*Eléggé lesarkítottam a tényeket, de Frederick sem tehetett mást, minthogy szégyellje magát egy kicsit. Nem tudom, hogy őszinte volt-e vagy megjátszott, én csak vállat vontam. A velem történtek miatt kissé megváltozott a véleményem a csalásról és az elkövetett bűnökről. Kénytelen voltam más irányba terelni a nézeteimet és az elveimet, valahol én is bűnös voltam, ha nagyon szigorúan nézzük és következetesen, én is csaltam és loptam, leginkább az államot, és ráadásul nem csak magam számára termeltem a hasznot hanem másoknak is. Igaz, nem volt igazán törvénytelen, kihasználtam a kiskapukat, csűrtem-csavartam és próbáltam másképp értelmezni a törvényeket. Nem vethettem hát követ Frederickre. A szenvedélyről szólva azt hittem a szerencsejátékhoz hasonlóan károsakra gondol, de olyan nem igazán volt és ahogy elgondolkodtam a kártalan szenvedélyeimen, rá kellett jönnöm, hogy olyan sincs igazán. nem volt az életemben olyasmi amiért bármit megadnék. Nem csorgattam nyálat a csokoládéért ahogy a nők többsége, szerettem a steak-et de ha nem kaptam volna egy évig, akkor sem dőlök a kardomba, szerettem úszni, de annyira nem, hogy lélekszakadva rohanjak minden reggel a partra. Azt hiszem mindent megkaptam amire vágyhattam volna, így nem vált szenvedéllyé, sok kicsi sokra megy. Belegondolva egészen sekélyes volt az életem, még bélyegeket sem gyűjtöttem. Megráztam a fejem és kicsit sajnáltam magam. * -Na igen, kár. Pedig oda lennék egy érzelmes férfiért. Nem azt mondom, hogy nyafogjon, de tény, hogy az a férfi aki tud könnyezni a partnere előtt és nem szégyenli, sokkal odaadóbb mint mások. Persze attól még lehet tetovált macsó is. *Nos, azt hiszem az a férfi még nem született meg akit magamnak képzeltem, így van a tökéletes cipővel is. Azt sem készítette el még egyetlen cipész sem, kénytelen voltam beérni másodrangúakkal, de még így sem voltam szenvedélyes cipőgyűjtő. *-Szóval mondanivalós filmes vagy. Á, az is jó. Én azokon is képes vagyok pityeregni. *Túl érzelmes vagyok, a legtöbb dolgot mélyen és kimerítőn élem meg, ami nem baj, én szeretem magam így, ilyennek. A horrorért nem vagyok oda, és nem azért mert nyápic vagyok vagy undorom lenne hanem mert az is a halálra emlékeztet és persze rögtön elkezdek kombinálni és aztán jön a pánik, a szapora légzés, verejtékezés, sápadtság. *-Ötszáz dollárt?*Nevetve, elképedve néztem rá. Kissé túlzásnak tartottam az összeget, ám magát a pénzzel való segítséget nem, de nem hittem, hogy Frederick elfogadná, hiszen izgalmasabb számára a képességeivel megszerezni mint kuncsorogni érte.*-Annyit azért nem, de segítenék ha nagy szükséged lenne rá. Nem te lennél az első, de a tapasztalataim szerint a többség inkább más segítséget szeret elfogadni. *Bizony akad nálunk, vagyis ott ahol eddig laktam, sok hajléktalan. Floridából nem pont az árnyoldalait reklámozzák, gazdag városnak mondják, a nyugdíjasok a tengerpartra költöznek öreg éveikre és jól érzik magukat, de akadnak szép számmal olyanok akik önhibájukon kívül lecsúsztak a társadalom peremére és arra sincs pénzük, hogy egyenek, nemhogy elutazzanak máshova, és akadnak olyanok is akik itt próbálnak szerencsét és nem sikerül. Fredericket egyik csoportba sem tudom sorolni, ő láthatóan jól boldogul hiszen nem elhanyagolt a külseje, nem piszkos, sőt talán még túl tiszta is, nem alultáplált ahogy a hajléktalanok többsége. Az ügyes kezeivel minden bizonnyal „jól keres”. *-Talán jól esne néha egy tál meleg étel, teszem azt házi koszt. Szívesen főznék neked is.*Ezen a ponton Big ügynök biztosan férfiasan felsikítana és megpróbálná Fredericket lebeszélni rólam és a főztömről. Hát istenem, nem vagyok konyhatündér, csak próbálkozom, viszont remekül tudok rendelni. *-Elviszem neked a szállásodra ha gondolod, amíg nincs munkám úgy is ráérek. *Igyekszem gyorsan korrigálni mielőtt félreértené és azt hinné, hogy magamhoz hívtam meg. Dehogy! Te jó ég, Big ügynök biztosan megfojtana. S ha már ennyit emlegetem magamban, szóba is kerül, az örömöm rövid, a döbbenetem és az ijedtségem óriási, olyannyira, hogy rám tör a pánikroham. Hiába nem a halálra gondoltam közvetlenül, az előrevetített lehetőség is pont annyira káros a lelki egészségemre, ilyenkor pedig elég egy kósza pillanat, egy kizökkenés, amiből hirtelen több is kijut és elkezdek kombinálni, onnan pedig nincs megállás. Így van ez, nem akarok rágondolni, mégis peregni kezdenek a képek. Noha már késő, a gyógyszer után kutatok, közben próbálom a szapora és kapkodó légvételeimet hosszú és lassú sóhajtásokká enyhíteni, nem sok sikerrel. A pszichológusommal gyakoroltam eleget, sokat beszélgettünk de nem tudott meggyőzni, a légző gyakorlat, majdnem mint a jógában vagy a mély meditáció eléréshez, néha bejön, néha nem. A táskám közben meg-megbillent a kezemben és lassan de biztosan okádta ki magából a tartalmát, kivéve a gyógyszeremet. Igazolvány – hamis – kulcsok, napszemüveg tokostól és egy csomag higiéniai kendő landolt a földön, de észre sem vettem, csak kotorásztam tovább aminek azért csak meg lett az eredménye. Úgy szorítottam a kicsiny, narancssárga műanyag dobozt mintha az életem függne tőle, és majdnem! Idegességemben remegett mindkét kezem, úgy nyitottam ki de persze kiborult és szanaszéjjel gurultak a gyógyszerek. Na szép, élő példája vagyok a diliseknek akiknek elmentek otthonról odafent és akiket úgy szoktak jellemezni, hogy „elgurult a gyógyszerük”. Most éppen nekem is, szinte az összes, csak egyetlen kerek, fehér bogyó maradt a tenyeremen amit gyorsan a számba is dobtam. Persze a sírás környékezett látva a tablettáimat a földön, de legalább az az egy megvolt, de nem lettem tőle jobban. Naná! Frederick személye, a táskám tartalma, a leejtett papírtasakok köddé váltak előttem. A gyomromra szorítottam a kezem és újra nekiestem a légző gyakorlatnak, ami néhány remegő kísérlettel ki is merült. Víz persze nem volt nálam, mert minek…a tabletta keserű íze végigcsorgott a nyálammal a torkomon, de ezen sem merengtem el, hogy mi a fenéért nem tudják ízesíteni a gyógyszereket, úgy is annyi méreg van bennük, egy kicsi ide vagy oda már olyan mindegy, legalább az ember élvezettel venné be. *
Frederick elvigyorodott, és megvonta a vállát. – Hát, én is képes vagyok könnyezni, ha mondjuk hagymát kell szeletelni, és még csak nem is szégyellem senki előtt – az érzelmes férfi meghatározása itt helyben meg is bukott. Könnyezni az ér persze, de a legtöbb nőnemű inkább azt akarja, hogy a férfi erős legyen és magabiztos. A szemekből való nedvezés elég férfiatlan dolog többnyire, főleg egy romantikus filmen. Azt unni kell, és feltűnően ásítani. Ellenben egy nem romantikus filmmel, amiben van némi érzelmes töltet, azon ér könnyezni. Tiszta sor, de végig bömbölni irtó béna dolog, meg fárasztó is, és a kiszáradás kockázatával is járhat. – Igen, azokon ér bömbölni – közölte bólogatva, arckifejezése elgondolkodóvá vált, aztán kicsit megingatta a fejét. – De azért nem nagyon – legalábbis a férfiak esetében. A nőktől elvárható, hogy telesírják a zsebkendőiket. Hasonló reakciót várt, amit nem-Bessie produkált. A nevetése jól csengően hangzott, és Anguta persze megint átverhette egy kicsit, habár akkor lenne a legjobb, ha meg is kapná az ötszáz dollárt, mert akkor sikeredne igazán jól a kamukéregetés. Pénze is lenne, ráadásul olyan, amire nincs is szüksége, közben pedig elhitette nem-Bessievel, hogy rászorul. Ámbátor úgy tűnt a lány egyáltalán nem szándékozik fizetni neki ennyi pénzt. Sajnálatos, de ez van. – A többség nem én vagyok – rázta a fejét komiszul. – A pénz mindenre megoldás. Lehet kaját venni belőle, esetleg albérletet fizetni, de akár be lehet forgatni bűvészkellékekbe is, ami további profitot eredményezhet – kell a fenének egy szendvics, vagy ruha. Pénzen bármit meg lehet kapni. Igaz Angutának az sem gond, ha véletlen lopnia kell. A fekete notesze ugyan még megvolt, de egyre inkább úgy érezte, hogy nem fogja kifizetni azokat a tételeket, amiket felírt. A város elég sokkal tartozik neki, ráadásul kellemetlen történések színhelyévé is vált Fairbanks, így egyáltalán nem akaródzott Angutának törleszteni az ellopott áruk értékét. Csekély bosszú, ahhoz képest, hogy itt fog meghalni, de mégis elégedettséggel töltötte el. - Hát oké… – vonta meg a vállát Frederick némileg meglepve, folytatta is volna, de a lány tovább fűzte a mondandóját, amire aztán a fiú lassan rábólintott. – Jól van, bár… ha már úgyis eljössz, akkor maradhatsz is vacsorára. Patrick baromi jól főz, érdemes kipróbálni. Henry néha faragatlan tud lenni, de őt is el lehet viselni. Kicsit nyers a modora, de talán nem fog cirkuszolni, hogy hozol kaját – talán nem-Bessie arra gondolt, hogy egymagában él egy lepukkant albérletben, vagy netán egy hajléktalan szállón? Akárhogy is, jó móka lenne egy olyan címre navigálni, amit Anguta kinevezne saját lakásnak, de jelen pillanatban nem tudott olyan helyet mondani, ami lakatlan, és biztosan tudja, hogy van benne mosógép, meg miegymás a rendezett külsejének hihető alátámasztására.
Anguta feszült figyelemmel kísérte a kutakodási jelenetet, aztán közönyösen nézte, ahogy a táska tartalma lendületes ütemben távozik, és egyre inkább úgy érezte, hogy nem pisztoly fog előkerülni a táskából, hanem valami egészen más. Talán vipera, vagy valami egyéb csodaszerszám illetéktelenek eltávolítására. Végül Anguta is megpillantotta a kis gyógyszeres dobozt, amit a lány a kezében szorongatott. Remegő ujjaival addig eljutott, hogy kinyissa, de aztán szépen szét is szórta a tartalmát, viszont úgy tűnt egyet azért sikerült bent tartania. Anguta letette az asztalt, és míg a nő nem figyelt, szétnyitotta, aztán elkezdte a földről összeszedegetni az elhullott tárgyakat, és szép sorban az asztalra helyezte őket. A gyógyszereket is felszedegette villámgyors tempóban, elvégre nem volt sár, és egy kis por sohasem árt. A napszemüveg és egyéb tárgyak közé szórta őket, úgy, hogy ne gurulhassanak el onnét könnyedén. Már nem kellett nagyon figyelnie a lányra, elvégre nem fegyvert húzott elő, ezért kényelmesen nekidőlt az egyik közlekedési táblának, és várta, hogy nem-Bessie végre abbahagyja a nyöszörgést, meg a pánikban levést. Nem igazán hitte, hogy bármit tudna mondani, ami segíthet rajta, így megvárta, amíg szemkontaktus újra kialakulhat köztük, és csak aztán szólt hozzá. - Jól vagy?
