- Csak vicceltem! – nevettem én is, mert egyértelmű volt, hogy ő nem láthatott ijesztőnek. Sőt, a legtöbben egyenesen eltiporható leányzónak gondoltak szerintem, de ez engem cseppet sem zavart. Elég, hogy én tudtam róla, hogy ez nem lehetséges, még ha néha legszívesebben hagytam volna, hogy mindenki levegőnek nézzen. Időnként voltak depresszívebb időszakaim, éppen most éltem azt, amelyiknél mélyebben még sohasem voltam, de reméltem, hogy az új hely és Emma talán majd segítenek. Minden hitem ebben volt, mert ha ez nem fog megvalósulni, akkor bizony könnyen lehet, hogy tényleg valaki bele fog döngölni a földbe, méghozzá végérvényesen. Az efféle félelmeimet azonban nem oszthattam meg a mellettem sétáló fiatal férfival, és amúgy sem szerettem volna belevonni a lelki gondjaimmal kapcsolatos zűrökbe. Épp elég, hogy nekem meg kell birkóznom velük. - Köszönöm, de már régen történt! – a mosolyom halványodott ugyan, de a kezemmel tett mozdulat arról árulkodott, mintha nem lenne fontos. Pedig nagyon is az volt, mert ugyan nem haltak meg, de mégis elveszítettem őket, és ez nagyjából ugyanazt jelentette. Legalább tudtam róluk, hogy minden rendben van velük, azzal is tisztában voltam, hogy a testvéreim miként házasodtak meg, és szép lassan alapítottak családot, mivel a média időnként foglalkozott velük. A gyerekük eltűnése pedig lassacskán a feledés homályába veszett, ezzel is megkönnyítve talán a továbblépést számomra. - Köszönöm, nagyon kedves vagy! – tényleg így gondoltam, és ez valahol meg is lepett. Talán, ha szemfülesebb volt, akkor a hangsúlyból következtethetett erre, ha nem, akkor az sem baj. Nem akartam azt érzékeltetni vele, hogy annyira nyomorult vagyok, hogy még egy vadidegen társaságára is ennyire nagyon vágyakozom. Pedig az emberi kedvesség néha képes volt levenni a lábamról, már annyival is, ha esetleg elejtettem valamit, és egyből odaugrott valaki, hogy kisegítsen. Duane ennél sokkal többet tett értem, és talán még mondtam volna valamit, ha nem jön nekem az a vadbarom akkora lendülettel, hogy kis híján lesodort a járdáról is. Igazából ez csak azért történhetett meg, mert el voltam gondolkozva, ha nem így lett volna, akkor valószínűleg reflexből reagálok erre a mozdulatsorra, és akkor már most rossz vége lett volna a találkozásnak. Én azonban minden tőlem telhetőt megtettem azért, hogy visszafogjam a kitörni készülő indulataimat. Nem is volt ezzel gond, halkan elrebegtem a bocsánatkérést, de nagyon úgy tűnt, hogy süket fülekre talált. Akkor kezdtem igazán pánikba esni, amikor magukkal akartak vinni, és még az a kés is előkerült. Tekintetem riadtan kapkodtam ide-oda, de nem amiatt aggódtam, hogy mi fog velem történni, és ez a kettő el akar magával vinni, hanem sokkal inkább amiatt féltem, hogy mi lesz ennek a következménye, ha előhívják belőlem a bestiát. Márpedig nagyon, de nagyon jó úton haladtak, mert mélyebben vettem sokkal a levegőt, hátha megnyugszom tőle. Csak szépen, egyenletesen Cassie, és akkor nem lesz gond! Mantráztam is magamban, néhány pillanatra elfelejtkezve a külvilágról. Pont annyi volt, hogy nem vettem észre, ahogyan Duane hátranyúlt. Ha láttam volna, akkor biztosan kapcsolok, vagy legalábbis furcsának találom, de tekintetem csak és kizárólag a késre és az azt tartó férfira szegeződött. Megtehetném, hogy kirántom a kezéből, a seb is gyorsan begyógyulna viszonylag, de túl nagy feltűnést keltenék vele, és egyelőre még nem akartam magamra felhívni a figyelmet a városban lakó farkasok részéről. - Mégis mit akarnánk? Csak szórakozni egy kicsit! Na tűnj el, haver, mielőtt használná azt a kést. Hidd el, elég jó benne! – röhögött fel az, amelyiknél nem volt semmi, rábökve elismerően a társára. Szerencsére, mivel kirántottam a karomat az imént, így már egyik sem fogott, ezért volt esélyem hátrálni két lépést, valahová Duane mögé. Fogalmam sem volt róla, hogy miből gondolta, hogy tudok vigyázni magamra. Hogyan is tudnék, mikor ön- és közveszélyes vagyok jelenleg? Akár egy időzített bomba… - Csinálj valamit, kérlek! – súgtam oda a mellettem álló srácnak, és a fél kezemmel még el is kezdtem vakon tapogatózni a karja után. Abban bíztam, hogy a hirtelen mozdulatok kerülésével én sem leszek idegesebb, és ők sem fogják fel támadásnak a viselkedésemet. Egyre nehezebb volt a bennem élő fenevadat a láncokon tartani, szépen szemenként tépte el azt, ami a háttérben tartotta őt. A koncentrálás már-már fizikai fájdalmat okozott, de reméltem, hogy Duane csak azt hiszi, hogy nagyon megijedtem. Igen, ez lenne a legjobb, utána pedig amint lehet, eltűnni a közeléből. Mielőtt még baja esik. Miattam. Általam.
Duane a verekedés kialakulása közben még tudott arra figyelni, hogy Cassie-n aggódás látszott. Egy vérfarkasnak nem kellene két ilyen suhanctól tartania. Duane-t félthette volna esetleg, nem ismerték régóta egymást, de ennyi jószándékot a kubai látott a nőben. Ami a rosszabb eshetőség volt, hogy Cassie saját magától félt. Attól, hogy kiszabadul a benne lévő és nem tudja majd visszaterelni, mint elkóborolt birkát a juhászkutya. Ez tényleg ijesztő lehetőség volt és egy fiatal farkasnál nem is lett volna kizárt. A támadó páros erőviszonyait Duane úgy mérte fel, hogy a késes a főnök, akinek a nadrágjába kisgyerekként kapaszkodik a másik. A vezetőt, a fekete hajút kell megleckéztetni, aki belevitte a társát a balhékba. Sok ilyet látott már a kubai és ez a módszer is bevált már párszor. Ha téved, akkor majd mással kell próbálkozni, de most ebben látta a megoldást. Kicsit megnyugtatta, hogy a nő a háttérbe húzódott. Úgy talán nem lesz baj. A kés persze veszedelmes fegyver tud lenni gyakorlott kézben, de Duane-nek is volt ám tapasztalata az utcai harcokban. Az Őrzőknél pedig komoly képzést, rendszerezett harci ismereteket tanult. Cassie az érintésével meglepte és egy pillanatig arra figyelt, hogy hátulról hozzáértek. A késes észrevette ezt és kihasználta. Szúrt Duane bal karja felé. Nem akarta megölni, csak elijesztette volna egy kisebb sebzéssel. Ez biztos bevált már neki és nyilván kevesen akarnak harcolni megvágott karral. De akiknek elveik vannak és kiállnak másokért, azok ilyenkor sem adják fel. Pláne komoly harci tudás birtokában. A kubai gyorsan reagált. Jobbal elkapta a késes kezet úgy, ahogy tanulta az ilyen helyzetek kezelését. A támadó csuklóját befordította az alkar belső része felé és ennél fogva rántotta el oldalra. Hátrafelé akarta volna, de ott volt valahol Cassie és így bezavart. Másik kezével a srácot a nyakszirtjénél fogva a földre nyomta. A társa kicsit megijedt, hogy így elbánnak a haverjával, de ő is tudott valamit. Egy boxert kapott elő és ráhúzta az ökleire. Duane közben féltérdre ereszkedett és a betonba verte a késes fejét határozottan. Felemás eredményt ért el. A kés kipottyant a támadó kezéből, pont bele egy csatornanyílásba a rácson keresztül. A földrenyomott srác vérző homlokkal pánikolva kiabált: - Drew, adj neki! A kubainak most nem sikerült elég gyorsan reagálnia és a boxeres ököl hókon kapta. A homloka fel is szakadt és vérzett. A kubai megtántorodott, de egy féltérdről indított ugrással nagyot húzott be a barna hajú srácnak. Most ott állt előtte, a másik pedig a földről próbált feltápászkodni kicsit szédülő, kába fejjel. Drew-nak kemény hasa volt és jó reflexe. Rögtön befeszítette a hasizmát, mikor támadták és így jobban bírta az ütést. Duane nyaka felé sújtott a boxeres öklével.
