- Én? Brióst és kakaót reggeliztem 11 gyönyörű, szőke-barna-fekete-vörös, ízig-vérig nővel, akik teljesen odavoltak értem. Illetve 13 igazi vagány férfival is, akiknek szintén bejöttem, ami már kicsit zavarbaejtőbb volt. – pillantott oldalra a nőre, majd elmosolyodott. - Sélia általános iskolai tanár néni. Minden második héten karriernapot tart a kicsiknek, és szerez valakit, aki egy adott munkáról beszél, bemutatja a gyerekeknek, akik kérdezhetnek, és ugrálhatnak a sikeres nénik-bácsik fején. Négy hónapja ígérgetem neki. Már mindenkin végigment, csak Elisé és én maradtunk ki. De végre nem tartozom ezzel sem. Szóval az én reggelim igazán energikus volt 24 hét éves gyerek közt. Az egyik kislány közölte, hogy ezek után biztosan mondja majd az anyukájának, hogy látogasson meg, mert folyton magában beszél. – mosolyodott el, majd kinyitva a nő előtt a délidőben zsúfolt hely ajtaját, tessékelte be a melegbe. Tizenöt perc múlva a gőzölgő, bazsalikomos paradicsomleves bűvöletében beszélgettek tovább. - Ez egy tévhit. A pszichopata...bár inkább az antiszociális személyiségzavar a megfelelő kifejezés rá,a legritkább esetben agresszív vagy gyilkos. Többnyire csalók, méghozzá nagyon jók. Ezeknek a disszociális személyiségzavaros embereknek az érzelmi palettájából hiányzik az empátia, nincs lelkiismeret furdalások, nincsen társadalmi morál, amit követnének. Rendkívül manipulatívok, akik főként használják az embereket, de az érzéseikkel azonosulni nem tudnak. Hiányzik belőlük minden megbánás, vagy szégyenérzet, teljesen szeretetképtelenek, és kórosan egocentrikusak. Számosat találhatsz a lelketlen és nagyon sikeres multinacionális cégek felsővezetésében, vagy a politikusok közt is akár. Ha röviden akarnám jellemezni őket, akkor az elfogadott „nem szeret, nem szorong és nem tanul” szóhármassal írhatnám le őket. – mesélt talán most először a munkájáról, még ha érintőlegesen is, miközben komótosan kanalazta a levest. - Azonban abban igazad van, hogy a történelem folyamán a legnagyobb szektavezetők, akik olyannyira képesek voltak a fanatizálásra és a manipulációra, hogy embereket tudtak rávenni arra, hogy a saját életüket oltsák ki, mind disszociális személyiségjegyeket mutattak. – volt már majdnem olyan az egyszerű ebéd, mintha valóban egy normális pár lettek volna.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Noha enyhén megemelem sötétszőke szemöldökömet, már nem dőlök be olyan könnyedén Eugéne ugratásának. Turpisságot sejtek a dolog mögött, és pillanatokon belül ki is derül, hogy a megérzéseim helyesek voltak. - Komolyan… te pályát tévesztettél! Miért nem lettél tanár? Bár szélesen mosolygok rá, a kérdésem mégse komolytalan. Eszméletlen jól bánik a gyerekekkel, a saját szememmel láttam. Aki ilyen jól el tud lenni közöttük, és ennyire jól tudja kezelni őket, annak már-már kötelezően gyerekek között kellene töltenie a napjait. Sokan mennek úgy tanári pályára, hogy nem értik meg a gyerekeket, nem találják meg velük a közös hangot, és fogalmuk sincs arról, hogy kelthetnék fel a figyelmüket… Eugéne pedig a kórházi ricsajban is pikpakk rendet tudott teremteni. Ráadásul… láthatóan jól is érzi magát közöttük… - Azok tök jók! Nekünk is volt párszor ilyen… Jöttek a tűzoltóságtól, egy missziós csoport, az alpolgármester, meg még néhányan. Egyszer apát is meghívták, de akkor pont versenyem volt, és nem voltam a suliban. Nosztalgiáztam kicsit, mert néha tényleg jó nosztalgiázni. Az étterembe belépve széthúztam magamon a kabátomat, majd mosolyogva köszöntöttem a mellettünk elhaladó pincért, és egy kevésbé fókuszban levő sarokban találva magunknak asztalt, akasztottam fel a kabátomat, majd ültem le kecsesen keresztbe vetett lábakkal. Ujjaim finom mozdulattal simították hátra hosszú tincseimet, majd kényelmesen hátradőlve hallgattam Eugéne szavait. A leves még túl forró volt nekem, nem akartam elégetni se a számat, se a nyelvemet. Zöld szemeim kizárólagos figyelemmel vándoroltak Eugéne kezei és vonásai között, figyelve az apró gesztikulációkat és mozdulatokat, amivel kísérte a mondandóját. Amennyire belelendült, talán fel se tűnik neki, hogy milyen alaposan figyelem minden mozdulatát. Felemelem a kanalam, hogy egy kísérletet tegyek a leves megkóstolására. Egész baráti most már a hőfoka, szóval én is nekiállok. - Na és melyik rosszabb? Ez a véglet… vagy a másik véglet, aki mániákusan rá akar akaszkodni másokra, mert akkora szeretetéhsége van, és ezzel megfojtja a környezetét? Persze tudom, hogy a szélsőséges végletek eleve rosszak, de mindig van rosszabb… A leves egyszerre volt édes, és savanykás, és ordított róla, hogy friss alapanyagokból készült, nem pedig konzervekből pepecselték össze. Rég nem ettem már paradicsomlevest, anyám sose szívlelte igazán, mert szerinte túl sok cukor van benne. - Ezeket általában gyerekkorból hozzák ugye? A viselkedésformákat… Úgy értem, volt egy iskolatársam, akinek a kilencedik iskolája volt a miénk. Az apja munkája miatt sokat költöztek, és csak a legfontosabb dolgaikat vitték magukkal. Lényegében a személyes tárgyakat hátrahagyták. Nála tartottuk néhány éve az osztálytalálkozónkat. Ügyvéd lett belőle, a háza pedig olyan, mint egy lakatlan sziget. A leg alapvetőbb bútorok és kiegészítők, semmi személyes tárgy. Az egész olyan rideg… semmi otthonosság érzete nem volt. Egy másik iskolatársam a fél szobáját magával hordta mindig a suliba. Játékokat, díszes dobozkát, amiről senki se tudta mi lapulhat benne. Tombolakor mindig az ő szülei vették a legtöbb jegyet. Tudod, hogy minél nagyobb esélye legyen a nyerésre. Ő most gyámság alatt van, és egy otthonban él. Richard ellentéte… mániákus gyűjtögető lett az évek alatt, ami odáig fajult, hogy a szüleitől örökölt házát elvették, mert olyan szinten felhalmozott bent mindent, hogy már nem csak magára, de a szomszédokra is veszélyt jelentett. Úgy tudom teljesen kikészült, hogy elvették a dolgait, és komoly gyógyszeres terápiát kap. Szomorú história, kicsit le is ült a hangulat az osztálytalálkozón, amikor megtudtuk, hogy miért nincs ott velünk együtt. Én a makacsságomat és a szívósságomat „hoztam” otthonról. Apám mióta az eszemet tudom, rengeteget dolgozott, anyám pedig arra törekedett, hogy a legjobbat hozza ki belőlem a sport terén. Keményen fogott, nem úgy nőttem fel, mint a legtöbb gyerek, nekem mindig is az edzéseknek és a versenyeknek kellett az első helyen szerepelniük. Ha abban hoztam azt a szintet, amit ő elvárt… akkor volt némi esélyem egyezkedni vele arról, hogy a csekélyke szabadidőmet mivel tölthetném. Egy kerek arcú, kortalannak tűnő férfi állt meg az asztalunk mellett. Kérdőn pillantottam a papírtasakokkal teli kosárra, amit az egyik kezében tartott, majd az elénk helyezett kártyára, és az igazolványára. A Fairbanksi hallássérültek számára gyűjt adományokat, s a néhány soros ismertető alapján egy zsákbamacskával viszonozzák az adakozók nagylelkűségét. Nem tudok sajnos jelelni, bár mindig is érdekelt ez a nyelv, így csak gyorsan megtörölve a számat fordulok a táskámért, hogy elővéve a tárcámat tegyek le néhány zöldhasút a kártya mellé. Mosolyogva biccent, majd felém nyújtja a kosarat, mire nemlegesen megrázom a fejemet. Mosolya még szélesebbé válik, majd a fejét csóválva nyúl bele ő maga a kosárba, és tesz le elém egy papírzacskót. - Köszönöm. Formálják nehézkesen a vastag ajkak. - Én köszönöm! Érintem meg a papírzacskót, majd egy apró sóhajjal figyelem, ahogy tovább haladva többen is elhessegetik az asztaluktól. Sose értettem, hogy ha valaki cigarettára nem sajnálja kiadni a pénzt, akkor másoktól miért irigylik a segítséget? Az ölembe véve a zacskót, húztam le róla a zöld gémkapcsot, majd megbillentve a kezembe csúsztattam a tartalmát. „Köszönjük, hogy segítettél! Legyen csodás a napod!” – Felirat húzódott körbe egy tenyérnyi nagyságú matricán, aminek fókuszában egy hatalmas sárga arc ült, vidám mosollyal és hosszú szempillákkal. A matricát feltettem a tányér mellé, majd megnéztem az elsőre mozijegynek látszó vékonyka kártyát, és… - Ó, ne már! Fordítottam Eugéne felé a városszéli lovarda ajándékkuponját, ami fél órás lovaglást biztosított erdei terepen. Izgatottan mocorogni kezdtem ültömben. - Van itt lovarda? Ezer éve nem ültem lovon. Fordítottam vissza magam felé a kártyát, majd elmosolyodtam. Szeretem a lovakat… gyönyörű állatok. - Te ültél már lovon? A nyeregben való fennmaradással nincs gondom, csak a fel- és a leszállással. Vigyorodok el. Már elég régóta megrekedtem ennél a testmagasságomnál, és nem épp egyszerű mutatvány felkászálódni egy lóra. Segítség nélkül nem is ment. Bezzeg a tevével nem voltak ilyen problémáim… - Eljössz velem? Légyszi ne mondj nemet! Rebegtettem meg kérlelőn szempilláimat.
