Tudod mit? Menj és ásd el magad! Adok hozzá lapátot is. Gyerekek, takarjátok el a szemeteket! Matty bácsi most megy és elsüllyed az iszapban. Enyhén összehúzott szemeim, méregetős tekintetem hamar felváltotta a felismerés, mire reflexből látatlanban homlokon csaptam magamat. De tényleg! Manapság jobb szeretek nem a képen lenni, ám olykor a szükség törvényt bont. Már nem azt csinálom, amit régen. Nem vagyok színész. De… Most én rendezem ezt a filmet, nem más.
Ez a csaj nehéz eset. Nem kemény acél, de nem is puha toll. Inkább valamiféle vékony lepedőhöz hasonlítanám. Van súlya, de mégis lágy…. Emberiség! Őrültség, naivság, és kész röhej!
Mindig is egyfajta kikapcsolódásul szolgált az egész helyzet. Kivéve persze azt az egy alkalmat, amikor sikerült itt egy tagba belegabalyodnom. Sosem értettem, hogy miért ítélik el az összes kóbort. Talán túl magabiztos vagyok, de hát Matt Dillon mindig nyer, és sohasem adja fel!
Néha nem értem az embereket, hogyan tudnak annyira savanyú képpel járni és kelni. De tényleg. Vannak, akiknek nincsenek problémáik mégsem képesek pozitívan tekinteni a világra. Csak azon rágódni, hogy mi mindenhez nem volt még csak szerencséjük sem. Mikor azt kellene nézniük, hogy mennyi mindenük van, nem pedig azt, hogy mi az, ami nincs. Nem válaszolok, felesleges lenne a szájtépés…
A telefonom megrezzen, előveszem a farzsebemből. Mic az, zárva van a bolt, ahová indultam. Remek, mehetek haza.
Tudom jól, hogy az élete tele van drámával. Persze lehetnék óvatosabb is egy fokkal, de már nem sok türelmem maradt mindahhoz, hogy lassabb ütemezéssel lássam el a dolgokat. Nincs teljes érzéstelenség, hisz ilyen a mesében, s még a képzeletben sem jöhet elő. Nincs olyan személy, aki teljesen rideg lenne belülről tekintve. Hisz mindannyian produkálunk érzelmeket. Nincs olyan ember, vagy épp farkas, aki elmondhatná önön magáról, hogy ő ugyan semmit sem érez, s ezáltal mennyivel könnyebb az élete. Oh, dehogy létezik olyasvalaki, aki erre képes. Ha bármikor is úgy teszek, mintha érdekelne valami az csak könnyed megjátszás a részemről, hisz engem az égvilágon semmi sem foglalkoztat magamon kívül, illetve a klikkemen kívül... Kegyetlen lennék? Ugyan már, hisz a  „testvéreim” is ezt teszik! Őket sem érdekel semmi, és senki, csak a maguk javára csinálnak néha dolgokat. Követem lassú léptekkel, zsebre vágott kezekkel, de meghagyva egy bizonyos távolságot tőle. Mondtam, hogy hazakísérem, nekem pedig ő nem osztogathat sem jó tanácsot, sem mást. Ő nem Alec... Szép is lenne...
Úgy néz ki, hogy követem, pedig nem, dolgom van, mondjuk nem vele, de csak ezt a területet ismerem úgy, hogy könnyedén alakot váltsak és haza sasszézzak. Addig meg a formátlan hátsóját figyelem... milyen kiábrándító.

David & Bessie

*Pár napi ittlétem alatt még nem jutottam el addig a gondolatig, hogy 21 fokot kellemesnek érezzem. Talán bolondnak tartanak az itt lakók de nem érdekel, harisnyát húztam és egy kis kardigánt is vettem a ruhám fölé, az illúzió meg volt, a nyári ruha úgy szintén, de legalább nem borzongtam meg a számomra hűvös széltől. Big ügynök azt mondta ne keltsek feltűnést, nem hiszem, hogy egy kardigán az lenne. Hónapokat kell itt töltenem, ezért az első dolgom a kezdeti döbbenet után az volt, hogy körbejártam a lakóhelyünket, egyre szélesedő körökben, és mivel nem kaptam autót, mindezt gyalog és a helyi buszjárattal tettem. Nem merészkedtem túlságosan távol az otthonunktól egyedül, a kis bolt és néhány közeli üzlet és a lakás között ingáztam leginkább. Hiába, a gondok női megoldásának szokásáról nem tudtam lemondani és mivel állam bácsi nem fukarkodott, vásároltam. Ez töltötte ki az időmet javarészt amikor nem akartam a lakásban gubbasztani a kivételes humorú „férjemmel”. A szomszédok kedvesek voltak, már megismerkedtem velük, de nem barátkoztunk össze, jó okkal.
