-Áh, én sem bújok ám statisztikákat, ez csak olyan, ami főzésnél, bekapcsolt tévé mellett a fejébe mászik az embernek... minthogy a Levi's akkor eredeti, ha van benne vörös bevarrás... - Még időben elhallgatok, mielőtt beleesnék megint a saját csapdámba. Ami azt illeti, nem beszélnék én annyit, ha nem lennék folyton kibillentve a kényelmes komfortzónámból. A helyzet az, hogy Milagros puszta jelenléte már elégnek is bizonyul ehhez. Figyelembe véve sajnos az egyéb kondícióimat ezt a levest neki kell megennie. Szerencsétlen nő. Most sikerül belegondolni a mondandómba is, hogy abbahagyom a szájalást. Mert igazából, lehet, megintcsak egyedül vagyok ezzel a bazira fölösleges információhalommal a fejemben. A mama mondta azt, hogy minden ragad rám a kosszal együtt is, meg biztos ezért folytatom azt a kacatgyűjtögető létformát... Épp csak nem rázom meg valóban is a fejem, ahogy a társaságomra kívánok fókuszálni, és nem a maga túl élénknek és frissnek tűnő hangjára a fejemben. - Igaza van, ezek ilyen spekulációk, de érdekesek. - két kurta bólintás, én is lezártam a dolgot. Magamra koncentrálva szinte észre sem veszem a másik élénkülő érdeklődését irányomban, nameg azt se, hogy a kis papírkendőcskéjét leterítve telepedik mellém. Csak kicsit tűnődve a gondolataim árnyékában pillantok oldalt a tevékenységre. Már épp megjegyezném, hogy a statisztikák szerint inkább a közintézmények, iskolák, polgármesteri hivatalok a koszosak, nem a nyilvános padok - mert azokat feltörlik a tiszta kabátú emberek is. De inkább csak tátogok egy sort, mint egy aranyhal, némán. Majd be is csukom a számat. Egyébként innen közelről egyértelmű lehet, hogy marhára nem vagyok összeszedve. Se fizikailag, se mentálisan. Ennek ellenére a mondandóra koncentrálok, és az emberi kommunikációra. Meg is bólintom párszor a fejzetemet, és a fölösleges információáradat helyett felveszem a társalgás normális menetét. A hotel, a főnök... - De Luca. Nem mintha találkoztam volna vele azon kívül, hogy megnézte, kit vett fel a személyzetis. Nagyon elfoglalt ember. Meghiszem azt. Akinek sok pénze van, elfoglalja magát annyira, hogy ne kelljen a recepcióssal közösködnie. Még meg is bólogatom saját feltételezésemet. Mert, aki idejön a semmiből és megveszi a hotelt, az nem kispályás, és bizonyára nem egy vállalkozás van a kezében... és... valahogy összeszövődik a fejemben az olaszos név, meg Chicago azzal a foglommal, hogy "maffia". Mert én még mindig élénk fantáziával vagyok megáldva. Az alaszkai félsuttyó szőkeségnek adassom már meg ez a lehetőség, ha nem megy semmi izgalmas a tévében.
- Ha táncpartner kéne nem te lennél az, aki az első voksom lenne… * Ingattam meg a fejem kellettlenül, de valóban nem. Bőven elég volt az Orfeum táncosait elviselnem, hogy ha úgy alakult. De ezen kívűl, ha akartam volna is Leo lett volna az első voksom. Csak a majom adja már be a derekát és jöjjön el hozzám. Rohadtmód hiányzott már az idióta feje és az éles nyelve. Na de ezen kár siránkozni, hisz még egyenlőre kéreti magát… jelenleg rosszabb mint egy hímribanc. Nem mellesleg még élvezi is, hogy tépem a számat és bókolgatok neki össze-vissza, hogy mennyire hiányzik. A férfi kérdésére felvontam a szemöldököm.* - De igen… valahogy még senki nem találta meg a módját, hogy befogja a szám… szóval viseld vagy menj. * Vigyorogtam rá és igazából nem tudom, hogy melyiknek örültem volna. Ha megy vagy marad. Mi tagadás, nem volt csábító az otthonomnak nevezett ház csendessége.* - Ezt nem volt nehéz észrevenni… * Mosolyogtam rá, hisz valóban a nem. A stílusa, a beszéde, de már maga a megjelenése is beszédes. Még akkor is, ha legszívesebben a falnak mennék Tőle annyira furcsa érzésem van vele kapcsolatban. Bár nyugtat a tudat, hogy nem egyedi vonás. Így ezzel nem is foglalkoztam, annál inkább a szavaira. Ch… és még én beszélek sokat. Na mindegy. A kibérelésnél csak a homlokomra szaladt a szemöldököm. Szerintem összetéveszt egy autóval, de hát annyi neki, amíg nem akarja rajtam is a gázt nyomkodni vagy váltót keresni.* - Max akkor ha egy fa vagy és feltekeredek rád a kocsimmal. * Na igen, ez hamarabb megesne minthogy én bárkibe is belegabalyodok. Bezzeg ezt a kocsiról nem mondhatom el. Ahogy Ő sem, hogy megy. Bár abban kételkedtem, hogy bármi más is menne neki. De hát lássuk be, nem is akartam megtapasztalni. Lesz egy nem épp unalmas estém remélhetőleg még meló előtt, hogy aztán fáradtan kialudjam magam másnap. Na de a leírására már megint elnevettem magam és lássuk be, nem sok esély volt arra, hogy unatkoznék, vagy sebzett vadként esnék be dolgozni. Ilyen modorral… kizárt.* - Ezt örömmel hallom… de ne feledd, hogy Téged is bebalzsamozhatnak még… * Ingattam meg a fejem és már mentünk is. Engem ugyan nem zavart az idióta kinézetünk így és igazából a suttogások sem, vagy az idősek megbotránkozása, ahogy elcsíptek egy-egy pont nem a fülüknek tetszetős szót, esetleg mondatot.* - Senki nem mondta, hogy nem vagyok hozzá szokva… * Kacsintottam rá, hisz ez így volt. Találkoztam már nála nagyobb hülyével is és azt hiszem, még fogok is. Ami pedig a kedves bókjaimat illeti, azokat vagy megérti aki akarja, vagy nem és sértésnek veszi. Ez már engem nem igaz, míg nem fajul testiségig vagy ez, vagy az. A kasszánál kipakoltam és mivel nő vagyok, egy olyan nő aki rühell vásárolni a sorban lévők most igazán szidhattak. Ugyanis elfelejtettem pénzt levenni így bizony megkellett várniuk, míg kártyával fizetek. Vagyis nem elfelejtettem, csak ez volt a megszokott és a természetes. Aztán már csak vártam, hogy a férfi is végezzen és addig táskába doboltam a cuccaimat. Kiérve viszont a kasszától már csak elvigyorodtam… * - Nem szokásom nem tartani a szavam… de erre a mutatványra kíváncsi lennék, szóval lehet, hogy már ezért is megérné nem eljönni. * NA igen, azt azért megnéztem volna, hogy felkutatja a fél várost és nem mellesleg addig meg is ismeri, aztán meg elrángat ha én épp nem akarom. Szépen is néznénk ki… ha csak nem valami szúmós a manus, akkor azért ezzel kissé meggyűlne a gondja. * - Elionore… * Javítottam ki reflexből, de nem kiabáltam utána szóval lehet, hogy nem is hallotta. Pár pillanatig még néztem, hogy mit kezdjek a kocsikkal. Végül csak eltoltam az útból és ott hagytam.
Nem kések, sosem szokásom még akkor sem ha randira megyek. Pláne, hogy nem is randizom. A készülődéssel sincsenek igazán gondjaim, tekintve, hogy ha egy zsákot húzok magamra is jól nézek ki – mert hát persze fő az önbizalom - és különben is elmúlt már azaz időszak mikor bárkinek imponálni akartam. Szóval a szokásos hosszúszárú csizma, farmernadrág, hosszított pulcsi és most épp fekete kabátomnál maradtam. A hajam kiengedve és az „ékszereim” a helyén. Hatóra előtt öt perccel már meg is érkeztem a bolt elé és csak az nyugtatott, hogy nem újabb vásárlás az ami idevezetett. Mikor megérkezett vagy épp észrevettem, hogy a másik ott van. Megfogtam a táskám és lezárva az autóm elindultam felé.* - Itt is volnánk… akkor akár mehetünk is. Egyébként egy randira illik megborotválkozni és jobban kiöltözni. * Szóltam oda és bizony mivel kissé beljebb kellett menni a városban, hogy minden útba essen így megálltam az autója mellett. Persze a csipkelődésem nem maradhatott el, még ha kissé gyengének is minősül.* - De ha gondolod, akkor vezethetek Én is… * Na erre annyi esélyt láttam mint arra, hogy valaha is fehér lovon fog a herceg bevágtatni és az erkélyem ablakánál szerenádot adni. Még úgy sem, hogy perpill nem az Ő kocsiját akartam vezetni, hanem a sajátomra céloztam. Ha elindultunk, már pedig mért is akadékoskodott volna, akkor csak beszálltam mellé és minden biztonsági övtől megkíméltem magam.* - Azért próbálj meg nem kinyírni, kár lenne értem. * Vigyorodtam oldalra. Nem féltem, nem volt miért. De ettől függetlenül még nem akartam egy kocsi balesetben végezni. Az úton csak csendben voltam vagy esetleg mondtam, hogy merre hány méter. Mikor megérkeztünk a kiinduló ponthoz, akkor megszólaltam.* - Itt jó lesz, hellyel közzel minden útba esik vagy ellehet jutni innen bárhova. * Kiszállva besétáltam a sétányra, mit sem foglalkozva a dudáló autókkal, mert épp nem mentem odább 200 métert a zebráig.* - Szóval Nagyfiú merre legyen az arra és mi az, ami kimondottan érdekel? Mert ami nem, azt jelenleg innen is egész jól látni. * Céloztam a kimagasló múzeum és az egyetem épületére, ami felé intettem is. Nem volt rossz kedvem, sőt… a délutáni találkozó kissé fel is dobta a kedvem, de idegen vezetésből meghúztak volna, csak úgy, mint empátiából. De közben azért haladtam, hogy ne álldogáljunk egyhelyben, hisz nem épp volt melegem így este. De a sapka sosem volt az esetem, ahogy a kesztyű sem.* - Romantikus így a sötétben sétálgatni, de a céltalan kamaszos bolyongáshoz kissé hideg van. * Mosolyogtam rá, hisz a szavaim nem gondoltam komolyan. Vagyis azt a részét, hogy romantikus. Egyáltalán nem volt az, legalábbis az én mértékemmel, már ha van olyanom. Egyáltalán nem voltam romantikus fajta.* - Mellesleg mi vett rá, hogy az isten háta mögé költözz, ahol befagy az ember hátsója? * Azért csendben sétálni mégsem volna jó dolog és még unalmas is lenne, valahonnan pedig ki kell indulni így ez volt a legjobb, már ha nem tapintottam semmi tabura. Ami nem mindig állt távol Tőlem.*
Sietve viharzottam el, pedig még bőven tudtam volna neki mit reagálni. Na, majd szépen sorjában, ha érte jöttem, felvázolom neki gyönyörűségesen a gondolataimat. Mert, én ilyen vagyok, ha tetszik, ha nem. "Otthon" nem szaroztam sokáig, ledobtam a kaját, meg minden szart, aztán magamhoz vettem egy üveg sört, és egy doboz cigit, aztán ott is hagytam a srácokat. A kocsit természetesen elhoztam, nem fogok rá engedélyt kérni Žarkotól. Úgyis nézi a szájba vert "matinéját". Vagy, akármiét... Nem sokat foglalkoztam a kinézettem, csupán a nadrágomat váltottam át egy másik sötétebb farmerra, és ezúttal már egy fehéres szürkés bőrdzsekit rántottam fel. Már az autóban rágyújtottam, fél kezemmel a kormányt nyüstölve, másikkal pedig a cigit tartva, emelve. Éppen ahogy jött. A járgány hasított át a lemenő nap fénye alatt, míg nem erős kerékcsikorgás nem jelezte, hogy megérkeztem. Ó pompás. Öt óra, ötvenkilenc perc. Soha jobbkor! Ujjaim a kormányon doboltak, valami ritmikus hipp-hopp instrumentált idézve elő, ahogy kirúgtam az anyós ülés ajtaját. Könnyed mozdulattal rántottam ki magam a kocsiból, a másik oldalról, megkerülve azt, sétáltam át az imént kilökött ajtóhoz. Pillantásom hamar rávetült a felém lépdelő nő alakjára. Ajkaimon hamiskás mosoly pihent meg, ahogy lábaimat átkeresztezve egymáson dőltem neki az autó oldalának, karjaimat mellkasom előtt összefonva. - Ne reménykedj kis csibém. Ez nem randi. Ha az volna, illendően elkértelek volna édesapádtól, megígérve neki, hogy este tízre hazaviszlek, épségben. A ruhám fess lenne, az illatom elcsavarná a pisze kis orrodat, de arról ne is álmodj, hogy ezt leszedném innen. - söpörtem végig ujjaimmal borostáimon. Ezek mindig ízlésesen meg vannak nyírva, nem is értem mit parádézik ezen. A szövegelésem mondjuk kicsit fura lehetett számára, de abból az időből, ahonnan én származom, még ezt jelentette a "randizás". Nem mintha ipari módon űzném, sőt. Általában meghúzom a nőket, aztán az éjszaka folyamán le is lépek... A kijelentésére, miszerint, ő is vezethet, kénytelen voltam elvigyorogni magam, egy kisebb szisszenéssel kísérve. - Na látod, ez a másik, amiről nem kell álmodoznod. - hajoltam meg felé abból az állásból, ahogy eddig is voltam, egészen pofátlanul közelítve arcához. Még némi ironikus arcjátékot felengedtem vonásaimra, csak a miheztartás végett. - Inkább pattanj be, aztán zúzzunk innen. Elion... akármi. - vontam vállat, minek után nem sikerült megjegyeznem a nevét, még délutánról. Mert hát hallottam, éljenek a farkas fülek! Az már más kérdés, hogy nem volt rá affinitásom, hogy be is véssem az agyamba... Visszamásztam a kocsiba, megvárva, hogy is eképpen tegyen, aztán ahogy az ajtók ránk zárultak, felbőgettem a motort. - Kár lenne érted? - fordultam felé oldalvást, még az egyik szemöldökömet is megrántottam. - Na látod, ezért nem tapasztja le senki a szádat. - utaltam még a délután elhangzottakra, noha nem arra gondoltam jelen esetben, hogy sokat beszél, hanem hogy még csak csókkal sem hallgattatná el senki sem. - Mindenesetre, ne szar össze magadat. Egy hajad szála se görbül. - és reméljük éhes sem leszek, mert nem akarom idő előtt felfalni. Na meg... mint említettem már, nem akarok most őrzőkkel fogócskázni, na. Végül elindultam, arra, amerre mondta, és csak hamar sikerült is megérkeznünk! Ójjvé! Senkinek nem esett baja, micsoda csoda! Eee... A kocsit egyszerűen felhajtottam a patkára, félig lelógatva onnan, aztán a motor is elcsitult. - Nekem tök nyolc. Megyek amerre mondod. - na jó, ez erős volt. Még a végén azt hiszi, hogy irányítható típus vagyok, ez pedig már messziről halott ügy. Minden vagyok, többnyire, csak irányítható nem. Na mindegy... Lazán kirántottam magam az ülésről, aztán lezárva a járgányt a zsebembe dobtam a kulcsokat. Csak az üveg sörömet hoztam magammal, meg a megbontott cigis dobozt, amiből már az előbb sikeresen letudtam egy szálat. Valahol még a bevásárlóközpont és a birtok között szállingózott ki az ablakon. Már nem emlékszem... Nem mintha lényeges volna. - Csak menjünk. Én nézelődök, te meg mondod, hogy mi micsoda. Így oké? Vagy nyekeregsz még egy kicsit? - villantottam egy széles vigyort. Csak szórakoztam vele, igazából egészen jól éreztem vele magam, a csípős nyelve kedvemre való volt. Legalább nem egy elcseszett ribanc, akitől az első fára felakasztanám magam... Ellenben, ahogy az egyetem felé mutatott, megtorpantam. Érdekes szagok szivárogtam az orromba, levegő morzsoló, kevésbé sem kellemes bűz... - Az mi? - böktem a fejemmel az épület felé. Esküszöm, mintha őrzőket éreznék... A szimatom pedig nem csal... Úgyhogy nem árt tudnom, hogy mi az a rohadvány nagy kóceráj, ami ott magaslik a múzeumtól nem messze. Ha választ kaptam, úgy bőszen elraktároztam magamban az információt, majd már haladtam is tovább, egyszerűen, mintha semmi érdemlegeset nem mondott volna azzal, hogy mi is az az épület. - Te, kezdem azt hinni, hogy mégsem kell ahhoz fának lennem, hogy rám csavarodj. Romantikus... - élcelődtem szavaira, széles mosollyal képemen. Valahogy annyira adta magát minden szavam, hogy kár lett volna nem ellőni őket. Milyen elcseszett egy labdák ezek... Szórakoztatott! - Egyébként meg, nem bolyongunk. Sétálunk, eddig stimmt, nem? Vagy mit szeretnél? Menjünk korcsolyázni? - tártam szét kissé karjaimat, ahogy féloldalasan felé fordultam. Persze megint csak idétlenkedtem, noha Fairbankset tekintve, teljesen jogos volt a kijelentésem. A hó most is finom, apró pelyhekben szállingózott, már meg sem lepett... Nem régóta vagyunk itt, de a fehér szar egyfolytában potyog. Kérdésére oldalra vontam számat. Egyszerű lenne rávágnom, hogy azért, mert jöttünk lekapcsolni a falkákat, és elhappolni a területet. De hát vagy hülyének, vagy elmebetegnek nézne. Vagy tovább kérdezősködne, és ráparázna. Egyik sem jó opció. Egyébként sem adok ki ilyen dolgokat embereknek... - Vállalkozásom van a testvéreimmel. Jöttünk kiépíteni ide is. - reszelős hangon feleltem, mialatt kezeimet becsúsztattam nadrágom zsebébe. Csak magam elé beszéltem, unottan. Ez a téma nyilván nem annyira érdekes számára sem. - És te? Csak itt tűrik el a hisztidet? - nevettem fel egész öblösen, vállammal megbökve a vállát. Szívattam, újfent. Lassan ideje lesz megszoknia. - Ja neeem, persze. Itt még nem ismerik őket! - röhögtem tovább, egészen addig, amíg orromba megint nem szökött valami ismerős szag. Farkasok... Még hozzá nem is olyan messziről... Tekintetemet felkaptam, villanó íriszekkel fürkészve a távolba. - Aaaz mi? - böktem fejemmel ismételten az egyik épület felé, ami egészen úgy nézett ki mint egy hotel. Sőt, biztos, hogy az volt, csak ilyen messziről nem láthattam rendesen. A szagokat megítélve pedig most nem is mennék olyan közel hozzá... Kár lenne az estét most elcseszni azzal, hogy széttépjük egymás pár dacos bolhással...