*Nevetve fintorodtam el a hasonlatán. A hagymapucolás azért nem emlegethető egy napon a csöpögős filmekkel, de egye kutya. Ettől persze nem lett a szememben érzéketlen fickó, biztos voltam benne – a jó ég tudja miért – hogy képes együttérzésre és bárkin segítene ha úgy alakulna, természetesen a saját lehetőségein belül. Én magam már nem egyszer megtettem, de erről nem beszélhettem anélkül, hogy el ne árulnám a múltamhoz kapcsolódó nem publikus részeket. Így meg kellett elégedjen azzal amennyit eddig meg tudott rólam, persze annak a fele sem volt igaz, tekintve a fedősztorimat. Ám bármennyire is kelljen valakinek bujkálnia, a jelleme, személyiségjegyei megmaradnak, senki nem tudja megtagadni önmagát, ahogy én sem. Gyanítottam, hogy Frederick nem fog a kardjába dőlni ha nem kap több információt rólam, nem hittem ugyanis, hogy olyan nagyon érdekelném. Csak egy vagyok a nézőközönsége közül, akivel éppenséggel jól elbeszélget, segít, hogy hazajussak és ennyi, minden bizonnyal holnapra, vagy talán már estére el is felejt. *-A pénz nem mindenre megoldás, a magány enyhítésére nem, nem tud veled nevetni nem tud megsimogatni, veled könnyezni, vagy épp nevetni, nem oszthatsz meg vele semmit ami számodra fontos és van még egy nagy baj vele. Ha kevés van az a baj, ha sok,akkor meg biztosan bonyodalmat okoz előbb vagy utóbb. *Ez mind kevés volt ahhoz képest amit gondoltam, talán nekem könnyű így gondolkodni, mert van pénzem és elégedett is vagyok…vagyis voltam. De nem tudok mit kezdeni a pénzemmel, mert nem okoz örömöt, úgy mint az apám amikor rám nevet vacsora közben vagy elmesél egy viccet, vagy szimplán csak átölel búcsúzásképp. Nem tudom már soha többé megölelni, nem érzem a kezét az arcomon és ezt a pénz nem dja már vissza. Talán itt kezdődött az a gondolat aminek ha gátat vetek nem húz magával az örvény, ám előtte még kitértem egy kicsit Frederick etetésére. *-Patrick és Henry? *Elmosolyodtam és bevettem.* -Velük laksz? Nem hiszem, hogy gond lenne nagyon kedves tudok lenni.*Nem tudtam mit gondoljak felőle, nem is képzeltem el, hogy milyen körülmények között él, mert szinte bármi belefért. A jelek szerint azonban másokkal osztozik a helyen, ami valamilyen bérleményt sejtetett, hiszen a hajléktalanok mindenkitől megvédik a saját kis kuckójukat, viszont ha van egy lepukkant bérlakás, annak a költségein osztozhatnak, mindenki a maga kis szerény bevételével. Ám elkanyarodtunk a biztonságos témától, Frederick beletenyerelt a mesterséges magánéletembe és ez felborított mindent. Apám halálának fájdalma és maga a veszteség csak halvány előjel volt, arra viszont nem számítottam, nem számíthattam, hogy a srácnak nem csak a kezei ügyesek hanem a fülei is. Azon el sem gondolkodtam hogyan neszelhette ki a beszélgetésemet Big ügynökkel, a pánik, ami az elmúlásom feltételezhetőségét követte, mélyen beleette magát a lelkembe, marcangolt, fojtogatott. A pánik az pánik, annak minden tüneteivel együtt és minden velejárójával, a kezem remegése miatt a táskám tartalma, a gyógyszeres fioláé, szanaszéjjel repült, és bár nagy nehezen lenyeltem egy tablettát, természetesen nem segített azonnal. A keserű íz csak még jobban tudatosította bennem az állapotomat, amitől még jobban bepánikoltam, ráadásul Big ügynök sem volt velem, hogy kipofozzon belőle. Szánalmas próbálkozás volt a légzőgyakorlat, ha egyszer hazamehetek, felkeresem a diligyógyászomat és megmondom neki, hogy bár valóban jó és remekül megnyugtatja az embert, éles helyzetben és segítő partner nélkül teljesen használhatatlan. Segítséget csak Fredericktől remélhettem, ő azonban nem fogja tudni mit kell tenni, és lova sincs. Nehezen de felnéztem rá, kérve és várva, hogy majd tesz valamit, hogy képen töröl vagy jól megrángat, esetleg halk duruzsolással kibeszéli belőlem a pánik érzését.* -Pppánik…..pánikroham…..*aztán a fejemet ráztam, mondván nem, nem vagyok jól, de ha nem nőiesen akartam volna kifejezni magam, azt mondtam volna, rohadtul szarul vagyok, de ugye egy nő nem beszél így, sőt mi több, nem is gondolkodik így. Mivel az üres fiolán kívül más ár nem volt a kezemben, magam mögé nyúltam, hogy valamilyen támaszt keressek, hogy nekidőljek a falnak, oszlopnak, miegyébnek ami a közelemben van. Frederickre néztem aki szép rendbe összeszedegette és a kis asztalára rakta minden holmimat, és ezen jót nevettem volna ha éppen nem a halálom keltette pánik ingoványos szőnyegén egyensúlyozom magam. Csak néztem a fiút, a szemeit és azok kútmély bölcsességét amin megint csak nem tudtam eligazodni, benne próbáltam fogódzott találni ami visszatámogat a jelen világába. Észre sem vettem, de a nagy sóhajtások és kilégzések szaporasága csökkent, kezdett monotonná válni ami számomra csak jó volt. Bár még mindig szédültem és remegett minden tagom, mert a roham kezdetén minden izmom megfeszült, most pedig próbált kiengedni mint a napra kitett fagyasztott hús, a színem még halottsápadt volt, de a gondolatok tovatűntek. Fredericket néztem meredten, talán még az íriszeiben fellelhető összes pöttyöt is megszámolhattam volna ha egészen közel van hozzám, ő lett a biztos pont ami helyben tart. Talán öt hosszú perc is lepergett mire úgy ahogy használható lettem, ha egyedül vagyok a gondolataimmal ez eltartott volna akár egy órán keresztül is és csak súlyosabbá vált volna. Persze ha egyedül vagyok, kerültem volna azokat a gondolatokat amelyek ide sodortak. Mindezzel együtt a kérdés ott maradt bennem, letanyázott és várt arra, hogy újra színre léphessen. *-Te….te hallottad….amit…ő mondott.*Szándékosan kerültem Big ügynök megnevezését, nem mondtam sem férjet, sem szomszédot, sem mást, szorosan ragaszkodtam csak az elhangzott szavak meghallásánál. *-Hogyan?*Végül is már mindegy volt. Zavaromban és a pánikroham csitulásával nem jött meg a jobbik eszem, nem tagadtam semmit, vagyis bevallottam, hogy mindez igaz és nem hallott rosszul. Ezzel pedig azt sem tagadtam, hogy hallhatott bármit. *
- Hát ezzel nem értek egyet – ingatta a fejét hitetlenkedői kifejezéssel az arcán. – Pénzen lehet barátokat venni, de még mennyit. Akinek van elég pénze, annak van elég barátja is. Ez már csak így működik – persze sekélyes barátság az olyan, de most nem saját álláspontját közli, hanem Frederickét, aki már csak tudja, hiszen néha rengeteg lóvéja volt, néha meg semennyi. – Viszont, ha kevés van, az tényleg baj, ha viszont sok, tapasztalataim szerint semmiféle hátránnyal nem jár – a sok pénz sok lehetőséget jelent, és egyébként sem árt, ha van néhányszázezer dollár megtakarítás erre-arra. Valószínűleg Patrick nem venné zokon az ételadományt, legalább másnap nem kell főznie, viszont Henry faragatlan tud lenni, főleg, ha Frederick – akit Jasonként ismernek, mivel mindketten farkasok – egyik barátjáról van szó. – Aha, hát nem is veled lenne gond. De mondjuk Patrick nem nagyon van otthon, mert ügyészként elég sok a melója, Henry meg állandóan a yardon van, szóval lehet nem is találkoznátok – persze a lány szagát mindketten megéreznék. Patrick csak mosolyogna a nem létező bajsza alatt, Henry meg hátba veregetné és egyből a részletek felől kezdene faggatózni. Szerencsére Anguta képes úgy manipulálni az érzelmeit, hogy még farkasok előtt is hazudhat anélkül, hogy kiszagolnák, vagy megéreznék az energiáiban a kamuzás lenyomatát, no nem mintha nem-Bessie esetleges látogatását kósza numeraként akarná beállítani, de az igazság még néha akkor is ferdül, amikor majdnem teljesen igazat beszél. Nyilván el kell hallgatni néhány részeltet nem-Bessie felől, például azt, hogy ez nem is az igazi neve és a többi. De mindegy, ezzel majd ráér akkor foglalkozni, ha a lány tényleg ellátogat hozzájuk, amit azért annyira nem vett készpénznek.
A kotorászós jelenet, meg az ideges félelem szülte szanaszét szórásos hadművelet remekül mutatott az utcán, és az is biztos mókás lehetett a távolból nézve, ahogy Frederick felpakolja az asztalra a széthullott tárgyakat, de persze nem-Bessie szemszögéből nyilván pokoli lehetett a helyzet. Pánikba esett oké, meg rohama van, de Frederick ezzel ugyan mit kezdhetne? Felhúzta a szemöldökét és megvakargatta a tarkóját, közben tanácstalanul nézett a lányra. Sanda pillantást vetett a néhány méterre tőlük békésen ácsorgó tűzcsapra, és egy kósza pillanatig felmerült benne, hogy talán ki kellene rúgni, és a feltörő vízszökőkút alá lehetne állítani nem-Bessie-t ezzel próbálva elmulasztani a pánikrohamot. Viszont utána esélyes, hogy rengeteg kérdésre kellene válaszolnia, mint például, hogy miként volt képes szétrúgni az acélszerkezetet, meg, hogy miért nem tört el a lába. Térfigyelő kamara ugyan nem volt a környéken, de járókelők akadtak bőven, így kénytelen kelletlen, de gyorsan elvetette a tűzcsappal való konfrontálódás csábítóan kellemes lehetőségét. Mivel esőtáncot sem tudott járni, így csak a fizikai kontaktusteremtéssel tudná valahogy enyhíteni a lányban tomboló érzelmeket, de nem akart odamenni hozzá, hogy megnyugtató szavakkal kihozza a sanyarú helyzetből, mert az Frederickhez túlságosan idegen volna. Persze lehetőségként még előkerülhetne az is, hogy farkaskölyök képet felvéve odabújik és jelenlétével nyugtatgatja nem-Bessie-t, de ez megint olyasmi lenne, amit nem néznének a járókelők túlságosan higgadt nemtörődömséggel. Így maradt a hanyag közlekedési táblának támaszkodás, meg a tanácstalan figyelés. Amúgy is a cuccait már összeszedte, igazán nem várhat el többet tőle. Egyébként is úgy tűnt, hogy a lány pánikrohama – amit régen nemes egyszerűséggel csak beszariságnak neveztek – enyhülni kezdett. Ez persze azzal járt, hogy nem-Bessie meredt farkasszem párbajra hívta ki, amit Frederick higgadtan aggodalmas nézéssel reagált le. Hosszú ideig bámulták egymást, de egyikük sem mozdult a másik irányába. Angutának esze ágában sem volt támogatni a lányt, egyébként is úgy tűnt megáll a remegő végtagjain, így pedig fölösleges lenne segíteni rajta, még a végén tolakodásnak venné. Idővel aztán a lány képes volt megszólalni, és nem túl meglepő módon kérdést tett fel, eléggé kijelentő módban. – Persze – bólintott magától értetődően, aztán nem-Bessie a hogyanra is rákérdezett. – Hát nem volt nehéz, tekintve, hogy a fickó indulatosan kiabált. Ráadásul ezek a készülékek amúgy is furán viselkednek, mert néha baromi hangosak, néha meg alig hallhatóak. És mellesleg remek hallással rendelkezek. Nézted annak idején a Sentinelt? Tudod azt a sorozatot, ahol a kommandósnak mind az öt érzékszerve kiélesedett? Na, hát nálam is ez van, sajna csak a hallással – kelletlenül elfintorodott, aztán megvonta a vállát. – De ez van, ezzel kell beérnem – Frederick abbahagyta az oszloptámasztást és egy lépéssel közelebb ment a lányhoz. – Neked viszont mitől volt pánikrohamod? – kérdezte kíváncsian, miközben fürkésző pillantásokkal méregette a lányt.
*Nagyot néztem Frederickre, próbáltam megfejteni az arckifejezéséből, hogy most csak ugrat vagy tényleg úgy gondolja ahogy mondta. A pénz és a barátok viszonya sosem lehet egyenlő, a fejemet ráztam és a pillantásom egy ki nem mondott kérdést tükrözött, vagyis kettőt. Az egyik kérdés az volt, hogy vajon mennyire őszinte az a barátság ami a sok pénz mellé gyűlik össze, a másik, hogy értette-e amit üzenni próbáltam. Véleményének másik felével sem értettem egyet. A sok pénz mindig bonyodalommal jár, ha az irigykedőket nem is említem, és nem veszem számításba a saját gondjaimat ami megint csak sok pénz és hatalom körül forgott, akkor is csak a baj van vele. Ha nincs, akkor meg azért. Az általam elképzelt utópiában mindenki egyenlő, nincs pénz sem mint fizetőeszköz, mindenkinek meg van a maga munkája amivel kiszolgálja a másikat és mindenki él boldogan. Persze amíg csak két ember él a világon, mindig az fog történni, hogy az egyiknek több kell. Ez genetikailag belénk van kódolva, valakiben halványabban, valakiben túl erősen, de ott van. Az én helyzetem sem volt csábító senki számára, a pénz körül forgott, túl sok pénz körül, a különbség csak annyi volt korábbi gondolataimmal ellentétben, hogy a barátaim nem fordultak el tőlem, hanem maga a pénz taszította el őket. Messzire, elérhetetlenül. Frederick egészen másképp gondolkodott, de nem hibáztattam, hiszen az akinek nincs belőle úgy érzi megváltoztatná az életét. Talán egy időre így is lenne, aztán úgy is jönnek a gondok, a vágy a többre, a rossz gondolatok. Reméltem, hogy a lakótársaival nincsenek ilyen gondjai, eléggé különbözőek voltak, ám a foglalkozásuk egy kicsit megijesztett. Egy ügyész és egy rendőr, pont ők azok - Ramos emberein kívül - akikkel nemszívesen találkoznék. Nem volt szívem máris megmásítani a szavaimat, inkább hagytam feledésbe merülni az ajánlatot, legalább egy kis időre. Gonosz dolog és soha nem tennék ilyet ha nem az életem múlna rajta. Ám ha mindketten dolgoznak, kevés az esély arra, hogy ebédidőben otthon vannak, szóval ezt még meg kell rágnom egy kicsit és kideríteni, igazam van-e. Persze úgy, hogy Frederick ne fogjon még a jelenleginél is jobban gyanút. Mindez azonban már nem számított akkor amikor a roham mocsarának kellős közepében fetrengtem, fulladoztam és próbáltam kievickélni belőle. Mindig pocsék érzés, de most rátett még egy lapáttal az is, hogy a nyílt utcán voltam, velem szemben egy alig ismert emberrel, aki ráadásul engem látva is halál nyugodt maradt. Ha egy filmen látnám minden bizonnyal jókat nevetnék a plüss fotelből nézett jelenet mókásságán, ahogy "a lány levegőért kapkod és halálra vált arccal, kidülledő szemekkel néz ki a fejéből, míg a fiú komótosan pakolászgatja a holmijait egy a hóna alól előkapott kis asztalkára". Eléggé bizarr. Ennél a semmittevésnél még Big ügynök pofonja is jobb volt, mert ő legalább tett valamit, persze ha a józan eszemnél vagyok akkor tudnám, hogy Frederick azért nem tesz semmit mert fogalma sincs mit tehetne, valószínűleg sosem volt még ilyen helyzetben, az is lehet, hogy megrémítettem és ő is éppen a saját lelkierejét próbálja felcsipegetni, ami után én két marokkal kapkodok sikertelenül. Tudat alatt meglepődve konstatáltam, hogy ha lassan is de a roham enyhül, bár minden porcikám remegett még, de a levegő majdnem akadálytalanul jutott a tüdőmbe és képes voltam megszólalni. Úgy tűnik mégis volt valami eredménye annak a sok gyakorlatnak amit a pszichiáterem testált rám, magamban megkövettem a korábbi szidalmakért. A tiszta gondolkodástól még távol álltam, kúszva- mászva próbált az agyam valamilyen rendszert felfedezni Frederick szavaiban, hogy néhány értelmes mondattá formálja. Még talán el is hittem volna mindezt, de a Sentinelnél felhörrentem. Valaminek nekidőltem, talán villanyoszlop volt vagy egy utcatábláé, mindegy de hűvöse jólesően borogatta a hátamat és meg is tudtam kapaszkodni benne kétoldalt. *-Ez ~hülyeség~ ....nem igaz. Ilyen nincs, ez képtelenség. *Lehet bárkinek nagyon jó hallása, ahhoz, hogy pár lépésnyiről a telefon torzításán át meghallja és meg is értsen minden szót, ahhoz minimum denevérnek kell lennie. Nem hittem a szuper képességekben és nem is voltak az ilyen filmek a toplistámon. A kérdés visszatérített arra a pontra amikor apámra gondoltam, a saját halálomra, az elmúlásra és a nagy semmire ami vár rám. Tekintetem önkéntelenül a szétszórt és összeszedett tablettákra tévedt, melyek ott feküdtek egy kupacban Frederick asztalán, fehérségükkel hirdetve saját gyengeségemet. Borzasztóan szégyelltem magam, kínos volt az, hogy ő - bárki - látott ebben az állapotban. Sokan nem tudják mit jelent ez, inkább elkönyvelik az embert őrültnek, nem épelméjűnek, bolondnak és zárt osztályra vitetnék. Pedig egészen másról van szó. A félelem akkor is rátör az emberre ha nem akarja. Én sem akarom, nem akarok félni attól, hogy meghalok, hogy utánam már nem lesz semmi, hogy én sem leszek, hogy a világ nélkülem él tovább. Az egész folyamat megindul, és már nem tudom kontrollálni. Hogyan mondhatnám ezt el anélkül, hogy újra bele ne kerüljek a ringlispílbe, és ha sikerül veszélytelenül megfogalmaznom, hogyan magyarázom el, hogy miről jutott mindez eszembe? Az asztal tartalmát néztem, ott volt az életem egy része. A gyógyszerek, a hajfesték, a női holmik. Gyengeség, titok, leheletnyi finomsággal árnyalva. A könnyek égetni kezdték a szemem, tudtam, hogy estére be fog gyulladni a kontaktlencse miatt és úgy nézek majd ki mint egy albínó nyuszi, de ez legyen a legnagyobb bajom.....gyanítottam, hogy a kívánságom nem hallja meg a sors keze....mivel neki csak keze van, füle nincs. *-Az elmúlás...az, hogy nem leszek. *Gyorsan hadartam és próbáltam azonnal el is felejteni, hogy ne törjön rám újra a pánik. Fredericket néztem, a szemeit, egy biztos pont amibe kapaszkodtam és nem érdekelt mit gondol erről. Nem akartam részletezni a többit, mert megint előkerült volna a nem rég elásott kép a saját testemről ami élettelenül fekszik valahol a föld alatt......félreértés ne essék, ha elhamvasztanak a halálom után az sem jobb opció.*
Pillantásából úgy tűnt nem-Bessie nem igazán ért egyet a Frederick szájából elhangzott dolgokkal, és habár igaz volt, amit mondott, Anguta sem osztotta a véleményét, de amikor a farkas szerepet játszik, akkor kénytelen-kelletlen hazudni is. Más kérdés, hogy Angutának ez külön örömöt szerzett, de néha előfordult, hogy nem szívesen hazudott. Jelen pillanatban viszont őszinte szívvel és lelkesedéssel kamuzott, hiszen saját problémáit háttérbe szorítva ismét kiadhatta valaki másnak magát, akinek az élete sokkal egyszerűbb, mint amilyen a sajátja volt. A békés társalgás, aztán pánikroham keltő manőverré változott, szélsebes tempóban és megállíthatatlanul, amit persze Angutának köszönhettek, hiszen ő volt az, aki elismételte a telefonbeszélgetésben elhangzottakat. Talán nem kellett volna, talán igen. Mindegy, mert a vég feltartóztatatlanul közeleg, minek aggódjon apró-cseprő dolgokon, amikor hamarosan úgyis mindegy lesz. Nem érzett lelkiismeret furdalást, amiért ilyen állapotba hozta nem-Bessiet, elvégre a lány is túlreagálta a dolgot. Minek emiatt így kiakadni? Akárhogy is, végre kezdett csillapodni a rohama, és a cuccai is már szépen elrendezve az asztalon hevertek. Igazán rendes fiú volt, akár el is lophatta volna a sok értékes kacatot. Érezte, hogy a magyarázatot nem hiszi el, még hangot is adott hitetlenkedésének, de ez Angutát nem igazán zavarta. – Ühüm… száz éve is ezt mondták, amikor a Holdra szállásról beszélgettek. Vagy amikor a repülő szerkezeteket tervezőket reménytelen álmodozóknak hívták. Ez nem lehet, az nem lehet. Lehetetlen – Frederick megvonta a vállát, és kérdőn a lányra nézett. – Tudsz jobbat annál, minthogy szörnyen jó a hallásom és azért hallhattam, amit a fickó beszélt? – akarta hallani, már hogyne akarta volna hallani, hogy mi nem-Bessie teóriája. Vajon milyen komplex összeesküvés elmélet fortyog a lány zakatoló agyában, ami miatt pánikroham fogta el? Talán Frederick fel van drótozva, és egy közelben állomásozó furgon lehallgató készülékéből továbbították neki az információt? Könnyyen kivitelezhető lenne, hiszen a technika manapság bármire képes, de a fene tudja, lehet egy egyszerű – és persze illegális – mobilalkalmazással is ellehetne érni ugyanezt az eredményt. Csak egy vezeték nélküli fülhallgató, meg egy csúcs szuper mobiltelefon a zsebben, és máris lehallgatható minden beszélgetés. Igen, nem-Bessie nyilván ilyesmikre gondol, de Anguta hallani akarta a lány verzióját is. A lány arcán nedvesség csordult végig, ahogy végignézett szétszóródott eszközein. Frederick csak egy lépéssel ment közelebb, de nem annyira, hogy a lány úgy érezhesse át akarja karolni, vagy valami más nyálas módon megnyugtatni. Nem, nem. A nők erősebbek annál, minthogy egy férfi ölelése helyrerakná őket, mellesleg amúgy is rohadt hülyén jönne ki az egész. Alig ismerik egymást, és máris egymásba karolnak az utcán? Hát kérem mit szólnának a szomszédok? Na meg a járókelők? Egyébként sem volt kedve megnyugtatni, mert stabilabb állapotban talán már nem lenne elég közlékeny, és Anguta hallani akarta, amit csak lehet. A feltett kérdésre pedig választ is kapott. Kissé félrebillentette a fejét, de nem vette le tekintetét a lány szemeiről. – A haláltól nem kell félni, mert előbb-utóbb úgyis bekövetkezik. Ez olyan, mintha attól rettegnél, hogy éhes leszel. Értelmetlen. Ráadásul nincs is igazad, mert olyan nincs, hogy nem leszel. Az élet csak egy ösvény, amelyre születésünkkor rálépünk. A halállal – hangja szomorúbbá, és egyúttal halkabbá is vált – csupán másik csapásra tévedünk. Gondolom ezzel nem mentelek ki az értelmetlen pánikből, de ha lesz szabad időd töprengj el rajta.