Az utcákat járva elfoglaltak a gondolataim, melyek folyton egy pont köré fókuszáltak, hiába próbáltam elhessegetni őket, nem ment. A félelem és a gyász mindent elfoglalt a fejemben, utóbbira nem sok időm volt, még az apám temetésére sem mehettem el, nem lehettem ott az utolsó útján, nem találkozhattam a rokonaimmal, nem sírhattam ki magam a vállukon, helyette Big ügynököt tüntettem ki ezzel aminek nem igazán örült. Púp voltam a hátán, egy jókora, idegesítő púp, mentségére legyen mondva elég jól viselte és engem sem készített ki túlságosan. Előfordult, ha túl sokáig maradtam egyedül, hogy többet gondoltam az apámra, de ez természetes, hiszen már nem láthatom soha többé, nem kérdezhetem meg tőle mit miért tett. Miért küldte el nekem az életét közvetetten kioltó bizonyítékokat, miért gondolta azt, hogy majd én mindent elsikálok és életben is maradok. Miért volt fontos, hogy életveszélybe sodorjon. Azt, hogy már nincs, már nem létezik következetesen kerültem, mivel nem hiányzott egy újabb roham amivel háromszor is megismertettem a rám vigyázó ügynököt az ide út során, neki sem volt kellemes, rólam nem is szólva. Pont nem az utca kellős közepén kellene pánikrohamot produkálnom, na az még egy bundánál is feltűnőbb lenne.
Gondolataimból egy buszmegállót jelző tábla rángatott ki. Nem kellett volna különösnek lennie, de emlékeim szerint a közelben nem volt buszmegálló, már hazafelé indultam mikor elkapott az emlékek árja, így ez a látvány megtorpanásra késztetett. Körülnézve ismeretlen házakat láttam, ismeretlen utcanevet a táblán, és még a busz jelzése sem volt ismerős. Élesen hasított belém a felismerés, miszerint eltévedtem. Remek, más már nem is hiányzott, fogalmam sem volt hol vagyok, de reméltem nem túl messze attól a ponttól ahol eltérítettek a merengéseim. Nem estem pánikba, ez a fajta pánik szerencsére többnyire elkerült, életrevalónak gondoltam magam, kreatívnak remek szervezőképességgel, egy kis eltévedés nem okozhat gondot. Elsétáltam a megálló plasztik falú védelmébe és leültem a padra, a szatyraimat magam mellé tettem és előkaptam a telefonomat. Legalább ettől nem fosztottak meg, noha hívást csak két irányba kezdeményezhettem, Big ügynök felé és egy távoli biztonsági kapcsolat, egyfajta riadókészültség felé, ha esetleg Big ügynök meghalása esetén nem lenne képes beszélni, megvédeni. Bár kételkedtem abban, hogy Big ügynök halála után én még élek addig, hogy kezembe vegyem a telefont. Az internet is korlátozva volt, nem tudtam emailt küldeni, egyetlen közösségi oldalra sem tudtam belépni, tehát a kapcsolattartás mint olyan ki volt iktatva az életemből és a telefonomból, volt viszont benne egy jeladó ami az én helyzetemet volt hívatott mutatni, és meg tudtam keresni rajta a város térképét, a helyi buszjáratok megállóit. Big ügynök a fejembe verte, hogy csippcsupp ügyekkel ne is zavarjam, bár jobbára szemmel tartott, ez a mai nap kivétel volt, hiszen úgy mentem el otthonról, hogy két utcányira távolodom csak el. Közben eltérített pár újabb üzlet, egy drogériabolt ahol megvettem az újabb doboz utált, barna hajfestéket és a vége az lett, hogy itt kötöttem ki a fene sem tudja hol. Meg tudom oldani, még egy hat éves is hazatalálna, én is boldogulni fogok. Úgy nyolc percnyi keresgélés után már nem voltam olyan biztos a dolgomban, mivel az utcanevek nem voltak ismerősek, nem találtam kereszteződési pontot. Nem adtam fel, csak elegem lett egy kicsit, gondolkodnom kellett és kikapcsoltam a telefont majd felnéztem hátha találok valakit aki segíthetne. Kevés járókelő volt, azok is vagy siettek vagy csodálkozva bambultak a buszmegálló közelében bűvészkedő fiú mutatványain. Szó se róla, ügyes kezű, az átlagos nézelődőnek