- Tanítani? – vonta fel szemöldökét. – Gyerekeket sosem jutott eszembe. Szeretek közöttük lenni. Egyszerű és őszinte, de ahhoz nem lenne türelmem, hogy újra és újra ugyanazt az alaptudást töltsem a fejekbe. Szóval maradok az egyetemi óráknál. – cseppentette le az információt, miről talán a nő még nem értesült. - Amire te gondolsz, az is elmehet egyfajta végletesség fele. A neurotikusok sajátosan viszonyulnak az emberi kapcsolatokhoz vagy érzelmekhez. A baj az, hogy emellé többnyire negatív énkép társul, és az ebből adódó űrt és szorongást egy túldimenzionált, és felfokozott, sokszor határok nélküli, mániába futó szeretethajszolás kíséri. Az is szokott gondot okozni, hogy miközben a vágy munkál, a bennük élő gátlások és hiedelmek miatt nem tudják ezt az igényüket kifejezni. Akár agresszióval, akár rideg vagy antiszociális viselkedéssel párosítják, ami még nehezebbé teszi a kapcsolatteremtés, és elszigeteltséget okoz az amúgy is irreális elvárás közben. – imádta a munkáját, és igen…igaza volt a nőnek. Tanított. Szívesen adta át mindazt, amit tudott. – Azonban nincs jobb vagy rosszabb. A benne élőnek vagy a környezetének egyaránt szenvedést tud okozni mindkettő. – biccentett a pincérlány felé, aki mosolyogva tette eléjük a rendelt spagettit. - A gyermekkor sok mindennek a kezdete. Az antiszociális személyiségek kialakulása vitatott, a kutatók véleménye szerint genetikai alapjai vannak, de mindenképp lényeges a környezeti hatás. Minden reakciódat a környezetedtől tanulod. Nem azért nevet a gyerek a kukucs játékon, mert az vicces. Hanem mert ezt tanulja. Mikor anya kinéz az ajtófélfánál elbújva, nevet! Vagy amikor beüti a lábát a baba, az anya mit csinál ösztönösen? Odamegy, átöleli, és szomorkás arckifejezéssel, és hanggal leköveti a gyerek apró balesetét. Ekkor a kicsi megtanulja, hogy a fájdalomra a természetes reakció a szomorúság. Ezer ilyen példát lehet mondani…na most képzelj el egy olyan környezetet, ahol a gyermek ezeket az ösztönös információkat nem, vagy korlátozottan, vagy esetleg hibásan kapja meg. Más rögzül, más ég be. – figyelte a nőt, majd elmosolyodott azon, ahogy a másik fürkészi. - Most vagy nagyon érdekes amit mondok, vagy csak szimplán szívdöglesztő, ahogy magyarázok, de fogalmad sincs, hogy miről. – emelte meg a kanál-villa kombinációt, majd szúrta bele az ételbe. Rezignáltan figyelte a nő adakozási kedvét, majd felvonva szemöldökét a programötleten, ingatta meg a fejét. - Komolyan néha azon gondolkodok… - Erin? Erin Carter? Áááá… - ugrott az asztalukhoz egy fekete, rafinált fonatokba rendezett hajú, vékonyka, Erinnél alig magasabb nő, majd örömmel ölelte át a másikat. - Jesszus…lassan egy éve nem láttalak. Mindenki azt rebesgeti, hogy tényleg kiszálltál. Atyám, hogy hiányzol. Nélküled nem kihívás jégen lenni. – nevetett a hófehér bőrű nő. – És komolyan New Yorkot is otthagytad? Mindent el kell mesélned…
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
- Hozzászólhatnak, vagy végig csak te beszélsz? Nem látszik meglepettség az arcomon. Mivel én kaptam meg az interjút vele, még hetekkel korábban utána néztem a szakmai munkásságának, hogy felkészülhessek a kérdésekkel. Onnan tudom, hogy tart órákat, de egy egyetem… ahol fiatal felnőttek vannak, és egy iskola… ahol kicsi gyerekek… egészen más közeg. Sokféle előadóval találkoztam New Yorkban az egyetemi évek alatt. Volt, aki nem tűrt egy pisszenést se, volt aki bevont minket is az órák alakításába. Az utóbbit kedveltük jobban. - Régen nem volt ennyi ilyen… Majdnem elcseszettet mondtam, de inkább lenyeltem ezt a jelzőt. - …önképzavaros ember… nem? Vagy csak azért tűnik soknak, mert manapság már nem élnek az emberek annyira elzárkózott életet, mint régen? Sokan a médiára fogják, hogy mindenről a TV és az újságok tehetnek… mert egy manipulált valóságot közvetítenek vissza, amiről a fiatalok azt hiszik, hogy az a valóság, és ha attól egy kicsivel is eltérnek, már nem szerethetők. Aki meg mégis törődne velük, azokat megfojtják a ragaszkodó szeretetükkel, és a vége tényleg az, amitől tartanak: egyedül maradnak. Én soha nem bírtam elviselni az ilyen mértékű ragaszkodást. Kell a mozgástér, kell a szabadság… anélkül úgy érzem, hogy fuldoklok, és úgy fogom menekülőre, hogy szikrát vet a cipőm talpa a talajon. - Két generációnként öröklődik ez is? Valahol azt olvastam, hogy inkább hasonlítunk a nagyszüleinkre, mint a szüleinkre. Arra már nem emlékszem, hogy ezt külső jegyekre értették-e, vagy minden tekintetben. Persze nem biztos, hogy a cikk írója megbízható forrásból dolgozott, simán lehetett egy laikus is. Rég volt már. Ha a nagyszülőktől öröklődik, akkor én ettől védve vagyok. Szuper nagyszüleim vannak, imádom őket! Kiegyensúlyozott emberek, és mindig vidámak, nem keseregnek minden apróságon. Ki tudja… végül is anyai nagyim is elég szívós, temperamentumos nő. Talán nem is anyámtól, hanem a nagyimtól örököltem ezt! A megjegyzésére felnevetek. - Imádom az egódat, Eugéne! Tudom követni, csak tesztelem gyakorlatban azt, amit este olvastam. Nem fejtem ki, hogy miről van szó. Nem kell mindent az orrára kötnöm, nem? Hadd furkálja csak az oldalát, hogy mit figyeltem rajta annyira. - Egyébként érdekes. Tekertem fel a villámra a hosszú tésztát, majd eltüntettem a számban. Bal szemöldökömet lassan felvontam, várva, hogy kifejtse a véleményét, ám a beszélgetést kettészakította az asztalunkhoz robbanó ismerősöm. Egy pillanatra lefagytam a döbbenettől. - Szia Maddie! Emelkedtem meg félig az asztaltól. Teljesen felegyenesedni esélyem se lett volna, mert olyan gyorsan a nyakamba borult. - Nahát, ezt a meglepetést! Mit keresel Fairbanksben? - Dawsonban volt versenyünk, a hétvégén lesznek a páros versenyek, és úgy döntöttünk néhányan, hogy megvárjuk… és majd a többiekkel együtt megyünk haza. Voltunk több helyen is már Kanada nyugati határánál, és mivel még nem voltunk Alaszkában... Vonta meg vigyorogva a vállait, aztán érdeklődőn fordult Eugéne felé. - Maddie… hadd mutassalak be titeket egymásnak. Eugéne Fortier… Tanácstalanul pillantottam Eugéne-re. Fogalmam sincs hirtelen, hogy miként mutassam be. A volt orvosom? Nem, kizárt! Egy jó barátom? Nem… határozottan nem. A szeretőm? Azt hiszem már ez sem helytálló. A párom? Fogalmam sincs igazából hányadán állunk. - Egy nagyon fontos személy az életemben… Eugéne, Ő itt Meadow Parker. Régen anya volt az edzője, aztán a családjával átköltöztek Connecticut-ba, és azóta a hartfordi konkurenciát erősíti. Mutatom be őket egymásnak. Maddie a maga laza módján kézfogás helyett két puszit nyom Eugéne arcára. - Hello, nagyon fontos személy! Hívj csak Maddie-nek. Picit leülhetek? Olyan rég nem beszéltem már Erinnel. Érintette meg a szabad szék támláját, aztán le is huppant rá, amint engedélyt kapott. - Szóval? Mondd már! Ugye nem igaz, hogy nem jössz vissza, Erin!? Alig észlelhetően húztam el a számat, majd felsóhajtva bólintottam. - Igazak a pletykák. Nem tervezek mostanában visszamenni. Van itt munkám, meg lakásom. Itt van Jackie is… - Cica, figyelj! Hiába lapítasz, mindenki tudja ám, hogy miért mentél le a térképről. Emelte ki könnyed mozdulattal a tányéromból a villámat, majd feltekerve egy tésztaszálat, tolta be a szájába. - Hm. Ez finom. Khm. Szóval! Tudjuk, hogy megműtöttek. Pillantott a ruhámra, mintha röntgen szemei lennének, és átláthatna rajta. - Anyád mindenkinek szétkürtölte, meg azt is, hogy beültél íróasztal mögé. Eugéne-re emeltem a tekintetem, ami magáért beszélt. Pontosan erről beszéltem. Pontosan ezért nem akartam, és nem akarok visszamenni New Yorkba. - Igen, most újságíróként dolgozok. A közélet rovatot írom, és… - Jézusom, mint valami hatvanas mamóka! Erin, neked a jégen a helyed! Figyelj… lehet, hogy nem versenyezhetsz már, de miért nem mész el edzőnek!? Szuper edző lehetnél, én tudom… és mindenki más is tudja! Komolyan! Ne akard, hogy könyörögjek… gyere vissza, a jég az életed! Eugéne felé fordult. - Láttad már korizni? Nézd meg az olimpiai versenyszámát, fergeteges volt, fent van a YouTube-on is! Eszméletlen őserő, precizitás és szenvedély van ebben a csajban. Bűn az ilyet elfojtani, én mondom neked! Ha nem lennék halálosan szerelmes Valery-be, már rég bekörnyékeztem volna… A szemeimet forgatva nevettem el magam. - Csak az elfogultság beszél belőled. - A fenéket, kisanyám! Ha esetleg te is visszanéznéd a versenyeidet, akkor te is így vélekednél. Nem szereti visszanézni magát. Szerintem tök lökött! Fordult egy pillanatra Eugéne felé, majd újabb tésztát csavart fel a villára. - Amúgy te mivel foglalkozol, Eugéne? Ügyvéd vagy, vagy nyomozó? Nézte meg magának Eugéne öltözetét, mire elvigyorodtam, de nem válaszoltam Eugéne helyett. - Valery jól van? Ő is elkísért? - Aha, jól van… jól megvagyunk. Nem, most nem tudott. Hétvégén lesz valami nagyszabású lakodalom, és az egész násznépnek ő csinálja a frizuráját, aztán már most járnak be hozzá sorra frizurapróbára. Jó, mi? A versenyre csinálta meg nekem. Tekerte meg egyik sötét fonatát. - Nagyon klassz! Sejtettem, hogy ő csinálta. Tapogattam meg finoman az erős fonatokat. A keleti parton talán Valery ismeri a legtöbb fajta fonást. - Valery… Maddie barátnője. Már hét… - Nyolc. Szólt közbe vigyorogva. - Nyolc éve együtt vannak. Ő is koris volt anyánál, de abba hagyta, azóta pedig sikeres fodrász. Maddie büszkén bólintott. - Csodát művel az emberek fejével! Mekkora a hajad már! Hát tényleg jó rég találkoztunk. A válladig ért, amikor utoljára láttalak. Valery mostanában mindenkinek fiús fazont vág, az lett a divat. Szerintem neked is jól állna. Dobolt ujjával az ajkain, miközben méregetve a tekintetével próbált elképzelni rövid fazonnal. - Ez nem is rossz ötlet. Van itt egy fodrászat a másik utcában, lehet, hogy fontolóra veszem. Bólogattam, persze eszem ágában sincs vágatni belőle… csak már ismerem eléggé Eugéne hajmániáját ahhoz, hogy kíváncsivá tegyen, egy ilyen ötlet felmerülése milyen reakciót vált ki belőle?
