abban tündökölhetne, ám ha van valaki kerek-e világon, aki jobban tudja nálam hazugságba burkolni magát, álljon elém, s király lehet mellettem. Nincsen. Egyszerűen nem létezhet. Látod, látod, férfi vagy te is, nem több, megvan a gyenge pontod, túl hamar kiderült, ezúttal azonban nem bánom, hisz ezt akartam, márpedig én szeretem megkapni, amire vágyom. Jelen esetben egy második körre, hisz akarom az igazi arcodat, kíváncsivá tettél, nem sokan érik el, hogy érdekelni kezdjenek. Ha nem öltenénk magunkra mások álcáját, még tán vállon is veregetném, kétségtelen, méltó utódom, de ez az, amit tőlem sosem fog hallani. - Jaj, hát én sosem… én hű leszek, esküszöm... Csóválom meg a fejem, hát persze. Önmagamhoz. Mindig és mindenkor, mások nem érdekelnek, túlságosan önző vagyok hozzá. Azt hinné az ember, hogy nyolcszáz év megtanított arra, hogy nem csak én számítok, vagy csak az utolsó pár évtized, de ha nincs ott valaki mellett örök árnyékkén a múlt, könnyedén hagyja elveszni a homályban. - Az mit jelent? Fottuto? Kérdezek rá, mintha nem érteném, pedig nagyon is jól tudok olaszul, lám, elárultad ezt is, drágaságom, olasz lenne a véred? Ki teremthetett? Melyik gyermekemtől származol? Meg fogom tudni, előbb-utóbb bizonyosan. - Ha valóban úriember, akkor… nem lehet belőle baj, ugye? Kérdezem valós érdeklődés színezte hanggal, hisz ki ne szeretné az úriembereket. Nem az, én tudom, de a kis szende nem, ő horogra akad, hisz tulajdonképpen vágyik arra, hogy kifogják. A csapdámba már belelépett, de egy darabig még hagy higgye azt, hogy ő a sztár, hogy egy valóságos átverő művész. Tulajdonképpen az, könnyedén megtéveszthetné a legtöbb lelket a földön, pech, hogy engem nem. - Nem is tudom… Tudja, elég sok programom van, önkénteskedek a véradáson, aztán ott a varró klub, meg hát, vezetni is tanulok, és azokat nem mondhatom le, ohh, és persze a drága Marge barátnőm is teadélutánt tart. Ő már elkelt, sosem rest rágni a fülemet, hogy én még nem. Elképzelni sem szeretném, most mit fogok tőle kapni… Sóhajtok fel gondterhelten, mintha időközben elfelejtettem volna az eredeti kérdést, de nincs ám így, nagyon is jól emlékszem, óóó, hogy ne emlékeznék. - Jaj bocsánat, elkalandoztam. Szóval… mikor érek rá? Mondjuk, jövő hét szombat megfelel az unokaöccsének? Az kellőképp távol van a mától, hogy ne tűnjön ez a szent kiéhezett, könnyen kapható kis cafkának, inkább olyannak, akinek gőze sincs arról, mibe keveredhet, és hiszi, hogy valóban teljesen ártatlan ez az egész. - Esetleg 7 óra? A helyet megmondaná maga? Ha más nem, hát eszem egy finomat, de kellő bizonytalanság színezi ezen arcom, így nem vagyok hajlandó mindent én megmondani, az nem illene hozzám… Végül felpattanok, lesimítom szoknyám ráncait, itt az ideje a távozásnak, mert egy igazi olasz macsó nem tűrheti, ha őt hagyják ott, nemde? Apró, alattomos tüske, még csak nem is sejtett találat talán, de nem hagyhatom ki. - Nagyon örültem, asszonyom… vigyázzon… a… ööö... tudja mire. Sajnos sietnem kell, még annyi mindent le kell mondanom. Jaj istenem, pedig csodálatos esküvő lett volna. Ezen sóhajtozásom, sápítozásom közepette tipegek el, s vissza sem nézek, mintha pillanatok múlva már megannyi fölösleges dolog köde lepte volna el kicsiny agyamat. Csak akkor kúszik ajkaimra elégedett, számító mosoly, amikor már messze járok, és sem ő, sem pedig egy lehetséges cinkostárs nem szúrhatja ki. Már előre élvezem…