mindenképp, de nem nekem. Felálltam, fogtam a csomagjaimat és közelebb mentem hozzá és a kisebb embercsoporthoz. Robert, Edward bácsikám élettársa a Tacomában, a Rialto színházban játszik, és a hobbija a bűvészkedés. Persze nem annyira ügyes mint az a fiú a téren, de ő legalább beavatott minden kis trükkbe mikor még gyerek voltam. Sokkal érdekesebb tudni és ismerni a trükköket mint ámulni azon hogyan csinálhatják. Nem volt nehéz az első sorba állnom, nem kellett tolonganom hiszen páran álltak csak meg, hogy lássanak és csodáljanak a szórakoztatásukat pedig néhány érmével köszönjék meg amit egy kalapba dobtak. Én csak álltam és néztem mosolyogva, mert bár olyan gyorsak voltak a fiú kezei, hogy nem sok mindent lehetett észrevenni, némelyik trükknél tudtam mi hova került vagy honnan bukkant fel. Az ilyeneknél mindig felmerül bennem a kérdés, hogy vajon máskor is kamatoztatja a képességét? Mondjuk egy zsúfolt buszon, vagy az utcán a tömegben, és vajon van-e segítője aki a mutatványok közben kizsebeli a nézőket. Már nem is a kezeit néztem hanem a ruháját, a zsebeit…és magamhoz szorítottam a táskámat. Kíváncsi voltam mikor vetemedik arra az olcsó trükkre amivel pénzt varázsol elő valaki füle mögül.*


//A fejléc csak most, csak neked! //

David & Bessie

*Minden reggel amikor belenézek a tükörbe furán érzem magam. Az arcom, amit majd` huszonöt évig néztem és figyeltem a fejlődését, a vonásaim változását, és éltem nőttem fel vele együtt, eltűnt. A barna haj erősebb karaktert ad, a sötétebb szemöldök amit szintén színeznem kell az összhatás kedvéért, úgy szintén és képtelen vagyok megszokni. Egészen másképp viselkedem reggel amikor még tudatában vagyok a változásnak mint napközben, ha történik valami ami eltereli a gondolataimat és nem jár az agyam azon, mit keresek itt, hogyan éljem túl, kik állnak körülöttem és mit akarhatnak tőlem. Amint kizökkenek ebből a mesterséges állapotból, önmagam leszek újra, magabiztosabb vagyok, szenvedélyesebb amilyenek a vörös hajúak. Igenis van köze a jellemhez a hajunk színének, és ezt nem a brit tudósok kutatásai igazolták hanem maga az élet. Az alkalmi bűvész művészt nézve elmerülök a jelen perceiben, elfelejtem mennyire idegen voltam saját magamnak mikor készülődtem és akarva-akaratlanul is tükörbe néztem. Csodálom az ügyességét, bár némely trükköt ismerek, én nem tudnám utána csinálni, nem elég a tudás, ide gyakorlat kell az pedig neki láthatóan van. Úgy mozognak a kezei, ahogy még bűvészét még nem láttam, pedig jártam elég szórakozóhelyen ahol tucatjával léptek fel. Észre sem veszem, hogy szélesen mosolygok, lelkesedem a mutatványokért, a kedvem a bezárkózottságból a felhőtlen felé ível és semmi sem mutatja annak a jelét, hogy bárki miattam lenne itt. Még nem telt el annyi idő, hogy menthetetlenül paranoiás legyek és mindenkiben az ellenséget lássam, elég egy kisfiús, mosolygós arc, néhány a gyerekkoromat megszépítő trükk ami egy mesevilágba vitt el, pár nosztalgikus pillanat, és kilépek önmagam zárkájából. Egyedül a táskám védelme marad meg ami ösztönös inkább mint tudatos, magamhoz szorítva tartom amiben a másik életem, az ideiglenes van rejtve. Még él bennem a remény, hogy egyszer lehetek önmagam, lehetek Catherine Benedict aki hajadon és élnek még a nagyszülei akik egymással álltak össze, akinek van egy bácsikája aki szerelmi kapcsolatban él egy másik férfival, méghozzá a helyzetet tekintve példásan. Imádom őket, sokat tanultam tőlük és még szeretnék többet is, sokat nevetni velük hálaadáskor amikor egy évben egyszer az egész család összeül valamelyikük otthonában. Mindez egy kicsit távol kerül tőlem ahogy a fiút nézem, kissé irigykedem is mert ő önmaga lehet, azt csinál amit