Eltűnődve a kérdésen szedett fel egy újabb falatot, majd a megingatta a fejét. - Egészen más lett a világ. Más tempóval, más elvárásokkal, sokkal kevésbé keretezett szerepekkel. Régen minden nemnek, és a családokon belül minden korosztálynak megvolt a maga feladata, a maga szerepe. Ma ez már összefolyik. Az egész világunk neurotikus, így a benne élő emberek is. Te is, én is…alapvetően mindenki. Csak a mérték változik. – vonta meg vállát. - És igen, a média épp úgy szolgálja az énképzavart, mint az anya, akit gyönyörűnek lát a gyermeke, és mikor a cipőjében topogva odaáll a tükör elé, és közli az anyjával, hogy „nagyon szép vagy”, a torzult énképű anya lehurrogja. „Dehogy, hát nem látod, milyen kövér vagyok?” A gyerek ezt viszi tovább. Már az anya torzítja azt, amit ő maga természetesen gyönyörűnek él meg. És ha anya kövér és csúnya, akkor én is az vagyok…elég könnyen el lehet cseszni a kicsik fejébe a dolgokat. – pillantott a csacsogó forgószélként érkező nőre, majd folytatta az ebédet, a két ismerős figyelve. Hirtelen olyan érzése volt, mintha az egyetem folyosóján hallgatna két, a gimnáziumból kiszabadult elsőévest. Igen…jóval öregebb volt, és ez mindenhol felütötte a fejét. A bemutatásra nem reagált. Már-már élvezettel figyelte, ahogy a nő kiszenvedi magából a számára megfelelő frázist, ami sokat elárult abból, hogy gondolkodik a kapcsolatukról. Felállva fogott kezet a valaha valaha volt riválissal, majd kérdésére hellyel kínálta. - Igen, láttam az olimpiai számot. – nyugtázza a kissé túlnyüzsgő lány kérdését, majd elmosolyodva a karrierfelvetésen bólintott. – Amint látom, csak ebből a kettőből választhatok. Akkor nyomozó. – ha már bármelyikkel is párhuzamot lehetett vonni, talán a nyomozóval jobban. Az üres tányéron egymás mellé helyezve az evőeszközöket dőlt hátra, élvezettel figyelve a csacsogást. A fiús haj ötletére csak felvonva szemöldökét tartotta a felé forduló zöld szemeket. – - Van egy jó sebész ismerősöm. Csak hogy teljes legyen az átalakulás. – húzta félmosolyra száját, nemlegesen ingatva meg fejét. Még csak vicc szinten is felejtse el a nő ezt a marhaságot. Maddie összevonva szemöldökét nézett az idősebb orvosra, majd vissza Erinre, és vigyorodott el a saját konklúzióján. - Hű…tényleg van mit mesélned. – pillantott át a boksz felett, majd a pult felé integetett, és tekintete visszafordult Erinre, majd jelentőségteljesen hajolt közelebb. - Itt van Will…és még mindig… - az asztal mellett megjelenő harmincöt körüli, szőkésbarna, sötét szemű férfi befogva a rég nem látott nőt mosolyodott el olyan mosollyal, melyben minden benne volt, mi a múltat jelentette. A mély szeretet, a másik iránti tisztelet, az odaadás, az öröm, a vágy, az oly sok forró éjszaka…sosem érdekelte, hogy Erin mért viselkedik rapszodikusan. Hogy mért jelenik meg feldúlva és zaklatottan az éjszaka közepén, mért tűnik úgy, hogy hetekig, hónapokig tökéletesek együtt, majd tűnik el sűrű bocsánatkérések közepette valami érthetetlen magyarázatot adva. Nem volt hülye, jól tudta, hogy valaki áll a háttérben, de nem nehezítette meg a nő dolgát faggatózással vagy hisztivel. A barátja volt ha az kellett, és a szeretője ha az. Meddie kifordulva a boxból engedte ki Erint, hogy a magas, egyértelműen sportoló férfi ölelésébe zárhassa. - Az Istenért…mért nem szóltál, hogy baj van. Mért nem hívtál…mért valami pletykából kellett megtudnom? – ölelte hosszan a nőt, ujjaival végigfuttatva a szőke tincseket. – Jó látni téged. Hogy jól vagy.– súgta hajába mindenféle megjátszás nélkül. William jó ember volt, és bárki aki ismerte, nem kételkedett ebben.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
- A szüleim mindig is sikeresek voltak. Apát a sportrajongók szeretik, mindig jó riportokat és közvetítéseket készít, meg jól is mutat a képernyőn. Anyánknak egyetlen sérelme van csak, amit pedig a megtört karrierje miatt cipel évtizedek óta a hátán. Nem tudom, hogy tudod-e, de kiváló műkorcsolyázó volt. A világon mindenhol ismerték a nevét. Aztán jött a házasság, mi… Családdal már nem olyan egyszerű, szóval abbahagyta… és edzőként kezdett dolgozni. Minket már gyerekkorunktól úgy neveltek, hogy ne a fenekünkön üljünk ha épp nincs semmi teendőnk, hanem menjünk… mozogjunk, sportoljunk valamit. A családi programok többségében is a sportról szóltak. Ha nyaralni mentünk, akkor is valamivel egybe kötöttük, amivel kihasználhattuk az adott hely sportolási lehetőségeit. A bátyámnak nem volt való a műkorcsolyázás, viszont iszonyat jó csapatjátékos és nagyon tehetséges hokis. Pár éve volt egy durva sérülése, azóta is abból igyekszik felépülni, hogy visszatérhessen az aktív játékhoz. Addig edzősködik és tanít. Anya bennem próbálta megvalósítani azt, amit ő elveszített. Látta bennem a lehetőségeket, az öröklött tehetséget, és nem hagyta kicsúszni a kezei közül. Tudod mi a legrosszabb egy kemény edzőben? Az, ha a saját anyád az. Mindenkitől ember feletti teljesítményt követelt, tőlem pedig duplán, mert a lánya vagyok. Időnként voltak mélypontjaim, amikor elegem volt abból, hogy miért nem élhetek olyan életet, mint a többi korosztályom béli, de nem mondtam volna le magamtól erről az életről. Imádtam, minden nehézségével együtt. Azt, ahogy a tükörsima jégre elsőként lépve mintákat karcolt a korim éle… a versenyek előtti izgalmat, a bonyolultabb ugrások előtti gyomromban repkedő pillangókat, a könnyed lebegést, amit átéltem miközben ugrás közben a levegőben forogtam… mintha nem is néhány másodperc, hanem percekbe telt volna a leérkezés. Soha nem estem versenyen, csak néha… amikor Oroszországban a nagyiéknál gyakoroltam a jégen. De én még azt is szerettem. Nevetem el magam. - Nem árt, ha néha az ember megbotlik. Tudod… emlékeztető arra, hogy ne bízza el magát túlzottan, mert senki se hibátlan, vagy tökéletes. Maddie nem változott semmit. Mindig is rengeteget bírt beszélni, a stílusa pedig elég közvetlen ahhoz, hogy ne jöjjön zavarba olyan előtt se, akit lényegében nem ismer. Eugéne karrierválasztására elnevetem magam. - Ő vallatja a gyanúsítottakat. Jegyeztem meg elhappolva Maddie-től a villámat, mielőtt nem marad semmi se a tésztámból. - Hazugságvizsgálat, meg ilyenek? Klassz! Nem tűnt fel Maddie-nek, hogy csak viccnek szántam, most meg már nem fogok nekiállni magyarázkodni. Higgyen csak azt, amit szeretne. - Nálad van a névjegye? Kérdeztem vissza elégedett vigyorral az arcomon, látva az asszertív reakciót. Nem számítottam másra Eugéne-től. A pult felé kaptam a fejemet. Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Ha ő itt van, akkor anyám Dawsonban. Remélem leköti őt a versenyhét annyira, hogy ne akarjon majd átruccanni Fairbanksbe. Tudhatja nagyon jól, hogy se Jackie… se én nem látjuk szívesen a történtek fényében. Egyértelműen látszott rajtam, hogy feszélyez a megjelenése. Átöletem Will-t, majd bocsánatkérőn rámosolyogtam. - Nem akartam nagy feneket keríteni a dolognak. Egyébként is, már jól vagyok. - Nagy feneket? Ne boríts ki! Egy szívműtét elég nagy dolog. Mérgesen húzta össze a szemöldökét. Nagyon is jól ismert. Mindig sunnyogtam, ha valami gond volt, nem akartam senkinek se szólni, mert magam akartam megbirkózni a problémákkal, segítség nélkül. Nem várta meg, hogy én mutathassam be őket egymásnak, határozottan fordult Eugéne felé, a kezét nyújtva mutatkozott be. - William Nolan-White, örvendek. Tekintetében leplezetlen érdeklődés volt, ami Eugéne személyét, és a hozzám fűződő kapcsolatát próbálta helyre tenni magában. - Az anyósjelölted segédedzője, és friss okleveles sportmasszőr. Emelgette meg Maddie vigyorogva a szemöldökét, mire kikerekedtek a szemeim. - Jesszus, Maddie! Csúszott ki a számon felcsattanásom. William zavart csalódottsággal bólintott. - Ó… mázlista. Gratulált őszintétlen mosollyal, én meg a hajamat tudtam volna tépni Maddie szavaitól. Ha ez anya fülébe jut, abból óriási zűrzavar lesz. Már az se lepne meg, ha este… vagy a napokban ismét felkeresné Eugéne-t telefonon. Egyre jobban úgy éreztem, hogy kezd teher lenni rajtam az egyre jobban növekvő embertömeg, és szerettem volna kiszabadulni innen… a múltam felbukkanó „árnyaitól”. Látványosan az órámra néztem, aztán sürgetően Eugéne-re. - Ne haragudjatok, de ebédidőben vagyok. Vissza kell mennem dolgozni. Mentettem ki magunkat a továbbiak alól. Néhány perccel később, mikor más kiléptünk az étteremből, magunk mögött hagyva ismerőseimet, hallgatagon sétáltam Eugéne mellett, kezemet a karjába fonva.