Nagyon kezdett számomra aggasztóvá válni ez a helyzet. Azt hittem, hogy kihátrálhatunk ebből a verekedésből, de ha valaki balhét akar, akkor a másik fél hiába szeretne szabadulni belőle, általában úgyis addig provokálják, amíg nem lép ő is. Én ebben a különös helyzetben nem csak attól tartottam, hogy Duane vagy én megsérülünk, hanem még szerencsétlen támadóink épségét is a szívemen viseltem, mert ha rajtam múlna, akkor az nem maradna meg. Ebben egészen biztos voltam, mert a farkasom nem szokta tűrni a fenyegetést. Ő agresszív, kíméletlen vadász, hála Colinnak. Én pedig féltem tőle, féltem magamtól, féltettem őket is. Annyira nevetséges ez az egész helyzet, és én mégis annyira szorongtam, mint mostanság egyszer sem. Vártam én a nagy megváltást a mellettem álló sráctól, de szegény kettő elleni harcban nem valószínű, hogy győzedelmeskedni fog, de ha én teszek valamit, akkor azzal máris feltűnést keltettem, amit semmilyen körülmények között nem szabad. Ez volt az első dolog, amit megtanultam, és ez volt, amit szinte belém vertek, mikor vissza akartam menni a családomhoz, legalább elbúcsúzni. Nem, nincs búcsú, nincs semmi, csak az új életem, ez a borzalmas valami. Mire magamhoz tértem a mély merengésből, minden olyan gyorsan történt. Hirtelen mozdultak, még az én szememnek is, a kés pedig máris lendült előre. Magamban azért fohászkodtam, hogy nehogy eltalálja Duane karját a pengével, mert akkor aztán végképp baj lesz, ha még a vér szagát is megérzem ebben a mostani idegállapotban. Túl sok volt most már nekem a feszültség, egyszerűen nem tudtam vele mit kezdeni, ráadásul annyira koncentráltam arra, hogy bent tartsam a farkast, hogy érdemben semmit nem tudtam tenni annak érdekében, hogy a hős megmentőmnek a segítségére siessek. Pedig egészen biztos, hogy fél kézzel is elbántam volna mind a kettővel, harctudás nélkül is. Az azonban sokkal jobban meglepett, hogy a békésnek tűnő új ismerősömet korántsem kellett félteni. Szemeim hatalmasra nyíltak a filmbeillő jelenet láttán, de mozdulni nem bírtam. Mintha földbe gyökerezett volna a lábam, pedig a kés már nem volt a támadó kezében, az illető pedig majdhogynem mozdulatlanul feküdt a földön néhány pillanatig. Már majdnem megkönnyebbültem, amíg nem jutott eszembe a másik fiú. Csak akkor kapcsoltam, amikor a földön fekvő biztatni kezdte a társát, hogy támadja meg Duanet. Valamit tényleg lépnem kellett, de annyira féltem attól, hogy milyen következményei lesznek, hogy egészen a végsőkig húztam a pillanatot. Addig, amíg a homlokára nem vitték be az ütést, kiserkentve ezáltal a vért. Egyből az orromhoz kaptam a kezemet, hogy minél később érezzem meg, de talán már most is késő volt. - Ne, ne, ne, ne! – dünnyögtem magam elé kétségbeesetten, ide-oda kapkodva a tekintetem. A helyzet korántsem tűnt biztatónak, én pedig az előtt léptem, hogy jobban meggondolhattam volna. Biztos kézzel kaptam el a lendülő kart, még az előtt, hogy felsérthette volna Duane nyakát is. Próbáltam szájon át lélegezni inkább, de ahogy elragadott az indulat, szemeim megvillantak, szorításom pedig olyan erősre sikeredett a kissé kontrollálatlan viselkedés miatt, hogy megreccsent az ujjaim alatt a srác csuklója. Amint felfogtam, hogy ez a fájdalmas hang miattam keletkezett, pánikszerűen eresztettem el, a keze után kapó fiatalembert. - Sajnálom! Annyira sajnálom! – kaptam az arcomhoz, hogy ne is halljam a fájdalmas nyögéseket, félig-meddig igyekeztem eltakarni a füleimet is. Az pedig, hogy ránézzek Duane-re, abszolút ki volt zárva. Máris a menekülési útvonalamon gondolkoztam.
Duane azt nem hitte volna, hogy Cassie még a támadókat is félti. Jószándékúnak látta, de azt is érezte benne, hogy mindent azért nem tűr el. Ezek ketten pedig adtak elég okot, hogy ne szánakozást érezzen irántuk, hanem ellenszenvet és hogy ne sajnálja őket. Érdekes lesz majd utólag megbeszélni, ki hogy élte meg ezt a küzdelmet. A másik fura dolog pedig az volt, ami csak egy villanásnyi ideig futott át a kubai fején. Nem ért rá ezzel foglalkozni, de leesett neki, hogy most egy vérfarkast védelmez. Ez volt az első alkalom. A gyakorlásokon, vizsgákon is problémás farkasok kerültek terítékre, nem olyanok, akik elbújtak az Őrzők mögé, hogy azok védjék meg őket emberektől. Nagyon nem lepte meg és nem ütötte szíven a dolog, hiszen ez is a feladatok közé tartozott. Embereket farkasoktól megvédeni, farkasokat emberektől megvédeni. Csupán érdekesség volt, hogy most élt át először ilyet. Arra nem tudott figyelni, hogy Cassie mit csinál a háttérben. Magában kérlelte az ősöket, hogy ne változzon át a fiatal nő, mert az nagyon gáz lenne itt az utca közepén. Főleg Cassie-nek, de Duane is nehezen birkózna meg a feladattal. Szóval nemhátra figyelt, hanem előre, de mielőtt ő reagált volna, a nő kapta el a boxeres kezet. Drew szája görcsbe állt és a megrökönyödéstől még kiáltani se tudott. Duane gyorsan megoldotta, orrba vágta a srácot. Mellettük elhúzott egy busz, aminek ablakában az elektronikus kijelző mutatta a végállomást: Dunkel Street. Ezzel kellett Cassie-nek mennie és nem volt olyan messze a buszmegálló, hogy futva ne érje el. Még csak farkastempót se kellett felvennie, sima emberi gyorsasággal utolérhette. Duane észre se vette volna, ha a nő távozik, mert a két fickót figyelte. A másik már felállt és belátta, hogy ebből nem lesz szórakozás. - Futás! - adta ki a vezényszót és Drew-val együtt elinalt. A kubai nézte őket, hogy nem térnek-e vissza. Csak amikor eltűntek a sarok mögött, akkor fordult a háta mögé, ahol Cassie eddig állt. A helyzet megoldódott és sikerült két suhancot megfegyelmezni. A kubai örült volna, ha ezek után nem egzecíroztatnak senki mást, de ebben nem lehetett biztos. Feljelentést nem tett volna, a farkasügyek elég kényes témát képeztek. Cassie-nek például meg kéne magyaráznia, a törékeny alkatával hogy tudta megroppantani a boxere támadó csuklóját. Duane látta, hogy a nő is megijedt a tettétől. Meg akarta vigasztalni és közben egy zsebkendővel kezdte törölni a homlokáról a vért.
Az a meglepettség, ami átsuhant a srác arcán, még nagyobb bűntudatot keltett bennem, mint amekkorát el tudtam képzelni eddig. Sohasem bántottam még senkit, vagy legalábbis embert nem igazán. Egyszerűen még nem kerültem olyan helyzetben, amikor meg baj volt, akkor mindig akadt mellettem valaki, mert nem nagyon mertek egyedül az utamra engedni. Most bezzeg senki nem volt, akire számíthattam, és ha Duane nem lett volna ilyen erős, akkor talán most még nagyobb bajban lennék. Már így is rázós volt, hogy valamilyen szinten felfedtem magam. Pánikba estem. Nem tudtam, hogy mit tegyek, de valamit muszáj volt tennem. A tanácstalanság érzésével telve néztem körül, míg a fájdalmasan dünnyögő férfi összeszedte magát. Azt a pillanatot még pont elkaptam, amikor Duane utoljára még orrba gyűrte a támadónkat, de a további eseményeket, és a két férfi távozását már nem szándékoztam megvárni. Helyette gyorsan összeszedtem magam, és a táskámat felmarkolva gyors lépésekkel, szó nélkül hagytam magam mögött a triót. Nem akartam hátranézni, nem akartam azon gondolkozni, hogy mi lesz ebből az egészből. Egyszerűen csak szabadulni akartam ettől. Hála istennek a busz pont az volt, amelyik oda vitt az információs irodához. Még jó, hogy legújabb ismerősöm elmondta az utca nevét, a buszon pedig pont az volt kiírva végállomásnak, mert máskülönben nem tudtam volna, hogy jóra szállok fel. Talán nem is érdekelt volna, ha elvisz valahová a fenébe, csak távol legyek ettől a feszült helyzettől. Ahogy kinyílt az ajtó másodjára előttem, hálásan mosolyogtam a sofőrre, bár nagyon erőltetettre sikeredett. A levegőt most sem azért szedtem olyan szaporán, mert elfáradtam volna a sietségben a jármű után, hanem sokkal inkább azért, mert próbáltam megnyugodni, lehiggadni valamelyest. Ahogy elhúztunk a csetepaté helyszíne mellett, még láttam, hogy sikerült feltápászkodnia a földön fekvőnek, és elkezdtek eliszkolni, de abban a pillanatban el is fordítottam a fejemet a külvilágtól. Szemeimet behunytam, és mélyeket lélegezve hátradöntöttem a fejemet. Csak semmi gond! Minden rendben lesz, mert így kell lennie! Még mindig beleborzongtam az érzésbe, amikor megéreztem a vér szagát. Sohasem erőlködtem még ennyire azért, hogy magamban tartsam a farkast, és talán most is csak ideig-óráig fog tartani, aztán a legkisebb feszültségforrástól is kirobban belőlem, feltartóztathatatlanul. Ha ez megtörténik, csak Istenhez imádkozhattam azért, hogy ne legyenek körülöttem emberek. Begubózva a saját kis világomba, a sötét gondolataimba, tovasuhantam a belváros ezen részén. Nem nézelődtem, nem próbáltam meg memorizálni, most már csak egy motelt és egy autókölcsönzőt szerettem volna találni, semmi mást. Nyugalmat, békét, talán este még valahová a környékre is kimegyek, hogy egy kicsit szabadon engedjem a bennem lévő indulatos bestiát, az pedig majd legyen a jövő zenéje, hogy Duane szemébe ezek után hogyan fogok tudni belenézni. Már ha lesz ilyen egyáltalán...
Nekem kellett volna legutóbb kávét venni és a hangsúly azon van, hogy kellett volna, de természetesen annak rendje és módja szerint sikerült elfelejtenem. Ami betudható annak is, hogy a vásárlás közepén egy kölyök telibepancsolt egy egész flakonnyi tusfürdővel és így ha tetszett, ha nem, rövidebbre szabtam az üzletben hasznosan eltöltött időt. Bár nem tudatosan, leginkább azért, mert totál kiment a fejemből, hogy az is kéne. Mindegy, a többi szükséges vackot megvettem, ami kellett, de ez kimaradt. Következésképpen szükségem van egy nagy adag koffeinre, mert elméletileg anélkül el sem indulok ébredés után, gyakorlatilag meg muszáj volt. A repkedő mínuszok ellenére motorral közlekedek, ami ugyan igen szellős, de tulajdonképpen nem érdekel, engem nem zavar a hideg. Ezen a földön születtem és éltem évszázadokon át mielőtt elhagytam volna, így az időjárása az utolsó, ami gondot okozna. Valójában kifejezetten szeretem, és mondjuk elég érdekes lenne, ha maga a Jégvihar nem bírná a hideget. Lényeg a lényeg, kávé kell, lehetőleg készen és forrón, így célba veszem a város azon iható koffeinlét árusító intézményét, amelyiket ismerem. Nos, az ismert okok fényében a napom nem indult jól, következésképpen a megszokottnál is pokrócosabb a hangulatom, de őszintén szólva nem érdekel, akinek nem tetszik az nem néz rám vagy nem áll szóba velem. Megállok a motorral, leszállok róla és a bejárat felé indulok, de mielőtt még odajutnék, át kell „harcolnom” magam néhány várakozón, akik a buszmegállóban gyűltek össze, gondolom jobb dolguk híján. A legtöbben az orruk hegyéig be vannak burkolózva sálakba meg a kabátjaikba, egyik másik szerintem még vacog is. Nem fordítok sok időt arra, hogy különösebben megszemléljem őket, farkast nem érzek közöttük és ha éreznék se nagyon izgatna, kivéve persze, amelyik hozzám tartozna. Zsebre vágott kézzel haladok át közöttük és az sem izgat, hogy egyik-másik útban van. Noha nem tarolok le senkit, van akinek a vállát-hátát-koffer méretű táskáját meglököm – miért áll az összes a járda közepén, ahol mások esetleg közlekednének?! – és amíg odapillantok az egyik méltatlankodó csitrire, addig szépen „belegyalogolok” egy szőke nőbe. Ennek is az utamban kell állnia. Fasza. Gyors reflexeim vannak – szép lenne, ha nem volnának pont nekem – így aztán hirtelen – de nem gyorsabb, mint amire egy szemfüles ember is képes lenne - mozdulattal nyúlok ki utána, ha/amennyiben szükséges, mert azt nem szeretném, ha seggre ülne itt nekem, vagy eltörné a bokáját vagy tudom is én mijét. - Bocs. – morgom az orrom alatt.
