Felvezetés: Sangilak még koránt sem biztos a Sakaritól tanult autóvezetést illetően, így elhatározta, hogy élő személyként néha úgy is fog viselkedni. Buszra száll hát, mint mások. Isabelle túlórázott a szerkesztőségben, a kocsija (ha van neki) nem indult el ebben a fagyban. A megállóban tartózkodó 5 civilből 3 középkorú munkásember, egyikük fiatal lány, az utolsó pedig egy hajléktalan férfi. Időpont: 22:20 Civilek száma: 5 civil
Életem virágán, még büszke inuit harcosként tisztában voltam vele, hogy a törzsből mennyi hajadon örült és tartotta volna megtiszteltetésnek, ha az asszonyomnak mondhatta volna magát. Jó partinak számítottam, így egy idő után bizony ez eléggé a fejembe szállt, s ehhez mértem mentem peckesebben, amikor egy-egy csapat ifjú lány mellett elhaladtam. Bámész és csodálattól csillogó tekintetüktől kísérve természetesen, jobb napokon még követtek is pár méteren. Úgyhogy a hölgytársaságot megszoktam, az viszont új volt, hogy... vadászat közben pár farkas a nyomomba szegődött. Nem vérfarkasok voltak, normál erdeiek, minden emberség nélkül, s lassacskán úgy nézett ki az én magányos zsákmánycserkészésem, mintha Alaszka fél farkasállománya velem loholt volna. Inkább mentem medvével birkózni, ami tulajdonképpen inkább ahhoz hasonlít, mint amikor egy kisgyerek a plüssmackójával játszik. Szerencsétlen párának esélye nincs ellenem, de élvezem, hogy mindent belead, nekem meg csak egy könnyed legyintés, és... még él. Mi az, hogy még él? Nem is csak életben merészel lenni, de talpon van és visszatámad! Közben a lelkes farkascsapat meg utolért, mint egy sereg szurkoló, vakkantva-morogva. EZ MI? Pofán törölt. Egy közönséges medve engem pofán törölt. És nem átall még életben lenni, miután meglegyintettem! A világ sokkal pofátlanabb hely, mint mikor itt hagytam. Egy egész perces tényleges birkózás kellett ahhoz, hogy Mackó Testvért megöljem, s ekkor kezdtem érezni, hogy valami tényleg nagyon nincs rendben. Soha nem volt szükség rá, hogy hatvan másodpercet elfecséreljek egy medve leterítéséhez, és ami azt illeti egy falkányi normál farkas se kajtatott még utánam. Nem kezdtem el sikoltozva rohanni előlük, de én eddig csak egyetlen vérfarkassal és az ő beharapottjaival találkoztam, akihez így vonzódtak volna a farkasok: Nagojut. Gyorsítottam és leráztam őket, aztán viharos sebességgel közeledtem a ruháim felé, amiket átváltozás után gyorsan magamra kapkodtam és mentem is tovább. Harmat gyengének érzem magam ráadásul olyan volt, mintha... mintha Idomár lennék. De hát az lehetetlen! Sietős léptekkel, tornádóként kavargó gondolatokkal és majdnem teljesen felhúzott pajzzsal trappoltam be a városba, megkeresve a legelső buszmegállót. Igaz, hogy kocsival is kimehettem volna, de... a vezetés még nem jó barátom, és nem lenne annál kínosabb, mint közúti balesetben meghalni. Akkor a szellemek őrizzenek attól, hogy megint visszatérjek, ilyen szégyennel nem tudnék együtt élni. Pár ember várakozott a megállóban, meg Isabelle. Valahol megmosolyogtatott azért, amikor olyan farkasokba botlottam,akiket ismertem, de nekik sejtelmük se volt rólam. Zsebre tettem a kezem és vártam, és nagyon reméltem, hogy az út túloldalán bóklászó, a ház mögül épp csak felsejlő négylábú állat csak egy kutya volt, nem pedig az ad hoc "falkám" egyik farkasa. Sajnos a szag elárulta, ez bizony egy farkas volt, innentől kezdve pedig a legnagyobb szerencsém az lesz, ha több nem bukkan fel. Mi a fene folyik már ebben a városban?
A túlórázásokat már teljesen megszoktam. Alig telik el olyan nap, hogy ne maradnék tovább bent a szerkesztőségnél. Majd egyszer le kell ám ülnöm Kyleal erről beszélni, mert ez így nem maradhat. Nem csak miattam, de a többiek miatt is. Napról napra egyre lestrapáltabban jönnek be dolgozni és olyan hibákat vétenek, amit egy ilyen munkahelyen nem lenne szabad. Sajgó lábakkal, kómásan sétálok a kocsimhoz. Amint beültem és becsuktam az ajtót már el is fordítom a kulcsot és várom, hogy feléledjen a motor, de e helyett semmi nem történik. Még párszor elismétlem ezt a mozdulatot végül egy erőset ütök a kormányra, és elkezdek magamban szitkozódni. Ezt nem hiszem el. Ennyit a mai modern technikáról. Miért nem képesek egy működőképes autót létrehozni, ami nem purcan ki egy kis hideg miatt. Végül kiszállok a kocsiba, bezárom azt és elindulok valami buszmegállót keresni. Még szerencse, hogy szinte már az összes járatot ismerem fejből és tudom mivel juthatok haza a legkönnyebben. A megálló nincs messze, így hamar odaérek, de ahogy megnézem a táblát ismét szitkozódom egy sort. még jó húsz percet kell várni. Miért is csodálkozom ezen? Este tízkor a város kilencven százaléka már otthon pihen teli hassal. A megállóban állva érzem egy farkas jelenlétét és meg is keresem őt tekintetemmel, de többet nem is foglalkozom vele. Egy nagy sóhaj kíséretében pillantok fel az égre és ekkor valami olyasmit pillantok meg, amitől egy pillanatra a szívem is megáll. Vörös Hold! A szemeim kikerekednek ahogy eszembe jut a tavalyi eset ezen az estén. Az a farkas teljesen elveszítette a józan eszét. Vagy négy embert ölt meg mire észhez tért. Kissé ijedten pillantok újra a hímre. Vajon ő észre....