Meddie szavai nyomán csupán felvonta szemöldökét, de nem mondott prot vagy kontrát. Még a barátai elől is diszkrét távolságban tartotta a magánéletét, így esély sem volt, hogy egy szertelen fruska kierőszakoljon belőle valamiféle reakciót. A férfi más sokkal jobban érdekelte. - Igazán örvendek. – fogott vele kezet, és meglepő volt, de úgy tűnhetett, nem csak üres frázist hoznak szavai. A metakommunikáció, majd William szavai is teljesen egyértelművé tették, hogy nem csupán baráti volt a viszony kettőjük közt, és a mai napig is csak egyetlen szavába kerülne a nőnek, hogy megkapja azt a csodás aranykalitkát, amit a férfi nyújtani lett volna képes az anyja árnyékában. Talán ez volt az egyetlen hibája. Ha nem a lány anyjával dolgozik, talán minden másként alakult volna. - Erin, mindenképp találkoznunk kell. Annyi minden történt…veled is, velünk is…este az Nanooks’-ban leszünk. Gyere el. Vagyis hát…gyertek el. – fordult a sötét tekintet Eugénre is, mire a férfi nemet intett, de szavait már Erinhez intézte. - Menjetek csak. Jót fog tenni a kikapcsolódás, és a barátok. – nézett az órájára, egyetlen bólintással nyugtázva a nő szavait, hogy vissza kell érni a munkába. Rövid volt a búcsú, ahogy az ígéret kicsikarása is, hogy Erin hétre ott lesz a pubban, és csinálnak egy jó kis nosztalgiaestét.
Egy ideig hagyta, hogy a nő a gondolataiba temetkezzen, majd kizökkentve belőle tette fel a kérdést. - Mért érzed magad kellemetlenül? – volt valóban kíváncsi. – A szeretőd volt. És szíve szerint most is az lenne, amit teljesen érthető. Engem nem zavar, hogy van múltad…nekem is van. És valljuk be, azt nem tudod überelni, akkor se ha egy egész hoki csapatot vonultatsz fel. – morogta keserűen. – William jó srác. Teljesen érthető a közöttetek lévő szoros kapcsolat, amit nem kellene felrúgnod. Legalábbis nem minden részletét. Szóval csak előttem feszéjez, hogy szívből megöleld a volt szeretődet és a barátodat, vagy van valami más? – próbálta elkapni a nő tekintetét. - Ha már valaki miatt kellemetlenül akarod érezni magad, na az a kis fekete. Atyám… - morogta egykedvűen.
Erin Carter
Ember
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 34
◯ HSZ : 257
◯ IC REAG : 223
◯ Lakhely : New York, Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : általában mindenhol feltűnést kelt
Eugéne-re mosolyogtam, majd határozottan megráztam a fejem. - Nem erről van szó. Will tényleg rendes… Vontam meg kecses mozdulattal a vállamat, mire egy szőke tincs szórakozottan előrebukdácsolt a vállamon. - Ha ő itt van, akkor anyám Dawsonban. Nem akarok vele találkozni, de sanszos, hogy meg akar majd látogatni, ha ennyire közel van. Én meg… hát tudod mennyire nem vágyok erre. Húztam el a számat. Persze a végtelenségig nem kerülhetem el, hogy beszéljek velük. Itt lesz a Hálaadás is… még sose töltöttük külön. Aztán jön a karácsony, szintén családi ünnep. Nem tudom hogy lesznek a dolgok, de már előre tartok az egésztől. A legrosszabb, ami történhet egy ünnepen, a veszekedés. - Mindig együtt volt a család ünnepeken, de a történtek fényében a bátyám biztos nem akar majd anyáékkal karácsonyozni. Én meg nem akarok a bátyám nélkül karácsonyozni… szóval. Áh, mindegy. Odébb van még. Nem akarom már most ezen stresszelni magam. - Maddie agyilag szőke. Valery normálisabb… sokkal normálisabb! Ő a „pasi” a kapcsolatukban. Maddie imád pletykálni, össze-vissza fecseg… bár gondolom ezt Te is észrevetted. Egyáltalán nem lepne meg, ha visszajutna anyám fülébe, hogy együtt talált minket, szóval készülj fel rá lelkiekben, hogy talán fel fog keresni telefonon. Sajnálom, ha miattam kerülsz kellemetlen helyzetbe. Mondtam őszintén. Nem akarok problémát okozni Eugéne-nek, márpedig anyám sok fejfájást képes okozni. A telefonos felkeresés egyébként a jobbik opció. A rosszabbik az, ha személyesen dörömböl be hozzá. Belegondolni is rémes! - Valery-t kedvelem, Maddie pedig azt hiszi, hogy barátok vagyunk. Tudod, az edző lányával sokan jóban akartak lenni. Vontam meg a vállam. Hozzászoktam, hogy a legtöbben csak érdekből közeledtek hozzám. - Nincs sok kedvem ehhez az estéhez. Azért nem mentem vissza New Yorkba, mert nem akartam a volt sporttársakkal találkozni. Új életet akarok kezdeni, ők meg a régire emlékeztetnek, amihez már soha nem térhetek vissza, és ez az, ami kellemetlenül érint. Az az ötlet meg, hogy legyek edző… egyenesen rémes. Fújtam ki az arcomból az odatáncoló tincset, majd betűrtem a fülem mögé. - Talán önző dolog, hogy nem akarom átadni a tudásomat, de néha önzőnek kell lenni, és azt tenni, ami nekünk jó. Simán kinézem anyámból egyébként, hogy ez az egész az ő fejéből pattant ki, és ő kezdte el terjeszteni, hogy beállhatnék edzőnek. A szerkesztőséghez visszaérve állam meg, majd fordultam be Eugéne elé. - Köszönöm az ebédet, és a társaságodat! Simítottam tenyerem az arcára, és lábujjhegyre emelkedve… hozzásimulva csókoltam meg búcsúzóul.