Ahogy telnek-múlnak a napok, én úgy válok egyre szétszórtabbá, és ezzel együtt egyre feszültebbé… Igaz, hogy még volt időnk az esküvőig, de az égiekre, szerveznivaló is, több mint amire számítottam! Hiába sikerült egész jól elosztani a szervezést kettőnk között – többnyire Killian intézte a szaladgálósabb dolgokat, amiket nehéz lett volna otthonról, én pedig, begipszelt kézzel maradtam a számítógépnél és a telefonnál – azonban még így is úgy éreztem, hogy nem fogunk időben elkészülni. Pedig már az is hatalmas segítség volt, hogy Hollytól kaptunk egy egész stócnyi névjegykártyát és elérhetőséget, hogy ő kiket ajánlana, vagy kikről tudja biztosan a munkájából adódóan, hogy megbízhatóak… Most már tényleg ideje lenne elküldeni a meghívókat, rágom is érte eleget Killian fülét, annak ellenére, hogy kettőnk közül talán ő az, aki jobban áll a névsor összeállításával… Nem tehetek róla, Kodának hiába mondom, többnyire semmit sem reagál, vagy ha mégis, akkor az a kis játéklabdája, hogy foglalkozzak már vele is… Mindenesetre odáig már eljutottunk, hogy kiválasszuk a megfelelő meghívót, majd le is adtuk a megrendelést a nyomda mellé, én pedig, miután ma délután szóltak, hogy elkészültek, munka után hazafelé menet tettem egy kitérőt a már említett épület felé. A buszra várakozva már fel is hívtam volt-leendő férjemet, hogy lelkendezve közöljem a jó hírt, és amennyiben Yee nem haragszik meg érte, akkor értékelném, ha szabaddá tudná tenni az estéjét, hisz egy köteg meghívó vár arra, hogy aláírjuk őket… Tudom, egyszerűbb lett volna, ha a nevünket is rányomtatják a végére, de ha már a szöveg úgy is fixen rajta van, legalább az aláírásunkkal tegyük egy kicsit személyesebbé, nem igaz? Egyébként maximálisan elégedett voltam vele, miközben várakoztam, szinte percenként a táskámba nyúltam, hogy újra és újra elővegyem a kis csomagot, gyönyörködve benne, hogy milyen szépet sikerült választanunk. Épp a meghívókat nézegetem akkor is, amikor egyszer csak valaki hátulról meglök, én pedig hiába fogom a „papírköteget”, úgy tűnik, nem elég erősen, így a fizika törvényeinek megadva magát kicsusszan a gipszelt, és kissé átfagyott kezem ujjai közül, hogy a hóban-latyakban landoljon. Már épp megköszönném az idegennek, hogy megmentett az újabb eséstől, amikor a tekintetem megakad a meghívókon, nekem pedig hirtelen a hangom is elcsuklik a rémülettől. Nem… ezt nem hiszem el… ilyen nincs…. valaki mondja, hogy ez csak egy rossz vicc… - Én… -szólalok meg remegő hangon, ám csak eddig jutok, ahogy a táskámat leigazítva óvatosan lehajolok, hogy felvegyem az elázott kis csomagot, majd az egyik összekoszolódott meghívót kihúzom a tetejéről, kinyitva… - Ez… nem lehet igaz… -sóhajtok fáradtan, miközben lemondóan az ég felé emelem a tekintetem, hátha odafagynak a kibukkanni készülődő könnycseppek a szemem sarkába, ahelyett, hogy végigszánkáznak az arcomon.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Hát szívesen… morognám az orrom alatt kapásból, miután elkaptam és ennek köszönhetően nem landolt a jeges-saras hóban, főleg hogy a köszönet – vagy akármi - elmarad. De a szavak nem csúsznak ki az ajkaim között, mert végül csak megszólal. Azt látom, hogy az egyik keze gipszben van, de nem tulajdonítok neki különösebb jelentőséget. Amit viszont mond, az koránt sem az, amit vártam volna, ahogyan az sem, amit művel. A földről szed fel valami díszes kartonlapot vagy kártyát, gondolom azért mert elejthette vagy csak random szereti összeszedni, amit talál. Nem tudom, de igazából nem is érdekel, hogy egészen őszinte legyek. Nem mondom, megfordul a fejemben, hogy tovább megyek, mit sem foglalkozva a nővel és a cuccaival a továbbiakban, igaság szerint meg is indulok, de ekkor felfelé fordítja az arcát, én meg pechemre pont odanézek és meglátom, hogy egyszerűen lerí róla, hogy mindjárt bőgni kezd. - Ugye te most nem fogsz sírva fakadni?! – óvatosan körbe is nézek, hátha lesz valaki ebből a várakozó tömegből, aki mondjuk odalép hozzá, teszem azt egy csaj vagy mit tudom én ki, hogy megvigasztalja. A nők ilyenek, szeretik egymást vigasztalni, nem?! De a számításom nem jön be, így aztán szusszanok egyet, ezt már nem úszom meg. - Figyelj, inkább segítek felszedni. - igen, határozottan ez az a pont, amikor le kellene lépnem, de ehelyett leguggolok, hogy beváltsam, amit az imént mondtam. Nem tudom mi van mostanság a nőkkel, de egyre-másra kezdenek el pityeregni a közelemben és Tupilekre esküszöm, halvány fogalmam sincs, hogy miért?! Remélem, hogy csak annyi a baja, hogy fel kell ezeket szedni és szépen megnyugszik majd, én meg mehetek tovább a dolgomra, mielőtt tényleg bőgni kezdene. Nem tudok mit kezdeni a nőkkel, amikor sírnak. Kezembe veszem a csomagját és a szőkeségre pillantok, és nagyjából ekkor látom meg a kezében lévő nyitott példányt az elázott papírjai közül. Esküvői meghívó rajta a dátummal és bár a név hiányzik, azért felsejlik bennem a gyanú, hogy talán a fivérem menyasszonyába sikerült belebotlanom. Persze lehet, hogy nem, mert ez a város nem kicsi, lehetnek mások is, akik hamarosan össze fogják kötni az életüket. - Kifizetem a kárt, jó?! – mondjuk abban nem vagyok biztos, hogy nekem kéne, elvégre ő hajította el, de ha ezzel elejét vehetem a bőgésnek, akkor simán hajlandó vagyok rá. - Amúgy… ez fura kérdés lesz, de véletlen nem Abigail a neved? A vőlegényedé meg Killian? – nyújtom át a hótól elázott csomagját. - Már, ha a tiéd a meghívó. – mondjuk az is lehet, hogy csak nyomdai munkatárs és nem a kártyák tulajdonosa. Engem meg érdekel, hogy vajon tényleg a testvérem arája-e az a nő, akibe sikeresen belebotlottam szó szerint vagy nem.
