- Érdekes látásmód.. de magam sem tudok igazán tiltakozni. Felesleges lenne most abba belemennünk, hogy itt-ott azért még akad szép és jó, olyan, aki értékeli a jóságot és képes meghálálni valahogyan. Viszont javarészt.. csak egyet tudok érteni ezzel a nézőponttal, talán pont egyike vagyok azoknak, akik tényleg elmondhatják mindezt, de mint ahogyan már mondtam, ebbe tényleg felesleges lenne belemenni. Végig az arcát figyelem, így amikor elhagyják az elsuttogott szavak ajkait és felpillant rám, a tekintetünk találkozik és rengeteg mindent látok a szemeiben… Nem fordítom el a tekintetemet, de hagyom, hogy szavai elüljenek, elcsendesedjenek és ne visszhangozzanak a fülemben, csak azután szólalok meg. - Sokkal több okom van feltenni, mint azt gondolnád. Az én hangom sem több suttogásnál, ajkaimra halovány, kedves mosoly kúszik, mert tisztában vagyok vele, hogy homlokát ráncolva fog rám nézni a kijelentésem hallatán, de ha kérdez, akkor válaszolok, előre viszont nem jártatom feleslegesen a számat. - Nyugodtan picsogj csak, én bármit megadtam volna, ha lett volna valaki, akinek elmondhatok mindent. Leguggolok mell, hogy nagyjából egy szintre kerüljünk, direkt használom az ő szavait és tényleg komolyan gondolom azt, amit mondtam. Tudom, hogy olykor jól esik valaki, akinek elmondhatjuk, mi az, ami igazán fáj, aki segíthet.. még akkor is, ha totál ismeretlen. De lehet elég lesz annyi, hogy mindketten szenvedünk és habár én már túljutottam rajta, a tüske még mindig bennem van, a teher még mindig iszonyatosan nehéz, csak megtanultam, hogyan fogadjak el mindent és hogyan mutassam azt a külvilág felé, hogy minden rendben van. - Manapság már sajnos mindig az önzetlen emberek járnak a leginkább pórul, pontosan azért, mert könnyű őket megsebezni, mert sokkal erősebben képesek szeretni és éppen emiatt fáj sokkal inkább, ha csalódniuk kell. Ki okozott neked fájdalmat? Hangom csendes és igyekszem az energiáimmal is körbefogni, lágyan, próbálva némi nyugalmat csempészni a bőre alá. Kíváncsi vagyok és tényleg segíteni szeretnék, ezúttal egy olyan nőstényen, aki valóban megérdemli. Várom hát a válaszát csendben és türelmesen, tekintetem az arcát szemléli, egyáltalán nem tolakodóan, csupán üzenve neki, hogy itt vagyok és kész vagyok segíteni, ha elfogadja a segítő jobbot.
Persze, hogy nem tud tiltakozni, nem is lehet, így van. Nem ér semmit… 166 év önfeláldozása, segítőkészsége, kedvessége… egy kalap szart ér, pontosan azt. Felettébb szánalmasnak gondolom magam, nem csak most, hónapok óta. Nem találom a helyem, már nem olyan. Nem jó. Üres vagyok, értéktelen, egy elhagyott játékbaba. Gyötrelmesnek ítélek minden lélegzetvételt, az élet számomra már nem szép. Úgy teszek, mert kell, a beteg gyerekekért, bárkiért, akinek baja van, még ha jelentéktelen is. Mosoly van az arcomon, hogy ne tudják, hogy nekem se kelljen tudomást vennem róla. Nem vagyok rendben, talán már sosem leszek. Csalódott keserűségem komorságot fest arcomra, ritkán hagyom, hogy megtörténjen, most azonban úgy érzem, nincs értelme titkolnom, hogy mi van a vidámság álcája mögött. Felpillantok rá, bizalmat ébresztő a mosolya, talán az egész lényeg, örülnék is neki, ha nem lennék ennyire… nem önmagam. Valóban felvonom a szemöldököm, a szavain rágódom, szinte látszik, miként váltják fejem felett egymást a gondolatbuborékok. Miről beszél? - Igazán? Egy okot mondj… Nem utasítom, inkább kérem, kíváncsian, érdeklődéstől zsizsegő hangon. Úgy érzem, mintha ezer méhecske táncolna a fejemben, minden csupa búgás, csípés, alkohol… hahh, minek is ittam ennyit, magamra vethetek csak. Nem baj, elmúlik majd hamarosan, holnapra úgyis csak emlék marad, olyan, amivel fölösleges is terhelni az agyat. - Atya ég, neked fogalmad sincs róla, mennyit tudok beszélni… mert esküszöm, többet, mint ami egészséges volna, és ha egyszer belekezdek, akkor szerintem még lelőni se nagyon lehetne. Meg aztán, fogalmam sincs, ki vagy, és nem biztos, hogy egy idegennek el kéne sírnom minden bánatomat, mondjuk, igazából mindegy is, mert jobbára csak engem érintenek a gondjaim, szóval akár el is mondhatnám. Vakarom meg a fejem, látszik azért, hogy van a bucimban, szerintem még neki is, pedig nem ismer, bár lehet, hogy a kifinomult szaglása hamarabb elárulja neki, mint szavaim pattogása. Jól esik, hogy leguggol mellém, fogalmam sincs, miért, egyszerűen csak bensőségesebb lesz tőle valahogy az egész, elhiszem, hogy tényleg érdekli, de én már csak ilyen kis naiv vagyok. - Miért? Miért van így? Ez nem igazság. Áhh, ne is figyelj rám, olyan vagyok, mint egy gyerek ezekkel a kérdésekkel. Mégsem fogom soha megérteni, hogy működhet ilyen kifacsartan a világ. Elgondolkodom a kérdésén. Ki? Inkább kik, többen, mint amit én elbírok, és ráadásul nem is finom kis adagokban kaptam, hanem majdhogynem egyben a nyakamba az egészet. - Gyerekorvos vagyok. Amióta az eszemet tudom, segíteni akartam másokon, ezt is teszem. Mindennap. Erre egyszercsak bejön az a büdös, aljas, undorító féreg a kórházba, én összevarrom, megakadályozom, hogy elvérezzen, erre mit csinál? Átváltozik a gyerekosztályon, és megöli kilenc betegünket. Még most is látom az arcukat. Álmaimban is látom. Sokkal erősebb volt nálam, nem tudtam segíteni, nem tehettem semmit, próbáltam… de nekivágott a falnak és elájultam. Ő volt az egyik… Még állapotom ellenére is átüt ragacsos keserűségem a szavaimon, bár nem érzem, mert másra figyelek, konkrétan inkább a beszédre koncentrálok, de könnybe lábadt a szemem. Miért mondom el neki? Miért bízom benne? Miért akarom kitálalni a többit is? Hihetetlen… nem foghatom az egészet az alkoholra, köze van hozzá, de mégsem mehetek el ama tény mellett, hogy valamiért kellemesebben érzem magam a közelében. - Aztán… elvettek tőlem valamit… nem tudom megmagyarázni, de… majdnem… Nyelek egyet, nem szeretnék visszagondolni arra, amit az a másik magányos tett velem, sem pedig a következményeire, de egyszerűen kibukik belőlem, azóta, hogy Hattienek elmeséltem, nem beszéltem erről, de most talán azért is könnyebb kicsit, mert egyszer már átestem rajta. - Szóval, mindenkiben bíztam, vakon, azt hittem, hogy a világ jó hely, de már nem csak a szépet látom. Már tartok másoktól, már azt feltételezem, hogy ugyanúgy fognak hozzámérni, ezüst pengével fenyegetni, meggyalázni… Ökölbe szorulnak a kezeim, nem bírom lefesteni az akkori képet, de talán nem is szükséges, maradjon csak meg a homályban, a lényeg szerintem érthető, ha pedig nem, akkor talán majd kérdez. Elmesélhetném azt is, hogy miként csalódtam ugyanezen eset kapcsán az alfámban, de ez már olyan téma, amiről nem fogok egy idegennel beszélni, a falkámat még így sem adom ki, legyen szó bármilyen apró információról. - A harmadik pedig… az, akit a világon a legjobban szeretek. Szerettem. Magam sem tudom. Elbukott egy teszten, és ahelyett, hogy egyszerű falkatagként velem maradt volna, távozott a városból. El sem köszönt. Azóta sem hallottam róla. Összetörte a szívem. Ray… még mindig belehalok egy kicsit, ha magam elé képzelem az arcát, de azóta szeretem, mióta ismerem, nehéz ettől elszakadni, egyelőre nem megy, jobb esetben is évek kellenek majd hozzá, és kötve hiszem, hogy valaha még egyszer engedem, hogy megégessen egy férfi. Lehajtott fejjel nézem a betont lábaim között, talán túl sokat beszéltem, talán nem kellett volna, talán nem is olyan súlyos problémák ezek másnak. Engem viszont tönkretettek, elorozták a fényem, a mosolyom, a lelkem. Nem vagyok egész. Nem vagyok önmagam. Senki sem vagyok…
- Mert én is hatalmas fájdalmat hordozok… Lágyan mosolyodom el, tudom, hogy nem érti, de idővel meg fogja majd. Sajnos nekem nem meg könnyen a kitárulkozás, talán Kilaunon kívül senki sem tudja teljes egészében azt, hogy mi történt velem az elmúlt évszázadokban, különösen az utolsóban, hogy mennyi mindent vettek el tőlem, hogy kiszakítottak belőlem egy olyan darabot, amit soha, senki nem fog tudni pótolni, ami soha nem fog begyógyulni. Elfedni el tudom, de eltüntetni képtelen vagyok. - Ezen segíthetünk. Barátságos mosoly terül el arcomon, elhiszem én, hogy tud beszélni, engem egy cseppet sem zavar, nem egyszer találkoztam már ilyen emberekkel és amúgy is, egészen üdítő tud lenni néha, ha hallasz magad körül olyat, aki tényleg képes sokat beszélni. Mondja csak, beszélje ki, jöhetnek a hosszú monológok, ha egy valamiben, akkor a hallgatásban egészen biztosan jó vagyok. Na de a segítség. - Hope vagyok. Így legalább a nevem tudod már. Kezemet is nyújtom felé, hogyha elfogadja, akkor megrázva köszönthessen, pecsételhessük meg ilyen formán is az ismeretségünk. Nem tudom, hova fogunk jutni, találkozunk-e még valaha, de a titkai nálam egészen biztosan jó kezekben vannak. - Többet éltem már, mint te és biztosíthatlak, hogy ez még a mai napig számomra is rejtély. Milliószor tettem már fel és teszem fel a mai napig ezt a kérdést, de választ magam sem találok rá. Aprócska kis megjegyzés, de muszáj vagyok hozzáfűzni, érezze, tudja, hogy nincsen ezzel egyedül, hogy én magam is képtelen vagyok felfogni, hogyan működhet így a kozmosz. A Szellemek tereltek vissza a „jó” útra, hogy éljek úgy, ahogyan kell. Hahh, mennyire jó út az, hogy kitépik a kezeimből a gyermekem? Számunkra nincsen olyan élet, melyben jelentős részt kap a boldogság. Ott van a Kölykeink, igen, az Örökségünk, jól tudom, de képtelen vagyok ennyivel élni. Majd végül belekezd a történetbe. Nem reagálok semmire, csak csendben hallgatom, azaz nem is olyan csendben, mert amikor azt hallom, hogy kilenc beteget, kilenc gyermeket ölt meg, akaratlanul is felciccenek, elkerekedett szemekkel hallgatva a folytatást. Kilenc emberi élet. Kilenc gyermeki élet. Érzékenyen érint engem is, habár fogalmam sincsen, ő mit élhetett át akkor és ott, amikor mindez megtörtént. Bele sem szeretnék gondolni… Nem kell sokáig ecsetelnie és részleteznie a dolgokat, hogy nagyjából el tudjam képzelni, mi is történhetett. Végül a harmadik.. a szerelem. Őrjítő és pusztító dolog, nagyon is jól tudom, hiszen én magam is hasonlókon mentem keresztül. Nem tudod, milyen nehéz az a tehet, amelyet nem te cipelsz. Villan be a Biblia egyik mondata, furcsa, hogy még ennyi évtized után is emlékszem rá, de ez valahogy nagyon is helytálló és bölcs mondat. Sejthetem, de nem tudom, mint ment át. Karom siklik az övére, magam sem tudom, miért, az is lehet, hogy elhúzz majd, ha zavarja, akkor úgyis megteszi, ha pedig nem.. hát akkor ezzel is tudathatom, hogy itt vagyok. Közvetlenebbé tehetem a kettőnk közötti alakuló kapcsolatot, amiről magam sem tudom, merre fog haladni, de képtelen volnék így itt hagyni. Pár percnyi csend, nem szólok hozzá semmit, csupán fogom a karját - ha nem húzódott el. Kell egy kis idő, hogy egyrészt én is megemésszem a hallottakat, másrészt ő is feldolgozza az ismét átélt képeket. Kezem emelkedik, hogy fejét fordítsam magam felé, nem kényszerítem arra, hogy nézzen rám, csupán szeretném, ha legalább egy pillanatra láthatná a tekintetemet. A fájdalom és a bánat tükrei, átadok most nekik mindent, mintha csak a saját szemeinek tükörképébe pillantana… - Az összetört és eltaposott szívet a legnehezebb újra összeragasztani. Hosszú és nehéz feladat, nem kevés akaraterő szükséges hozzá… Pillanatnyi szünet, valamiért úgy érzem, hogy ebből a lányból még az akaraterőt is kiölték, nincsen miért küzdenie, egyedül van és rettentő magányos. Igyekszem energiáimmal továbbra is körülölelni, melegséget, nyugalmat sugározni neki. Ó, bárcsak az ilyen jellegű fájdalmat is képes lennék átruházni.. Én magam is szívesebben viselném, minthogy mást lássak ilyen meggyötörten, ilyen elesetten. Az is megérdemelné, aki ezt művelte vele. - A rengeteg fájdalom, mely benned is felgyülemlett, eltiporhat, összetörhet, cselekvésképtelenné tehet, de ugyanakkor erőt is meríthetsz belőle. Segíthet küzdeni, felállni, erőt adhat ahhoz, hogy ismét megtedd az első lépést… Őszinték a szavaim, én valamiért mégsem érzem annak őket. Én mit csináltam? Elmenekültem. Megrendeztem a saját halálomat, a fájdalmammal foglalkoztam, elbujdostam, hátrahagytam mindent és mindenkit, akit szerettem, aki fontos volt nekem. A férjemet, a lányomat és még Jared-et is. Összeszorul a szívem, ha csak arra gondolok, mi volt a kérésem a Protektor felé, mielőtt eljöttem. Sóhaj kél ajkaimról, nem szeretnék arra gondolni. Elengedtem a múltam, muszáj volt megszabadulnom tőle, noha súlyát a mai napig érzem, olykor meg akar fojtani, olyan erővel nehezedik rám, hogy félő, bármelyik pillanatban összeroppanhatok alatta. - Az már csak rajtad múlik, hogy mire használod fel a keserűséget. Hagyod, hogy eltemessen, vagy inkább újjászületsz belőle.
