- Tudod elég sok váratlan dolog történt velem azóta, amióta visszaérkeztem ide. – pillantok rá mosolyogva. Nem akarom elhitetni magammal, hogy ugyanarról a személyről van szó. Talán inkább csak reménykedek benne és az szerintem nem akkora vétek. Másrészt meg tényleg megtanultam azt, hogy az élet mindig képes meglepetéssel szolgálni.
A kijelentésére egy aprót bólintok, de nem mozdulok meg. Csak figyelem őt, mert igaza van. Legbelül tudom, hogy igaza van. De reménykedni attól még szabad, de vajon képes leszek igazán lemondani róla egyszer. Valamikor a remény meghal irányába? Talán igen, vagy csak egyszerűen teljesen sose, legfeljebb megfakul ez a dolog.
- Akkor ebben hasonlítunk. – nincs bajom a várossal, de örülök annak, hogy a birtok már majdnem a városhatáron van, mert békésebb, nyugodtabb és a természetcsodáit is láthatom onnét. Szeretek sétálni, elveszni a fák között és látni mind azt, amire a természet képes. Az emberek is képesek szépet alkotni, de a természet alkotásai sokkal inkább magával ragadóak.
- Lehet, nem tudom. Viszont néha el kell engednünk azokat, akik már nincsenek velünk. – szólalok meg egy kisebb habozás után. Hiányzik Dory, de biztos vagyok abban, hogy most már egy jobb helyen van. De az is rossz, hogy a sírjához nem tudok már kimenni, így maradt a fa és a képek, amik utána maradtak. Talán majd idővel a fa is életre kell, ahogyan én.
Ha akarnám se tudnám leplezni, előtte nem, hogy nem olyan egyszerű választ adnom a kérdésére. Én adtam lehetőséget arra, hogy kérdezzen, így nem fogok megfutamodni a válaszadás nélkül. Csak kell egy kis idő, mire képes vagyok megszólalni, mire képes vagyok valamennyire a dolgokat szavakba önteni. Nem akarok és nem is tudok neki hazudni, valami fura és megfoghatatlan érzés eme ismeretlen lányhoz is köt. Idővel pedig majd csak rájövök arra, hogy miért érezhetem ezt, de előtte inkább választ adok, miután pedig befejeztem a beszédet óvatosan pillantok rá. Talán kicsit szégyellem is magam amiatt, hogy mások előtt maszkot húzok... Sose szerettem, de nem volt más választásom.
- A remény mindig élni fog, csak idővel egyre inkább halványodni fog, mert vannak olyan lelkek, amiket nem lehet megmenteni… - a hangom alig hallhatóan csendül az utca zajában, mintha csak hirtelen valaki ellopta volna, vagy a szellő magával vitte volna. Eddig igazán egyetlen egy férfit szerettem igazán, de azt elvették tőlem, de valami miatt a férjemet meg akartam menteni attól a sötétségtől, amiben él, viszont minél inkább próbálkoztam, annál inkább ellökött.
- Én se szeretem, de néha nincs más választásunk. – pillantok rá komolyan. Mindenkinek vannak titkai és a titkok elrejtéséhez egy fajta álca, héjra is szükségünk van. Nem mondom azt, hogy ő esetleg titkolna valamit, mert annyira nem ismerem, de néha az életben maradásunkhoz van szükségünk rá.
- Hogy végre elmehessek, hogy szabad lehessek és ne kelljen maszkok ruhájában élnem a mindennapjait… - suttogom eme szavakat úgy, mintha csak valami nagyon nagy kincset árulnék el. Nehéz lenne pontosan megfogalmazni, de talán eme szavak eléggé kifejezik azt, amire vágyom, amiben reménykedek. Érzem, hogy a szívem is dobban egyet, hiszen a rejtett dallamait végre kimondtam, vagy legalábbis valamennyire.
- Rám? Régebben Dory vigyázott rám, őt ismertem meg, amikor 7 éves voltam. Olyan volt számomra, mint egy nagymama. – majd ajkaim mosolyra húzódtak, majd hamarosan újra a játszótérre pillantottam. – Majd becsöppent az életembe Darrim, akkoriban meg ő is vigyázott rám. Most meg… -  kezdek bele, de nem tudom befejezni. Ki vigyázz rám? Matthew esetleg? Végül egy újabb tincset a fülem mögé tűrtem.
- Talán a jelenben is lesz valaki, aki vigyázzon rám, amikor itt az ideje. Rád valaki vigyázz? – fordulok felé egy kíváncsi pillantás keretében és közben a lány vonásait fürkészem.

A szavaira csak bólintok, mert igaza van. Lehet reménykedni, de túl elvakultan nem. Egy pillanatra még az is megfordul a fejemben, hogy megpróbálom előhalászni emlékeimből Darren alakját és szavakba önteni, hátha ugyanarról beszélünk, de végül sietve vetem el az ötletet, mert ha még se, akkor még mindig ott vagyok, ahol most. Csak a remény marad és az, hogy egyszer még újra láthatom...
Egyetlen egy szó hagyja el ajkait, de még is egy apró mosoly kúszik arcomra. Régóta nem hallottam már ezt a szót, vagy legalábbis másnak a szájából biztosan. A férjem se túl gyakran használja, illetve Dory is régóta nincs már velem. Figyelem a szőke hajú lányt, arcának apró rezdüléseit, majd néha inkább visszafordulok a játszótér felé, a gyerek felé és elgondolkozom azon, hogy mi volt jobb? Tudni azt, hogy mi zajlik valójában a férjem közelében, vagy ártatlan gyereknek lenni és mit sem sejteni. Csak élvezni az életet és hinni abban, hogy a világ szép és jó. Bár eme dolgokban még mindig hiszek, csak néha nehezebben megy, mint gyerekként.
- Te is elveszítettél olyat, aki fontos volt számodra? – kérdezem meg tőle óvatosan, mert a szavai alapján csak arra tudok gondolni, hogy a tapasztalat beszél belőle, olyan szavak ezek, amelyek mögött történések is vannak, majd végül sietve rázom meg a fejemet. – Sajnálom, nem akartam túl tolakodó lenni. – teszem hozzá sietve, mert nem ismerjük annyira egymást, hogy jogom legyen ilyen kérdést tenni. Néha a veszteség emlékét felidézni nem a legjobb, mert fájdalmas is tud lenni, ahogyan akár felemelő is és erőt is adhat az ő emlékük.
- S mi van akkor, ha akarják csak még ők se tudnak róla? Igen, valóban azokra kell koncentrálni, de ugyanakkor nem szabad senkiről se lemondani. Néha a legnehezebb küzdelmek árán lehet csak változtatni, kinyújtani a segítő kezet. – szavak lassan hagyják el ajkaimat. Néha küzdeni kell, jobban, mint első pillanatban gondolnánk. Tudom, ha egyszer elmegyek és magam mögött hagyom a férjemet, ezt az életemet, akkor is reménykedni fogok abban, hogy lesz olyan személy, aki képes lesz megmenteni őt. Lesz olyan személy, aki nem csak egy pillanatra láthatja az igazságot a szemeiben, azt, amit én is rövid időre megpillanthattam, hogy utána újra falak mögé zárja be….
Csendesen figyelem őt, hajának játékát a szellővel. Gyönyörű volt, a fények játékában tényleg olyan volt, mint egy angyal, mint aki nem véletlenül csöppet az életemben. Nem tudnám megmondani, hogy miért gondolom ezt, ahogyan azt se, hogy pontosan mit érzek a közelében. Egyszerűen csak valami fura, de jó értelemben és idővel talán szavakba is fogom tudni önteni eme érzéseket.