*Hát, ez a manus tipikusan kezdett arra hajazni, mintha csak egy filmből mászott volna ki valamelyik maffiózó személyében vagy épp annak fiaként. De lássuk be, nem is tudtam volna elképzelni olyan visszafogott kis „hercegnek”. Hanyag testtartás, nem törődöm stílus, ami meg van fűszerezve, egy kis; én vagyok a világ közepe és mindenki bekaphatja érzettel. De azért meg kell hagyni, hogy nem állt neki rosszul a hülye szavaira meg már el is nevettem magam.* - Tízre? Kár, még ha éjfélt mondtál volna… lehetnél a tökhintó. Bár apu valószínűleg csak annyira értékelné az engedélykérést, mint Én. Huszonöt leszek, nem pedig tizenhat…* Bár a szalagavatómon sem kértem engedélyt… előtte meg. Nos, biztos még mindig apuci kicsi lánya lennék, ha előtte még szükségem lett volna erre. Egyébként is, éjjel kettőig melózom, hol van már az a tíz óra. Az, hogy hogy nézne ki nem olyan lényeges. Tekintve, hogy szimpla külsőségekre még gyerekként sem adtam, szóval mindegy is. * - Végül is… van akinek szüksége van combkefére is, ha már nincs isten adta tehetsége. * Mosolyodtam el, bár valljuk be, ezt nem nagyon lehetett leszedni az arcomról. Ilyen szövegek mellett nem is csoda, és akkor még nem is vettük hozzá, hogy alapból sem vagyok egy komor póker arcú típus. A mosolyom még akkor sem olvadt le, mikor kissé közelített az arcomhoz. Nem akar semmit, ergo nincs is mitől tartanom, míg a keze a helyén van. * - Mázli, hogy nem szoktam álmodozni… * S tényleg nem. Vagyis nem ilyen értelemben, az álmaim meg nem minősülnek álmodozásnak, tekintve, hogy olyan dolgokat még az ellenségemnek sem kívánnék. A kicsit sem annak hangzó kérésének eleget téve szálltam be a kocsiba, miközben szemeim forgatva javítottam ki már megint.* - Elionore… * Szívem szerint benyögtem volna a születési nevem, hogy akkor itt van, ezt könnyebb megjegyezni, de inkább nem. Kitudja, hogy merre fordul meg a másik. A nevem rövidítését meg egyébként sem szerettem, így magamtól biztos, hogy nem fogom felajánlani. Pedig talán még meg is jegyezné azt a három betűt. A megjegyzésére viszont egy szélesebb mosoly került az arcomra.* - S ezért tudják még másnál megtenni. * Nem, kicsit sem vágytam arra, hogy valaki bármennyire is vagy bármilyen úton - módon betapassza a számat. Abból senkinek nem lenne köszönet. Arra, hogy ne féljek, már csak a fejem ingattam. Nem voltam még csak feszült sem, a félelem meg már egy jó ideje elkerül. * - Félni csak az tud, akinek van vesztenivalója… * Szólaltam meg mégis, még ha finomabban is fogalmaztam, mint a férfi. Apropó… még csak a nevét sem tudom. Na nem baj, egyenlőre nem is fontos, bár később sem lesz az de lássuk be, azért nem árt ha tudom.* - Piacon vetted a jogsid? * Kérdeztem, ahogy kiszálltam az autóból és végig néztem az egyedi parkolásán. Na nem kötekedni akartam, nekem aztán mindegy volt, hogy kap-e kerék bilincset vagy sem. De meg kell hagyni, hogy azért a belvárosban nem sokan mernek így parkolni vagy csak egyszerűen nem tudnak. * - Hát mért nem szóltál, hogy hozzak pórázt is? * Tekintettem fel rá vigyorogva, bár a szájkosarat akkor is otthon hagytam volna. Pláne, hogy egyik sincs. Na mindegy, azért jó tudni, hogy ilyen kis kezes a másik. Talán nem is lesz problémánk egymással, de legalább attól sem kell félni, hogy túlságosan megkedvelem. Tekintve, hogy bár irányító típus vagyok, de jobb szeretem, ha valaki még nálam is jobban az. Ergo, a jellemem ellenére is, érzem, hogy bizony a szoknya az én darabom és nem a nadrág. A kérdésére már elnevettem magam és lassan, komótosan haladtam is, hogy azért tényleg menjünk, és ne egyhelyben toporogjunk. * - Szívesen nyekergek még neked, ha ezzel elérem, hogy haza fele Én vezessek. * Kacsintottam rá. Ahham, na persze… erre sem sok esélyt láttam, de mindegyik pasi úgy félti az autóját mintha a kölyke lenne vagy valami. Pedig bár nő vagyok, de lássuk be… nem vezetek rosszul, még ha a sebesség korlátokat a forgalomhoz igazítom és a hangulatomhoz nem pedig a táblákhoz. Bár ahogy elnéztem ebben azért a férfinek is volt tapasztalata, hisz nem épp úgy vezetet, mint a faterom. S meg kell hagyni, hogy még élveztem is. Bár… melyik „veszély” az, amit ne élveznék? Néha még én magam is azt hiszem, hogy szándékosan kergetem a halált. Pedig közel sincs így, szerettem élni… csak veszélyesen. Ahogy megtorpant azt a pár lépést, amit tovább haladtam megtettem visszafelé is, hisz nem vettem észre, hogy épp érdekli valami. Na de mikor az épület felé intett, egy vigyor jelent meg az arcomon.* - Csak nem meggondoltad magad és mégis inkább oktatásra adod a buksid? Biztos Te lennél a tanár nénik álma… Egyébként az a Fairbanksi Egyetem. Nem tudom, milyen szakok vannak és nem is érdekel. De ha szeretnél beiratkozni, ott akarok lenni, hogy végig röhöghessem. * Csipkelődtem továbbra is, de csak finoman. Nehéz lett volna ezt a férfit egy iskolában elképzelni vagy bármilyen ilyen intézményben. De hát kitudja, a külső sokszor csal. Bár én szívesen jártam volna iskolába, de ahhoz az eredeti nevem kellett volna használnom és túl kicsi ez a város ahhoz, hogy ne fussak össze egy-egy iskolatárssal, vagy ne essen be az Orfeumba. Szóval egyelőre hanyagoltam, hogy apu kedvében járjak és legyen egy valamire való szakmám is, amihez adnak egy diplomának nevezett papírt is. Ahogy haladtunk tovább a szavaira megingattam a fejem a vidáman.* - És még Én ne álmodozzak… - horkantam fel - Egyébként elég fafejűnek tűnsz egy fához képest is, szóval talán igazad lehet… * Vigyorogtam rá és körülbelül annyira voltam komoly, mint amennyire általában. Semennyire. De hát ez van, ha valaki komolyságra vágyik az érje el, hogy komolyan vegyem vagy keressen egy tuti kis tyúkot magának az elit negyed lányaiból, akik nem értenek máshoz csak a vásárláshoz. Na azt mindig komolyan veszik. Pff… A következő kérdésére meg máris több lelkesedést mutattam. Na igen, volt valami amit nagyon szerettem, a táncot. Színpadon vagy jégen, magas sarkúban vagy koriban… Persze, a kézmozdulata beszédes volt, hogy nem gondolta komolyan.* - Hmm… nem is olyan rossz ötlet. Lemondjam a mai melót? * Kérdeztem rá vigyorogva. Duncan szétrúgja a hátsóm, de legfeljebb ráfogom a sebeimre, hogy nem vagyok alkalmas táncolni ma. Mondjuk ez nem is volt nagy hazugság. A nyakamon karom nyomok voltak, amiket fedett a kabátom és a kezemen a kötés sem egy szép látvány, pláne nem színpadon. De lássuk be, mindig is becsületes munkaerő voltam és dolgoztam, ha kellett, ha nem, ha gyakorolni kellett valakivel, hát ott voltam. Ha hiányvolt a pultban, akkor bent maradtam vagy korábban bementem. S ez volna az első, hogy nem tudok, bemenni vagy épp csak nem akarok, de ez már részletkérdés. A szavaira oldalra fordítottam a fejem, ahogy mellette haladtam.* - Milyen vállalkozás, ha szabad tudni? * Kérdeztem rá, nem különösebben érdekelt és az sem zavart volna, ha rávágja, hogy semmi közöm hozzá. Az meg, meg sem fordult a buksimban, hogy hazudhat a másik. Miért tenné? A felém irányuló kérdésére elnevettem magam, de aztán jött az a bizonyos mozdulat, ami megakasztott ebben és egy pillanatra meg is torpantam. A gerincembe feszültség kúszott és legszívesebben ráüvöltöttem volna a másikra, hogy hanyagolja az ilyen dolgait. De nem, a pillanatnyi szünetem után már ismét hallattam mellette és egy halvány mosollyal néztem rá oldalra.* - Mi van, már is leakarsz, dönteni a lábamról? * Nem lökött nagyot, és így csak hülyeségnek fogtam fel, ami a szavait kísérik. De mi tagadás, ha akarta volna, akkor már legalább hat méterrel odébb lennék. De ez nem egy oldalú játék, s bár én nem a vállammal, hanem a szavaimat kisérve kissé meg is taszítottam a kezemmel a vállánál. De a szám nem állt be, és azért válaszoltam neki. Ahogy a mozdulatomból is érezhette, hogy inkább játékos mintsem bántó vagy rendre utasító.* - Ó hát persze… ahol eddig laktam, ott már a város idegeire mentem és most újabbat akarok összedönteni. * Vigyorogtam rá. Nem voltam hisztis fajta. Ezt talán már Ő is észrevehette, ha akarta. Ha meg nem, akkor így járt. Legfeljebb bedurcizik vagy gyerek módjára megpróbál lajstromot venni miközben megfürdet a hóban. Ó anyám… honnan jutnak ilyenek eszembe? Most élem a második gyerek korom vagy mi a franc?* - Egyébként csak ezt dobta a szerencse sütim. * Na erről akaratlanul is Balázs jutott eszembe, talán neki mondtam utoljára ezt és ez kis mosolyt csalt az arcomra és emlékeztetett arra, hogy nekem arra még dolgom van. Mikor ismét bökött egy irányba összevont szemöldökkel néztem arra. De mivel ott laktam, így tudtam, hogy mi van ott, még ha nem is láttam innen rendesen.* - Az a Holiday Inn Express Hotel. Itt laktam… a személyzet jó, bár néha idegesítő. De alapjaiban véve nem egy drága Hotel és hangulatos is. A bár és a konyha pedig kitűnő… Szeretnéd megnézni?* Adtam rövid ismertetőt a helyről, és ha akarta, akkor arra haladtunk tovább célirányosan. Ha pedig nem, akkor vettem egy jobbost, hogy a kocsmák felé vegyem az irányt. Közben felé fordultam, hisz meg akartam szólítani… na de a név hiánya…* - Ööö… még csak azt sem tudom, hogy mi a neved!? Megmondod vagy azért már meg kéne ölnöd? De csak azt akartam mondani, hogy elég abszurd látvány vagy egy boltban. Az asszony biztos hálás volt a csokikért vagy a kölykök? * Tettem fel a kérdést, ami már délután is bökte a csőröm. Nem tűnt édes szájunka legalábbis nem egy hadseregnyi mennyiségben. Abba még egy csoki mániás is beledöglene.*
Tudtam, hogy fenn akad az apróságokon, ez már meg sem lep. Most nem kurvára mindegy, hogy tízre, vagy hajnali ötre viszem haza? Vagy, hogy kitől és hány évesen kérem el? Az én időmben... - hogy ez milyen egy elcseszett mondtad... - szóval, az én időmben, ha ez a kis csaj érdekelne, akkor bizony még harminc évesen is az apjától kéne kikérni, és szigorú időrend szerint hazavinni. Na, jó... ez amúgy barmira nem lényeges, mert akkor sem és most sem tennék itt. De legalább az etikettel tisztában vagyok. Milyen szerencsés gyerek vagyok, halok meg... - Combkefe?? - ááá, ezen felsírtam röhögésemben. Úgy visítottam, mint egy elbaszott hiéna. - Látom, nem sok dolgod volt még férfiakkal. De ez már a te gondod... - vontam fel szemöldökömet, miközben már vágódtam is be a kocsiba. Az, hogy nem szokott álmodozni, engem rohadtul hidegen hagy, ez már az ő dolga, szintúgy. Egyébként meg... hajam leég, combkefe... ezen még vagy öt percig sikerült fel-felnevetnem. - Elionore... - dörmögtem orrom alatt, megforgatva szemeimet. - Elég hülye név... - szisszentem egyet, majd egyszerűen csak beindítottam az autót. Az sem érdekelt igazán, hogy miket magyaráz a szájbetapasztást illetően, mert már az utat figyeltem, így csak rövid vállrántással jeleztem, hogy pont leszarom. Ellenben, mikor a félelmet említette, akaratlanul is rá emeltem sötét íriszeimet. A aszfalt hömpölygött alattunk, miként egy-egy kátyú is a kerekek alá szorult. - Hát nem most mondtad, hogy kár lenne érted? Dzsááh, hát értsen meg téged, aki akar. Vagy tud... - röhögtem fel újfent, megingatva fejemet. Ezen a nőn kiigazodni, életveszélyes. Mindenesetre szórakoztatott, pláne a sok idétlen, érces megjegyzése. Az ilyet szeretem. Nem unalmas. Különben már lehet félúton megettem volna vacsira... Miután leparkoltam, egy kicsit sem foglalkoztatott, hogy hogy tettem le az autót. Tőlem huszonhétezer papírfecnivel is megszórhatják, nem számít. Egyébként is Žé szopná meg, nem én. Úgyhogy kár ezen agonizálni. - Persze, adtam érte két diplomát, meg egy lángszórót. - most mondanám, hogy nincs is jogsim, de a hamis iratokkal együtt, azt is megcsináltattuk a testvéreimmel. Biztos, ami tuti. Kár lenne a bizniszünket ilyen miatt bebukni. Főleg, ha az egyikünket pont egy kihágásért csapolnák le. Csúnya világ lenne... Sok vérben úszó fej meg végtag. Hát kell ez? Ja, kéne... A pórázos megjegyzésre azért elkomorult tekintetem, és homlokomon is halovány redők jelentek meg. Engem kevésbé érdekelt a megjegyzés, viszont a farkasomnak már nagyon nem tetszett. Jól van fiú, nyughass... - Ne nézz már bazári majomnak... - morrantam egyet, noha szavaimban érezhető volt, hogy egészen szórakozottan reagáltam le a hülyeségét. Póráz, hogyne... Három sikátoron át rántanám magammal, nem volna az annyira jó ötlet... Eközben a kezembe fojtogatott sör kupakját letéptem a helyéről, és lazán meghúztam az üveget. A könnyű ital szétáradt testembe, fagyosan csúszva végig torkom vonalán. Ezt már szeretem! - Majd akkor vezetsz, kis cicám, ha a saját verdádat tolod magad alatt. Addig pedig csak annyira nyekeregjél, amennyire szükséges. A végén még elpattan egy hangszálad. - talán még jobb is lenne... Tekintve, hogy tényleg be nem áll a szája, habár... kivételesen még nem is zavart annyira, mint ahogy azt egyébként kritizálgattam. Persze csak szórakozásból, ez már annyira természetesen jött belőlem, hogy kár volna feszegetni a miértjét. Mikor megéreztem az őrzők szagát minden porcikámban erős hullámok rezdültek meg, vészjelzőként kongatva meg a fejemben lévő harangokat. Sose tartottam tőlük, de egyelőre "láthatatlannak" kell maradnom/maradnunk, mielőtt hoznák a szaros aktáikat, és feljegyzést írnának rólunk. Nem kell ez most, először, hagy együk be magunkat a városba... - Ahh, szóval egyetem. - jegyeztem! - Nem, nem gondoltam meg magam, csak... furán néz ki. Nem olyan, mint egy átlagos egyetem... - ferdítettem kicsit, ez tény. De most nem fogok itt előállni neki azzal, hogy nyilván az őrzők képviselt helye van ott. Azt se tudja mik azok az őrzők, kezdjük itt. Azt hinné, hogy valami sci-fi, fantasyban érzem magam... - Egyébként pedig mit érdekel téged, hogy miért kérdezem? Válaszolj, aztán csókolom. - nah. Hát, öcsém... ez a nő kíváncsibb, mint egy elmebeteg macska, akinek mindenbe bele kell szagolnia. Mindemellett, tisztában voltam vele, hogy csak csipkelődik, de a stílusomon már így is eleget csorbítottam, szóval egy szava se lehet. Marhára normálisan viselkedem, ami tőlem azért távol áll. A fás kijelentésére megint csak vállat vontam, egy idétlen vigyort mellékelve hozzá. Élveztem, hogy fele annyit se tud rólam, mint képzeli, és hogy minden emberi megérzése, emberismerete dugába dőlne, ha a valódi énemet látná. Főként ha ez a szőrösebbikre lenne értendő. - Lemondani? Mi van, csak nem haraptál rá a korcsolyázásra? - ööördög őrizz! Hát elképzelni se tudnám magam a jégen, pláne nem egy olyan szaros egyélű korcsolyában. Nem, fejre nem állnék, abba a farkasomnak is lenne beleszólása. Egyszerűen csak... ez ilyen csajos baromság, na... - Előbb táncolok, mint korcsolyázok, most szólok... - morogtam magam elé. Amúgy meg, ja. Táncolni tudok, ami azt illeti, egészen jól. Bár főként a hip-hop-hoz értek, és egyéb freestyle stílusokhoz, de mindig is volt érzékem minden