- Ohh… sajnálom. Tapintatlan vagyok, nem szokásom… Hajtom le a fejem, azzal szembesülni, hogy másnak is rossz, nos, sosem volt kellemes a számomra, talán jobban meg is viselt mindig, mint a saját problémáim, de az igazsághoz hozzá tartozik, hogy eddig nem voltak olyan súlyos gondjaim, mint most. Egyszerűen rám szakadt a csinos kis kártyaváram. - Örvendek, Hope, én Annabelle, az egyszerűség kedvéért Bells. Fogadom el a kézfogását, bár az elfogyasztott alkohol hatására kicsit bizonytalanabb, mint máskor volna, és sajnos még a kezem is remeg egy kicsit. Mostanában gyakran, valószínűleg a sok elfojtott feszültségtől. Nem könnyű a kórházban dolgoznom, sőt, a hotelben sem szeretek már lakni, ott lenni, meg úgy egyáltalán… Egyszerűen nem érzem, hogy lenne létjogosultságom, és ez baj. - Tudod, én mindig szerettem azt hinni, hogy bármi jöhet, vagyok olyan erős lelkileg, hogy kibírjam, de nem… nem vagyok. Pocsék érzés ezzel szembesülni. Rosszabb, mint azzal a ténnyel, hogy tök igazságtalan, mikor jó emberekkel történnek rossz dolgok. Remélem, nem fogok az agyára menni, bár ha megtenném, sem biztos, hogy észrevenném jelen állapotomban. A szervezetem igyekszik legyűrni az elfogyasztott alkohol áldásos hatását, én meg úgy vagyok vele, hogy innék még, mert addig is elfeledem a sok szemetet. Beszélek, sokat, ő meg hallgat, nem figyelek az arcára, valahogy könnyebb úgy nem magamba zuhanni, ha nem látom a reakcióit, mert félek, hogy egyébként nem tudnék gátat szabni a könnyeimnek. Szeretném kizárni a képeket az elmémből, de nem megy, és igenis azt kívántam akkor, hogy bár lennék én is halott. Még most is azt kívánom, akkor nem fájna mindennap, s a farkasom sem sírna Ray után unos-untalan. Nem csak az én párom volt, az övé is. Mindketten szerettük. Ő azonban a haláláig hűséges volna, és visszavárná, én pedig soha, de soha többé nem akarom látni. Nem húzom el a kezem, mikor megérint, igenis van az a helyzet, amikor egy idegen érintése sokkalta többet ér, mint valaki, akit régóta ismerünk, és tudjuk róla, hogy úgyis azt fogja mondani, amit hallani akarunk, mert szeret minket, és a lelki békénk fontos a számára. Egy idegen nem ismer, épp ezért őszintébbek a reakciói, nincs benne a félsz, hogy esetleg megbánthat minket. A szemeibe nézni fáj, épp annyira, mint saját tükörképembe, istenem… - Én… legszívesebben kitépném, hogy ne fájjon soha többé. 150 évig szeretni valakit nagyon hosszú idő, és most… szembesülni azzal, hogy minden érzés fölösleges volt, mert egyszerűen eldobtak… Halkan beszélek, próbálok most a belőle sugárzó energiába temetkezni, mert rendkívüli módon jól esik, de mintha semmi sem lenne elég, egyszerűen feladtam, nem akarok küzdeni, nem érzem magamban hozzá az erőt. Csak felejteni szeretnék, egyszer talán talpra fogok állni, de az a nap nem fog túl hamar eljönni. - Én… nem vagyok benne biztos, hogy most fel akarok állni. Egyszer már elveszítettem mindent, felépítettem magam újra, de az más volt, akkor tudtam, hogy van miért küzdenem, most minden olyan… szürke. Nem vagyok benne biztos, hogy ennyire mélyen ki kellene adnom magam, de nem vagyok képes gátat szabni nyelvemnek, csak úgy ömlenek belőlem a szavak, inkább jöjjön ki most, minthogy emésszen, marjon tovább belülről. - Ez most nagyon szánalmasan fog hangzani, de szerintem engem már eltemetett. Így érzem, igen, úgy érzem, hogy azóta csak árnyéka vagyok önmagamnak, sőt inkább az árnyékom árnyéka. Az a Bells, aki mindenki életébe derűt akar csempészni, mintha szőrén-szálán eltűnt volna. Kicsit hiányzik, de félek, hogyha megint ő lennék, ismét csak fájdalom lenne a jussom. Nem bírnék többet elviselni, ez túl sok volt.
- Nincs miért sajnálkoznod. - halovány mosoly kúszik ajkaimra. - Nem tudhattad. - Megtanultam kezelni, mélyen elrejteni mindazt, ami feszít, ami legszívesebben kitörne, hogy ismét maga alá temethessen. Egyszer már megtette, nem engedem, hogy megismétlődjön ugyanaz. Túl sok minden történt, túl sok mindenkit veszítettem el, mire ráébredtem, hogy a magam fajtának nem létezik ilyen élet. Nincs más hát hátra, mint felügyelni az Örökségünket, az előttem ülő nőstényt beleértve. Ha az kell, hogy valakinek a körmére nézzek, hát megteszem, de ha valakit össze kell lapátolni, akkor összelapátolom, nem érdekel, mekkora csávában ül és én mennyire leszek mocskos közben. - Ha nem bánod, akkor én inkább az Annabelle-nél maradnék. - lágy görbület jelenik meg ajkaimon, valamiért nem vagyok a becenevek híve és amúgy is, gyönyörű neve van, nem szeretném csonkítani, hiába ő ajánlotta fel. Noha a Testvéreim engem is becéznek, az egészen más formula, az én születési nevem amúgy is hosszú és kacifántos, egyszerűbb mindenkinek, ha a rövidebb verziót használja. Amennyiben tehát nincsen ellene kifogása, én Annabelle-ként fogok rá emlékezni és a továbbiakban is így nevezem majd - már ha lesz még rá lehetőségem. - Pocsék érzés, igen, nagyon is jól tudom. De utána sokkal jobb, amikor mégiscsak ráébredsz az ellenkezőjére. Most minden rossz és gyengének érzed magad, de ha legalább egy picikét is hiszel magadban… - nem fejezem be a mondatot, azt hiszem egyértelmű, hogy milyen szavakkal tehetném meg. Szeretném felmérni, hogy van-e a lányban valami remény, hit, akármi, vagy teljesen kiveszett belőle minden. Nem teljesen mindegy ugyanis, hogyan közelítek meg egy ilyen, illetve egy olyan személyt. - A jó emberek azért jó emberek, mert képesek szeretni, pontosan emiatt sokkal sebezhetőbbé válnak. Ugyanakkor pontosan ez az, amiből erőt meríthetnek egy-egy elkeseredett, reménytelen helyzetben. - igen, teljes mértékben tisztában vagyok azzal, hogy a jó emberek valamiért mindig pórul járnak, soha nincsen szerencséjük és mindig tőlük vesznek el dolgokat. - Azt viszont ne felejtsd el, hogy valószínűleg minden emberben megvan a jó szikrája, csak nem mindenki volt olyan erős, hogy jóra fordítsa azt az energiát, amit az elbukásokból, csalódásokból merített. - ez a véleményem, lehet nem mindenkire igaz és az is lehet, hogy Annabelle nem fog velem egyetérteni, de én akkor is így vélekedem. Tapasztaltam már eleget ahhoz, hogy ilyen kép alakuljon ki bennem erről az egészről. Beszél, hallgatom, nem számít most a mennyiség, ha jól esik, akkor én órákig is képes volnék itt ücsörögni és hallgatni. Megérintem és nem húzza el a kezét, őszinteség mutatkozik meg az egyszerű mozdulatban, szavaimmal igazolom gondolataimat és azt, hogy egyáltalán nincs egyedül… - Az érzelmek, az érzések azok, amik az emberi mivoltunkból megmaradtak, amik emberi vonásokat kölcsönöznek nekünk. Ha nem éreznél, ha nem fájna, nem lennél egyéb holmi robotnál. A fájdalom jó, mert tudatja veled, hogy ki is vagy valójában. Nem mondom, hogy jobb lesz, hogy egyszer elmúlik, mert nem így van. De hidd el, enyhülni fog. Érezni fogod, talán örökké, de pontosan ez az, ami emlékeztetni fog. - fáj, nekem is rettentően fáj. Nem fogok neki kertelni, vagy tévhitekbe ringatni, amúgy sem hiszem, hogy volna olyan naiv, hogy elhinné, ha azt mondanám neki, hogy egyszer elmúlik. Nem fog. Enyhül, gyógyul a seb, de az emléke örökké megmarad, ott lakozik legbelül, aprócska kis pontocskává zsugorodik, de mindig nyomni fog, mindig kellemetlen lesz. - Tudod… nekem önként kellett lemondanom a családomról, a férjemről, a gyönyörű lányomról. Ketten voltak és látni azt, ahogyan az egyikük szinte a karjaidban hal meg és te semmit nem tehetsz ellene.. Borzalmas, álmaimban még mindig látom a gyönyörű szemeit, engem figyelnek és akárhogyan próbálkozom, nem tudok szabadulni az érzéstől. Elvettek tőlem mindent.. a Testvéreimet, a családomat, ám most mégis itt vagyok. - félek, túl sok, amit megosztok vele. Nem az a probléma, hogy nem szeretném, hogy tudjon róla, sokkal inkább tartok attól, hogy kérdések fognak benne felmerülni, amikre félő, nem adhatok választ. Egy picinyke darabot megoszthatok azonban vele, hogy tudja, bennem és mélyen gyökerező, hatalmas fájdalom lapul. Én mégis itt vagyok, újra felépítettem önmagamat, erőt merítettem a fájdalomból azért, hogy ha magamon nem is, legalább másokon segíthessek, ha nekem nem adatik meg a boldog élet, legalább nekik sikerüljön. - A legrosszabb helyzetekből is mindig van kiút. - ismét halovány mosoly kúszik ajkaimra. Mégis azt hiszem, többet ennél nem tehetek. A szavaimmal legalábbis nem. - Annabelle.. akár tetszik, akár nem, segíteni szeretnék. Ne kérdezd, miért, mert a választ nem tudom. - vagy inkább nem akarom elmondani. - Ha elfogadod a segítségem, gyere el két nap múlva, hajnalban, a folyóparton megtalálsz. Nem ígérhetek semmit és hatalmas terveim sincsenek, de talán egy próbát megér. - még a vállam is megvonom, miközben szélesedik kicsit a mosolyom. Tényleg nem terveztem sok mindent, hirtelen jött ötlet volt, többre én magam sem gondolok egy közös vadászatnál, vagy ha kell, meg is téphet, levezetheti a feszültséget, sok esetben az is hasznos dolog lehet. - Tudni fogom, ha nem jössz el, akkor én sem küzdök érted. - szavaim komolyan csengnek, ő is tudhatja, hogy nem tréfálkozom, én tényleg képes vagyok küzdeni érte.
- Nem bánom, egyáltalán nem, csak nyugodtan. Még az édesanyám adta nekem ezt a nevet, halálomig imádni fogom. Tudom, lehet ostobaság, hogy még most is, illetve újra a születési nevemen hívatom magamat, de ilyen téren csöppet sem érdekel mások véleménye. Kicsit elmerengek, anyára gondolok, arra a csodálatos teremtésre, akiért bármikor meghalnék, ha képes volnék visszamenni arra a napra. Vagy inkább vele halnék, nem is tudom… talán úgy lenne a legjobb, hisz ő sem tudott volna nélkülem élni, ez biztos. Tetszik, hogy így szeretne hívni, sosem tudatosult bennem ez a dolog, a legtöbben Bellsnek hívnak, szeretem azt is, bár mostanában csak az jut róla eszembe, hogy a túlzott kedvességem és derűlátásom hova vezetett. Ne kérdezze senki, hogy miért, valahogy összekapcsolódott bennem a kettő. - Hinni magamban… fogalmam sincs, hogy képes vagyok-e még ilyesmire. Csóválom meg a fejem letörten, nem akarok ennyire elkeseredettnek látszani, de ha egyszer az vagyok… Valahogy mostanában minden elromlott, ami csak elromolhat, még a falkában sem érzem jól magam, tulajdonképpen azóta így van, hogy Castor kijelentette, nem igazán érek sokat a szemében. Nem mondom, hogy nem fordult meg a fejemben, hogy eltűnök a városból, de mindig lebeszélem magam. Vannak, akik számítanak, túl sokan is, még Ray nélkül is, hiszem, hogy annak ellenére szükség van rám, hogy az alfámnak nem érek semmit. Szép az, amit mond, és eddig én is azt hittem, hogy így van, de mostanában már közel sem gondolom így. Épp ezért nem mondok rá semmit, nem akarom minden szavát elütni valami negatív megjegyzéssel. Nincs értelme. A saját szintemre senkit sem akarok lerángatni, elég nekem egyedül, csendben szenvedni. Oké, oké, jelenleg nem vagyok épp a némaság szobra, ám ezzel kapcsolatban tartom a szám, beérem azzal, hogy én magam már nem látom értelmét szeretni. A következő szavaira viszont már eltátom a számat, és természetesen nem bírom ki, hogy ne reagáljak rá. Néha jó lenne, ha tényleg be tudnám fogni, de szerintem ebben a tekintetben genetikailag kódoltak rosszul. - Eddig én is biztos voltam benne, hogy mindenkiben van jó… de… már nem érzem így. Mondd csak, mi jó lehet abban, aki képes hidegvérrel megölni kilenc ártatlan gyermeket? Kérdezem halkan. Fáradt vagyok, erőtlen, reményvesztett, és a legrosszabb az egészben az, hogy nem érzem elég erősnek magam ahhoz, hogy felálljak a padlóról, egyszer már megtettem, most nem megy. - Épp ez az, hogy emlékeztetni fog, holott inkább elfelejteném, mindet. Ha mindezeket külön élem meg, feleennyire sem viselne meg, de egyben jött a nyakamba minden, és betemetett. Hinni, hogy bármennyivel is jobb lesz, most lehetetlennek tűnik. Van az a pont, amikor inkább lennék robot. Most azt hiszem, a közelében járok, nem mondom, hogy ennél rosszabb nincs, mert biztosan van, de… Végül csak felsóhajtok és megcsóválom a fejem, nem bírom kimondani, hogy most szívesebben feladnám, nem én volnék. Nem is tudom, talán még mindig hiszem valahol mélyen, hogy nincs minden veszve, csak még nem forrta ki magát eléggé a gondolat. Idővel talán meg fog történni, most azonban csak abba a szalmaszálba tudok kapaszkodni, hogy nem tolulnak ajkaimra a végső elkeseredettség hangjai. Hallgatom a történetét, nem tudom kontrollálni jelenleg a gesztusaimat, vélhetőleg hamar kiül a sajnálatom az arcomra. Nem dobálózom azzal, hogy én is vesztettem el már valakit, nem az a típus voltam, aki mindenáron túl akarja licitálni a környezetét. Nem rebegek részvétet sem, nem igazán lenne vele előrébb, a tekintetem, és a bennem kavargó érzések szavak nélkül is elárulják, hogy sajnálom, amiért ezen keresztül kellett mennie, mint ahogy mindenki mást is sajnálnék, ilyen vagyok, csak épp, segíteni nem tudok. Most persze egyébként se nagyon érzek rá késztetést. Megkérdezhetném, hogy miért kellett lemondania a családjáról, de nem teszem, nem szeretném tovább tépni a sebeit, és félő, arra sem tudnék másként reagálni, mint amire most képes vagyok. - Nem nagyon értem, de azért hálás vagyok, hogy így ismeretlenül is képes vagy erre. Köszönöm, jól esik egy kis törődés. Azt nem mondom, hogy ott leszek, mert nem tudom, még nem. Egy részem már most rábólintana, de nem merem megtenni, mert ismerem magam, két nap sok idő, gondolkodásra, arra, hogy lebeszéljem magam róla, hiszen nem ismerem, fogalmam sincs, ki ez a nőstény, talán megint belesétálok egy csapdába. - Rendben… akkor… talán két nap múlva találkozunk. Ennyit mondhatok, nem ígérgetek felelőtlenül, megfontolom. Végül kiszúrom az érkező buszom, így vetek még Hopera egy gyors, hálás pillantást, majd felemelkedem ültemből. - Bármi történjék is, örülök, hogy találkoztunk. Eresztek meg egy erőtlen, de gyengeségében is őszinte mosolyt, mert én másmilyenre nem vagyok képes, aztán már indulok is, hogy alig fél perc múlva felszálljak a buszra, ami visszavisz a hotel környékére, ahol ismét álomtalan, nyugtalan álomra hajthatom a fejemet.