- Csak nyugodtan. – sietve válaszoltam neki, majd amíg ő a telefonját nyomkodta, addig én újra a tájat, a gyerekeket figyeltem. S azt, ahogyan szép lassan magára maradnak a tárgyak, a játékok. Estére senki se marad itt, hogy nevetéssel ölelje őket körbe, este már csak a szél marad és szép lassan az egész város kihalt lesz, de még se érezem sok idő után egyedül magamat. Lilianne mellett úgy éreztem, hogy valahova tartozom és nem vagyok egyedül, ahogyan a csillagok sincsenek egyedül az éjszakai égbolton…
- Bármit… - szólalok meg egy kisebb csend után. – Tudom, hogy sokan mondják ezt, de vannak olyan dolgok, amiket nem lehet igazán szavakba önteni, hanem csak itt, legbelül – érintem meg a szívem helyét. – érezzük, hogy képesek lennék bármit megtenni érte, ha egyszer úgy érezzük, hogy itt az idő, hogy van miért cselekednünk… - bíztam abban, hogy továbbra is megérti kicsit talán kusza szavaimat, gondolataimat, de eddig se volt gond. Hasonlítunk egymásra, ami szerintem jó, mert talán egy-egy pillantásból is képesek vagyunk megérteni a másikat. Ugyanakkor a közelében valami megfoghatatlan melegség kezdett el bekúszni a szívembe, talán amiatt, mert szép lassan kezdett fontossá válni számomra, elkezdem benne bízni…
- Igen, azt hiszem igazad van. Nem kellene, de még se érzem magamat teljesen egyedül. Itt vagy te… - az utolsó három szót picit halkabban ejtettem ki. Nem akartam elijeszteni, de még se bírtam magamban tartani, hogy szeretek mellette lenni… Hogy kezdek bízni benne és a többi hasonló érzés talán ebbe a három szóba tódult.
- Ohh, értem. Akkor te is olyan vagy, mint néhány virág. – Magával ragadó, gyönyörű, de ugyanakkor még se törékeny, mint amilyennek talán sokan gondolnák. Képes megvédeni magát, de valami még inkább örültem annak, hogy van, aki vigyázzon rá. Nem szerettem volna, ha baja esik miattam. Apró mosolya, ami arcára kúszik mosolyt csal az arcomra és még inkább biztos leszek abban, hogy fontos számára az illető. Örülök annak, hogy ő megtalálta a boldogságot, olyat, amitől engem megfosztottak, de még se irigyeltem sose másoktól. Örültem mások boldogságának…
- Miért? – kérdezek vissza óvatosan, majd egy pillanatra lesütöm a szemeimet, a hajamat fülem mögé tűröm végül, amikor újra megtalálom őt a pillantásommal. Nem értem, hogy miért akarna rám vigyázni… – Bízom benned, talán majdnem jobban, mint eddig bárkiben. Nem tudnám szavakba önteni, hogy miért és talán furán hangzik, hiszen alig ismerjük a másikat, de melletted újra úgy érzem, hogy élek… - a hangom nem remeg meg, biztos vagyok abban, amit mondok, de ennek ellenére kicsit halkan csendül. A szívemben érzem, hogy így van. Szükségem van rá és nem szeretném elveszíteni őt. Mellette újra önmagam lehetek, ha még nem is teljesen, de kicsit már igen. Idővel meg talán teljesen sikerülni fog a héj leplében megbúvó igazi énemet előcsalogatni. Óvatosan figyelem őt, mintha félnék attól, hogy a szavaimmal esetleg elriasztottam őt, hogy csak egyszerűen eltűnhet az éjszakai sötétségben…

Talán a halál egyedül olyan, amit senki se kerülhet el. Néhány embernek sok idő, míg másoknak talán túl kevés idő adatik meg az életre, de a végén egy biztos, hogy mindenki meghal. A veszteség mély nyomot hagy az emberek lelkében, olyat, ami talán sose képes igazán begyógyulni. Egyszerűen csak megtanulunk vele együtt élni. Nem akartam tovább beszélni róla, se faggatni őt, így inkább nem mondtam semmit se, majd az újabb szavaira is csak bólintottam, mintha ezzel is jelezni szerettem volna, hogy tudomásul vettem, amit mondott. Egyet is értek vele, de jelenleg nem szeretnék róla többet mesélni…
Kíváncsian hallgatom, amit mond, miközben a szellő szőke tincseimmel kell táncra, ahogyan az ő hajával is incselkedik, de egyikünket se zavar. A szellő egyre hidegebb lesz, ahogyan egyre közelebb érünk az éjfélhez. Közelebb már a másnap, mint a ma hajnal… De még se zavar. Nem érdekel a hideg, mert jó érzés itt lenni vele, újra megtalálni önmagamat. Sose vesztettem el igazán azt, aki valójában vagyok, egyszerűen csak bezártam hét lakat alá és ritka pillanat volt már az, amikor megengedtem valakinek, hogy lássa az igazi énemet, de ő belém látott. Sokszor eltalálta azt, amit gondolhatok, érezhetek vagy csak éppen mire van szükségem.
- Azt hiszem igazad van. Talán tényleg ezt kell tenni, vagy talán már meg is tettem… - az utolsó pár szót halkabban ejtem ki. Eleinte tényleg igyekeztem megérteni a férjemet, megismerni és szeretni a sötét titkai és tettei ellenére is, de aztán a hónapok múlásával, az évszakok változásával ez is változott. Ott voltam, nem löktem volna el, ha segítséget kér, de szép lassan egyre inkább visszavonulót fújtam, viszont néha azért próbálkoztam, de már nem úgy, ahogyan eleinte. – Néha tényleg vannak olyanok, akiket nem lehet megmenteni. – újabb halk szavak, mintha csak magamban szeretném azt tudatosítani, amit hallottam és amit már régóta éreztem. Mintha csak végre elszerettem volna azt fogadni, amit már régóta sejtettem Mr. Laytonnal kapcsolatban.
Nem túlzottan zavart az, hogy valakinek üzen. Mindenkinek van magánélete, meg annyira már korán se volt, így nem csoda, ha esetleg valakit megszeretne nyugtatni, hogy minden rendben van, vagy hasonló. Amúgy se az én dolgom, hogy kinek vagy éppen mit üzent. Így inkább addig elmerültem a látványban.
- Egyszer már éreztem, de elég balul sült el. Utána azt hiszem tartottam attól, hogy bárkit is igazán közel engedjek, mert nem szerettem volna még több tragédiát. Nem szerettem volna, ha valaki miattam veszti életét… - eddig talán egy embernek meséltem erről, de neki se részletesen, de benne valami miatt megbíztam és jó érzés volt kimondani, még ha legbelül még mindig fájt az, ami történt. Még mindig hiányzott az a személy… - de most valami megváltozott. Nem tudnám megmondani, hogy mi, de most úgy érzem, hogy újra esélyt kapok rá, hogy elmehetek és szabad lehetek… - sütöm le a szemeimet, mert nem arra akarok célozni, hogy mindenképpen meg kell menteni, mert már az is sokat jelent, hogy itt van, meghallgat és támogat is. Megért, ahogyan régóta már senki se. Mondhatni ő a kezdő löket, és ha mellettem maradna, akkor biztosan sikerülne, egyszerűen csak érzem a zsigereimben, de teher se akarok lenni…
Szavaira csak egy apró mosoly kúszik az arcomra, mert jól esik, de nem akarom túlzottan beleélni se magamat, mert sose lehet tudni, hogy mikor támad egy olyan forgó szél, ami akár távol is sodorhat egymástól minket, de ennek ellenére is jó érzéssel töltöttek el a szavai.
- Tényleg érzed? Féltem attól, hogy esetleg megrémiszthetlek ezzel, mármint még csak háromszor találkoztunk, de itt van ez a fura érzés és… - kezdem el kicsit lelkesebben, majd végül eljut a tudatomig, amit mond és akkor hirtelen elhallgatok. A lányt fürkészem, igyekszem megfejteni őt, hogy mire is gondolhat, majd végül bólintok. – Igen, hagynám. – jelentem ki határozottan és picit talán engem is meglep eme határozottság, ami a szavak mögött lappang. – Pontosan amiatt, amit korábban mondtam. Van az a fura kapocs közöttünk és bízom benned, de nem tudnám meggyarázni továbbra se az okát, egyszerűen csak érzem. – vallom be neki, majd egy picit közelebb lépek hozzá, majd az üres térre pillantok.
- Van kedved esetleg valami melegebb helyet keresni? – kérdezem tőle kíváncsian. Nem kell forgalmas helynek lennie, de egy forró ital jól esne, mert kicsit átfagytam és azt mondják, hogy italozás mellett a beszélgetés is könnyebben megy. Na nem mintha eddig nem ment volna. Igazából még nem szerettem volna hazamenni, inkább mellette szerettem volna és beszélgetni vele, megismerni…

A kérdése kicsit érzékenyen érint, ezt kár lenne tagadni. Nem pillantok rá, inkább a táj szépségében veszem el, a kihalt utcák sajátos „bájában”, mintha csak a lelkemben is erre a magányra, vagy inkább csendre vágynék, majd végül lassan bólintok.