továbbihoz is. Lehet a véremben van, vagy a bőrömben... De szerettem is, hogy így van. Kérdésére némi gondolkozási időt hagytam magamnak. Nem, ez a téma nem off-olandó. Elvégre néhány napon belül (reményeink szerint) már több helyen is Miloš buzi képe fog díszelegni. - Temetkezési. - válaszoltam röviden és velősen. - Halottak mindenhol vannak, ez alól Fairbanks sem kivétel. - ropogtattam el a szavakat. Abba már nem avattam be, hogy a sírköveket én készítem, mert az is egy szelet lett volna belőlem, és sok más között, ezt sem szokásom híresztelni. A kreatív emberekről is le lehet vonni dolgokat, kár volna hát feleslegesen pofáznom... Egyébként is vár rám egy hegy, amit kurvára ki fogok dekorálni. Éreztem, hogy a levállalásos mutatványom nem nagyon nyerte el a tetszését, de örömmel konstatáltam, hogy nem kezdte el leordítani érte a fejemet, hajamat, egyéb testrészeimet. Sőt, úgy látszik, amit adok-kapok van, mert ő is előszeretettel lökött meg szavait követően. Na jóóó, egyre jobb helyet kezd elfoglalni a kedvelési mércémen, ez sértő! - Máris nem... majd mindjárt! - dobbantottam egyet felé játékosan, egészen hangosan. Még a parányi hószemcsék is felpattogtak a talajról, majd hulltak vissza a kiindulópontjukra. Csak ijesztgettem, nem állt szándékomba azonnal a hóba borítani, és rövid időn belül beágyazni egy adag hóbuckába. - Sejtettem. - már hogy a város idegeire ment. Igazából annyira nem vészes a modora, az enyémnél százszorta jobb, úgyhogy már is kaphat egy piros pontot. Mondjuk, majd ha ráérek... - Dobta? A süti? Fura kajálási szokásaid vannak. - nevettem fel egészen hangosan, újabbat kortyolva az eddig sétáltatott sörömbe. - Iszol, nem iszol? - nyújtottam át neki az üveget, hogyha gondolja, én nem sajnálom. Bááár, nem nézném ki belőle, hogy elfogadja, de annyi baj legyen. Több marad nekem... Azt már észre se vettem, hogyha elfogadta, mivel tekintetem a Hotelen akadt meg, ami nem messze magasodott tőlünk. Gyááá, bűzbomba! Sok bundás mitugrásztól származó szag kavarodott össze a fagyos levegőbe, hirtelen meg se tudtam volna mondani, hogy hányan is lehetnek odaát. Mindenesetre érdeklődve hallgattam a beszámolót, és már raktároztam is el az információt. - Ühüm... szóval Holiday Inn Expressz... - ismételtem szavait, ahogy lassú léptekben megindultam újra. - Jah, megnézhetjük. De be nem akarok most menni. - hát hülye lennék! Olyan gyorsan lekapcsolnának, hogy fél másodpercen belül az elguruló fejemet kereshetném a padlón. Neeem, ilyen könnyen azért én sem adom a bundámat. Viszont, mindenképp meg akartam nézni közelebbről... - Meg kéne ölnöm. - vigyorogtam rá kedélyesen. - Egyébként Jarred. De hívj csak Jay-nek. - a "JJ"-t direkt nem említettem. Így csak a testvéreim hívnak, és azok akik tényleg közel állnak hozzám. Nem mintha ez őt marhára érdekelné, szóval elégedjen meg ennyivel. - Szóval, azt mondod, hogy bénán néztem ki a boltba? - csattantam fel szórakozottan, elég nagy gesztusokat ejtve. - Nééézd már, de kíváncsi vagy, egyem a szívedet... - enném.. khm... Bár, lehet már én is úgy gondolnám, hogy kár volna érte. Deszar...- Senki se volt érte hálás, csak a két aberrált testvérem. Én voltam a soros, ennyi. Nem kell köré halluznod semmi mást. Vagy... így akartál érdeklődni, hogy van-e nőm, szívi? - nyilván nem, de ez megint egy magas labda volt, én pedig meg mint már említettem, szeretem az ilyeneket pattogtatni. Közben elég közel értünk a Hotelhez, így a közvetlen előtte elterülő park közepén megálltam, tekintetemmel végigsöpörve a környező utcákon. Egészen erős a memóriám, úgyhogy később majd lerajzolom Žarkoéknak, aztán kezdünk vele, amit akarunk. - Jól van, ez is meg volt. Most, mutasd meg a kocsmákat, meg ami még hátra van. - ne parancs volt, ez hangomon is érezhető volt. Csak nem akartam még öt percet itt állni. Ki tudja mi féle farkasok garázdálkodnak erre felé. Pláne, hogy a jelenlegi háború előtti csend sem sejtet sok jót... - Kösz. - nyögtem még mellé, csak úgy mellékesen, aztán indultam is tovább, amerre ő.
*A kijelentésére inkább nem válaszoltam és ajkamba harapva küzdöttem le maga a kényszert is, hogy erre bármit is reagáljak. Hisz, igaza volt, de nehogy már pont Én erősítsem meg. Meg különben, most mi van abban, ha valaki nem fekszik le fűvel-fával? Bár az esetemben, azért még is csak túlzás, amit művelek, de nem fogom a férfi orrára kötni. Az önkényes apácaság nem olyan elviselhetetlen csak az elején, mikor még a szervezet jelzi, hogy Ő is létezik. Annak, hogy ennek mi az oka… nem ide tartozik és lényegtelen is. A nevemre való megjegyzésére csak megforgattam a szemeim. Hogy ez mindig talál valamit, amivel lombozhatja az egyébként sem nagyon létező önbizalmam – ha a másik nemről volt szó - már csúcs. Még jó, hogy nem érdekelt különben már könnyeim törölgetve bedobtam volna a törölközőt még délután.* - … vagy akinek van hozzá bátorsága. * Esetemben inkább ezzel volt a probléma, hisz nem mondhattam volna, hogy tipikus nőként viselkedek. Vagy épp azt, hogy egy olyan, hű de bonyolult lennék. Közel sem. Könnyű velem bánni, csak tudni kell a módját. S aki ismeri, annak a kis privát harcaink még élvezetet is jelentene. De nem találni olyan embert, aki kellő bátorsággal és kitartással rendelkezne hozzám. Nem is hibáztatom érte őket… A jogsija megszerzésére csak megingattam a fejem. Még ha pengét mondott volna… na arra még kaptam is volna. De a lángszóró… nem az esetem, de legalább érthető, hogy mért nincs haja.* - És rajtad próbálták ki, hogy működik-e? * Vigyorogtam rá oldalra, miközben kissé megdörzsöltem a karjaim és az ég felé sandítottam. Nem, még mindig nem szerettem a hideget.* - Akkor banánt hoztam volna… * Majomnak banán jár, még akkor is ha van sajátja, vagy lehet, hogy pont azért mert nem elégszik meg azzal amit születése jogán magáénak tudhat. Hajm istenem… a gondolataim már megint csak a szokásos módon pörögtek. Mázli, hogy nem egy telepatával van dolgom. Már ha létezik olyasmi… * - Tolhatom épp azt is, de beszállnál egy nő mellé az anyós ülésre? * Naná, hogy ezen volt a hangsúly és nem épp azon, hogy kinek a micsodáját vezetem. Néha még Leo is megpróbál velem kakaskodni, de nála azért nem meglepő, hogy alul marad. Elvégre elég régóta ismerem ahhoz, hogy tudjam, mivel foghatom be a száját és morogva beadja a derekát. Ezért nem is tudtam rá sem férfiként tekinteni többek között.* - Különben meg hiányolnád a hangom, ha épp némaságba burkolóznék… *Kacsintottam rá és tudtam, hogy erre is annyi az esély, mint arra, hogy Ő lesz a tökhintó, de hát na, az útbaigazításhoz beszélnem kell pláne ha még fel is kelti valami az érdeklődését.* - Hát… az egész város fura és még a hideg is kiráz Tőle néha. * Na itt aztán leesett, hogy már megint túl sokat mondok és gyorsan igyekeztem elütni, ahogy a kezeimet rá kényszerítettem arra, hogy vissza másszanak a zsebembe és ne a vállaim dörzsölgessem. Még a végén azt hiszi, hogy valami gyenge tyúk vagyok. Ez pedig nincs így, csak… csak tudnám, hogy ez engem miért érdekel egyáltalán! Néha egy-egy embertől szívem szerint kimenekülnék a világból, mert a zsigereim ezt súgják. Ez alól ez a férfi sem volt kivétel, de ahogy Tőle nem menekültem a boltban és most sem, így máskor sem tettem. Inkább figyelmen kívül hagytam ezeket a megérzéseket.* - Hééé… ne nyelj már le keresztbe, még a végén megakadok a torkodon. Különben is, túl csontos vagyok ahhoz… *Reméltem, hogy nem akad fent a korábbi mondatomon és ezzel kissé el is terelem a figyelmét róla. De hát a remény hal meg utoljára. A pár pillanatnyi csend alatt csak magam elé bámultam, de a kérdésére már vigyorogtam is.* - Ha harapnék, azt nem élveznéd… - egy újabb kacsintás, ami a szavaim kísérte – mellesleg, így is fogalmazhatunk. De ezen aztán ne múljék… lehet ötvözni a kettőt. Tánc a jégen… nem nagy kunszt. * Vigyorogtam rá szélesen. Hát ha táncolni jobban szeret, ezen aztán ne múljék a dolog. Azon már inkább, hogy gőzöm sem volt arról, hogy van-e kori pálya ebben az elcseszett városban. De legalább jó móka lenne, szem nem maradna szárazon az fix. Mikor meghallottam, hogy miért van itt vagyis vannak, akkor kissé kételkedve tekintettem rá, hisz abszurdan hangzott. De lássuk be, azért igaza van. Kis város, de tény, hogy az emberek itt sem örök életűek.* - Érdekes választás az fix, de nem olyan nagy hülyeség, mint amilyen elsőre hangzik. * Tényleg annak hangzott. Ki az aki ezt a szakmát választja, hogy élete végig halottakkal bíbelődjön? De pont ezért nem volt elárasztva velük a piac és meglehetet vetni az embernek a lábát a szakmában. Szóval még okosnak is mondható, ha valaki nem egy érzékeny típus. Igen, számítottam revansra és így mikor dobbantott már el is ugrottam kissé Tőle. Nem az ijedség miatt, de egyrészt reflex volt a fóbiám miatt, másrészt nem adom magam könnyen és nem tudtam, hogy csak ijesztgetni akar. Már pedig ahhoz, hogy elérje amit akar, el kell kapni. De mikor nem kellett felkapnom a nyúlcipőt az eddigi mosolyom vigyorrá lett és szavaim kihívóak.* - Ejnye-ejnye… csak nem karót nyeltél? * Cukkoltam, de nem hittem, hogy ilyen könnyen bedőlne, így már mellette sétáltam tovább csak úgy, ahogy korábban is. Szemeimből pedig csak nem akart múlni a játékosan vidám csillogás. Sajnos vagy sem, ezt mindenkinek szíve joga eldönteni, de ilyen voltam. Vagyis, ilyen is, ha valaki nem lépte át a határaimat.* - Enni is akkor élvezet, ha meg van benne a kihívás. Egyébként úgy értettem, hogy pusztán a nem létező szerencsém műve, hogy ebben a városban vagyok. Bekötött szemmel ráböktem a térképre és mivel nem szokásom megfutamodni, így nem szedtem a sátorfám és ide költöztem. * Rövidtettem le a lényeget. Az, hogy miért is került sor a bökdösésre kihagytam. Talán nem is érdekli és egyébként sem tárnám fel a teljes igazságot, maximum részben. Nem vagyok sem panaszkodó, sem lelkizős fajta. A felém nyújtott sörre elmosolyodtam és kaptam is a felkínáláson.* - Kösz… * Jegyeztem meg miközben átvettem Tőle és bele ittam. Ha mégis bejutok melózni, ez nem fog nyomni semmit a latba. Pláne, hogy egy kis sör nem árt meg és tequilával kombózva is jól bírom. Na igen, nem épp lányok közt nevelkedtem és annak idején mertem volna azt mondani, hogy; bocs srácok nem iszok… Ami azt illeti mertem is, de hát olyan jó fejek voltak, hogy tölcsérrel öntötték belém utána. Milyen jó kis bulik is voltak azok… De a lényeg, hogy megedződtem az évek alatt. A kis beszámolóm követően meg vissza is nyújtottam neki.* - Rendben… * S már mentem is tovább, hogy az épülethez közelebb érjünk és megnézhesse, amit meg akar rajta. Tipikus Hotel kinézete van az ajtóban a „köszönő” fiúval – ahogy én hívtam mindig -, aki valamiért sosem tűnt úgy, hogy meg akar fagyni pedig egész műszakban kint áll. Na mindegy.* - És még az én nevem béna… akkor erre mit mondanál Jay? *Nem mindennapi név az tuti. De nem is olyan vészes és talán még megjegyezhető is. Tekintve, hogy a névmemóriámmal nem volt baj.* - Legalább annyira mint én… * Bólintottam vidáman a szórakozott kérdésére. Tagadhatatlan tény, egyikőnk sem volt oda való. A különbség annyi, hogy Én lehettem kezdő háziasszony is. Bááár… ez Ő is lehetett volna. Najó, nem akarom elképzelni szoknyában. Kár, hogy ez már késő és bőszen kellett igyekeznem, hogy ne nevessek fel a képre. A kérdésére azonban komoly tekintettel néztem rá.* - Igen… igazából, minden egyes kérdésem azért van, mert épp nem merek nyíltan rákérdezni és kerülgetem a forrókását. De valójában mikor a kocsid az enyémbe akadt belém csapott a felismerés, hogy Téged kerestelek egész életemben csak lányos zavaromban nem tudom, hogy hogyan tudnám tálalni. S így próbálom körbe járni a vadat, hogy csapdába tudjam csalni. * Egyetlen dolog volt ami elárulhatta, hogy nem gondolom komolyan azok az apró fények a tekintetemben. Hisz az arcom nem rezdült és igyekeztem a legkomolyabban előadni a dolgokat. * - De ha már ilyen szemfüles vagy, kár is volna tagadnom tovább. Szóval nálad vagy nálam? *Na itt már azért az ajkaim megrezdültek és egyértelművé vált, hogy épp a mosolyom próbálom visszafojtani, hogy megmaradjon a komolyság látszata. * - Kívánságod számomra… * Hajoltam meg előtte színpadiasan miközben az egyik kezemmel a kocsmákat betakaró irányba mutattam. De ahogy felemelkedtem már vigyorogtam, mint a tök. Kezdtem is annak érezni magam, ha már „szóba” került. De mindegy, egy kis szórakozás nekem is kijár.* - Na jó… még sem. De menjünk… * Ingattam meg a fejem, ezt még én sem gondoltam komolyan és bíztam benne, hogy a másik sem veszi annak. Ahogy haladtunk előre egy tábla kezdett el villogni ami még csak halványan pislákolt csak a távolban, mintha csak egy épp kiégni készülő lámpa lenne.* - Az ott a Snows In Hell kocsma. Hangulatos kis hely és viszonylag kevés a balhé, legalábbis eddig mindig élve kijutottam onnan. *Tájékoztattam menetközben, hisz innen aligha láthatta rendesen, az már más kérdés, hogy jártam itt, és tudtam, hogy mi az.*