szeret, mert láthatóan élvezi a játékot és már nem gondolom azt, hogy mindez a szemfényvesztés csak azért van, hogy másokat megkárosítson, még ha közvetetten is. Csak egy pillanatra tekintett rám, fel sem tűnt volna, de egészen közel lépve hozzá, olyan érzés kezd el kerülgetni amit nem tudok megmagyarázni. Vonzódom hozzá. Nem szexuálisan, hanem másképp….szeretnék vele megismerkedni, beszélgetni, megtudni hogyan él, mi az ami a bűvészkedésen kívül érdekli, hol lakik és dolgozik-e egyáltalán valahol, vagy még tanul és így egészíti ki a valahonnan szűken mért ellátását. Azok a szemek melyek megpihentek rajtam még komolyságukban is nevetősek, erre szokták azt mondani tréfásan, hogy a szeme sem áll jól, olyan….rosszfiús. Egy kicsit elkalandozom ezen a gondolatfonálon, pár hosszú pillanatig csak nézek ki a fejemből, meg is lep mikor meghallom a hangját. Feleszmélek mint aki most ébredt és tovább nézném a mutatványokat, de ő meg engem néz. Nekem szólt volna a kérdés? Magamra mutatok kérdőn „tényleg rám gondolt?”Ha bólint semmi kétségem nem lehet felőle, persze nem kell megvárnom a válaszát, hiszen merőn engem fixíroz és, hogy ne hezitálhassak a mellettem álló nő még oldalba is lök finoman, de türelmetlenül.*
-Persze. Nem hiszem ugyan, hogy alkalmas vagyok rá, de…miért ne?*Ahogy megadom magam az időközben megnőtt számú, ráérős társaság éljenezni kezd és tapsolni. Remek, ennyit a feltűnésmentes viselkedésről, jobban nem is lehetnék szeme előtt, ha Big ügynök most látna, a fejét fogná, megkockáztatom még a haját is tépné. Vagy az enyémet, elvégre egy-két pofontól nem rettent vissza, igaz szigorúan terápiás célzattal történt. Ember nem volt még olyan hálás két nagy pofonért mint én. *-Hello! Bessie vagyok. Leküzdöm korábbi zavaromat és a kezemet nyújtom, önkéntelen mozdulat ahogy a bemutatkozás is, gyerekkoromban a fejembe verték, szerencsére egyik életem rendezgetője sem érezte szükségesnek, hogy szó szerint tegye. Mindezzel eleget is teszek azon vágyamnak, hogy megismerjem a srácot, szinte iszom a vonásait, a nevetőráncokat a szemei körül, melyekben így közelebbről nem csak huncutságot látok hanem meglepő módon érett bölcsességet is.*

David & Bessie

*Állnak egy páran körülöttem, de a srác rám néz. Persze egyértelmű, hogy engem kérdezett, de a felkérés már csak azért meglepett, mert még soha nem választottak ki semmire. Gyerekként sokszor elvitt apám hasonló előadásokra, Los Angelesben pedig a szórakoztatás minden válfaja jelen van, nem győztem válogatni, nyújtózni mindkét karommal, hogy egyszer én is főszereplő lehessek. Ám a vörös haj nem túl előnyös egy gyereknek, főleg ha pulykatojáséhoz hasonlatosan rengeteg szeplővel is párosul, mert akkoriban rendre elblicceltem a fényvédőkrémmel való tetőtől-talpig bekenést és a szeplők már csak olyanok, hogy a legkisebb napfény hatására előbukkan belőlük még több. Nem voltam szép kisgyerek na, a szőke loknis és sötét, hosszú hajú, fodros ruhás lányok mellett láthatatlan voltam. Mit nem adnék most ezért a láthatatlanságért. Ironikus, hogy felnőtt fejjel, amikor nem szeretnék feltűnő lenni, kapom az első sikerélményemet egy utcai bűvésztől. A megszokottól merőben eltérő, meglepő és a jelenlegi kifejlett paranoiámat lobogtató történés. Naná, hogy felmerül bennem a gondolat miszerint nem lehet véletlen, mégis ha a srác szemeibe nézek, bízom benne. Fura, az utóbbi időben senkiben sem bízom, talán még Big ügynökben sem, de rajta kívül nincs más az életemben. Ez a végtelen és feltétel nélküli szerelem, vicces és szánalmas. A mosoly szétárad az arcomon, a dicséret azonban képletesen szöget üt a fejemben. Milyen kamasz srác használ olyan kifejezéseket, mint a „magácska” és „alany”? azok