- Igen, egyszer igazán szerettem egy férfit, vagyis fiút, de meghalt. Nem menthettem meg. Elmondták, hogy miként történt a baleset, de én tudtam, hogy ő soha nem tenne olyat… - a szavaim alig hallhatóak voltak, mintha a szellő magával vitte volna, mintha a lelkem egy darabkáját tépték volna újra és újra ki. Szinte még gyerek voltam és túl naiv, hogy elhiggyem azt, hogy a szabadság létezik számomra és azt szeretek, akit a szívem választ. De ez már régen volt, jó pár éve és ha nem is teljesen, de valamennyire sikerült már elfogadnom azt a tényt, hogy valakinek az élete a lelkemen szárad, mert szerettem őt… De ezt a dolgot talán sose fogom megbocsájtani magamnak…  Nem tudok a lányra nézni, nem akarom, hogy lássa a szemeimben megbúvó fájdalmat, emlékek sokaságát, így nem láthatom azt se, hogy lesápadt. Nem kellett volna elmondanom, nem lett volna szabad, de még se akartam magamban tartani. Úgy éreztem, hogy muszáj kimondani, hogy el kell mondanom, mert bízhatok benne és bízni is szeretnék, ahhoz pedig szükség van az őszinteségre. Sietve törlök le egy-két könnycseppet, majd picit megrázom a fejemet is, hogy újra messzire száműzzem a múltam eme darabkáit.
- Igen, ebben azt hiszem igazad van. – suttogok még mindig, hiszen sose lehet tudni, hogy mikor kapunk mi egy segítőkezet az élettől, mikor nyílik lehetőségünk arra, hogy a megrepedezett héj örökre lehulljon, vagy éppen a törött szárnyaink újra kibontakozzanak és repüljünk. Szerettem volna szabad lenni, azt tenni és azt szeretni, amit a szívem sugall, amit a szívem dallamai rejtenek. De ha egyszer szabad leszek, akkor se tudom, hogy miként lesz ez lehetséges, hiszen férjnél vagyok, akár szerettem volna ezt, akár nem… ez egyszerűen nem számít a törvény nevében és ha egyszer „elszökhetnék” innét, akkor se tudom csak úgy levetni azt, hogy férjezett vagyok…
Csendesen hallgatom a szavait, miközben kíváncsi szempárral fürkészem őt. Mintha csak megszeretném fejteni őt, a szavai mögött lappangó igazságot, s legbelül érzem, hogy igaza van. Nekem kellene félnem, esetleg óvatosabbnak lennem, de még se félek és nem akarok óvatos lenni. Egyszerűen csak le akarom vetni a végre a maszkot, ahogyan este lemosom majd a sminket, a mázat magamról, hogy a csupasz valóság maradjon és ne a látszat.
- Tudom, hogy riadtnak kellene lennem, de még se vagyok az, mármint sokszor voltam már életemben riadt, féltem, de tőled nem tudok. Valami fura megfoghatatlan békesség leng körbe a közeledben, amikor a közeledben vagyok, akkor úgy érzem, hogy élek és nem csak egy árny vagyok, nem csak egy látszat, amit az emberek szeretnének látni… - szólalok meg komolyan. Mert ez az igazság. Olyan dolgok lengenek körbe a közelében, amiket már régóta nem éreztem. Azt hiszem röviden úgy hívnák ezt, hogy biztonság. Mellette biztonságban érzem magam, úgy érzem, hogy van remény, de nem tudnám pontosan megmondani, hogy miért. Sose bíztam könnyedén, de most még is túl könnyedén megy és ez egyszerre remek érzés, s egyszerre kicsit ijesztő is.
- Rendben. – szólaltam meg sietve, majd ha elindult, akkor követtem őt az egyre inkább kietlen utcákon át. Talán a legtöbb ember most ijedt volna meg, most szaladt volna el azért, mert egy idegen valahova invitálja, de én nem tettem. Kíváncsi voltam, hogy vajon hova mehetünk.
- Hova megyünk? – törtem meg végül a csendet. Nem tehetek róla, hiszen én is emberből vagyok, így a kíváncsiság bennem is lappang.

A szavaira csak bólintottam, ezzel kifejezve azt, hogy köszönöm, de a sajnálom se hozhatja őt vissza. Vajon, ha csak eltiltottak volna tőle, akkor most még mindig élne? Akkor esetleg lenne családja? Tanulna vagy barátnője? Vagy akkor is megpróbáltuk volna, csak titkoltuk volna? Vagy csak szenvedés várt volna rá is? Ez mind-mind olyan kérdés, amire nem tudok felelni, mert nem maradt más, csak az emléke, ami olykor erősebb, máskor meg egyre inkább halványodik. De egy dologban reménykedek, hogy ő is már jó helyen van és talán ott van neki Dory is, így már nincs egyedül se….
Pár perc erejéig, ami talán jelenleg hosszú perceknek, óráknak is tűnhet nem tudok rápillantani. Nem azért, mert szégyellem a könnycseppemet, hanem egyszerűen még mindig fáj az ő elvesztése és részben saját magamat hibáztatom azért, mert neki meg kellett halnia. Sose tudtam igazán ezt megbocsájtani magamnak, hiszen szerettem és ezért kellett meghalnia, ezért kellett megalázni őt mások előtt és hirtelen mindenki szemében feltűntetni rosszként. Néha még az is megfordult a fejemben, hogy a kórházat is lefizették, hogy véletlenül se mentség meg az életét, de ennyire gonosznak még se tudtam gondolni Layton családot, így mindig elég hamar száműztem a fejemből eme gondolatokat.
Szavai igazán meglepnek, s a pillantásommal minden egyes másodpercben a őt fürkészem, miközben a belőle áradó kedvesség és az a megfoghatatlan dolog egyre inkább a bőröm alá kúszik, míg végül a lelkemet és a szívemet nem öleli körbe. Nincs menekvés, de nem is akarok, hiszen a belőle áradó dolgok szinte békességet és melegséget csempésznek az életet jelentő, s a hét lakat alatt őrző szívembe. Egy picit még a fejemet is oldalra billentem, majd hamarosan pár röpke másodperc erejéig hallgatásba burkolózom.
- Köszönöm. – suttogom ezt az egy szót, miközben a szememben is fellelhető az, hogy ezért igazán hálás vagyok, de már a szavai nélkül is az voltam, hiszen mellette tényleg úgy éreztem, hogy a törött madár szárnyaim újra bontakoznak, és újra képes lennék szárnyalni.
Hamarosan pedig elindulunk, s szép lassan magunk mögött hagyjuk a városkülönböző részeit is. A felém nyújtott kezet elfogadom és lassan haladok mellette. Figyelem az embereket, az utcákat és rövid ideig képes voltam megállni azt is, hogy ne kérdezzek, de aztán már nem ment.  Majd pedig újra a pillantásommal megtaláltam őt és ajkaim mosolyra húzódtak úgy, mint a találkozásunk óta már sokszor.
- Rendben, amúgy is szeretem a frissen esett hó látványát. Annyira magával ragadó és igen, sajnos a városban mindennek füle van. – s a végére egy apró sóhaj is elhagyta ajkaimat, de ugyanakkor kicsit izgatott is lettem, hogy vajon miről lehet szó. Tudtam, hogy sose lenne képes kényszeríteni semmire se, ahhoz túlzottan angyalinak tűnt a szemeimben és emiatt nem is tartottam attól, hogy bajom eshet, ha elhagyjuk a várost és az erdőbe megyünk.
A friss hó ropogott a lábunk alatt, majd játékosan megérintettem egy ágat is, amiről hamarosan lehullt a hó, így megszabadítva őt a terhétől. Mosolyogva fújtam le az ujjamra tapadt havat. Nem tehetek róla, hogy eme fehérszépség mindig képes volt a gyermeki énemet előhozni és elvarázsolni. Körülbelül 10 perce gyalogolhattunk, amikor is megálltunk. Kíváncsian pillantottam rá, majd lassan bólintottam.
- Nem fogok elfutni, illetve sikítani se fogok. Nem hiszem, hogy olyat tudnál mondani vagy mutatni, amitől ennyire megijednék. – szólalok meg kicsit halkan, hiszen a férjemnek köszönhetően elég sok borzalmat láttam már, illetve a „barátainak” köszönhetően is, hogy egy-egy pompás ruhába bújtatott személynek milyen sötét lelke van.  – S tudom, hogy sose tudnál bántani. – teszem hozzá sietve, mert ezt már szinte az első percektől kezdve éreztem, de ennek ellenére is jobbnak láttam, ha óvatos maradok, mert nem szerettem volna bajt hozni a fejére, vagy újra azt, hogy esetleg egy ember élete a lelkemen száradjon.