Bátorság? Hát, erre semmilyen szín alatt se gondoltam, de hát ahogy érzi. Nyilván meg van a maga stílusa - amit előszeretettel élvezhetek jelenleg -, és az ehhez tartozó nézetei, életvitele... De számomra nem kéne hozzá bátorság, hogy meg akarjam őt érteni. Látszólag is le tudom vonni a következtetéseimet, de most nem akarnám végigzongorázni őket... Amikor a lángszórós megjegyzésemen kezd el szórakozni, fejemet kicsit oldalra billentve mértem végig alakját, amolyan flegma, mégis idétlen-vidám képet vágva. - Ja, persze... Mert egyébként fűnyíróval sem tudom leszedni. - fintorogtam egyet, noha inkább a cukkolás végett, sem mint hogy rossz íz maradt volna a számban. Valójában ez a pár milliméteres haj, nekem éppen megfelel, ha megnöveszteném vagy fonhatnám be, hátra nyalva, mint a hozzám hasonló hasonbőrüek, vagy szimplán hordhatnám afromikrofon style-ban. Egyik se jönne be. Nem vagyok sem buzihímringyó, sem balfasz (legalábbis ilyen formában nem). Egyébként mindeközben érzékeltem én, hogy fázik, apró libabőrjei szinte áthasítottak rajtam, ahogy meg-megrázkódott a hidegtől. Egyenlőre nem foglalkoztam vele, ha nagyon cidrizik, majd szól, azért van a szája, hogy értelmes dolgokat is kinyögjön rajta, ne csak a fárasztó szarjait. Amiket egyébiránt egészen kezdtem csípni. - A banánt szeretem. Hozhattál volna! - nevettem fel kedélyesen. Eszembe is ötlött, hogy mikor a birtokot felleltük, Žarko meg is kérdezte banán vagy tudomisén milyen fát akarok majd. Még jó, hogy banánt. Pöcsfej. Azóta be is szereztünk egyet, úgyhogy örömboldogság, minden lófos, ami kell. - Namármostkérleeek... Nem úgy értettem, hogy veled tartanék. Tologassad egyedül a MiniSmartot. - kacc, de vicces vagyok... - Amúgy meg, nem. Nem ülnék be. És mielőtt megint kiforgatnád, nem... nem fosatna a dolog, hanem irritálna. Nő ne vezessen mellettem. Ennyi. - tényleg így gondoltam. Idegesítene, ha egy nőre lennék ítélve, kiszolgáltatva neki nyomnám az anyós ülést. Hoogyne. Majd, ha kifehéredek, talán. - Mérget azért ne vegyél rá... - vágtam rá egyszerűen, unottan, amikor a némaságát taglalgatta. Mondjuk... tényleg nem zavart, hogy egyfolytában járt a szája, legalább nem kussban sétálgattunk. Bár, meg kell hagyni, néhány mondatát elhagyhatta volna, de ez már lényegtelen, aprócska részletkérdés. Az ilyenek mellett pedig elmegyek lazán, vállat vonva. - Fura...? - akadtam fenn szavain, amiket időközben próbált elterelni, de mivel rajtam múlt, így nem nagy sikerrel. - Na, nem, ez most nem érdekel. Stoppolj. - még a mutatóujjamat is felemeltem, hogy bizony ilyen gyorsan nem futunk át a témán. Egyébként meg... lehet, hogy csontos lenne, de a torkomon biztos, hogy nem akadna meg... khmm... Na jól van, megint rossz irányba terelem a gyomromat az agyamat... - Miért ráz tőle a hideg? - egészen érdeklődő voltam, még akkor is ha láttam rajta, hogy ez nem kedvelt beszélgetés lesz számára, tekintve, hogy milyen kurva gyorsan el akarta vágni a fonalat. Talán ez volt az első olyan kijelentése, ami tényleg felkeltette a figyelmemet. Elvégre egy farkasoktól hemzsegő városban vagyunk, KIS városban, szóval mindenképp tudni akartam, hogy mit talál benne olyan "félelmetesnek". Szóval vártam, hosszan, és türelmesen... Egyébként meg ki mondta, hogy nem élvezném, ha harapna? Én még szerintem perverziót is látnék benne, ellenben vele... ha én harapdálnám. Nyammm... Oké. Megint egy újratervezés! Faszomért vagyok ilyen kajás?! - Tánc a jégen? Táncoljon jégen a nagyanyám! - már ha tudnám, hogy ki volt az... - Én betonon, parkettán, linóleumon, és egyéb szilárd, csúszásmentes talajon tolom, ezt fogadd el. - fújtattam egyet magam elé. Még a végén itt rám akarná erőszakolni a jeges mutatványok sorozatát, akkor pedig tényleg megrágnám! Vagy tudom is én... de nem! Nem, nem nem! Határozottan nem. Pont. Hála az égnek áttértünk rám. Vagyis annak annyira nem hála, hogy pont rám, de jobb volt, mint a jégről fecsegni. Fecsegni... Be ne csajosodjak már! - Érdekes? Abszolút nem. Jövedelmező, folytonos, és múlhatatlan. - hiszen halottak, mint már említettem, mindig voltak és lesznek is. Nem véletlenül választottuk ezt a szakmát. És nem mellesleg... ha valakit végleg el akarunk földelni, a kutyának se tűnne fel. Felröhögtem, ahogy arrébb ugrott a dobbantásom során. Majdnem le is beszariztam, de aztán féket kötöttem a nyelvemre. - Mi van, rossz a lelkiismereted? - szakadtam tovább, noha, már halkabban, míg végül teljesen elcsendesedtem. Valójában idegenkedtem a dologtól, mégis jól éreztem magam, azt leszámítva, hogy még mindig tíz percenként meg akartam kajálni. A testéből áradó illat ínyemre való volt, amit vére, húsa alkotott. Igazán finom falat lenne, de essen csorba hát a becsületemen... nem akartam megenni. - Még mindig úgy tartom, hogy fura szokásaid vannak. Ráböksz egy helyre, és odamész... Elég nagy faszság. - vontam vállat közönyösen. Jó, mondjuk mi is többnyire a fejünk után megyünk, de céllal. Fairbanks sem véletlenül lett opció sok más útirány között. Két bosszankodó falka, meg mi - a harmadik - akik a végén röhögnek! Legalábbis ez volt a terv, a többi a jövőn múlik. De minket ismerve, nem lesz akadály... Időközben az italom is a kezébe került, bár nem is észleltem, annyira lekötöttek az ismerős-idegen szagok, kavalkádként felgyülekező tömege. Farkasok... bűzlő korcsok verejtéke... még a fülem mögötti bőr is megrándult, ahogy átható tekintettel bámultam a hotel felé. Nem is volt kérdés, hogy meg akarom nézni közelebbről, persze a kellő távolságot megtartva. Az utcákat raktároztam, az egész épület szerkezetét felrajzoltam elmém láthatatlan pergamenjére. Ez még sokat segíthet később... - Mire mit mondanék? A Jarred, egy hazámban megszokott, elterjedt név. - hazámban, ne röhögtessük már magunkat. Kenya annyira a hazám, hogy semennyire. Ott születtem, pont. Szerbia az otthonom, az életem, vérem minden elhullott cseppjének őrzött kincse. De az eredeti nevemről bőszen hallgattam, senkire se tartozott... - A Jay pedig becézés, a "J" hangot erősítve. Nehéz feldolgoznia az agyadnak? - vigyorodtam el, szórakozottan, ahogy újfent cukkolni kezdtem. Egyébként rohadtul nem érdekelt, hogy mennyire béna vagy sem az álnevem. Nekem megfelelt, és tekintve, hogy már a Jákobon át, a Jorgig mindenhogy hívtak, ez érdekelt a legkevésbé... Az életem időszakos, hosszú glédája a sorsomnak, így a neveim is eképpen alakultak. Kár ezen agyalni... - Te nem néztél ki bénán. - szögeztem le semmitmondón. Igazából nagyon meg se néztem, de semmi kivetnivalót nem találtam benne sem akkor, sem most. Engem kurvára nem foglalkoztatnak a külsőségek... Akkor már elástam volna Žé-t, lévén, hogy sokszor úgy fest, mint egy elcseszett csöves. A hosszú monológra oldalvást pillantottam fel rá, flegma, száraz képet vágva mellé. Egy szavát se vettem komolyan, még akkor sem, ha egészen hitelesen próbálta rám sulykolni őket. - Lassan úgy érzem, öngólra játszol. De ám legyen, kíváncsi vagyok, hogy mászol ki a hülyeségedből... - léptem hozzá egyel közelebb, majdhogynem lesúrolva vállammal az övét. - Tudod, észvesztően dögös vagy, már elsőre úgy éreztem, hogy azonnal letámadnálak, fékezhetetlen vonzódás lett rajtam úrrá. Totál megbabonáztál... Szóval, nálad megfelel, nálam nagy a kupleráj, cicám... - tekintetemben vészterhes, örvénylő fények cikáztak, bódulatot árasztva. Hangom éle lágyan búgott, szemfényvesztőn, tüzet gerjesztő finomsággal hatolva a dobhártyába. Egészen addig, míg az utolsó hangfoszlány is leperget ajkaimról. Néhány pillanatig hagytam időt a beálló csöndnek, majd elég hangosan felröhögtem. Még a hasfalamon is keményen íveltek át az izomrostok. - Jól van, nekem ez nem megy, eddig tudtalak szívatni... - még mindig úgy vihogtam, mint egy hiéna, aki a döghús felett örömködik. Pedig annyira hiteles voltam, hogy az már fájdalom... Na, mindegy, inkább csak követtem a kocsmák felé, visszalépve egyet oldalra. - Más kocsma van? - ennél ugyanis semmi extrát nem éreztem, így nem is hozott lázba. Felesleges rá időt is pazarolni, mert főként csak emberi szagok tapadtak az orromba, az meg nem érdekelt. Ha vacsorázni akarok, max akkor jövök ide. - Ott, távolabb... az is egy kocsma nem? - mutattam arrébb, elég messzire, ahogy a fák fölül emelkedett egy címerből ékeskedő szelet. O'Co... ennyit láttam, de valami inger máris végig mászott a gerincemen...
- Ha egyszer visszanő, ismerek valakit, aki minden segédeszköz nélkül megoldja. * Komorodott el kissé a hangom, ahogy eszembe jutott Létra. Na igen, az enyémmel is könnyen megoldotta, bár szerencsére csak egy tincsem bánta. De attól még… na mindegy, remélem nem futunk össze többet.* - Nem érdekelnek a mocskos részletek. * Nevettem el magam, hisz ez a közbevetése az alapgondolataim mellett kissé érdekesen jött ki, legalábbis nekem. Az, hogy a másik nem feltétlen értette, az mellékes jelenleg. Bár nem hiszem, hogy ne lenne annyi sütnivalója, hogy ne essen le neki, pláne, hogy hímből van. Legalábbis annak látszik.* - Ó azok az előítéletek. – ingattam meg a fejem - Mellesleg meg sem fordult a fejemben, hogy félnél. Ritkán vagyok félelmetes… * Sőt, szinte soha. Nem igen találkoztam olyan emberrel, akinek az lett volna az első vagy akár a második gondolata, hogy fél tőlem. Ugyan, csak egy nő vagyok és barátságos is… többnyire. Mérget azért valóban nem vennék rá, tekintve, hogy van alkalmasabb is idegenvezetésre, mint Én és ha más nem, egy irodánál találna is. De kérem szépen, nem vagyok elviselhetetlen. Igaz nem? Na jó, az önbizalom hiányosságom nem kéne megmutatnom, szóval inkább maradok csendben ezúttal. Sejtettem, hogy nem úszom meg ilyen könnyen az elszólásom és kissé mérges mozdulattal túrtam a hajamba.* - Nem érdekelne inkább a szexuális életem? Még arról is szívesebben beszélek… * Néztem rá kissé mérgesen. Nem rá voltam mérges, de ez olyan, ami létezik, ami idegesít, mert nem értem. S naná, hogy egy olyan dologról szívesebben beszélek, ami nincs, mint egy olyanról, ami gyengít. De aztán csak fújtam egyet és belekezdtem.* - Mióta az eszemet tudom, vannak fura érzéseim egy-egy ember, de esetenként egy hely közelében is. Korábban nem zavart, mert nagyon ritkán jött elő, de mióta megérkeztem ide… Azóta ezek sokkal sűrűbbek és erősebbek is. A hotelben például folyamatosan veszélyben éreztem magam, pedig egy nagyon csendes hely. A főnökömtől szívem szerint Floridáig szaladtam volna és ilyen érzésem az óta is van. Nézd, nem tudom megfogalmazni… bizonyos helyzetekben, emberek közelében megszólal a vészcsengőm. Olyan mintha csak valami bekúszott volna a gerincembe és folyamatosan arra ösztökélne, hogy az adott helyről, embertől húzzak el a fenébe a lehető legmesszebb, mert baj lesz. Igen, tudom… hülyén hangzik. Nyugodtan nézz bolondnak, de attól még ez van és Téged érdekelt. De már kezdem megszokni és figyelmen kívül hagyni ezt az érzést. Amikor meg nem sikerül a makacsságom és az, hogy anno megfogadtam, hogy sosem menekülök, maximum önmagam elől segít, hogy ne repüljek haza a következő géppel. *Vontam meg a könnyedén a vállam, mintha csak az időjárásról beszéltünk volna. De így, hogy felmerült, már nehezebb volt ismét figyelmen kívül hagyni. Hangomból pedig lehetett hallani, hogy korántsem egy leányálom az amiről beszéltem.* - Tőled is frász kerülgetet a boltban és még most is bizsereg a gerincem… de már elég jól hozzászoktam a rémálmaimhoz, a félelem meg nem az esetem. * Hisz addig sem a múltam élem újra bennük. Inkább álmodjak vérrel, fogak cincálásával mintsem annak a három napnak a homályos részleteivel, amiről azt sem tudom, hogy melyik valóság melyik csak a képzeletem szüleménye. Erről legalább tudom, hogy baromság. Ami pedig a félelmet illeti, lehet bármennyire zsigeri is a késztetésem, rajtam félelmet biztos nem lát senki. Egyszerűen képtelen vagyok félelmet érezni. Kiölték, ezen nincs mit ragozni.* - Pedig hidd el, nem olyan rossz az. Néha egészen mulatságos is… * Vigyorodtam el, hisz tényleg az volt. Én táncos vagyok, de néha még Én is akkorákat bénázok, hogy az eszméletlen. Bármekkora sarkas cipőben elmászkálok, de tekintve, hogy ezer éve nem jégkoriztam szerintem még megállni se tudnék egyből. A nevetésére csak a fejem ingattam meg vidáman, ahogy a kérdése is mulatatott.* - Lelkiismeret? Olyanom nincs. De, van más ami szintén ilyen tettre késztet. *Mondjuk egy nagy adag gyerekesség, ami arra ösztönöz, hogy hiába buktam volna, de legalább ne könnyítsem meg a dolgát, ha mégis az lett volna a szándéka, amit így gyerekes fejjel elképzeltem. Na igen, vannak dolgok amik sosem múlnak. * - Azt hiszem, hogy ez az első dolog, amiben egyetértünk. Tényleg faszság… De meg volt a maga oka, amiért így döntöttem. * Bólintottam, hogy épeszű ember ilyet nem csinál. Pláne, hogy nem is szereti a hideget és még csak nem is ismer senkit. De mondtam én egy szóval is, hogy rendben van a buksimban minden? A nevére bólintottam, de a csipkelődésére csak a szemem forgattam.* - Mióta van a nőknek agyuk? * Ha már a sztereotípiáit megmutatta a vezetésnél, akkor ez is egy legalább olyan általános gondolat a férfiak részéről. De hát ki vagyok Én, hogy ezekre rácáfoljak? Szavakkal egyébként sem lehet és nem is akarok. Abból maximum előnyöm lehet, ha valaki lebecsül. * - Mert nem ismersz… és ez már majdnem felért egy bókkal. Mi van, csak nem elálltál attól, hogy minden megjegyzéseddel megpróbáld megtalálni a lelkem és beletiporni? * Mert bizony eddig minden szava majdhogynem sértő volt, vagy megvető volt. Mázli, hogy nincs lelkem. Oké, ez így nem igaz, van lelkem különben nem lenne ez a sok szarságom sem. De nem vettem mindent rá, pláne nem egy idegentől. Az öngól az néha még mulatató is és igen, én képes voltam a saját felsülésemen is nevetni. De tudtam, hogy itt nem áll fent ez a lehetőség. Az ilyen vagy ehhez hasonló keringőre való felhívásaim vagy épp megjegyzéseim, csak is szavak. Engem, nem lehet ledönteni a lábamról maximum ha kirúgják. Ahogy közelebb lépett erős volt a késztetés, hogy hátráljak egyet, de inkább megvetettem a lábaim, hogy még csak véletlen se tegyem meg. A hangja, a tekintete… láttam én, és igen csak gerjesztő volt és vágyat kezdtem el érezni. Ingerelt és vágytam arra, hogy… bemossak neki egyet és vegyen vissza egy lépést, még mielőtt hozzám érne, akárcsak véretlen is. Az ilyen mézes-mázos csábító izék sosem jöttek be nálam, szóval akár rossz próbálkozásnak is minősülhetett volna, ha komolynak számítottuk volna. Tekintetem állta az övét, de abban semmi újdonságot nem láthatott, hisz a vidámság eddig is ott volt. * - Van aki ennek bedől? * Kérdeztem kuncogva mikor épphogy befejezte a mondatát. A szomorú tény az, hogy igen, volt olyan, aki egy ilyennek könnyedén bedől és még lamouros is lesz tőle, meg utána depressziós mikor másnap egyedül ébred. No mindegy, nekem azért volt némi tapasztalat előnyöm is az ilyen lányokkal szemben. No meg, némi fizikai kontaktus undor, meg a gerincemben cikkázó vészjósló hülyeség, ami csak erősödött mikor közelebb lépett. De azért vigyorogtam, hogy milyen jól szórakozik saját magán. * - Kocsma még egy ilyen kis városban is rengeteg van. Ahogy gyors büfé is, és éhes vagyok. Szóval mit szólnál, ha a következő utcánál tennénk egy kis kitérőt? * Tekintettem fel rá, hisz semmi kedvem nem volt beülni sehova még a hideg ellenére sem. No meg, enni menetközben is tudok és így mutogathatom tovább neki a dolgokat. Ahogy megláttam a tábla címerét önkéntelenül is a nyakamhoz nyúltam, a magas nyakú pulcsimon.* - Azaz O’Connors Pub… Napközben többnyire csendes… de sötétedés után balhés. Egyszer voltam ott… * Bár akkor épp leállítottam egy kezdetleges balhét, de még így is én húztam a rövidebbet, még ha csak később is és már a hely közelében sem voltunk. Kezem visszacsúsztattam a kezembe és tovább haladtam előre.* - Mindjárt megnézheted közelebbről, úgy is abban az utcában van a kajálda. * Vontam meg a vállaimat.* - De mért érdekelnek ennyire a kocsmák? Csak nem nyitni akarsz egyet vagy mázlim van és véletlen pont azon ritka alkalmak egyikekor találkoztunk, amikor józan vagy? * Tekintettem fel rá kissé oldalra fordulva, némi kíváncsisággal mind a hangomban és tekintetemben.*