Az elmúlt évek alatt már igazán hozzászoktam ahhoz, hogy sok farkas jön és megy. Mintha csak valami jobb életben reménykedve térnének ide, s amióta a két falka egyesült, azóta még inkább az, hogy csak úgy jönnek a farkasok és maradnak is. Bár most már vannak olyanok is, akik nem tagjai a falkának, egyszerűen csak megtűrtek, illetve a kóborok is előszeretettel teszik be ide a lábukat. Csak azt felejtik el, hogy előbb vagy utóbb dönteniük kell, illetve attól is függ, hogy milyen státuszt nyernek el. Jó pár napja figyeltem fel az egyik kóborra, de magam sem tudnám megmondani, hogy miért volt annyira ismerős, miért gondoltam azt, hogy ismerem őt, hiszen arcának vonásait nem láttam. Egyszerűen csak egy aprócska dallam ezt súgta. De ennek ellenére is eléggé el voltam foglalva, hogy túl nagy jelentőséget adjak eme megérzésnek. Pedig a megérzéseim ritkán hagytak cserben. De ott volt az üzlet, a kölykök, akikből szép számmal lett az elmúlt időszak alatt, de egyáltalán nem bántam Szerettem őket tanítani és támaszt nyújtani, ha esetleg kicsit elmerültek volna a mocsárban. Ugyanakkor a nagyokra is figyelnem kellett, hiszen fontos volt a belső harmónia is és nem lenne jó, ha valaki bántaná a másikat, hiszen a támadás nem csak kívülről jöhet, hanem belülről is. S az itt élő farkasok nagy része a több száz évtől eltekintve is olyan volt, mint egy nagyra nőtt gyerek, néha talán még rosszabb is voltak, mint a kölykök. Őket legalább könnyebben meg lehetett fékezni, míg őket... Nos, nem volt mindig egyszerű. Lassan haladtam a hóval fedett utcákon, míg végül ki nem lyukadtam a sétáló utcán. A legtöbb padot is már hó takarta be, de ennek ellenére voltak olyanok, amiket megtisztítottak és emberek ültek rajta, beszélgettek, forró italokat szürcsöltek. Egyre hidegebb lett, de még mindig nem volt annyira vészes, mint azt sokan gondolnák. Jó, tény, hogy a farkasok jobban bírják a hidegebb időt, de amikor extrém az van, na akkor azért minket is képes kicsit megviselni az itteni időjárás. kabátomon felhúztam a cipzárt, a kezemet elsüllyesztettem a zsebeimben és úgy folytattam tovább az utat. Lassan haladtam, néha pedig mosolyogva köszöntem, amikor egy-egy ismerős arccal találkoztam össze. Szerencsére az itteni emberek se temetkeznek el a házuk falai közé ilyenkor, hanem inkább rétegesebben öltöznek. Meg én eleve szerettem kicsit kiszabadulni a négy fal közül, hiszen mind a városban, mint a környező erdőkben barangolni, mert néha egy-egy szép ékszer megtervezéséhez is sikerült ihletet gyűjtenem. Szerencsére már annyira bejött az üzlet, hogy nem csak neves művészek ékszereit szoktam beszerezni, hanem én magam is tervezek, s reményeim szerint Helena is fog. Szerintem ez egy remek lehetőség lenne neki is, miközben ehhez hasonló gondolataim voltak egyszer csak megpillantottam őt. Azt a személyt, aki egykoron mindent jelentett, akinek a gyermekét a szívem alatt hordtam és életet is adtam neki. Ő is itt van, mintha a múltam elveszett darabkái itt gyűlnének össze. A pajzsomat másodpercek töredéke alatt húztam fel, mert nem akartam azt, hogy bármennyire is megszimatolja, hogy volt egy lánya, vagyis van és itt van ebben a városban… - Kacper? – szólaltam meg óvatosan és úgy, mint aki csak egy illúziót lát és nem valóságot. De mit keres itt? Tényleg itt van, s nem csalt a megérzésem, ami már jó ideje hatalmába kerített. Az se kizárt, hogy direkt nem jártam utána, mintha csak nem akartam volna szembenézni a dolgokkal, a múlttal…
Szerencsémre a falka egyáltalán nem zargat. Örülök, hogy olyan hamar lerendeztem azt az ügyletet. Azt meg még mindig ironikusnak tartom, hogy én csak egy egyszerű farkast kerestem, falkatagot, akivel gyorsan átbeszélhetjük, aztán mehetünk az utunkra. Ehelyett kifogtam a falka bétáját. Aki amúgy még nálam is fiatalabb. Ó, hát emiatt nem fogom én megvetni, vagy bármi, biztos oka van rá, hogy ilyen magas pozícióban van. Azt, hogy valaki Atanerk legyen, nehéz kivívni, a Bétaságot pedig… úgy gondolom, ezt nagyban meghatározza az Alfa személye. Akivel nem találkoztam még, és egyelőre nem is akarok. Majd, ha fejet kell hajtanom előtte, akkor úgy is elkerülhetetlen lesz. De az nem most lesz még. Nagyon nem. Ha meg is lelem Liamet, akkor sem mehetek neki ész nélkül, annál sokkal megfontoltabbnak tartom magam. Zsebembe dugott kézzel járom az utcákat, nézelődök, beszívom a friss, hideg, téli levegőt. Imádom ezt az évszakot. Nyáron a melegtől hamar el tud tunyulni az ember, ebben a hideg időben viszont sokkal inkább érzem magam ébernek. Pláne akkor, hogyha a szabad levegőn vagyok. Lényegtelen, melyik alakomban. Farkasként a vadászat jobban megy ekkor, emberként pedig az általános teljesítőképességemet érzem, mintha több lenne. Elég sok farkast érzek a közelemben, viszont egyen meglepődök. Épphogy megérzem őt, már szinte abban a pillanatban rántja is fel a pajzsát. Nem keresem a forrását, csak haladok tovább. Az én pajzsom annyira van felhúzva, hogy ismét le tudjak tagadni legfeljebb egy évszázadot. Sosem lehet tudni, hogy mikor fog jól jönni ez még egyszer, hogy nem járkálok mindig a rendes koromat mutogatva. Viszont nem akarok teljesen vak lenni én sem, ezért fenntartom a pajzsomat. Viszont, mikor meghallok egy nevet, akkor máris a hang irányába fordítom a fejemet. Szemeim kitágulnak, és fejemmel is hátra hőkölök egy pillanatra. Ez… Mi? Közelebb is lépek az illetőhöz, és meg is kérdezem. - Aethe… Tényleg te vagy az? - Arcomról, szemeimről még mindig elég könnyen leolvasható a teljes meglepettség. Tanácstalanság. Egy régi keresztemmel találtam szembe magamat. Ki hitte volna. Ez a hely tényleg a régi ismerősök gyülekezőhelye.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Alig akartam hinni a szemeimnek, amikor megpillantottam őt a tömegben. A pajzsom az egekbe szökött, teljesen mögé rejtőztem, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy mennyi lehet idős farkas. Figyeltem őt, s ha akartam volna se tudtam volna elfordulni, hiszen ajkaim automatikusan suttogták a régi nevét. De nem mozdultam meg. Egyszerűen csak lefagytam és régi emlékek jutottak eszembe, ahogyan a lányunk is, aki itt él. De egyikük se tudja ezt a titkomat, csak a másik város lakója ismeri, s ha rajtam múlik, akkor a jelenlegi felállás alapján nem is fogják, de talán idővel változni fog, hiszen oly régóta őrzöm eme titkot… Gyönyörű nővé cseperedett és a látottak, illetve hallottak alapján nem is kell félteni. Végül az én régi nevem repített vissza a valóságba. Túl régóta nem hallottam már. Emberként hallottam utoljára, hiszen ahogyan farkas lettem Aife nevet kaptam. Figyeltem azt, ahogyan közelebb jön. Nem futottam el, pedig meg tehetném, de a mi történetünk már egy lezárt történet volt, egy rég elfeledett ballada, de még is alig hittem el, hogy tényleg itt van és láthatom. - Igen, én vagyok, de ne nézz már rám úgy, mintha szellemet látnál. – mosolyodtam el, majd tettem felé egy lépést. A kezem gyengéden érintette meg az arcát, mintha az ismerős barázdák után kutatnék, majd végül magam mellé ejtettem. - Régen láttalak, de azóta kicsit megváltoztál. – tettem hozzá barátságosan, majd hátráltam pár lépést. Éreztem rajta, hogy farkas, de ez mondjuk nem csoda. Talán emiatt fordított volna nekünk hátat? Ez választotta helyettem, a lányunk helyett? Vajon, ha nem megy el, akkor boldog családként éltünk volna, vagy eleve ez a sors rendeltetett nekünk? Magam sem tudom, de talán már mindegy is, hiszen a lelkem megbékélt az akkori távozásával. Bár elég sok időre volt szükségem, de sikerült. - Mostanában érkeztél? – kérdeztem kíváncsian, majd elindultam az egyik letisztított pad felé. Nem a padra ültem le, hanem a háttámlájára, hiszen így legalább kicsit magasabb voltam és nem kellett attól tartanom, hogy esetleg a nyakam kitörik, miközben őt figyelem.