Ahogy őt figyelem a düh önti el az új testem. ~Sangilak te féreg. Azt hiszed, hogy békésen élhetsz?...Kis naiv kölyök. Most majd megismerheted a bosszúm!~ Egy gonosz vigyor jelenik meg a csinos arcon, a tekintete elsötétül. Láthatóan valami nincs rendben a nőstényen, de vajon mennyi idő kell a mi férgünknek ahhoz, hogy leessen neki kis is bújt meg ebben a testben? Mit sem törődve a halandókkal elindulok az erejét vesztett bárányka felé. A mosoly végig ott csücsül a helyén. Csak mikor szemtől szembe állok meg vele szólalok meg hangosan. -Sangilak! Mondd milyen árulóként élni? Te voltál az első, aki helyembe akart lépni...Az erőd hatalmas, minden áruló hozzád képest csak egy gyenge fűszál, amit könnyen eltaposhatnál...De most hol van?-Egy sátáni nevetés szökik ki a szőkeség torkából, majd hirtelen mozdulattal karomat meglendítem, hogy ujjaimat a nyaka köré fonhassam erősen, és egy gyors rántással végül nyakánál fogva a buszmegálló üvegéhez csapjam őt. Ha sikerül nem várok sokat. Kirántom a helyéről a szemetest, amit egy határozott és erős mozdulattal a féreg felé hajítok.
Álldogálunk békésen, pontosabban a többiek szerintem békések, engem nagyon zavarnak a távolabb fel-feltűnő farkasok és frusztrál ez az erőhagyatottság... amikor megérzem, hogy valami nincs rendben. Jeges borzongás fut fel a gerincem mentén a hátamon, a zsigereimbe valami alattomos, félelemre hasonlító érzés kúszik, és a következő percben már meg is szólít Isabelle. De a szavak nem az övéi, nem tudhatja, hogy ki vagyok! Meglepetten és döbbenten nézek le rá, és a pillantás, ami rám mered... az nem a nőstényé. Árulás? - Nem lehet - suttogtam elhűlve, többre viszont nem hagyott időt! Megragadt a torkom és az üvegfalhoz vágott, a levegő kiszorult a tüdőmből, de még fel se ocsúdhattam, amikor hozzám vágta a szemetest is, majd úgy hajított el, mintha egy játékszer lennék csak. Méterekkel arrébb landoltam, nem épp kecsesen és finoman némi bukfencezést követően. A közelünkben álló emberek riadtan hőköltek tőlünk hátra, szégyen, de azt hiszem, én is megijedtem, vagy legalábbis ledöbbentem. Hogyan lehet ő a nőstényben? HOGYAN? Látszólag kicsit se érdekelték az emberek, mi tagadás, engem is ők érdekeltek a legkevésbé most, inkább a leblokkolásomat akartam sürgősen megszüntetni, mert ebből nagyon nagy bajok lehetnek még. A távolabbi farkasok nyugtalankodni kezdtek, nos, az én nyugalmam már sehol se volt. Torkom mélyéről fenyegető morgás tört fel, sötét szemem karmazsinvörösbe váltott, agyaraim megnyúltak és lendületből fordultam, hogy felé vehessem az irányt. - Egyszer már megöltünk, miért nem vagy képes farkashoz méltón viselni? - morogtam indulatosan, egyfelől a döbbenetemet és némi félelmemet leplezve, másfelől valóban haragosan. Arcom egyre állatiasabb vonásokat öltött, s annyira e voltam foglalva Alignak-Isabelle-el, hogy észre se vettem, amikor az egyik ember ilyen alakunkban a mobiljával képet készített rólunk. Hátam meggörnyedt és ha csak ő nem jött nekem, hát mentem én. Legjobb védekezés a támadás. Emellett többet az életben nem mernék senki szeme elé kerülni, ha most elfutnék.
A vigyor kiszélesedik az értetlen tekintetét látva. De bizony lehet. Visszatértem és nem nyugszom, míg minden bűnösre le nem sújtok. Érzem a félelmét, a ledöbbenését és ez büszkeséggel tölt el, amit nem is rejtek el előle. Pont erre a reakcióra számítottam. A morgását viszonozom és a szemeim is pillanatok alatt változtatnak színt előcsalogatva ezzel kicsit a bundást. A szavaira egy haragos, mélyről jövő, hangos morgás tör ki a kis szöszi torkából. Hogy merészel így beszélni velem? Én Alignak vagyok, nem holmi kisgyerek. -Életet adtam nektek. Nekem köszönheted az erődet a képességedet. Már rég halott lennél, ha akkor nem teszlek azzá, ami most vagy...És ti erre megöltetek!-Az utolsó szavakat szinte már sziszegve ejtem ki. A düh egyre jobban eluralkodik rajtam, így már nem csak a szemeim, de a fogaim is átváltoznak. Az ostoba halandók a helyett, hogy elhúznák a csíkot csak bámulnak minket. A fénykép készítésre én sem figyelek oda, de ha észre is venném sem törődnék vele. Most valami fontosabbat kell elintéznem. Mégpedig Sangilakot, aki már rögtön nekem is akar ugrani. Csak nem képzeli, hogy ilyen könnyen megszabadulhat tőlem?
Ha sikerül neki letepernie engem, úgy mind a ketten a földre zuhanunk. Én alulra kerülök, míg a féreg fölém, de nem hagyom ezt sokáig. Végig az íriszeibe bámulok, a morgásom egy pillanatra sem marad abba. A karommal ismét a nyakához kapok, hogy újra erősen szoríthassam a vékony újakkal és húsába mélyeszthessem a megnövesztett körmöket. Ha mindez sikerül közben próbálom őt eltolni magamtól, hogy a végén lekerüljön rólam.
Abban az esetben, ha nem sikerül letepernie, csak egyet lépek oldalra ezzel kivétve a támadását, de azonnal utána is nyúlok. Megragadom a hozzám közelebb eső vállánál fogva és egy nagyot rántva rajta a földre taszítom egy hangos morgás kíséretében. Kihasználva a meglepettségét rávetem magam. Idő közben a körmöket is megnövesztettem így azokat a vállába fúrva próbálom a földön tartani miközben morogva pillantok a szemeibe.