A limuzin megállt az út szélén. A sofőr kiszállt, majd a hátsó ajtóhoz lépve kinyitotta azt. Kiléptem a hideg levegőre, majd kissé megveregettem alkalmazottam vállát. - Vigye a csomagokat a Hotelbe. Sétálok egyet, kedvet kaptam ehhez a csípős levegőhöz. Egy óra múlva jöjjön vissza. Azzal sétabotomat kezembe véve elindultam, a sétány felé. Harald egy jól képzett sofőrnek számított. Ügyes, mindig tudta, mi a dolga. Elmélkedve sétáltam tovább, s figyeltem a várost. A hó finom rétegben volt jelen az utcákon. Az emberek illata körbelengte testük rothadását. Egyenlőre teljesen pajzs mögé zártam magam. Fekete Bestiám félelmetesen lengett körbe, oly nagyként volt jelen, hogy elnyelt volna bárkit, egészben. Most azonban nyugodt volt, míg én a kirakatok olcsó portékáit vettem szemügyre, ő mélázva figyelte a környezetet. Az egyik kirakatüvegben végigmértem tükörképem. Finom szövésű, elegáns, fekete kosztüm kabátot viseltem, fekete bőrkesztyűt. Fekete kosztümnadrád, s fekete férfi lakkcipő. Hajamat most kissé a hideg levegő összeborzolta, s néhány tincs a szemembe lógott. Nyakamat sötétkék sál védte. Nyugodtan léptem tovább, az embereket figyelve. Botom egyenletesen kopogott a köveken. Ajh... Ez a koszos kis porfészek. Miért épp itt kell katonai bázisnak lennie? De hát ez van. Az üzletnek az ilyen kis nyomorfészkeket is számba kell vennie, lészen az bármilyen kicsi. Majd keresek magamnak valamiféle szórakozási lehetőséget. Egy csinos, fiatal lány a cukrászda előtt ácsorgott, s kávét, meg némi süteményt árult. Némi pénzt vettem elő, s mosolyogva választottam egy finomnak tűnő Esspressot, némi tejjel, s egy kis fahéjas süteményt. Hiába, az illatok csábítóak. A lány zavartan nyújtotta át a papírpoharas fedelű kávét, én meg futó csókot nyomtam kis kacsójára. Meg se tudott hirtelen szólalni, én meg csak kuncogva tovább sétáltam. Manapság már oly ritka gesztus ez, emlékszem, mikor elvárt volt. Belekortyoltam a kávéba, s némi grimasz futott át az arcomon. Eh... Ilyet se veszek többet. Majd újból belekortyoltam. Az egyik közeli padra leülve vettem elő a süteményt, s törtem belőle. Botomat magam mellé támasztottam. Morzsákat szórtam a földre, mire néhány galamb leszállva a földre, kezdte felcsipegetni az ételt. Én is megkóstoltam a süteményt, s közben újabb morzsákat hintettem el.
Bár a munkaidőm nagy részét a rendelőmben töltöm, néha azért előfordul az is, hogy házhoz kell kimennem – mint például ma is. Úgy terveztem, hogy a síparadicsomból előbb Killian könyvesboltja felé veszem az irányt, hogy meglepjem, és sikerült is eljutnom odáig… az azonban nekem volt váratlan meglepetés, hogy alig 5-10 perccel később már meg is csörrent a telefonom. Az egyik betegem volt az, rosszabbodott az állapota, így aztán akármilyen nehezemre is esett, hogy visszatérjek a munkámhoz, nem halogattam az időt. A tömegközlekedés így sem a gyorsaságáról híres, pláne így, a tél kellős közepén. Már este 7 óra is elmúlt, mire túljutottam a nap – remélhetően – utolsó injekcióin és receptírásain, én pedig a betegemtől elköszönve ezúttal hazafelé induljak. Így is elég időbe fog telni, mire hazaérek, tekintve, hogy a házam a város másik felében van, és mivel nincs közvetlen buszjárat, az átszállás alatt még fagyoskodhatok-várakozhatok is egy sort… Már ismertem annyira a várost, hogy hazataláljak gyalog a központból, de tekintve, hogy milyen hideg volt az idő, inkább beültem az egyik közeli cukrászdába egy forró csokira, mint hogy ilyen időben nekivágjak az éjszakának. A cukrászda kellemes melegében, a süteményillattal körülvéve azonban gyorsabban telik az idő, mint arra az ember számítana, így mire észbe kaptam, hogy mennyire elszaladt az idő, csupán bő tíz percem maradt a busz indulásáig – arról nem is beszélve, hogy még a sétálóutca nagy részén is át kellett jutnom, ami ilyen késői időpontban azért nem épp a legegyszerűbb mutatvány. Mivel