-A technikát utolérni nem lehetetlen, de az emberi evolúció még nem ért el arra a pontra amiről te beszélsz. *Az ember okos és talán igaz az, hogy az agykapacitásunk egészét nem használjuk ki, de még ez sem lehetetlen és az sem, hogy az ember egyszer majd úgy halljon mint a kutyák, vagy a macskák vagy más csúcsragadozók, de még nem tartunk ott, ez még nem lehetséges. Persze technikailag megoldható, de kételkedtem abban, hogy Fredericknek bármilyen lehetősége nyílt ilyen kütyüt beszerezni, mert ha gondoltam is más megoldásra, az csak az lehetet, hogy a technika segítségével hallotta azt a beszélgetést amire jelen véleményem szerint nem volt képes önerőből. Na persze ehhez hozzátett még jócskán az én helyzetem, a bujkálás kényszerűsége, az egy helyben topogó menekülés, az életben maradás vágya. S természetesen az agyamban számtalan engem célzó művelet lehetősége felmerült, csak azzal nem tudtam összeegyeztetni, hogy Ramos a halálomat akarja én pedig ennek ellenére még élek. Ez egy olcsó thrillerre emlékeztetett, amikor a gyilkos a végletekig ki akarja élvezni a sikerét és a végén persze mindent elront. Minek beszélni, hősködni, dicsekedni azzal, hogy milyen jól megtervezett mindent? Le kell lőni az áldozatot és kész, persze akkor minden ilyen filmnek nagyon hamar vége lenne. *-Nem.*Ismertem be kelletlenül, mert azt amit gondoltam nem mondhattam el. Ettől persze nem oldódtak meg a gondjaim és a kérdésekre sem kaptam választ, de inkább maradjak tájékozatlan ezen a téren semmint okosan haljak meg. Még néhány mély lélegzet és kicsit közelített az állapotom a normálishoz. Már nem akarta a szívem szétverni a bordáimat és a fülemben sem zúgott minden lélegzetvétel, de még mindig enyhén remegtem, amit bőszen próbáltam palástolni azzal, hogy megkapaszkodtam abban az oszlopban aminek nekidőltem. Hitetlenkedve néztem Frederickre amikor elkezdett magyarázni, az elmém hátsó szegletében egy hang azzal győzködött, hogy megtaláltam annak a bölcsességnek a forrását amit a szemeiben pillantottam meg, mégis furcsa érzés kerülgetett fiatal arcát nézve. *-Persze. Buddhával aludtál, vagy egy szerencsesütiből olvastad ezt az okosságot? *A halál utáni életben sem hittem. Sőt! Istenben sem hittem és a szellemekben sem, a paranormális jelenségekben sem, és a boszorkányokban sem. *-Visszajött valaki aki ezt mesélte neked?*Szkeptikus voltam? Igen! Szarkasztikus? Igen!Ne akarja már bemesélni nekem, hogy van élet a halál után, mert sikítani fogok. Ez annyira felbosszantott, hogy el s felejtettem a korábbi pánikkeltő gondolatokat. Az pedig, hogy a haláltól nem kell félni mert előbb-utóbb bekövetkezik…hát az…köszi, a lehető legjobb mondat volt. Igazából nem is a haláltól féltem, nem attól, hogy esetleg fájni fog, és nem is attól az úttól ami odáig vezet. Hanem attól ami utána nem- következik. Attól, hogy már nem leszek része a világnak, hogy nem látom a napot, az égen úszó felhőket, hogy nem érzem az arcomon a szellő simogatását, hogy nem látok gyerekeket az utcán, nem hallok nevetést….és sorolhatnám napestig mindazt ami most éltet. Az Élet. *-És bizonyára tudod, hogy milyen az a másik csapás. *Nem fogok elgondolkodni rajta, nem kockáztatok meg egy újabb rohamot. Kihúztam, és ellöktem magam az oszloptól, Frederick asztalához léptem és elkezdtem összeszedegetni a holmimat, mindent szépen sorban visszaraktam a táskámba, majd ami a papírtasakban volt, azt oda. Végül leguggoltam és a tablettákat pakoltam vissza szemenként a dobozba, noha a földön voltak és minden bizonnyal piszkosak, mertem remélni, hogy él még az öt másodperces szabály, különben meg nem volt újabb doboz gyógyszerem és amíg nem szerzem be, ami elég körülményes, addig azzal kell beérnem ami van.*
- Óh persze, mert te mind a hétmilliárdunkat ismered, igaz? Egyenként vizsgáltad meg a bolygó lakóinak érzékszerveit, vagy talán csoportkutatást végeztél? – Frederick fanyar grimaszra húzta a száját, aztán megrázta a fejét lemondóan. – Állításod elég merész, ráadásul bizonyított tény, hogy a megvakult embereknek a többi érzékszerve rendkívüli módon kifinomul. Leginkább a hallásuk. Miért ne fordulhatna ez azokkal is elő, akik történetesen képesek látni? A korlátolt elmék mindig ugyanazt hajtogatják évezredről évezredre. Lehetetlen. Ezt nem lehet, azt nem lehet. – Hangja kicsit eltorzult utánozva a gőgös emberek megszokott tónusát. - Talán, ha kicsit visszavennél az egoizmusodból és nem hinnéd, hogy a tudásod… és alapvetően az ember nem hinné, hogy a tudása olyan kibaszottul végtelen, talán észrevennétek azt is, ami nyilvánvaló – nem beszélt mérgesen, csak kissé belelovalta magát és némileg kioktató hangsúllyal magyarázott. Természetesen Anguta nem vesztette el a fejét, csak Frederick volt valamivel tapintatlanabb, de simán rá lehet fogni a fiatalsággal járó forrófejűségére. A lány nemleges válaszára, félrebillentett fejjel, arcán pedig a „na akkor ki is a hülye?” kifejezéssel és egy aprócska mosollyal válaszolt. - Discovery Channel – egykedvűen megvonta a vállát válaszadás közben. Attól mert ez nem tudományos téma a csatorna még foglalkozik babonákkal és hiedelmekkel, talán épp azért, hogy bebizonyítsa a sületlenségüket. És bár régen látta, az inuit kultúráról és más őslakos népekről is szólt egy néhány rész, és hülye lett volna nem tájékozódni mennyit torzult az elmúlt ötszáz évben a kultúrájuk. Más kérdés persze, hogy a saját tapasztalataira is hivatkozhatna, sőt még lehet meg is tudná mutatni neki a Távolt, de a lány így is eléggé össze van törve, nem kéne még azzal is tetézni a bajait, hogy „látomásokat” serkent elméjében, és ezáltal még jobban a mélybe taszítja. A lányból érkező harag, és hitetlenség sokkal jobban esett Angutának, mint a kétségbeesett páni félelem. Miért is ne árulhatná el neki az igazságot? Legalábbis egy részét. Hinni nem fog Fredericknek, de az már megint csak a beszűkült és önelégült elme hibája. Nem válaszolt rögtön, csak miután a másik csapás felől „érdeklődött a lány”. – Ha tudni szeretnéd saját magam tértem vissza odaátról. Én csak Távolnak hívtam. A nevelő apának nevezett vadbarom úgy döntött, hogy a levegő túlságosan értékes adomány, így inkább saját kezűleg próbálta a tüdőmtől elzárni azt. Az eredmény az lett, hogy néhány percig halott voltam. És… bár úgysem fogod elhinni – legyintett egykedvűen nem-Bessie felé. – Volt létezés a halálban. Szellemként lebegő testetlen lényként egy örökkévalóságnak tűnt az ottlétem… mire a földi testem valamiért úgy érezte mégis működni akar, és beindult a légzés és a szívverés. Aztán visszatértem – arca nem árulta el, hogy fél igazságot mondott, ahogy egyetlen porcikája sem mutatta a hazugság jeleit. Őszintén beszélt, egyébként is a lényegi rész az igaz, csak a túlreagáló nevelőapa volt kitaláció. Persze hiába a tökéletes előadás, ha a közönség csak azért sem akarja értékelni, és inkább az asztalon hagyott eszközöket gyömöszöli a táskájába. Furcsállta ugyan, hogy a lány leguggol, és a földön keresgél, hiszen Anguta mindent felszedegetett, így a szétszóródó gyógyszereket is, de lehet zavarodottsága miatt nem tud világosan gondolkozni, vagy nem hiszi el, hogy csak annyi van ott, amennyit Frederick odatett. Persze az is lehet, hogy nem is gyógyszereket keres, de mi mást kutathatna? Anguta csak nézte a lányt, és halál nyugodt arccal szemlélte, kíváncsi volt, vajon ezek után is hajlandó-e Frederick kísértjeként tovább sétálni, vagy egyszerűen faképnél hagyja. Természetesen mindkét lehetőséget megértette volna.