Dühödten morogtam és vicsorogtam, haragomat csak tetézte szavaival, vöröslő szemem izzott a gyűlölettől. - Szolgának akartál minket, erőt adtál, de csak hogy hasznot húzz belőle! Semmivel se tartozunk neked és a legjobb, amit tehettünk, a megölésed volt. - Kimeresztettem a karmaimat, pofámon torz és örömmentes vigyor jelent meg. - Megtehetem újra, ha szeretnéd. Több volt az elszántság, mint a mögöttes tartalom. A múltkor is mind a tizenhárman kellettünk hozzá, hogy végezzünk vele, nekem ráadásul nincs meg az erőm, csak Nagi képessége a jelek szerint. Milyen békés is ez a képesség az enyémhez képest, s mennyire nem vagyok képes a sajátomnak érezni... Nekiugrottam, megint ugyanazokat a köröket jártuk, mint évszázadokkal ezelőtt. Akkor a szabadulási vágy hajtott, a szabadság ígérete, hogy eldobhatom végre - még ha árulás útján is - azokat a béklyókat, amikbe önként bújtam, amikbe csellel csalt. Most úgy akartam magamtól eltaszítani, mint egy megelevenedett rémálmot. Mert az volt. Mert onnantól, hogy visszatértem az élők közé, lidérces árnyékként lappangott a gondolat, hogy ha én és a Testvéreim visszatérhettünk, akkor talán ő is. De ilyesmibe ki mert belegondolni? Akitől félünk, az maradjon csak halott.
Kitért a támadásom elől és egyből nyúlt utánam, karmait a vállamba mélyesztett, a földre döntött, hogy csak döngött a talaj. Lehet, hogy olyan erős, mint én, de nem nagyobb vagy nehezebb nálam, és ha ennyire vágyott már rá, hogy... ölelő karmaiba zárja az egyik fiát, hát tessék, Apám! Szabad volt mindkét kezem, a vállamba nyilalló fájdalom még elviselhető, úgyhogy megragadtam a derekát mindkét oldalról, belé mélyesztettem a karmaimat, lábbal pedig úgy dobtam át magam fölött, hogy vihessek így belőle mindkét oldalról húst. Ha ő is kiszakított a vállaimból valamennyit, annyi baj legyen, járulékos veszteség. Abban a pillanatban, ahogy lekerült rólam, már pattantam is fel, hogy a következő rohammal vele együtt essek a buszmegálló falának, fémszerkezetének és vigyem ki vele együtt az üveget hangos csörömpöléssel. Nem maradtam rajta, távolságot loptam magunk közé, hogy legyen megint majd lendületem a következő támadáshoz. Ha megint elvétettem, meguntam a bohóckodást: a városi környezetre, az esetlegesen még jelen lévő civilekre és mindenre, ami kettőnkön kívül esett fittyet hányva - alakot váltottam. Nem fog még egyszer megalázni, nem fog megint tönkre tenni, nem hagyom, hogy az elmúlt 396 évnyi szellemlét semmivé legyen bennem!
//Páros: buszmegálló romokban; páratlan: elvétettem és váltok//
-Mégis miért bűn az, ha valaki hatalmat akar? Te is azt szeretted volna, de nem voltál elég erős hozzá.-Ő sem külömb nálam, ahogy a többi áruló testvére sem. Bármelyikük ugyan azt tették volna, de mindegyikük túl gyenge volt hozzá és féltek...Féltek attól, hogy végül meghalnak. Gyávák, egytől egyig. Nem érdemelnek mást csak a halált, a kínt. Hangos nevetés tőr ki a szőkeségből a túl nagy magabiztosságára. Ezt ugye nem gondolja komolyan? Tényleg azt hiszi, hogy majd egyedül el tud bánni velem? Ez igazán édes, de tényleg! -A múltkor sem tudtál egyedül elbánni velem, akkor miből gondolod, hogy ez most sikerülni fog?-Úgy tűnik csöppet sem félti a kis szőke életét, de mit is érdekel ez engem. Nem fogom megsiratni szegény kislányt. Csak egy farkas ő is, csak arra a kis időre van szükségem rá, míg meg nem ölöm az árulót. Sikeresen a földre döntöm őt és ahogy én karmaimat a vállába mélyesztem úgy ő az övéit a kis szőke testébe. Érzem a fájdalmat, de egy hang sem jön ki a torkomon, csak tovább mosolygok. Ohh nem, ennyi nem elég ahhoz, hogy megállítson, vagy fájdalmat okozzon nekem. Az egyik pillanatban még rajta ülök, a másikban már le is dob magáról. Nem engedem el könnyen a vállait, így nagy eséllyel egy kis húst is kitépek a helyéről. A vére illata csak még jobban táplálja a bennem lángoló tüzet. Akarom, hogy még több folyjon, hogy egész testét beborítsa. Nem hezitálok sokat azonnal felpattanok a földről, de még mielőtt bármit is tehetnék ő ismét nekem ront elsodorva, hogy végül a buszmegállónak ütközzünk. Üvegszilánkok fúródnak a puha bőrbe, újabb sebeket okozva ezzel, de mit sem foglalkozom én ezzel. Amint lemászik rólam és én felállok és távolodom tőle, de nem várom meg, hogy támadjon. A pad mellé sétálva megragadom azt és ahogy a szemetest is egy rántással azt is kitépem a helyéről, hogy végül oldalba találjam őt egy erős és gyors lendítéssel. Ha sikerül a padot eldobva utána ugrom, karmaimat testébe mélyesztve felemelem, hogy teljes erőmből neki hajítsam egy fának, ezzel talán csontokat törve. Ha nem sikerül a próbálkozásom és kitér a támadásom elől felé dobom a padot, hogy picit eltereljem a figyelmét, majd neki rontva karmaimat felé lendítem, hogy minél mélyebben felszánthassam a hasát, mellkasát.
//Páros: Sikerül eltalálni, páratlan: nem sikerül//
A hozzászólást Isabelle Davis összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Ápr. 03, 2014 1:21 pm-kor.