Nem érdekelt a valaki, aki segédeszközök nélkül is reformálta volna a fejszerkezetemet, ahogy a hülyesége sem, miszerint volnának mocskos részletek. Csak vigyorogtam, vagy épp vállat vontam, de különösebb reakciót nem váltottak ki belőlem szavai. - Szerintem egyáltalán nem vagy félelmetes. Csak ne vezess. Mellettem. A többit leszarom. - sóhajtottam. Elég határozott elképzeléseim voltak ilyen téren, és nem az előítéletek végett alakultak így. Túlságosan domináns, és erőteljes jellem voltam ahhoz, hogy ilyesmikre bármikor is rábólintsak. Ahhoz előbb kell felkelni, vagy egy másik életbe passzírozni, ahol másként látok dolgokat. De itt, ebben az életben ez van. Akár tetszik, akár nem. Egyébként is, az sokkalta jobban érdekelt, hogy mitől tartja furának a várost, és még a feszengő, ámbár szórakozott kérdése se tudott eltéríteni attól, hogy megtudjam. - Majd arra is visszatérhetünk alkalomadtán, de jelenleg nem foglalkoztat, hogy kik és hányszor döngettek meg. - nyers voltam, kicsit megfeledkeztem róla, hogy a stílusomon állítanom kell. Egyébként sem érdemli meg, hogy bunkó faszparaszt legyek, csak mert az jó nekem. Egész normálisnak tűnik, leszámítva a baromságait. Végül beszélni kezdett, én pedig csendesen hallgattam őt végig, még csak közbe se vágtam. Hmmm... javuló tendenciát mutatok, azt kell, hogy mondjam. Noha, amint elhallgatott, szám szóra nyílt, kicsit meg is remegtek ajkaim, ahogy hirtelen akartam beszélni. Le is nyeltem az első pár betűt, majd újraformálva magamba kezdtem neki a vélemény nyilvánításnak. - Esélyes, hogy te magad vagy fura. - monotonon magyaráztam, egészen halkan, egykedvűen. - Habár, meglehet jogosan érzed így. Talán, ez a híres női megérzés, egy felnagyított formája, amin te átmész. Talán nem. Mindenesetre, szar lehet neked. - vágtam el egyszerűen a mondandómat. Sejtettem, hogy ez inkább arra vetülhet ki nála, hogyha farkasok közelében van, akkor érez így. Még az is lehet, hogy ezért az őrzők megkörnyékezik, passzolom. De mindez csak akkor vált tudatossá, a gondolatok tömkelegében, mikor rám is kitért... Pillantásom elkormosodott, bal szemöldököm pedig homlokirányt vett. - Talán, néha nem árt félned, vagy menekülnöd. Ez egy mocskos kisváros... Nyilván a megérzéseid sem véletlenek. Ami pedig engem illet... Nem foglak bántani. Szóval, rászólhatsz a gerincedre. - a'sszem legalábbis... Neeem, nem fogom bántani! Ezt már eldöntöttem. A rémálmaival meg nemigazán tudok foglalkozni, mert ez már egyébként is túl fura. Azon csodálkozom, ha gyerekkora óta ez van, akkor miért nem hívták még el... Na, de... ez megint nem az én dolgom. - Mulatságos? Mulatozzon a pöcsöm a jégen. Vagy akárki más, csak nem én. Hidd el, ezt már kár szajkózni, mert nem fogsz meggyőzni. Előbb megyek el veled egy táncversenyre, mint hogy bemásszak a jégre. - na most már tényleg pont. Pont, pont, pont. Szakadjunk már le a témáról, Боже! A lelkiismereti kérdést már ráhagytam, meg az azzal együtt járó valamijét is, amit bőszen emleget. Ez már igazán nem rám tartozik, ahogy az sem, hogy miért döntött úgy, hogy ide jön. De legalább egyetértünk benne mindketten, hogy: faszság. Ráadásul orbitális. - Feltételezem, hogy mióta megszülettek. - mosolyodtam el, kicsit elő is villantva a fogaimat. Eközben a sört is meghúztam újfent, mert a végén még holnapra sem fog elfogyni. Közben a cigimet is előhalásztam a zsebemből, mert már jó ideje nem füstölögtem, ez pedig hiányzott. A gyűrött doboz alját megpöcköltem, mely során egy eldeformált szál ugrott elő. - Dohányzol? - vágtam közbe egyszerűen, felé tartva a cigis dobozt. Nem néztem ki belőle, így ha nem vett, de ha vett is, hamar visszaékeltem a hátsózsebembe a dobozt, majd a gyújtómat is előkaparva, felperzseltem a száraz dohányt. - Beletiporni? Nem állt szándékomban. - fújtam ki karikákban a füstöt. - Attól, hogy nem fényezlek, még elvisellek, de a stílusom már csak ilyen... hogy is mondtad? Tapló? Azt hiszem ez volt. - elég nagy gesztusokat is ejtettem szavaim mellé, ujjaim közé szorítva az égő cigarettát. A hamu puhán kapott a levegőbe, majd vált el a cigarettától, hogy hömpölyögve boruljon a deres útra. A kisebb előadott, színpadias közjátékom után elég sokáig nevettem, sőt már kényszeresen rándultam meg, egy-egy nagyobb hanghatást követően. Egészen addig, míg a kérdése vissza nem térítette a valóságba. - Dehogy. Ki a bánatos faszom dőlne be ilyennek? - majdnem még könny is csordult a szememből, a röhögést követően. - Sose csajozok így. Csak felvettem a drámaiság fonalát. - jegyeztem meg elhalkulva. Egyébként meg, nem is szoktam csajozni. Ha kell valaki, megszerzem, megdugom, aztán megyek tovább. Ez ennyire egyszerű. Még fussak felesleges köröket is, nem? Majd ha ráérek... A kaja hallatán, azért felcsillantak a szemeim. Végre nem rá fogok "nyálazni", és még ha a farkasomnak nem is elegendő étel, amit egy gyorsbüfé nyújtani tud, azért valamennyinek megteszi. Egy időre legalább szélcsend lesz "odaát", és ő is elnyúl, kisebb-nagyobb sikerrel. - Jó ötlet, kajázzunk. - bólintottam is mellé, ahogy lassú léptekben követtem őt az első kajáldáig. Csupán a távolban felvetülő kocsma miatt torpantam meg néhány pillanatra. Ismét farkas szagok terjengtek a levegőben, pláne, ahogy egyre közelebb tudtam magunkhoz az épületet. Remek, még egy hely, ahol hemzsegnek a bolhások. - Egyik sem... - válaszoltam kicsit nyújtottan, hiszen tekintetem, érzékeim még mindig a kocsmára voltak kihegyezve. Jó pár másodpercig nem is folytattam a mondandómat, csak miután sikerült elszakadnom az O'Connors homlokzatos tetejétől. - Csak jó tudni, hogy hova lehet beülni. Szeretünk iszogatni a testvéreimmel, szórakozni pár órát a városokban. - hát ez sem így igaz. Legalábbis teljesen nem. Tény, hogy iszogatunk, ha úgy van kedvünk, de többnyire "otthon", vagy a kocsiban. Nem sűrűn vegyülünk, de erről neki nem kell tudnia. Ennyivel pedig jobb, ha megelégszik. Közben a gyorsbüfét is elértük, ahol az illatok úgy terjengtek, mintha csak egy vadaktól hemzsegő erdőben találtam volna magamat. Leszámítva azt, hogy itt már mind döglött volt, és fűszerben gazdag. Farkasom felkapta a fejét, majd pofáját körbenyalva várt az esetleges hústöbbletre, amit majd leküldök neki. Megvártam míg Elio_akárkicsoda - mert még mindig nem jegyeztem meg... szörnyű! - rendel magának, majd én is behajoltam az ablakon. - Két nagy gyros-t kérek. Több hússal, mint zöldséggel, kösz. - azzal arrébb is álltam. Amíg vártunk a cigarettám is elfogyott, és a söröm is kiürült, így mindkét kezem szabaddá vált, amit ki is használtam. Egyikkel a falat támasztottam, másikkal pedig a társaságom felé nyúltam, hogy álljon arrébb. Bár, időközben meggondoltam magam, és mielőtt még megránthattam volna, már a zsebemben is találtam az ujjaimat. - Gyere már arrébb, mert átmásznak rajtad. - szűrtem át fogaim alól, ahogy arcát fürkésztem. - Mit melózol amúgy? Ahova ennyire sietsz. - hát ezt most kurvára nem értem minek kérdeztem, mert marhára nem érdekelt. Lehet elkaptam tőle az értelmetlen beszélgetést? Meglehet... Mindenesetre annyira nem izgattam magam ezen, mint azt elsőre furcsálltam. Legalább tíz percet kellett várnunk az ételre, mire végre megkaptuk. - Ideje volt... - olyan kedves vagyok, hogy az már frenetikus! Egyszerűen elvettem a két gyros-t és persze, amit a nő rendelt, majd a kis edénybe szórtam pár dollárt. Még többet is, mint kellett volna, pedig aztán rohadtul nem érdemelték ki. De a lényeg az volt, hogy mehettünk tovább. - Tessék. - nyújtottam át az ételt, majd a magaméba feledkezve sietősen (úgy öt perc alatt) el is tüntettem az első adagot. Félig olajos képpel fordultam Elio... nem, nem emlékszem... szóval felé! - Hooogy is hívnak? Öcsém, esküszöm nem bírom megjegyezni! - felröhögtem, miközben végre az olajat is letöröltem az arcomról, a kapott szalvétával...
- Ugyan már… lehetőségem sem lenne rá, ha csak nem akarsz mindennap idegen vezetést. Csak érdekelt, hogy miért zárkózol el annyira attól, hogy más vezessen. *Jó nem más, hanem egy nő. Nem akartam személyes nem létező bájomra lebontani, csak igyekeztem érdeklődni anélkül, hogy konkrét kérdést raktam volna fel. De hát akárhogy forgattam nem nyögte ki, hogy miért. Szóval inkább hagyom is a vezetés kérdését. A válaszára felvontam a szemöldököm, ám nem a stílusa vagy a nyers szavak miatt. Azért nehéz lett volna megbotránkoztatni. A többes számon akadtam fent. Na de mindegy, nem válaszoltam csak inkább elregéltem, ami érdekelte. Nem volt kellemes és kimondottan feszélyeztető is volt, de ha már kérdezet és talán az első alkalommal mutatott érdeklődést is, hát miért ne. Valószínűleg, úgy sem találkozunk többet hisz nem voltam lelkes vásárló és ezután sem leszek. A szavaim után való megjegyzésére elnevettem magam, ami kissé oldotta is a feszültségem.* - Ezzel sem vitatkozom… * Igen, a fura az enyhe kifejezés, még ha sokszor nem is épp kedveskedésként hangzik el az irányomba. De hol érdekel? Ilyen vagyok és pont. Senki kedvéért nem leszek másmilyen. * - Annyira nem vészes… ha sokszor és sokáig éri az inger, akkor megszokottá válik. Nem csak a jó dolgokat lehet megszokni. * Vontam meg a vállaim. Igen, tudtam, hogy előbb vagy utóbb megszokom ezt az egészet és már természetes lesz. A szavaira csak összevontam a szemöldököm és szerintem most ráncosabb lehetett a homlokom, mint bármelyik ősömnek. * - Talán nem ártana és még hasznos is lenne… de azzal már meghazudtolnám önmagam, ezt meghagyom azoknak, akiknek szükségük van rá. Hamarabb halnék meg, minthogy megfutamodjak. * Bár nem akartam ennyire komolyra venni a szavaim, de valahogy mégis sikerült. Sokan mondták már, hogy a makacsságom és a büszkeségem lesz a vesztem. Igazuk volt és van is. Egy párszor már elég közel kerültem hozzá, de még itt vagyok és olykor még hasznosak is ezek a tulajdonságaim.* - Ez nagyon úgy hangzott mintha többet tudnál a városról, mint Én. * És ez felveti azt a kérdést, hogy mért vagyok akkor itt. De ez nem érdekelt igazán, így nem is foglalkoztam vele. Jó volt most itt.* - Ez megnyugtató… De ez nem úgy működik, hogy rászólok, és abba hagyja. Le tudom gyűrni a késztetést, figyelmen kívül tudom hagyni az érzést, de megszüntetni nem. * Ingattam meg a fejem. Eddig sem tartottam a másiktól, szóval a megjegyzésem felesleges volt. Eddig is nyugodt voltam. Van elég pont az életemben ahol idegeskedhetek vagy aggódhatok. Nem kellett plusz egy.* - Ohóóó… alkalomadtán ezt behajtom. De sajnálom, hogy nem lehet meggyőzni… * Kacsintottam rá vigyorogva. Nem, nem szajkóztam tovább. Ha nem, hát nem. Nem lehet rám azt mondani, hogy alapjáraton erőszakos lennék. No meg, miért erőltetnék valami olyat amit a másik nem is élvezne? Bár ebben azért nem voltam biztos és inkább az a valószínűbb, hogy csak pasi és nem akarja kiröhögtetni magát. Megesik… A megjegyzésére csak vállat vontam, ezt sem hallottam még. Bár tény, agy nélkül nem lehet élni és az már magzat korban kifejlődik. Na de ezt a témát hagyjuk… nincs kinek lelkiznem és ki tudja, mikor adja be Leo a derekát, hogy ide jöjjön. A kínálására megráztam a fejem…* - Csak nagyon ritkán... * Utasítottam vissza a cigit. Nem, nem dohányoztam csak akkor amikor már elviselhetetlen volt a sok szarság a melóhelyemen és kellett valami amin kissé levezethetem anélkül, hogy lecsapnék valamit vagyis inkább valakit. Ha rászoktam volna valami más opciót kellett volna találnom, ami munka közben nem kivitelezhető röpke tíz perc alatt.* - Nem is sikerült és igen, ezt a szót használtam. De Te is tudod, hogy sokan már rég bántónak vették volna a szavaid. * S így nem is csoda, hogy nincs asszonyka, akinek a csokit vihetné, hanem csak a testvérei. Bár kitudja, lehet, hogy tud Ő kedves is lenni, ha épp akar, és valakinek szüksége van rá. Nos én nem ez voltam, csak épp megjegyeztem. A visszakérdésére elvigyorodtam. Nocsak, ennyire nincs tisztában a mai tyúkokkal? Talán meleg vagy mi?* - Ami azt illeti elég sokan. Még az idősebbek közül is, hát még a fiatalok között. De ha megnézed Csillám vámpír, romantikus, nyálas farkasok… ez árad még a csapból is, ami azért elég meghatározó, ha figyelembe veszed, hogy elég sokan elolvadnak az ilyenektől. * Fejtettem ki, bár valószínűleg ez sem érdekelte. De attól még beszéltem. Megkérdeztem volna, hogy akkor mégis hogyan. De ez egy olyan dolog ami épp nem tartozott rám és nem is fog. Észrevettem, hogy sokáig méregette az épületet és mintha már nem is itt lenne hanem valahol máshol, így befogtam és vártam. Ennyire felesleges még én sem beszéltem. De nem értettem, hogy mi ilyen néznivaló benne. Ugyan olyan, mint a többi, csak más a neve és több a balhé. A szavaira elmosolyodtam és bólintottam. Ki nem szeret? Még Én is, csak ritkább mikor társaságom is van.* - Azért ne forgassátok fel a várost. * Vigyorodtam el, hisz ha belőle indulok ki… ránézésre balhés Ő is, és ebből egy is elég, nem még ha a testvérei is társulnak. Akik azt sem tudom, hogy végül is hány van, de hát a lényegen nem változtat. Ahogy megérkeztünk a büféhez tekintetem végig siklott a belső felén, de tudtam, hogy mit kérek szóval csak reflex volt, ahogy az is, hogy kissé elhúzódtam mikor valaki mellettem bekukkantott aztán ment is tovább. * - Egy gyrost kérnék, hagyma nélkül csípőssel és egy multis Capyt. * Adtam le a rendelésem, amit ki is fizettem rögtön és félre állva vártam meg, míg a másik is kéri amit akar. A rendelésre felvontam a szemöldököm. Kissé mintha sok lenne, de hát Ő tudja. Ahogy elhangzott és félreállt magam is így tettem, csak épp a járda közepén fontam össze a karjaim. Kissé elmélázva tekintettem a másikra, így nem is vettem észre, hogy egy „csapat” suhanc jön erre. Valahogy az ittas hangjuk is elkerülte a figyelmem. Fura… nem szoktam ennyire figyelmetlen lenni. De csak akkor kapcsoltam, mikor a keze elindult felém és ezzel visszarántva a merengésemből léptem egyet hátra. Nem számítottam rá, hogy bármi ilyen mozdulata lenne és az elkóborlásom, vagyis a gondolati elkóborlásom miatt pedig most látszott az arcomon némi undor és ijedség. Nem ellene szólt, de mit csináljak, ha egyszer pont Őt néztem? Nyeltem egy nagyot és már meg is ráztam a fejem, hogy visszatérjek a jelenbe.* - Azt próbálnák meg… de kösz. * Mosolyodtam el halványan és mellé sétálva egy lépésre tőle hátam neki döntöttem a falnak és a fejem is miközben az égre néztem. Az, hogy a suhancok mennyire hallották amit mondtam, vagy mennyire voltak kötekedős kedvükben… nem figyeltem. A kérdésére elmosolyodtam és oldalra pillantva válaszoltam.* - Táncos vagyok és alkalomadtán felszolgáló az Orfeumban. Lent táncosok, bár, boxok és egy rakás kidobó fent meg kaszinó. Minden meg van amire egy férfinek szüksége van. Csak szex nincs, ha csak munkaidőn kívül nem fűzik be valamelyik lányt. * Mosolyodtam el, néztem az arcát, hogy milyen reakciót vált ki belőle. Bár minek? Alapjáraton is összekeverik a helyet egy sztriptíz bárral, hol ott itt nincs ilyen. Ha valamelyik lány vetkőzni kezdene, Corvin ki is rakná. Ízléses hely és a lányok csak mézesmadzagok, de nem kurvák. Még ha némelyiket meg is lehet kapni. De már feladtam, hogy ilyen apró de lényeges különbségekre felhívjam az emberek figyelmét. Azt hisznek, amit akarnak. Nézhetnek engem is megfizethető lánynak, amíg ez gondolatban van, és nem próbálkoznak meg, erőszakoskodással addig csak mosolygok rá egyet. Mikor kész lett a kaja, már el is löktem magam a faltól és Jay kezéből át is vettem.* - Kösz… * S tovább haladva neki is láttam enni. Lassan, komótosan. Amúgy sem bírtam gyorsan enni és egy hasfájás sem hiányzott. Mikor megszólalt, feltekintve töröltem meg a szám a szalvétában.* - Egy daráló veszett el a szádban? Egyébként Elionore… * Ismételtem meg, nem nehéz név, de van akinek nem épp a legjobb a név memóriája. No meg mért jegyezné meg erre a kis időre. Tovább haladva a bevásárló központ magasodott ki és intettem is felé, miközben lenyeltem a falatot.* - A város egyetlen bevásárlóközpontja. Hentes, zöldséges… minden van. Mázlira nem pláza, szóval pláza macáktól sem kell tartani ha az ember vásárolni akar ezt-azt. * Húztam el a számat kissé. Na nem azért mert sajnáltam, hogy nem rohangálnak ilyenek. Hanem azért mert viszonylag kevés dolog volt, amit be lehetet szerezni.*