akik az utcán árulják a képességeiket és azzal keresik a kenyerüket, nem beszélnek így, a látvány tökéletes ellentéte a megnyilvánulásának. Apró szösszenetnyi érzés járul hozzá, a szemeiben nem egy felelőtlen és az életet habzsoló, a szabadságtól megrészegülő fiút látok hanem minimum egy filozófust vagy egy kínai bölcset aki percenként árasztja el a körülötte lévőket a mondásaival. Már vártam mikor rukkol elő valami ideillővel s míg kezet ráztunk egymással, egy pillanatra megrázott az elektromosság. Elkaptam a kezem és felnevettem, biztosan a ruhája van tele műszállal, mert az enyém nem, erre mindig odafigyeltem. *-Frederick Montgomery*Elismételtem a nevét, így könnyebben megjegyzem, bár nem tartottam valószínűnek, hogy valaha találkozunk még és szükségem lesz erre a tudásra. Ez is mint sok minden más, ösztönös volt. Annyit kántáltam magamban a Bessie nevet, hogy a hazugság könnyedén ment, egyébként azért választottam az Elisabethet, mert a becézése hasonló az eredetihez. Cassie-Bessie, ha véletlenül felkapnám a fejem a Cassie-re, mondhatom azt, hogy Bessie-t értettem, ez egyfajta elsődleges biztonsági rendelkezés volt a részemről. Az eddig a karomon függő táskát a vállamra vettem, hogy mindkét kezem szabad legyen, majd eleget tettem a kérésnek, meglehetős izgalommal nyúltam a kártyapakli felé, bár sok kártyatrükköt ismertem, én magam tehetségtelen voltam a kivitelezésükben, kíváncsian vártam hogyan oldja meg és vajon a következőt fel fogom-e ismerni vagy számomra teljesen új lesz. A közönséggel együtt nevettem fel a mellékesen elém tárt kérésén, és azon is derültem, hogy hiába nyújtózkodtam, elkapta előlem a paklit, hogy felmutassa mindenkinek, én meg csak a levegőt markolásztam. Tetszett ez a játékosság, látszólag véletlen volt, önkéntelen de én tudtam, hogy mesterien felépített koreográfia, ennek ellenére nem vett el semmit az élvezetből. *-Lapot húzzak előbb vagy az órámat kéred?*Ha már ilyen jóban vagyunk, hogy neki adom az órámat amit minden bizonnyal össze fog törni a szemeim előtt….csak azt reméltem, hogy Big ügynök nem abba tette a kis kütyüjét. Másom nem volt, mivel apám azt az elmaradott nézetet vallotta, hogy egy nő, aranyat csak férfitól kaphat, apától vagy férjtől, csekély számú ékszerem volt, azokat is le kellett adnom nehogy azonosításra alkalmasak legyenek, bár ezt nem értettem igazán, nem ellenkeztem. Igaz, egy ikrek csillagjegyű medál minden bizonnyal feltűnő és a születésem dátumát is meglehetősen behatárolja. Bizsut nem hordtam csak alkalmakkor, a mai nap viszont hétköznapnak számított. Maradt tehát az óra és ha azt kérte előbb, azt adtam. A lap amit végül csak sikerült kihúznom, rám jellemzően a kőr ász volt amit fel is mutattam mindenkinek, vigyázva, hogy Frederick bűvész ne lássa, noha meg voltam győződve arról, hogy tökéletesen tisztában van vele. Kérdőn néztem rá, hogy mit csináljak vele, hova tegyem vissza, vagy tartsam meg. Mindez a kötetlen kis történés elmosta a feszültségemet, a helyét gyerekes izgalom vette át, mondhatni felhőtlenül szórakoztam, és élveztem, hogy egy kicsit kiléphetek a rám aggatott árnyékból. A kezeit figyeltem, próbáltam lépést tartani a mozdulataival, még sem maga a trükk vonzotta a figyelmemet, hanem az a hihetetlenül könnyed, gyors és elegáns mozdulatsor amit véghezvitt. Úgy mozogtak az ujjai mint egy zongoraművésznek, már-már kecses volt. Mégis hol tanulhatta, és miért az utcán szórakoztatja a közönséget? Ennyi erővel egy jó nevű szórakozóhelyen gennyesre kereshetné magát. Fura volt.*

David & Bessie