- Ez igaz - helyeseltem arra, hogy a múltkor is többen kellettünk hozzá -, akkor játszunk úgy, mint régen - húztam el a szám. A földre küld, de dobom is tovább, hogy egy pillanattal később együtt amortizáljuk le a megállót. A vállaimból kitépett némi húst, és egyáltalán nem volt kellemes az érzés, ami ezután maradt - úgy is mondhatnám, hogy fájt. Eléggé vérzett is, így a felsőm szép lassan átszíneződött, s némi nosztalgiával gondoltam rá, hogy milyen régen láttam egyébként batikolást. Kár, hogy ezen az estén se szerettem volna. Feszülten és felkészülten várom a következő támadását, ami abból állt, hogy egy padot hajított felém. Mivel a korábbi döbbenetem elmúlt, így ez már nem talált el, könnyedén kitértem az útjából, és úgy döntöttem, hogy ha tényleg a múlton fogunk csámcsogni, akkor tegyük azt rendesen. A közelben ólálkodó farkasok felé nyúltam energiáimmal, azok felé, amik délután óta kószáltak a nyomomban, ahogy annak idején és az elmúlt évszázadok alatt tették Nagival. És jöttek az ordasok, úgy bukkantak fel a házak között, mint a kísértetek, morgásuk fenyegető volt, ahogy közeledtek, körülvettek minket, s hátukon a szőrt felborzolva vicsorogtak Alignakra. - Így már megfelel? - kérdeztem szinte előzékenyen, ahogy a tizenkét farkasra mutattam. - Megint tizenhárman vagyunk ellened - suttogtam fojtott indulattal, karmos ujjaimat ropogtatva - és én vagyok a felbujtó. A kisujjamat se kellett mozdítani, és két farkas már neki is ugrott drága Apámnak. Nem eresztettem rá egyből mindegyik ordast, az túl gyors lett volna, és nekem is járt némi elégtétel nem csak a hajdani évekért, hanem azért is, mert volt mersze a szívbajt hozni rám a felbukkanásával. A félelmem elmúlt, a helyét sértett harag vette át. Ne merészeljen engem senki se rémisztgetni! Végtagokat támadtak elsősorban, tényleg nem akartam elsietni, legyen némi örömöm ebben az őrült napban és a viszontlátásban. Ha a két farkast félreütötte, hármat küldtem a helyükbe, miközben úgy járkáltam körülöttük, mint a zsákmányára leső ragadozó. Oh, hiszen az is vagyok!
A padot elhajítom felé, de egy könnyed mozdulattal tér ki előle. Valahol számítottam erre, ezért is készültem egy következő támadással is, de ekkor meghallom a közeledő farkasokat. Megállok, hogy hátra fordulva megnézhessem magamnak az ide hívott segítséget. Jaj Sangilak milyen kis naiv vagy. -Látom bátorságot még mindig nem sikerült begyűjtened. Félsz velem megküzdeni ezért a kis korcsokat küldöd ellenem? Milyen szánalmas és gyáva vagy. Ha igazi farkas lennél magad állnál ki ellenem...Micsoda szégyen...-De már nem kell sokáig így élnie. Elintézem a kis alattvalóit se perc alatt. Nem nagy falatok a számomra, tőlem akár százan is jöhetnének. Igazából ez büszkeséggel is tölt el, mert bebizonyította nekem, hogy fél tőlem, fél a teremtőjétől. Egy széles vigyor terül el arcomon, ahogy a farkasokat figyelem. Felkészülök a támadásukra, így mikor az első kettőt küldi felém már mozdulok is. Az elsőt, ahogy felém ugrik karommal oldalba támadom, hogy egy nagyot lökve rajta elrepítsem pár méterrel arrébb. A második már közelebb jut hozzám, a másik karomba mar. Szabad kezemmel megragadom a grabancánál, letépem a karomról, nem foglalkozva azzal, hogy ezzel egyidejűleg egy kis húst is kirántok, majd Sangilak felé hajítom teljes erőből. Nem várom meg a következő támadást. Előcsalogatom a kis szöszke fehér bundását. Csak pár pislogásnyi idő telik el és már fel is öltöttem magamra a humanoid alakot. A torkomból egy ordítás tőr ki és hangos morgással várom a következő támadásokat. Most már három farkast is felém küld. Csak nevetnem kell ezen. Mind a hárman egyszerre támadnak. Az egyikük a hátamra veti magát, míg a másik a lábamba mar, a harmadik meg ismét a karomba. A fájdalom végighasít a testemen, de ez csak még nagyobb adrenalin löketett ad nekem. Először a karomon lévőt ragadom meg és egy gyors mozdulattal töröm ki a nyakát, majd jön a lábamba csimpaszkodott korcs, akit a farkánál ragadok meg és addig hízom, míg el nem ereszt, hogy utána őt is a gyáva féreg felé hajítsam. Ezek után már csak egy marad hátra. Karjaimmal hátra nyúlva tépem le a hátamról. Újabb adag húst tépnek ki a testemből, de mit sem foglalkozok ezzel. Egyik kezemet a nyakára fonom, míg a másikkal valahol hátrébb fogom. Egy hangos reccsenés jelzi, hogy ő sem fog többé felkelni. Méregtől feltüzelve fordulok Sangilak felé és üvöltök a képébe, hogy végül nekiugorjak mielőtt újabb dögöket küldene rám.
- Nem érdemled meg, hogy farkashoz méltó harcot adjak neked - mordultam rá, energiáim pedig dühödten csaptak fel körülöttem, szinte hallottam, ahogy zúg örvényük. - Nem érdemled meg, hogy bármelyikünk is Apának szólítson! - Alakot váltott, én viszont csak a karjaimat változtattam át. - Nem érdemled meg, hogy Atanerkként tiszteljünk! Szégyen, hogy veled kezdődött a soruk. A farkasok rátámadtak és ami ezek után következett, csak megerősített abban, hogy nincs már semmi, amit nagyra tarthatnék, vagy becsülhetnék Alignakban. Mint a korcsokat, úgy dobja le magáról a farkasokat, a felém hajítottak elől kitértem, s az első halálakor eszembe jutott mennyire megsiratott Nagi minden egyes elpusztult farkast. A meggyilkolásuk után arra számítottam, hogy az átok működésbe lép, de nem így lett, ami egyszerre bosszantott és adott okot némi értetlenkedésnek. Sokáig azonban ezen nem gondolkodhattam, mert a nőstény testébe zárt veszedelem egyenesen nekem rontott. - Ostoba - morogtam eszelős röhögést hallatva, mialatt hagytam, hogy ledöntsön a lábamról. Elkaptam a torkát, hogy véletlenül se tudjon az agyaraival a képem közelébe jutni, s a talpon maradt hét farkast egyszerre hívtam támadásra. Ha kell, velük együtt, de apró cafatjaira szedem! Szabad mancsommal igyekeztem az ő támadásait blokkolni, ha nagyon kapálózott, ehhez viszont nem volt sok türelmem, így én is váltottam humanoidba, hogy hátsó lábaimmal kikaparhassam az alhasát.