Lassan bólintottam, miután viszonoztam a mosolyát, majd lehunytam a szemeimet. Féltem-e? Talán egy picit, de sokkal inkább kíváncsi voltam és vártam arra, hogy megmutassa, amit szeretne. Bár nem értettem, hogy csukott szemmel miként is láthatnék bármit…
Hamarosan pedig emlékképek jelentek meg, vagy legalábbis gondoltam az lehet, de magam sem voltam biztos. Figyeltem a gyermekeket, s hamarosan Lilianne vonásait véltem felfedezni az egyik gyermek arcának vonásaiban. Egy pillanatra még össze is rándultam, de sokkal inkább a szomorúság miatt, amiatt, hogy egy gyermeknek ezt kellett látnia, ezt kellett átélnie… Nem értettem, hogy miként képes egy anya erre, de a ruhákból ítélve úgy éreztem, hogy nem 20-30 évvel ezelőtt járunk, de így még furább lett az egész. Talán néha még a szívem is hevesebben vert, de nem mozdultam meg. Egyszerűen csak hagytam, hogy az általa megmutatott emlékek újra életre keljenek bennem, az elmémben és a lelkemben, hogy én is részese lehessek, hogy megismerjem őt és azt a titkot, amit nem akart elmondani a zűrzavaros, illetve mindent halló és látó város falai között. Egy újság is bekúszik, illatok, képek, emberek, gyermekek arcai, évszámok. Fura ez a világ, de még se akarok menni, nem akarok. Magammal akarom hozni azt a gyermeket, megvédeni, kiragadni onnét, de nem tehetem meg. Ez a múlt és nem a jelen, de akkor is a szívem kicsit összeszorul…
Aztán hirtelen minden elillan, minden megváltozik. Érzem a félelmét, látom azt, amitől tartott, azt amit vele tett. A fájdalma, a dühe úgy járja át a testemet, mintha én érezném, de aztán a vihar csendesedni kezd, a vihar szép lassan lankadni kezd, a vízfelszíne szép lassan kisimul… Megváltozik. Érzem azt, hogy miként élte meg azt, amivé lett, mit érzett azokban a percekben. Mintha csak velem történt volna meg, majd végül minden halványodni kezd, ahogyan a szél felkap egy falevelet és messzire sodor, úgy sodortak messzire engem is az emlékképek, majd egyszerűen elhalványodtak, míg végül teljesen meg nem szűntek…
Pár pillanat erejéig még nem nyitottam ki a szememet, majd végül lassan kinyílt és őt kerestem a pillantásommal. Nem tudtam, nem bírtam megszólalni. Talán még mindig picit féltem, de ugyanakkor sajnáltam őt azért, hogy ezt kellett átérnie és hirtelen már az én „gondjaim” is eltörpültek. Végül tettem egy-két lépést az egyik fához, az ujjaimat végig húztam az ágain telepedő hón, miközben a hangomat kerestem.
- Te, te akkor farkas vagy? – kérdeztem végül kicsit megremegett hanggal. Olvasni lehet ilyen történeteket, de látni, átélni teljesen másabb. Végül megfordultam és úgy fürkésztem őt. – A farkasod gyönyörű volt. – halkan csengett a hangom, hiszen nem tudtam, hogy mit mondhatnék. Egyszerűen csak éreztem, hogy maradni szeretnék, hogy többet szeretnék tudni. Úgy éreztem akkor, hogy nem csak neki hozott a sebeire gyógyulást az a pillanat, hanem nekem is, pedig nem is velem történt.
- Bocsánat, én csak… - rázom meg a fejemet zavaromban, majd az ujjamra tapadt hóra pillantok. – nem tudom, hogy mit mondhatnék. Biztos most meg kellene ijednem, elfutni vagy nem tudom, de még is maradni szeretnék. Nem tudom megmondani, hogy miért. Egy piciny része a lelkemnek fél, de a nagyobbik része vágyakozik és …. – nem tudtam, hogy miként is fejezhetném be, így inkább elhallgattam, mert túl sok minden kavargott a fejemben. Végül lefújtam újra a hót az ujjaimról és közben őt figyeltem, mintha csak a pillantásaiból szerettem volna olvasni, válaszokat kapni a kimondatlan kérdéseimre…

Szavaira csak elmosolyodom. Biztos vagyok abban, hogy nem szeretne sokkolni, de néha nem mi döntünk erről. Sokszor megesik az, hogy azt hisszük, hogy ismerjük a másikat, de valójában nem. Pont akkor fordít nekünk hátat, amikor leginkább lenne szükségünk valakire, egy segítő kézre, vagy csak egyszerűen arra, hogy tudjuk, hogy nem egyedül állunk szemben a hurrikánnal.
- Tudom, hogy sose bántanál, sose tennél olyat velem, amit én ne akarnék. Azt is tudom, hogy a bántás és bántás között is különbség van. De azt se fogom mondani, hogy értek mindent, mert nem, de idővel talán érteni és érezni fogom mind azt, amit szeretnél velem megosztani… - a hangom egyre halkabban csendült és türelmesen vártam, miközben belül kicsit felütötte a fejét a félelem és a kíváncsiság is…
Nem tudtam, hogy mi vár rám, hogy mi fog történni vagy éppen mit szeretne mutatni, de igyekeztem az apró félelmet is eltűntetni, kizárni elmémből és inkább arra összpontosítani, hogy bízhatok benne, hogy nem kell félnem tőle, mert nem szeretne bántani. Mondta is, de sokkal inkább éreztem, hogy ez így van. A legtöbb ember könnyű szerrel tud hazudni, de róla nem feltételeztem ezt. Ugyanakkor kíváncsi is voltam arra, hogy vajon mi fog történni és miért kellett lecsuknom a szememet.
Emlékképek túl valódiak, tudom, hogy őt láttam gyerekként, ahogyan azt is láttam, hogy miként lett belőle farkas, vagyis azt hiszem az. Nem csak láttam, hanem éreztem is minden apró érzését, szívének dobbanását, szinte már a vágyait is hallottam. Éreztem, hogy egyszerre szeretnék ott lenni és megmenteni attól, amit gyerekként kellett átélnie, ahogyan a dühét is éreztem, illetve azt, ahogyan a lelke végül megbékélt. Békére lelt abban a pillanatban, ahogyan farkassá vált. De nem csak az ő lelkében tomboló vihar kezdett el csillapodni, hanem az enyém is. Az átváltozása, saját magának a megpillantása, olyan volt, mintha minden velem történt volna. Túl eleven, a bőröm alá kúszott minden apró rezdülés és úgy éreztem, hogy hazataláltam. Féltem, nem tagadom, de még is melegség költözött a szívembe, a lelkemet valami megfoghatatlan dolog ölelte körbe. Nem akartam elfutni. Maradni szerettem volna, majd hamarosan minden szertefoszlott, s nem maradt más, mind a hűvös szellő incselkedése, a havas táj csábítgatása, miközben egy szempár fürkészett.
- Ohh, vérfarkas? – kapom fel a fejemet és inkább költői kérdésnek szántam, mint sem olyannak, amire választ várok. Tény, hogy filmekben, könyvekben olvasni teljesen másabb ilyen. S lehet, hogy mindig azt mondták minden történetnek van valami alapja, de ez még akkor is szokatlan, ugyanakkor kíváncsibbá is tesz, hiszen miért mutatta meg nekem? Miért avatott be az élete apró rezdüléseibe? Olyan rezdülésekbe, amik meghatározóak voltak?
- Szóval, ha akarnál, akkor csak úgy át tudnál változni egyik pillanatról a másikra? – szólaltam meg csodálkozva és kicsit talán kikerekedett szemekkel. Végül egy picit megköszörültem a torkomat. – Akkor te valójában több száz éves vagy? – kérdeztem meg óvatosan és kicsit remegő hanggal, hiszen az újságon látott évszám miatt nem tudok másra gondolni, de ugyanakkor kicsit még hihetetlen számorma ez az egész.
- Kivéve, ha szeret olvasni és ábrándozni… - szökik egy apró mosoly arcomra, majd egy pillanatra újra a messzeségbe pillantok. – De tény, hogy ez eléggé fura volt, viszont jó értelemben. – teszem hozzá picit halkabban, majd félszegen és óvatosan pillantok rá újra. Tényleg nem tudom, hogy mit kellene mondanom vagy tennem, hiszen jelenleg annyi minden kavarog a fejemben, a szívemben és kissé megtépázott lelkemben.