Nem hittem volna, hogy ezt a nevet hallani fogom még, pláne nem tőle. Persze Liam is a régi nevemen szólított, mikor meglátogatott a kórházban, de az egy teljesen más tészta. Aethe-be szerelmes voltam, és galád módon hagytam el az előbb említett személy miatt. Amit elég hamar meg is bántam. Harminc év múlva sikerült csak visszajutnom a városomba, akkor pedig már sehol nem volt a lány. De nem hittem volna, hogy azért, mert időközben őt is beharapták. Legalábbis gondolom, hogy ekkorra már rég be volt harapva, elég csak a vonásaira nézni, hogy milyen fiatal. Ha harminc évesen harapták volna be, vagy később, az jobban meglátszana. De ő neki még mindig olyan fiatalos arca van, mint egykor. Annyira nem is látom, hogy változott volna. De könnyen lehet, hogy csak az emlékezőm szórakozik velem. Régen volt már 1650, mikor is utoljára láttam őt… Attól függően, mit kér tőlem, nem tudok egyszerűen másként rá nézni. Azt hittem, meghalt, már évszázadokkal ezelőtt. Erre tessék, most itt áll előttem a nő, akit egykoron szerettem… Akit magára hagytam egy gyerekkel a hasában… Milyen naiv, és mennyire idióta voltam. Lehetőségem lett volna egy csodás életre, és ha nem is gazdagságban, de boldogságban élhettünk volna. Erre elcsesztem az egészet. Miután kezét leveszi az arcomról viszont nem tudom kontrollálni magamat, és közelebb lépve hozzá ölelem őt magamhoz. Magamat sem értem, hogy pontosan miért, egyszerűen csak tudnom kell, hogy nem öregkoromra kezdek el mindenféle hülye képzeteket látni. Végül megindulunk egy pad felé, én pedig még mindig nem tudok mit kezdeni magammal. Nem tudom, mit mondhatnék, mit tehetnék. Ennyire szétesett sem voltam már régen, mint most. - Aethe… én… te… h… - Aztán lehunyom a szemeimet egy pillanatra, és veszek egy mély levegőt. Előbb nem igazán jött össze a szavak formálása, majd most újra megpróbálom. - Én… sajnálom. Hogy csak úgy ott hagytalak akkoriban, hogy… - Nem… még mindig nem tudom befejezni egy mondatomat sem. Általában eléggé összeszedett vagyok, jelen helyzetben viszont fogalmam sincs, mit kéne tennem, vagy mondanom.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Egy múltbéli árny volt, de annál több, hiszen egykoron szerettem, szerelmes voltam belé és a szívemet neki adtam, azóta viszont a sebek beforrtak és túl jutottam az akkor érzet fájdalmon és mindenen. Most már csak egy ismerős volt a múltból és a gyermekem édesapja. Egy olyan gyermek édesapja, aki valójában élt és ráadásul itt volt. A leányzó se volt egyszerű eset, de annál inkább szeretetre méltó volt. Szerettem a távolból figyelni, de még mindig nem tudtam eldönteni, hogy mi lenne jobb, ha mellette maradnék, vagy elmondanám neki az igazságot és megkockáztassam azzal együtt azt, hogy többé nem lenne kíváncsi rám… Amikor megölelt, akkor meglepődtem, majd viszonoztam az ölelését. Nem számítottam erre, de azért a múltat nem lehet csak úgy elkerülni. Viszont ha jól rémlik már láttam a városban egyszer vagy kétszer az egyik nősténnyel. Fogalmam nem volt arról, hogy mi lehet köztük, de nem is rám tartozott. Egyedül csak azt reméltem, hogy képes volt ő is meglelni a boldogságot. Amikor pedig abbamarad az ölelés, akkor egyszerűen csak elindulok az egyik pad felé, majd leülök a támlájára, hogy ne legyek annyira alacsony és onnét figyelem őt. Amikor hallom a beszédét, vagyis inkább azt, ahogyan próbál beszélni csak elmosolyodom. Nem gondoltam volna azt, hogy ennyire sokkolni fogja őt. - Biztosan okkal tetted. Amint láthatod jól vagyok, s azóta már eltelt több száz év, így nem gondolhatod, hogy még mindig haragszom rád. – pillantottam rá kíváncsian, majd picit megráztam a fejemet és újra beszélni kezdtem, mielőtt bármit is mondhatott volna. – Nem tagadom, fájt, amiikor otthagytál. Amikor a gyermekedet hordtam a szívem alatt, s te csak reggelre eltűntél. Amikor esküvővel kecsegtettél, de csak egy üres ágy, üres szobák és házak maradtak utánad, de azóta sok idő eltelt. Sok minden történt velem, s valószínűleg veled is. Nem haragszom. Talán így kellett történnie. S kár a múlton rágódni, hiszen megváltoztatni és semmisé tenni már nem lehet. – komolyan gondoltam, amit mondtam. Meglepett, hogy itt van, ahogyan az is, amit mondott. De hiába fájt akkoriban a tette, hiába tört meg, azóta talpra álltam és még a jelenléte se volt azokat a sebeket újra feltépni. Így nem is akartam azon keseregni, hogy mi lett volna akkor, ha akkor nem lép le. Akkor vajon boldog család lettünk volna? Akkor is farkasokká váltunk volna? Nem, nem hiszem…
Alig tudtam irányítani a tetteimet, ezért is lehetett az, hogy amint a felismerés megcsillant a szemeimben, máris a karjaim közé zártam régi szerelmemet. Azt, akit gusztustalan módon hagytam cserben. Korábban már belenyugodtam ebbe az egészbe, most viszont mégis előkerül bennem az az érzés, amit akkoriban éreztem, mikor elhagytam őt. Egy boldog élet helyett azt választottam, hogy egy hazug rohadék kínozzon hónapokon, éveken át. Mondhatom, remek döntéseket hoztam gyerekként. Látszólag Aethe-t nem zaklatta fel annyira ez az eset, mint most engem. Én már tényleg nem tudom, hogy mihez kezdhetnék ezzel a rohadt sok régi ismertséggel, akikkel ebben a városban összetalálkoztam mindössze néhány hónap alatt. Nem mintha zavarna, de… mégis, fura. - De, pont ezt hiszem… - A mostani belső vívódásom is jelzi, hogy végül nem tudtam megbocsátani magamnak sem ezért a tettemért, csak jól véka alá rejtettem. Eltemettem jó mélyre, de most újra előtört belőlem. Mikor elkezdi sorolni a vétkeimet, akkor csak még inkább szöget üt a szívembe. Mintha nem tudnám, hogy miket tettem, hogy mennyire egy semmirekellő, hazug gyerek voltam. Legalábbis ami Aethe-t illeti. Vakargatom az arcomon a szakállamat, próbálva valamit is szólni ehhez. De nem tudom, mit lehetne. Soha a büdös életben nem gondoltam volna, hogy még valaha is látni fogom őt. Erre most itt van, és szinte semmit nem változott. Legalábbis nem úgy tűnik. - Mi történt veled? - Teljes zavarodottság, sajnálat, és ehhez hasonló érzések tükröződhetnek mind a hangomból, mind a tekintetemből, mikor rá emelem szemeimet. Érdekelt mind az ő története, mind az, hogy mi történt vele azután, hogy én elhagytam. Nem tudtam egyszerűen elhinni, hogy állapotos volt, és elvesztette a gyerekünket. Az előbbit még igen, de az utóbbi egyszerűen túl abszurdnak tűnt nekem. Vagy csak nem akartam egyszerűen elhinni ezt az egészet. Könnyen meglehet. Ezért tőle kell hallanom, hogy ez történt, és egy többszáz éves kérdésre kaphatok választ. Hogy mit változtat az, hogy elmondja, mi történt? Nem tudom, talán kapok valamiféle lezárást is ezzel kapcsolatban.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
- Sajnálom… - szólaltam meg alig hallhatóan, hiszen nem kellett volna azokat mondanom, de sok esetben kimondtam mindig azt, amit gondoltam. S ez most se volt másképpen, illetve ha akartam volna se tudtam volna lakatot tenni jelenleg a számra, hiszen nem csak ő kapott egy kisebb sokkot, hanem én is, amikor újra egymásra találtunk, itt, az Istenek háta mögött. Mindig is reménykedtem abban, hogy jól van és boldog élete volt, vagy éppen van, de megtanultam ennyi idő alatt elengedni őt, elfogadni a múlt fájó sebeit, de azt is tudtam, hogy sose fogom örökre kiűzni elmémből… Még is miként tehettem volna, amikor ő volt az első szerelmem és a lányom édesapja? Sehogy, de ennek ellenére már az érzelmeim máshoz húztak, Nicholas-t szeretem, s ezen egy múltbéli árny, ismerős se fog tudni változtatni. Csendesen ülök a padon, figyelem a hópelyheket, őt és egy pillanatra néha a jelen és a múlt emlékei keverednek a szemeim előtt, de tudom, hogy melyik a múlt, melyik a jelen, hiszen mind a kettőt túl jól ismerem. A kérdése meglephetne, de még se igazán, hiszen tudtam, hogy előbb vagy utóbb eljön ez a pillanat is. - Mit mesélhetnék? Biztos vagyok abban, hogy hallottad mi történt, vagy milyen életem volt, amíg el nem hagytam a várost. Miért kell régi sebeket feltépni?– szólalok meg komolyan, s egy pillanatra se változok meg, hiszen nem hazudok. Ha itt van, akkor valószínűleg ott is járt. – Hamarabb indult meg a szülés, a lányunk halva született, de akkoriban a nővérem egy egészséges gyermeket hozott a világra. Ő boldog volt, én megtört és nem bírtam többé ottmaradni, ezért eljöttem. Új életet kerestem máshol, az ismeretlenbe, ahol nem ismernek. Ott talált meg a végzetem is. Ott lett belőlem farkas. – miközben mesélek őt figyelem. A pajzsom fel van húzva, s hiába török darabokra legbelül, mélyen legbelül, amikor azt állítom, hogy a lányom meghalt, hiszen külvilág ebből semmit se láthat. Túl régóta ez a történtet és talán igaz is valamilyen szinte, hiszen részben meghalt, nem én nevelhettem fel. Lemondtam róla, mert képtelen lettem volna elviselni, ha a karjaim közül tépik ki, vagy reggel nem lelem őt… - Vagy mit szeretnél tudni? – pillantottam rá kíváncsian, hiszen nem gondolom azt, hogy életem apró dolgai érdekelné őt. Sokkal inkább az érdekelheti őt, amikor még ember voltam és mi lett a gyermekünkkel. Él, de ő ezt nem tudhatja… Még nem és talán sose fogja.