// Köszönöm szépen a játékot! ^^ Ma már nem, de holnap szerintem megírom a kezdőt a folyópartra. //
Tudtam, hogy nagyon hosszú lesz a buszút, ami rám vár a célomig, de arra nem számítottam, hogy ennyire. Már minden létező dologgal megpróbáltam elütni az időt, ám az utolsó néhány száz mérföldön már szinte lehetetlennek tűnt, hogy újabb ötletem legyen. Beszélgettem az utastársaimmal, olvastam, zenét hallgattam és még egy ostoba kérdőívet is kitöltöttem, hogy megalkossam legújabb alteregómat, akinek a bőrében megkezdem az alaszkai életemet. Már természetesen abban az esetben, ha hosszútávon maradok. Egyelőre még túl sok volt a kérdőjel ahhoz, hogy reménykedni merjek. Pedig valahol mélyen reménykedtem, hogy végre megtalálhatom a helyemet a világban és tiszta lappal nyithatok egy új helyen. Egy olyan helyen, ahol senki nem ismer, és a világnak talán az egyik legtávolabbi, legeldugottabb pontja. Szerintem nem is nagyon volt már élet északabbra, csupán néhány elhagyatott faluban. Legalábbis valami útikönyvben ilyesmit olvastam, amit az egyik pihenőnél a buszsofőr nyomott a kezembe. Mire átléptük a város határát jelző tábla vonalát, a táskámban újra rezegni kezdett a telefonom. Nagyjából akkor halkítottam le, amikor ötödször történt meg, miután elindultunk. Ki gondolta volna, hogy Colin ennyire fog keresni? Én pedig naivan azt hittem, hogy jó darabig még nem fog feltűnni neki a hiányom, utána pedig megkönnyebbül majd és esze ágában sem lesz keresni engem. Tévedtem, és ez valahogy egyáltalán nem derített jobb kedvre. Abban bíztam, hogy ennél azért könnyebb lesz eltűnni, bár valószínűleg az is közrejátszott ebben az egész lelkesedésében, hogy valamennyi pénzt tőle loptam el, hogy egy darabig még el tudjak tengődni belőle itt a városban. Sohasem szerette, ha hozzányúltam engedély nélkül a pénzéhez… - Kisasszony, megérkeztünk! – a szavak szinte el sem jutottak a tudatomig, mert olyan meredten bámultam a telefonom kijelzőjét. Végre a rezgés abbamaradt, a név pedig eltűnt a sötétedő készüléken. Egy kis kő leesett ugyan a szívemről, ám a megérkezés ténye újabb mázsákat rakott a lelkemre. Túl sok kérdés újra, és ez a hatalmas bizonytalanság, ami képes volt megint idegessé tenni. Sok fajta félelem létezik, de olyan csontig hatolót sohasem éreztem, mint amikor arra gondoltam, hogy esetleg Emma nem fog örülni nekem, sőt, talán el is utasít. Az utolsó reményem is elveszne, ez pedig mindennél rosszabb kilátásnak bizonyult. - Csak a buszállomáson áll meg, vagy a városba is bemegy? – érdeklődtem udvariasan, még egy mosolyt is kipréseltem magamból nagy nehezen, hogy ne nézzek ki úgy, mint aki mindjárt lefordul az ülésről. - Csak a buszállomáson, de ha gondolja, szívesen bentebb viszem. Onnan könnyebben fog taxit – fűzte hozzá magyarázatképpen, ezúttal pedig jóval őszintébb mosollyal ajándékoztam meg, mint az előbb. - Az nagyon jó lenne, köszönöm! – tekintetem a kinti, borongós tájat fürkészte, próbáltam magamba inni a látványt. Talán el tudtam volna itt képzelni az életet, még ha túlzottan zordnak és kicsinek is tűnt ahhoz képest, amit eddig megszoktam. Miután percekkel később leszálltam az egyik helyi buszmegállóban, még lesimítgattam a ruhámat. Magam sem tudom, hogy miért éreztem szükségét annak, hogy elegánsan felöltözzek, hiszen Emma látott már a legrosszabb állapotomban is. Mégis, valamiért azt szerettem volna, ha legalább a megjelenésem tökéletes, nem olyan törékeny, mint amilyennek a lelkiállapotomat éreztem most. Nem tudtam, hogy olyan elveszettnek nézek-e ki, mint amilyennek éreztem magam, de tanácstalan tekintetem végigsöpört először jobbra, majd balra az utcán. Vajon hol vannak az emberek?
Közeledett, vészesen közeledett a nagy szünet vége, amit Duane barátnőjével tölthetett viszonylagos nyugalomban, túl nagy kötöttségek nélkül. Judy tanárnőként dolgozott és a nyári pauzát bizony kihasználták. Rengeteg időt töltöttek együtt, ha tehették egész napokat. Közösen edzettek meditáltak vagy varázslatokat gyakoroltak. Judy is előrébb akart lépni, pedig két év előnye volt Duane-nel szemben. A zenekar ilyenkor volt a csúcson, nyáron pezsgett igazán az élet a salsa clubban. Egy kicsit többet gyakoroltak, mert új dalokat vettek elő, hogy feldobják a hangulatot, változatosságot hozzanak. A mai napon is egy ilyen zenekari próba volt még hátra. Duane kora reggel még meditált egy jó nagyot és a társaival edzettek is. Judy egész hétvégén családi kiruccanáson volt, így sajnos nem vehetett részt ebben. A kubai így is feltalálta magát, nem volt elveszve. Szerette a társait és megszokta, hogy cserélődnek az edzőpartnerek. Az íjászkodást gyakorolták ma, úgyhogy a hátizmai rendesen be lettek indítva. A próba előtt még gyorsan találnia kellett egy hangszerüzletet, ami vasárnap is nyitva volt. A dobosuk vidéken volt és most éppen a repülőn ült. Meg volt beszélve, hogy csak sokkal később ér oda a próbára, de történt egy kis baklövés. A vidéki hakni után sikerült a dobfelszerelése egy részét elhagynia valahol. Már a repülőn ült, mikor rájött, hogy hiányoznak az állványok. Rácsörgött a percussion játékosra, hogy segítsen bepótolni. Duane már ismerte azt a felszerelést, szokott is rajta játszani, de azért megbeszélték, milyen márka, milyen típus. A legapróbb részletig leegyeztettek mindent és megállapodtak, hogy Duane megveszi, elhozza a próbára, Carlito, a dobos pedig utólag megadja. Időt kellett nyerniük így, ennyire komolyan vették a próbákat. Szóval Duane a buszmegálló közelében található hangszerüzletből jött ki egy hatalmas piros-fekete, vállraakasztható táskával. Utazótáskának lehetett nézni, de annál sokkal hosszabb volt és az egyik legismertebb hangszermárka hirdette a felirattal, hogy mi lehet a "hullazsákban". A kubai kocsija a közelben várakozott, afelé tartott, de megérzett valamit. A vérfarkasokat átjáró mágia éreztette magát itt a buszmegállóban és hamarosan meg is látta ennek a forrását. Egy csinos, kék egyberuhát viselő, fiatal nő volt az. Úgy nézegetett körbe, mint aki vár valakit vagy mint aki most érkezett. Duane-nek nem volt olyan sok ideje, de egy ilyen útjába akadt farkassal beszélni akart. A kubai alapvetően jólelkű volt, de tudta azt is, hogy a vérfarkasoknak ezer trükkje van és hogy sokan szeretnek embereket átejteni közülük. Óvatosan közelített és elhatározta, hogy kis fenntartással kezeli majd a nőt. Megszólította, ahogy a távozó busz által felvett irányból érkezett a megállóba. - Üdv, kisasszony! Segíthetek esetleg? Annyira elveszettnek látszik - kérdezte egy igazi életvidám mosollyal. A kinézete a szokásos volt: kiengedett haj, borotvált arc, egy laza fehér nadrág és ugyanilyen színű ing, mellközépig kigombolva, alól kikandikált a vastag mellszőrzet. A tetoválásokat a hátán hordta, azokból semmit nem lehetett látni. A bal vállán hozta a hatalmas táskát és folyt róla a víz, de nem igazán a cipekedés, inkább a meleg miatt. Nagyon izzadós típus volt, de ezt most egy könnyű, tengeri jellegű férfiillattal kompenzálta. Ha Cassie a férfi érzéseit nézegette, segítőkészséget láthatott, de egy kis óvatosságot is. Duane még nem volt mestere az érzelmek elrejtésének, bár tanítottak már neki technikákat. Az érzéseket inkább kiadni szerette és időnként elfeledkezett arórl, hogy el kéne azokat rejteni.
Gondolataimba merülve néztem körül, de egyszerűen lövésem sem volt arról, hogy mégis merre kellene elindulnom. Az ilyen új helyeknek van egyfajta varázsa, ráadásul egészen meg is tetszett nekem egyből az itteni légkör, még ha hidegnek is találtam így ősszel az időjárást. Még jó, hogy utána olvastam és körültekintően felöltöztem. Újra megfordultam a saját tengelyem körül, néhány kósza tincset simítva ki az arcomból. Merre menjek? Olyan sok a lehetőség, és én mégis olyan tanácstalan vagyok, mint mostanában minden egyes alkalommal. Akárhányszor nézek tükörbe, egyszerűen nem ismerem fel a lányt, aki visszanéz rám. Lányt, ugyanis nőnek aligha lehetne mondani a külső megjelenésemet, bármennyire igyekszem is. Eme gondolat határozottan lehangolt, valahányszor megfordult a fejemben. Most sem volt ez másként, de nem akartam engedni, hogy a gyülekező pánik elhatalmasodjon rajtam. Azért voltam itt, mert ez a hely volt az utolsó mentsváram, nem szabadott pont most feladnom és megfutamodnom! Mint derült égből a villámcsapás, úgy ért a hozzám érkező férfi megjelenése. Hirtelen még ugrottam is egy kicsit, mert alapjáraton ugyan meghallottam volna, vagy sokkal inkább megéreztem volna a közeledőt, most mégis elmerültem a saját gondjaimban, így nem tűnt fel. Talán, ha egy kicsit tapasztaltabb lennék és nem csupán egy kis kölyök, akkor azt is tudnám, hogy az illető őrző, én azonban még sohasem találkoztam hozzá hasonlóval. Egyszer Colin megemlítette, hogy léteznek, és nem igazán kedveli őket, de én a magam részéről egyetlen egyszer sem botlottam bele hozzájuk hasonlóban. Most is csupán annyit jegyeztem meg, hogy valami furcsa bizsergő érzés futott végig a karomon, de betudtam az izgalomnak, és nem pedig a mágia közelségének. - Te jó ég, ennyire látszik?! – kérdeztem vissza teljes zavarban, miközben megpróbáltam elrejteni a kezem remegését. Még szerencse, hogy az a kósza tincs éppen akkor bukott előre a fülem mögül, így tökéletes alibit szolgáltatott. – Igazából fogalmam sincs, hogy merre induljak. Most érkeztem, és még sohasem jártam itt… - újabb gyors pillantást vetettem az itt végigfutó utcára, de sok járókelő nem akadt. – Sőt, még Alaszkában sem jártam azelőtt. Azt mondják, hogy gyönyörű vadregényes tájai vannak, de egyelőre ebből még nem sokat láttam. Azt hiszem, hogy elaludhattam a buszon – vallottam be töredelmesen, de igencsak távol állt az igazságtól. Valójában akkor is annyira frusztrált ez az egész szituáció, és a félelem, hogy Emma mit fog szólni a megjelenésemhez, hogy egyszerűen elfelejtettem gyönyörködni a mellettem elsuhanó tájban. Pedig más esetben egészen biztos, hogy így tettem volna. - Fecsegek itt össze-vissza… - dünnyögtem immár kevésbé lelkesen az orrom alatt. - Sajnálom! - mintegy automatikusan mondtam, mint amikor Colint feldühítettem ezzel. Sajnos hajlamos voltam erre, ha zavarban éreztem magamat. És még én gondoltam azt, hogy felnőtt nő vagyok egy tini testében. Hát persze, csak a viselkedésem nem mindig árulkodott erről…
Duane meglepődött, hogy Cassie ugrott egyet. Pedig még csak nem is lopakodva közelítette meg, hanem közeledve az állványokkal, amik jó nagy táskában voltak és zörögtek is. Egy kubait általában megnéznek Fairbanks utcáin, de most még feltűnőbb volt. Duane-t ez nem zavarta egyébként. Jól érezte magát a bőrében és incidense sem volt még soha abból, hogy etnikumként volt jelen a városban. A nőt viszont nem akarta volna megijeszteni. Ha eddig voltak is kételyei, most elhitte neki, hogy tanácstalan és azt se tudja, hol van, kis túlzással még azt se, hogy fiú-e vagy lány. Mint aki belebonyolódott a saját kis világába, ahogy Duane szokott a dobok mögött. Ott megszűnik a tér és az idő és csak az érzelmek lángolnak, de azok nagyon. Most is fel volt dobva, készült a zenekari próbára, a vidám együtt muzsikálásra. Tovább vigyorgott Cassie-re kedvesen, de nem nézte zavaróan. Aranyos, félénk és bizonytalan lánynak tűnt. Vagy nőnek inkább. Fiatalos volt, kicsit szeplős is és ezzel a viselkedéssel tinilányokat is megszégyeníthetett volna. Kicsit zavaros volt, hogy mit akar, igazából ki sem derült, de Duane látta, hogy bátorításra szorul, egy kis segítségre. Vérfarkas volt, de azok se esznek mindig embert és ettől a nőtől Duane most nem tartott. Még ráfizethet egyszer a jószívűségére, de most nem érezte ezt. Elnevette magát a kis performanszon és leguggolt, hogy letegye az állványos táskát, amíg beszélnek. Kezeit csípőre téve folytatta. - Csak úgy szét akar nézni a városban vagy keres valami konkrét helyet? Szállása van már? Mondhatok pár dolgot, ha gondolja. Én már itt élek egy ideje. Duane Alvarez vagyok, üdvözlöm - nyújtotta a kezét a nő felé nagy vigyorral és nem szorongatta meg túlságosan, de lelkesen megrázta. Szimpatikus volt neki ez a kis elesett turista, csak nem igazán tudott segíteni, amíg nem derül ki a cél. Rögtönzött városismertetésbe kezdett, hátha körvonalazódik a cél és közben megpróbálta. Amúgy se volt egy szófukar típus. - Ha a vadregényes részeket keresi, itt van nem messze a Tanana-völgy, a Chena-folyó. Van egy sípálya is, ott nem voltam még, de azt mondják, festőien szép - mutatta kezével az irányokat. - Tudja, én Kubából jöttem, elképzelheti, mennyire más volt itt minden, mint a banánok és szivarok hazájában. Ön honnan érkezett egyébként? - kérdezte Duane a szokásos lelkes, temperamentumos latin stílusában. Megtámaszkodott egy lámpaoszlopon az egyik kezével, a másikat a csípőjén hagyta és előredőlve várta a választ az elveszett nőtől.