Már épp megindulna az egyik könnycsepp a szemem sarkából, amikor ismét meghallom a megmentőmet, aki megóvott az újabb eséstől, kéz- és lábtöréstől, azonban a szavai hallatán egyből felpaprikázom magam. - Nem fogok! -felelem dacos büszkeséggel, ám úgy tűnik, az elhatározás kevés a könnycsatornáim kontrollálásához, így mielőtt még kapnék egy újabb megjegyzést, két szipogás között az ép kezemmel megtörlöm a szemeimet. - Rendben… -koncentrálok inkább a bólogatásra - Köszönöm… -a segítségért… hogy segít összeszedni, meg az előbbiért is, ha már elbambultam annyira, hogy elfelejtettem köszönetet mondani érte. Ahogy pedig lehajol, hogy segítsen, én is hajolok… elvégre mégiscsak az én meghívóim, nehogy már ő szedje össze az összest… még akkor is, ha részben neki is köszönhető, hogy így jártunk. - Ugyan… semmi szükség rá… Nem az, csak…-rázom meg a fejem, ahogy felajánlja, hogy kifizeti őket, hisz… nem ez a legnagyobb bajom, sokkal inkább az idő szűke, de hogy álljak neki most magyarázkodni egy idegennek? Inkább csak lemondóan legyintek, hogy hagyjuk a témát, de elég egy pillantást vetnem a sártól tocsogó, egykor csodaszép meghívónkra, és már megint a könnyeimmel küszködök. Hát ezt nem hiszem el, pedig én tényleg nem akarok nekiállni bőgni, csak… csak… csak… - Tessék…? -pislogok meglepettem a férfira, ahogy nekem szegezi a kérdést, mondhatni, hogy egy pillanatra egész le is fagyok tőle… - Igen, de… -bólintok a nevem hallatán, ami annyira talán nem is lenne vészes… hisz háziorvos vagyok, egész sok ember ismeri a nevemet, de abban is biztos vagyok, hogy ezzel a férfival még nem találkoztam korábban, pláne a rendelőmben. Már-már azt hinném, hogy valami véletlen egybeesésről van szó, amikor elhangzik a párom neve is, én pedig végképp elbizonytalanodok. - Igen, az enyém… akarom mondani, a miénk… -veszem el tőle a maradék meghívókat - És a jegyesem is Killian… Netán ismeri? -kérdezem bizonytalanul, mert ha én nem, akkor jó eséllyel a férjem ismerőse, de nekem meg nem rémlik, hogy említett volna bármit is róla, de annak az esélye meg, hogy így felismert… - Ismeri… igaz? -sóhajtom csendes beletörődéssel, ahogy kicsit összerendezgetem a meghívókat a kezemben. Azt érzem, hogy a férfi vérfarkas, ez pedig teljesen más megvilágításba helyezi a dolgokat, de azért sosem lehet az ember teljesen biztos, nem igaz? - Megkérdezhetem, hogy honnan? Esetleg a… leszármazottja? -kérdezek rá finoman, mert bár én úgy tudom, hogy ismerem mind a két gyerekét, de… a kölykei, leszármazottai közül eddig még senkihez sem volt szerencsém.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Oké, ha egy nő dühös azt sokkal jobban viselem, mintha bőgne, szóval már legalább ennyivel is előrébb vagyunk. Legalábbis ennek tudom be a dacos ellenkezését. Azonban a szavai nem azt tükrözik, amit mond, mert mégiscsak könnycseppeket törölget le az arcáról. Mintha valami hatalmas tragédia történt volna, pedig nem történt, csak pár papírlap esett le a hóba. Ha hordanák magammal zsebkendőt, adnék neki, de mivel olyasmire kb soha sincs szükségem, így nem is tartok magamnál. Egy biccentéssel felelek a köszönetnyilvánításra és elkezdem összeszedni a cuccot, amit elejtett. Én próbálok megoldást találni a problémára, mondom, kifizetem a kárt, nem ez fog földhöz vágni, de ellenkezik, vagy nem is tudom, mert félbe hagyja a mondatot, amit megkezdett. - Csak? – kérdezek vissza, mert nem nagyon értem, hogy akkor meg most mi is a baj még. Kissé talán értetlenül pillantok rá és meglátom a meghívókon szereplő dátumot, ami miatt gyanússá válik, hogy kivel is találkoztam. Legalább annyit elérek, hogy az újra megindult könnyezésről is megfeledkezik, amikor meglepem a kérdésemmel. - Hát igen. Ismerem. – bólintok a szavaimat megerősítendő és ha engedi, akkor segítek felállni neki, miután minden elázott meghívót összeszedtünk. Kérdését meghallva szélesen elmosolyodok. - Nem, egyáltalán nem a leszármazottja vagyok. Inkább családtag. – igazából nem tudom, hogy Kila mit mesélt neki rólunk vagy mit nem, de ha nem a teljes igazságot, akkor nem én fogom ezt a nőt felvilágosítani. Bár gondolom, ha az esküvőre meghívnak bennünket, akkor csak elárul neki annyit, hogy van egy rakás testvére. - Ja és egyébként gratulálok az eljegyzéshez! Nem rég mesélte, hogy megnősül. A dátumból gondoltam, hogy esetleg Abigail lehetsz, a keresztneved elárulta. És örülök, hogy megismerhetlek, Manech vagyok. – nyújtok neki kezet a bemutatkozáshoz, mert úgy ítélem, hogy így illik – a gipszelt kezét látva is –, és ha fogadja a gesztust, akkor finoman, de határozottan és röviden rázok vele kezet. - Kávéért indultam. Van kedved velem tartani? – a napi koffeinlöket még mindig nagyon hiányzik és bár engem nem különösebben zavar a hideg, ez nem biztos, hogy rá is igaz. - A meghívók pedig… ha megvan a nyomda száma, telefonálhatunk, biztos megvan még nekik, hogy melyik mintát választottátok. Szerintem két perc alatt el lehet intézni az új megrendelést. – remélem ez megnyugtatja valamennyire. Abban pedig egészen biztos vagyok, hogy el lehet intézni a gyors után gyártást.
- Csak… -felelem, majd egy feszült szusszanással fújom ki a levegőt. Most tényleg kíváncsi rá? Mert akkor nem kímélem. - Csak… Csak már így is késésben vagyunk, és már rég illet volna elküldeni ezeket is, és már úgy beleéltem magam, és most erre megint várhatunk vele, és akkor ez még csak a meghívó, és… Azt hiszem, kicsit megint túlzásba viszem az aggodalmaskodást. -állítom le magam, mielőtt még elüldözném a férfit. Amit nem szeretnék, miután pedig sikerül meglepnie azzal, hogy nem csak engem, de Killiant is ismeri, végképp nem. - Óóó… -felelem halkan, amikor kiderül, hogy családtag, ám nagy logikázás nem kell hozzá, hogy legyen egy erős gyanúm, hogy miféle családtag… Pláne így, hogy Killian is felfedte előttem a valódi kilétét, azóta pedig még 1-2 másik testvérükhöz is volt szerencsém Azt hiszem, a felismerés tényével együtt a meglepettség is kiül az arcomra, és hirtelen elszégyellem magam, hogy ilyen… nevetségesen viselkedtem az előbb. Azt hiányzik a legkevésbé, hogy a végén még miattam kelljen Killiannek szégyenkeznie a testvérei előtt. - Köszönöm! -feleltem hálásan , majd kíváncsian hallgattam a szavait, egyáltalán honnan tudott rólunk, vagy hogy ismert fel… Gondolom, az elég nagy illetlenség lenne, ha rákérdeznék, hogy ő melyikük a sok testvér közül, így aztán csak arra kérdeznék rá, hogy hogy szólíthatnám… azonban így is megelőz, én pedig viszonzom a kézfogását. - Örvendek a szerencsének! Ezek szerint akkor Ön az egyik „testvér”, akit legkésőbb az esküvőn ismertem volna meg?-mosolyodtam el, a kézfogásra, végre egyszer örülök annak, hogy balkezes létemre pont a bal került gipszbe… a kézfogást ugyanis én is jobb kézzel szoktam, lévén, az emberek többsége is jobbkezes. Úgy tűnik, ez alól a „leendő sógorom” sem kivétel. Leendő sógor, te szentséges ég… belegondolni is félelmetes, hogy Killian révén hány sógort és sógornőt fogok kapni… és ha a szám nem lenne önmagában is hihetetlen, az sokkal inkább, hogy kiket! - Igen, örömmel! Most már annyira úgy sem sürgős, hogy mielőbb hazaérjek. -vontam vállat, felmutatva a tönkrement meghívókat – nem azért, hogy emlékeztessem rá, hogy részben neki is köszönhető, csupán magyarázatként – az esti program meghívóírás lett volna… - Egy forró kávé azonban mindig jöhet, pláne, ilyen hidegben. -mosolyodok el, ahogy pedig ismét szóba kerülnek a meghívók, bólintok is a javaslatára – A számuk megvan, csak így is épp, hogy sikerült zárás előtt odaérnem, nem hinném, hogy bárkit is el tudnánk érni… De sebaj, majd holnap reggel felhívom őket. Olyan sokáig meg csak nem tart nekik elkészíteni. –magyaráztam, most már úgy is mindegy, azon túl meg ha eddig nem küldtük el őket, ez a pár nap talán már végképp nem oszt, nem szoroz. - Találkozott már korábban is vele? –fordulok néhány pillanatnyi hallgatás után a férfi felé, ha elindulunk… amerre ő megy - Csak mert ahhoz képest, hogy milyen régóta itt vannak, nekem nem úgy tűnt, hogy Killian túl gyakran összefutott volna bárkivel is… -na jó, Yee kivétel, hisz részben vele lakik, de a többiek?
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Türelmesen és enyhén feljebb emelt szemöldökkel a képemen hallgatom végig, hogy mit is takar az a bizonyos „csak”, amivel az imént abbahagyta a mondanivalóját. Eszemben sincs félbeszakítani, hadd mondja, hogy mi is a helyzet, bár valójában fogalmam sincs, hogy mit is kezdjek ezzel. Mert egy kiakadt menyasszony semmiféleképpen sem az én asztalom, ha fogalmazhatok így. A nők kifakadásait egyébként sem viselem túl jól, bár ennek jelét nem adom. - Lehet, hogy tévedek, de az esküvő rólatok szól. Nem hiszem, hogy a barátaitok megsértődnének, mert mondjuk egy-két héttel később kapják meg a meghívókat. – próbálom vigasztalni, de azt nem állítom, hogy jól vagy a megfelelő módon. Mindenesetre, ami tőlem telt, azt megtettem. Ahogy kiül a meglepettség az arcára, úgy jelenik meg egy kis mosoly az én képemen. Bájos egy nő, ez tény, főleg, ahogyan „óóó”-zik. - Killiant ismerve igen, azt hiszem legkésőbb akkor találkoztunk volna. És én is hasonlóképp örvendek. – rövid kézfogás követi a szavainkat. - Remek, akkor menjünk. – bólintok és ha egyetért ebben, akkor a kávézó felé veszem az irányt és remélhetőleg a társaságában indulok el az említett épület felé. - Egy próbát megér, de ha már nincsenek bent, akkor az üzenetrögzítőre is elmondhatod, hogy mit is szeretnél pontosan. Vagy a holnap is megoldás. Szerintem nem kell aggódnod. – valójában halvány gőzöm sincs, hogy is megy ez az egész meghívó rendelés és legyártás, de abban biztos vagyok, hogy nem fognak elhajtani egy ügyfelet és legyártani az újabb adag kártyákat csak nem lehet, olyan hatalmas és teljesíthetetlen feladat. - Mármint mit értesz korábban alatt? – mert ha pontosan tudja, hogy Killian kicsoda, akkor a kérdés vonatkozhat több évszázadra is, de az elmúlt évre is egyaránt. - Néhányszor megfordultam nála és Hopenál az utóbbi időben, és így volt, hogy összefutottunk. – vonom meg a vállamat. Bár igazából az utóbbi időben pont, hogy elkerültem a házukat, de ez már részlet kérdés, ráadásul nem is tartozik senkire sem. - Hát… nem lógunk egymás nyakában, ez tény. – ingatom meg az egyik oldalra a fejemet. Mármint Kilával, mert Annakpokkal és Eskával elég sok időt eltöltöttem, lévén, hogy együtt laktunk. Eska már elköltözött sajnos. A többiekkel meg ahogy hozta az élet, úgy futottunk össze. Ahogy a kávézóhoz érünk, előre engedem Abigailt, majd az egyik üres asztal felé veszem az irányt. - Mit hozhatok neked? – pillantok rá, számomra nem is kérdés, hogy a kávét én állom – illetve ha kér még mellé valamit, akkor azt is – és ha elárulja, hogy mit szeretne, akkor nincs is más hátra, minthogy elmenjek a pultig. - Mindjárt jövök. – mosolygok még rá, majd leadom a rendeléseinket. Én a magam részéről maradok az egyszerű espressonál, feketén. Pár perc elteltével térek vissza a nőhöz, leveszem a kabátomat, aztán leteszem magam az egyik székre. - Hogy találkoztatok Killiannal? Már, ha nem titok persze. – tekintve, hogy hamarosan az egyik testvérem felesége lesz ez a nő, azt hiszem természetes, hogy szeretném kicsit megismerni, de a szimpla mesélj magadról felszólítás abszolút snassz és abból biztosan nem tudnék meg róla semmit sem.