- Mert nem hiszek el sok mindent, amit nem a saját szememmel látok, vagy saját magamon tapasztalom meg. - Tényleg nem akarom feltépni a régi sebeket, egyedül csak tudni akarom, hogy mégis mi történt vele. Hogy vajon sokat szenvedett-e miattam, vagy az a kezdeti csalódás, amit én okoztam neki csak még inkább a talpára állította… Bár nem néz ki valami megtörtnek, ami azt illeti. Biztos rátalált már valakire, aki tudja őt úgy szeretni, mint ahogy én egykoron. De az már a múlté. És az én szívem is már másé. Csendben hallgatom a lányt, már legalább arra rá tudtam venni magamat, hogy legalább a szemébe nézzek. Haladás, de ahogy ő is mondta, már felesleges ezen rágódnunk. Eltelt azóta már 3 évszázad… Sőt, még jóval több is. Attól, hogy még szarul érzem magam, azt nem kell kimutatnom. Figyelek a szavaira, de pajzsának zártsága miatt még mindig nem tudok hinni neki. Egyszerűen nem akarom elfogadni a tényt, hogy lehetett volna egy lányom tőle, de a rohadt naivságom miatt nem érte meg már az első napját sem. Régen megbíztam Aethe-ben, de azóta változtunk mind a ketten már. Akár beismeri magának, akár nem, három és fél évszázad mindenki számára bőven elég lenne, hogy bizonyos szinten megváltozzon. Túl sok mindent lát ezalatt az ember. Bár inkább vérfarkas. Ha majd nyíltan képes lesz úgy beszélni velem, hogy dobhatjuk mindenféle kételyt afelől, hogy a másik hazudik, akkor majd el is hiszem neki, amiket mond. Lehet, hogy csak revansot akar venni azért, mert olyan galádul bántam vele. Nem tudom, de óvatosan kell lépkednem minden szempontból. Lehet, hogy báránynak állítja be magát, de ő is ugyanúgy farkas. - A gyerekünkre voltam kíváncsi, igen. De még mindig nem tudom elhinni. - Hangom teljesen komolyan cseng. Nem gyanúsítom őt, hogy hazudik, de a megérzéseim akkor is mást súgnak. - Remélem, azóta már viszont rátaláltál a boldogságra. - Ez egyben volt kérdés, és kijelentés is. Tényleg remélem, hogy rendeződött az élete, viszont nem tudhatom. Én sem vagyok gondolatolvasó. - Egyébként mióta vagy már itt? - Mármint Fairbanksben. De szerintem megérti ő azt, mire gondolok.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
- Ennyi évszázaddal a hátad mögött se? – kérdezem tőle mosolyogva, hiszen mind a ketten elég régóta élünk ahhoz, hogy beismerjük azt, hogy a világ sok mindenre képes. Biztos vagyok abban, hogy neki is eléggé érdekes élete volt és kacifántos is volt. Egyszerűen az élet sose volt olyan, mint egy habos torta, de részben meg megértem a szavait. Pontosan tudom, hogy mire gondol, de a mosolyom hamar lefagy, amikor a kevésbé boldog múlt kerül előtérbe, hiszen nem csak az ő árulása jut eszembe, hanem a lányom elvesztése is, ami bármennyire is tűnik abszurdnak, de igaz. Lehet nem meghalt, de ellenére is elveszítettem és nincs mit szépíteni a dolgon. A pajzsom védelmet nyújt, de azt is tudom, hogy ez nem sokat fog javítani a helyzetünkön, amikor pedig meghallom a szavait, akkor egy hitetlenkedő nevetés hagyja el ajkaiamat, a szemeimben a fájdalom csillan meg a keserűség egyvelegeként. - Tényleg azt hiszed, hogy képes lennék erről hazudni? Azt hiszed, hogy képes lennék szörnyűségek mögé rejtőzni? – kérdeztem tőle kissé hangosan és kicsit talán túl indulatosan, a pajzsomat pedig kicsit lejjebb eresztettem. – Akár tetszik, akár nem, akár el tudod viselni, vagy nem, de elveszítettem őt… - mondom egyre halkabban, de érezheti, hogy erről nem hazudok. Tényleg elveszítettem a lányunkat, hiszen sose lehetett igazán az enyém. Érzem, ahogyan egy könnycsepp végig gördül az arcomon, a másodikat pedig sietve törlöm le és fordítom el a fejemet. Nem akarom, hogy így lásson. - Igen, nem olyan régen rátaláltam a boldogságra, de gondolom te is. – a hangom kicsit már barátságosabban csendült, de így is beletelt néhány percbe mire meg tudtam szólalni. Tényleg boldog voltam Nicho-val, de nem akartam Victoria-ról beszélni, most nem, ahogyan a múltunk sötét foltjairól se, hiszen az már annyira régen volt és az teljesen másik élet volt, mind a ketten még emberek voltunk… - Több évtizede, így gondolom te csak mostanában érkezhettél meg, mert különben már rég kiszúrtalak volna. Mi szél fújt téged pont erre a vidékre? Esetleg egy nőstény? – kérdeztem tőle kíváncsian, hiszen tényleg érdekelt, hogy mit is csinál itt, s volt egy olyan érzésem, hogy nem csak úgy kiruccanni jött ide, hanem egy nőstény állhat a tettei mögött.
- Pláne azért, mert ennyit megéltem. - Ritkán szoktam olyan dolgokba belefeccölni az energiámat, aminél fennál az esélye, nem is kicsit, hogy bukásra van ítélve. Néha viszont muszáj nekem is egyszerűen csak a bizalomra hagyatkozni, mikor egy régi ügyet veszünk elő… Hogy megtaláljuk-e az adott személyt, és nem halt már meg azóta, vagy annyira öreg, hogy a beszéd is nehezére megy… és hasonlók. De korábban még ennél inkább voltam bizalmatlan. Főként azután, hogy Liam mit tett velem, és azelőtt pedig mivel ámított. Utána megérthető, hogy nem akartam mindent elhinni. - Nem azt mondom, hogy hazudsz, de valamit nem mondasz el. - Puszta megérzés, és lehet az is, hogy a megszólalásaim nem éppen gyengédek, és csak a múlt sebeit szakítom fel, de tudnom kell… Érzem, hogy nem hazudik arról, hogy elvesztette őt. De ez nem jelent semmit. - Van különbség aközött, hogy elvesztesz valakit, és hogy meghalt. - Ha ki tudja mondani, így, ledobott pajzzsal, hogy meghalt a gyermekünk… nem fogok tovább faggatózni. És végre kaphatok egy lezárást is, ami már olyan hosszú ideje érik, hogy megszámolni sem akarom. - Hát… - Próbálok valami ésszerűt találni arra, hogy ezt miként fejezzem be. Aztán kisebb szünet után megszólalok. - Azt nem egészen mondanám. - Persze, örülök, hogy a régi ismerőseim közül mindenki itt van, és látszólag jól is vannak, de ez még nem olyan boldogság, mint amit korábban a feleségemmel éltem át, mikor a gyerekeink megszülettek. - Az. – Azon sem lennék meglepve, ha már tudná, kiről van szó. Egy falkában vannak mindketten, és nem hinném, hogy azon belül sok minden rejtve maradna. De még egyszer, fogalmam sincs erről a falkáról még. Majd ha csatlakozok jobb belátást nyerhetek talán, de ez a jelenlegi helyzetemben lehetetlen.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Kijelentésére csak egy apró sóhaj hagyja el ajkaimat, hiszen meg tudom őt érteni, de akkor is bízhatna kicsit jobban a dolgokban. Főleg bennem, nem én fordítottam a múltban hátat neki, hanem ő nekem, így nekem lenne lehetőségem kételkedni benne. De még se teszem. Fogalmam nincs, hogy mi miatt tette ezt, de nem is akarok már ezen rágódni. Nem túl sok olyan dolog van, ami a jelenben összeköthetne minket, kivéve a lányunk, de arról se Victoria nem tud, se ő nem tud és ez így van jó. Utána persze előjön a múlt, a lányom elvesztése, s most legszívesebben kitörném a nyakát, pedig nem vagyok egy agresszív teremtés, de nem értem, hogy mire jó ez. Lehet, hogy ő a lelkét szeretné megnyugtatni, de nem értem, hogy miként nem veszi észre, közben mit művel velem. Hogy mennyire fájó dolgokat emleget fel. Ennyire önző még ő se lehet, vagy talán mégis? – S akkor, mert te nem vagy képes senkiben se bízni, akkor kínozzuk meg máris a másikat? – szólalok meg csöppet se kedvesen. Mert azért ez tényleg nonszensz, hogy azért mert ő úgy gondolja nem mondok el valamit, akkor máris a múlt árnyaival kínozhat. - Az elvesztés is egyelő lehet azzal, hogy meghalt, mert elveszítetted! Nem jön többé vissza! S ha erről akarsz beszélgetni, akkor keres egy papot, aki majd megnyugtat, de ne engem kínoz! Elég volt ennyi évszázadon át ezzel együtt élnem, mert te egyszerűen csak leléptél! Nem téged vettek meg, nem rólad szóltak a pletykák! – fakadtam ki kissé dühösen és a szemeim izzottak, mint már oly régóta nem. Már magam sem tudom, hogy mikor voltam ennyire dühös, de most sikerült elérnie ezt. Nem volt a kedvenc témám a múltam eme darabkája, s nem gondoltam volna sose, hogy miatta fogom újra átélni azt a szenvedést, amit akkoriban éltem át. - Akkor még is miként képes valaki itt tartani, ha nem azért, mert ő lehet a boldogságod forrása? – pillantottam rá kíváncsian és közben őt fürkésztem, majd lassan bólintottam újra, amikor telibe találtam, hogy egy nőstény tarthatja itt. Volt sejtésem arról is, hogy kicsoda, de semmi jogom nem volt beleszólni és nem is akartam. Ami közte és köztem volt az még a farkassá válásunk előtt meghalt, így kár lenne ezt túl gondolni, másrészt meg boldog vagyok. – Mik történtek veled? – egyszerű és ártatlan kérdés volt, de mégis érdekelt, hogy min mehetett keresztül.