-Nem, természetesen nem, de ha így lenne már hallottunk volna róluk a médiában. *Persze, hogy nem ismertem minden embert a Földön, de ha valaki olyan különleges lenne mint amiről ő beszélt, akkor már híre ment volna. A másik állításával azonban nem tudtam vitatkozni, a vakok különleges emberek, már aki nem adja fel és küzd és nem elégszik meg azzal ami maradt neki. Persze a hallása attól még kifinomultabb lesz, de nem mindenki tud kezdeni is vele valamit. Ám a sértést magamra vettem, vagy csupán egy állítás volt szerencsétlenül megfogalmazva, mindegy.* -Á, szóval én korlátolt elme vagyok. Hát ez remek! *Remek színészi előadása sem hatott meg, de hát ez a bűvészek és művészek sajátja, Frederick pedig imádott szerepelni. Elképedtem, aztán pedig levegőt alig kaptam, de most nem a roham miatt, hanem egyrészt mert _engem_ egoistának nevezett, lealacsonyítva minden emberi érzésemet, másrészt olyan szót borított hablelkemre amit nehezen vagy egyáltalán nem tűrök. Talán régimódi voltam, talán csak a neveltetésem tette, de nem szerettem ha bárki, de főleg férfiak a jelenlétemben vulgáris szavakat használnak. Először csak a szemeim kerekedtek tócsányira, utána a szám is meglepetten méltatlankodott.* -Nem vagyok egoista és ha megkérhetlek ne beszélj a jelenlétemben közönségesen. Lehet, hogy a kocsmában elvárt, vagy épp az utcán…de egy nővel szemben nem illik és sért is. *Persze, hogy mérges lettem. *-Úgy beszélsz mintha te egy felsőbbrendű fajhoz tartoznál. Ja, persze nem is ember vagy hanem UFÓ. *Nem tulajdonítottam nagyobb jelentőséget annak, hogy úgy beszélt rólunk emberekről, hogy a többes szám második személyét használta és nem az elsőt. Igen, talán az ő szemében korlátolt voltam, mert nem tűnt fel igazán semmi, csak szerencsétlen fogalmazásnak tulajdonítottam. Mindettől függetlenül még mindig nem találtam magyarázatot arra, miként hallhatta ki a telefonbeszélgetésemet amit Big ügynökkel folytattam, de már igazából nem is érdekelt. Egy pökhendi kölyök aki azt hiszi mindent tud a világról mert a Discovery Channelt nézi. *-Persze, hogy is gondolhattam másra. *Biztosan az ügyvéd lakótársának a tévéjén látta. Az utcán szedi össze a pénzét, de ügyvéd lakótársa van, tévéjük és kábelcsatornák és maximálisan lenézi az embereket. Dühös voltam, és ez az érzés már messzire űzte az iménti pánikomat, de ez sem volt sokkal jobb. A düh nem jó tanácsadó, és ezt nem egy kínai közmondásból tudom, hanem saját tapasztalatból, mert az ember mindig a maga kárán tanul. Ezért nem is figyeltem arra mit mondok vagy kérdezek, csak a fejhez vágtam a sértett kétségeimet. Melyik ember ne kérdezett volna rá? Természetesen belenyúltam a csalánosba. Nekiálltam összeszedni a holmimat, nem vártam választ, főleg nem olyat amilyen lassan de biztosan elért a tudatomig. Már guggoltam, mert kényelmesebb volt így sok pici tablettát szedegetni mint egy Hamupipőke, és úgy rakosgattam a dobozába a korábban földön lévő tablettákat az asztalról, és reméltem, hogy nem ragadt rá semmilyen baci a porból. Fehérnek tűnt mind. Az egész amit Frederick mondott egyszerre volt hihetetlen és nagyszerű és én nem tudtam melyik érzésnek engedjek. Az, hogy őt bántották és meg akarták ölni, fájdalommal és sajnálattal töltött el, a haragom hirtelen múlt el, mintha nem is lett volna, a helyét együtt érzés vette át, ma már nem elsőként, persze Frederick úgy sem kér belőle. Halkan szólaltam meg, a hangomban ott volt minden érzésem, főleg a sajnálat amiért Fredericknek ilyesmit kellett átélnie és a bűnbánat amiért nem tudtam befogni a számat és feltéptem a sebeit. *-Sajnálom. És….*A kezem megtorpant ahogy próbáltam arra figyelni hogyan fogalmazzam meg a gondolataimat és a kérdéseimet. *-Hogyan….segített valaki? Láttál valamit közben?*Nem néztem rá, furcsa volt a kérdés még nekem is, pedig elhangzott. Ez őrültség. Racionális agyam elutasította mindazt amiről Frederick beszélt, a lelkem egy része azonban kétségbeesetten vágyott arra, hogy igaz legyen és minél többet megtudjak erről. *
- Néha hallani is ezt-azt. Furcsaságokat. Minden héten megtalálják a rák ellenszerét, vagy éppen egy százhatvan éves emberre bukkannak Nepálban, Kínában. Aztán jönnek akik, azt állítják a kormány kísérletet végzett rajtuk, és utána valaki meg arról tudósít, hogy egy helyi fickónak fantasztikus a hallása. És? Az ilyen híreket senki sem jegyzi meg, mert marhaságnak vélik. Elutasítják, mert lehetetlennek gondolják, és átverést szimatolnak. A legtöbb esetben az is, de százból egy talán igaz – a média tele van baromságokkal, olyannyira, hogy már az igazság is sokszor sületlenségnek érződik. Ráadásul nem is beszélve arról, hogy a média a legnagyobb titkokat egyébként sem közli a jónéppel, mert abból csak pánik kerekedne, ami káoszhoz vezet, és azt természetesen minden körülmények között el kell kerülni. Szép is lenne, ha bejelentenék a farkasok létezését, akkor a gyanakvás felőrölné a társadalmat, ami aztán polgárháborúvá, vagy éppen népirtássá fajulna. – Legalább belátod – Frederick pimasz, ám röpke vigyort villantott a lány felé, aztán újra komorabb képet vágott. Egyáltalán nem gondolta, hogy korlátolt lenne amiatt, mert nem hisz el minden badarságot, viszont nem is az volt a célja, hogy lecsendesítse nem-Bessie zakatoló gondolatait és sértett érzelmeit. A harag egyébként is sokkal jobb, mert könnyebben kiröppen a szájon olyasmi, amit az ember visszaszívna. Anguta pedig igazán szerette volna tudni, hogy mi a lány története, és így talán kap némi esélyt rá. De ha nem jön össze, akkor számtalan más lehetőséggel előállhat, hogy kiderítse miért ilyen fura a kapcsolata a „férjével”, és hogy vajon miért reagált pánikrohammal a beszélgetés kihallgatása kapcsán. Úgy tűnik a káromkodás hatásos eszköz volt, a lány haragja hurrikánként csapta képen, természetesen nem vigyorodott el, pedig legszívesebben azt tette volna. – Sért? Hah – hitetlenkedve elnevette magát, és csak a fejét rázta, aztán félrebillentett kobakkal hallgatta a további mondanivalóját. – Ehm… hát az UFÓ, az mozaikszó és nem faj, hanem a földönkívüliek repülő eszközeit hívják így… de mindegy, mert nem vagyok az. Teljesen átlagos srác vagyok kicsit jobb hallással, meg talán nem annyira egoista világnézettel, mint amilyennel a legtöbb ember rendelkezik. – nem-Bessie várhatja, hogy bocsánatot kér a sértés meg a csúnya beszéd miatt. Nem is igazán értette, hogy miért akad ki az ilyen beszéden, amikor nyilvánvalóan sokkal több gondja van annál, minthogy ezen pattogjon. Egy újabb rejtély a női lelkekkel kapcsolatban. A világ kifordul a sarkából, a véget jelző mutatók 11:59-en állnak és a legfőbb problémája, hogy ne káromkodjon senki a jelenlétében. Persze lehet, hogy a végzet még távolabb áll tőle, de a reakciójából ítélve elég nagy slamasztikában lehet. Talán… adót csalt. Caponét is azzal sikerült megfogni. Frederick a szarkasztikus megjegyzésre nem válaszolt, csak egyet hümmögött és kissé megvonta a vállait. A félig kitalált történet a halálról beindított valamit a lányban, haragja és sértettsége lazább tempóra kapcsolt, és együttérzésféle kúszott megint felfelé, nyilván egy nagy adag bizonytalan kétséggel, hogy aztán a dühöt teljesen felváltsa. Nem-Bessiet úgy látszik megérinti embertársai szenvedése, lehet sokan egyszerűen csak odavágták volna Fredericknek, hogy meg is érdemelte, de a lány, akit az imént vérig sértett, átlendült emberi gyarlóságán és lelkét kitárta egy személy felé, aki az elmúlt röpke percekben csupán fájdalmat okozott neki. Jó tulajdonság, vagy talán rossz a szánalom? Sebezhetővé teszi az embert a másik iránti aggodalom, sajnálat? Talán igen, de akkor nem probléma, ha nem akarják kihasználni, de Anguta éppen ezen mesterkedett, és egy csöppet sem szégyellte magát. Talán azért nem, mert úgy hitte a lány érdekében teszi. Ideje lesz a haragra építési tervét a sutba dobni. – Kö… köszi – Frederick lehajtotta a fejét, épp most jött rá, hogy túlságosan személyes dolgot mondott el, olyasmit, amit nem kellett volna senkivel megosztania, legalábbis nem olyasvalakivel, akit épp csak most ismert meg. Földet bámuló arcán némi fájdalom és bizonytalanság játszott, már nyoma sem volt a korábbi lendületnek és pökhendiségnek. A kérdésekre felemelte a fejét, hogy a guggoló lányra tekinthessen. Halkan szólalt meg. – Láttam. Erdőket, fákat, hegyeket, folyókat és völgyeket… de – arcára réveget kifejezés ült, aztán ajkai enyhe grimaszba fordultak. Idegesen megnyalta a száját, és tanácstalanul megvonta a vállait. – De… minden túlságosan távol volt… ezért neveztem el Távolnak a helyet. Viszont annyira igazi volt, annyira megfogható és mégis hihetetlenül szürreális, hogy… hogy nem tudom tényleg ott voltam-e, vagy csak az agyam szórakozott. De mindenesetre én hiszek benne, még ha egy haldokló elme végső mentsvára is volt csupán – tudta, hogy nem az, tudta, hogy létezik a hely, hiszen száz és egy évet töltött ott, de ezt már tényleg nehezen tudta volna kimagyarázni, így inkább nem fűzte ezzel tovább a történetet. – Ja, hát igen – Frederick halkan felkuncogott, aztán halvány mosollyal a képén tovább beszélt. - A segítség egy baseballütő volt, és egy nálam két évvel idősebb fogadott kölyök. A nevelőapám úgy tántorodott hátra, mint aki azzal a hírrel szembesült, hogy nyert a lottón. Nem fájdalmában, inkább meglepetésében, persze a fején jókora véres seb keletkezett, de jobban zavarta a tény, hogy valaki kezet mert emelni rá, mint maga a sérülés. Mondjuk ezt a részt már csak mesélték, mivel „feltámadásom” után néhány napig csak halványan érzékeltem a világot – régi szép emlékek, milyen remek, hogy az emberek a szörnyű múltat is képesek nosztalgiával végig élni.
*Bólintottam. Na igen, és pont az „ő” híre az az egy ami a százból igaz. Rá akartam hagyni az egészet de nem hagyta, mintha szándékosan provokálna és élvezné, hogy dühös vagyok. Szemtelen volt, talán mondhatom azt, hogy jobban mint a kamaszok általában, és ő már láthatóan kinőtt a kamaszkorból, bár még mindig fiatal volt, legalábbis hozzám képest, vagy nagyon jól tartja magát. Ha az utóbbi igaz, elkérem a genetikai receptjét, mert csak annak köszönhette. Én csupán a vörös hajamat szerettem az összes ilyen örökségem közül, és most még azt is el kellett rejtenem a festékréteg alá, amit szívből utáltam. Gyerekként persze nem szerettem vörös hajú lenni mert mindig csúfoltak, legtöbbször répafejnek, és az nagyon megingatja egy hercegnőnek vágyó kislány érzelmi életét és önbecsülését, de felnőtt fejjel…sőt! Már kamasz koromban, mikor a fiúk először figyeltek fel rám – természetesen nem a hajam miatt elsősorban – egészen másképp gondoltam. Megváltozott a belső értékrendem, nem különben a külső. Frederick tovább izzította a dühömet és még vigyorgott is hozzá. Vettem egy mély és hosszú lélegzetet, hogy visszaszorítsam magamba a negatív érzelmeket, de csak annyira sikerült, hogy nem szóltam egy szót sem. Magamban füstölögtem míg el nem kezdett kioktatni. Megint. Amilyen kedves és vicces volt az elején, mikor még csak szórakoztatni akart, most annyira átfordult bosszantóvá.* -Tudom mit jelent az UFÓ, de az emberek általában ezt a szót használják a földönkívüliekre is, mert rövidebb és egyszerűbb. *Már nem is érdekelt hogyan hallotta meg Big ügynök hangját és az sem, hogy hirtelen átlagos srácnak akarta magát mutatni, holott egyáltalán nem volt az. Nem tudom mi volt benne a különleges, de az volt. Fura, és már az is, hogy mindennek ellenére vonzott magához. A lelkem mélyén többet akartam tudni róla, kíváncsi voltam, szinte éheztem minden újabb információra ami vele kapcsolatos, de kissé beletenyerelt a terveimbe azzal, hogy provokált. Jelenleg azzal, hogy nem mondott semmit, vagyis hidegen hagyta az, hogy kifogásoltam az engem sértő szitkot. Mintha meg sem említettem volna, úgy engedte el a füle mellett mint egy könnyű szellőt és még búcsút sem intett. Naná, hogy ezek után mindent kétségbe vontam amiről beszélt és naná, hogy megint belenyúltam valamibe amibe nem kellett volna. Ám a sajnálat és az együttérzés mellett ott volt a korábbi kíváncsiságom is. Nem csak az egész történet érdekelt hanem maga Frederick is, és az a Távol amiről beszélt. Amit látott, amit érzett, pedig a lényem egy része hevesen tiltakozott ellene. Megenyhültem, nyoma sem volt a haragomnak és a sértettségemnek, minden rossz tulajdonságot annak tulajdonítottam, hogy Frederick sok olyan dolgot élt át amit nem kellett volna egy gyereknek. Nem volt aki helyes útra terelje, aki gondoskodjon róla, aki mellette legyen a szükség óráiban. Egyedül volt és csak magára számíthatott. Nem akart róla beszélni, ez tisztán látszott az arcán és bizonytalan hangján. Gondoltam, hogy nehéz, mindent újra felidézni és majdnem hogy átélni, de kíváncsi voltam, egyre jobban mindenre amit csak mondhatott. Nem mintha ez meggyógyított volna, nem söpörhette el a pánikbetegségemet, hiszen magát az okot nem szüntethette meg. A halál végül így is úgy is elér és magával ragad és egyszer végleges lesz, és nem térhetek vissza. Akkor pedig újra feláll a képlet ami rettegéssel tölt el. Ám volt valami Frederick történetében ami mindennek ellenére segíthetett. Elég halvány és gyenge remény volt, de remény. Arra gondoltam – bár nem határozottan nem akartam kipróbálni a halálos kísérletet – hogy ha egyszer átéli az ember, ha egyszer ott van és visszatér, másképp látja a világot és önmagát, hogy talán…nagyon talán, elhalványítja vagy eltörli a haláltól való félelmet. Persze az is lehetséges, ahogy Frederick mondta, ez csupán egy mentsvár, amiben az ember hisz, hogy másra ne gondoljon. *-Távol. Elég fura nevet adtál annak a valaminek.*Noha ez úgy hangozhatott mintha én is hinnék benne, azért több kellett, hogy így is legyen. Eddigre minden a táskámban volt, de nem álltam fel. Az ölembe tettem a táskámat, rátámaszkodtam, mintha egy fotelban ülnék és előrehajolva figyelnék a beszélgetőpartneremre.* -Biztosan van rá racionális magyarázat. Nem kórházban voltál, tehát nem tudhatod, hogy tényleg a klinikai halál állapotába kerültél vagy sem. Talán csak tényleg az agyad dolgozott aktívabban a testednél. Talán csak régen látott emlékek merültek fel benned. Az álom is hasonlóképpen működik. Alvás közben az agy az emlékeket átmenti a rövidtávú memóriából a hosszú távú memóriába. *Nem akartam elvenni tőle mindennek a lehetőségét, de nem is akartam úgy tenni mint aki hisz ebben. Nem hittem igazán, racionálisan gondolkodtam, nekem a bizonyíték számított, az amit meg tudok fogni, amit érzek minden érzékemmel. Az álom megfoghatatlan, ahogy a képzeletünkbe ivódott emlékek is. Nem ujjongtam és mosolyogtam attól, hogy végül valaki segített neki, ami vele történt azt ez a tény nem mosta el. *-Szerencséd, hogy ilyen barátod volt. Más talán megijed és inkább elszalad. Örülök, hogy nem lett nagyobb bajod…vagyis, hogy túlélted.*Most álltam fel, és hátrébb léptem, hogy össze tudja csukni újra az asztalt. Ideje volt hazamennem, az én életem más volt mint Frederické, de épp annyira korlátozott. Szerettem volna erről még beszélni vele, ez…bár nem nagyon hittem benne, érdekelt. Ám az eléggé idétlenül venné ki magát ha találkozót kérnék tőle, de biztosan keresni fogom ezek után az utcán, minden pillantásommal. *-Menjünk jó? Haza kell mennem. *Sem harag, sem jó kedv nem színezte a lelkemet, sötét kulimász vett körül és állandósult az érzés. Biztosan nem alszom ma éjszaka és biztosan az őrületbe kergetem majd Big ügynököt, mert nem szakadok le erről a témáról. Tudnom kell, ő mit gondol erről.*
- Mármint azok, akiknek lövésük sincs mit jelent valójában – Frederick megvonta a vállát, arcán pimasz és leginkább lenéző vigyor terült szét. – Ez olyan, mintha a repülőt lónak hívnád, csak mert egyszerűbb kimondani – természetesen sokan vannak, akik tényleg csak a rövidítés kedvéért használják a szót… mondjuk százból egy ember, a többi, aki használja meg teljesen fogalmatlan a témával kapcsolatban, és azt hiszik az UFO, az valóban földönkívülit jelent, netán marslakót. Természetesen a gyerekek előszeretettel használják addig, amíg valaki meg nem magyarázza nekik, hogy mi a különbség, de utána igyekszenek kerülni a három betűs szót, és inkább a hosszabb verziót használják, mivel a gyerekek nem hülyék, és egyáltalán nem is akarnak annak látszani senki előtt. Ideje volt végül visszakozni, és nem hergelni a harcias oroszlánt, hanem más stratégiát bevetni, és mivel nem-Bessie reménytelenül együtt érző, így már készen is állt egy újabb terv, amivel közelebb kerülhet az igazsághoz. Ez azonban egy olyan út, ami hosszadalmasabb, és a bizalomra épít, vagy a szánalomra, de előbb-utóbb célt érhet vele. A sajnálat mellett érdeklődést is érzett, de hogy azt éppen a története váltotta ki belőle, vagy valami más, azt Anguta nem tudhatta, de betudta a Távol csodájának. Elvégre kit ne érdekelne a túlvilág egy lehetséges koncepciója, ami nem végtelen szenvedésről és kínról szól? - Ja, meglehet – arcán bátortalan mosoly jelent meg. – De illik hozzá, mert minden távol volt. A föld is, ahogy a hegyek és a fák is, és semmit nem érhettem el, mert nem tudtam közelebb menni hozzájuk, szóval csak így néztem a tájat… távolról – halkan és röviden felnevetett, aztán párszor aprókat ingatott a fején. – Kész agyrém mi? – mosolya szélesedett, és tekintetébe némi szégyenérzet vegyült. Nem-Bessie elég kedves, talán nem kellett volna az imént olyan csúnyán bánnia vele. Anguta legalábbis ezt akarta közölni mimikájának játékával, de csak a lányon múlt, hogy miként értelmezi a látottakat. Egyébiránt a Távolnak nem Anguta adta a nevet, hanem a törzs, amelyikből származott, és először az anyjától hallotta, de ezt elég nehezen tudta volna a történetbe beleszőni, mivel egyáltalán nem tűnt őslakosnak, ráadásul azt kamuzta, hogy nevelőszülőknél nőtt fel, ami elég rendesen feltételezi azt, hogy az anyjával nem sokat érintkezett. És persze nem is akarta már tovább bonyolítani a dolgokat. Időközben a lány összepakolta a cókmókját, és újra a női táska feneketlen űrjébe került az eddig szanaszét heverő holmi. Anguta egy kósza gondolat erejéig elkalandozva azon merengett, vajon nem-e azért kezdték el az asszonyokat a tizenegyedik századi Európában módszeresen boszorkánynak kikiáltani, mert nem hittek abban, hogy a táskájukba ennyi minden belefér. Meglehet, bár elég valószínűtlen… mondjuk az is, hogy koholt vádak alapján több ezer embert máglyán elégethettek, és mégis megtörtént. – Hm… ilyen nehéz hinned olyasmiben, amit nem tartasz lehetségesnek? – hangja nem volt vádló, inkább csak érdeklődően letört és szomorkás. Összeráncolt homlokkal nézte a lányt, aztán levette tekintetét róla. – Hát hallod, ennek én is roppant mód örülök – fülig érő vigyorral válaszolt, még egy kicsit kuncogott is hozzá. – És igen, mázlim volt, hogy Jason meghallotta a zajt, és megnézte mi történik. Máskülönben csak a Távolból láthatnám ezt a csodás világot – Jason… az őrző, aki feláldozta magát, az őrző, aki húsz éves létére olyan döntést volt képes meghozni, amit még az életük derekán lévők is csak félve tesznek meg. A halált választotta, hogy egy alapító élhessen, és ezért Anguta örökké hálás lesz neki. A fiát is őmiatta nevezte el Jasonnak, saját kedvenc álneve is Jason volt, mert így talán nem felejti el soha az áldozatot, amit érte hozott. Kiszabadította a Távolból, ahogy az iménti történetben is tette, csak egy kicsit másképp, kicsit átformálva. Egyszer talán, a távoli jövőben, ha nem-Bessie dédmama korba ér, talán meglátogatja szellemként a Távolból, és elmeséli neki az egész életét. Halottként úgysem lesz sok dolga odaát. A lány összeszedte a holmiját, szabadon hagyva így az asztalt, amit Frederick rutinos mozdulatokkal összecsukott, aztán a hóna alá kapott. – Oké. Már nincs olyan messze – hát eddig sem volt túlságosan távol, de sikeresen elcsevegték, meg elpánikolták az időt.