Az azért valamelyest megnyugtatott, hogy a férfi nem úgy nézett rám, mint egy utolsó gonosztevőre, mert ez némi bizakodásra adott okot. Ezen felül pedig biztos voltam benne, hogy ha valami illetlen dolgot akarna elkövetni ellenem, akkor meg tudnám védeni magamat. Sohasem szerettem az erőszakot, vagy bántani másokat, de ha muszáj, akkor biztosan megtenném. Az természetesen meg sem fordult a fejemben, hogy lehet esélye ellenem, hiszen fogalmam sem volt róla, hogy életemben először összesodort egy őrzővel a sors. - Nagyon ostobának tart, ha azt mondom, hogy szinte csak ráböktem a térképre és már jöttem is mindenféle terv és előkészület nélkül? – kérdeztem szégyellős mosollyal. – Úgyhogy mindenféle segítségnek örülnék, Duane! – szólítottam immár a nevén, miközben elfogadtam a felém nyújtott kezet és óvatosan megszorítottam. Nem túlságosan, csak annyira, amennyire egy hozzám hasonló nő képes lett volna. – Cassie Sheridan, nagyon örülök! – elbűvölően mosolyogtam rá, majd amikor elengedtem a kezét, tekintetemet végigjárattam az utcán, ezúttal már inkább érdeklődően, semmint elveszetten és tanácstalanul. - Tényleg? Sohasem voltam még síelni… - vallottam be őszintén. – Egyébként nem kifejezetten a táj miatt jöttem. Szükségem volt egy kis levegőváltozásra, azt hiszem. Meg igazából… - kezdtem bele, azon gondolkozva, hogy mennyit mondhatok el neki. Alapvetően nem vagyok bizalmatlan típus, de sohasem árt az elővigyázatosság, igaz? Bár sok rosszat ő nem tehetett volna ellenem látszólag, de nem mertem megbízni benne. -… azt hiszem, hogy egy régi ismerősöm itt lakik most. Gondoltam egyúttal meg is látogatnám – fejeztem be végül, és még csak azt sem lehetett volna mondani rám, hogy hazudtam. - Hát, Kubában még sohasem jártam, de azt hiszem, hogy el tudom képzelni! – máris könnyebben nevettem, mint amilyen eddig a viselkedésem volt. – Egyébként én Detroitból jöttem. Az sincs éppen a szomszédban, bár azt hiszem, hogy a változás esetemben korántsem olyan drasztikus – el sem tudtam képzelni egyébként, hogy valaki a jó időből miért jön fel ennyire északra, ahol már kora ősszel is olyan hideg van, mint délebbre egész télen. Ez nem annyira tetszett, de úgysem tudtam, hogy meddig fogok maradni. Vagy megszokom, vagy úgysem lesz maradásom, és akkor teljesen mindegy, hogy mennyire nyeri el a tetszésemet a klíma. - Ön zenész? – érdeklődtem kíváncsian, miután kilestem mellette abba az irányba, ahová lepakolta a súlyosnak látszó holmikat. Oké, biztosan elbírtam volna könnyedén, de az más. Én vele ellentétben osztoztam a testemen egy fenevaddal, akit már nagyjából sikerült elfogadnom, de még mindig nem volt az igazi. Valahogy ő meg én nem fértünk össze olyan jól, sokkalta vérszomjasabb volt, mint én magam.
Duane nem hitte volna, hogy Cassie fejében megfordul a férfival kapcsolatban bármilyen gyanú. Ő többnyire kedvesen és felszabadultan, nem igazán sértően viselkedett, de persze emögé is lehetett mindenféle galádságot képzelni, ha valaki hajlamos volt az ilyesmire. Szóval ő csak vigyorgott a magára maradt utasra és mondta, ami eszébe jutott. Nem akart eloszlatni semmilyen gyanút, mert nem gondolt arra, hogy lenne ilyen. Kikerekedtek a szemei és kicsit megkaparászta a frizuráját tarkótájt. - Hűha... Bátor nő, nem mondom! Néha remek dolgok sülnek ki az ilyesmiből. Jó. Ha tudok segíteni, megpróbálok - mondta a kubai. Egyelőre még mindig nem jött rá, miben kellene a segítség. A név megvolt, bemutatkoztak és Cassie annyira legalább nem volt zavarban, hogy ne legyen képes megjegyezni a nevet. Oldódott a zavara és Duane ennek nagyon örült, mert jobban szeretett olyanokkal beszélni, akikben nem tombolt a feszültség. A feszültség szerinte a táncparkettre és a színpadra való, ahol fokozzák, fokozzák és egyre csak fokozzák azt a kiteljesedésig és átalakítják kirobbanó, boldogásgot hozó energiává. Ezt csinálja ő is gyerekkora óta a dobok mögött. - Hát ha még télen is itt lesz, kipróbálhatja, akkor megy igazán. Egyébként én se síeltem még soha, más sportokat kedvelek inkább. Duane-nek eszébe jutott, hogy a fairbanks-i síparadicsom kábé olyan, mint Holiday Inn, a Falkáé és nyüzsögnek a területén a vérfarkasok. Cassie-nek, mint magányosnak nem az lehetne a legjobb megnéznivaló. Azon kapta magát, hogy már félti ezt a kedves nőt. Tényleg megnyerő volt, aranyos és abszolút nem támadó szándékú. Ki tudja, milyen falkataggal kerül majd össze. Duane úgy látta, hogy kár lenne érte, ha elkalapálnák csak úgy. Cassie korát nem tudhatta, ahogy azt sem, mekkora tapasztalatokkal rendelkezik új Falkák megismerésében. Most már kicsit rossz ötletnek találta, hogy a hegyekbe irányította. - Á, szóval egy ismerősét keresi. Ez a város nem egy Chicago vagy egy New York, de azért elég nagy. Szerintem csörögjön rá, mielőtt csak úgy elindul a vakvilágba az utcákon. A buszjáratok jók egyébként, nagyjából lefedik a várost, de ha hallgat rám, érdemes sétálgatni is. Vannak nagyon szép részek, jó üzletek, kellemes helyek. A kubai addig azért nem merészkedett el, hogy az ismerős nevét is rögtön megkérdezze. Az túlzás lenne egy ilyen rövid ismeretség után. Inkább rizsázott és nem is olyan lényegtelen infókat mondott, hiszen a városi közlekedés sokat számíthat egy turistának. Ahogy a közbiztonság is. Erre is rá akarta terelni a szót, de közben már Kubáról és Detroitról beszéltek. - Szerintem Fairbanks, sőt Alaszka lakosságából csak nagyon kevesen jártak ott. Tudja, milyen a helyzet Kubában. Mint a viccben, hogy miért nincsenek kubai olimpiai bajnok úszók? Mert amelyik kubai tud úszni, az már az USA-ban van - mondta Duane nevetve a viccén és nagyokat bólogatott, hogy bizony ilyen ott a hangulat. - Én meg Detroitban nem jártam. Milyen hely? - kérdezte még mindig nevetve. Hogy Duane hogy került ide, az kalandos és szomorú történet, de ha el is meséli, nem a keseregnivalót fogja kiemelni belőle. Túltette magát az emberrabláson, a kegyetlenségen, a társai halálán és megtalálta az életét. Egyelőre nem kezdett bele a mesébe. Cassie nem kérdezett rá, Duane meg már így is nagyon sokat beszélt magáról. Aztán mégiscsak kapott egy személyes kérdést. - Igen és épp próbára megyek. Hogy ez itt mi nálam, azt inkább hagyjuk... - mondta vigyorogva és rámutatva a Yamaha feliratú táskára, amiben zörögtek az állványok. Megcsörrent a telefonja a zsebében és elővette a szolid, de azért modern, fekete színű kihajtós telefonját. A dobosuk volt az, kiírta a nevét a telefon. Mintha csak létezne telepátia köztük. - Egy pillanat! - mondta Cassie-nek a mutatóujját emelve. Elfordult és a szomszédos utcára nézett. - Szevasz, Carlito! Már ott vagy? - kérdezte érdeklődve a perui fickót, aki miatt ezt a kis kitérőt kellett tennie. Azt hitte, a pasas már a próbatermükben van és sürgeti. Cassie fülei biztos ki tudtak venni minden szót a válaszból is. - Csá, Duane! Na, kaptál állványokat? - kérdezte Carlito, de a kérdésre nem válaszolt és a hangjában is volt valami, amiből Duane tudta, hogy ez csak bevezetés egy újabb hülyeség tálalásához. Szórakozott alak volt az a perui. - Megvan minden, itt hozom a vállamon. Ki vele, mi történt megint? - kérdezte Duane egy sóhajtással, de vigyorogva. Bírta a zenésztársát, nem neheztelt rá a bakik miatt és azért se, hogy most plusz kört, cipekedést bízott rá és egy szép nagy összeget kellett miatta leperkálnia. Carlito eddig mindig megadta, ha ilyenre került sor. - Van egy kis probléma... Már itt vagyok a teremben, de kiderült, hogy a pergőt elfelejtettem beletenni a tokjába. Szóval... Duane közbevágott egy óriási röhögéssel. A pergődob a felszerelés lelke volt, a központja, a leghangsúlyosabb és amúgy is mókás volt hallani Carlito újabb produkcióját. Sok mindent hagyott már el, ez rendszeres program volt a peruinál. A vonal másik végén szintén nevetést lehetett hallani. Két laza zenész beszélgetett és most is jól megértették egymást, mint általában. - Te teljesen hülye vagy! Egyszer a nagy fejedet is ottfelejted valahol! - mondta Duane még mindig röhögve. - Szóval kell egy pergő is, ugye? - kérdezte már csak vigyorogva. Tudta, hogy tehet még egy kört a bolt felé. - Hát...igen - mondta Carlito röhögve. - Megadom, ezt is meg az állványok árát is. Itt van a zsebemben a lóvé. El tudsz még menni érte? Duane sóhajtott és még egyet nevetett: - El. Ugyanolyan Mapex kell? Te, Carlito, a többi tokot nézted már? Erre a vonal mindkét végén röhögésben törtek ki a zenészek. Nem csak baráti csipkelődés volt ez a kérdés. Carlito tényleg képes lett volna arra, hogy tíz perc múlva csörögjön vissza azzal, mit felejtett még el, de most úgy nézett ki, nincs más gond. - Igen, olyan kell. A többi cucc megvan. Bocs, Duane, hogy ugráltatlak, de muszáj megoldani valahogy. Én már nem érnék oda. Remélem, útbaesik még! A kubai megrázta a fejét vigyorogva és válaszolt: - Nem gond. Ha én leszek szarban, majd te segítesz. Akkor szólj a többieknek, hogy később megyek. Na, szevasz! Carlito még megköszönte és ő is odalökött egy "szevaszt". A kubai vidáman bazsalyogva tette le a telefont. Zsebrevágta és visszafordult Cassie-hez: - Elnézést, de a feledékeny cimbora miatt lesz még egy utam a közeli hangszerboltba. Van kedve addig eljönni velem? Mondok még pár dolgot a városról. Hol is tartottunk? Carlito rendesen kizökkentette. Ha Cassie-nek nem volt probléma, akkor Duane felkapta a táskát a vállára és nagy zörgések közepette indult arra, amerre a nőt elhagyta a busz.
- Hát, ezt nem tudom… - mondtam szégyenlősen, mert valójában egyáltalán nem azért voltam itt, mert annyira bátor lennék. Sőt, igazából éppen ellenkezőleg, hiszen gyáva módon elmenekültem, és ez volt a legtávolabbi, valamint legalkalmasabb úti cél. Már csak Emma miatt is, mert ha ő nem lenne itt, akkor valószínűleg nem éppen erre a hideg helyre jövök. Nincs nekem bajom a téllel, de azt olvastam még az indulásom előtt, hogy itt aztán tényleg fagyosak a telek. Valahogy egyáltalán nem vonzott ez a gondolat, de ha itt maradhatok, akkor bármit ki fogok bírni a cél érdekében, ezt már most eldöntöttem! – Mindenesetre nagyon köszönöm a segítséget, azt hiszem, hogy rám fér! – tettem hozzá udvariasan, mert még Colin sem volt képes annyira kinevelni belőlem azt, amit a szüleim elértek éveken keresztül. Az már más dolog, hogy valamennyire mégiscsak hasonultam a Teremtőmhöz. - Én is más sportokat kedvelek – bólogattam, de azt bölcsen nem tettem hozzá, hogy ilyen például a baseball. Ha elkezdenék róla beszélni túl sokat, talán feltűnő lenne. Nem akartam feltűnést kelteni még véletlenül sem. – Egyébként fogalmam sincs, hogy itt leszek-e még télen – a válaszom inkább csak motyogásnak tűnhetett, mert nekem pontosan ez volt az egyik legnagyobb félelmem, hogy akkor már nem leszek a városban. Az ugyanis azt jelentené, hogy Emma elfordult tőlem és újra magamra maradtam, a kilátástalan helyzetemmel. - Sajnos ez nem ilyen egyszerű – szomorkás mosolyom árulkodhatott arról a férfinak, hogy ha megtehetném, akkor már régé felhívtam volna azt, akit keresek. A drága illető azonban sok-sok hónapja nem volt már számomra elérhető, amitől még fájóbb volt ez az egész. Valószínűleg ki is ült az arcomra a tanácstalanság és az elkeseredés, de nem akartam most foglalkozni vele. Nem szabadott, mikor ilyen közel voltam a célhoz. – Azt hiszem, hogy ma ezt fogom tenni! – jelentettem ki végül, némi határozottságot csempészve a hangomba. – Holnap talán bérelek egy kocsit… - gondolkoztam hangosan, aztán acélos tekintetem a beszélgetőpartneremre rebbent. – Igaz van erre itt lehetőség? – érdeklődtem immár őszinte kíváncsisággal. Nem mintha nem szerettem volna sétálni, de talán egyszerűbb lesz így, még ha a kevéske pénzem nagy részét erre fogom elkölteni, akkor is. - Ezt még nem is hallottam! – immár én is vele nevettem, és valahogy jól is esett most. Kellett, hogy lelket öntsön belém valaki, hiszen olyan dologra készültem, amiről nagyon jól tudtam, hogy nem lesz fáklyásmenet. Sem nekem, sem Emmának, ebben biztos voltam. – Detroit? Tipikus amerikai nagyváros… - legyintettem egyet nemtörődöm mozdulattal. Hiába alkottam meg az álcámat, az új személyiségemet az élettörténettel együtt még a buszon, képtelen voltam elrejteni, hogy mennyire nem rajongok azért a városért. Alapvetően talán nem lett volna bajom, de valami olyat jelképezett számomra, amitől legszívesebben megszabadulnék. – Nincs ott semmi érdekes, higgyen nekem. Talán még ez a kisváros is izgalmasabb – azért egy halovány kis mosolyt kipréseltem, biztos, ami biztos alapon. - Csak nyugodtan! – mosolyogtam biztatóan, amint elkezdett csörögni a telefon. Nem akartam hallgatózni, de természetesen nem volt nehéz végighallgatnom a beszélgetést, hiszen jóval fejlettebb a hallásom. Miközben türelmesen várakoztam, azon törtem a fejemet, hogy vajon milyen zenét játszhatnak ezek a fiúk. – Köszönöm, annak nagyon örülnék! – fogadtam el az invitálást őszintén, és már le is nyúltam a lelökött táskámért, hogy elindulhassunk. Nem volt valami nagy, sem pedig nehéz, épphogy összerámoltam azokat, amik eszembe jutottak hirtelen az indulás előtt. – Legalább megnézem egy kicsit a várost, és elmondhatja, hogy milyen üzleteket érdemes itt megnézni. Azt hallottam, hogy elég drága itt fent északon minden… - kérdő tekintetem felé kalandozott, ebből pedig rájöhetett, hogy talán vannak anyagi gondjaim, a látszat ellenére is. Az ilyesmit nem szívesen reklámozza az ember, igaz?