*Eddig egész jól ment az itt töltött hétköznapi élet. Sikerült nem elárulnom magam, még magamat is megleptem azzal, milyen folyékonyan hazudtam a nevemet illetően, pedig nem régóta bitorlom az Elisabeth Smith nevet. Mondjuk nem is vall túl nagy fantáziára, de mentségemre legyen mondva a Smith-t nem én választottam, de még mindig jobb mint a Doe. Az már feltűnőbb lenne, Doe mint ismeretlen személy, vicces. Az első napokban nem nagyon dugtam ki az orrom a lakásból és a sarki boltba is Big ügynökkel mentem, azt nem mondom, hogy mára felbátorodtam ,mert nem lenne igaz és ebben nincs okom hazudni, de magabiztosabb vagyok az kétségtelen. Ez a fiú pedig elszórakoztat, néhány felhőtlen perc igazán nem árthat és élvezem, hogy a félelmeimet kicsit háttérbe szoríthatom. Nem kételkedem abban, hogy a név amit mondott a sajátja, elismétlem, hogy könnyebben megjegyezzem, bár nem hiszem, hogy valaha találkozunk még, noha Fairbanks kisváros legalábbis Miamihoz képest. Mégis a név elég furcsán hat ahogy a fiú arcát nézem, vagy azt ahogy az utcán szórakoztatja az embereket, nem illik hozzá. Montgomery. Frederick Montgomery. Túl elegáns hozzá. Nem merengek el azon honnan jöhetett és miért jutott idáig, minden bizonnyal vannak okai, de nem tartozik rám, és nem is azért vagyok itt, hogy ezen töprengjek. Szórakozni szeretnék, ha már kissé eltévedtem legyen jó is benne mielőtt megtalálom a hazavezető utat. Átadom az órámat és azért fohászkodom, hogy sikerüljön a trükkje és ne valami kókler bűvész legyen. Persze az egész trükknek az időzítés és a figyelemelterelés az alapja. Az, hogy most nem is foglalkozunk az órámmal, látszólagos, senki nem figyel rá addig amíg a kártyával szórakozunk. Én igen, persze ahhoz, hogy lapot húzzak arra kell figyelnem és meg is teszem. Kör ász. Nem is lehetne jobb, ha most egy pókerasztalnál ülnék, nagyon jól jönne. *-Cseppet sem. *Én inkább az agyamat tornáztattam meg eddig amikor dolgoztam, a kezemnek semmi köze nem volt ahhoz, hogyan kerüljük meg legálisan az adóhatóságot, de átvitt értelemben ahhoz is meglehetősen jó kézügyesség kell, hogy a pénzt kivegyük az egyik zsebünkből és áttegyük a másikba, miközben mindenki látja de senki nem veszi észre, hogy útközben több lett. Nem részletezem, már nem vagyok könyvelő, nincs semmi közöm a pénzhez az elköltésén kívül, bár a számláimat befagyasztották, kaptam valamennyit, hogy a tárgyalásig legyen miből élnem. Nagy vásárlásokat nem ejthetek meg ami a női lelkemet igen érzékenyen érinti, főleg ebben a labilis időszakban amikor minden nap egy életmentés a vásárlás, de néha egy apróság is sokat ér. Frederick kivételes udvariassággal megmaradt a magázódásnál amit jó pontként könyveltem el a számlájára, ha már a gyakorlatban nem tehetem meg, legalább gondolatban maradjak a munkámnál. Elmosolyodtam ezen az átvitt értelmű gondolatszálon, de tekinthetjük annak is, hogy tetszett az előadás. Visszatettem a lapot oda ahova mutatta és már tudtam melyik lapfelismerő trükköt fogja alkalmazni, bár a végeredmény ugyanaz lesz, a kivitelezésben számos változat létezett. A bácsikám a szándékos megtalálást alkalmazta, kíváncsian vártam, vajon Frederick melyiket kedveli. *-Ó, ezt én is igazolhatom, még sosem találkoztunk. Éppen eltévedésben vagyok…tudja valaki merre kell menni a….hoppá!*Gondoltam összekötöm a kellemeset a hasznossal és rákérdezek merre is kell mennem ha haza szeretnék jutni, azt már nem tudtam elmagyarázni, hogy csak napok óta élek a városban, de talán jobb is, hogy nem volt rá időm. A fiú elejtette a kártyákat én pedig nevetve néztem a zavarát, a jól megjátszott zavarát. Mindenki arra számított, hogy nekiáll összeszedni, de gyors témaváltással az órámra irányította a figyelmet, ám hiába néztem nagy igyekezettel, nem tudtam felfedezni mikor és hogyan cserélte ki. Nem voltam olyan rutinos, még csak kibicnek sem