*Nekem azért több fogalmam van arról mit is jelent az UFO, mégis így nevezem a földönkívülieket, mert rövidebb és egyszerűbb. A lenéző vigyorra elhúztam a számat, nem fogok most emiatt belekötni vagy mentegetőzni, legyen jó napja. *-A repülőnek és a lónak nincs köze egymáshoz azon kívül, hogy mindkettő az embert viszi A pontból B pontba, többek között. Az UFO-nak viszont elég sok köze van a földönkívüliekhez. De hagyjuk. *Úgy sem tudom meggyőzni és nem is fontos, hogy mit gondol rólam ezzel kapcsolatban. Ez a téma különben is sokkal fontosabb dolog miatt került szóba, mégpedig a hallásával. Nem az volt a gondom hogyan hallhatta meg Big ügynök hangját, sokkal inkább az, hogy meghallotta és már nem tudom fenntartani a mesémet, nem úgy ahogy eredetileg kellett volna. Persze neki minden bizonnyal gyanús az egész, az idegesen kiabáló féltékeny férj akinek szabályai vannak felém. Lehetnék mondjuk családi erőszak, lelki terror áldozata is, de kétlem, hogy akár egyetlen vonásomban is hasonlítok rájuk, nem mellesleg akkor ki sem tehetném a lábamat az utcára. Azért érdemes lenne megmaradni ezen a vonalon, amennyiben megint rákérdez. Észrevettem de félretettem egy kicsit azt az érzést, miszerint Frederick kicsit változtatott a modorán. Megkönnyebbülve vettem tudomásul, hogy már nem faggat, és jobban rá tudtam hangolódni az ő problémájára aminek közvetve az enyémhez is köze volt. Egyre inkább hasonlított az álmokhoz, azokhoz amiket én is álmodtam korábban. Olyasmi mint a lidércnyomás, amikor álmomban tudom, hogy alszom és álmodom, de fel akarok ébredni mert rossz, de képtelen vagyok rá. Úgy érzem megmozdulok, de mégsem, és nem jutok sehova. Mintha bilincsben lennék, láthatatlan bilincsben ami fogva tart, és rettegést érzek ami ráül a lelkemre. Akkor is minden elérhetetlen mint Frederick….Távoljában.* -Az, kész agyrém. *Ráhagytam, nem akartam kétségbe vonni, noha hittem is meg nem is. Azt nem gondoltam, hogy hazudik, inkább csak azt, hogy magának is félremagyarázza, mert úgy jobban el lehet fogadni. Talán csak elveszítette az eszméletét, és abban az állapotában merültek fel a hagymázas emlékek távoli tájakról, amit valahol már látott. Mindenesetre az igaz volt ami ehhez az állapothoz vezette és azért sajnáltam és együtt éreztem vele. Egyetlen gyereknek sem szabadna ilyesmit átélnie, ami azt illeti felnőttnek sem, de gyereknek végképp. Ártatlanok és védekezésre képtelenek, s noha nem engem bántott az a valaki és nem is fűzött Frederickhez semmilyen rokoni vagy érzelmi szál, egy kicsit dühös lettem arra aki ezt művelte vele. *-Igen, elég nehéz, mert nem tudom elképzelni, megfogni, érezni. Szeretném elhinni, de…azt hiszem eléggé racionális gondolkodású vagyok. Persze ha átélném, akkor nem kételkednék, de nem szeretném átélni.*Ezen a csöpp ellentmondáson elmosolyodtam, íme az ördögi kör ami nem hagyja, hogy az ember lánya olyasmiben higgyen amiben meggyőzhető. A megmentőjének immár neve is volt s bár arcot nem tudtam társítani hozzá, valóságosabb lett. A történet azonban így még nem volt kerek.* -Ugye Jasonnak nem esett baja? Mi történt a nevelőapáddal? Remélem jó hosszú időre bezárták.*Az olyan embert aki gyerekeket bánt, egész életére bezárnám. Mint ahogy a halál utáni életben, az ilyen beteg elméjű emberek megjavulásában sem hittem. Ahogy a gyilkosokéban sem. Az a tehetetlen düh amit az ilyen és hasonló hírek közben éreztem egy pillanatra fellobbant bennem, de e mellett ott volt Frederick aki élt és virult és ez legalább egy kicsit enyhítette a haragos érzelmeimet. Azt viszont nem, amit majd akkor érzek ha hazaértem és szembe kell állnom Big ügynökkel, aki volt olyan botor – ezt fogja mondani magáról – és elengedett egyedül, mert meg tudtam győzni, hogy némi női holmi vásárlásakor nem történhet velem semmi. Persze az eltévedésbe még nem halt bele senki, de bármire gondolhatott mert elmaradtam és nem jelentkeztem. Fel kellett volna hívnom, körülbelül egy órával ezelőtt. *-Mennyire nincs messze? Végig a közelben voltam és nem tudtam? *Frederick szavaiból ezt vettem ki, és tudtam, hogy az életben nem mosom le magamról a „szőkeséget”. Erre is csak én vagyok képes, de mentségemre legyen mondva, nem jártam még be az egész várost, valójában csak két útvonalam volt eddig és mivel nem egyedül mentem, nem is figyeltem. Frederick összecsukta a női holmi mentő asztalt és elindultunk végre. Lehet, hogy az egész út nem tartott volna öt percig sem ha nem jön rám a roham és nem állok le beszélgetni senkivel sem. Na igen, az egyik szabály. Idegenekkel nem beszélgetünk. Mint az óvodában. A megoldás azonban adta magát, a rohammal fogom magyarázni az elmaradásomat, amit a telefonba azért nem említettem, mert nem akartam, hogy a közelemben lévők hallják. Ez szép kifogás, máris fel van építve, ebbe kössön bele Big ügynök. *-Mindig ezen a helyen szoktál bűvészkedni vagy mindig más helyszínt választasz? Csak, gondoltam megnézlek máskor is.*A házi kosztot nem erőltetem, esetleg ha rákérdez, rábólintok, de jobb lenne ha „véletlenül” találkoznánk. *
- Hagyjuk? Miért is? Kezdesz rájönni, hogy tévedtél? – némileg összeszűkített szemmel figyelte a lányt, és a diadal kapujában érezte magát. Ha valaki fel akar hagyni a vitával, az azt jelenti, hogy kezdi belátni a másik igazát. Természetesen Fredericknek volt igaza, mivel az „azonosítatlan repülő tárgy” akármi lehet, például egy orosz időjárás ballon is, és nem kell feltétlen földönkívüliekre gondolni egyből. Ezért téves az UFO elnevezés az amúgy teljesen… idétlen képzetekre, amelyek szerint az idegenek meglátogatták a bolygót. Ugyan minek jönnének ide? Napozni? Ha létezik is értelmes faj az emberen – huh értelmes ja, persze – és a Földön kívül, elég valószínűtlen, hogy ellátogattak volna erre a bolygóra, csak azért, hogy néhány megfigyelést végezzenek titokban. Frederick a lányra mosolyodott, amikor az megerősítette az agyrémes elképzelését, pedig még nem is látta. Valószínűleg felfokozottan agyrémnek gondolná, ha netán bepillantást nyerne a Távol csodásan létező és természetesen minden logikának ellentmondó dimenziójába. Némi düh lángolt fel a lányból, bár hogy kinek volt épp címezve, azt Anguta csak sejteni tudta, de természetesen sokkal elenyészőbb harag dúlt most a lányban, mint korábban, amikor Frederick nagyképűen pimasz modorára volt pipa. – Nyilvánvaló – a fiú teljesen egyetértett vele, elvégre ő sem szeretné átélni, és mégis közeledik a végső óra, amikor a Távolba kényszerül. Legalábbis remélte, hogy oda fog jutni, és nem valami más, szörnyűbb helyre. Tartaros még úgy elmenne, de a poklot nem kívánta, és ki tudhatná, hogy vajon mi vár az örökélettel megáldott lényekre, akik végül sorsukat beteljesítve elhaláloznak, hogy többé soha ne szívjanak be a tüdejükbe élettel teli, friss levegőt? Rejtély, és ezt csak akkor fogja megtudni, amikor a fia után ő is belép a halál birodalmába. – De hinni mindig olyan dolgokban kell, amiket nem látunk és nem érzünk, amiket épp ésszel fel nem foghatunk, mint például az univerzum végtelenségét és egyben végességét, vagy éppen a túlvilágot. Ha tudod, hogy létezik, akkor már amúgy sem hihetsz benne, mert a hited tudássá változik – természetesen ez van Angutával is. Nem kell hinnie a Távolban, hiszen tisztában van a létezésével, ellenben Fredericknek szüksége van a hitre, mert az ő tudása bizonytalan és képlékeny. Isten nagy biznisze, hogy soha nem jelenik meg a halandók előtt, így a hit a mindenhatóban fennmarad, máskülönben tudománnyá válna, és az éltető mannát, amit a hit ad neki, nem tudná bezsebelni. Hm… talán nem a Black and White játékból kellene leszűrnie az élet nagy kérdéseit, mert esetleg tévútra lép. Sebaj. Legalább nem mondta ki hangosan az elméletét, és nem-Bessie így talán nem nézi még idiótábbnak a kelleténél. Frederick a lányra tekintett, csöndben hallgatta a kérdését, utána elnéző mosollyal jutalmazva kisvártatva halkan megszólalt. – Óh… nem-Bessie… mily csodás a gyermeki ártatlanságod, de a tündérmeséket nem a nevelőházak szoktak inspirálni. A gyámügy Jasont javítóintézetbe zárta, mert a nevelőapának hittek, a nevelőanya pártolta a férjét… természetesen. Én még további három évet töltöttem ott, amikor úgy döntöttem, hogy lelépek. Ekkor voltam tizenhárom és háromnegyed éves. Életem legjobb döntése volt… azt hiszem – halványan elkalandozó és kissé bárgyú mosollyal fejezte be mondandóját, de úgy érezte a régi – nem létező - emlékek ellepik tudatát és képtelen volt gátat szabni folyásuknak, ahogy egy reprezentatív könnycsepp is kicsordult – természetesen tökre véletlen – bal szemének könnycsatornájából. - Nagyjából másfél kilométer – Frederick megvonta a vállát. – Negyed óra alatt otthon lehetsz – vagy nem otthon, hanem egy buszmegállóban, ami aztán elviszi egy lakótelepre? Nem valami ilyesmi sztorit közölt vele? Mindegy, a lány majd kijavítja, ha szükségét érzi. Bár amennyit kamuzott ma, lehet, hogy teljesen belezavarodott és elengedi a füle mellett. - Ez eléggé változó, de ezt a helyet szeretem, és a legtöbbször itt vagyok – ez kivételesen tényleg igaz volt, mivel itt a falka befolyás csekélyke és nem kell attól tartania, hogy lebukik az illegális pénzkereséssel, amiből nem tejel az alfának. Már, nem mintha az a 10-15 dollár annyira kéne neki, de hát ez a szabály, ami alól nem bújhat ki senki… kivéve egy meggondolatlan fiatal farkast, aki történetesen sokat nem kockáztat, mivel alapító is egyben. – Ha kicsit kapkodjuk a lábunkat, akkor tíz perc alatt is odaérhetünk – legalábbis az utcába, aztán onnan meg már úgysem lehet sok. Frederick a hóna alatt tartva az asztalt hallgatagon megindult a 19. utca felé, és nem kezdeményezett beszélgetést, de ha a lány felhoz valami témát, akkor nem zárkózik el a csevegés elől.