azonban ez volt az utolsó busz, amivel haza tudtam jutni, így inkább kockáztattam. Egy szempillantás alatt megittam a maradék forró csokimat, szerencsémre már kihűlt annyira, hogy ne égessem meg magam vele… Összegomboltam a kabátomat, megigazítottam a sálamat, felmarkoltam az orvosi táskámat, azzal már siettem is ki az esti forgatagba… Miközben sietve szlalomoztam az emberek, galambok és padok között, utat keresve a tömegen át a buszmegállóig, nem győztem minden pár méter után az órámra pillantani, hogy időben vagyok-e még… egészen addig, amíg figyelmetlenségemben sikerült nekimennem néhány, az orrom elől felröppenő galambnak, ezzel egy időben pedig riadtamban még a táskámat is sikerült elejtenem. Nem, szerencsére nem nyílt ki és gurult szanaszét a tartalma, viszont a papírok, amiket az oldalsó zsebbe raktam, sikeresen kicsúsztak belőle, így hát egy fáradt sóhajtással rogytam le a földre, hogy összeszedjem őket, mielőtt a járókelők összetaposnák, netalántán a szél fújná szét őket…
Figyelve az embereket újból és újból az a gondolat fogalmazódik meg bennem, hogy ez a kis porfészek, valóban csak egy porfészek. Még a galambetetés se hoz semmi újat az egészbe. Eh, unom már. Megint egy olyan város, amit meghódít majd Bestiám, és semmi kihívást nem fogok találni benne. Ez az örökös ismétlődés nagyon untatott. Már semmi sem tudott igazán meglepni. Itt is telezabálom magam, aztán visszatérek a cég székhelyére, és kereshetek magamnak valami kis fruskát, aki elszórakoztat. Az ilyen "új céggel való megegyezés/szerzódés kötés" amúgy se az én reszortom lett volna, hanem az erre kijelölt embereimé. De szerettem utazni, és tudni, hová jut majd a pénzem. Másrészt meg igen... Titkon izgalmat reméltem minden egyes helytől, még ha azzal is tisztában voltam, hogy kurvára nincs semmi izgató számomra ebben a nyomorult században. Csak az ölés, de már a préda sem a régi, olyan... Könnyű. A morzsákért csipegető galambok sokasága szerteröppent, s a szerteszálló tollak, apró testek sokaságában csak egy finom alakot pillantottam meg, aki ijedten kapta arca elé a kezét, ahogy az ostoba állatok rémülten szálltak a levegőbe előle. Csattanó táska hangja sértette fülem érzékenységét, s Bestiám morogva pillantott a szerencsétlen halandó felé. Úgy tűnik, a vacsora tálalva! A papírok sokasága, mely a földre ömlött, az én cipőmig is eljutott, így lassan lehajoltam, s segítőkészen kezdtem a földről felszedni a lapokat. Az utolsó lapot szedtem fel, s egyenesedve álltam fel, s fordultam a hölgy felé. Illata kellemes virág illatot hozott magával, s némi izzadtságot, bizonyára igen sietett valahová. Mosolyogva néztem le rá, ő még guggolva, lefelé nézve rakta rendbe papírjait. Ám amikor felpillantott rám, a mosoly az arcomra fagyott. A sima, szinte festett vonalak, a játékosan köré omló tincsek, a szemek, melyek olyanok, mint két örök fényű csillag az égen, az ajkak, melyek rózsaszirmok színét, puhaságát hordják magukon, s melyek egykoron gyermeki homlokom érintették. Meg se tudtam szólalni, pedig már rég kiegyenesedett, és valamit szólt is hozzám. Szabad, kesztyűs kezem önkéntelenül indult meg felé, végigsimított orcájának élén, s állát megfogva húztam magamhoz ellent mondást nem tűrve. Szemeim csak orcáját vizslatták, kerestek valami hibát a képben, valami oda nem illőt, ami bebizonyítja, hogy ez csak egy utánzat, a Világ olcsó köpetű tréfája, melyet előbbi gondolataimért mért rám. Nem, ő nem lehet, már rég nincs az élők sorai közt. - Giselle? - kérdeztem végül rekedten, Bestiám türelmetlen hullámai fojtogatva ölelték körül a nőt,mintha ezzel azt érhettem volna el, hogy a káprázat megstzűnik létezni.