Belátom, nem épp kedves dolog tőlem a múltat emlegetni. Pláne akkor, ha tényleg az történt, amit mondtak nekem a szüleim, és mások is. Akárhogy is, nagy butaság volt akkoriban elhagynom Aethe-t, ezt hamar sikerült belátnom. Ha megtehetném, az időt is visszapörgetném, persze úgy, hogy az emlékeim megmaradjanak. Legalább kaphatnék egy új esélyt, hogy helyrehozzam a hibáimat. Kíváncsi vagyok arra is, hogy miként alakulhatott volna az életünk, ha ott maradok, összeházasodunk, és gyereket is vállalunk. Valószínűleg ma már az ük-ük-ükunokáink boldogítanék itt a világot. Figyelem a nőstényt, és a kifakadása után pedig nem szólok semmit egyelőre, csak ráteszem a lábára a kezemet, amolyan nyugtatásképpen. - Hé… sajnálom. - Nyögöm ki végül. Hagyjuk a témát, igazán felesleges tovább fejtegetnünk. Nem értem viszont azt sem, hogy miként lehet képes ekkora reakciókat kiváltania belőle ez a beszélgetés. Érdekel, mi történ vele akkoriban, de ha ennyire fáj neki róla beszélnie, akkor hanyagoljuk. Majd elmondja, ha akarja. Vagy nem. - Sok tényező lehet, ami miatt elköltözöl valahonnan. Például engem Quanticóba sok kellemes, és néhány fájdalmas emlék kötött… A katonaság nem vált be ezután. Itt ismerőseim is vannak, akikről ugyan nem teljesen tudtam, csak idővel jutottak tudomásomra. Úgy gondoltam, itt jó lesz nekem. - Meglehet, hogy Yvonne volt a fő ok, hogy idejöttem, de nem az egyetlen. És ezek, amiket most elmondtam, mind igazak. Ha viszont tudtam volna, hogy a régi ismerősök gyűjtőhelye Fairbanks, lehet már Beth halála után ezt a helyet választottam volna magamnak, hogy letelepedjek. Egyáltalán nem kizárt, mi több, nagyon is valószínű. - Sok minden, mire vagy kíváncsi? - Háromszáz év történéseit nem tudom csak úgy összefoglalni, mint például egy focimeccset lehetne.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Sokszor elképzeltem azt, hogy milyen lesz az, ha esetleg újra látjuk egymást. Emberként még mondhatni ábrándoztam is róla és fohászkodtam, hogy visszatérjen, de nem tért. Eltűnt, mintha csak a föld nyelte volna el, miközben a pocakom egyre inkább gömbölyded lett. Én hittem és reméltem, miközben az emberek a szájukra vettek, miközben egy jómódú férfit kikosaraztam és mindenki bolondnak nézet. Fájdalmat okoztam, hiszen elhitettem mindenkivel, hogy a gyermekem halva született, miközben a nővéremnek adtam. Nem akarok ama dolgokra gondolni, hiszen néha olyan, mintha csak tegnap történt volna. Amikor megérzem az érintését, akkor egy pillanatra összerezdülök, majd óvatosan pillantok fel rá. – Sajnálom, én nem akartam.. – nem akarta kifakadni… - egyszerűen csak nem könnyű visszaemlékezni arra. Nem akarom elfelejteni, de beszélni se akarok róla. Jelenleg nem megy. Ha válaszokat szeretnél kapni, akkor egyelőre be kell érned azzal, amiket már kaptál tőlem, vagy mástól. – szólalok meg kicsit halkabban, majd a hajamba túrok, s igyekszem lecsillapodni és a démonaimat messzire űzni. Egyszer talán minden titkot elárulok, de még nem jött el az ideje annak. Csendesen hallgatom azt, amit mesél. Nem vágok a szavába, néha csak egy aprót bólintok, amolyan figyelem jeleképpen. – Ohh, szóval voltál katona is? – csodálkozom el egy pillanatra, majd egy újabb bólintással felelek. – Nos, igen. Ez a város arról híres, hogy a régen látott barátok és ellenségek újra egymásba botlanak. Elég csak minket megnézni. Nem igazán hittem abban, hogy mi még valaha fogjuk egymást látni. – majd egy hitetlenkedő nevetés is társul mellé. Tényleg nem gondoltam volna azt, hogy itt fogok pont vele találkozni. Túl sok évtized, évszázad eltelt már azóta, s erre az utcán még is csak egymás botlunk. De legalább az élet megint megmutatta, hogy mennyire szeszélyes tud lenni. Boldog voltam, s ezen az ő jelenléte se változtatott. Legfeljebb egy-két fájó momentuma az életemnek még inkább előtérbe került, de semmi több. - Volt… volt családod? – talán ostoba kérdés, talán nem kellene magamat még inkább sanyargatnom, de még se bírom megállni, hogy ne kérdezzek rá. Kíváncsian fürkészem őt, s reménykedek abban, hogy nem fog hazudni…
Igen, túlzottan is tolakodó voltam, erre már rájöttem. De hát ez az egész találkozás eléggé kellemetlen szituáció. És egyben kellemes is. Örülök, hogy azt láthatom rajta, igazából nincs semmi komolyabb baja. Életben van, ráadásul a falka tagja is. Vajon egyszerű falkatag csak, vagy valami más posztot tölt be? Utóbbin nem igazán lennék meglepve. Noha azt nem tudom, mennyit változott azóta, hogy utoljára láttam, hogy galád módon az arcába hazudtam, aztán elhagytam. Én is változtam, és nem hiszem, hogy ő vele ne lett volna másképp. Az ember változik, pláne akkor, mikor már nem is feltétlenül ember. Mert azt szerintem mindőnk belátja, hogy mi nem vagyunk egyszerű emberek. És ritka, vagy egyáltalán nem létezik olyan, hogy valaki olyan marad, mint amilyen a beharapás előtt volt. Egyesek csak kicsit, mások sokat változnak. Én… én nem tudom igazából. Én már a beharapás előtt kifordultam önmagamból, és kellett is néhány évtized, mire úgy igazán rájöttem, mit tettem. - Voltam. Ha nem lettem volna, az, aki… akarom mondani, ami, akkor pedig… fogalmazzunk úgy, megértem, akik PTSD-vel térnek haza a háborúból. Azok a dolgok, amiket láttam, amiket az emberek tettek, amiket én tettem… Az emlékezetemben fognak maradni egy ideig, annyi biztos. De idővel ezek is el fognak halványodni. Ahogy az is, mikor először öltem embert. Eleinte még tükörbe sem bírtam nézni, ma pedig már csak nevetek az egészen. Na jó, az túlzás, hogy nevetek, mégis egy ember életéről volt szó, de… francokat, jól tettem, hogy végeztem azzal a csávóval. Utálta őt mindenki, és nem jogtalanul, ha szabad megjegyeznem. Egyedül én voltam az egyedül, aki fellépett ellene. De úgy igazán. Kérdésére kérdőn pillantok fel rá. Nem értem, miért kérdezi ezt. Ezer meg egy beszélgetési témát lehetne mondani, ő mégis erre kérdez rá? A hangján is, ahogy megakad először, ki tudom venni, hogy ő sem szívesen teszi fel ezt a kérdést. De azért néha a kíváncsiságunk erősebb, mint a józan eszünk. - Volt… akarom mondani, van. A feleségem meghalt rákban, a gyerekek pedig jó néhány mérföldre vannak innen. Elgondolkoztam azon egy pillanatig, hogy egy „miért kérdezted?” kérdéssel fejezem be a mondandómat, de úgy gondoltam, hogy inkább hagyjuk ezt.
Symara Dotty Thibodeau
Renegát
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 390
◯ HSZ : 295
◯ IC REAG : 253
◯ Lakhely : Fairbanks >> Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Törékeny és pici alkata, fekete bundása
Egyáltalán nem számítottam arra, hogy ennyi évtized után pont itt botlok bele, de tényleg. Annyi helyen megfordultam már, hogy hamarabb hittem azt, hogy egy-egy partin, rendezvényen, fogadáson, vagy hasonló helyen találkozok vele, mint itt. Bár nem kellene meglepődnöm ezen, hiszen úgy néz ki, hogy ez a hely imádja összehozni az embereket, a régi ismerősöket újra egymás útjába sodorni. Már csak az a kérdés, hogy miért pont most. Annyi évtized eltelt már, évszázad, ha pontos akarok menni. Egyszerűen csak vicces, hogy az élet mennyire szereti megtréfálni az embert. Túl sok érzés, kérdés kavargott bennem, de magam sem tudtam, hogy mit kellene mondanom. Mára már egy titok elég volt. Nem kell még több. Kíváncsian fürkésztem őt, miközben hallgattam az ismerős dallamokat és próbáltam megfejteni azt, hogy mennyire is változhatott meg. Én talán erősebb lettem, de ugyanúgy szelíd, barátságos és anyáskodó maradtam, mint egykoron voltam. Legfeljebb még veszélyesebb lettem hála a Teremtőmnek. - Értem. – rövid és tömör válasz volt, de fogalmam sem volt arról, hogy mit mondhatnék erre, hiszen a legtöbb farkasnak megvan a saját története. Mindenki kivette valamilyen módon a részét a háborúból, de mindenki másképpen élte meg. S eleve nem vagyunk fiatalok, meg nem is akarom túl ragozni a dolgokat, majd a következő válasza eléggé meglep, de szerencsére jelét nem mutatom neki. Megtanultam pókerarcot vágni. Persze, a férfiaknak könnyebb, hiszen nekik még lehet családjuk, ha olyannal hálnak, de nekünk már nem. Számunkra a falka, vagy esetlegesen egy-két farkas lesz az, esetleg egy kölyök jelenti a családot. - Részvétem. Gondolom hiányoznak neked. Emberek? – kérdeztem tőle barátságosan, majd felálltam lassan a padról, leporoltam a fenekemet, vagyis inkább a hótól szabadítottam meg a ruhámat. - Azt hiszem itt az ideje mennem, gondolom még találkozunk. Remélem megtalálod a számításaidat ebben a városban. – Majd ha nem húzódott el, akkor egy apró puszit nyomtam arcára, majd hamarosan elsétáltam a tömeggel együtt, ha csak nem akadályozott meg benne. Van mit átgondolnom, meg amúgy is vissza kell mennem az üzletbe. Fogalmam nem volt arról, hogy mit mondhatnék, meg amúgy is lassan a lányommal is találkoznom kell, de fogalmam nincs, hogy elmondjam-e neki vagy nem.
// Ha nincs más, akkor köszönöm a játékot, nagyon élveztem!
Kezdőlap