A szavaira már nem mondok semmit csak hagyom, hogy még jobban eluralkodjon bennem a harag. Minél jobban felmegy a pumpa a kis szöszkében annál harciasabb lesz és nekem pont erre van most szükségem. Nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy mi a következménye annak, ha kiontjuk a kis farkasok életét, de őszintén...Hol érdekel ez engem? Nem én szenvedem meg ennek a bűnét én már nem leszek itt, mire ennek az egésznek a végére érünk. Hadd tanuljon az esetből a mi kis nőstényünk is. Miután szépen levakartam magamról az összes korcsot újra Sangilak felé vetem magam. Nehogy azt gondolja egy percig is, hogy megfeledkeztem róla. Könnyen döntöm le a lábairól és emelkedem fölé, Az ujjai a torkom köré fonódnak, amivel meggátolja, hogy belé marjak, de így is szabadok a karjaim. Miközben a hátsó lábaimmal támaszkodom a földön egyik mellső karommal hátra felé nyúlok. Egy olyan helyre, ahol a férfiak legérzékenyebb pontja leledzik. Nem hezitálok sokat megragadom ott és egy mozdulattal letépem azt. Bár nem halálos, de mégis olyan fájdalmat tud okozni, amitől én teljesen elalélok. Többre nincs is időm, mert hallom a közeledő farkasokat. A torkomat nem engedi el, de talán a fájdalma miatt gyengül, így megpróbálom egyik kezemmel kicsavarni a kezét. Akár sikerül akár nem már érzem is a hátamra ugró farkast, aki a húsba mélyeszti fogait, pár másodperccel később, már a többi is megérkezik és ahol tudnak tépni próbálnak. Hangosan ordítok fel dühömben és megpróbálok talpra, állni. Próbálom őket letépni magamról, de ahogy eldobom az egyiket már ott is van a következő, de egy pillanatra sem állok meg. Érzem, hogy a testből kezd fogyni az erő, de még küzdök. Még nem értem el a célomat, még nem ontottam ki az áruló életét... Végül térdre esem és úgy harcolok velük tovább. Most nincs időm arra se, hogy kitörjem ezeket a vékony nyakakat, csak dobálgatom őket próbálva fához, oszlophoz, bármi keményhez csapni őket.
Elbizakodott voltam. Megint. Hát ennyire képtelen vagyok valóban tanulni a hibáimból? hagytam, hogy ledöntsön, a legcsekélyebb ellenkezést sem tanúsítottam, mert azt hittem, úgyis elbírok vele, különösképp a farkasokkal együtt. Talán tényleg így volt, ám arra a legvadabb álmomban nem gondoltam volna, hogy egyetlen hirtelen és minden kíméletességet mellőző mozdulattal megszabadít a férfiasságomtól. Felüvöltöttem a fájdalomtól és a haragtól. Nem hogy lazább lett a szorításom a nyakán, de egyenesen ledobtam magamról a nőstényt és egyből talpra szöktem, de már késő volt. A péniszem, mint egy darab, semmire se jó húscafat hevert a földön. Egyetlen szívdobbanásnyi idő kellett csak, hogy az agyamat elöntse a vörös köd, talán még soha nem mozdultam ilyen gyorsan. Felkaptam a hímtagot és a lendületből mit sem veszítve rohantam neki Alignaknak, dühtől elvakultan, hogy lenyomjam a torkán, amit elvett tőlem. - Kell? Tessék, itt van! - hörögtem alig érthetően, mert emberi mivoltomból alig volt valami már. Ha kellett, szétfeszítettem a száját, az se érdekelt, ha szétcsócsálta a torkába nyomuló kezem, karom, ha kell, lenyomom a torkáig! Karmazsin szemem izzott a gyűlölettől, és nem foglalkoztam vele, mimet karmolja még, vagy cincálja. A farkasok, amelyik még bírta, az harapta és támadta a hátsó- és mellső lábait a nősténynek, de már ők is kezdtek fáradni... Valami halványan pislákolt az indulaton túl is bennem, de olyan gyengén még, hogy halva született minden kísérlete arra nézve, hogy a haragtól eltérítsen. Pedig éreztem, hogy fáj ott bent, sokkal jobban, mint bármelyik sérülésem és vissza akar húzni a múltba.
Az üvöltése kellemes zeneként hat a füleimnek. Pont ezt akartam hallani, a fájdalomtól és dühtől teli hangot. Még mindig úgy gondolja, hogy ilyen könnyen elbánik velem? Mint mindig most is túl nagy volt a pofája. Nem gondolta végig mit is csinál...Szánalmas alak, ahogy a többi áruló is. Túl könnyű prédák. Nem tudnak normálisan küzdeni az életükért. Micsoda béna bagázs. Arra viszont én nem számítok, hogy miután ledob magáról a megfosztott végtagját kezébe véve rám ront és már a számba is tömi a hús cafatot. Csak pár pillanatig tart a ledöbbenésem, majd egy kissé fuldokló nevetés tör a felszínre. Nem tolom el magamtól sőőőt még segítek is neki. Érzem a vér izét a számban és ez mint valami drog, gyönyört okoz nekem...Hogy éppenséggel nem a legszebb felét ízlelgethetem csöppet sem zavar. A lényeg, hogy ez is az Ő része...volt. Közben nem is foglalkozom a lábaimat, karjaimat tépkedő farkasokkal. Csak rágni kezdem a finom falatot és fel-fel nevetek...De ennyi elég volt a jóból. Ideje tovább állni, hogy a többiek is megérezhessék bosszúmat...