*Bosszantóan szemtelen és nagyképű. Mintha minden tudás az övé lenne a világon, talán csak ennek tudható be az a végtelen bölcsesség ami a szemeiben tükröződik. Eddig értetlenkedtem emiatt, de most már úgy vélem, tudom az okát. *-Igen, tévedtem. *Megadtam magam, mert úgy éreztem teljesen értelmetlen a vita, úgy sem tudom meggyőzni a magam igazáról, nem is tartottam fontosnak. Egy ponton túl érdektelen, nem okoz semmilyen hátrányt ha nem egyezik a véleményünk néhány dologban, különbözőek vagyunk, ez természetes. Másképp látjuk a világot, hiszen más körülmények között nőttünk fel, ő ráadásul még nem egészen, noha én is közelebb vagyok a születésemhez mint a halálomhoz, legalábbis ezt reméltem. Nagyon sok tervem volt a jövőre nézve és szerettem volna mindet, vagy nagy részét megvalósítani, a halál mint olyan nem volt opció. Az UFO-k pedig jó helyen vannak ott ahol vannak, ha egyáltalán léteznek, bár bennük inkább hittem mint a halál utáni életben vagy bármilyen létezésben, elérhetőbb volt. Gondolataim egy részét fogalmazta meg, némi közhelynek látszó bölcsességgel.* -Na igen, látom a csillagokat az égen, tehát tudom, hogy léteznek, de nem látom a feltételezhető lényeket, ám én hiszek bennük, hogy léteznek, de nem hiszek a túlvilágban. A halál végleges és bár keringenek olyan tézisek, hogy a testből kilépő lélek megmarad mert van súlya, és tovább áll, erre nincs racionális magyarázat, addig pedig nem hiszek benne, bármennyire is szeretnék, vagy kényelmes lenne a számomra. *Marad hát az elmúlás miatti pánik, várva a földönkívüliek megérkezését. Mókás. Ha ez ilyen egyszerű lenne, de nem az. Lehet, hogy Frederick számára furcsán gondolkodom, de nekem egyértelmű. Persze nem gondolom azt, hogy amit nem látok az nincs is, nem hiszek de meggyőzhető vagyok kézzel fogható formában. Ha tudná, hogy az igaz szerelemben annak ellenére hiszek, hogy még nem tapasztaltam meg, minden bizonnyal a szememre vetné, de túl sok romantikus filmet néztem már meg, hogy a vágyam átforduljon hitté. Női dolog. Biztosan agybajt kapna, nem is hozom szóba mint hihető fogalmat. Annál sokkal árnyékosabb oldalra tévedtünk az ő történetével és igen, ebben is képes vagyok jobbat látni mint ami a valóság és a hit megint terítékre kerül. Naiv vagyok, mert hiszem, hogy a jó győz és a gonosz meglakol, de csak a mesékben van így, mégis muszáj hinnem, mert az én életem is ezen a hiten táncol. Megütközöm az újabb hitványságon, a részvét és a szégyen amiért mást gondoltam, kiül az arcomra, a kicsorduló könnycsepp pedig a szavamat veszi. Nehezen nyelem le a gombócot ami a torkomba gyűlt, és érzem az ismerős szúró fájdalmat a szememben, ami a könnycseppek hirtelen felszaporodását jelenti, de csupán a szemeimet nagyítják fel, akár egy lencse, elég egy mély lélegzet, hogy visszatartsam. *-Értem. Kegyetlen igazságtalanság.*Ha benne lettem volna minden bizonnyal beleverek annak a nevelőapának az arcába, és jól megrázom azt aki nem Fredericknek és Jasonnak hitt, aki az ő hátrányukra hozta meg a döntését. A gyerekek általában hazudnak és felnagyítják a történteket, hogy mentsék magukat, de tudni kell, hogy mikor, érezni, átlátni rajta, mert ilyesmiben azért nem szoktak….pláne ha látható nyoma van. Nem is értem mit gondolt az a gyámügyes, hogy Frederick a falba verte a fejét és azért vérzett s veszítette el az eszméletét, vagy ha igaz, akkor azért került a klinikai halál állapotába, mert nekiment az ajtónak? Milyen begyepesedett, hülye, idióta alak ül az íróasztal mögött? Ráborítottam volna a bútort, úgy betemette volna mint a hó Alaszkát. *-Negyed óra. Az tényleg nem sok.*Ezen a gyámügyes dolgon még el fogok füstölögni magamban egy kicsit, míg haza nem érek. Jól feltüzel a Big ügynökkel való fejmosásos beszélgetésemre, és most már valódi küldetésnek érzem, hogy segítsek Fredericknek, noha láthatóan jól elboldogul az Élet rögös útjain. Bólintok, tudomásul véve, hogy gyakran ezen a helyen található meg, így már csak annyi kell egy újabb találkozáshoz, hogy erre kerüljek ha a városban vagyok. Persze megint nem jegyzem meg az utat, mert a gondolataimba merülök és csak halkan hümmögök a séta idejének leredukálására. Ettől függetlenül meggyorsítom a lépteimet, mert nem szeretnék újabb ordítós telefont, amit a srác kihallgathat, én meg agyalhatok azon, hogy megint hogyan sikerült neki. Csak akkor szólok megint amikor meglátom az ismerős buszmegállót ami a városból hozott volna el idáig, ha nem jön rám a sétálhatnék. Onnan már csak egy kis séta a lakóparkig vezető utcán. *-Innen már hazatalálok, köszönöm. Tényleg csak pár perc. Remélem még találkozunk. Örülnék neki.
Frederick a győzelemre széles vigyorral válaszolt, de nem fűzte tovább a diadalt felesleges szócsépléssel. Amúgy is dicséretes, ha valaki belátja, hogy tévedett, még ha nem-Bessie inkább csak ráhagyta a dolgot. Sebaj, győztesen került ki a csörtéből és ez neki bőven elég. - Jó, hát ezt mondtam. Ha tudod, akkor már minek kellene hinni benne? – kérdő tekintettel megvonta a vállát. Nem akart gyermeteg hasonlatokkal élni, de az ágy alatti szörnyben való hit egészen addig tart ki, amíg a kölyök rá nem jön, hogy a valóságban nincsenek is szörnyek. A hit tudássá változik és már nem is fél tőle. Persze megjegyzendő, hogy szörnyek természetesen vannak azon farkasok személyében, akik nem átallnak emberek életére törni, de mivel a gyerekekkel bármit el lehet hitetni, így azt is, hogy szörnyek valójában nem léteznek. A történet elég jóra sikerült. Talán túl jóra is. Anguta remélte, hogy nem-Bessie nem kezd el sírva fakadni, mert akkor kénytelen lenne ő is sírni, elvégre ez vele történt meg, és milyen blamázs lenne már, ha egy kívülálló jobban szenvedne a múlttól, mint saját maga? Szerencsére azonban erre nem került sor, bár eléggé elkámpicsorodott a lány, azért a mécses nem tört darabokra, így nem kellett Angutának sem eljátszania a múlt démonaival küzdő áldozatot. – Hát az – bólintott rá szomorú tekintettel. – De mindegy, már régen volt. Én már továbbléptem – meg le is lépett a képzeletbeli nevelőszülőktől. Igazán kíváncsivá vált, hogy vajon mit szólna nem-Bessie, ha bejelentené, hogy az egészet csak kitalálta. A fejéhez vágna valamit? Talán igen, de nem lenne túlságosan jó taktikai húzás, elvégre ki akarja deríteni, hogy mi lehet a háttérben, és ehhez talán célszerű, ha megmaradnak jó viszonyban. - Jaja. Hamar odaérünk – és így is lett. Frederick próbált úgy lépkedni, hogy ne hagyja le nagyon a lányt, közben azon morfondírozott, hogy vajon mikor látogassa meg az otthonában. Talán pár nap múlva, vagy inkább várni kellene néhány hetet? - Én is örülnék neki és… ne haragudj, amiért kicsit… hát – szabad kezével megvakargatta a fejét – nyers voltam. Néha rám jön – de természetesen ez betudható a hányattatott gyerekkornak, meg a brutális nevelőapa utóhatásának. Kezét a lány felé nyújtotta, és ha nem-Bessie megragadta, akkor kezet ráztak, majd Frederick intett, ahogy megfordult, és megindult arra, emerről jöttek. Néhány méter után, amikor a lány már nem láthatta az épületek miatt, telefonját előhalászva taxit hívott, és a három perc múlva kiérkező jármű már robogott is vígan hazafelé vele. Henryék házánál kivette a cuccait, két perc maradásra bírta a sofőrt, aztán berobogva lepakolt, átöltözött és nemsokára újra a taxiban találta magát, amivel visszavitette magát a kiindulási pontra. Nem-Bessie szaga még érződött, és bár keveredett minden mással, jól követhető maradt. Valószínűleg már otthon van, de Anguta úgy vélte, nem lesz probléma a megtalálásával. Fizetett a taxisnak, barátságosan elköszönt tőle, aztán megindult a lány illatának nyomában. Egy pillanatra megtorpant, lehajolt, hogy bekösse a cipőfűzőjét, közben a másodperc tört része alatt alakot váltott. Sportos, valamivel testesebb ember képét vette fel, aki ugyan nem volt farkas, de ez most nem is számított igazán. A közelben egyetlen fajtabelit sem érzett, így a hirtelen beállt energiaváltozás senkinek sem fog feltűnni. Amikor felállt, egy komor tekintetű, negyvenes férfi nézett végig az utcán. Jégkék szemei metszőn pásztázták a környéket, hosszúkás arcán ápolt szakáll virított. Megjelenéséhez tökéletesen illett az elegáns bársonynadrág, és a felső, ami egyébként Fredericknek igencsak bő volt, de új alakján kiválóan mutatott. Könnyed léptekkel indult meg a lány illatának irányába, hogy aztán néhány perc múlva elhaladjon egy ház mellett, ahová a szagminta vitte. Nem-Bessie lakása megvan, már csak a titokzatos „férjet” kell megpillantania, de végül rájött, hogy egyszerűbb más megoldást találni. Éjszaka visszajön, amikor már mindketten alszanak. A zárat könnyedén ki tudja piszkálni, remélhetőleg riasztó nem lesz, de majd meglátja. Legfeljebb majd rohan egy jót az éjszakában. Halvány mosollyal a képén hagyta el a tizenkilencedik utcát, és hamarosan megpillantja a kórházat is, ahonnét néhány ampulla altatót fog csórni.
*Frederick vigyorgott, a szája majd` körbeérte a fejét, csak a fülei állták útját. Jól van, sikerült jó napot szerezni neki, hadd fürödjön a sikerben. Nekem nem volt annyira fontos, ráadásul a téma sem volt annyira érdekfeszítő, legalábbis ebben a tekintetben. Számomra nagyobb súllyal bírt, hogy életben maradjak és ne csak Ramos tárgyalásáig, hanem mondjuk úgy legalább hatvan évvel tovább. Többet is szerettem volna de tekintve az átlagéletkort, szerényebbnek kellett lennem. Egyébként mire –ha- elérem azt a kort, valószínűleg annyi nyavalyám lesz, hogy pánik ide, pánik oda, kívánni fogom a halált. Sokaktól hallottam már ezt a verziót, ez is olyan dolog volt amiről eddig Frederickkel beszéltünk, el akartam hinni, de nem hittem benne, mert tudtam, hogy nem igaz. Csak remény lehet ami megkönnyíti az utolsó utat. A srác ahhoz képest, hogy nevelőotthonban élt, elég éles eszű volt, bár ezt a fajta tudást nem tanítják, de a szókincse is bámulatos. Egyre több minden jutott eszembe ezzel kapcsolatban, és egyre jobban csodálkoztam rajta. Volt benne valami furán különleges azon kívül, hogy a kora ellenére vonzott magához. Jóképű volt, olyan arcberendezéssel ami évek múltán is pont így fog kinézni, nőként maximálisan irigyeltem, de nem a kölykös férfiassága volt az ami magához húzott, hanem a belső, a lélek, az a megfoghatatlan valami amit úgy hívnak; kisugárzás. Úgy csavarta a szavakat mint egy pökhendi, egoista kritikus, de neki még jól is állt, csak engem bosszantott kissé, hogy nem vergődöm vele zöld ágra. Biztosan nem a vele történt tragikus esemény verte a fejébe az ebben a korban szokatlan bölcsességet, de kétségtelenül nagy nyomot hagyott benne, ahogy bennem is. Frederickkel úgy voltam, hogy egyik pillanatban képen törlöm, a másikban pedig inkább átölelem az elveszített anyja helyett is, a hangulat így hullámzott kettőnk között, attól függően éppen miről beszéltünk. Még sosem találkoztam ennyire ellentmondásos személyiséggel. Egy kicsit a nagybátyámra emlékeztetett, aki kénytelen volt néha váltani, mert nem mindenhol tolerálták a szexuális beállítottságát, de egész jól játszotta a hősszerelmest, a flörtölő agglegényt noha otthon várta Robert az ő igazi szereleme és társa. Csodáltam Edward bácsit a kitartásáért és amiért képes elviselni az emberi szűklátókörűséget, ahogy Robertet is mikor egy-egy összejövetelen alkalmazkodnia kellett. Frederick felől is valami ilyesmit éreztem, de nem volt olyan erős, hogy színjáték gyanújára adjon okot. *Örülök, hogy sikerült, nem mindenkinek megy ez. *Sokan beleőrülnek, vagy teljesen lecsúsznak a társadalom peremére, vagy még lejjebb ha egyáltalán van annál mélyebb szakadék, onnan pedig már nagyon nehéz visszamászni, külső segítség nélkül nem is megy. Tudom, tapasztaltam, szerencsére nem a saját bőrömön, de elég hajléktalant ismertem meg a legváltozatosabb történetekkel. *-Remek.*Helyeseltem a srác megerősítésére, nem mintha nagyon vágytam volna haza, hogy szembe álljak Big ügynökkel, de muszáj volt, hogy ne rontsam tovább a helyzetet. A fura, hullámvasútra hajazó találkozásunk pillanatain merengtem az út hátralévő részében, és mikor megérkeztünk az ismerős utcába, meglepve konstatáltam, hogy valóban csak néhány perc volt. *-Nem haragszom, a korral jár.*Szélesen elmosolyodtam, nem bírtam kihagyni ezt az adogatást. Nem szoktam sokáig haragot tartani, de most még csak nem is haragudtam igazán a srácra, nem volt miért, egyébként nem voltam olyan öreg, hogy ne emlékezzek a saját kamaszkoromra. Gyakran az ember szája sokkal előrébb jár mint az esze, kinőhető és értékeltem, hogy képes bocsánatot kérni, ez is olyan dolog amit nem mindenki tanul meg, vagy nem alkalmazza mert úgy gondolja megalázkodás. Pedig épp ellenkezőleg, beismerni a hibáinkat és bocsánatot kérni egyenlő az őszinte barátság értékével. A felém nyújtott kézre sandítottam és elfogadtam, könnyedén, épp csak jelzésértékűen megráztam. *-Köszönöm a segítséget, további szép napot!*Elfordultam és vettem egy mély levegőt amivel úgy hittem felvérteztem magam az előttem álló vitára, fejmosásra és a Big ügynöktől ezek után várható nevetséges szobafogság ellen való védekezésre. Besétáltam a lakóparkba, útközben már a kulcsomat kerestem, tudva, hogy teljesen felesleges mert úgyis előttem fog kinyílni az ajtó, vagy…..és igen, a házhoz érve a „vagy” került az első helyre, mert Big ügynök már ott állt lent a kapuban, karba font kezekkel, apai szigorra emlékeztető szikrákkal a szemeiben. A legjobb védekezés a támadás, így mielőtt még megszólalhatott volna, belekezdtem.* -Meg tudom magyarázni és nem az apám, hogy számon kérjen, mellesleg én sem vagyok tizenhat éves. Egyébként nem tudtam felhívni, megint bepánikoltam, szóval némi idő azzal ment el, hogy verejtékben fürödtem és kapkodtam a levegőt, maga meg nem volt ott, hogy arcon csapjon.*Mindezt egy szuszra mondtam el, határozottan, hogy közbe sem tudott vágni, de úgy vettem észre nem is akart. Ja, ma hagyja magát szórakoztatni, csak a végén csap le. Emelt fővel sétáltam el mellette, a szívem majd` kiugrott a helyéből, képes volt egyetlen pillantásával előásni belőlem a rettegő kamaszt. *-Roppantmód örülök, hogy épségben visszatért, gondolva a karrieremre, a kezdődő infarktusomra és az ősz hajszálaimra. -Jól áll magának az ősz halánték.*Felsietem a lépcsőn, miután sikerült remegés nélkül bejutnom a nap minden percében zárt kapun a kulcsommal.* -Maga miatt nem csak a halántékom lesz ősz. *Nagyot sóhajtottam. Kezdődik. Olyan jó lenne kikapcsolni mint a tévét. Másik kulcs után néztem, de azt már nem tudtam a zára dugni idegességemben. Big ügynök segített ki, kárörvendő vigyorral a képén vette el tőlem a kulcsot és dugta elsőre a zárba, majd kitárta előttem az ajtót, előreengedett, végül mielőtt becsukta volna, bepötyögte a kódot a riasztó panelján.* -Ne vigyorogjon. Fogja a seprűt.*Én vigyorogtam. Most jön a kedvenc részem, amitől megnyugszom, ami felszabadít, ami kitörli belőlem a frusztrációt. A konyha felé siettem, ledobva a táskámat és a szatyrokat, a hajfesték megint kicsúszott, egyenesen Big ügynök lábai elé.*-Ne! Már megint? A szomszédok ki fogják hívni a rendőröket, Ms. Bishop tajtékzani fog. -Nem! Ms. Bishop végtelenül türelmes és kedves. Én fogok most tajtékzani.*Én vigyorogtam, de ez már a feszült, vihar előtti csendes vigyorgás volt. Big ügynök sóhajtott és fedezékbe vonult. A konyhaszekrényhez léptem és kitártam a kétszárnyú ajtót, ott sorakoztak az egyenszínű, kék tréningbögrék, amiket módszeresen, kiélvezve minden percet, a falhoz vágtam. Úgy az ötödiknél kezdtem lenyugodni.*
- Hát, sajnos nem – kíváncsi volt, vajon Fredericknek alapból lett volna elég ereje ahhoz, hogy túltegye magát egy ilyen gyerekkoron, de attól tartott ilyen jellegű hipotézis fejtegetésébe talán nem kellene belemennie, elvégre úgysem tudja logikusan kikövetkeztetni, hogy miként élte volna meg a bántalmazó nevelőszülős történetet. - Nyilván – Frederick szégyenlős mosollyal és bizonytalanságot közlő vállrándítással megtoldotta a kijelentését, közben arcára némi kelletlen szégyenérzetféle is előkúszott. Egyébként teljes mértékben egyetértett, tényleg a korral járt, csak nem a fiatalsága, hanem éppenséggel a hétszáztizenhét földön eltöltött esztendő nyomhatta rá lelkére a bélyegét. Vagy az is lehet, hogy egyszerűen csak hozta Frederick korához és szakmájához illő karaktert? A fene tudja, néha elmosódnak a határok, és valamikor teljesen beleéli magát a szerepbe. Talán Anguta és Frederick jelleme túlságosan illik egymáshoz és ezért nehéz különválasztani, hogy mikor kinek az álláspontját türközte. Sebaj, lényegtelen, majd talán álmatlan éjszakái közepette kielemzi a mai délutánt. A búcsút egy könnyed kézrázás pecsételte meg, és Frederick igyekezett határozott kézfogást produkálni, de sajnos elég lazára sikeredett. De legalább nem volt az a fajta, amikor az ember úgy érzi, hogy a másik keze éppen csak ott van, de azon kívül semmiféle életjelet nem mutat. Nem voltak előítéletei, hamar túl szokott lendülni az ilyen lagymatag kézfogás utáni döbbent sokkon, viszont sokan problémásnak találják. Hah… emberiség. Szétcseszik a bolygót, de felháborodnak egy elrontott kézfogáson. – Igazán nincs mit. Neked is szépet – elmosolyodott, aztán elfordult és ment a dolgára.