Nem zárkózom el, csak elutasítom, hogy más vezessen. Vagyis nő. De ez már nem lényeges. Úgyse tudnám vele megértetni, és nem is igazán akarom, az az igazság. Viszont, ahogy kifejtette az érzéseit, megérzéseit, nehezen tudtam magamban tartani, hogy ezek szerint elég erős mágiaérzékenységgel rendelkezik. Az ilyesmi nem mindennapos, és igen kevesek élhetnek ennek örömeivel, és átkaival. Így, egyszerű halandóként, elég nehéz lehet. Na nem mintha egyébiránt különösebben érdekelni tudna, csak az elmélet alapján pörögtek fel benne ma gondolatok. - Persze, hogy nem. De ez nem... - befogtam, újra kellett emésztenem a szavakat, mielőtt kiköpöm őket. - Szóval, ez nem általános. Bár, gyomor függő, még élvezni is lehet az ilyesmit. - én legalábbis marha jól tudnék szórakozni, ha rémálmaim lennének. Mesélném is Žé-nek meg Milošnak ezerrel, hagy szakadjanak. De ezek engem elkerülnek, az egész életem egy rémálom, legalábbis emberi szemmel nézve. Az már más ügy, hogy én nem is tudnék enélkül létezni. Az én ingereim, lévén, hogy tudatában vagyok velük, miért vannak, inkább áldásnak mondhatók, még akkor is, ha egy vagy két böhöm dög ugrál a nyakamon. - Nem mondtam, hogy futamodj meg. Csak néha nem szégyen az, ha van tartásod. - még nekem is van, fejjel nem roncsolok a falba, annál tisztább elmével rendelkezem. Büszke vagyok, de a testvéreim és a saját életem többet ér annál, minthogy széttépessem magunkat. Kijelentésére felvontam a szemöldököm. Érdekes megállapítás csak azért, mert azt mertem mondani, hogy mocskos kisváros... - Miért tudnék többet? Csak mert látok, attól még nem ismerem a környezetemet. - zártam le ennyivel a fennakadását. Tényleg nem ismertem a várost, legalábbis ami a tárgyilagosságát illeti. A szagok árulkodnak, zsongnak az orromba, felszökve egészen az agyamig. De ennyi... Ettől még fogalmam sincs arról se, hogy éppen hol vagyunk. - Nyilván. Csak a megnyugtatásod végett mondtam, ha már kivert tőlem a frász, hogy nem foglak az egyik sikátorban darabokra tépni. - pedig a gondolat nem is áll tőlem messze, de sajnos már eldöntöttem, hogy nem belezem ki. Még akkor sem, hogy szinte érzem a számban a forrongó felsőségek vasízű, vér-ittas levét. Na jóóó, megint egy újratervezés. Talán, jól is jött, hogy kajálásra invitált, mert kezdett az egész fejem zsongani, a gyomrom pedig felettébb kongónak bizonyult. - Hajtsd. - vágtam rá egyszerűen, vállat vonva. Nekem aztán holt mindegy, ő viselkedik úgy, mintha egyetlen érintésemmel ölni tudnék. Tekintve, hogy tisztes távot tart, arrébb ugrik, és ezáltal egyértelmű, hogy egyetlen érintés is feszélyezi. Nem értettem az ilyesmit sosem. Biztos megerőszakolták, vagy tudom is én... Vagy simán hibbant, rá nézvést már meg se lepne. A cigit elutasította, így az sietősen vissza is került a zsebembe. Nem kötelező pöfékelni, több marad nekem. Nekem már úgyis mindegy. Ha száz dobozt szívnék el se lenne semmi bajom... - Tudom. - jegyeztem meg együtt értőn. A stílusom nevezhető egyedinek, és még inkább bunkónak, szemétládának, nyersnek, udvariatlannak, és minden egyéb negatív tulajdonsággal fel lehetne még ruházni. Ez van. A nőkről való elmefuttatását is csendesen hallgattam, olykor mélyet lélegezve a levegőből. Ha tudná mennyire nem tud foglalkoztatni ki mire bukik... Ha kell, viszem. És kész. Nem egyszer megesett már, hogy szex után szét is téptem az adott női egyedet. Sokszor az állatias énem erősebb, de hisz... három éves korom óta farkas vagyok... ezen semmi meglepő sincs, ebből kiindulva. Mondjuk a vámpíros-farkasos faszágára muszáj volt megforgatnom a szemeimet. Még a hideg is végig szaladt a hátamon. - Mert az embereknek kell valami ami mögé bebújnak, amire vágyhatnak. Elég tré, de hát nem lehet mit tenni. A csajok meg amúgy is idióták. Mindig jönnek a szaros fehér lovagjukkal, meg az elbaszott álomképeikkel. Annyira röhejesek. Sokszor képen is röhögöm őket. - ingattam meg fejemet, vállammal együtt. - Jah... nem muszáj magadra venned. - Talpam szinte táncolt az utca deres kövein, egészen jól éreztem magam, fesztelenül. Jó volt kicsit lekapcsolni az agyamat, és az sem zavart, hogy ez időt éppenséggel vele töltöm el. - Felforgatni? - meglepett. Még a végén azt hiszem a vesémig lát... Mert a terv bizony ez lesz. - Majd elválik. - kacsintottam egyet, ezzel el is zárva a téma fonalát. Vehette poénra, vagy szórakozottságra. Addig jó, míg fogalma sincs róla, hogy mi vagyok, és miért vagyok itt... Addig mindenki békés lehet. A gyorsbüfénél elég gyorsan lerendeztük a rendelést, és bár a suhancoktól eltekintve, és a társaságom elhúzódó mozdulatait leszámítva egészen jó kedvvel vártam a kajára. Ez amúgy hülye... nem akartam hozzá érni... e most már mindjárt megszagolom magam, hogy mi zavarhatja ennyire. Vagy az előző megállapításom él... Vagy rossz emlékek, vagy hibbant. Bánom is én... Köszönetére vállat vontam, és amikor mesélni kezdett féloldalasan követtem őt tekintetemmel. Szóval táncos, de jó. Én meg megígérem, hogy elmegyek táncversenyre. Persze csak a levegőbe pofáztam, de most kicsit azért összerándultak a ráncok homlokomon. - A kurvák nem szórakozó helyen nyomják. - vontam le hirtelen a következtetést, mikor azt emlegette, hogy csak szex nem jár az Orfeumnak nevezett helyen. - Egyébként, klassz meló lehet, főleg, ha szereted. - jegyeztem még meg, aztán nem sokkal utána végre a gyrosok is megérkeztek. Úgy buktam rá, mint éhező egy falat kenyérre... A farkasom erősen igényelte már az ételt. Nem volt túl lelkes, de ez is több, mint a semmi. - Daráló? Ja nem. Kajás vagyok, zavar? - röhögtem fel két falat között, majd a nevére bólintottam egyet. - Most már csak megjegyzem. Elionore. - ördögnek nem vágtam, miért nem vagyok képes egyetlen szót a fejembe vésni. Mentségemre szóljon, ezer felé járt az agyam, és a raktárazandó információkkal már majdnem tele volt. Közben a mutatott bevásárlóközpont felé emeltem pillantásomat, ezúttal már lassabban fogyasztva a fennmaradó gyrost. - Ahha... Ez nem érdekel. De kösz. - vigyorodtam el. - Nincs kedved... várjál már. Hányra mész rázni magad? Mert beülhetnénk valahova. Eleget láttam mára. - szögeztem le egyszerűen, ha pedig nemet mond, az se fog megríkatni. Egyszerűen csak jó lett volna egyet biliárdozni, vagy bowlingozni, vagy bánom is én. Ütve fúrhatunk is. Nekem édes nyolc.
*Újabb megnyilvánulására csak ismét összevontam a szemöldököm. Ezt? Élvezni? Nos, nem mondhatnám, hogy gyengének érzem magam, de aligha tudnám azt mondani, hogy élvezem. Igen, maga a társaságot képes vagyok, de nem az érzést és azt is csak úgy, hogy az utóbbit figyelmen kívül hagyom. Már amikor lehet persze, hisz nem mindig adatik meg ez sem.* - Hát annak elég erős gyomra lehet, vagy Ő maga is egy állat némi aberrációval megáldva.* Vontam meg a vállaim, látszólag könnyedén. De ahogy egy-egy álomképem megelevenedet a lelki szemeim előtt megborzongtam és fázósan dörgöltem meg a karjaim pedig aztán ennek köze sem volt a hideghez. Gyomorforgató… bár nem is ez volt a legnagyobb bajom, hanem az, hogy ezekben az álmokban, naná, hogy mindig Én voltam a szenvedő alany, vagyis inkább a vacsora. Ritka esetben volt az, hogy csak úgy álmodtam mintha néző lennék.* - Nos, hirtelen természetem van és olyankor a gondolkodás nem az erősségem. * Mosolyodtam el a szavaira. Ha abba az állapotba kerülök, bizony, nem nézem, hogy ki az vagy épp fél kézzel a föld alá tenne. Nem, olyankor csak a düh vörös köde van, amit nem sikerült kinevelnem magamból. De nem csak nekem nem, hanem a korábbi edzőimnek sem. Pedig egy párszor szétrúgták már a hátsóm. * - Jogos… * Tekintve, hogy épp a kocsmák közötti távokat járjuk be, bent a városban nem épp Alaszka „szép” oldalát láthatta a sok támolygó, viháncoló, esetenként kiabáló tinik, férfiakkal az utcán.* - Kösz… * Vigyorodtam el. Legalább az értékelendő, hogy megpróbálta, még ha gondolatban jót is mosolyogtam rajta. Nem tudom mikor találkoztam utoljára olyan emberrel, aki engem próbált volna meg megnyugtatni. Bármilyen okból is… A vigyorom csak szélesedett mikor azt mondta, hogy behajthatom. Bár nem tudom, hogy erre szoktak-e táncversenyeket szervezni, de annyi baj legyen. Megoldjuk okosba és szervezek Én egyet, ha már egyébként is Tánciskolát üzemeltetek otthon vagy mi fene. S ha ennyire könnyedén rá vágta, hát abban biztos lehet, hogy előbb, vagy utóbb de sort is kerítek rá. De mivel gondolatot olvasni nem tud, így csak a vigyorom és a kissé gonoszkásan csillogó szemeim árulkodtak erről, mikor ránéztem és nyomatékosítva bólintottam. S ha csak nem kérdezett, akkor egy szót sem szóltam. Nagy hátrányom, hogy ha kérdeznek, akkor valahogy válaszolok, s többnyire a kitérő válaszaimból is egy okosabb fajta meglátja a választ. Maximum nem lehet benne biztos, hogy azt most épp komolyan mondtam-e vagy sem. De ez már csak részletkérdés. Mindig figyelek a beszélgető partnereimre – kivéve mikor épp nem -, így nem kerülte el a figyelmem a szemforgatása vagy szavai közben, ahogy haladtunk a – számomra- játékos léptei. Kíváncsi tekintettem függött rajta, néha-néha előre pillantva, hogy azért egy oszlopot ne találjak be. Már nyitottam is a szám, de mikor az utolsó mondatát hozzá fűzte vidáman elnevettem magam.* - Te kérted, hogy ne csajoskodjak. De azthiszem, hogy ezt kérés nélkül is tudtam volna teljesíteni… * Nem, egyáltalán nem „csajoskodtam” már évek óta. Talán még olyan 16 éves korom környékén utoljára mikor apám rám akasztotta a elit haverjai, primadonna lányait. Na azokat sem élveztem. * - Nem vagyok álmodozó típus. De a pasik sem sokkal különbek, mindegyik fejében megfordul, hogy Ő lesz a fehérlovag. Csak gyorsabban kinövik. Egyébként a normális feleség, gyerekek, fehér kerítéses házikó… ezek is álmok. S nem ismerek olyan férfit, aki ne vágyna normális családra.* Vigyorogtam. Persze nem minden esetben nővik ki és még az utobbit is elfojtsák. Vagy épp saját maguknak sem ismerik be… eh… fura egy népség a másik nem is. Nem csak a nők. Szóval ez pont olyan ami nemtől független. Csak a fejem ingatva vettem tudomásul a válaszát. Remek még egy pár rendbontó, de persze ez miért is érdekel engem? Ja, még mindig nem tudom. Mert, hogy biztos nem a város biztonsága érdekel, az is tuti. Tekintve, hogy annyit járok benne, amit muszáj. Annyi, hogy bajkeverőnek tűnt a másik. De ha még ez nem is, a szája miatt biztos lesz még gondja erre felé.* - Szórakozó hely válogatja. Dolgoztam már furcsa helyeken és a táncos lányok amúgy is kellendőek… És nem sok lány zárkózik el a dologtól, tekintve, hogy jóval drágábban is adják magukat, mint a kinti lányok. * Osztottam meg a tapasztalataimat tárgyilagosan. Nekem sok közöm nem volt hozzá, annyi, hogy tudtam az ilyen ügyletekről. Néha többet is, mint szerettem volna. * - Imádok táncolni, tanítani már kevésbé ugyan, de van egy tánciskola szerűségem. * Mosolyodtam el. Persze nem így képzeltem az itteni életem és azt hittem, hogy csak akkor fogok tanítani, ha következő életemben normálisabb leszek, és máshogy alakulnak a dolgok. De itt… többnyire unatkoztam így heti pár óra oktatás belefért. Nevetésére csak szélesen elmosolyodom, és igazán vigyorogtam is volna rá, ha épp nem lett volna a számba semmi. De volt, így bizony csak ez maradt egy pillanatra, aztán folytattam a rágást is.* - Nem, csak eszembe jutott valaki és őt szoktam ezzel cukkolni. Kicsúszott… * Vontam meg a vállaim és inkább folytattam az evést. Néha-néha egy-egy magyarázattal megszakítva. Így volt ez a bevásárlóközpontra, amit egyébként nem érdekelte a másikat.* - Attól még a tesóid érdekelheti és útba tudod igazítani. * Vontam meg a vállam ás már haladtam is tovább, mikor újra megszólalt. Vártam a kérdés második felét, de megállni csak akkor álltam mikor szólt. Szavaira majdnem kapásból megkérdeztem, hogy hova akar menni, de ez azért még Tőlem is szokatlanul buta kérdés lett volna.* - Nyolcra, van még egy óránk… Nem messze innen van az Upper Deck, de az egy disco és csak elmentem előtte párszor, szóval gőzöm sincs milyen és talán nem érdemes egy órára bemenni. Elmehetünk az Orfeumba, de ott nyüzsi van minden este, azonban a hátsó bokszoknál nem olyan vészes. Vagy visszasétálhatunk az O’Connorsba ami mellett utoljára eljöttünk, tipikus kocsma, billiárd, talán még csócsó is bár ebben nem vagyok biztos, zenegép meg ilyenek. De ha az utóbbi, akkor neked kell megvédened, ha gond van… * Kacsintottam rá. Persze, nem gondoltam komolyan és minden vonásom erről árulkodott. Csakhogy azt a részét, hogy meg kéne védeni. A balhé elkerülését nem tudtam garantálni. Mondjuk azt nem csak itt nem, hanem máshol sem. Szóval rajta a döntés, hogy mit szeretne. Ahova kéri, oda vezetem. Legfeljebb ott is hagyom egy térképpel a kezében, ha megtetszik neki és nekem meg jönnöm kell már, de maradna.*
//Csak azokat mondtam, ahol van szabad topik, szóval ha döntöttél oda is írhatsz már.//
Fogvacogtató hideg este volt a mai is, amihez még mindig nem sikerült hozzászoknom. Azt már megtanultam, hogy igencsak rétegesen kell öltözködnie az embernek, ha nem akar jégszoborrá avanzsálni errefelé, de megszokni akkor sem tudtam. Alig egy hete, hogy a városban vagyok, de aránytalanul sokszor jut eszembe a napsütéses California. Sokszor gondolok vágyakozva a finomszemcsés forró parti homokra, amelyben gyakorta mezítláb sétálgattam, az óceánt bámulva. Itt, Fairbanksben pedig a csinos kis csizmáimba sokszor kénytelen vagyok sízoknit húzni. Persze, tudtam, mire vállakozom, így csak magamat okolhatom a választásom miatt. Végülis még van rá esély, hogy egyszer megszokom a klímát. Ha elég ideig maradok...