A humanoid alaklom szempillantások alatt változik vissza a sima farkas alakká. Ahogy feleszmélek csak azt veszem észre, hogy felettem egy hím, keze szinte már teljesen a számban. Érzem a vér ízért, a húst. Köhögni, fuldokolni kezdek, majd nyüszítéssel is elkezdem neki jelezni a fájdalmaimat. ~Hagyd abba!~ De mégis,hogy kerültem ide? Az egyik pillanatban még a buszra vártam, láttam a holdat, most meg...Lehet, hogy ugyan az történt, mint tavaly? Az a lány sem emlékezett semmire, csak megszállta a vörös köd és gyilkolt ahogy tudott. Próbálom a lábaimmal ledobni magamról, de csak ekkor érzem meg, hogy azokat valami lefogja, vagy harapdálja. A szívem hevesen kalapál. Még sosem éreztem ilyen ürességet magamban. Nem emlékszem semmire, nem tudom hogyan kerültem ide, hogy miért támadt rám. ~Mi történt?~ Teszem fel végül neki a kérdést és ha idő közben végre lemászott rólam megpróbálok a lábaimra állni, de amint rájuk nehezedek össze is esem.
Rágja, eszi, hát fulladjon bele! A nevetése csak hergel, ki akarom tépni a torkát, hogy többé ne legyen rá képes. Nem akarok kijózanodni ebből az állapotból, mert félek attól, ami utána jöhet. Félelem. Zavaróan sokat érzem ezen az estén, kiváltképp magamhoz mérten. A harag jó, azt ismerem, az szinte a részem, a sajátom, elengedhetetlen tartozékom és átkozott velem járóm...
Egyszer csak változás kezdődik, az átok végre beérett, s nekem meg se fordult a fejemben, hogy ez esetleg Aliganak távozását is jelezhette, ugyanúgy tolom le az immár kisebb torkon a férfiasságom. A nyüszítés és a könyörgés az egyetlen, ami kizökkent. Ő nem szokott egyiket sem. Egy becsülendő tulajdonság? Nem. Eztán ha maga lenne a megtestesült jószándék, azt se tudnám neki elhinni, olyan Alignak nem létezik, ahogy olyan sem, amelyik azért rimánkodna - főleg az előző nevetések után -, hagy hagyjak fel az... etetésével. Az energiái kisebbek, gyengébbek lesznek és már farkas alakban hever alattam. Alhasamnál sűrű, kövér cseppekben hullik a vérem az ő tépett-csatakos bundájára. Visszahívtam a farkasokat, mire azok egyből kezes bárányként oldalogtak arrébb a saját és társaik sebeit nyalogatni. Felkeltem a nőstényről és odébb tántorogtam, majd nehéz fejjel körbenéztem. Nem végeztünk akkora pusztítást, de vér akadt rendesen, ember pedig egy sem maradt a közelben, amin egyáltalán nem csodálkoztam. Éreztem, ahogy lassan nehézkesebb lett a légzésem, kapkodóbb, a menekülési ösztön pedig majdnem akkora erővel tört rám, mint amikor évszázadokkal ezelőtt az otthon elhagyására sarkallt. Eeyee... meg kell találnom! Nem tudtam, hogy csak velem történt-e ez, vagy többekkel is, csak azt, hogy jelenleg ő az egyetlen ezen a világon, akinek a közelében akarok lenni, akinek a közelségét el tudom viselni, és akitől segítséget remélhetek. A sebesüléseim nem voltak olyan súlyosak, más miatt volt szükségem a nővéremre. A kérdésre a kis nőstény felé fordítottam a fejem. A vállam húzódott mindkét helyen, ahonnan kitépett belőlem-egy-egy maroknyi húst. ~ Alignak ~ feleltem halk, megfáradt hangon. nagyon megtéptük a farkasokkal Isabelle-t, de akkor nem gondoltam rá, hogy ő csak egy hordozótest. Talán a legrosszabb, hogy utólag emiatt nincs bűntudatom. Hátravetettem a fejem és hosszan, segélykérően vonyítottam, ezt biztosan meghallotta több vérfarkas is, szóval lesz segítsége Isabelle-nek. Vagy ha más nem, pár őrző talán jártas annyira, hogy meg tudja különböztetni egy vérfarkas üvöltését a normál farkasokétól. Távolabb léptem valamivel a nősténytől és füleltem, hogy jön-e végre valaki. ~ Ne mocorogj. ~ A törődés mintaszobrának nem én álltam modellt, ezt sose vitattam. Annyi viszont a javamra írható, hogy addig nem indultam Yee keresésére, amíg nem hallottam vagy érzékeltem a segítség közeledtét.
//Akkor én a részemről köszönöm szépen a játékot! //
Jobban örültem volna neki, ha nem pont az ő nevét hallom meg. Csak egy apró remény volt igaz, de mindaddig, míg ki nem ejtette a nevét ott volt bennem az a kis lángocska, amit könnyen elfújt. Akkor ezek szerint idén engem is megtalált. Vajon mi történhetett? Miért pont itt, miért pont én? Mondjuk tavaly sem tudtuk megfejteni ezt a kérdést, így elég kicsi az esély arra, hogy idén sikerülni fog. A sebesült hím nem árul el semmit, nem kezdi elmesélni, hogy mégis mi volt itt, de azt látom, hogy ő is vérzik, elég rendesen, főleg a lábai között. Ha nem lennék ilyen állapotban szerintem gonosz mód még fel is nevetnék a látványon, de így csak tudatosul bennem a dolog, hogy mit is műveltem vele, majd szépen behunyom a szemeimet és próbálok ébren maradni, nem elájulni. A fájdalom egész testemet körbeöleli, de nem mutatok ki semmit. Csendben és nyugodtan várom, hogy értem jöjjön a segítség. Azért hálás vagyok, hogy nem hagy magamra, hogy megvárja a segítséget, viszont megköszönni már nincs erőm. Végül pár őrző jelenik meg a helyszínen. Azonnal segítenek nekem, amennyire csak tudnak, majd bepakolnak egy kocsiba és egyenesen a farkaslak felé hajtanak.