Úgy tűnik, hiába sietek, így sem sikerül megmenteni az összes irományt, hiába rázogatom, seprem róla latyakot óvatos mozdulatokkal. Mire azonban az utolsó lapokért nyúlok,úgy tűnik, hiába, egy segítőkész kész megelőzött, adva némi esélyt a lapoknak a túlélésre. -Oh, köszönöm a segítséget! Felegyenesedve lesimítom a kabátom aljára tapadt havat, hogy aztán a férfi felé lépve kezemet nyújtsam a táskámból kipergett holmiért. Talán a sietség okozta adrenalin miatt, de el kellett telnie egy pár másodpercnek ahhoz, hogy feltűnjön számomra az arcára kiülő, kissé szokatlan kifejezés… -Elnézést, uram… minden rendben? -értem hozzá lassan, óvatosan a kezéhez, ám amikor a következő pillanatban a kesztyűs kéz megindul és az arcomhoz ér, meglepetésemben szerintem még a szívem is kihagyott egy dobbanást. Amikor azonban az államnál fogva próbált irányítani, az már nekem is több volt a soknál – dacos vonakodással próbáltam lelassítani a mozdulatot. Bár idő közben érzékeltem, hogy egy vérfarkassal van dolgom, de nem igazán szerettem volna összetűzésbe keveredni eggyel sem, pláne egy ilyen forgalmas helyen és időben, mint az advent kezdete. Így hát, jobb híján csupán némi önfegyelmet erőltettem magamra, és azon töprengtem szorgosan, hogy mégis mihez kezdjek, ha tovább fajulna a „zaklatás”. Giselle. Már épp szóra nyitottam volna a számat, hogy ez valami tévedés, engem nem így hívnak, amikor egyszer csak eszembe jutott az a bizonyos Giselle, akiről Killian már annyit mesélt, s ezzel együtt egy rendkívül erős dejà vu érzés is egy februári, anchorage-i délután kapcsán… -Nem… ez nem lehet igaz… -motyogtam halkan, ahogy elkerekedett tekintettel kutattam a férfi arcát némi ismerős vonásért, ami az édesapjától örökölhetett… mire észbe kaptam, hogy az emlegetett apuka egy szem kisfia születése óta már legalább… 3 (?) testcserén van túl. Mätthias… A fenébe is, ilyenkor miért nem bírom feleleveníteni, hogy hogyan is nézett ki? Szőkés haj, kék szemek… kék szemek… de akárhogy is igyekszem, a pontosabb vonások csak nem akarnak kirajzolódni lelki szemeim előtt. Mégis, mennyi esély lenne rá? Hogy visszakapom a férjem a halálból, akiről kiderül, hogy vérfarkas… majd miután kiderül, hogy a lánya vérfarkasként a közelben él, most kiderülne, hogy a fiának is hasonló sors jutott? A farkasszemet-nézés csak nem akar abbamaradni, ellenben viszont egyre fojtogatóbbá válnak a férfi körül kavargó energiahullámok, ami elég rövid időn belül kezd egészen kényelmetlenné válni számomra. -Nikolaus? -csúszik ki a számon a név, mielőtt még átgondolhatnám, hogy mivel is járhat, azonban semmissé tenni már késő – csupán reménykedem a legjobbakban… Hogy kiderül, hogy ez az egész csupán valami félreértés, és sűrű bocsánatkérések közepette, mint ha mi sem történt volna, elválnak útjaink, vagy… vagy ha beigazolódik a félelmem és tényleg ő az, akinek gondolom, akkor legalább olyan jól fogadja a hírt, mint a húga.
Kezdőlap
//
*.* 100 *.* 