Alig múlt hét óra, mikor kiléptem az élelmiszer üzletből és a parkolóban álló autóhoz lavíroztam a kezemben tartott két hatalmas papírzacskóval. Némi ügyeskedés árán felnyitottam a csomagtartót és belepakoltam, amit kellett. Nem éreztem még elég fáradtnak magam, bár elég hosszú napom volt, ezért döntöttem a felfedező-séta mellett. Évtizedekkel ezelőtt jártam már itt, ám azóta sok minden változhatott. Arról nem is beszélve, hogy a város nagy része egyébként is ismeretlen volt előttem.
A sétány szinte tökéletesen kihalt volt. Egyetlen emberrel találkoztam csak, de ő sem festett túl jól. Az öltözéke rendetlen volt, az arca feszültségről árulkodott, de én nem foglalkoztam vele. Sietve lépdelt el mellettem, nekem pedig átfutott a fejemen, hogy talán érdemes lenne visszafordulnom. Mégsem tettem. Nem vagyok sem ijedős, sem könnyen megfélemlíthető típus. Tovább sétáltam. Bár ne tettem volna. Willnek köszönhetően beavatottnak vagy minek számítok, de ez még nem jelenti azt, hogy ne rázott volna meg, amit láttam. Életemben először voltam szemtanúja, hogy egy férfi valamiféle torz, humanoid farkasféleségből emberré alakul. Nem olyasmi ez, amit könnyen megemészt az ember, aztán továbbsétál. Nem is hiszem, hogy megtehettem volna. Néhány pillanatig csak dermedten bámultam arra a helyre, ahol épp az előbb történt valami olyasmi, ami megrengette az én jól felépített kis világomat.
Mikor végre magamhoz tértem a bénultságból, már késő volt. Észrevett. Sarkon fordultam és sietős léptekkel igyekeztem vissza az autóm felé. Nem tudtam, lehet-e esélyem elérni, de nekem az is megfelelt volna, ha olyan nyílt területre érek, ahol nincs fedezék és talán emberek is járnak arra. Nem volt még túl késő, így talán erre lehetett esélyem.
Szinte a semmiből termett előttem egy ballonkabátos férfi. Fehér, meztelen lábszára, amely kilógott a kabát alól szinte világított. Villogó szemekkel meredt rám, de egyelőre nem szólalt meg és nem is mozdult. Megpróbáltam oldalra lépni, hogy kikerüljem, de ismét elállta az utamat. Kétszeri próbálkozás után feladtam a dolgot. Nyugalmat erőltetve a hangomra nagy nehezen megszólaltam. - Ha megengedi uram.... sietek - Érdeklődőnek is mondtható pillantást vetett rám, miközben ajkai farkasvigyorba húzódtak. Oké, talán nem farkasvigyor volt az, de az asszociációmra nagyban rásegítettek az előbb látottak. - Megijesztettem? Nem kell félnie tőlem. - A szavai és a belőle áradó ellenségesség szöges ellentétben álltak egymással. Tett felém egy lépést, mire én hátrébb léptem egyet. Aztán még egy lépést. Mire észrevettem, már egy vékony fatörzs és a férfi közé szorulva álltam. Mostmár féltem. Nem is kicsit. A megjátszott nyugalom álarca lemállott az arcomról és ha eddig valami csoda folytán nem érzékelte volna, akkor mostmár tisztán láthatta is, mennyire megijesztett. - Engedjen el, kérem. Itt...itt az összes pénzem, vigye csak el. - leeresztettem a vállam, mire lecsusszant róla a táskám vállpántja. Tudtam jól, hogy nem ezért jött utánam, de nem voltam teljesen ostoba, hogy önként kiadjam magam. Hogy ezzel a szöveggel rontottam vagy javítottam a helyzetemen, még nem tudtam, de szorgosan imádkoztam egy erre sétáló rendőrért. Persze ez túl nagy kérés volt, szóval bárki másnak is nagyon tudtam volna örülni.
Jack Blackben - nem, nem a színészben, hanem szerény alteregómban -, hogy ha pár röpke órára ki akartam élni mindazt az amerikai életérzést, ami koszként ragadt rám az Atlanti-óceánon való átkelésem óta, akkor vele megtehettem. Suhancokat megszégyenítő lazasággal sétáltam a sétányon, jóízűen rágózva, a világ minden bajára fittyet hányva. A signorina épp nem szorult felügyeletre, így csekély szabadidőm egy részét töltöttem városnézéssel. Városnézés alatt annyit kellett érteni, hogy nyakig felhúzott pajzzsal róttam ezt az isten háta mögötti helyet és próbáltam felmérni, merre nagyobb a helyi falka tagjainak előfordulása, hova járnak sűrűbben, már azok közül a helyek közül, amik nem kifejezetten hozzájuk tartoznak. Semminemű ártó szándékom nem volt - most -, csupán terepszemléztem, s közben a fülemben szólt a zene. Szerettem a technika fejlődését, nagyban megkönnyítette a dolgom, hogy nem kellett a mobiltelefonom mellett mást is magammal hordanom, hogy élvezhessem a jazz és a bluse nyújtotta gyönyört.
A sétámat egy igen kellemetlen közjáték szakította meg, több méterrel előttem tekintetem egy párosra siklott. Nő és férfi. Ezzel önmagában még nem foglalkoztam volna, sőt, azzal sem, hogy a férfi érezhetően vérfarkas volt, ám az már kifejezetten sértette az esztétikai szépérzékem, hogy ilyen bárdolatlan módon készült nekilátni a vacsorához, ráadásul a városban. Mindennek adjuk meg a módját, s helyét, én se a hotel társalgójába piszkítók. Az ilyen barbároktól mindig elfog a csalódottság, hogy ilyen fajtársaim is akadnak. Cazzo! A hím nagyjából egy idős volt velem, pár év lehetett csak köztünk, de őszintén reméltem, hogy fölényeskedő erőfitogtatásra nem lesz szükség. Ha sehogy se lehet eltántorítani, arra az esetre természetesen volt nálam hangtompítóval ellátott fegyver. Kicsi, szolid darab, de hatásos, vészhelyzetekre tökéletes. - 'Estét! - köszöntem a közelükbe érve, jó harsányan, tovább kérődzve a rágógumin, aminek mentolos ízét már csak az emlékem őrizte. - Gondság van? - érdeklődtem, felvonva a szemöldököm, a szavakon nyammogva, s közben a pajzsom tökéletesen fedte farkas mivoltom. Beszéd közben igyekeztem úgy helyezkedni, hogy valahogy bepréselődhessek a nő és a farkas közé. Minden undoromat legyőzve ehhez a művelethez még a kezemet is rátettem a másik mellkasára, hogy távolabb toljam. Nem a külseje vagy a szaga taszított, hanem az egész lénye. - Nem tolod arrébb a biciklit inkább, haver? - kérdeztem a hímtől könnyedén, s látszólag nemtörődöm módon, ennek ellenére minden rezdülésére figyeltem, hogy ha felhúzza magát, időben leállíthassam.
Mindig is nagyvárosokban éltem, de sosem történt még velem ehhez hasonló. Nem próbáltak még sosem kirabolni, bántani egy sötét, kihalt utcán. Újszerű élmény volt tehát, és újszerű volt az a fajta félelem is, amit éreztem. Csak néhány nappal később jöttem rá, hogy sokkal ijesztőbb volt a tudat, hogy bizony rettegek, mint az, hogy egy farkassá átalakulni képes férfi liheg az arcomba. Ennek valójában egyszerű oka van: mindennél jobban összezavart az a felismerés, hogy nem vagyok tökéletesen ura a reakcióimnak és a saját testemnek. Tudtam, hogy könnyű észlelni rajtam a jeleket;remegő kéz, felgyorsult légzés, kitágult pupillák. Az izmaim úgy feszültek, hogy úgy éreztem, bármelyik pillanatban elpattanhat valami, valahol a testemben. Fogalmam sem volt, mit kellene tennem. Átvillant az agyamon, hogy talán arcon kellene csapnom a táskámmal (jókorát tudtam volna ütni, a táska ugyanis tele volt mindenféle haszontalan, de legalább súlyos dologgal), de végül letettem róla. Túl kockázatos lett volna. Aaronra gondoltam, és arra, hogy ilyen fiatalon még nem veszítheti el az anyját is. Az apja már elhagyta, nem maradhat teljesen egyedül. Nem mozdultam, csak reménykedtem, hogy kidumálhatom magam a helyzetből.
Az utolsó kijelentésem nem volt éppen célravezető. A fickó kicsit még közelebb hajolt és ezúttal már tényleg úgy vigyorgott a képembe, mint egy farkas. A képzelőerőmmel sosem volt igazán baj, de most még arra sem volt igazán szükség. - Nem kell a pénzed, anyu! - Nem úgy futtatta végig rajtam a szemeit, mint ahogy egy férfi szokta egy nőn. Sokkal inkább úgy, ahogy egy ragadozó méri fel a zsákmányt. - Akkor eresszen el, felőlem meztelenkedhet tovább, ha ahhoz van kedve - feleltem halkan, naívan azt remélve, hogy meggondolja magát. Ekkor érkezett meg a remélt segítség. Jobbkor nem is jöhetett volna. A dolgok sűrűjébe belesétáló férfi nagyon fiatalnak tűnt és hirtelen egy kellemetlen gondolat cikázott át fejemen. Ez a fiatalember valószínűleg nem tudta, hogy mivel/kivel kezdett ki. Halálos nyugalommal sétált felénk, én pedig már javában véres jeleneteket vizionáltam. Azt akartam felelni a könnyed kérdésre, hogy nincs gond; menjen csak tovább, nem kell, hogy neki is baja essen. Talán okosabb lett volna így tennem. De nem tudtam. Meg sem bírtam szólalni.
Az előttem álló farkas nem ijedt meg. Miért is tette volna? Csak tovább vigyorgott, míg a fiatal férfi oda nem ért hozzánk. Amikor Dominic hozzáért, a farkas villámgyorsan kapott a keze felé és ha elérte erősen meg is szorította a csuklóját. - Miért nem te mész inkább Laza Lorenzo? Vagy unod az életed? - Morgásra emlékeztető hangjából csak úgy fröcskölt a fenyegetés. Erősen a fatörzshöz lapultam és szinte a lélegzetem is visszafojtottam. A táskámban már évek óta lapul egy apró flakon paprikaspray, ezért óvatosan belenyúltam. Egy pillanatig vakon matattak az ujjaim, de végülis hamar rátaláltam az egyik kis rekeszben a sprayre. Egyelőre azonban nem használhattam. Túl közel álltunk egymáshoz, nem lett volna semmi haszna mindhármunkat könnyekre fakasztani.
Felrántottam a szemöldököm arra, hogy elkapta a kezem, de tovább adtam a "halál laza csávót". Adeline még hajdanán megtanított rá, hogy bármi történjék is, a szerep akkor tökéletes, ha minden körülmények között tartani tudom hozzá magam. A kezdők ismérve, hogy egy-egy váratlan pillanatban lehullik róluk az álarc, s mivel nekem több mint két évszázadom volt elsajátítani a rejtőzködés s álcázás nemes művészetét, nem állt szándékomban lebuktatni magam. Sem mint hamis identitás, sem mint vérfarkas. - Mer' te szakadtabb és csóróbb vagy nálam - vágtam rá olyan természetességgel, mintha valóban ez lett volna az érvem, még egy suhancos vigyort is kapott mellé, hogy ne érhessen a hiteltelenség vádja. - Na, menj szépen, jobb lesz úgy mindenkinek! A könnyedségemből mit se veszítettem, az embernő számára pedig egyenesen felelőtlennek tűnhettem. A farkas... nos, ő még mindig nem tudhatta rólam, hogy én is ordas vagyok, tekintve, hogy lepleztem minden erre vonatkozó jellegzetességet. Az álcámból is csupán annyit engedtem, hogy némi nyomatékot adtam a szavaimnak. Igazán kár lett volna, ha egy alkalmatlankodó flepnis miatt kéne mindazt felvillantanom, mit oly bőszen titkoltam. Legalábbis itt és most. Fokról fokra - minden ellenérzésem mellett - jobban a képébe másztam, így késztetve hátrálásra, rendkívüli módon nem akaródzott részemről egy... ilyenre fecsérelni az energiám. Se a magamnál hordott kilenc-milliméterest. Fél füllel érzékeltem, hogy a nő a táskájában kotorászott, reméltem semmi butaságra nem készült. Fogalmam se volt róla, hogy kicsoda ő, azt biztosra vettem, hogy nem őrző, mivel nem lengte körbe az a jellegzetes, mágikus aura, amit mágiahasználó testvéreink felől szoktam érezni, s ha tényleg az, aminek mutatja magát - egyszerű ember -, akkor valóban nem lett volna jó felfedni előtte, hogy mifélék kakaskodnak előtte. - Hord el magad inkább az erdőbe! - mondtam, szinte kértem a farkast, remélve, hogy ebből az utalásból leszűri, nagyon is tisztában vagyok a mibenlétével, ám ehhez nem sok reményt fűztem. Arra mindenesetre számíthatott, hogy ha továbbra sem tágít, s esetleg még valamivel próbálkozik is, azzal csak saját magának okoz fejfájást. Jobb esetben. Rosszabban vihetem majd a signorát emléktörlésre.
Ha valaki már volt az enyémhez hasonló helyzetben, akkor tudja, hogy az elképzelés és a valóság között milyen óriási különbség van. Azt gondoltam, hogy képes lennék higgadtan kezelni egy ilyen helyzetet. Egészen addig, míg bele nem csöppentem egybe. Pszichiáterként volt már dolgom erőszakos emberekkel, de igazából sosem voltam valós veszélyben. Mindig volt mögöttem, körülöttem egy katona, egy ápoló, vagy valaki, aki miatt biztonságban végezhettem a munkámat. Ez itt, most teljesen más volt. Akkor is megijedtem volna, ha egy egyszerű emberrel lett volna csupán dolgom, de ez a... farkasember valóban halálra rémített. Ahogyan a megmentőm felelőtlensége is. - Nem egy ilyen kis mitugrász fogja megmondani nekem, hogy a fxszba lesz jobb. - a támadóm egyre dühösebb lett, ami a fiatalember laza, nemtörődöm stílusát látva nem is volt akkora csoda. Márpedig pont nem a feldühítése lett volna a cél. Bár azt sem hiszem, hogy én egyedül képes lettem volna jobb belátásra téríteni, és rávenni, hogy menjen a dolgára, engem pedig hagyjon egészben elsétálni. Egyáltalán nem olyasfajtának tűnt. Persze mit sem tudok a farkasokról, csupán azt a néhány alapvető információt, amit még réges-rég Will adott tudtomra mielőtt elhagyott. Mondhatom, még annak a kevés infónak is homályba veszett már egy része azóta. Nem tudom, miért, de sosem gondoltam, hogy egyszer majd belebotlom egybe.
A fejleményeket látva - a farkas figyelme már egyáltalán nem rám irányult- egyre kevésbé aggódtam magam miatt, és sokkal jobban a srác miatt. Volt valami hihetetlen magabiztosság a gesztusaiban; az egész lényében igazából, ami kicsit megzavarhatta a másik felet, mivel egyelőre nem támadott. Eleresztette a srác kezét és farkasszemet nézett vele.