A kórházból könnyen tudott lopni két ampulla propofol hatóanyagú injekciót. Természetesen nem az első eset, hogy onnan csórt valamit, így már gyorsan és rutinosan elérte az elzárt helyiséget, majd kipiszkálva a zárat már bent is volt. A kamera természetesen rögzíti minden lépését, de úgysem a saját képében tetszeleg, így ez nem okozhat számára később problémát. Megnyerő, szakállas képével még bele is vigyorgott a kamerába, aztán húsz másodperc keresgélés után kivette a bezacskózott készítményt. 10 mg/ml-es kiszerelés volt, a beadandó mennyiséget majd még otthon át kell számolgatnia, és minden eshetőségre fel kell készülnie. Elvégre a súly is számít, és fogalma sem volt, hogy a fickó mennyi lehet. De amint megpillantja nagyjából képes lesz belőni, így azt is, hogy az előzetes számolgatás alapján mennyit kell beadni neki. Nem szerette volna elszámolni magát, mert akár meg is ölheti vele, de elég tapasztalt volt a szerek kapcsán, hogy nagy bizonyossággal eltalálja a helyes dózist. Telefonján megnézte az eltelt időt, amint kiért a kórházból. Ötven perce hordja a szakállas alakját, így az éjszakai betörésre csak harminc perce maradna. Az kevés, legalábbis arra, amit szeretett volna véghezvinni, ezért úgy döntött, hogy mégsem ma éjszaka látogatja meg őket, hanem másnap éjfélkor. A kórház parkolóját lefedő biztonsági kamerák hatóköréből kiérve, keresett egy félreeső helyet, és visszaváltozott saját alakjába. A jó pasi mércén legalább öt pontot zuhant hirtelen, és még a ruha is idiótán állt rajta. Sebaj. Leült egy padra, telefonért nyúlt és hívott egy taxit, aztán, mint, aki jól végezte dolgát, otthon nekiállt takarítani.
Huszonhárom óra ötvenöt perc. Egy csillogó kék szempár figyelt egy átlagos otthont, egy átlagos utcában, ahol minden bizonnyal nem-Bessie családi titkaik a legérdekesebbek. Gyalog jött a saját alakjában, de két utcával korábban egy eldugott fás helyen levetette hátizsákját, amiben a pótruha és a pótcipő pihent, majd levetkőzött és a változásra koncentrált. Jóval alacsonyabb lett, bár cingársága ugyanúgy megmaradt. Gyorsan felkapkodta magára a gyerekméretű ruhákat és a tornacsukát, aztán korábbi gönceit a hátizsákba gyömöszölte, és az egészet egy fa árnyékos tövére tette. Nem volt benne semmi érték, így ha valaki elviszi, hát tegye. Nem túlságosan érdekelte. A telefonját természetesen otthon hagyta, mert egy esetleges lebukás esetén nem lenne szerencsés, ha a kölyköt bármilyen módon hozzá lehetne kötni Frederickhez. Ezért is választott gyerekalakot. Ha nem-Bessie férje esetleg ki is akarná hívni a rendőrséget, a lány minden bizonnyal megakadályozná, mert az érzelmei túlságosan befolyásolhatóvá teszik. Ha meg még sírni is kezd, akkor lehet, hogy kap kaját is. Persze Anguta nem szerette volna, ha a betörés során lebukik, mert nem ez volt a célja, de bármi közbe jöhet. A ruházata egyszerű szürke szabadidő nadrág, egy fekete póló és egy sötétkék pulcsi, plusz a tornacsuka. A vékony fémdarabok a kezében pihentek. A zár gyerekjáték lesz, számtalanszor csinálta már. Izgatottságtól csillogó szempárral figyelte a házat, majd laza léptekkel elindult az utcai világítás zavarónak ható fényében. A kertkapu nem volt gond, felugrott megragadta a kerítés oszlopának a tetejét, könnyedén felhúzta magát, aztán átlendült és hangtalanul a talajra huppant. Idáig minden jó. Lekuporodott a kerítés árnyékos felébe, és várt, hátha valaki odabent felfigyelt rá. Érezte az energiáikat, de nyugtalanságot nem észlelt, viszont jobb biztosra menni. A ház csendes volt, lehunyta a szemét, és a bentlakók jelenlétére koncentrált. A szívverésüket kisvártatva meghallotta, bár elég halkan, és a házban motoszkáló rovarok is bezavartak egy kicsit. Nem tudta megállapítani, hogy alszanak-e, de valószínűleg igen. Mindegy, ha lebukik, csak egy tizenegy év körüli besurranó tolvajt fognak rajtakapni, aki rendkívül bánatosan tud nézni a kék szemeivel. A bejárati ajtóhoz lopózott és felnyúlt a kilincshez. A biztonság kedvéért azért kipróbálta, hátha nem zárták be, de természetesen az ajtó nem engedett. Előszedte a segédeszközeit, és beledugta a zárba, majd félperces óvatos és zajtalan munka után, meghallotta a jellegzetes kattanást. Felnyúlt, és lenyomta a kilincset, ami most már engedett. Elégedetten elvigyorodott, aztán óvatosan betolta az ajtót. Szerencsére rendesen be volt olajozva és szinte zajtalanul nyílt, azonban más zaj megütötte a fülét. Halk, ritmikus sípolás. Felnézett a hang irányába és a vigyor kelletlen grimaszba vándorolt. Az ajtó mellett a riasztóberendezések jellegzetes panelja volt látható. A legtöbb szerkezet az ajtónyitás után fél perccel lép működésbe, hogy legyen idő hatástalanítani, de Angutának esélye sem volt, hogy eltalálja a helyes kombinációt, így öt másodperc gondolkodási idő után, becsukta az ajtót, majd gyors hangtalan léptekkel megindult a ház belseje felé. Az asztal alá bújni túlságosan feltűnő lenne, de csak van itt valami ahol elrejtőzhet. A legelső ruhásszekrény felé vette az irányt, amit meglátott, közben elhaladt egy kanapé mellett, ahol egy fickó szendergett. Az álférj megvan, de jelenleg kivitelezhetetlen a terv, mert tíz másodperc alatt nem hat az altató, és nem-Bessie is valószínűleg a beinduló riasztó zajára fel fog ébredni. Még öt másodperc. Kinyitotta a ruhásszekrényt, és bebújt, majd magára csukta azt, és próbált a ruhák mögé kerülni. Kis termete éppen megfelelő volt a bújócskához. A vijjogás fülsértően erősen kezdett, és Anguta bízott benne, hogy hamar kiiktatják, de abban még jobban, hogy nem jut eszükbe a ruhásszekrényt leellenőrizni behatolót keresve.
//Ha valami nem jó a házzal kapcsolatban, akkor szólj //
*Azt hiszem napokig csendben leszek és önkéntes szobafogságra ítélem magam. Nem volt elég, hogy eltévedtem és nem telefonáltam hol vagyok, mikor érek haza, másnap még rátettem egy lapáttal. Úgy kellett hazarángatni, minden szabályt felrúgtam, veszélyeztettem az életemet – Big ügynök szerint az egész akciót Ramos ellen – és a megbeszélt sztorit is átírtam azzal, hogy másnak mutattam be egy idegen előtt. Ami a délutánból megmaradt azt a kanapén ülve, szorosan összefont karokkal, durcásan töltöttem miközben Tom& Jerryt néztem a tévében. Valamiért emlékeztetett az a páros a miénkre. Se veled se nélküled, bár köztünk szerelemről szó sem volt, de épp úgy harcoltunk egymással mint a macska meg az egér. Estére egész jó kedvem lett, mondjuk erről a rajzfilm maratón tehet és nem Big ügynök aki morcosan tett vett a lakásban, kétszer szétszedte a fegyverét, megtisztította és összerakta. Tudtam, hogy figyelmezetésnek szánja, ha kell fegyverrel tart vissza, persze több okból sem lőhet le, de elég nagy visszatartó erő volt. Amikor láttam, hogy már az utolsó idegszálán táncolok azzal, hogy majdnem teljes hangerőn nézem az egér és olykor a macskaüldözést, átkapcsoltam egy másik csatornára, ahol micsoda véletlen, a Több mint testőr c. filmet adták. Nem igazán az én világom, mert nem lehet rajta bőgni, de csak azért is leragadtam a film mellett. A vacsora hasonló hangulatban zajlott, egyetlen szót sem szóltunk egymáshoz, úgy kerülgettük a másikat mint a véres rongyot. Végül bezárkóztam a kis hálókuckómba és teljes elégedettséggel elaludtam. Ha álmodtam is valamit, nem emlékszem rá és soha nem is fogok, mert az éles hang ami betört az álmomba, mindent kitörölt az elmúlt pár órából alkotott emlékeimből. Úgy éreztem az adrenalin literszám ömlik az ereimbe, mire azonban felfogtam mi történik, addigra Big ügynök már fegyverrel a kezében járta végig a lakást. A bejárati ajtó felett lévő riasztóból nem csak hanghatás árasztotta el a lakást, hanem egy részét vörös villogó fény is. Miközben Big ügynök filmjelenetekből látott mozdulatokkal járta be a lakást, én a fülemre szorítottam mindkét kezem és csak álltam az üvegfal elhúzott ajtajában.* -Kapcsolja már ki! Megsüketülök! *Persze egy szót sem szólt, úgy sem hallottam volna és gyanítom, hogy ő sem hallotta azt amit én mondtam, ezért megismételtem kiabálva is.* -KAPCSOLJA KI!*És kikapcsolta, majd újra körbejárta a lakást, most már a füleire is hagyatkozva. Minden apró neszre felkapta a fejét, de csak én nyöszörögtem megkönnyebbülve, legalábbis a csendtől, a szívem továbbra is tamtamot vert és vártam, hogy valahonnan kiugrik Ramos embere és nem kezd el litániát mesélni arról miért nyír ki, egyszerűen a fejembe röpít egy golyót. A pánik elkezdődött, kapkodni kezdtem a levegőt, elsápadtam és éreztem ahogy minden vér gyors iramban leszáguld a fejemből a lábamba, pedig ésszerűen elgondolva oda nem fér annyi. Big ügynök leeresztette a fegyvert de továbbra is készenlétben tartva lépett oda hozzám, már volt tapasztalata és olvasott a jelekből. *-Ne! Ne... merészeljen.... megint megütni…mert bokán rúgom.*A roham nem úgy kezdődött mint szokott, a kezdeti ijedtség elmosta ugyan a kábulatot, de most az lassan de biztosan visszacsordogált. *-Bevette este a bogyóját? -Bevettem!*Bólintott és felkapta az asztalról a telefonját, majd néhány másodperc múlva bele is szólt.—Téves riasztás.*aztán rám nézett, gúnyosan elmosolyodott és bemondta az azonosító kódot.*-Isten átka. *Szemet forgattam, a fülemről a fejemre húztam a kezem és a halántékomat masszíroztam, próbálva visszanyerni a normális légvételeim ritmusát.* -Az isten szerelmére, kitalálhatott volna valami kedvesebbet is. -Ha egy bolyhos nyusziról lesz szó, lesz kedvesebb, amíg magáról, marad az Isten átka. -Köszönöm, igazán kedves és tapintatos, pont mint egy antilopot kizsigerelő oroszlán. *Morrant egyet, talán csak én hallottam félre valamit, de nekem úgy tűnt inkább jókedvében. Visszahuppantam az ágyra és csak akkor jutott eszembe, hogy csak a vékony hálóruhám van rajtam. Toább nyöszörögve felvettem a köntösömet ami nem kevésbé volt szexi, de soha nem vennék fel egy formátlan gyapjú vagy frottír köntöst. Az a női lelkem halálát jelentené. Felálltam és mivel az elkövetkezendő legalább egy órában nem láttam esélyt arra, hogy visszaaludjak, kimentem a konyhába, hogy kakaót készítsek. Big ügynök azonban még topon volt, épp az ablaknál állt és a kertet, meg az utcát leste. A lakásban félhomály volt, mióta nem villogott vörös lámpa, csak a kintről beszűrődő utcai világítás adott némi fényt, épp csak annyit, hogy ne menjek neki semminek. Azon csodálkoztam, hogy emlékeztem arra amit Big ügynök mondott a lámpa felkapcsolásról, bár azt hiszem abban az állapotomban amit a riasztó vijjogása okozott, ez volt a legkisebb gondom. *-Kér egy kakaót?*Megfordult, úgy nézett rám mint egy gyengeelméjűre.* -Elég lett volna annyi is, hogy „köszönöm, nem”.*Kivettem a tejet a hűtőből és öntöttem egy csészébe, majd betettem a mikróba melegedni.* -Kimegyek, körbenézek a ház körül. Addig…ne menjen sehova.*Most én néztem rá úgy mint a véres rongyra, és ez a pillantás elmélyült az elégedett, gúnyos mosolyba futó arcát nézve. Kiment és bezárta az ajtót maga után, én meg ott maradtam a csilingelő mikróval, a kapkodó lélegzetemmel, a pánikrohamom dilemmájával, hogy most kiteljesedjen, avagy adja meg magát az este bevett bogyó visszatérő hatásának.*
Egészen csendesnek mondható a mai nap, nem volt semmiféle kiugró bűntény, hála égnek. Oké, lehet örülnék egy szaftos kis balesetnek, vagy akárminek, de igazság szerint a falka tájékán éppen elég mozgalmasak a napok, hogy a munkahelyen örüljek a lazább műszakoknak. Volt egy téves riasztásom a város külső részénél, az idős hölgy betörőnek nézte a kertje végében ólálkodó kóbor kutyát. De legalább finom teával megkínált utána, amit persze nem fogadhattam el, de jól esett a kedvessége. Ezt követően balesethez hívtak, két autó koccant össze, de a fafejű tulajok nem tudtak normálisan megegyezni. Pedig komolyan mondom, sokkal egyszerűbb lett volna, ha mindenki megy a maga dolgára, hiszen alig lett baja a kocsinak, azt a kis horpadást pedig bármelyik karosszérialakatos pillanatok alatt kikalapálja. Mindegy is, annyi baj legyen, legalább nem volt extrém fárasztó a nap. Bár el kell ismerni, így egyedül elég kellemetlen tud lenni a dolog, sokkal unalmasabbak az autóban töltött üresjáratok. Mostanában partner nélkül járom az utakat, különösebb bajom mondjuk nincsen vele, azt leszámítva, hogy nincs kivel dumálnom akkor, amikor éppen nincs mit tenni. A vacsorára beszerzett szendvicsemet falatoztam épp, amikor a rádió némi recsegést követően felharsogott. - Bejelentett 459S-es a Hampstead Ave 53 szám alatt, az idős hölgy elmondása szerint illetéktelenek költöztek a szomszéd lakásba, járőrt kérünk a helyszínre. Ismétlem, 459S-es a Hampstead Ave 53 szám alatt, járőrt kérünk a helyszínre - megrágom a számban lévő falatot, aztán nyúlok csak a rádiómért. - Itt L12-es járőrkocsi, vettem, indulok a helyszínre. Ismétlem, L12-es a helyszínre indul - azzal visszateszem a rádiót, a szendvicsem maradékát becsomagolom és az anyósülésre dobom. Beindítom az autót, sziréna és a fények felkapcsolva, aztán neki is indulok. Tíz perc sem kell, hogy beforduljak az utcába, ekkor már a fényeket és a szirénát is lekapcsolom, ha tényleg betörővel van dolgom, akkor kár lenne elijeszteni, másrészről a környéken lakókra sem kívánom a frászt hozni. Az említett ház előtt állítom le a motort, kiszállva pedig lépteimet a ház felé irányítom. Nem veszem elő a fegyverem, nem kapkodok, felesleges volna, mindössze csak készenlétben állok, megfeszített izmokkal állva meg a bejárati ajtó előtt. Persze közben igyekszem felmérni a házat, odabent ég a villany, szóval az illető nem igazán rejti véka alá, hogy itt tartózkodik, eképpen az ajtót sem kell rátörnöm. Kopogok, vagy csengetek, aztán fülelek és figyelek, hogyha a bent tartózkodó menekülni kívánna, egyből utána tudjak indulni, kezem is a pisztolyomon pihen, egyelőre még a tokjában van, de nem árt felkészülni a legrosszabbra.