Duane-ben kezdett felmerülni a kérdés, hogy egy ilyen kedves és bizonytalan nő milyen lehet vérfarkasként? Tanultak az Őrzőknél sok mindent az ösztönökről, a kölyök-teremtő kapcsolatról és arról, hogy akit elkap a kór, nem mindig veszíti el a régi önmagát. Van, aki kifordul magából és igazi állat lesz, elviselhetetlen bunkó, aki vérszemet kap az erejétől. Mások megmaradnak átlagosnak vagy kifejezetten jólelkűnek, de ők is vadásznak és a dominancia tekintetében is be lehet sorolni őket. Nem tudott abban hinni, hogy Cassie-nél az egész megjátszás. Úgy gondolta, ez a nő tényleg olyan, amilyennek mutatja magát. Jószándékú, kicsit szomorkás és alacsony önbizalommal rendelkező, de kedves. A kubai pedig nem is akarta kiprovokálni, hogy előjöjjön a bestia belőle. Az fontos infó volt, hogy Cassie nem tudta, meddig marad. Átutazóba jöttegy ismerőshöz és világot akar látni, ezeket állította. Duane nem hitt el mindent maradéktalanul, de nem mutatta ezt. A vérfarkasok szeretnek titkolózni és rá is vannak kényszerülve, így kerülik el a lelepleződést. A kubai kezdte megkedvelni a nőt. A normális vérfarkasok közé sorolta, persze ha Cassie megtudta volna, hogy egy Őrzővel beszélget, más fordulatot vehetett volna a találkozás. Duane nem akarta manipulálni, csak az alapdolgokat tudakolta meg. Tényleg segíteni akart egyébként. Rámosolygott, mikor a nő a városnézés mellett döntött. - Persze, lehet. Annyira azért nem kicsi a város, hogy ne lehessen több bérbeadó cég közül választani. Habár én nem tudok ajánlani egyet sem így konkrétan. Duane már megszokta a saját kocsiját, előtte pedig buszozott. Sose bérelt autót Fairbanks-ben, nem tudta, melyik cégnél vannak jobb járgányok és feltételek, de ezt nem volt nehéz Cassie-nek kideríteni, ha rászánta magát. Ott pedig nem tartottak, hogy Duane hajlandó legyen fuvarozni. Kedves, aranyos, de ha mégis csalódni kellene és vérfarkas trükk az egész, akkor nagyon megbánhatná. Tanácsokkal, kedvességgel segített, ezt elegendőnek látta. A viccelődés után úgy tűnt, Cassie-t tényleg az izgalmak is hajtották az ismerős megtalálásán kívül. Unalmasnak írta le Detroitot és ezt nagyon is hangsúlyozta. Fairbanks nem volt unalmas. Még az Őrzővé válás előtt sem érezte soha a kubai, hogy unná a várost. Igaz, neki bőven kijutott előtte az izgalmakból, a nem várt izgalmakból és nem bánta, ha kissé nyugodtabb az élet. - Szerintem a mi kis városunkban van minden, ami kell. Diszkó, kocsmák, táncos helyek, még egy night club is! - mondta nevetve, bár szinte biztos volt abban, hogy nem ez érdekli majd Cassie-t. - Milyen izgalmakra vágyik konkrétan? A telefonbeszélgetést befejezve megegyeztek, hogy együtt mennek a bolt felé. Elindultak és Cassie kérdése után Duane már visszazökkent a Carlito-val való röhögős társalgásból az utca nyugalmába. - Nem lesz hosszú az utunk, azon a sarkon kell befordulni és két ház- mutatta Duane az irányt. - Én úgy tudom, főleg vidéken drága. Itt megvannak azért az olcsóbb helyek is. Van hiperszuper szálloda, a Holiday Inn, de vannak kisebb motelek, amik nem kerülnek annyiba, mégis jók. Ha szereti a boltsorokat, akkor a 2nd Avenue-t ajánlom. Ott aztán érdemes végigmenni! De van egy plázánk is, piacunk és így tovább. Ja, azt akartam mondani, hogy a közbiztonság nem rossz, de azért vigyázzon magára! Duane többet nem mondhatott, de magában már arra gondolt, hogy a falkatagokkal kell vigyázni. Ha Cassie pár hónapig akart maradni és szerencsés volt, akkor megtűrhették valahogy, elvégre nem lázadó, renitens típusnak tűnt, de azért mégis leselkedhetnek rá veszélyek. A kubait nem nagyon izgatta Cassie anyagi helyzete. Ő maga volt már utcagyerek, sőt rabszolga is, szóval senkit nem nézett le azért, hogy nem duzzad a pénztárcája. Egy ilyen hosszú út is sokba kerülhetett. - És mit fog itt csinálni, amíg keresi azt a valakit? Vannak munkalehetőségek, csak utána kell járni. Én például szerencsés voltam, mert kifüleltem egy üresedést és bekerültem egy zenekarba, de nem ez az egyetlen járható út. A páros közben haladt előre és Duane azon gondolkodott, mennyire kellemes meglepetés a mai. A farkasokkal nem volt baja, nem ítélte el őket, de eddig még egyikkel se tudott ennyire jól elbeszélgetni. Valahol mindig félrecsúszott, főleg ha megérezték, hogy Őrző. Cassie nem helybéli volt, talán ez is számított, bár azért sok magányos lepipálta a falkatagokat agresszió szempontjából. Nem tudta, milyen ismerőst akar ez a nő megtalálni, de úgy gondolta, Cassie nem ártalmas. Persze ha valamelyik fajtársa nem bír majd magával és nekimegy a nyílt utcán, akkor már más a helyzet, de arról sem ő tehetne. Kedélyesen diskuráltak és közben elhúzott mellettük még egy busz, ami a város szíve felé ment. A kubai közben a dobra is gondolt. Ismerte azt a pergőt, ami most Carlito jóvoltából vidéken maradt. Tudta a típusát, a bőr típusát is, ő volt a legalkalmasabb, hogy gyorsan pótolja. Azért az nem fért a fejébe, hogy ez a dobos hogy lehet ennyire szeleburdi. Az a rakás állvány, amit a vállán hozott, önmagában 530 dollár volt. Hozzá a pergő és a bőr még lesz olyan 350-400. Ha Duane járt volna így, inkább ideküldette volna az egészet a vidéki haverokkal és kért volna addig egy kis szünetet a csapattól. De nem, Carlito inkább még egyszer megvett mindent. A világ minden táján vannak ottfelejtett cuccai, amit mindig a következő látogatáskor hoz el. Érdekes módon otthon sosincs neki pluszban, ami kellene. Rögtön elpasszolja, ha fölös cucc van. Vagy azt is ottfelejti valahol...
- Semmi baj! – legyintettem végül. Kezdtem bizakodóvá válni, és ez valószínűleg meglátszott a viselkedésemen is, mert többet mosolyogtam és egy egészen kicsit oldottabb voltam. Persze nem olyan, mint amilyennek lennem kellett volna alapjáraton, de azért igyekeztem. Mindenesetre jó jelnek könyveltem el, hogy az első ember, akivel összesodort a szél, az normális és segítőkész volt velem. Nem egyszerűen feldobta a napomat, hanem reményt adott, és ez mindennél drágább volt. Reményt arra, hogy talán mégsem volt akkora ostobaság idejönni, és nem is lesz olyan szörnyű, mint amilyennek tűnt az első pillanatokban. Bár minden Emmán múlt – az életemmel együtt -, de mindenképpen jó volt máris ismerni valakit, aki itt él. Még ha nem is idevalósi teljesen. - Majd biztosan meg tudom keresni az interneten – tettem még hozzá a biztonság kedvéért, mert ennyiben azért nem hagytam. Tényleg szükségem lett volna egy autóra, méghozzá sürgősen. Nem akartam túlzottan elveszetten bolyongani, mert egy idő után nem csupán egy ember érdeklődését kelteném fel, hanem még másokét is. Falkatagokét, akiknek magyarázkodnom kellene, és nem szimpatizálnának velem egyáltalán. Ez a kilátás egyáltalán nem volt olyan kecsegtető, de hátha szerencsém lesz! Ugye lehet?! - Ez egészen jól hangzik! – ismertem el, mert tényleg úgy tűnt, hogy mindenféle megtalálható itt, ami más nagyobb városokban is. Legalább sok lehetőség közül választhatott az, akinek volt rá pénze. Én sajnos nem ezek közé tartoztam. Egyelőre. – Nem tudom. Igazából nem feltétlenül baj, ha nyugalom van. Néha nagyon terhes tud lenni a rohanás, ami a nagyvárosokra olyan jellemző… - sóhajtottam egyet. Nem az volt nekem a bajom Detroittal valójában, hogy unalmas, hanem sokkal inkább az ott élő embereket nem kedveltem. Ezt azonban nem szándékoztam az ismeretlen orrára kötni, akármennyire voltam kétségbeesett, ő meg segítőkész. - Legalább most már azt is tudom, hogy hol van a hangszerbolt – jelentettem ki mosolyogva. – Bár nem igazán tudok játszani semmin, de még sohasem lehet tudni, hogy mikor kapok kedvet hozzá, igaz? – álmodozni szép és jó, nekem pedig a rossz szokásaim közé tartozott valamennyire. Természetesen nem tartottam valószínűnek, hogy én a közeljövőben megtanulnék játszani valami hangszeren, de nem zárkóztam el magától a lehetőségtől. – Azt hiszem, hogy a motelek jelenleg vonzóbbak számomra – vallottam be kissé szégyellősen, noha ez sem tartozott rá. Valahogy mégis megnyugtatott a tudat, hogy egy ember már tudná, hogy hol keressen, ha valami bajom történne. Sokat nem tudna tenni, de valahogy akkor is tetszett ez a biztonságérzet. Ha lehet így nevezni. - Igazán? Detroitban már hozzászoktam, de akkor ezek szerint itt sem lehetek teljesen nyugodt. Milyen kár… - kicsit még a számat is elhúztam, mivel fogalmam sem volt arról, hogy pontosan mire gondolt. Még csak azt sem sejtettem, hogy ő tudja, hogy én mi vagyok. Vannak hatalmas lemaradásaim ezeken a területeken, ez már nyilvánvalóvá vált korábban is számomra. Lehet, hogy nem is ez volt az első alkalom, hogy őrzővel találkoztam? Az is lehet, hogy egészen egyszerűen nem tudtam róla. - Én sajnos nem vagyok ilyen szerencsés típus – zavaromban elkezdtem a szám szélét rágcsálni. – De nagyon szeretnék valamilyen munkát találni, mert a spórolt pénzem biztosan hamar el fog fogyni… - nem kellett volna ennyire közvetlennek lennem vele, de úgy gondoltam, hogy úgysem árthat nekem. Ha farkas lenne, azt tudnám az első pillanattól kezdve. – Igazából cukrász vagyok, de fogalmam sincs, hogy itt sikerül-e találnom ennek megfelelőt – leginkább hangosan gondolkodtam, a fejemben pedig rögzítettem az ide vezető útvonalat. Lehet, hogy félénk vagyok és kevésbé tapasztalt, de megfigyelőnek egész jó voltam. Végszóra egyébként meg is érkeztünk az üzlethez, aminek a kirakatát először megbámultam, aztán bementem a férfi mögött, amennyiben így tett.