Kihasználva az alkalmat, hogy senki sem figyel rám, léptem néhányat oldalra, hogy a közvetlen veszélyzónából kikerülhessek. Legszívesebben a fiatal férfi háta mögé menekültem volna, de az biztosan sokkal szembetűnőbb lett volna. Nem akartam megint visszakerülni a farkas látóterébe. A frászt hozta rám így is, hogy nem velem volt elfoglalva.
A sprayt még mindig a kezemben szorongattam, fogalmam sem volt, mit tehetnék, és egyáltalán tehetnék-e bármit. Ha igen, akkor mikor lenne a legalkalmasabb? Mindenképpen azelőtt, hogy az az állat széttépi a hősiesen ám túlságosan is magabiztosan viselkedő megmentőmet. Amíg ezen gondolkodtam, a dolgok felgyorsultak.
A merész felszólítás nem éppen azt a hatást váltotta ki, amiben azt hiszem ketten is reménykedtünk. A farkas hangosan felmordult, ami egyértelmű jele volt annak, hogy nem hagyja annyiban a dolgot. Erősen mellbe taszította a hozzá nagyon is közel álló férfit és ha sikerült kibillentenie az egyensúlyából azonnal rá is vetette magát. A támadó keze helyett egy állatias végtag lendült ütésre; nem is hittem a szememnek, pedig épp az előbb láttam ennél cifrábbat is. Ijedten léptem még hátrébb és bár az ösztöneim azt ordították, fussak, nem tettem. Nem hagyhattam itt ezt a fiatal férfit -ránézésre alig néhány évvel lehetett csak idősebb, mint Aaron- egy vérfarkassal, még akkor sem, ha érdemi haszna nem volt a jelenlétemnek.
Sokat járok erre, egyrészt, nem szeretek a négy fal között szobrozni, másrészt pedig ide kihozhatom magammal Milot is, és ő sem zakkan meg otthon. A bérház hátránya, hogy nem olyan egyszerű csak úgy kiengedni a szobacirkálót a kertbe. Ezért szeretek több időt tölteni a nagyiéknál, akkor legalább Milo is és én is el vagyunk kényeztetve. Most azonban nyaralnak, úgyhogy nem ugrottam át hozzájuk a délutánra. Egyébként is eléggé az erőtartalékaim végét járom, de szerencsére már hamarosan nyithat a patika, mert beérkezik minden megrendelés, és meglesznek az engedélyek. Már csak a biztonsági rendszerről kell gondoskodnom, a személyzet is rendelkezésre áll, s várják a startot. Mondjuk, őket apa küldi New Yorkból, a felvételeket nem én intézem, igazából, nincs is túl sok beleszólásom a dolgokba egyelőre. Úgy van vele, hogy előbb bizonyítson valaki, utána kap előjogokat, sokak szemét már így is szúrja, hogy a kicsi lánya kapta meg a vállalat egyik új gyógyszertárát. Én igazából nem bántam volna, ha teljesen alulról kell kezdenem, de azt hiszem, folyamatosan úgy érzi, hogy kompenzálnia kell velem szemben, ami valamilyen szinten talán igaz is. Könnyű, vászon rövidgatyó volt rajtam, és egy spagettipántos top, a hajam copfba kényszerítettem, mert így kényelmesebb volt, meg egyébként se szálljon összevissza, ha Miloval futkározom. A két éves, fehér bundájú havanese kutyusom engedelmesen sétált a lábam mellett, de tudtam, hogy alig várja, hogy elengedjem, és játszunk egy kicsit. Szeretett a fűben hempergőzni és szaladgálni, s többnyire én is úgy néztem ki egy-egy séta után, mint akivel feltöröltek egy rétet… - Jól van, Milo, mindjárt odaérünk, és kiloholhatod a lelked. Pillantottam le, és néztem a nagy barna, okos szemeibe. Mindig is félelmetesnek találtam, hogy mennyire képesek szeretni és ragaszkodni a kutyák. Anno a pszichológusom javaslatára vettem, terápiás célzattan, és nagyon sokat segített, hogy szinte mindig mellettem volt. Igaz, egyértelműen gyerekpótlék is volt, de szerencsére ez csak nekem volt a napnál is világosabb, a környezetem nem ismerte a történetemet. Milot meg nem érdekelte, hisz így is, úgyis szerettem. Lekanyarodtam a sétányról a füves részre, ahol már pár gazdi szórakoztatta a kutyáját, de nem féltettem a sajátomat, okos jószág volt, ha hívtam, jött, és sosem kötekedett más állatokkal. Jobban szerette az embereket, néha elég nehéz volt elrángatni egy-egy neki szimpatikusabb egyed mellől. Engem nem zavart, szerettem ismerkedni, de nem mindenki volt így vele, szerencsére azonban mindig könnyen kiszűrtem, kinek a közeléből kell elrángatnom Milot. - Jól van, okos kutya. Simogattam meg, mikor leült a lábam mellett, hogy levegyem róla a pórázt, így gyorsan lecsatoltam a hámról, majd előkaptam az övtáskámból a labdáját, és eldobtam, ő pedig már szaladt is utána pár vakkantás kíséretében. Vidáman felnevettem, és figyeltem, ahogy száguld a kis vattapamacsom az apró lábain. Ez megismétlődött még párszor, majd sokadik alkalommal már nem felém szaladt, hanem egész más irányba. - Hé, Milo, ide hozzám! Csattantam fel határozottan, s láttam, hogy épp egy gyanútlan nő felé rohan, én meg kezdhettem aggódni, hogy az illető vajon sikítófrászt kap a kutyáktól, és olyan, mintha minden nap menstruálna, vagy éppen bírja őket, és nem fogja zavarni, hogy letámadja a kis eb, persze, képletesen szólva, elvégre, csak játszani akart.
Mostanság túlságosan sokat ülök otthon a szobámban a gépem előtt. A rám kirótt feladat sajnos megköveteli és mivel egyáltalán nem vagyok elégedett magammal, így rengetegszer újrakezdtem már. Olyan munkát szeretnék kiadni a kezemből, ami tényleg jól sikerült. Biztosra akarok menni, hiszen kell nekem az az állás. Most viszont egy kis kikapcsolódásra van szükségem, friss levegőre, szórakozásra. Nincs is hát jobb megoldás, mint bejönni a városba. Úgy is el kellett már intéznem egy-két fontosabb dolgot, visszafelé van hát egy kis időm, hogy azt csináljam, amit szeretnék. Választásom így hát a közeli kis parkra esett. Bakancsom alatt megcsikordulnak az apró kavicsok, lassan haladok előre, céltalanul bóklászom. Jobban mondva van célom, olyan valamit, vagy valakit keresek, akit lefotózhatnék. Vállamon átvetve a fotótáskám, ám most üresen lötyög a hátamnál, hiszen a márkás masina a kezemben pihen. Még azt sem tudom, mit szeretnék lencsevégre kapni, a természetet, vagy inkább embereket, netán az itt rohangáló kutyákat. Nos, előbb-utóbb úgyis eldől majd. Egy kis füves tisztás mellett haladok el, jó pár eb és a gazdijuk tölti itt a szabadidejük, labdák repülnek, kutyák rohannak utánuk. Kezembe veszem a masinát, távoli képet csinálok az önfeledt szórakozókról, majd közelebb is ballagok hozzájuk. No nem túl közel, távolabbról kattannak el a képek most is, de ha szeretném, hogy komolyabban látszódjanak a dolgok, akkor közelednem kell. Leguggolva állok meg egy fa alatt, egy-két közelebbi párosra tökéletesen rálátok innen, így első körben innen készítem a képeket. Ám alighogy elkattintok egy-kettőt, azt veszem észre, hogy az egyik blöki felém rohan. Nem félek tőlük, így hát nyugodt szívvel kapom le a felém közeledő állatot, jó pár érdekes képet készítve a futás mozzanatáról. A gépet persze időben biztonságba helyezem, kicsit megemelve azt a kezem, amelyikkel fogom. A másik kezem persze így még szabad, nem vagyok hát rest megvakargatni az engem letámadó kutyát. - Szerbusz, kis pajtás! Csak nem megtetszettem neked? Bolond lennék elzavarni, vagy sikítva futkorászni, elvégre ez csak egy kutyus, méghozzá a barátságosabb fajtából, így semmi kifogásom ellene. Amúgy is szeretem az állatokat, otthon is volt egy házőrzőnk, és bizony be kell valljam, olykor sokkal jobb társaság, mint az emberek. Hallom közben, hogy a gazdája a kutyusnak kiált, de ha Milo nem tér vissza a nőhöz, akkor nyugodt szívvel folytatom tovább a dögönyözését.
Mikor már úgy tűnik, megtalálta a mai szórakozását, legalábbis, nem szándékozik hozzám visszajönni. Nem mintha egyébként ne hallgatna rám, csak épp elég ritka, hogy rajtam és a nagyiékon kívül bárki jól megdögönyözné. Sokan még csak rá sem pillantanak, ha elsétálunk mellettük, olyankor mindig megállapítom magamban, hogy egyesek mennyire savanyúak képesek lenni. Nem baj, nem az én problémám, hogy van, aki képtelen mosolyogni. Magamban általában találgatni szoktam, hogy mi lehet az a nagy probléma az életükben, amiért nem derül fel sosem az arcuk. Vannak sanyarú sorsok, ezzel tisztában vagyok, de a legtöbbeknek biztos nem akkora a problémájuk, hogy ne tudnák megoldani. Hm, vajon miért is kezdtem már megint filozofálgatni? Mindegy. Mivel Milo nem méltóztatik visszajönni, hát megyek én, hogy nyakon csípjem. Persze, nem szó szerint, és mosolygok is, mivel úgy tűnik, nem a boncolgatott kategóriába tartozik a nő, akihez odaszaladt a kis szeretetgombócom. Látom, ahogy vadul csóválja a farkát, és újra meg újra megkísérli megnyalni az őt simogató kezét. Hiába na, nem sikerült leszoktatnom eme szokásáról, bár töredelmesen bevallom, nem is akartam. Én így imádom, és szerintem nagyon is aranyos tőle, már amíg marad a kéznél, és nem arcon akar nyalni valakit. Nos, azt általában senki sem díjazza, amit nem csodálok, de én már megszoktam. Mikor már közeledem a nő felé, megszólalok, mert bár úgy tűnik, nem bánja a dolgot, de azért egy bocsánat kérést megereszthetek felé, sosem lehet tudni, mit takar a látszat. - Ne haragudj, hogy így letámadott! Mosolyogtam rá gondolkodás nélkül, szerettem közvetlenebb lenni mindenkivel, így könnyebbnek éreztem a boldogulást, a csigaházamba könnyebb visszavonulni, miután már falakba ütköztem, de sosem indítottam úgy, hogy azzal ne lehessen mit kezdeni. - Biztos megérezte, hogy bírod a kutyákat. Ez elég nyilvánvaló volt, reméltem, hogy az embertársaival is így volt, nem pedig az a magába forduló, magányos típus, mert akkor nem lesz épp hosszú életű az ismeretségünk. Annyira nem csattantam ki a pozitív energiákból, hogy másik falait próbáljam meg lebontogatni. - Egyébként, Milo a neve, és nem szokott ilyesmit csinálni, bár, az is igaz, hogy a legtöbben nem vesznek róla tudomást. Sóhajtottam fel, hm, jó lenne, ha néha nem csacsognék ennyit, de hát na, valahol el kell kezdeni, mégsem nézhetem néma csöndben, míg elszórakoztatják egymást a kutyámmal, az valahogy nem menne. - Szólj csak, ha zavar, de ő már nem fog békén hagyni, amíg ki nem használta az alkalmat. Pillantottam szeretettel a kutyámra, aki hamarost már a hátára is hemperedett, hogy a hasát mutassa Payne felé, nyilván némi pocaksimi reményében.
Csak tovább szélesedik a mosolyom, ahogyan a kutyus próbálja megnyalogatni a kezem, amit meg is engedek neki. Nagyon szeretem az állatokat, szeretnék majd magam is egyet, macskát, kutyát, igazándiból mindegy, csak tudjak olykor kit dögönyözni. Nem is kell sok, hogy a kutya után megérkezzem a gazdája. A bocsánatkérés hallatán felemelem a fejem, hogy a másikra tudjak pillantani, ajkaimon továbbra is ott a mosoly. - Ugyan, ne viccelj. Nem történt semmi probléma. Siklanak vissza szemeim a kutyára és tovább vakargatom a füle tövét. Elégedetten konstatálom magamban, hogy nem egy mogorva valakit fogtam ki, aki ki nem állhatja, ha bárki idegen nyúl a házi állatkájukhoz. Ez az illető még beszédbe is elegyedik velem, ami tök jó érzés, tekintve, hogy alig ismerek itt valakit. - Nagyon jó megérzése van akkor. Nem pillantok fel a nőre, figyelmem a kutyáé, kinek hamarosan a nevét is megtudom. - Nahát, Milo, milyen szép neved van. Mondom ezt a kutyának, miközben kezem továbbra is simogat, vakargat. Ritkán találkozom kutyákkal, pláne ilyen barátságossal, így hát kihasználom az alkalmat. Talán még pár fotót is tudnék majd róla csinálni, egy-két darab már sikerült, amikor felém rohant, és noha nem tudtam őket megszemlélni, szerintem nagyon is jól ikerültek. - Manapság már a legtöbb ember ki sem lát a saját kis világából. Vonom meg a vállam, ezzel is jelezve, hogy nem kell velük foglalkozni. Bosszantó, igen, tudom jól, de néha jobb elsiklani az ilyenek fölött. Ezek a személyek nemhogy az állatokról nem vesznek tudomást, de olykor még már emberekre is jó magasról és ívesen.. - Dehogy zavar! Sőt. Ritkán futok össze ilyen barátságos kutyákkal. Pillantok fel a másikra, egy barátságos, kedves mosolyt megeresztve. Közben érzem, ahogyan a kezem alatt Milo a hátára hemperedik, nem is kell nekem több jelzés, egyből a hasát kezdem vakargatni. - Egyébként Payne vagyok. Kezet is nyújtanék, de hát.. Mosolyodom el újfent, kicsit hosszabb időre megemelve a vállaim, ezzel is jelezve, ha tudnék, bizony nyújtanám a praclim kézfogásra, csakhogy mindkét mancsom foglalt. Egyikben a gép, másikkal a kutyust dögönyözöm. - Nagyon szép kutyus.
Mosolyogva állapítom meg magamban, hogy tényleg nem egy lökött nőszemélyről van szó, akinek az a legnagyobb problémája az életében, hogy ne nyálazza össze egy kutya. Mondjuk, nem is tudom, miért csodálkozom, Milo jó emberismerő, nem sokakhoz szokott odaszaladni, azt hiszem, ösztönösen érzi, hogy ki bánna jól vele. - Igen, nagyon jól megy neki a dolog, szerencsére nem szokott tévedni. Pillantok szeretettel a fehér szőrpamacsomra, tulajdonképpen hálás is lehetnék neki, hiszen általa sokkal könnyebb olyan emberekkel ismerkedni, akik jó eséllyel nekem is szimpatikusak lennének, viszont kutya nélkül nem állnánk le beszélgetni. Bár közvetlen vagyok, de egyáltalán nem az a típus, aki csak úgy szóba elegyedik bárkivel bármiféle értelmes ok nélkül. Néha szabályosan féltékeny is lehetnék rá, hisz olyan könnyen el tudja varázsolni az embereket, fordult már meg a fejemben, hogy talán jobb lenne kutyaként élni a napjaimat, amikor is az lenne a legnagyobb problémám, hogy az általam olyannyira szeretett kétlábú miért nem foglalkozik velem a nap 24 órájában. Na de, nekem nem ilyen lét jutott, és bár alapvetően szeretek élni, néha hajlamos vagyok kicsit magamba zuhanni, bár mentségemre legyen mondva, én ezt legnagyobb magányomban teszem. - Nem, sajnos tényleg nem, mindenkinek megvan a maga problémája. Vonok vállat én is, mert hát, engem az ilyen emberek épphogy semennyire sem érdekeltek. Mégis mi értelme egész nap lehorgasztott fejjel, esetleg a mobilunkat bújva mászkálni, anélkül, hogy bárkire is csak úgy rámosolyognánk? - Szerencsém van vele, nagyon jó természete van. Örülök, hogy ennyire bejön valakinek a kutyusom, engem is jobb kedvre derít, bár most alapvetően nem volt hiba a hangulatomban, ha Miloval foglalkozhatok, az nálam a nap csúcspontja, az egyetlen értelmes férfi volt az életemben, állítom. Jó látni a nő kedves arcát, és már nem is zavar annyira, hogy Milo lerohanta, hisz nem kell kényelmetlenül éreznem magam és szabadkozni. - Örvendek, Payne, én Naomi vagyok! Igen, igen, megértem, Milo követeli a kényeztetést. Nevetek fel vidáman, majd hálás pillantással nyugtázom a dicséretet, nem mintha ez nekem lenne köszönhető, de Milo aligha értékeli a bókokat, annál inkább a hasa simogatását. - Neked nincs kutyád? Kérdezek rá, s természetesen időközben kiszúrtam a fényképezőgépet is, így hát még egy kérdést megeresztek felé. - Fotós vagy esetleg? Kíváncsiskodok, nem mintha zavarna, ha esetleg pár pillanatképen feltűnök, egyszerűen csak érdekelt a dolog.
Kezdőlap