A férfi vigasztalására csak aprót bólintok, és még egyszer utoljára megtörlöm a szemeim… mert kapjam már össze magam, hogy felnőtt nő létemre ilyesmin pityergek, és valóban igaza van annyiban, hogy egy pár nap ide vagy oda tényleg nem számít semmit. Pláne, miután megtudom, hogy ki is valójában – illetve, csak azt, hogy ő is egy a leendő tizenkét sógorom és sógornőm közül, de hogy pontosan kicsoda… úgy tűnik, az egyelőre még titok marad. Mondjuk amennyien vannak, azt hiszem, egyelőre elég lesz csak az arcokat is megjegyezni… Egy rövidke kézfogás, és már meg is indulunk a kávézó felé… pontosabban, inkább csak követem a férfit, mellette sétálva, hisz nem vagyok benne biztos, hogy melyikbe is szeretne menni, azért itt a főutca közelében akad egy pár kávézó. - Szerintem majd holnap felhívom őket, aztán megbeszélem velük ezt az egészet. -sóhajtok megadóan a jó tanácsra, amikor pedig visszakérdez, hogy hogy értettem a korábban-t… - Mióta visszatértetek Fairbanksbe. -korrigálok, hisz amennyire tudom, előtte mindenki a saját útját járta, és nem túl gyakran keresztezték egymást útjaik… Legalábbis Killian nem említette, hogy sok testvérével összefutott volna Fairbanks előtt. - Ó, így már értem. -akkor ezek szerint még sem él olyan távolságtartó életet a többiekkel leendő férjem, mint azt hittem, vagy legalábbis többször találkozik velük, mint sem arról mesélne. Nem mint ha különösebben zavarna, sőt… inkább örülök neki, hogy nem csak a szobájában gubbasztva tengeti napjait. Az elég volt múltkor… - Egy tejeskávét kérnék. -felelem a kérdésre, az az egyik kedvencem és mondhatni, hogy az bárhol, bármikor jöhet, amikor pedig Manech a pult felé indul, apró bólintással reagálok arra, hogy rögtön jön. És jön is, vele együtt pedig egy kérdés is aminek hallatán egyből el is mosolyodok… - Nem, nem titok, csak… ami azt illeti, ez egy kissé… komplikált történet. -kezdek bele lassan, hisz még mindig kicsit hadilábon állok azzal, hogy mennyit kéne, vagy épp nem kéne mondanom… Vajon Killian mennyit mondott nekik? Vagy mennyit szándékozik? Vajon hányan tudnak arról, hogy korábban már házasok voltunk? Tervezte-e valaha is elmondani valakinek? Végül úgy döntöttem, maradok valami arany középútnál… - Lehet, hogy ez most kissé furán fog hangzani, de… az első találkozásunknak már több mint tizenöt éve. Akkoriban épp Indiában, a delhiiben szolgáltam, amikor ő is csatlakozott a csapatunkhoz, hogy segítsen megoldani a farkasok és a helyi maffia által egyre veszélyesebbé váló kérdését. Akkoriban még azt sem tudtam, hogy farkas, nem hogy kicsoda valójában, arról nem is beszélve, hogy úgy váltunk el, hogy halottnak hittem… -feleltem csendesen, szándékosan kihagyva a kettőnk akkori magánéletére vonatkozó részeket, mint hogy akkoriban még másik testet birtokolt, vagy hogy egész hamar össze is házasodtunk. - Nem tagadom, eléggé sikerült meglepnie tavaly januárban, hisz arra számítottam a legkevésbé, hogy pont itt, az istenek háta mögötti Alaszkában fogok bármilyen ismerőssel is összefutni a múltamból… nem hogy pont vele! -nevettem halkan, ha csak felidézem azt a januári találkozásunkat… Te jó ég, mennyi minden változott azóta! Hogy örültem, hogy újra láthatom annyi év után, és mégis, hogy megrémített, amikor elárulta azokat, amikről eddig nem volt tudomásom… - Meg kell hagyni, jó sokat változott a köztes időben… -feleltem végül, értsük akár külső, akár belső tulajdonságokra, de hogy ne csak én beszéljek, vissza is kérdeztem - Bár gondolom, az életük során mind sokat változtatok, vagy nem így látod? Killian milyen volt gyerekként? Fiatalként? Vagy hogy jöttetek ki egymással? -kíváncsiskodtam magam is, hisz ki mástól tudhatnék meg ilyesmiket, ha nem a férjem egyik gyerekkori „szomszédjától”?
Még magam sem tudtam, hogy miként fogom megoldani a dolgot, hogy ne kövessenek, de eddig is sikerült találékonynak lennem és azóta történt egy-két dolog, aminek köszönhetően még nagyobb lett a káosz. Ha élt volna még Dory, vagy közelemben lett volna Darren, akkor biztosan már elmeséltem volna nekik, hogy valószínűleg találkoztam az édesapámmal, de most nem volt senki se, egyedül Toto volt még meg. Neki mesélhettem el, de amikor a tükörben megpillantottam a nyakláncot, akkor már nem csak egy családi ékszer volt, hanem még több reménnyel és ígérettel kecsegtetett, mert ennek köszönhetően ismert fel Achilles. A napok szinte lassan teltek, mintha megállt volna az idő. Majd amikor eljött a várva várt nap, akkor sietve öltöttem magamra egy egyszerű farmert, pólót. A szőke tincseim pedig egyszerűen a vállaimra omlottak, miközben a smink továbbra se maradhatott el. Mondhatni a smink volt az én első védelmi vonalam. Sminkel sok mindent lehet leplezni és sok mindent el lehet tűntetni, ahogyan már többször felhívták erre a figyelmünket. Vártam és vártam a megfelelő pillanatra, míg végül eljött és egyszerűen kiosontam a házból. Mindenki úgy tudta, hogy aludni tértem, mert rosszul éreztem magamat. Remélhetőleg senkinek nem jut eszébe belépni a szobámba, hogy érdeklődjön a hol létem felől. Sikerült már egészen jól kiismernem a házat, így kisebb osonások és figyelésekkel nem volt nehéz kijátszani a testőreimet, kivéve egyet… Matthewt… Ő az ajtó előtt kapott és a fejét csóválta. - Nem kellene, még a végén egyszer bajod fog esni River. – szólalt meg aggódva, majd sietve lépett közelebb. - Nem lesz semmi baj, nem tudna bántani… - szólaltam meg halkan, legalábbis szerettem volna hinni abban, ha egyszer rájön a férjem arra, hogy többször is sikerült már kijutnom innét, akkor nem lenne képes igazán bántani. - Csak vigyázz magadra… - a hangja kérlelően csengett, mire én csak bólintottam. Nem régóta volt a háznál, de benne kezdtem megtalálni a bizalmasomat, vagy talán valami olyasmit. Sok mindent nem tudott rólam, ahogyan én se róla, de bíztam benne. Nem egyszer segített már innét kijutni. Mielőtt pedig kiléphettem volna az ajtón elkapta a kezemet és egy telefont nyomott a kezembe. Egy utolsó pillantást vettem rá, majd a kapucnit a fejemre húztam és rohanva indultam el, mert már így is valószínűleg késésben voltam. Tudtam, hogy miért adta a telefont, ahogyan azt is, hogy inkább elvinné a balhét, mint hogy lásson engem még inkább „szenvedni”, de nem értettem miért. Ő másabb volt, benne tényleg létezett a jóság, de nem értettem, hogy akkor mi tartja őt egy ördögi körben… Reménykedtem, hogy nem én… Sietve haladtam a szürkületben és hamarosan már meg is pillantottam a játszóteret. Hiába sötétedet, mert még tele volt gyerekekkel. Figyeltem őket, ahogyan közelebb értem, míg végül megpillantottam egy szőke hajú lányt, aki éppen hintázott és elveszett közben az égbolt figyelésével. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha magamat látnám és aztán odalépett egy férfi,- aki valószínűleg a gyermek apja volt-, míg nálam egy idegen sétált az életembe azon az estén, de egy olyan idegen, akit a mai napig a szívemben őrzők. Végül sietve pillantottam körbe és ekkor jöttem rá arra, hogy a játszótér melletti megállóban állok. Reménykedtem, hogy észre fog venni, mert én sehol se láttam. Talán elkéstem? Meggondolta magát? És még ezernyi kérdés tódult elmémbe, aminek köszönhetően kicsit aggódni kezdtem.
Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy Madison itt lesz ma, de azt sem értettem, miért tartom ennyire szívem ügyének, hogy kis életet leheljek bele. Jó volna, ha tudnám, mi az, amiért ennyire szeretnék segíteni. Máskor is előfordult már, hogy erősebb késztetést éreztem, mint eddig, és mindig volt valami alapos oka. Ezúttal ötletem sincs, mert látszólag semmi baj nem volt a lánnyal, az, hogy én olyan lelki mélységeit is elérem, amit más nem, nem igazán tartozik a tárgyhoz. Mindez azonban nem jelentette azt, hogy nem fogok eljönni, még csak eszembe sem jutott, hogy kihagynám a megbeszélt találkozót, sosem teszek olyat. Azok esetében sem, akik egy cseppet sem érdekelnek. Így hát kicsit hamarabb is jöttem, de szerettem elmerengve figyelni a játszó gyerekeket, és visszaemlékezni, milyenek voltak az enyémek ebben a korban. Vicces, én akkor kölyök voltam, bizonyos szempontból együtt nőttem fel velük, és egészen kellemes volt úgy, szerencsésen megúsztuk a baleseteket is, de az én farkasomnál jámborabb kevés van, miként én magam is egészen könnyed személyiség vagyok, nehéz, majdhogynem lehetetlen feldühíteni, és ez régen is hasonlóképp működött. Egy padon ücsörögve várakozok, néha körbenézek, bár tudom, hogy nem a szememmel fogom előbb észrevenni, és végül így is lesz, pár perc múlva megérzem a jöttét, az illatát, magát a lényét, aminek a fénye képtelen átragyogni az elszürkült felszínen. Valószínűleg nem vett észre, így hát kisvártatva felállok, addig megbizonyosodom róla, hogy ezúttal egyedül van. Fogalmam sincs, miként oldotta meg, de egyelőre erre nem is fogok rákérdezni, lassú az út még odáig, hogy megbízzon bennem, de ha rajtam múlik, reményeim szerint el fogom érni, hogy így legyen. A buszmegálló felé indulok, talán észre is vesz, mielőtt odaérnék, mindez azonban most nem lényeges, így is, úgyis előtte fogok kikötni, mert miatta vagyok itt, más egyéb dolgom aligha akad. A bizonytalansága kellemetlenül ér, de nem csodálkozom rajta, hiszen nem ismer, nem tudhatja, hogyha én valamit megígérek, az úgy is lesz. Ám itt vagyok, immár láthatja is, mikor is derűs mosollyal az arcomon állapotok meg mintegy másfél méternyire előtte. - Szervusz! Örülök, hogy itt vagy! Minden rendben? Nem fázol esetleg? Mehetünk melegebb helyre is, ha gondolod. Ahogy elnézem a sminkkel elfedett arcát, ismét csak összeszorul a szívem, hogy erre kényszerül, bebújni a csigaházába, és óvni magát mindentől. Nem mondom, hogy nem értem meg, de arról sincs egyelőre fogalmam, mi juttatta el erre a szintre. Talán csak idő kérdése, és változni fog, meglátjuk…
Miközben egyre közelebb értem a megbeszélt helyhez két dolog, vagy legalábbis két ember körül forogtak a gondolataim. Matthew és a nő körül, vagy lány. Mind a kettőjükért aggódtam, ugyanakkor mind a kettőjük motivációja érdekelt. Mármint az, hogy miért maradt mellettem Matthew, miért segít, Lilianne-nél meg az, hogy vajon miért ment bele ebbe a találkozóba és miért érzem azt, hogy benne megbízhatok. A kapucnit sokáig nem húztam le a fejemről, mondhatni a játszótér pásztázása közben is rajtam volt, de aztán kapcsoltam, hogy nehéz lesz így észrevennie és sietve húztam le a fejemről, teret engedve a szőke tincseimnek. Figyeltem a gyerekeket, a környéket is, miközben utána kutattam, de ugyanakkor az eget is sokszor fürkésztem, mintha a felkelő holdtól várnék válaszokat, vagy legalábbis valami biztatót. Nem tudom, hogy mióta várhattam itt, mert se a telefont, se az órámat nem figyeltem, mert így is én késtem… valószínűleg. Illetve ott van az a tény is, hogy kicsit izgultam is eme találkozó miatt, mert még abban se voltam biztos, hogy elfog jönni, de nem néztem ki belőle azt, hogy esetleg hazudott volna nekem. De aztán közeledő léptekre leszek figyelmes és sietve kapom fel a fejemet és amint megpillantom őt egy apró mosoly kúszik az arcomra. - Szia! – köszönök sietve, majd megrázom a fejemet. – Nem fázok és még szívesen maradnék itt, ha neked nincs ellenedre. – szólalok meg sietve. Ha máshova szeretne menni, akkor mehetünk, de szeretek itt időzni. Sok jó emlék köt ehhez az ártatlannak tűnő játszótérhez és jó érzés kicsit itt lenni. Talán itt biztonságban érzem magamat. - Örülök, hogy el tudtál jönni. – hangom őszintén cseng, mert tényleg örültem annak, hogy itt van. Ha nem jelent volna meg, akkor hamarabb gondoltam volna azt, hogy bajban van, mint azt, hogy esetleg meggondolta magát. Legalábbis azt hiszem… - Hogy vagy? Minden rendben van? A virágaid is jól vannak? – az utolsó kérdés talán a lehető legrosszabb kérdések között helyet kaphatott volna, de kicsit izgultam és ez az egész szokatlan volt. Neki dőltem a játszótérkorlátjának és a szőkeséget figyeltem… Lassan a hajamba túrok, majd pedig újra a gyerekre terelődik a pillantásom. - Gyakran jársz ide? – kérdezem kíváncsian, hiszen vannak olyanok, akik szeretnek ilyen helyekre járni. Emlékek miatt, vagy a gyerekek miatt. Mindenkit más motivál. Én magam sem tudnám megmondani, hogy engem mi motivált,vagy csak talán kicsit félek szembenézni vele…
- Nem, dehogy, szerintem kellemes az idő, de errefelé sokan fázósak. Ezek szerint te már megszoktad. Mosolyogva adom elő mindezt, nekem teljesen mindegy, hol is találkozunk, bár mintha arról lett volna szó, hogy meginni lenne-e egyszer kedvem valamit, de végül is sok helyen kapni papírpoharas kávét, az is annak nevezhető. Alkoholt úgysem szoktam inni, és szerintem ő sem teszi, ittasan könnyebben peregnek ki a titkok az ember száján, és arra biztosan nincs szüksége. - Szerintem az egy pillanatig sem volt kérdés, hogy én el tudok-e jönni. Könnyednek tűnnek a szavaim, de ott lapul mögöttük a bizonyosságom, hogy neki bizony ez nem megy olyan könnyen. Ám nem fogom firtatni, hacsak ő nem hozakodik elő vele, hiszen ez az ő élete, az ő keresztje, míg nem osztozik rajta, nem segíthet neki viselni senki sem. - Jól vagyok, köszönöm kérdésedet, a virágaim pláne. S te? Azt nem nehéz leszűrnöm, hogy szereti ezt a helyet, de külön kitérni erre sem fogok, lebuktatnám magam, hogy tényleg sokkal több mindent látok és érzek, mint ami normális lenne, s szerintem erre még nincs kész. - Nem, igazság szerint nem szoktam erre járni. Nem kifejezetten jó érzés számomra figyelni a gyerekeket, olyankor csak az jár az eszembe, hogy mennyire hiányoznak az enyémek, de a múltban tett kirándulásoknak semmi értelmük sincs. Még Gwen sincs velem, pedig ő él. Aligha lehet hát pozitív és kellemes itt lennem, de miatta jöttem, nem magamért, így hát adja magát, hogy akkor meghozom ezt az áldozatot. - Te viszont biztosan, ha már ezt a helyet választottad. Ennyit megengedhetek magamnak, hisz ez pusztán logika. A legtöbben nem javasolnak olyan helyre találkozót, amit nem kedvelnek, őt pedig annál lényegesen őszintébb és szebb lelkű lánynak gondolom, hogy hideg számítással választotta ki, merthogy itt úgysem keresné senki. Nem, őt a szíve vezeti.
//Fogadd szeretettel a 200. reagomat Angyalkám! <3//
- Vagy csak még nincs túl hideg. Sok idő eltelt azóta, hogy itt jártam, így nem biztos, hogy a telet olyan jól fogom viselni, mint régen. – szólalok meg egy kisebb nevetés keretében, hiszen fogalmam sincsen, hogy miként fogom újra túl élni azt a hideget. Emlékszem, hogy Toszkána után se volt egyszer és párizsi időjárás is enyhe ahhoz képest, ami itt szokott lenni, de biztos vagyok abban, hogy nem lesz gond. Legfeljebb több ruhát kell majd magamra aggatni, de az meg sose zavart. Illetve úgy gondoltam, hogy az ital még ráér később, majd ha esetleg már kicsit tényleg átfagyunk, akkor jót fog tenni, de addig még inkább maradnék itt. A szavai mögött meghallom azt, amire utalhat, vagy csak talán véletlenül fogalmazott így, de tudom, hogy igaza van. Sokkal inkább az volt a kérdés, hogy én itt leszek-e és vajon egyedül, vagy nem… De végül csak bólintottam, mert senkit se akartam bajba keverni, de tudtam azt is, ha nem Matthew az, aki rám talál az ajtóban, akkor most nem lehetnék itt… - Jól, legalábbis örülök annak, hogy újra láthatlak. – nézek rá egy őszinte mosollyal az arcomon, majd újra a játszóteret figyelem. Remélem, hogy nem kelt benne rossz emlékeket, de most kicsit szükségem van erre a helyre és az emlékekre. Talán csak azt remélem, hogy itt semmi baj se történhet, itt csak jó dolgok léteznek. Csendesen hallgatom azt, amit mond és mielőtt bármit is mondhatnék újra megszólal és először csak bólintok. Majd egy pillanatra újra látom az apró lányt, amint a kutyáját szorongatva szalad, majd azt, ahogyan egy idegen odasétál hozzá és minden apró nevetést, illetve a bizalom megszületését, végül sietve rázom meg a fejemet újra, hogy kikeveredjek az emlékképek közül. - Igen, szeretek itt lenni. Alig múltam 7 éves, amikor ebbe a városba kerültem és egyik este elrohantam. Itt kötöttem ki végül és találkoztam valakivel. Olyan személlyel, akiben megbíztam.. Darrennek hívták. – szólalok meg még mindig kicsit elmélkedve, majd sietve pillantok Lil-re. – Bocsánat, hiszen valószínűleg úgy se ismered őt, így a név lényegtelen. Egyszerűen csak neki köszönhetően sok minden sokkal könnyebb volt és megértet úgy, ahogyan más nem. Ezért szeretek ide visszajárni, mert így olyan, mintha velem lenne. – lehet, hogy ostobán hangzik és lényegtelennek tűnik, de számomra fontos volt ez. Bár nem kizárt, hogy ezért még furábbnak fog gondolni, de akkor ez van. Egy apró szegletét mutattam meg annak, ami a máz alatt valójában lappang, az igazi énemből kapott és az nem biztos, hogy mindenkinek tetszik, ami ott lappang valójában… - Történt valami érdekes dolog amióta utoljára láttuk egymást? – kérdezem kíváncsian, hogy ne csak én beszéljek. S ekkor már igyekszem tényleg csak rá figyelni és nem elkalandozni, vagy csak egyszerűen elbambulni. Azt hiszem kell egy kis idő, mire sikerül még inkább feloldódnom és úgy beszélgetni, hogy nem azon izgulok, hogy mit mondjak vagy kérdezzek, hiszen most nem akarok hazudni, nem akarok mást mutatni, mint amilyen vagyok,- vagyis bizonyos kereteken belül-, de az már más kérdés, hogy sikerülni fog-e.