Még mindig nem sikerült teljes mértékben hozzászoknom ehhez a hideg időjáráshoz, de nagyon igyekeztem. Igazából annyira illett ehhez a helyhez, hogy nem is tudtam másképp elképzelni, pedig tisztában voltam azzal, hogy szokott itt magasabbra is kúszni a hőmérő higanyszála, amikor a nyári időszak van. Majd azt is meg fogom tapasztalni idővel, de egyelőre meg kellett barátkoznom a sarkvidékire hajazó éghajlattal. Erős szelek, nagy hóviharok, semmi komoly. Annak legalábbis, aki ebben nőtt fel, de én nagyon távoli vidékeken éltem ehhez képest, és soha, egyetlen egyszer sem vállaltam ennyire északon még munkát. Mostanáig. Pont ez vonzott igazából ide, de lehet, hogy egy kicsit nagyobb fába sikerült vágnom azt a bizonyos fejszémet, mint ahogy gondoltam. Mindenesetre ténylegesen nem kellett ilyesmivel vesződnöm, mivel a tűzifa már előre fel volt aprítva. Most is a rakásból próbáltam néhányat felnyalábolni, mert odabent már elfogyott, én meg voltam olyan ostoba, hogy nem vittem be addig, amíg idekint világos volt. Felkapcsolni persze már elfelejtettem a kinti villanyt, de mindegy is. Úgy voltam vele, hogy hamar megjárom, fel sem öltöztem túlzottan, úgyhogy most minden porcikám didergett a hidegtől. Magamban már éppen a forró fürdő csábító képén agyaltam, amikor befordultam a ház sarkánál a bejárati ajtó felé, és azon nyomban meg is torpantam. Olyannyira, hogy a lábam megcsúszott a frissen hullott havon, és mivel elég gyorsan került a fenekem közelebbi ismeretségbe a talajjal, a fahasábok is rám estek, illetve körém. - Atya úr isten! – tagoltam a szavakat nehézkesen, mivel a levegő pár pillanatig bennakadt. – Ki a fene maga, és miért settenkedik itt a sötétben az ajtóm előtt?! – mivel egyelőre csillagokat láttam, ezért nem tudatosult bennem, hogy az illető miféle ruhát visel. Csak annyit láttam, hogy egy fegyveren nyugodott a keze, ezt még a sötét ellenére is kiszúrtam, és ez korántsem volt megnyugtató. Mi van, ha valami itt ólálkodó betörőről van szó? Vagy veszélyes kéjgyilkosról? Mindenféle lehetőség végig pörgött bennem, valószínűleg a túl élénk fantáziám, valamint az esti tévéműsor átka volt. Kellett nekem a Discoveryt a nyomozós műsort bámulni elalvás előtt. - Eszébe ne jusson közelebb jönni! Van fegyverem! – fenyegettem meg, nem túl hitelesen, mivel közben próbáltam összekaparni magam a földről, hogy legalább a legkisebb mértékben is komolyan lehessen venni. Én sem hittem volna el egy szavamat sem, inkább leheveredtem volna magam mellé, hogy a nevetéstől fetrengjek kicsit. Jó, el kellett ismernem, hogy tényleg röhejes lehetett ezt végignézni, de ez egy cseppet sem vigasztalt engem. Megijedtem, és utáltam, ha rám hozták a frászt! A horrorfilm az más, annak az a rendeltetése, de egy férfi a küszöbömön késő este? Az már egyáltalán nincs rendben!
Hallom, hogy valaki közeledik oldalról, éppen ezért arra is fordulok, ujjaim már a fegyverem markolatára fonódnak, de előhúzni még mindig nem húzom. A betörőre számítok, éppen ezért állok lesben és nem kissé kap el a szívroham, amikor valami hengerszerű dolgokat a levegőbe hajít. A levegő fa illatát sodorja felém és mivel nem az irányomba repülnek, ezért hamar alább hagy a pánikjelző vijjogás a fejemben, ráadásul az illető még egy seggest is dob. Ha nem rendőrként állnék az ajtaja előtt, akkor bizony kellemesebb volna a szituáció, mert máris durrogtatnám a poénjaimat, de most dolgozom, ez nem szórakozás és még mindig nem vagyok tisztában azzal, kivel is van dolgom. Lehet tényleg betörő, rabló, gyilkos is akár, vagy csak szimplán félreinformáltak. Már épp lépnék közelebb, amikor is elhangzik az a bizonyos mondat, amire újfent beindul a sziréna a fejemben. - Fairbanks PD, emelje a kezeit a magasba és szépen lassan álljon fel. Semmi hirtelen mozdulat! - a fegyverem már a kezemben, egyenesen a nőre szegezem, aki határozottan nem Mrs. Bergland. A postaládára írva sikerült elcsípni a nevet és emlékszem, még nyár elején voltam már itt, szinte az első eseteim között volt. Ha felállt, akkor folytatom a dolgot, cseppet sem foglalkozva az esetleges magyarázatokkal. - Kulcsolja össze a kezeit a tarkóján és forduljon a fal felé - ha ez megtörtént, akkor mögé lépve motozom meg, először a karjait, aztán a törzsét, végül pedig a lábakat, meggyőződve arról, nála van-e a fegyver. Ha igen, elveszem, ha nem, akkor máris jobb a helyzet. - Ha nem szeretné, hogy letartóztassam betörés vádjával, akkor nagyon gyorsan kezdjen el csicseregni arról, mégis mi a fenét keres ebben a házban - van egy olyan sejtésem, hogy nem betörővel van dolgom, egészen más lett volna a reakciója, nem fenyegetett volna, hanem egyből előkapta volna a fegyvert, vagy futásnak ered. Bár olyan sanda gyanúm is van, hogy egyáltalán nem tűnt fel neki az, hogy rendőr vagyok, kellőképpen sötét van, a sötétkék egyenruha pedig jól beleolvad a környezetbe.
Azt hittem, hogy ez az este már nem lehet rosszabb, amikor sikerült egy idegen előtt elterülnöm a földön, de tévedtem. Nem volt elég, hogy úgy sajgott az egész hátam, meg a fenekem, mint még soha, de most már fegyvert is fogtak rám. Méghozzá egy rendőr, ami egyáltalán nem volt jó jel. Mit keresett itt egyáltalán egy rendőr? Nem emlékeztem rá, hogy telefonáltam volna, és azt sem gondoltam, hogy jós lenne az illető, és előre tudta, hogy majd lesz itt egy bajba jutott nő, akin jobb, ha segít. Még mielőtt agyon üti magát egy vagon tűzifával. - Nem hiszem, hogy ez olyan könnyen menni fog! – adtam hangot a kételyeimnek. – Tudja, momentán eléggé fáj… hát, úgy mindenem. – mivel magam sem tudtam, hogy pontosan hol, így ezt találtam a legkifejezőbb megfogalmazásnak. – Nem is lennék képes hirtelen mozdulatokat tenni… - dünnyögtem az orrom alatt, és nagyon reméltem, hogy annyira azért nem jó a füle, hogy ezt ő is meghallja. – Ne aggódjon, a fán kívül nincs nálam semmi, amivel megtámadhatnám, és nem vagyok valami jó célzó! – próbáltam kicsit lazábbra venni a szituációt, de úgy tűnt, hogy nagyon rosszul tettem. Mi a fenének kellett nekem hősködni? Hiszen nem is volt nálam semmi! - Ó, te jó ég! – dünnyögtem, mivel a rám fogott fegyver azért elég ösztönző volt ahhoz, hogy megkíséreljem azt a felállást. – Nem zavarja, ha csak elkúszok a falig? – pillantottam fel a szigorú rendőrre. Nem sokat láttam belőle, de azt sikerült megállapítanom, hogy elég fiatal. Márpedig a fiatal zsaruk még nem befásultak, hanem időnként túlzottan is lelkesek. Ez az én szerencsém! – Most már megnyugodott? – kérdeztem türelmetlenül, a fájdalom azt hiszem, hogy nem tett igazán kezes báránnyá. Ezt is már csak akkor tudtam kinyögni, amikor nagy küzdelmek árán feltornáztam magam a fal mentén, hacsak nem segített egy kicsit. - Hogy-hogy mit keresek itt?! – kérdeztem most már teljesen értetlenül. Nem is nagyon tudtam hová tenni a dolgot. Valószínűleg ez a tanácstalanság, amit éreztem, a vonásaimra is kiülhetett, ahogy felé pillantottam a vállam felett. Azért nem fog bántani, igaz? Hiszen ő mégiscsak a rend őre, vagy mi a fene. – Hát itt lakom! – mondtam végül, teljesen magától értetődően. Számomra ez egyértelmű volt, neki valószínűleg már kevésbé. – Egyáltalán maga mit keres itt?! Én nem hívtam ki a rendőrséget… - ráncoltam ezúttal a homlokomat, és az meg sem fordult a fejemben, hogy esetleg valamelyik szomszéd tette meg nekem ezt a szívességet. Talán szomorkodtam volna, hogy nem elég izgalmas az estém, de az biztos, hogy most felettébb azzá vált. - Nézze, Biztos úr… szerintem ez valami félreértés lesz! – vélekedtem roppant logikusan. Mondjuk, attól még, hogy nekem ez logikus volt, neki valószínűleg egyáltalán nem lesz az.
Apró sóhaj hagyta el ajkaimat, az eszem megáll, hogy a nők még egy ilyen helyzetben is képesek a szájukat jártatni ahelyett, hogy csinálnák, amit kell. Főleg úgy, hogy most rendőrként voltam jelen, tehát a hölgyemény egy hivatalos szerv előtt teketóriázik és nyafog. Merthogy azt csinálja, ez elég egyértelmű. - Az eszem megáll, maga ennyire ostoba, vagy csak szimplán telibe szarja a dolgokat? - csusszan ki a számon, mert mindezt látva vagy nagyon profi a csaj, vagy tényleg nem ő a betörő. Hazugság szagát nem érzem, szóval itt valószínűleg elég csúnya félreértés történt. Mindenesetre nem fogom annyiban hagyni a dolgot, még mindig lehet, hogy csak játszadozik velem. Közelebb lépek és egyik karját fogva meg húzom fel a földről, nem túl kedvesen, de azért arra figyelek, hogy túl nagy fájdalmat ne okozzak neki. Elvégre, az én szememben még mindig gyanúsított, nem fogok itt leállni kedveskedni vele. - Nem, de úgy látom maga teljesen nyugodtan kezeli ezt az egész helyzetet… - nem pozitív megjegyzésnek szánom a szavaimat. A legtöbb esetben ilyenkor az emberek pánikolnak, mert nem értik, mibe keveredtek, de ez a nőszemély.. Vagy volt már nem egyszer dolga rendőrökkel, vagy szimplán tényleg nem tehet semmiről és az ártatlanok nyugalmával tűri a helyzetet. - Jól hallotta. Maga kifejezetten nem hasonlít Mrs. Bergland-re - fűzöm még hozzá, mert az arcvonásait elnézve mégcsak távoli rokonnak sem mondanám, vagy nagyon távolinak, akkor viszont nem vagyok kíváncsi a családfájukra. - Magára nyilván nem hív rendőrséget az ember - mormogtam az orrom alatt, amikor meghallottam a szavait. Hátrébb léptem a motozást követően és mivel nem találtam nála semmiféle fegyvert és úgy ítéltem, a helyzet sem követeli már meg, eltettem a fegyveremet. - Igen, attól tartok én is. Mindenesetre szeretnék valami papírt látni, ami igazolja, hogy itt lakik és ha már volt olyan drága és elkottyintotta, hogy van fegyvere, a fegyvertartási engedélyt és a fegyvert is szeretném látni - nem mindegy, hogy kisebb pisztollyal, vagy vadászpuskával rohangálnak az emberek. Ahogyan az sem, van-e engedélye rá, vagy nincsen, mert ha nincs, akkor itt még komoly bajok is lehetnek.
Kezdőlap
//