Duane már otthonosan mozgott a városban, gyakorlatilag második otthona lett ez Havanna után. Mikor Cassie mondta, hogy majd megkeresi az interneten, a kubainak akkor ugrott be, hogy van egyszerűbb megoldás. Illetve ki tudja, kinek mi az egyszerűbb, de tudott egy helyet, ahol elég jól lehetett informálódni. - Azt is lehet, de van egy információs iroda. Látogatók Információs Iordája vagy valami ilyesmi, a Dunkel Streeten. Várjon csak... - gondolkozott el az arcát vakarva és utána elkezdte mutogatni az utat. - Igen, azt hiszem úgy lehet odajutni, hogy itt elmegy balra, aztán megint balra és onnan elviszi egy busz. Abban az irodában van egy rakás prospektus és mindent megtalál a városról, ami érdekli. Amikor Duane idekerült, őt elhelyezték egy családnál és náluk mindent megkapott, amire szüksége volt. Nagyon is szerencsésnek érezte akkor magát illetve inkább az ősök közbenjárásnak tartotta, hogy megúszta élve a szökést és új életet kezdhetett. Cassie-nek egy ismerőse volt itt elvileg, de arról is bizonytalanul beszélt. A vérfarkasokat azért nem kell félteni, de annyira emberi és esendő volt, hogy Duane mégiscsak aggódott érte. Az izgalmakat alaposan kitárgyalták és a kubai már csak ennyit fűzött hozzá: - Akkor ez pont magának való hely. Lehet nyugodtan élni, nem sodorja el a városi forgatag, de ha többre vágyik, azt is megtalálja. És szerintem a folyót meg az erdőséget mindenképpen nézze meg! Azok gyönyörű vidékek. Elnevette magát, mikor Cassie arról beszélt, hogy nem tud hangszeren játszani, de ha majd akar, akkor fel lesz készülve egy hangszerbolt címével. Olyan kis naiv, de aranyos megnyilvánulás volt ez, hogy Duane jót derült rajta és a nőre vigyorgott. - Nem tudom, engem már kiskoromban elkapott a zene. És azóta se engedett el - mesélt magáról egy kicsit nevetve. Így volt, ahogy mondta. A gyerekkori santería összejöveteleken szeretett bele a ritmusokba és azóta is imádja őket. A motelekre csak bólogatott. Nem volt tapasztalata ezekben, csak hallott róluk. Annak viszont örült, hogy Cassie nem akar a szállodába menni, be az oroszlán barlangjába avagy a Falka területére. - Lehet, hogy csak én jártam rossz helyeken, de szerintem mindenhol érdemes vigyázni. Ha megszokta, akkor nem lesz gond. Meg azért nem áll minden sarkon egy bandita. Látja, eddig se támadtak meg minket, pedig már mentünk vagy két utcát - viccelte el a témát a kubai. Havanna se a legjobb hely közbiztonság szempontjából és utcagyerekként még keményebb lett az élete. Hirtelen az jutott eszébe, hogy ha itt most valaki rájuktámadna, mit csinálna? Úgy érezte, hogy meg akarná védeni Cassie-t is. Kezdett olyan benyomása lenni, hogy nagyon fiatal példányról van szó, aki még bizonytalan a farkasságában is. Az Őrzők pedig nem csak az embereket őrizték a farkasoktól. Ez fordítva is működött, a nép, a csoport öröksége volt a feladat. Cassie zavarban volt és nagyon sok mindent elmondott magáról. Duane tudta, hogy vannak ügyes szélhámosok, akik csak színlelik a segítőkészséget, ami nála igazi volt és szívből jött. Egyszer már megjárta azzal, hogy megbízott valakiben, akiben nem kellett volna. New Yorki utazást ígértek és rabszolgasors lett belőle. Majdnem bele is halt. De csak majdnem. - Cassie, maga nagyon kedves nő! Remélem, ezzel senki nem fog visszaélni. Suttogva folytatta: - A spórolt pénzéről szerintem azért csak óvatosan beszéljen. Nem tudom, mennyire lehet cukrászként dolgozni itt. De vannak éttermek, van hol próbálkozni. Duane sajnos többet nem tudott mondani. A Seinfeld Music nevű hangszerbolt elég nagy területet foglalt el, egy fél háztömböt. Mindenféle instrumentummal foglalkoztak itt, adás-vétellel, javítással, tanácsadással. A kirakatban gitár, trombita, egy komplett dobfelszerelés és kongák voltak, plusz egy digitális zongora és mindez vidám színekben, hangjegyes díszítéssel. A kubai látta, hogy Cassie érdeklődik és nem bánta, ha bejön vele az üzletbe. Pittyent a belépésjelző és az eladók csodálkozva köszöntötték a párost. - Jónapot, hölgyem! Helló, Duane! Valami probléma van? - kérdezte a szemüveges fiatal srác, amíg a másik, egy idősebb, baseballsapis a számítógépet nyomkodta. - Helló-helló! Van, de nem az állványokkal, hanem a dobosunkkal. Rájött, hogy a pergőt is Austinban felejtette. Az eladók már ismerték a sztorit, mert az előbb a kubai elmesélte, miért jött. Szóval most együtt nevettek a feledékeny zenészcimborán. A srác már rögtön a lényegre tért, de még mindig viccelődve: - A haverod a legjobb vásárlónk lesz, ha így folytatja. Milyen pergőt kell pótolni? Van készleten, de nem túl sok fajta. Rendelni tudunk, ha kell. A hangulat jó volt, azt Duane már az előző látogatásával megalapozta és már akkor összetegeződtek. Mellette nehéz is volt szomorkodni. Alapjáraton jókedélyű volt és mindig bedobott valami kis humorbonbont is. - Igen, csakhogy a törzsvásárlói kártyát majd én kérem, mert ő "valahogy" sose ér rá - kezdte viccelődve. - Mapex Meridian kellene, a 14x5,5-es fajtából. Az eladó megnézte a nyilvántartást és vigyorogva mondta: - 1 db van még belőle. Mintha tudta volna, mikor kell jönni. Máris kihozom. Az eladó hátrament, Duane pedig közben Cassie-hez beszélt, hogy a nő se unatkozzon: - Na, milyen, Cassie? Itt aztán minden van. Ha közben akart kérdezni vagy mondani valamit, a másik eladó a rendelkezésére állt. A fiatal srác hamarosan hozta a dobot, összerakta az állványt és a pulton Duane talált dobverőt, amivel kipróbálhatta. Letette a válláról a táskát és odaült. Elkezdett valami finom, katonás ritmust, aztán latinosabbakat. Eddig is ugyanilyet használtak, csak ez még nem volt szétverve. Megnézte, megforgatta és nem látott rajta gyári hibát. - Jó lesz, ezt kérem. Tok nem kell, az még megvan. Az eladó vigyorogva beütötte a gépbe, aztán Duane fizetett. Kártyával, mert úgy egyszerűbb volt. A végén eltette a blokkot és egyik vállára kapta a táskát, a másikban vitte a dobot. - Kösz, srácok! Sokat segítettetek. Szép napot, szevasztok! Az eladók elköszöntek és az idősebbik kinyitotta az ajtót, előreengedve Cassie-t és utána Duane-t, aki most már nagyon fel volt szerelkezve.
- Tényleg? – kérdeztem vissza meglepetten, szinte hitetlenkedve. – Nem is gondoltam volna, hogy ilyesmi is akad itt. A nagyobb városokban talán elvárható, de hogy itt is… - csak a fejemet ingattam, de ennek ellenére a hangomból valószínűleg kiérződött az őszinte öröm. Vagy talán megkönnyebbülés, nem is tudom, hogy minek lehetne hívni. Mindenesetre ez tényleg megkönnyíti majd a dolgomat. Arra is odafigyeltem, hogy merre mutogatott. Szerencsére elég jó memóriával áldott meg a sors, nagyjából még tájékozódni is tudtam, ha muszáj volt, úgyhogy nem tartottam attól, hogy nem fogom megtalálni. – Ezt nagyon jó tudni, tényleg nagyon hálás vagyok érte! – tettem hozzá a saját megnyugtatásom miatt. Egyszerűen soha nem lehet elég hálás az ember a segítségért, főleg a mai világban. Olyan lassan, mint a fehér holló. - Szerintem meg fogom nézni, amíg itt vagyok. Ha vannak szervezett túrák, akkor meg főleg! – határoztam el magam hirtelen, bár az már más lapra tartozott, hogy nekem mennyire lesz pénzem ezekre a dolgokra. Volt egy sanda gyanúm, hogy nem sok fog maradni feleslegesen, és azt is nagyon hamar fel fogom élni. Mindenképpen találnom kellett egy munkát, méghozzá a nagyon közeli jövőben. Azért azt nem ártott volna tudni, hogy mennyi lehetőség van errefelé. - Hm… akkor biztosan tényleg szereti! – mosolyogtam Duanere, mert látszott rajta, hogy őszintén lelkesedik a zenéért. Meg tudtam érteni, én ugyanígy voltam a sütéssel, vagy még a baseballal is. Annak idején különösen, hiszen benne éltem nap, mint nap. – Azért remélem, hogy megvédene, ha előugrana valaki a következő sarkon! – kicsit oldottabb volt a nevetésem, bár még mindig nem járt közelében sem annak, amilyen régen voltam. Csupán egyfajta árnyéka volt a réginek, de a semminél még mindig jobb. Azt meg mégsem mondhattam, hogy egy emberrel szemben én bőven meg tudtam volna védeni magamat, mert gyanús lehetett volna. Sőt, talán veszélyesebb voltam rájuk, mint az idősebb fajtársaim, mivel annak ellenére, hogy másfél évtizede élek együtt a farkassal, még mindig nehéz rajta uralkodni sok esetben. - Köszönöm! Bár mindig akadnak, akik visszaélnek ezzel… az élet már csak ilyen! – próbáltam könnyedén venni, a hatás kedvéért még a vállaimat is megvontam lazán, de valószínűleg nem volt teljesen őszinte a gesztus. Az ilyenhez ugyanis soha nem lehet hozzászokni, mindenesetre a kedves szavak nagyon jól estek, még ha egy idegen szájából hangzottak el, akkor is. Az is lehet, hogy pont ezért estek olyan jól. – Én sem tudom, hogy itt mennyire van rá kereslet, de majd kiderül, ha elkezdek keresgélni! Ne féltsen annyira, azért nem ejtettek a fejemre a látszat ellenére sem! – őszinte volt a mosolyom, mert jól esett, hogy próbált velem törődni. Végre valaki! Olyan régen éreztem már hasonlót. Utoljára akkor, amikor Emma foglalkozott velem, és talán pont emiatt jöttem utána ide a világ végére is. Közben beértünk a boltba, én pedig egy barátságos mosollyal köszöntöttem az eladót. Nem nagyon akartam zavarni a társalgást, így jobb híján addig megindultam az üzletben, hogy körülnézzek. Nem mozogtam túlzottan otthonosan a zene világában, de érdekesnek találtam az itt felvonultatott hangszereket, meg mindenféle egyéb kelléket. Néhánynál hosszabb ideig időztem, de végül visszatértem az újdonsült ismerősömhöz. - Igen, azt látom. Sok dologról azt sem tudom, hogy micsoda! – vallottam be mosolyogva. Türelmesen vártam, amíg a vásárlást sikerült nyélbe ütni, és még az egyik legkedvesebb mosolyommal is megajándékoztam az udvarias eladót. – Lehetne, hogy tegeződjünk? – kérdeztem udvariasan, bár valószínűleg én voltam az idősebb, ráadásul a nő is, úgyhogy az én feladatom volt eleve megadni erre az engedélyt. Már ha valaki odafigyelt a jó modorra. – Nem tudom, hogy mennyire sietsz, de nagyon hálás lennék, ha legalább félútig elkísérnél az információs irodáig. Ha valamikor lesz időd a héten, és még itt leszek én is, akkor köszönetképpen szívesen meghívnálak egy kávéra! – ajánlottam fel, ha már akadt egyetlen ismerősöm ezen a helyen. Az ilyeneket meg kell becsülni – különösen, ha ilyen segítőkészek -, ráadásul mindig így kezdődik. Aztán ki tudja, hogy Duane segítségével hány új arcot ismerhetek még meg, igaz?
Duane megerősítette Cassie-t, hogy nem vicc és nem átverés: - Lehet, hogy azért csinálták, mert sok turista érkezik ide és akkor nem árt egy ilyen hely. A lényeg, hogy van. A kubai vigyorgott, mert szerinte ez tök hasznos kis kezdeményezés volt és minden kisebb ávorsban is be lehetne vezetni. Emlékezett, mennyire elveszettnek érezte magát első nap, mikor megtudta, hogy Fairbanks-ben van. Arról sem volt fogalma, merre kell a térképen keresni ezt a várost. Sőt még a farmot se nagyon tudta belőni. Egy hegyi erdő közepén volt, messze mindentől, annyit tudott. Utólag persze minden kiderült, benne volt a hírekben is a rajtaütés és Duane végre újra járhatott iskolába is. Az árvaház óta nem volt erre lehetősége és elég sok mindent felejtett addigra. Végtelenül hálás volt a nevelőszüleinek, hogy megadták neki ezt a lehetőséget és nagyon megszerette őket. A szüleit se szerette náluk jobban, felértek velük. Amennyit ő tudott segíteni Cassie-nek, az persze eltörpült ezek mellett, de próbálkozott. A hálának és a nyitott fogadtatásnak már nagyon örült és annak is, hogy jól el tudnak beszélgetni. Egy tök normális embernek tűnt a nő, farkasként pedig fiatalnak, aki nem bízik magában. Épp ez lehetett volna benne veszélyes is, mert ha tényleg fiatal, az önuralommal még lehetnek gondok. Viszont a legjobb témára terelődött a szó. - Nagyon! Imádom verni a ritmusokat és másokkal együtt zenélni. Mikor erre táncol a közönség, az pedig a legjobb. Kölcsönhatás ez, mi úgy nyomjuk, hogy táncoljanak és ha ők rázzák, még jobban lelkesedünk. Maga szereti a latin zenét? Az oldottabb, de még mindig nem teljesen fesztelen válaszra Duane jóízűt nevetett. - Meg én! Azt sose bírtam, ha bántják a gyengébbeket. Már elnézést... Lehet, hogy karatebajnok, de nem annak néz ki - fejtegette a kubai. Ebből akár sértődés is lehetett volna, de kicsúsztak a száján a mondatok. Egy vérfarkasról volt szó, tudta ő ezt, de elviccelte a dolgot. És az is igaz, hogy mindig a gyengék védelmezője volt. Nem csak szavakkal, hanem ököllel is kiállt mellettük. Szülői örökség lehetett, apját és anyját is ilyen szándékok vezették a kubai vallásszabadságot hirdető mozgalomba. Duane észrevette a vállvonogatásban, hogy nem volt annyira meggyőző, de nem akarta nagyon forszírozni a témát. Elmondta a véleményét és sejtette, hogy szegény lányt már sokan átejthették. Talán pont így lett vérfarkas is. A kubait már nagyon érdekelte a nő. Nem csak egy lejelentenivaló új farkast látott benne, akivel majd a Protektorátus foglalkozik, hogy ne szüljön nyilvános harcokat a jelenléte. Megkedvelte. Ez neki igazából nagyon könnyen ment és a mentora figyelmeztette is, hogy vigyázzon az ilyesmivel. Úgy érezte, most vigyáz, de így is szimpatikus volt Cassie. A boltban a nő körútra indult és mindent megnézett. Amit mondott erről, azt Duane megmosolyogta. Először ő is így volt a hangszerekkel. Gyerekkorában a santería összejöveteleken nézte, bámulta a csörgőket, a kongákat, a bongókat, kolompokat és mindent megkérdezett. - Persze! Nem akartam felajánlani, de nekem is könnyebb így. A kubai szeretett tegeződni, de Cassie-t először kicsit labilisnek találta, elveszettnek és túl bizalmaskodó vagy lekezelő lett volna a tegeződés. Most már máshogy állt a szekér és nem ellenkezett. Duane jobb vállán a táskával és baljában szélénél fogott pergődobbal sétált vissza a kocsija irányába Cassie mellett. A kérésre viszont megállt. - Hát sietnem kéne... Látod, így is késésben vagyok, mert Carlito miatt kitérőt kellett tennem. De üsse kő, no! Ha jobb úgy, hogy veled tartok, akkor elkísérlek. Ne csak én szívjak mindig! - egyezett bele viccesen arra utalva, hogy ha neki is sürgős dolga van, igazán várhatnak rá a többiek. Nem bosszú volt ez, Duane nem volt egy véres revansokat forraló alak. Csak ő is érezte, hogy jobb lenne Cassie-t elkísérni arra a helyre, ahol mindent megtudhat a városról és akkora szívesség után, amit ma tett a dobosuknak és amit nem tenne meg akárki, meg kell érteniük. - Nem baj, ha előtte megszabadulok a cucctól? Itt áll a kocsim nem messze. Mondanám, hogy elviszlek az irodáig, de nincs benne elég benzin és már nem akarok tankolni a próba előtt. Kegyes hazugság volt ez, mivel a tankban volt elég benzin. Duane egyszerűen nem akart egy fiatal vérfarkassal egy zárt térben egyedül maradni. Nem érzett emiatt lelkiismeretfurdalást, csak a bőrét féltette. Lehet, hogy nem maradt volna alul, de nem akarta kiprovokálni Cassie-ből az összebalhézást és az átváltozást, de még az emberi formában elkövetett tettlegességet sem. Ezt a nőt nem szívesen bántotta volna még önvédelemből se. - Benne vagyok, Cassie! Majd mindjárt cserélhetünk számot és akkor megbeszélhetünk valamit - ugrott rá Duane az ajánlatra. Az is megütötte a fülét, hogy Cassie még egy hétnyi itt tartózkodást is bizonytalanra mondott. Lehet, hogy továbbáll, ha nem lesz meg az az ismerős? Emberek és farkasok jönnek és mennek Fairbanks-ben, ez az élet rendje. A kubai azért örült volna, ha a nő megtalálja a számítását és közben a Falka se bánik el vele. Most nem akart ennyi cucc között még a telóval bajlódni, de majd ha a kocsinál lesznek és lepakolt, akkor össze lehet csörögni. Ha elindulhattak, akkor a buszmegállón túl kellett menni és a másik utcában állt a nagy furgon, amibe egy komplett dobfelszerelés és a fél zenekari tagság is befért volna.