mondható, ismertem jó néhány trükköt de csak elméletben, én magam egyszer próbáltam csak, de a bácsikám kíméletlenül közölte, hogy halálra van ítélve a bűvész pályafutásom, olyan menthetetlenül tehetségtelen vagyok. Bár tudtam, hogy nem az én órámat töri össze – a lelkem mélyén inkább reméltem – az első csapások, a csörömpölés, a kis fém alkatrészek darabokra törése, és esküszöm még a legapróbb órarugó sikolyát is hallottam, megijesztettek. Láthatóan összerezzentem, még a számat is elhúztam és a szemeimet is behunytam. Gondolom mindenki más ezt tette. Az ember ösztönösen csukja be a szemeit ha valamit nem szívesen lát és így voltam én is az órámmal. Résnyire zárt szempilláim mögül lestem míg be nem fejezte, amikor azonban megmutatta az összetört órát, amit a legnagyobb jóindulattal sem lehetett megkülönböztetni egy halom ócskavastól, fájdalmasan felsikkantottam és kikerekedett szemekkel meredtem rá.* -Nem tudom, ajándék volt.*Ez igaz is, az órát nem én vettem, a sajátomat le kellett adnom, el kellett búcsúznom hosszú időre az apámtól kapott ajándéktól. A szövetségi óra pedig nem volt sehol. Reméltem, hogy visszakapom, főleg ha az életemet megmentő jeladó van benne, különben még Big ügynöktől is kapok a fejemre ha azzal állítok haza, hogy elhagytam a szuperkütyüt. Azért volt bennem némi félsz, hogy mindaz amit látok csak illúzió és a trükkje sikerült. Az arcának vonásaiból, a tekintetéből nem tudtam meg sok mindent, remekül játszott, vagy jól tudta palástolni a félelmeit. A miheztartás végett előszedtem a színészi vénámat, amit a középiskola óta nem csillogtattam meg, de most jól jött. Ijedten néztem rá, majd körbe az egybegyűlt nézőseregen választ, bátorítást várva.* -Kellemetlen karma? Összetörted az órámat. Ugye ez is csak egy trükk és ott van valahol a zsebedben? Rossz dolgot? Az én rossz dolgomnak semmi köze az ügyetlenségedhez! *Annyira jól játszott, hogy még én is elhittem, hogy nem sikerült az egész, kezdtem bepánikolni. Na nem úgy ahogy akkor szoktam amikor a halálomra, az elmúlásomra gondolok, nem. Ahhoz képest ez csupán enyhe ijedtség volt. A közönség többi tagja hitetlenkedett, hőbörgött, nevetett és tapsolt, attól függően ki mit hitt, de kivétel nélkül egyikőjük sem vigasztalt engem. Ilyen az emberi természet. A következő pillanatban hátrahőköltem ahogy felém nyújtotta a kezét, nem tudom mire számítottam, hogy megijedtem vagy csupán egy ösztönös reakció volt, de minden bizonnyal mókás látványt nyújthattam ahogy elkerekedett szemekkel néztem a csodás ívet leíró kártyalap után, amely végül Frederick kezében végezte be rövid pályafutását. *-Ó!*Eltátottam a számat a lapot meglátva. Igazán remek trükk volt a látszólagos ügyetlenséget kijátszva. Erre még én sem számítottam, bár az is igaz, hogy az órámon agyalva nem is gondolkodtam tovább a kártyalapon. Frederick bámulatosan játszott az emberek figyelmével, igazán nagy tehetség volt, kár, hogy itt az utcán pocsékolta el, Miamiban gennyesre kereshette volna magát a színpadon. Amikor elköszönt, már épp a karja után nyúltam volna az órámat keresve rajta, mikor minden szem – természetesen – a csuklójára tapadt, az enyém is. Emberi ösztön, figyelemfelkeltés.* -Hééé! Az az én órám! Hogy csináltad?*Észre sem vettem, olyan ügyesen és gyorsan mozgott a keze, hogy még az én tudásommal sem fedeztem fel azt az apró, árulkodó mozdulatot amivel kicserélte az órákat, az enyémet a járulékos veszteséggel. A keze után kaptam, és már megkönnyebbülten mosolyogtam, a közönség tapsolt, a korábbi felhördülők pedig már nem voltak mérgesek. Ahogy ő pakolni kezdett, a nép kezdett elszállingózni, én azonban maradtam. Nem csak az órámra vártam, a fiúra is kíváncsi voltam.* -Visszakaphatnám?