//Én is nagyon szépen köszönöm! Egy élmény volt! //
Dupla randi, amire csak azért mondtam igent, mert egy kolléganőmnek találkozója volt egy istencsászárral, vagy hogy is emlegette, és félt, hogyha nem szerez partit az illető legjobb haverjának, akkor nem fog eljönni. Ez a személy lettem én, és mivel szánalmasan silány kis életem maradványain ücsörögve jobb dolgom nem akadt, hát rábólintottam. Nem kellett volna. A pasas egy igazi gyökér, már vagy huszadszor sodrom le a térdemről a tapogatódzó tenyerét, és esküszöm, még a végén el találom törni, annyira rosszul tűröm egy ideje, ha valaki csak úgy hozzám ér. Hogy ne fajuljon tettlegességig a dolog, inkább iszom, már legalább az ötödik pohár félszáraz vörösnél tartok, a pezsgőt, amit közben feltétlenül meg kellett innunk, pedig ne is említsük. Nem szoktam inni, így hamar kóvályog tőle a fejem, végül átvészelem az estét, és mehet mindenki a saját dolgára, a mókuska bepróbálkozik, én meg udvariasan közlöm vele, hogy igazán fess úriember, de annyira azért nem vágódott be nálam, hogy még egyszer az életben találkozni akarjak vele. Nem is tudom, hogy ilyesmit valaha el fog-e még érni nálam férfi. Ha százötven évig szeretünk valakit, utána igencsak nehéz túllendülni a hiányán, és másként érezni, vagy másvalakire felfigyelni. Talán kilenc felé járhat, nincs még olyan késő, én mégis hazafelé botorkálok már. Nincs kedvem taxiba ülni, most valahogy furcsa mód vágyat érzek arra, hogy tömegközlekedést használjak. Egyik kezemben a cipőm, másikban pedig a becsomagolt maradékom, így baktatok a legközelebbi buszmegálló irányába. Igyekszem nem gondolni semmire, de nem nehéz kicsit kapatos állapotban, dúdolgatok, és vigyorgok, egyértelműen nem a szokásos búvalbaszott arcberendezésem látható, bár az már egészen más kérdés, hogy milyen érzéseket közvetítek, merthogy ilyen állapotban igencsak könnyen elfeledkeztem a pajzsomról, és eszembe sem jutott még, hogy valami nem klappol. Mikor odaérek, megnézem a menetrendet, és naná, hogy csak húsz perc múlva jön a busz, de olláálá, ott egy hajléktalan, nekidőlve a kerítésnek. Akkor kezdjünk magunkkal valamit. Odavonulok hozzá, majd se szó, se beszéd leteszem a popsim mellé a földre, és hamarjában már a rácsnak is nyomódik a hátam. - Szia! Nem vagy éhes? Természetesen éhes, miért ne lenne, én pedig gondolkodás nélkül nyújtom át neki a zacsit a kajával, még egészen korrekt hőmérsékletű. Hiába, hamar elment az étvágyam a fantasztikus társaságnak köszönhetően, szóval sok megmaradt belőle, de otthon, off… szóval a szállodában nem fogom már megenni szerintem, nem is tudom, miért hoztam magammal. - Akkor… jó étvágyat! Remélem nem baj, ha itt várom meg veled a buszt, nincs kedvem ott hegyelni egyedül. Intek a megálló felé, aztán csak csacsogok neki mindenféle hülyeségről, amíg eszik, tudván, akkor úgysem fog válaszolni, és kiélhetem magam. Rég volt, hogy ennyit beszéltem volna, jó ideje inkább hallgatok. Árnyéka vagyok annak a nőnek, aki voltam a történtek előtt, és elképzelni sem tudom, mi az, ami ezen változtathatna. Nyilván nekem kellene tennem érte, de nem akarok. Elegem van abból, hogy újra és újra felépítsem önmagam, mert mindenkiért a legjobb tudásom szerint teszek, teljes szívvel, s lélekkel élek, mégis mindig félrecsúszik valami. Most nem érdekel semmi, csak a hideg járólap, amin ülök, a vas ridegsége, mi a hátamnak feszül, az elégedetten sóhajtó férfi mellettem, akinek nem volt elég a szeletnyi jótett, jót nem várhatok viszont, mert már a tárcámért kutat, azt hiszi, nem figyelek. Pechje van, mert a táskámban csak a telefonom, meg egy-két sminkcucc van, valamint fájdalmasan kevés összeget számláló bankjegy, de azt elemeli. Hagyom. Nem számít, nekem nem kell. Mit kezdjek vele? Boldogabb nem leszek tőle, ő meg talán vehet egy éjjel-nappaliban némi szíverősítőt, hogy átvészelje az éjszakát. Ha nem a szállodában élnék, tán be is fogadnám, de oda maximum vacsorának vihetném. Elég groteszk lehet, ahogy a magam eleganciájával egy hajléktalan mellett ücsörgök, beszélek neki, s a harisnyába bujtatott lábaimat nyitom, zárom, mintha szórakoztatna, miként találkoznak a nagylábujjaim. Igazából, négyet látok már belőlük, amit marha érdekesnek találok. A levegő mindenesetre jó hatással van rám, hamar ki fog menni a bucimból a szesz, úgyhogy nem aggódom, hogy a Holidayben bárki előtt lejáratnám majd magam.