- Szóval mágia is létezik? Őrzők? – ezek inkább automatikus kérdések voltak, mint amikor az embert sokkolták kicsit. -  Nem szeretném, hogy kitöröljenek téged, vagy azt, amit láttam. Én nem akarom elfelejteni. – szólaltam meg kicsit sietve és hadarva. Tényleg nem akartam elfelejteni. Emlékezni szeretnék rá, s nem pedig felejteni. Miért akarna az ember olyan dolgot elfelejteni, ami szívének valami megfoghatatlan okból jó?
- Nem tudom, vagyis talán… - kezdek bele újra, amikor biztat arra, hogy fejezzem be a mondatot, de még magam sem tudom, hogy miként kellene. Egy pillanatra még kicsit a lábammal is megkavarom a friss hót. – Amikor megpillantottad, amikor békesség költözött a szívedbe, akkor úgy éreztem, hogy az enyémbe. Hogy valami megfoghatatlan dolog kúszott a bőröm alá és úgy éreztem, hogy végre hazatértem… - suttogok már a végére, mert biztos ez is eléggé furán fog hangzani, ahogyan a legtöbb dolog a mai napon, amit mondtam. De néha a szavak kevesek, nem érnek fel azzal, amit valójában érzünk. Szerettem volna én is megosztani vele azt, hogy mit éreztem akkor és most, de én erre nem voltam képes, így a szavak erejével próbáltam meg átadni neki az érzéseimet, a gondolataimat, ami néha ment, néha nem.
Amikor pedig beszélni kezdett, akkor sietve kaptam fel a fejemet és úgy hallgattam őt, mintha a világ legérdekesebb meséjét, óva intéseit hallgatnám, de számomra az is volt. Csendesen figyeltem őt, minden egyes szavára figyeltem, hirtelen még a táj is megszűnt létezni, mert szép lassan még inkább tudatosult bennem az, hogy miért mutatta meg ama képeket, ama érzéseket, s hogy pontosan miért is vagyunk itt. Tudtam, vagyis szép lassan elmémbe kúszott, hogy amiatt vagyunk itt, hogy kölykévé fogadna, ahogyan egykoron vele is tették, de nekem választási lehetőséget ad, azt, ami számára nem adatott meg… Nem lehet gyermekem? Tény, hogy szerettem volna, de régóta lemondtam erről az álmomról, de legfőképpen akkor, amikor férjhez mentem. Az élet sokszor nem úgy alakul, ahogyan eltervezzük, de most még se tudtam úgy gondolni erre a lehetőségre, mintha veszteség lenne… Valami miatt nem. Sokkal inkább csábított, s talán nem is amiatt, amit mondott rólam, hanem amit érezhettem neki köszönhetően, az emlékképeknek köszönhetően… Mindennek van előnye és hátránya, de a hátrányok az én szememben szinte eltörpültek. Amikor pedig elhallgatott, akkor egy rövid ideig én magam sem szólaltam meg. Csak figyeltem őt, illetve néha lesütöttem a szemeimet is, mintha hirtelen nem tudnám, hogy mit kellene mondanom.
- Nem szeretnék elmenni. Maradni szeretnék és elfogadni ezt az ajándékot… - suttogtam újra a válaszomat, majd óvatosan pillantottam rá, miközben arcomba hullott hajamat kiszedtem. – Alig ismerlek, ahogyan te is, de ennek ellenére olyan dolgokat érzek a találkozásunk óta, amiket még soha, vagy csak nagyon rég éreztem. Nem tagadom, egy picit talán féle is, de még is úgy érzem, hogy a viharos tenger csillapodott, hogy végre hazataláltam. Egyszerűen csak úgy érzem, hogy én ide tartozom… - a hangom alig hallhatóan csendül a havas táj elveszett szegletében, de még is komolyan gondolom azt, amit mondtam. Nem akarok elfutni, se felejteni. Egyszerűen csak szeretnék több mindent tudni, s megpróbálni azt, amire vágyik a lelkem, a szívem…

A szavaira kár lenne tagadni, hogy pár pillanat erejéig csak pislogni tudok. Mert nem gondoltam volna, hogy tényleg csak úgy áttud változni, majd végül bólintottam. Elfuthattam volna, hagyhattam volna kenyérmorzsa helyet a hóban nyomokat, de nem akartam. Úgy éreztem, hogy idetartozom, hogy végre hazatértem és talán emiatt akarta azt az élet, hogy visszatérjek ebbe a városba. Néha a múltunkat el kell engedni, hogy a jövőbe léphessünk, egy jobb útra tévedhessünk.
- Wooow, de még is olyan fiatalnak nézel ki. – csúszik ki az ajkaimon az, ami hirtelen eszembe jut. Nem mondtam volna meg azt, hogy több száz éves, hiszen úgy néz ki, mint a bimbózás hajnalán a rózsa. Gyönyörűen és fiatalosan. Bár gondolom a farkas élethez lehet köze annak, hogy még mindig ennyire fiatal. Bár ebben csöppet se vagyok biztos, ez csak egy fura és talán ostoba következtetés is a részemről, így lehet, hogy jobb lett volna, ha inkább csöndben is maradok.
- S ők azért vannak, hogy fenntartsák az egyensúlyt? – kérdeztem kíváncsian, majd amikor azt mondta, hogy én is mágiaérzékeny vagyok, akkor csodálkozva pillantottam. – Tényleg? Nem is tudtam, mármint Ev-nek néha voltak fura meséi farkasokról, de gyerekként azt hittem, hogy ez mind csak kitaláció.De mindig csak akkor mesélt farkasokról, amikor sose hallhatta más és amikor valami miatt túl riadt voltam. A meséi mindig túl szépek voltak, s mindig képesek voltak megnyugtatni. – szólaltam meg egy kisebb habozás után, hiszen azokat a meséket soha nem fogom elfelejteni, illetve Ev már régóta halott. Nem is egyszer jártam kint a sírjánál, mert ő jóval az esküvőm előtt halt meg. De egészen eddig mindig is azt hittem, hogy csak élénk fantáziája volt, de talán ő többet tudott, mint szabad lett volna neki… Ezt már soha nem tudom meg. Főleg, hogy igazából még pontosan azt se tudom, hogy ez a farkaslét mivel jár. Elfelejteni meg tényleg nem szerettem volna, nem akartam újra érezni azt a nagy ürességet, ami minden egyes perccel kisebb lett. Mintha tényleg a lelkem és a szívem is végre otthonra lelt volna.
- Szóval, ha gondolsz egyet, akkor megtudod osztani az emlékeidet, úgy, mintha ő lenne a résztvevője? Mármint a másik fél? – kérdezem kíváncsian és közben próbálom elraktározni a dolgokat, amiket mond. Nem szeretnék állandóan visszakérdezni, de ez azért nem olyan, mint amikor egy könyvet olvasol, hanem ez a valóság és találkozni ezekkel a dolgokkal nem olyan egyszerű. – Mármint úgy, hogy csak gondolsz valamire és a másik fejében is felüti az a dolog a fejét? – tettem fel megint egy kicsit talán ostobának tűnő kérdést, de tényleg érdekelt, hogy pontosan miként is mehet az a kommunikáció.
Hamarosan pedig több és több információt kaptam. Nem mondom azt, hogy nem lepettek meg a hallottak, s esetleg kicsit nem ijesztettek meg. De az ember olyannak lett teremtve, hogy az ismeretlentől mindig is tart kicsit. S ez most se volt másképpen. De ennek ellenére is pontosan tudtam azt, hogy nem szeretnék elmenni, nem szeretnék elmenni innét. Sokkal inkább többet és többet szeretnék tudni. Ezért is figyeltem úgy minden szavára, mint egy kisgyermek tenné édesanyja szavaival. S reménykedtem abban, hogy tényleg nem sikerül semmi rosszat se mondanom, mert újra visszalépni az ürességbe és a sötétségbe… Nem, szeretnék mellette maradni és ezeket a fura, de jól eső érzéseket érezni, amit az ember talán a családja társaságában érezhet. A szívem is idehúzott, nem pedig vissza a régi életembe.
Hamarosan pedig nem csak a tetteim lehettek árulkodóak, hanem a szavaim is. Eldöntöttem, hogy mit szeretnék. Szeretnék mellette maradni és esélyt adni egy új életnek, egy jobbnak, amivel ő ajándékozhat meg engem. Hallom a sóhaját, mire óvatosan pillantok rá, mint egy félénk, de ugyanakkor bátor kismadár. Amikor pedig megérzem az érintését, akkor egy halovány mosoly jelenik meg arcomon. Tudtam jól, hogy sok smink fedi arcomat, de az is segített a régi életemben a rejtőzködés és a héj alá mászásban, de talán idővel ez is változni fog. Talán majd idővel sikerül önmagamra lelni melletti, vagy legalábbis  visszatalálni teljesen ahhoz, aki egykoron voltam és aki a héj és a máz alatt vagyok.