Csak mosolyogva bólintottam egyet, mert tényleg felesleges volt azon filozofálni, hogy miért van itt ilyen iroda és ez milyen jó. A lényeg tényleg az volt, hogy van és én segítséget tudtam ott kérni mindenféle dologgal kapcsolatban, ami a várost érintette. Tudom én, hogy jobb lett volna, ha utánanézek a legtöbb információnak még az utazásom előtt, de egyszerűen nem volt rá alkalmam, mert amikor lehetőségem adódott volna rá, akkor a szökésemet próbáltam kitalálni, lassacskán elpakoltam a holmikat, amikre szükségem volt, hogy a megfelelő pillanatban már csak el kelljen indulnom. Igazából sikerült is, és megérte azt a tájékozatlanságot, amiben most szenvedtem. Ha az utánanézéssel vacakoltam volna, lehet, hogy most itt sem lennék. - Igen, azt hiszem, hogy szeretem! – válaszoltam meg a zenei ízlésemmel kapcsolatos kérdést. – Egyszer még voltam is egy olyan szórakozóhelyen, ahol csak latin zenét játszottak – osztottam meg vele ezt az apróságot, ha már így szóba került. Kíváncsi lettem volna, hogy ők mennyire játszanak jól. Talán, ha majd lesz valamilyen fellépésük és én még itt leszek, akkor elmegyek meghallgatni. Ezt most egyelőre nem mondtam ki hangosan, úgy voltam vele, hogy ha úgy alakul, akkor is elég lesz foglalkozni ezzel. - Nem, valóban nem vagyok az! – nevettem el magam akaratlanul is, mert bár tetszett a feltételezés, sajnos mégsem voltam karate bajnok. Pedig néha igazán jól jött volna, ha rendelkezem ilyen tudással. Akkor talán Colinnal sem történt volna az, ami végül eddig rugdosott az életem rögös útján. Mostanra családom lehetne, gyerekeim, akár még egy kutyám is. – Úgyhogy azért igazán hálás lennék, ha bevédene hátulról egy támadás esetén – még mindig mosolyogtam, és elbújtam az ártatlanság álcája mögé. Ez általában nagyon hasznosnak és kényelmesnek bizonyult bizonyos helyzetekben, például most is. Egy ember előtt csak nem hozakodhattam elő azzal, hogy letéphetném a támadóm fejét. Méghozzá szó szerint, ha elragadnak az indulatok. Nagyon viszolyogtam még másfél évtized elteltével is attól az erőtől, ami a bőröm alatt lappangott bennem. Veszélyes volt és sokszor kiszámíthatatlan. Miután végeztünk a boltban, és a tegeződés kérdését is sikerült letisztáznunk, örültem neki, hogy végre újra kint voltunk. Túl sok volt odabent az illat és a benyomás, én pedig tovább akartam menni az információs pont felé, hogy megtudjam végre mindazt, ami érdekelt. Persze feltartani sem szerettem volna a jótevőmet, de talán ez a kicsi szívesség még beleférhetett, még ha nagyon szájat húzva is. - Azt nagyon megköszönném, tényleg! Biztosan hamar belerázódom majd az itteni tájékozódásba, de egyelőre még fogalmam sincs, hogy mit hol találok. Még úgy sem, hogyha útba igazítasz. Tudom, hogy sok gondot okozok, ne haragudj érte! – kértem bocsánatot bűnbánóan, mert láttam én, hogy sietett. Ennek ellenére mégis boldog lettem, hogy beleegyezett, mert így biztosabb voltam abban, hogy elérek a célomig, és nem csupán hatodik nekifutásra találok el a megfelelő utcába. Egyszerűbb lett volna hívni egy taxit, de nagyon nem szerettem volna erre költeni, főleg nem akkor, ha tényleg nem volt vészesen messze. - Dehogyis! – legyintettem egyet nemtörődöm mozdulattal. – Te teszel nekem szívességet, úgyhogy igazán nincs jogom akadékoskodni! – vágtam rá szinte egyből, még az sem érdekelt, hogy talán hazudik, és csak nem akarja rám pazarolni a benzint. Más körülmények között felajánlottam volna, hogy kifizetem a tankolást, de tényleg nem álltam úgy anyagilag jelenleg, hogy ezt megengedhessem magamnak. Közben viszonylag csendesen követtem az autó felé, megint igyekeztem megjegyezni azokat az utcákat, amelyeken haladtunk. Sosem árt, ha memorizálom az új környezetet, még ha ilyen jelentéktelen helyen vagyok, akkor sem. Ez viszonylag a belváros volt, szóval lehet, hogy még fogok erre járni később is. - Rendben! Én tényleg örülnék neki! – semmi hátsószándék nem lapult az ajánlat mögött, egyszerűen tényleg csak hálás voltam a segítségért, amit kaptam tőle. Valamint jól jött az új ismeretség is, hiszen olyan elveszett voltam ezen a helyen. – Ha gondolod, szívesen segítek bepakolni, erősebb vagyok, mint amilyennek látszom! – biztosítottam mosolyogva, még a kezemet is felemeltem, hogy játékosan befeszítsem az izmomat. Amennyiben kért a segítségemből, úgy megfogtam néhány holmit, hogy annyival is előrébb legyünk, ha nem, hát akkor sem sértődtem meg, csak türelmesen ácsorogtam a furgon mellett, amíg be nem fejezte. - Nos, indulhatunk? – kérdeztem meg végül, előbányászva a telefonomat a táskám mélyéről. – Nem kell végig jönnöd, ha már látom a célt, akkor eltalálok oda egyedül is, csak legalább egy darabig. Addig megadom a számomat! – jelentettem kik, és ha ő is elővette a telefonját, akkor már diktáltam is. Eszembe sem jutott, hogy esetleg felhasználná ellenem, pedig a mai világban gondolnom kellene ilyesmire is.
Duane most nagyokat vigyorgott és amikor megbeszélték, hogy minden rendben, mehetnek a kocsi felé, akkor elindult Cassie mellett. Tényleg sietnie kellett volna a próbára, de úgy gondolta, ez most fontosabb. Más körülmények között még akár sokáig beszélgetett volna a nővel, most csak annyi fért bele, hogy elkísérje az irodába. Azt azért nem szerette volna, hogy Cassie nagyon bánkódjon, ezért tisztázta vele a dolgokat: - Nem haragszom, dehogyis! Én mondtam rá az áment, szóval nem te okozod a gondot, hanem én mentem bele. Nyugi! Amíg a kocsiig elértek, mesélt egy kicsit a zenekarról is. Attól, hogy Őrző lett, nem kellett mindent titokban tartania. Heti kétszer fellépett egy klubban az együttesével, nagyon nem is volt mit tagadni. Lehetett volna más foglalkozást keresni, jobban rejthetőt, de erre nem volt szükség és Duane-nek nem is lett volna sok kedve hozzá. - Mi alapvetően salsa-t játszunk, elvégre a salsa klubban azt kell, nem igaz? Amúgy sok minden van a repertoárban és mindenféle latin zenét szeretünk játszani. A kubai megmosolyogta a bicepszek fitogtatását, mintha csak önérzetesség lenne mögötte vagy női erő, nem vérfarkas mágia. A furgonnál letette a táskát és mellé a pergőt az oldalára, hogy a sodrony és a bőrök ne sérüljenek. A kulccsal kioldotta az autózárat és kinyitotta a hátsó ajtót. Volt ott pár cucc, szőnyegek, plédek, pár kanna autós folyadékokhoz és a kocsi oldalán szíjak. Ezekkel szokta rögzíteni a hangszereket szállításkor. Vigyázni kellett, hogy ne sérüljenek és fel volt készülve. Duane a pergővel a kezében belépett a furgon tárolórészébe és a nőhöz fordult kedvesen: - Cassie, ezt be kell bugyolálnom, hogy ne sérüljön meg útközben. Ha az állványos táskát fel tudod tenni ide közben, az is segítség. Köszi! Tudta, hogy az egész furgont is el tudná tolni a nő, behúzott fék mellett, hiszen már fiatalon is nagy a vérfarkasok ereje. Mégis játszotta a tudatlant, talán jól. A pergőbe a sodrony alá egy papírlapot tett és az egészet betekerte egy plédbe, majd azt egy szőnyegbe. Ha Cassie közben felrakta a táskát, akkor meg is voltak. Ez esetben Duane kiugrott a furgonból, zárta a kocsit és leporolta a kezeit. - Na! Mehetünk. - jelentette ki elégedett vigyorral. Láthatóan könnyebben járt-kelt így, hogy nem kell a pakkal bajlódni. - Szóval két utca és onnan busszal kell menni, ahogy mondtam. 6 megálló és nem túl sűrű járat, szóval ha nem baj, akkor csak addig a buszmegállóig kísérnélek el és megvárnám veled. Amúgy ez csak egy kis része a cuccnak. Mikor pakolok, mindig megkérdezik, hogy miért nem megyek inkább szájharmonikásnak - tette hozzá nevetve. - De ezzel együtt szeretem. Szóval Cassie, csak úgy felmondtál és leléptél a detroiti cukrászdából? Ami azt illeti, én se hétköznapi módon kerültem ide. Konkrétan emberkereskedők áldozata lettem, akik szökést ígértek Kubából. Aztán egy farmra hoztak a közeli hegyekben és dolgoztattak minket, de sikerült megszökni és új életet kezdeni. 17 évesen jó kaland, mi? A hitem segített és néhány nagyon rendes ember, akiknek imába foglalom a nevét azóta is. A kubai csak röviden összefoglalta, nem akarta részletesen elmesélni az egészet. Talán majd a kávézáskor, ha Cassie-t érdekli. Már sok ember megdöbbent, mikor hallott a szökésről. A legfurább mindig az volt, hogy nem egy megtört, koravén, kiégett ember állt előttük, hanem egy energiában dús, vigyori srác, aki mindent megtett a boldogulásáért és azt sem felejtette el, hogy nem egyedül van a világon. Útközben beírta a számot a telefonba és elmentette, majd ő is megadta a sajátját. Nem félt ettől. Mindketten tarthattak volna egymástól sokkal jobban, Duane a farkastól, Cassie az idegentől, de megvolt bennük a nyitottság. Feltételezték a jószándékot egymásról. Lehet, hogy a Protektor nem lesz majd túl boldog ezt hallva, de Duane így látta jónak.
Jó, tényleg megnyugodtam egy kicsit, mert nem erőszakoskodtam, amikor beleegyezett, hogy elkísér. Persze egy kicsit azért továbbra is lelkiismeret-furdalásom volt, amiért feltartottam a nagy sietsége közepette, de mégsem akartam egyedül kóborolni, ha már beleakadtam egy segítőkész fiatalemberbe. Nem is tudtam, hogy hány éves lehet, de mindenesetre nagyon örültem neki, hogy vannak még ilyen kedves emberek a mai világban. Ritka, vagy legalábbis ott, ahonnan én jövök, nagyon annak számítottak. Lehet, hogy ez a kisváros varázsa. Sohasem éltem ilyen kicsi helyen, de máris megkedveltem egy kicsit, pedig alig félórája tartózkodtam itt. Lehet, hogy mindig is ez volt a nekem való? - Ó, hát itt még az is van? – kérdeztem vissza meglepetten, ajkaimon pedig máris ott volt egy vidám mosoly. – Majd lehet, hogy egyszer ellátogatok oda, ha felfedeztem a várost, és úgy döntenék, hogy maradok – még mindig túl sok volt bennem a kérdőjel, ezért sem tudtam semmi pontosat mondani neki. Ha pedig tudtam volna, hogy őrzővel van dolgom, még ennyit sem fecsegtem volna ki, de úgy voltam vele, hogy az emberek barátságosak általában, és mondanak egy-két dolgot magukról. Igazából nem hazudtam sokat, egyelőre még olyan apró információkat csepegtettem, amelyek nem voltak lényegesek egy kicsit sem. Legalábbis számomra. - Persze, felteszem! – bólintottam rá, és máris segítőkészen léptem oda, hogy betegyem azt a bizonyos táskát. Ugyan nehéznek kellett volna lennie számomra, ha ember lennék, de így meg se kottyant. Mindenesetre próbáltam úgy tenni, mintha erőlködnék valamelyest, hogy egy kicsit hitelesebbnek tűnjek. Nem akartam máris felhívni magamra a figyelmet, ezt legalább alaposan a fejembe verte Colin, ha már mást nem is. Sőt, lehet, hogy nem is miatta szoktam rá erre, hanem valamelyik kedvesebb, segítő szándékú falkatagnak köszönhetően. – Kész is van! – jelentettem ki egy perccel később, és amikor már minden megvolt, akkor én is készen álltam arra, hogy elinduljunk. A világért sem tartottam volna fel tovább, mint amennyire muszáj volt most. - Hú, az akkor nincs is olyan közel, mint gondoltam! – állapítottam meg, miután meghallottam a hat megállós távot. Jó, nyilván nagyon hamar letudhattam volna, ha négy lábon közlekedek, vagy feltűnően gyorsra veszem a tempót, de ezt inkább nem kockáztattam most meg. – Egyébként nekem az is tökéletes, már ezért is hálás vagyok – mondtam őszintén, hiszen többet tett értem, mint mostanság bárki más. Pedig nem is ismert, ahonnan jöttem, ott meg elvileg egy családnak számítottunk. Csak kár, hogy ezt valahogy különösebben sohasem érzékeltették velünk. Mocskok, az összes! - A szájharmonika túl könnyű lenne! – vágtam rá nevetve, ahogy tovább haladtunk lefelé az utcán, a buszmegálló irányába. – Igen, valahogy úgy… - nem akartam túl sokat beszélni a távozásom körülményeiről, mert nem volt túl jó emlék. És még túl frissnek és éreztem, ha már itt tartunk. – Tényleg? – kérdeztem vissza érdeklődően, amikor ő is elkezdett arról beszélni, hogy miként keveredett a városba. – Nem mondod komolyan! – mondtam teljesen elképedve, szemeimben némi aggodalom csillant. Ránézve azonban nem tűnt úgy, hogy különösebben megviselné az emlék. Igazán mulatságos, hogy ehhez képest nekem viszonylag jó dolgom volt, és mégis kevésbé akartam szóba hozni a múltat, mint ő. Furcsa, de hát nem vagyunk egyformák ugyebár. - Szerencséd van akkor, hogy rád találtak. El sem tudom képzelni! – ingattam a fejemet hitetlenkedve. – Olyan durva belegondolni, hogy még a mai napig létezik ilyen… - sóhajtottam szomorkásan. – De úgy látom, hogy szerencsére megtaláltad a kivezető utat ebből – nem is szó szerint értettem, hanem sokkal inkább lelkileg.