- Szerintem annak, aki már egyszer megszokta, nem lehet olyan nehéz. Noha lehetséges, hogy én inkább csak reménykedem benne, hiszen én sem voltam itt 20 évig, szóval nem tudom, miként fogom viselni a telet, az biztos, hogy elszoktam attól is, hogy ennyire kevés a napos órák száma, és alig, hogy felkelt, már búcsút is int. Valahogy ez van rám inkább a legrosszabb hatással, pláne azok után, hogy Darren előtt beismertem az Alapítók létezését, és azóta már ebben az időszakban is csak egy halvány karikát látok. Igencsak lélekölő, azt kell mondjam. Istenem… vajon Darrennel mi lehet? - Ez is több, mint a semmi. Valaminek legalább örül, bár azt nem tudom, ő mi végre vonzódik hozzám, határozottan nem olyan értelemben, ahogy hangzik, egyszerűen azt hiszem, valami őt is felém tereli, nem csak én érzek arra késztetést, hogy jobban megismerjem. A következő szavait ugyanolyan érdeklődéssel hallgatom, mint eddig, de amikor meghallom Darren nevét, az energiáim intenzívebben lobbannak fel, és félredöntött fejjel figyelem pár pillanatig. Húha, ez nem semmi… Kicsi a világ, persze élhet több Darren is, de szerintem kettő számára nem elég nagy egy város. - Ismerek egy Darrent, az egyik legjobb barátom. Reagálok így, mert összességében tényleg nem tudhatom, hogy róla van-e szó, avagy sem, bár a véletlenekben nem hiszek, minden okkal történik, és szerintem közös ismerősünk, Darrenben könnyű megbízni, illene is rá a leírás. - Miért, egyébként hol van ez a te Darrened? Valami baja esett? Kérdezek rá gondolkodás nélkül, elvégre, a válasza is elárulhatja, hogy talán mégiscsak ugyanarról az emberről beszélünk, de alapból nem könyvelném így el a dolgot, mert ki tudja… - Egyébként, sokan ragaszkodnak egy-egy helyhez, nekem is vannak olyanok, amikből úgymond erőt tudok meríteni, vagy épp személyek, akik a jelenlétükkel feltöltenek. Nem gondolnám miatta furának, inkább csak olyan léleknek, aki nem fél beismerni, hogy olykor szüksége van valamire, hogy képes legyen tovább csinálni. Én is így vagyok vele, szóval aligha ítélnék el bárkit ezért, vagy úgy… bármiért. Eddig mindenkinek megtaláltam a feloldozást a saját szememben, egyetlen kivétellel, de a Guillaume által elkövetett szörnyűségekre a szememben sincs már mentség, őrület ide, őrület oda. - Nem mondhatnám, én egészen nyugodt életet élek. Ami részben igaz ugyan, de azért történt ez-az, amikről neki viszont nem áll módomban beszélni. Sem a rémálmaimról, sem a falka dolgairól, civilben, átlagos emberként viszont határozottan nyugis az életem, és ez a látszat nem árt, ha megmarad. - Nem is tudom, nekem olyan érzésem van, hogy te sokkal érdekesebb vagy nálam. Tényleg, hogy van a bonsai? Kedveli az új otthonát? Kötve hiszem, hisz a lány sem szereti, így nem lepne meg, ha nem lenne teljesen magánál a vásárolt növény sem.
- Remélem igazad van, de már várom bármennyire is lesz hideg. Szeretem nézni azt, ahogyan a természet megpróbál minden gonoszságot és rosszat elmosni. - a hangom talán kicsit ábrándozóan hat, de nem zavar. Szeretném azt hinni, hogy a tél részben emiatt létezik és emiatt borít mindent fehérségbe. Nem lehet véletlen az se, hogy az egyik ilyen hónapban van a sokak által ismert szeretet ünnepe is. De bár csak az emberek egymással képesek lennének máskor is jót cselekedni és nem csak akkor. A válaszára csak bólintok és figyelem tovább a tájat a korlátnak dőlve. Figyelem a gyereket, a szüleiket és egy pillanatra talán én is elkalandozok, hogy vajon milyen lett volna az, ha az igazi szüleim nevelnek fel, vagy pedig a mostoha szüleim, akiktől elhoztak. Sokáig nem szerettem itt lenni, de aztán egy-két embernek köszönhetően ez megváltozott és az évszakok múlásával már ezt a várost tekintettem az otthonomnak, vagyis az otthonom ebben a városban volt. - Tényleg? Ő is itt él? - csillan fel a szemem, de mekkora az esélye annak, hogy pont ugyanarra a személyre gondolunk? Mármint lehet, hogy nem a legnagyobb városról van szó, de akkor is pici esélyt látok rá, majd a kérdését hallva egy pillanatra elgondolkozom, de úgy érzem, hogy vele megoszthatom ezt a dolgot. - Tudomásom szerint jó pár évvel ezelőttig biztosan itt élt. Sokat beszéltünk, hiszen én már Franciaországba kerültünk. Aztán egy napon valakinek köszönhetően többé nem beszélhettem vele. - kezdek bele a mesébe, de nem nézek a lányra. Csak figyelem a tájat, mintha abban reménykednék, hogy egyszerűen csak be fog sétálni, ahogyan régen tette, amikor először találkoztunk itt. - Próbáltam megtalálni, de eléggé megnehezítették a dolgomat, majd végül a férjem azt mondta, hogy meghalt, de én ezt nem hiszem el. Érzem, hogy még él és azt is, hogy itt, vagy legalábbis nem olyan régen még itt volt. - nem tudnám megmondani, hogy miért gondolom így, egyszerűen csak érzem a szívemben és amikor arról beszéltem, hogy én ezt nem hiszem el és érzem, akkor se kizárt, hogy egy pillanatra a szívemre is böktem. Néha a szív dallama nem hazudik, ahogyan arról se, hogy benne megbízhatok... legalábbis remélem, hogy tényleg így van. Lehet, hogy nem lesz egyszerű, de talán előtte talán szép lassan a vastag héj lehull és nem marad más, mint a csupasz valóság... - Tényleg? Mely helyek? - kérdezem tőle kíváncsian, mert ritka az olyan, amikor ilyet hallok. Jó érzés az, hogy nem csak én vagyok ilyen, vagy legalábbis nem én vagyok az egyetlen, aki ezt képes bevallani. Talán még se vagyunk annyira különbözőek és a megérzéseim nem hagytak cserben. Fürkészem a szőkeség arcát, a tetteit, de még mindig úgy érzem, mintha csak egy angyal állna mellettem, aki segítő kezet szeretne felém nyújtani, de én még mindig nem tudom, hogy elfogadjam, vagy ne. Még akkor se, ha tudom, hogy mit súg a szívem és mire vágyik... - Tudod néha, ami számunkra nyugodtnak, esetlegesen unalmasnak tűnik, az lehet mások számára érdekes lehet. - jegyzem meg a dolgot, mert ő lehet úgy érzi, hogy semmi extra nem történik az életében, de én nem ismerem se őt, se az életét, így számomra biztosan sok újdonságot tartogatna. - Lehet inkább visszaadom majd, mert nem szeretném megölni. Néha jól van, míg máskor nemigazán. Néha úgy érzem, hogy valami mérgezi őt, míg más valami élteti és ő eme küzdelemben ragadt. - értheti teljesen a fára, de értheti rám is. Nem hiszem, hogy túlzottan magyaráznom kellene a dolgot. - Ha választ kaphatnál egy kérdésedre, akkor mi lenne az? - mesélhetnék, de mit? Hogy a ruhakölteményeimet aljas dolgokra használják fel, esetleg arról, hogy kényszerből mentem hozzá valakihez. Egy olyan személyhez, akit szeretnem kellene, de még se tudok, vagy legalábbis nem teljesen, de ugyanakkor reménykedek abban, hogy egyszer ő is változni fog és megpillanthatok még igaz érzelmet a szemeimben? Túl sok minden kavargott a fejemben, majd végül egyszerűen felültem a korlátra és a lábaimat kezdtem el lógatni, lóbálni.
- Addig én is nagyon szeretem, amíg minden szép fehér. Utána már határozottan nem, ám ez nem olyasmi, amit hangoztatnék, inkább a pozitív dolgok felé szeretek hajlani, ami azt illeti. Bízom benne, hogy soha semmi olyasmi nem fog érni, amiért ez megváltozna, bár ha eddig nem történt meg, szerintem már akkora szörnyűség nem érhet. - Most épp elutazott, de igen, egyébként itt él. Elutazott… nos, némi túlzás azért akad a szavaimban, mert inkább lóhalálában menekült, és az is tuti, hogyha látom legközelebb, diplomatikusan meg fogom kérni, hogy legközelebb lesz szíves inkább hozzám fordulni, ha kell, futok vele, ameddig kell, de nem szükséges egyedül túltennie magát a problémáin. - Megtiltották, hogy beszélj vele? De hát miért? Pislogok nagyokat, ó, tudom én, hogy szörnyű dolgokra képesek az világot járó különböző egyedek, de mint ártatlan kis virágárus lány, sok mindennel nem lehetek azért pontosan tisztában. Épp ezért kérdezek, hátha válaszol, ezáltal kicsit jobban megismerhetem, úgymond közelebb kerülhetünk egymáshoz. Ez bőven több, mint a semmi. - Szóval férj. Mosolyodtam el, mintha egyetlen szó több lenne számomra minden szónál. Hát itt van a kutya elásva, és ez az egyetlen szó olyan vágyat ébreszt bennem, amire eddig sosem volt példa. El akarom vinni, elragadni attól, aki megkeseríti az életét, és megvédeni, ahogy csak módomban áll. Érzem, ahogy a farkasom energiái fellobbannak, számunkra ez vörös posztó. Soha nem fogom tűrni, ha valaki kötőféket rak egy nőre, csak mert megteheti. - Inkább a hegyekben, a természetben vannak, de a botanikus kertet például nagyon szeretem. Már csak azért is, mert ott volt az első olyan igazán intimebb pillanatom Emmettel, de ott azért nem tartunk, hogy beavassam a szerelmi életembe, már csak azért sem, mert Emmett Őrző. Nem mellesleg a legfontosabb az életemben, az utolsó leheletemig védeném, ha szükséges volna. - Ezzel nem vitatkozom, hogy a legtöbben másként látjuk a dolgokat, szóval van rá esély. Úristen, elképzelni sem akarom, valójában mennyire találná izgalmasnak az életemet, vagy éppen mennyire hűlne el, hogy milyen borzalmakat éltem át. Talán egyszer… nem tudom. Kell az, hogy akarjon és tudjon bízni bennem, anélkül nem megy. Sosem gondolkodtam el ilyesmin, sosem éreztem magam rá késznek, de azt minden ízemben érzem, hogy nem véletlenül találkozott össze a tekintetünk már első alkalommal sem. - Értem, akkor lehet, jobb lenne neki nálam. S igen, talán Madisonnak is, de ezt egyelőre nem mondhatom ki hangosan, fogalmam sincs, miként csapódna le benne, én pedig nem szeretném, hogy velem is sarokba szorítva érezze magát. Meg kell találnom a megfelelő pillanatot. - Azt, hogy miért tűröd a boldogtalanságot? Ő kérdezte, megkapta a legkomolyabbat, ami csak eszembe jutott, mert ebből ered minden, pedig én hiszem, hogy ő nem gyenge, hogy sokkal erősebb is lehetne, hogy képes lenne továbblépni, újra kezdeni… Talán csak nem mer, vagy nem ismeri fel a lehetőségeit, a saját erejét, a lelkéét... Az sokszor mindennél erősebb.