- Igyekszem majd nem csalódást okozni. – s ezt komolyan is gondoltam, illetve a szavainak köszönhetően melegség költözött a szavaimba, majd egy apró puszit nyomtam az arcára. – Köszönöm. – hogy mit köszöntem? Eléggé sok mindent. Minden olyan érzést, ami az elmúlt percekben kerített hatalmába, azt, hogy esélyt add nekem, ugyanakkor bizalmat szavaz és megajándékoz. – Kölyöknek lenni nehéz? – kérdeztem végül óvatosan, mert tényleg nem tudtam, hogy mire számíthatok és nagyon is érdekelt a dolog. Meg igyekeztem figyelni a szóhasználatára is ilyen téren és az alapján visszakérdezni, mert nem szerettem volna butaságot mondani.
- Ohh, egy egész falka van itt? – csodálkoztam el, hiszen fogalmam sem volt arról, hogy az mennyit is jelenthet, de biztos voltam abban, hogy nem keveset. Végül bólintottam és lassan elindultam mellette. – Tudom, hogy sose leszek egyedül, mert te itt vagy, s ők kedvelni fognak? – fogalmam nem volt arról, hogy mennyire örülhetnek egy új jövevénynek és nem szerettem volna bajt hozni, viszont Lilianne szavai még mindig ott csengtek a fülemben. – Ugye, majd nem engeded, hogy ostobaságot csináljak, amíg túl tapasztalatlan leszek? – kérdeztem meg félénken, mert nem szerettem volna senkinek se ártani, s tényleg bíztam benne, de még is úgy éreztem, hogy nem csak éreznem kell erre a választ, hanem hallanom is.
- S akkor mostantól mindig ott fogok lakni? Veled, vagy velük? – faggattam tovább, ha pedig esetleg azt láttam, hogy inkább hallgatnom kellene, akkor inkább lakatott tettem a számra és próbáltam magamban tartani a kíváncsiságomat, miközben a hó egyre inkább ropogott a lábunk alatt és egyre közelebb értünk oda, ahova menni szeretet volna. Nem vágytam arra, hogy hazamenjek. Egy embertől búcsúztam volna el, de majd felhívom idővel, vagy majd írok neki, hogy jól vagyok és ne aggódjon…

A szavaira csak lassan bólintottam, hiszen még is mit kérdezhettem volna? Egyértelmű volt, hogy miért van szükség a változásokra, hiszen az embereknek feltűnne az, ha túl sokáig nem változik senki se, vagy csak túl lassan öregszik. De még is annyira hihetetlen volt ez az egész. Igyekeztem minden információt megjegyezni, hogy később ebből ne legyen baj, hogy nem figyeltem, de azért kár lenne tagadni, hogy néha nem sokkolt a hallott dolog, de ugyanakkor egyre kíváncsibb is lettem.
- Ohh, szóval ők vigyáznak arra, hogy ne szaladjunk el velünk a ló? – lehet furán hangzott, de abból amit hallottam róluk nem tudtam másra gondolni és fura módon hirtelen fel se tűnt az, hogy azt mondtam „velünk” és nem pedig azt, hogy „veletek”. Talán úgy tűnhetett, hogy úgy érzem közéjük tartozom, de nem nagyzásból vagy bármi miatt mondtam így, hanem tényleg egyszerűen úgy éreztem, hogy hazatértem. Úgy éreztem itt a helyem, s egy pillanatra se fordult meg a fejemben az, hogy felejteni szeretnék, vagy elfutni.
- Dajkám volt, jó pár éve meghalt. – válaszoltam halkan és reménykedtem abban, hogy nem mondtam semmi rosszat se. Én csak egy ártatlan mesének gondoltam mindent. S kicsit tényleg hasonlít az a mese arra, amit most hallottam, de nem teljesen. Viszont bajt senki fejére se szerettem volna hozni, még egy halott fejére se. Mert szerettem őt is, még ha nem is ő lett az a személy, aki legközelebb állt hozzám.
Közben kapott információkat pedig igyekszem elraktározni minden utána hallott vagy éppen előtte elmondott dolgot. Tény, hogy sok volt az információ, de eddig sose volt gond a dolgok megjegyzésével, reménykedtem abban, hogy most se lesz, ha mégis… Nos, akkor nem lesz más választásom, mint kérdezni. Még akkor is, ha már elmondta nekem. Nem olyannak tűnt, aki megenne azért, ha esetleg valami nem ragadna meg a kobakomban és emiatt újra rákérdeznék, de eddig minden világos volt. Vagyis még nem állt össze a teljes kép, de igyekeztem egymáshoz illeszteni az információkat és minél jobban értelmezni a látottak fényében.
Hallottak alapján egyre inkább nyilvánvalóvá vált az, hogy nem lesz egy olyan egyszerű dolog, de még se ijedtem meg, vagy legalábbis nem annyira, hogy menekülőre fogjam. Minél többet hallottam, annál inkább kíváncsibb lettem. Ugyanakkor reménykedtem abban, hogy nem leszek túl ügyetlen, meg nem lesz velem semmi gond, hanem büszke lesz rám és sose fogja majd megbánni azt, hogy megajándékozott ezzel a dologgal, mondhatni, hogy a kölyke lettem, vagyis ha jól értettem, akkor az leszek.
- Ohhh, értem, vagyis azt hiszem. Tudod, kicsit sok az információ, de igyekszem lépést tartani. – mosolyodom el haloványan és kicsit félénken. – Szóval ezért volt minden ennyire élethű, ezért volt olyan, mintha velem történne meg a dolog. – gondolkoztam hangosan, mint valami fura diák, vagy aki tényleg csak emészti a hallottakat. Elsőre tényleg furán hangoztak, de úgy éreztem, hogy nem lesz gond, vagyis reméltem, hogy nekem is menni fog ez a plusz ajándék is, ami ezzel az élettel együtt jár. Bár néha szavakkal is nehezen tudtam kifejezni azt, hogy mit érzek vagy megmutatni azt, hogy ki is vagyok valójába – ő kivétel volt ez alól – így biztos voltam abban is, hogy ez számomra még nehezebb lesz, hiszen ezzel úgymond valakit közel engedek, megmutatom azt, hogy mi történt velem és mit éreztem, de idővel remélhetőleg jobban fel fogok oldódni, s tényleg nem lesz gond.
- Én nem akarlak bántani, de a hallottak alapján egyáltalán nem lesz könnyű, s nem akarok csalódást okozni, de úgy érzem, hogy biztosan fogok hibázni. Mármint, időre lesz szükségem azt hiszem, hogy mindent megtudjak jegyezni, amíg menni fog ez a dolog. – a hangom halkan csendült. Biztos voltam abban, hogy ő ezt sejtette már előre, de ugyanakkor úgy éreztem, hogy muszáj hangosan kimondanom. Mintha csak ezzel is még inkább az elhatározásomat szerettem volna magamban még biztosabbá tenni.
- Ohh, szóval ha hirtelen valami nagy érzelmi hatás ér, akkor lehet, hogy csak egyszerűen a farkasom előbukkan? – kérdeztem vissza, majd bólintottam egy aprót, hogy értem. Nekem meg ott lesz motivációnak az, hogy nem akarok senkit bántani, illetve neki se akarok csalódást okozni. Igyekezni fogok, hogy a lehető legjobban menjen és minden rendben legyen. – Viszont te, s én is eléggé hasonlítunk, vagyis gondolom. Így esélyes, hogy a farkasommal én is jól ki fogok jönni? – kérdezem kíváncsian. Bár lehet, hogy eléggé nagy butaságot kérdeztem, de a farkasa is hozzátartozik, így a farkasa se lehet sokkal másabb, mint ő, mármint amilyen emberi alakban. Jesszus, ez még mindig fura így végig gondolva, de menni fog, mert szeretném és mert tényleg úgy érzem, hogy végre hazataláltam.