- Ja, nem külön klub ez, ami csak erre van, hanem a művelődési házban szokott lenni ilyen, hogy salsa-klub. Péntek és szombat este adunk ott mindig műsort - reklámozta magát egy kicsit Duane. Cassie most már végképp bizonytalanságba ejtette, hogy meddig marad. Mintha maga se tudná. Eljött az USA másik végéről, hogy talán megtalál egy ismerőst, de lehet, hogy holnap hazamegy, így hangzott ez az egész. Mint egy átgondolatlan, menekülésszagú utazás. A kubai vigyorogva figyelte, ahogy Cassie eljátszotta a magához képest erős nőt, aki nem rendelkezik egy vérfarkas erejével. Mulattatta egy kicsit ez a színjáték. Nem mert vallani, mert az Őrzők megítélése kétesélyes. Nem minden vérfarkas látja bennük az egyensúly fenntartóit. Sokan inkább támadnak vagy utálkoznak. Az egyik vizsgára így lett esszenciája, hogy felfedte magát és nekiesett egy farkas. Veszélyes mutatvány volt... - Hát nincs. Komolyan elbuszoznék veled vagy elvinnélek, ha más körülmények között találkoztunk volna. Most sajnos ennyire telik, de legközelebb már nem lesz semmi halaszthatatlan dolog, úgy szervezem meg! - szabódott a kubai. Ő nagyon ráért, általában úgy osztotta be az idejét, ahogy akarta, kivéve a kötelező zenekari eseményeket, próbákat, koncerteket és az Őrző programokat. Ma viszont épp a sietség közepén történt meg ez a találkozás, ezért ilyen zaklatott a társalgás és ezért lesz túl hamar vége. Nem felejtette el, hogy egy vérfarkassal társalog, de valahogy mégis. Nem érezte magát veszélyben, megkedvelte a nőt és az is őt, ha lehet mondani. Segítséget kapott Duane-től, hogy elinduljon a saját útján ebben a városban. Ahogy a kubai összefoglalta az érkezése történetét, az ámulatba ejtette Cassie-t és mintha aggódott volna, úgy álltak a szemei. A kubai széttárta a karjait és vigyorogva folytatta: - Már nem kell aggódni, itt vagyok épségben. Hát igen, velem nagyon kegyesek voltak az orisha-k. Ők segítettek megszökni és túlélni. Egy olyan farmot képzelj el, ami szögesdróttal volt körülvéve és fegyveres őrizték még éjjel is. Sajnos sokan meghaltak, nem is tudom, hogy volt-e más, aki akkor szökött meg. Arra viszont büszke vagyok, hogy miután bevittek a kórházba, a rendőrségnek megmondtam, merről jöttem és lefülelték az egész mocskos bagázst. Bizony, mintha több évszázadot utaztam volna vissza az időben, egészen Tamás bátya kunyhójáig. De itt elhelyeztek egy családnál és nekik nagyon hálás vagyok, mert szüleim helyett is szüleim lettek. Duane valahogy azt érezte, hogy a család témája eléggé kerülve van. Cassie egy szót sem ejtett még róluk és egymaga indult el egy ilyen nagy túrára. Nem igazán támogatták ezek szerint. Persze a vérfarkasok sokszor elbujdosnak, mert nem lehet vállalni a család előtt, amivé lettek. De szoktak találni más farkasokat, jó esetben a Teremtőjük figyel rájuk. Cassie mintha teljesen egyedül lenne a világon, olyan benyomást keltett és ezért is állt mellé Duane. Az ilyeneket mindig pártfogolta. Az árvaház tele volt hasonló sorsokkal és a havannai utcák úgyszintén, nem is beszélve a farmról. Benne mindig volt erő, hogy gondoskodjon magáról és a tesóról, a rászoruló barátokról, sorstársakról is. - Szerintem a szülőknek köszönhetem igazából, mert arra neveltek, hogy mindig tegyem meg a lehető legtöbbet magamért és azokért, akik fontosak nekem és hogy soha ne adjam fel. Ez egy nagyon fontos dolog és végtelenül hálás vagyok nekik ezért - villantott fel Duane egyre több dolgot a múltjából. A hálát emlegette, mert neki ez nagyon fontos volt. Aki rajta valaha segített, annak ő mindig hálás marad. Komolyan beszélt, de nyugodtan. A sokkon már túl volt, nagyon régen túltette magát rajta. Szinte hozzászokott, de persze megrázta és a nevelőszülőknél még hetekig nehezen nyílt meg és reszketett. Nem volt szabad becsukni a szobaajtót, mert rossz emlékeket idézett. Aztán a sok törődés és a belénevelt erő, kitartás feledtette a borzalmakat. Nem lett maradandóan klausztrofóbiás és képes lett újra bízni emberekben. Olyan döntést nem hozna újra, mint Havannán, mikor hitt az embercsempész bandának, de nem is lett teljesen bizalmatlan. A mostani beszélgetés volt az élő példa erre. Ahogy haladtak előre, szembejött két fiatal, tetovált srác és harsányan beszélgettek, nevetgéltek, kissé agresszívnek tűntek. Talán drogot is használtak előtte, de Duane ezt nem tudta megállapítani. Cassie-re nézett, hogy őt aggasztja-e a helyzet, át akar-e menni a túloldalra. A kubai nem akart balhéba, provokációba keveredni és úgy gondolta, a nőt se kellene félteni, de jobb elkerülni az ilyesmit, ha van rá lehetőség.
- Ja, értem már! – bólintottam úgy, mintha mindent tudnék. Jó, igazából ez így már nem is volt olyan meglepő, inkább az lett volna, ha egy ilyen kisvárosban akad külön erre szórakozóhely. Pedig lehet, hogy volna rá érdeklődés, mert akik erre el szoktak menni, azok biztosan oda is elmennének. Nos, ez még lehet, hogy a jövőben meg is fog valósulni, sohasem lehet tudni. Mindenesetre ezt a gondolatot elhallgattam egyelőre, mert nem akartam feleslegesen járatni a számat. A végén még szegény srácnak az agyára mennék, pedig már így is nagyon kedves volt és sokat tett értem. Többet, mint bárki mostanság, és ez nagyon jó érzés volt. Szinte már el is felejtettem, hogy milyen ez. - Ezt észben tartom, ha úgy alakul, lehet, megnézlek titeket! – mosolyogtam rá kedvesen, és nem csupán udvariasságból mondtam, hanem komolyan is gondoltam. – A kávézásra? Ezt reméltem is! Csak nem vagyok olyan ijesztő, igaz? – kérdeztem ártatlanul. Jó, tényleg nem kellett tőlem annyira tartania, legalábbis amikor az emberi felemnél volt a gyeplő. A farkassal már voltak gondok, nem nagyon fértünk meg egymással, úgyhogy féltettem is attól, hogyha valami olyan helyzetbe keverednénk, hogy elveszíteném a kontrollt. Ennyi idő után már sokat gyakoroltam azért ezt az egész dolgot, de még a tapasztaltaknál is előfordult, hát még egy hozzám hasonló kölyöknél. Akármennyire szégyelltem ezt, nem tehettem ellene, csak a tanulást folytathattam. - Hát nagyon nagy szerencséd volt, ha engem kérdezel! – állapítottam meg kicsit komolyabban, mint ahogy Duane vette ezt az egészet. Hiába, én nőből vagyok, és aggódós fajta is, ha valaki olyanról van szó, akit kedvelek. Mondjuk őt nem ismertem régóta, de van egy olyan rossz szokásom, hogy viszonylag hamar megkedvelem az embereket, utána meg szépen csalódok is bennük elég sokszor. Colinnal is úgy keveredtem össze, és ennek köszönhettem az egész vérfarkas létet is. Nem az volt életem legjobb döntése, maradjunk annyiban. Coliné sem, ami azt illeti, valószínűleg most is éppen a pokolba kívánt. – Ez olyan szép! Én is jóban voltam a szüleimmel… - a mosolyom most már nem volt teljesen boldog. Ő valószínűleg sejtette, hogy miért nem találkozhattam velük soha többé, én azonban mással álltam elő. – Sajnos meghaltak, amikor még gyerek voltam – árultam el neki, mert bizonyos szinten egyébként tényleg igaz volt. Számomra meghaltak, én számukra szintén, pont ezért volt nehéz látni őket a tévében, amikor baseball közvetítés ment benne. - Igen, azt én is tartom, hogy soha nem szabad feladni. Igazából ezért is vagyok itt a városban! – jegyeztem meg nemes egyszerűséggel, de az okokra inkább nem tértem ki, érthette, ahogyan szerette volna. Mivel embernek hittem, így nem nagyon akartam magyarázkodni neki, a végén még teljesen összezavarodnék, hiába voltam már ebben szinte profi. Vagy legalábbis gyakorlott, ez talán pontosabb megállapítás. Azért annak örültem, hogy a fiatal férfi is nyitott felém, mert talán egy barátság kezdete volt ez, vagy legalább egy jó ismeretségé. Gondolataimból a két szembejövő zökkentett ki, mire vágtam is valamiféle grimaszt. Rossz érzés kerített hatalmába, talán a kisugárzásuk, talán az ösztönök vezettek, nem tudnám megmondani. Néha még mindig nagyon furcsa volt ez az egész, amikor a farkas kicsit előtérbe helyeződött. Egyetlen pillanat volt csupán, ahogyan kikémlelt, de éppen elég volt ahhoz, hogy nyugtalanná váljon, engem is azzá téve. Mintha viszketett volna a bőröm, de ez nem meglepő, a telihold is közeledett már, éppen a napokban volt esedékes. Gyűlöltem ezt az egészet, teljes szívből, amikor nem volt választásom! - Mi van szöszi, nem tudsz vigyázni?! – a harsány hang bántotta a fülemet, miközben elhaladtak mellettem, és az egyik a vállával erősen nekem jött. Kicsit ki is billentem, de inkább a meglepettség miatt, mivel nem gondoltam, hogy tényleg nem lép egyet oldalra. – Majd mi vigyázunk rád szívesen! – röhögtek fel ismét, és még meg is torpantak, miközben én tovább haladtam néhány lépést. Tekintetem a vállam felett kalandozott hátra rájuk, szemöldökömet egy pillanat erejéig vontam fel. - Sajnálom! – rebegtem halkan, bár valójában nem is tőlük tartottam, hanem magamtól és attól, hogy mi lehetne ebből. Már éreztem is a karomra fonódó durva ujjakat, mire erősen megrántottam. Erősebben, mint szerettem volna, de az ilyen hirtelen impulzusok mindig veszélyesek a kölykök esetében, ez alól én sem voltam kivétel, még másfél évtized után sem.
Duane örült volna Cassie-nek, ha a nő tényleg elmegy egy koncertjükre. Biztos volt abban, hogy a zavart, feszélyezett viselkedést is lehet oldani felszabadító zenével és a fiatal lányból előtörni a partyördög, rázná a többiekkel együtt. Nem ismerte még nagyon, de az volt a sejtése, hogy nem egy fadarab, hanem képes úgy viselkedni, mint bármelyik normális fiatal, féktelenül bulizni, vidáman táncolni, ha van hozzá megfelelő alap és környezet. Cassie nem tudta, mennyire jót kérdezett. Ijesztő volt, mert mégiscsak a vérfarkasok közé tartozott, de egyben ártatlannak, ártalmatlannak is tűnt. Duane nem félt tőle, csak óvatoskodott egy kicsit. Ezt persze nem mondta el. - Ijesztő? - tette fel a kérdést a kubai nagyot nevetve. Emberi formájában ez a nő minden volt, csak ijesztő nem. Egy szerethető, kedves, aranyos hölgyemény. Aki az ilyentől fél, annál valami nem stimmel. Cassie-nek igaza volt, csak Duane nem a szerencsének volt hálás, hanem az ősöknek. Nem látta ugyan, hogy nyílt ki az a lakat vagy hogy maradt nyitva az ajtó, de a szellemek erejének tulajdonította. Az ősöket gyerekkora óta meg tudta pillantani és látta őket cselekedni is, ezért nekik volt hálás. Úgy érezte, gondozgatják az útján és nem hagyják elveszni. A santería hívek orishaként tisztelték az ősöket és azokat, akiket általában védőszentnek hívnak a keresztény hagyományban. Nem csak a Mennyekben lebegő, imádságokat továbbító glóriás lények voltak ezek számára, hanem cselekvőképes lények, akik gyógyítottak, információt adtak, tárgyakat mozgattak meg, ha szükségét látták. - Ó, nagyon sajnálom, Cassie, részvétem! - nyilvánította ki Duane az együttérzését. Tényleg sajnálta, hogy a nő elvesztette a szüleit. Ő még nem élt át ilyet ebben az értelemben, bár valahol hasonlított a helyzetük. Az ő szülei éltek, de be voltak börtönözve. Bírálták a rendszert és megjelent a rendőrség azzal, hogy drogot találtak. A gyerekek árvaházba kerültek, aztán megszöktünk, de egy kubai börtönből politikai foglyokat kihozni szinte lehetetlen. Rengeteget gondolkodtak, de nem két utcagyereknek való feladat lett volna ez. Duane titkon még mindig reménykedett, hogy egyszer talál módot a felszabadításukra. Talán ha az Őrzőknél elég jól teljesít, segítenek neki ebben. Ők szinte mindent el tudnak intézni. Duane már sok mindent megosztott magáról, a sorsáról Cassie-vel, de ezt nem akarta. Ha a vérfarkasnál elgurul a gyógyszer és bosszút akar állni, akkor a szülők védtelenek lennének. Kuba messze van és a börtön jól őrzött, de ahogy az Őrzőknek, általában a vérfarkasoknak sincs lehetetlen. Cassie-ből nem nézett ki ilyen szándékokat most, de az életben néha történnek meglepő fordulatok. - Ebben megegyezhetünk, Cassie. És nagyon remélem, hogy bárkit, bármit is keresel Fairbanks-ben, meg fogod találni! Duane jókívánsága teljesen őszinte volt. Azon kapta magát, hogy úgy beszélget Cassie-vel, mint egy sima ember nővel, akiben nem rejtőzik egy bestia. Mert ez a nő nagyon is emberi volt, esendő és olyan, aki megérdemli a jó sorsot, megérdemli, hogy szeressék. Így látta a kubai. A két tetovált srác kicsit felborzolta a kedélyeket. Olyan szemmel néztek a kubaira és főleg Cassie-re, hogy nem kellett nagyon gondolkodni. Ezek balhét akartak. Hogy rablást, verekedést vagy késelést terveztek, azt Duane nem tudta, de láthatóan akartak valamit. Úgy tűnt, mintha csak elmentek volna mellettük, de az egyik meglökte a nőt és utána kezdődött a kötözködés. A kubai aggódott, mert a nő reakciója erős volt. És ha fiatal farkas, akkor lehet, hogy nem tudja, mikor kell megállni. Cassie a sajnálatát fejezte ki, de ez csak olaj volt a tűzre. Duane nem hagyta szó nélkül. A kezét rátette a barnahajú srác karjára, jelezve, hogy el kéne engedni a nőt. - Srácok, bocs, tényleg! Nem akarunk balhét. A másik, a hosszú, fekete hajú kéjesen elvigyorodott és egyre gyorsabban rágta a rágót. - Téged senki nem kérdezett, nagyfiú! Húzzál el anyádba! Na, gyere velünk, kis cukorfalat - szólt Cassie-hez és kést rántott. A nő felé tartotta és a fogásból lehetett látni, hogy tudja is használni. Mindkettő sovány, de szálkás alak volt. Duane hátratette a kezét, mintha megszeppent volna. Valójában a fegyvereit készült elővenni, ha nincs más megoldás. A sértés mélyen érintette, nem szerette, ha az anyját szidják és az ilyen nagyképű alakokat se bírta, de tudta, hogy ez provokáció, amibe nem szabad belemenni. Az utcagyerekek között mindennapos volt az ilyesmi és aki idegből reagált, az nem úszta meg a verekedést vagy még rosszabbat. Duane ettől sem félt volna, tapasztalt volt a harcban. Mégis próbált szavakkal hatni, mert abból csak kisebb baj lehetett. - A hölgy tud magára vigyázni, nem kért segítséget. Amúgy is, fényes nappal vagyunk egy nyílt utcán. Mit akartok?
Kezdőlap
//