A szavaira egy apró mosoly kúszik az arcomra, de már nem mondok semmit se rá, hiszen a szavai alapján arra tudok gondolni, hogy hasonlóan gondolkodunk. Legalábbis erről biztosan. Néha a szavak mögött sokkal több rejlik, mint elsőre gondolni lehet, s ez szerintem erre a beszélgetésre teljesen igaz,viszont szemmel láthatóan ő előtte igazán nyitott könyv vagyok, vagy legalábbis remekül olvas a sorok között. - Tényleg? Bárcsak ugyanarra gondolnánk. – szólalok meg reménykedően, mert tényleg képtelen lettem volna elhinni azt, hogy nincs többé, hogy meghalt, hiszen sok mindent köszönhettem neki. Illetve jó lenen újra látni őt. A kérdésére még nem felelek, sokkal inkább csak folytatom tovább a történetet és látom rajta, hogy hamar összerakja a képet, hogy ki tilthatta meg és mi történhetett. Egy pillanatig még Lilianne-re se tudok nézni. Talán kicsit szégyellem azt, hogy ilyenekkel terhelem őt, de ugyanakkor egészen könnyedén jönnek a szavak. Van benne valami, valami fura, de jó értelemben. Valami miatt neki nem akarok hazudni, de még se oly könnyű elmondani neki mindent. De szép lassan a héj megrepedt és lassanként a valóság megmutatja magát. A szavára csak bólintok. - Igen, ő. Tudod, vannak olyanok, akik várat építenek maguk köré és félnek attól, hogy egyszer minden összedőlhet, így mindent próbálnak távol tartani maguktól. Minden olyan dolgot, ami veszélyes lehet rájuk nézve… - teszem hozzá egy kisebb töprengés után. Igen, talán a félelmet láttam a szemeiben. Talán azt, hogy árthatok neki, azt hogy esetleg egyszer túl közel fog jutni valaki hozzám és többé már nem leszek fogoly, de vajon tényleg képes lennék ártani neki, vagy örökké naivan hinni fogok abban, hogy egyszer ő is megváltozhat? Talán az utóbbi, de ennek ellenére elsétálnék, a „láncaimat” magam mögött hagynám, a kalitkámat többé nem tölteném be. Szeretnék újra szabad lenni, hiszen attól még nem árulnám el őt. Egyszerűen csak élni szeretnék, szeretni és mosolyogni, mint egykoron… - Ohh, akkor inkább természetpárti vagy, mintsem a város zűrzavaráért lennél oda. – pillantok rá újra egy apró mosoly keretében. Én is szerettem mindig a természetet, de mostanában nem gyakran sikerült eljutnom az erdőbe vagy bárhova máshova. Jelenleg annak is örültem, hogy a városba kijutottam, de legfőképpen annak, hogy itt lehettem vele. Mellette úgy éreztem, hogy van remény és nem kell hazudnom újra, illetve újra… - Talán egyszer hallhatom és akkor majd kiderül a dolog... - s a remény szikrái csillannak meg szemeimben. Bizalom kell majd hozzá, de úgy érzem, hogy kicsit már ráléptünk erre az ösvényre. Rómát se egy nap alatt építették, de még is több mindent árultam el ennyi idő alatt is neki, mint bárki másnak szoktam… Fura dolog az élet, de egyáltalán nem bántam. Egyszerűen talán csak szerettem volna megérteni, hogy miként lehetséges ez. - Lehet, hogy jobb lenne nálad, így viszont kicsit olyan, mintha velem lenne egy múltbéli személy. – szólalok meg kicsit halkabban, mert részben Dory emléke miatt döntöttem emellett a növény mellett. Vele nevelgettünk régebben ilyet, de amikor meghalt, akkor a virág is hanyatlásnak indult. Végül pedig kivittem a sírjához, egy darabig még túlélte a hideg időjárást, de ahogyan közeledett a visszatértem úgy kezdett az is hanyatlani. Hiányzik… A kérdését hallva egy apró sóhaj szökik ki ajkaim között, majd a szőke fürtjeim takarásába menekülök. Hagyom, hogy arcomba hulljon, amikor kicsit lejjebb hajtom a fejemet. Nehéz erre választ adni. - Eddig volt kiért ottmaradnom, s talán reménykedtem abban, hogy Ő is változni fog. Próbáltam meglátni a jót és bízni... – a hangom szinte alig hallható, nehéz ezt megfogalmazni, elmondani az érzéseimet. – Hosszú ideig úgy éreztem, hogy mindenki csak azt akarja látni, amit mutatok, így szép lassan egyre inkább vastagabb héj keletkezett körülöttem. De te másabb vagy, te a felszín alá szeretnél látni, ami egyszerre rémisztő és egyszerre mámorító. Ritka pillanat már az, amikor tényleg megmutattam valakinek azt, hogy milyen vagyok valójában, mit érzek és fura módon neked is több mindent elárultam már, mint szoktam. Azt hiszem csak szükségem volt valakire, aki segíthet…. – de a végét már nem fejezem be, mert tényleg nem találom a szavakat. Néha tényleg eléggé nehéz szavakba öntenem azt, hogy mit is érzek, gondolok vagy éppen miért nem szöktem meg eddig. Próbáltam, ahogyan szerettem is valakit, de szép lassan mindenkit elveszítettem és talán emiatt szorítottam háttérbe az álmaimat, vágyaimat. - Nem akartam még több embert bajba sodorni… - teszem hozzá végül óvatosan, majd lopva pillantok fel rá. Nem akarom, hogy ő is hátat fordítson nekem, ahogyan azt se várom el, hogy sajnáljon. Egyszerűen csak szeretném, ha mellettem maradna... Szükségem van valakire, egy olyanra, aki előtt nem kell megjátszanom magamat és mellette ez sikerülhet. Egyszerűen csak érzem a szívemben, hogy menne...
- Nos, azt mondanám, hogy erre azért nincs olyan sok esély. Bár tekintettel arra, hogy egymás útjába sodort minket az élet, nem lepne meg, ha mégiscsak ugyanarról a Darrenről beszélnénk. Egészen vicces lenne, ami azt illeti. Mindenesetre, nem akarok annyira belemenni, mert nem szeretnék magyarázkodni a hol van kérdéskört illetően, és az olyasmi, amire nem igazán érzem késznek magam. - Igen, csak egyet felejtenek el közben, élni. Valamiért nem hiszem, hogy ez ilyen egyszerű lenne, hogy az említett férj csupán magának való és goromba, ha így lenne, egy olyan tiszta, szép lelkű lány, mint Madison, megtalálta volna hozzá az utat, és nem terror volna a házasságuk, hanem valami nagyon szép. Ennél többről lehet szól, de a kelleténél jobban nem szeretném beleártani magam a dologba. - Határozottan, a város zűrzavara nem nekem való. Nem mintha olyan nagyon ritkán kellene benn lennem, de valóban jobban szeretem a természetet, ami neki se lenne meglepő, ha tudná rólam az igazságot. Én ott töltődöm fel, engedem szabadjára lelkem másik felét, amire épp úgy szüksége van neki is, mint amennyire nekem. - Szóval emlékeztet valakire. Akkor tényleg jobb, ha adsz még neki esélyt, hátha magára talál. Biztos neked is szükséged lenne rá. Állapítom meg óvatosan, nem áll szándékomban vájkálni, de az tény, hogy sokszor tárgyak segítségével teszünk sétát a múltba, noha a Bonsai nem az, de igaz rá is. Emlékezzen arra, akit szeretett, hisz ez kellemes, pozitív dolog. A reakciói szavak nélkül is elég beszédesek, tudom, hogy súlyos dolgot kérdeztem, de mondhatni ő dobott meg a lehetőséggel, noha a kérdés maga még nem feltétlenül garantálná azt is, hogy megválaszolja. Mégsem kételkedem benne, hogy beszélni fog, és ezáltal talán kicsit jobban megismerhetem, megtudhatom, mi mozgatja, mi az, ami miatt képtelen szabadulni. - Szóval már nem hiszel benne, hogy meg fog változni, igaz? Kérdezem óvatosan, a helyzet az, hogy kevesen képesek a változásra, s ha igen, akkor is segítség kell hozzá, szóval nem igazán reménykednék a helyében ezt illetően tovább, de végül is, az ő dolga, miként folytatja az életét. Ha rettegni akar, rettegjen, éljen boldogtalanul, de ha nem ezt akarja… Nos, akkor látnom kell, hogy így van, aztán mérlegelem a lehetőségeket. - Az igaz, hogy engem nem foglalkoztat a képmutatás, egyfajta hazugság az is, az pedig határozottan nem kedvemre való. A szavaira azért elgondolkodom. Miben segíthetnék? Abban, hogy önmaga legyen? Hogy letépje a láncait, és szabadon éljen? Mit gondolhat vajon? - Igen? Miben van szükséged segítségre? Kérdezek rá, mert ezt viszont tudni vágyom, és talán kilyukadunk a lényegre, arra, hogy mire vágyik igazán. Sejtem ugyan, de azért jobb biztosra menni, és az illető szájából hallani. - Az önzetlenség szép dolog, de néha magadra is gondolni kellene. Te mindenkit igyekszel megóvni, de rád ki vigyáz? Kérdeztem halkan, mert bizony a végtelenségig senki sem áldozhatja fel magát mások miatt. Vannak ennyire elvakultan mártír lelkek, de szerintem ő csak azért nem lép, mert túlságosan fél, és nem biztos a sikerben.
Kezdőlap
//