Nem tehetek róla, egy kicsit tényleg kirázott a hideg, amikor a csontok törése került előtérbe. De mindennek ára van, s a hallottak alapján, majd idővel egyre jobban fog menni és egyre gyorsabban. – S én tudom majd kontrollálni azt, hogy mikor vagy eleinte ez teljesen káosz lesz és bármikor megtörténhet? S ha nem tudom uralni, akkor valaki vissza tudja őt tartani? – kérdeztem picit talán aggódva, mert lehet, hogy a többiek is farkasok lesznek, de akkor se szeretném azt, ha minden nagyobb dolognál esetleg előmászna. Nem is a fájdalom miatt, hanem amiatt, hogy nehogy valakinek baja essen, vagy esetleg a család többi tagjára bajt hozzak, mert rosszkor rossz helyen változtam át.
- Amíg te mellettem vagy, addig nem érthet semmi baj. – mondtam ki hangosan azt, amit éreztem és gondoltam. Tényleg úgy gondoltam, hogy amíg ő a közelemben lesz addig a többiek között se érhet semmi baj.
- Értem, hát remélem, hogy velük is megtalálom a közös hangot, s sikerül egy-két barátot majd szereznem… - tényleg szerettem új embereket megismerni és jó érzés volt régen is, amikor valakit a barátomnak nevezhettem. Igaz sok éve volt már az, de az ember mindig örül egy barátnak. S arról fogalmam sem volt, hogy két személy is itt él azok közül, akik fontosak számomra Lil-en kívül.
- Köszönöm! – tényleg hálás voltam azért, hogy ezt mondta. Tudtam, hogy nem csak mondja, hanem komolyan gondolta. Ugyanakkor azt se vártam el, hogy minden egyes másodpercben mellettem legyen, mert mindenkinek megvan az élete. De akkor is tudtam, hogy egy emberre, vagyis farkasra biztosan számíthatok, majd bármi is történjen és ez számomra mindennél többet jelentet.
- Biztosan szép lehet. – szólaltam meg mosolyogva és boldogan, mert tényleg kíváncsi voltam arra, hogy hol fogok ezentúl élni. De majd egy üzenet pár nap múlva mindenképpen meg kell írnom. Meg akarom írni azt, hogy többé ne keressen a férjem, mert elmentem, illetve nem szeretném azt se, ha a ház lakóinak baja esne eme döntésem miatt. Én szöktem el, így én tehetek róla, nem pedig ők.
Közben pedig el is indultunk az újabb végállomás felé. Követtem őt, s közben néha még kérdezgettem, majd a kapott információkat a többi mellé raktam és elraktároztam. Jó érzés volt az, hogy kedvesen és segítőkészen válaszolt mindenre, amit kérdeztem. Egyszerűen csak azt éreztem, hogy lehető legjobb helyen vagyok és tényleg egy farkasbőrbe bújt angyallal találkoztam.
- Rendben. – szólaltam meg kicsit remegő hanggal, majd figyeltem őt, mert magam sem tudtam, hogy mire számítsak, vagy mi fog történni. Amikor pedig átváltozott, akkor egy pillanatra tényleg lefagytam. Lassan ereszkedtem térdre, majd óvatosan nyújtottam felé a kezemet, ha engedte, akkor a bundáján végig simítottam, figyeltem őt úgy, mintha valami csodát látnék.
- Gyönyörű vagy… - csúszott ki végül a nagycsodálkozások közepette ajkaim ez, de tényleg az volt.


|| Rendben, várni fogom <333

Öt perc a busz érkezéséig. Bakker, addig megfagyok! Teljesen elfelejtettem, itt Fairbanks-ben milyen hideg van, az a röpke öt délebbre töltött év is bőven elegendő volt, hogy hozzászokjak az enyhébb klímához. Persze ott sem volt melegem, de még mindig kevésbé röpködtek a mínuszok, mint itt. A kapucnit a fejemre húzom, legalább a füleimet védi a széltől, a kiengedett barna tincseimet így is megcibálja kissé. Egy helyben toporgok, jöjjön már a busz, így estefelé már ritkábban járnak, nem is csoda, rajtam kívül senki sem ácsorog a megállóban.
Fáradtan sóhajtok, hosszú volt a nap. Rohangáltam a lakás miatt, a munka miatt, nem gondoltam volna, hogy ennyi mindent el kell intézni ennek kapcsán, de hála égnek úgy tűnik, már látom az alagút végét és még csak nem is dudál, úgyhogy elégedett vagyok a mai napi teljesítménnyel. Igazán tartalmas és eredményes napot zárhatok, csak jussak vissza az egyetemre, hogy bezuhanhassak az ágyamba. Bár egy forró zuhany is rettentő jól esne, egek, nem tudom eldönteni, melyikre vágyom jobban...
A táskámban kezdek kotorászni, mintha megcsörrent volna a telefonom, de úgy tűnik, csak hallucinálok, merthogy se üzenet, se nem fogadott hívás, úgyhogy ismét csak sóhajtozni tudok. Épp húznám be a cipzárját a tatyómnak, amikor a megálló bódéja mögül előpenderül egy sötét ruhás, kapucni takarta arcú fazon, nem érzek felőle semmiféle olyan kisugárzást, ami azt sugallná, ő is a világunk része, Informátornak meg nem mondanám, hiszen a magunkfajták tuti nem hozzák így a szívbajt a megállóban ácsorgó emberekre. Arról nem is beszélve, hogy hirtelen lép elém-mellém, hogy míg egyik kezével ráfogjon a táskámra, addig a másikkal taszajtson egyet rajtam. Halkan nyekkenve csapódok neki a megálló falának, ő meg már rohan, kezében a táskámmal, amiben minden iratom, a pénzem, telefonom, ráadásul a frissen szerzett, házhoz szükséges papírok is benne vannak!
- Ó, hogy az a..! - harapok el egy káromkodást, hiszen illedelmes hölgy nem tesz ilyet, aztán már ugrok is, hogy elkezdjek futni az ismeretlen tolvaj után.
- Tolvaj! Valaki állítsa meg! - kiabálok is hozzá, mert a távolban mintha látnék egy alakot, de fene tudja, lehet megint csak képzelődöm. Azért ez egyáltalán nem poénos, remek lesz, ha már a megérkezésem követő első napokban kirabolnak, kitépem az összes hajam. Úgyhogy gyorsabb tempóra kapcsolok, hála égnek azért jó kondinak örvendek, de úgy tűnik a tolvajszarka is, merthogy egyáltalán nem akar csökkenni közöttünk a távolság...

Rohantam, ahogy csak bírtam és úgy tűnik jól láttam, hogy valaki sétál felénk az utcán, merthogy pillanatok alatt zakózik egy akkorát a tolvaj, hogy szinte én is beleszisszennék, ha nem futnék éppen. Már szinte majdnem ott vagyok, amikor a fájdalmas ordítás is felhangzik és remélni merem, hogy nem az önjelölt megmentőmtől érkezett, mert akkor valószínűleg búcsút mondhatok a táskámnak.
Odaérve a pároshoz veszem tudomásul, hogy a rossz fiú fetreng a földön és remélem, hogy a talpon álló, aki a táskámat fogja a jó fiúk közé tartozik, mert nem akarok balhét. Előre görnyedve támaszkodok a térdeimre, szaporán szedve a levegőt.
- Egek, kiköpöm a tüdőmet… - motyogom magamnak a jelenlegi állapotomról árulkodó szavakat, ahogyan próbálom megnyugtatni kicsit a szervezetem és nagyobb, mélyebb levegőket véve lecsitítani a ziháló légvételeimet. Felegyenesedek, a hős lovag unott kérdését hallva azonban megemelkedik a szemöldököm és egy kósza pillanatra az a gondolat is átsuhan rajtam, hogy lehet az illető mégsem a jófiúk közé tartozik. Főleg azért, mert ekkor az energiáit is megérzem; vérfarkas. Mázli, hogy az Informátori tetoválásom elrejti a mágikus kisugárzásom, így teljesen olyannak tűnök számára, mintha közönséges ember volnék, ezen pedig változtatni sem kívánok.
- Igazán hálás vagyok, tényleg és tudom, hogy csúnya dolgot művelt ez az alak, de azért nem kell kinyírni szerencsétlent - még mindig kissé lihegve fordítom tekintetem a hím felé, nincs szükség arra, hogy önjelölt igazságosztó szerepében tetszelegjen. - Ha volna olyan kedves, hogy visszaadja a táskámat, máris hívnám a rendőrséget - mert azért nem fogok csak úgy elsiklani a tény fölött, hogy tolvajlás történt, jobb minél előbb riasztani az illetékeseket.
- És köszönöm - szalad halvány mosoly a képemre, mert tényleg hálás vagyok, fogalmam sincsen, mit csináltam volna, ha elszalad a táskámmal. Kezem nyújtom érte, de van egy olyan kósza gondolatom, hogy nem fog megelégedni ez az illető egy egyszerű köszönömmel.