A városba vitt a ma esti sétám, a Vörös Hold után még nehezebben jön álom a szememre és ha netán sikerül, akkor is izzadságtól csatakosan riadok föl az éjszaka közepén. Én pedig ebből nem kérek, inkább bevetem magam a városba, sétálok, megpróbálom kitisztítani a fejem. Céltalanul bolyongok, jó most így, egyedül, csendben és nyugalomban. Nem is tudom, mit keresek, de valamire szükségem van. Kilaunnak ott van Abigail, Sangilak-nak saját háza van és Unulaq-ról sem szabad elfelejtkeznem. Nekem viszont.. kutattam utódaim után, de nagyon kevesen vannak csupán ezen a térségen és én egyszerűen nem tudom, mit csináljak. Tudom, hogy ott vannak nekem a Testvéreim, de sokszor mérhetetlenül egyedül érzem magam. Nem vágyom túl nagy társaságra és nem is a szerelmet keresem – bahh, már csak az kellene. Egyszerűen.. nem tudom megmondani. Mély levegőt veszek, megigazítom kabátom gallérját, majd kezeimet a zsebembe süllyesztem. Tekintetemmel a környezetet pásztázom, keresek valamit és mégis céltalanul meredek a semmibe. Pajzsomat felhúztam, valódi korom és erőm rejtve marad, a külvilág felé egy háromszáz körüli magányos képét közvetítem. Egy buszmegálló mellett haladok el, amikor a szemközt lévő párjában mozgásra leszek figyelmes és a hangok is eljutnak a fülemig. Megállok, mintha csak magam is a buszra várnék, igyekszem árnyékban meghúzódni és onnan figyelem a párost. Egy hajléktalan és egy csinos hölgy, érdekes kontrasztot alkotva ücsörög a földön. A nő csacsog neki tovább mindenféléről, konkrétan a szavak engem sem érdekelnek, csak figyelek, ahogyan a hajléktalan úgy eszi azt a tál ételt, mintha az élete múlna rajta. Mondjuk lehet valóban így van, ki tudja, mióta nem jutott normális ennivalóhoz. Szemem húzom össze, amikor látom, hogy a férfi máris a kedves nő táskájában turkál, na tessék, nesze neked szeretet, íme a viszonzás. Hányszor éltem már át én is ilyesmit, az eszem megáll, hogy a bajban lévőknek semmi sem elég, az önzetlen nő pedig semmit sem tesz ellene. Ekkor jön el az a pillanat, hogy magam is megindulok.. Kilépek az árnyékból, kezemben máris egy nagyobb értékű bankó lapul, ezzel sétálok oda a pároshoz, magas sarkú csizmám ritmusos kopogása is jelzi közeledtem. Odaérve halovány mosoly kúszik ajkaimra, először a férfira tekintek és felemelem a kezemben tartott papírpénzt. - Tessék, ez a tiéd. Most pedig menj. Halkan csendülnek szavaim, azonban a férfinek még csak eszébe sem jut ellenkezni. Talán a tekintetem, talán a hűvös energiáim, fogalmam sincsen, mivel gyakoroltam rá ekkora hatást, de egyből pattan fel, kikapja a kezemből a pénzt, mintha attól félne, ez valami tréfa és máris elrántom az orra elől a mézesmadzagot. A pénz az övé és máris rohan el. Pompás. - Hihetetlen, hogy milyen hálátlanok.. Sóhaj szökik ajkaimról, ahogyan hátat fordítok a korlátnak és annak döntöm a csípőmet. Karjaimat keresztbe fonom a mellkasom előtt, sokkal barátságosabb arckifejezést öltök, mint ami az előbb a férfinak jutott és így nézek le a nőre. Azaz a fiatal nőstényre. - Jól vagy? Őszintén csendülnek a szavaim, bár lehet nem fogok rájuk hasonló választ kapni, hiszen nem is ismerjük egymást. Mégis.. szimpatikusnak tűnik, az előbb mutatott önzetlensége pedig még egy plusz pontot ér. Sosem volt problémám azzal, hogy őszintén érdeklődjek akár az ismeretlenek felől is, ilyen a természetem, csak az már más kérdés, hogy ki hogyan reagál rá.
Tekintetem az érkező nőre siklik, de nem tartok tőle jobban, mint bárki mástól tartanék, tulajdonképpen, nekem már minden mindegy. Olyannyira képtelen vagyok kiverekedni magam a mocsárból, amibe beleragadtam, hogy nem igazán érdekelne az sem, ha valaki rám támadna. Érdekes. Régen, azelőtt, eszembe sem jutott volna bárkiről is ilyet feltételezni. Most? Az első gondolataim közt van. Belefacsarodik a szívem a gondolatba, hogy hagytam elveszni önmagam, hagytam, hogy kiöljék belőlem a szépet, a jót, a világ és a benne élők szeretetét. Alkoholmámoros ködbe vonva mégsem vagyok képes másra, mint bazsalygásra. A csizma koppanásainak elmúlása jelzi, hozzánk jött. Miért? Felvonom a szemöldököm, mikor látom, pénzt ad neki. Én is megtehettem volna, bár többnyire szeretem abba a hitbe ringatni magam, hogy tényleg éhesek, és arra is költenék, amit adok nekik, nem pedig alkoholra. Oldalra sandítva figyelem, ahogy reagál a pasas, és egy röpke kuncogás kiszalad az ajkaimon, amikor látom, hogy felpattan, és már itt sincs. Ennyit a társaságomról, amíg jön a busz. Mondjuk, nem biztos, hogy maradt pénzem a jegyre, szóval úgy néz ki, ebből bizony séta lesz. Gondolhattam volna erre azelőtt, mielőtt hagytam, hogy elorozza a pénzem. Tulajdonképpen én is nekiadtam, hisz könnyűszerrel törhetném el bármely végtagját, vagy kaphatnám el, s vehetném vissza. Eszembe sem jut ilyesmi, neki még mindig sokkal nagyobb szüksége van rá, mint nekem. - Ők? Nem tudom… szerintem az egész világ kibaszottul hálátlan. Nem szoktam káromkodni, most azonban el sem jut a tudatomig, hogy miként is fejeztem ki magam. Azt szokták mondani, hogy az ittas emberek, jelen esetben farkas, mindig igazat mond, ám mivel én alapból is őszinte vagyok, inkább csak arról van szó, hogy talán merem kicsit érzékletesebben kifejezni magamat. - Ezt a kérdést nem kellett volna feltenned. Suttogom, felpillantok rá, nem tudom miért, de valahogy az az érzésem támad, hogy talán ő is olyan, mint én. Adott egy szép, bájos arc, egy jótét, segítőkész lélek, csupa mosoly és kellem, közben meg belül szenved, mert az élet unos-untalan megtapossa, nem törődve vele, mennyi szirma marad végül. Talán csak szeretném azt hinni, hogy nem én vagyok egyedül olyan, aki csak jót adott, és lószart sem kapott a helyébe. - Nem vagyok jól, bár, az alkohol sokat segít… Most. Mert amúgy sosem iszom, nem is bírom jól. De nem amiatt vagyok rosszul. Magam miatt. Azt hiszem. Nem untatnálak vele, csak egy kislány picsogásának hatna afelett, hogy ezen a sárgolyón egyszerűen nem éri meg jót tenni, jónak lenni, mert… úgyis megszívjuk. A pajzsom nélkül könnyedén fertőzte meg szavaimat elkeseredettségem, de én észre sem vettem, mit is közvetítek kifelé, hisz mindig gondosan rejtőztem Eska leple mögé, és rejtettem el a rosszat, hogy csak a jót mutassam kifelé. Most erre esélyem sincs, de eszembe sem jut. Csak várom, hogy elmenjen, mert nem hinném, hogy olyan fene jó társaság lennék, sem most, sem máskor, és az eddigiek alapján ezen még változtatni is képtelen vagyok.
Kezdőlap
//