- Köszi a jó tanácsot - bólintok, bár nem egészen őszinte az a bizonyos köszönöm, hiszen egek, most is vigyáztam, nem tehetek róla, hogy az az őrült felöklelt! Oké, csak fellökött, de akkor is... Nem lesz legközelebb, legalábbis igyekezni fogok. Az meg kár, hogy ember volt, mert simán megcsillantottam volna az igazi tudásom, ha lehetőségem lett volna rá. De hát civileket nem bántunk, ugyebár...
Úgy tűnik ezzel csak én vagyok tisztában, mert a hím minden gond nélkül csalogatja elő a szerencsétlen kiáltását. Nem tudom, mit csinált vele, őszintén nem is érdekel, mindössze annyit kérek, hogy azért ne ölje meg.
- Gondolom neked hiába beszélnék a lelkiismeretről és a bűntudatról... - billentem oldalra a fejemet egy kicsit, ahogyan az arcát szemlélem. Nyilván nem azt mondom, hogy egy gyilkossal állok szemben, csak egyszerűen egy ilyen visszakérdezés után elég egyértelmű, hogy nem egy szenttel futottam össze. Ráadásul vérfarkas is, ami még egy lapáttal megdobja az aggodalmam. - De gondolom nem szeretnél a sitten rohadni néhány évig, nem igaz? - gondolom nem ez a legfőbb vágya. Még a végén tényleg kiderül, hogy egy gyilkossal sodort össze a sors, akkor aztán hivatkozhatnék arra, hogy láttam, mit művelt, mert minden bizonnyal velem is simán végezne. Miért nem járnak erre ilyenkor többen? A busz is az előbb száguldott el mellettem, szóval nagyszerű, sétálhatok majd haza, mert ki tudja, mikor jön a következő...
- Ennek kifejezetten örülök - halovány megkönnyebbülés árad szét bennem, hiszen ezek szerint nincsenek gyilkos vágyai a hímnek. Nyúlnék is a táskémért, hogy egyrészt visszakapjam végre, másrészt pedig elővéve a telefonom hívjam fel a rendőrséget. Csakhogy a hím felé lép és ahelyett, hogy visszaadná, ami az enyém, megargadva a karomat ránt közelebb magához. Hátam a mellkasának feszül, érzem a nyakam körül a karját és egyetlen pillanat elég hozzá, hogy a pánik eluralkodjon rajtam.
- Eressz el! - kétségbeesetten szűröm a fogaim között, némi dühvel a szavak mögött, túl kényelmetlen, túl sok a feltörni akaró emlék. Érzem, hogy a szívverésem meglódul, zihálva kezdem venni a levegőt, pont, mint a futás után, csakhogy ezúttal nem a hirtelen való sok mozgás okozza mindezt, hanem a félelem. Mindkét tenyerem a karjára fonódik, szeretném ellökni magamtól, de nem tudom, túl erősen tart. - Csak.. eressz el, kérlek! - szinte már kérlelem a szavait hallva, nagyot nyelve, mert tényleg rettentően félek attól, hogy itt helyben nekem esik, ki tudja, milyen szörnyűségeket lenne képes művelni velem...
Fogalmam sincsen, mennyi ideig tart mindez, nekem mégis egy örökkévalóságnak tűnik, így amikor végre elereszt, egyből hátrálni kezdek tőle. Még mindig kapkodom a levegőt, mintha csak most buktam volna a víz alól a felszínre, tekintetemben pedig a félelem uralkodik, ahogyan a hímre pillantok. Dobja a táskám, mégsem vagyok képes mozgatni a karjaimat, annyira csak arra koncentrálok, hogy messzebb kerüljek tőle. A mellkasomnak ütközik a táska, hiába nyúlok utána, kiesik a karjaim közül, földet ér és természetesen a járdára köpi magából a tartalmának egy részét.
- Basszus, ennek is a legjobbkor kell történnie... - mormogom az orrom alatt, eszembe sem jut, hogy a hím is hallhatja a szavaimat. Arra koncentrálok, hogy minél előbb visszadobáljam a cuccokat a táskámba, hogy aztán magamhoz szorítva azt egyenesedjek fel és nézzek a hímre.

- Igen, ezt észrevettem - mormogom az orrom alatt, bár nyilván hallja ő is, de nem érdekel. Egyetértek vele, hogy nem kifejezetten a modoros emberek közé tartozik és még csak nem is én mondtam ki. Ám mindez cseppet sem vigasztal a következő percek eseményeiért, amikor is közelebb ránt magához. Nem vagyok kíváncsi a tanácsára, arra meg még kevésbé van szükségem, hogy fogdosni kezdjen. Oké, nem fogdosott, de azért ez a magához rántás, meg a karja a nyakam körül… Nem, egy cseppet sem tetszik és ha kicsit tovább ment volna, tuti nem hagytam volna annyiban a dolgot, bármennyire is ne akarjam valódi kilétemet felfedni előtte.
A táska a földön landol, én meg szedegetni kezdem, azt azért látom, hogy ő is leguggol elém, de a világért sem akarnék a szemébe nézni, még akkor sem, amikor utasít. Ne utasítgasson! Hagyjon békén!
- Hahh, persze! - kapom fel hirtelen a fejem, hitetlenkedő, kissé már-már hisztérikus, rövid nevetést hallatva. - Remélem nem sértődsz meg, hogyha az előbb bemutatott akciód után már nem igazán hiszek neked - gúnyosak a szavaim, a kétségbeesés szüli őket. Nem akar bántani… Persze, én meg majd elhiszem azok után, amit az előbb művelt!
- Köszi, de pont nem a te segítségedre szorulok - talán kissé indulatosabb vagyok, mint kellene, de még mindig félek, a pánik ott munkálkodik bennem és ha nem tűnök el innen nagyon gyorsan, akkor tuti maga alá teper. Mármint a pánikroham. Meg ez a hím is, fene tudja, mit akar, én viszont csak eltűnnék innen, de minél hamarabb. - Majd hívok egy taxit, szóval nem kell ez a szigorú tekintet. Nem fogok veled menni. Csak menj el és hagyj békén, mindketten jobban járunk úgy - hirtelen kapom ki a kezéből is a felém nyújtott holmit. Nem kell a segítsége, mert jelen pillanatban csak tőle féltem magamat. Felállok, amint végeztem, egyből előhalászva a telefonom a táskámból, hogy valami szám után kotorásszak. Fenébe is, hogy nem tudok taxi számot! Nem érdekel, erről a hímnek nem kell tudnia, merthogy az ő segítsége nem kell, az fix.

Nem piszkál, nem szól hozzám többet, feláll és a cuccaimmal sem foglalkozik. Nagyszerű, egy lépéssel közelebb a megnyugváshoz. Lehunyom a szemem és mély levegőt veszek, mielőtt még felállnék. Nem bízom benne továbbra sem és igenis tartok tőle, mert szórakozásból aligha ölelgeti a nőket az utcán. Vagy ha igen, akkor bolond és igencsak furcsa szokásokkal rendelkezik, ez pedig ismét csak olyan dolog, ami aggodalomra ad okot.
Felállok és a telefonomban kezdek el keresgélni egy szám után, mivelhogy taxit nem tudok hívni. Ha visszaérek az egyetemre, okvetlenül fel kell jegyeznek a taxi társaság telefonszámát, mert nem szeretnék még egyszer ilyen helyzetbe sodorni.
- Oké, mit akarsz? - eresztem le a telefonomat és fordulok felé. - Megkértelek, hogy menj el, mert nincs szükségem a segítségedre, mi nem volt ebből világos? - nem akadok ki, messze áll tőlem, de nagyon durván szeretném, hogy eltűnjön végre innen. Nem bízok benne és habár már egy fokkal jobb, akkor sem nevezném teljesen nyugodtnak magamat. Már nem kapkodom a levegőt és a szívverésem is kezd közelíteni a normálishoz.
- Én most elindulok. És kifejezetten boldoggá tennél, ha nem jönnél utánam, oké? - nézek még rá, ám ezúttal már nem ül kétségbeesés a barnák mélyén. Egyszerűen csak tényleg jobb lesz mindkettőnknek, ha nem jön utánam. Az első lépéseket hátrálva teszem meg, végig rajta tartva a szemem, nehogy meglepetést okozzon és amikor már jó néhány lépésnyi távolság feszül kettőnk közé, csak akkor fordítok hátat neki, hogy sietős léptekkel igyekezzek minél messzebb kerülni tőle.