David & Bessie

*A bókra megejtettem egy mosolyt, illik értékelni a lelkesedését és az igyekezetét, hogy megnyerjen magának mint potenciálisan átverhető nézőt. *-Köszönöm, ez kedves…igen, főleg a…*Lázasan agyaltam mit mondjak. Nem mondhatom azt, hogy a számok terén, nem vagyok matematikus, de otthon vagyok az adózás, a kamatlábak, a profit, az állóeszközök, forgótőke, a pénzügyi számvitel terén, és még sorolhatnám, ám számokról szó sem lehet. Semmilyen közöm nem lehet a számokhoz, még felszolgálónak sem mehetnék el egy bárba mert félő, hogy önkéntelenül is a főkönyvet nézegetném és szóba hoznék néhány hibát.* -…takarításban.*Egyetlen lélegzetvételnyi időbe telt csak míg kiötlöttem a legkézenfekvőbbet. A takarításhoz legalább értek, mondhatnám azt, hogy takarító cégem van. Persze mint a maffia halállistáján szereplő első számú célpont, a takarításról is inkább a hullám eltakarítása jutott eszembe. A gondolatot követő savanyú ábrázatomat kosárba tettem, a „jelenleg nem foglalkozunk ezzel” feliratúra és tovább mosolyogtam. A kártyák szétrepültek, de úgy tűnt jobban érdekli hirtelen az órám mint az, hogy a lapok vajon a helyükön maradnak vagy felkapja őket a szellő. *-A 19. Utcába.*Szerencse, hogy annyi számozott utca van különben fogalmam sem lenne hova kell hazamennem, de a számokat könnyen megjegyeztem. Némi kitérő volt ez de senkinek sem jutott eszébe, hogy elmondja merre kell mennem vagy melyik buszra szállnom, Frederick trükkje mindenkit jobban lenyűgözött. Nem tudom mi lehet jó és szórakoztató abban ha az ember óráját szétverik egy kalapáccsal, a srác mindenesetre élvezte, ahogy a ripityára tört alkatrészek csilingeltek és sikoltoztak. Hiába sejtettem, hogy a kendő alatt már nem az én órám van, még így is fájt hallanom a recsegést, ropogást és libabőrt csalt a karomra a pulóverem alatt. Amikor azonban láttam is szerencsétlen szétvert órát – ami nem az enyém volt – el is szörnyedtem. Én mindig minden holmimra vigyáztam, kivéve a tréningbögréimet amelyek arra voltak jók, hogy ha dühös vagyok ne a drága porcelán vesszen kárba a falon való landolásban. Hellyel-közzel annak is hasonló hangja volt és némileg enyhítette a dühömet, kiadtam a haragomat melyet olykor a tehetetlenség hozott ki belőlem. Erre gondolva teljesen meg tudtam érteni Fredericket amiért élvezte a rombolást, de szerettem volna visszakapni az órát, mivel kincstári volt. Vele ellentétben a szövetségi irodával aláírtam egy szerződést és mindent vissza kell majd adnom a tárgyalás után, feltéve ha még életben leszek akkor. *-Nos, valóban, de arról sem, hogy nem árulom el a trükk lényegét és kivitelezését. *Halkan mondtam de úgy is mindenki hallhatta. A srácra mosolyogtam mintha azt mondtam volna, hogy ezennel meghívom egy italra, teára vagy bármire. Ki akartam ugratni a nyulat a bokorból, mert bármennyire is tisztában voltam a trükkjével, még így sem vettem észre a mozdulatait és ez zavart. Ezért kezdtem elhinni, hogy az egész trükk abból áll, hogy valóban összetörte az órámat. *-De az _ÉN_ órám*Mutattam rá a helyzet valódiságára, de akkor előrereppent a kör ász és vele együtt Frederick keze is, melyen ott volt az én órám. Az emlegetett. Az egész „varázslat” tulajdonképpen összetett trükkből állt, a kártyatrükk és az órás, nem két különálló mutatvány volt ahogy általában megszokhatta azt a nézőközönség a színpadon, hanem egy egész. Ráadásul a srác kezei bámulatosan gyorsan mozogtak és egyre jobban felcsigázta az érdeklődésemet. Ezeket a trükköket nem lehet csak úgy könyvből megtanulni, ehhez tanár kell, egy tapasztalt bűvész tanácsai, kíváncsi voltam kitől tanult. Ám előbb az órámat szerettem volna visszakapni, mert nem volt kedvem Big ügynök előtt magyarázkodni mint egy rossz gyerek. *-Igen, gondoltam, hát persze.*Felszabadultan mosolyogtam, körülnézve azonban láttam, hogy a tapsolók is kezdenek elszállingózni, és megérkezett a busz is amire elvileg vártam, de nem tudtam biztosan, hogy az jó lesz nekem. *-És mi legyen az?......Ááá, persze, hogy is felejthettem el.*Hiába kaptam a keze után, nem értem el. Egyelőre le kellett mondanom az óráról, de végül is megérdemli a pénzt. A táskámba nyúltam a pénztárcámért és kivettem belőle néhány kisebb címletű bankjegyet, de a mozdulat mellyel a cilinderbe dobtam volna a pénzt, megállt a levegőben félúton. Már attól hátrahőköltem, hogy olyan közel hajolt hozzám, a fülembe súgott második kívánság, vagy nevezzük fizetőeszköznek, némileg meglepett és egy pillanatra megállt bennem az ütő. Csak néztem rá mint aki kísértetet látott, hosszú pillanatokig meg sem tudtam szólalni, erre nem voltam felkészülve. Honnan a fenéből tudja, vagy sejti, hogy nem Bessie a nevem? *-Elisabeth. *Vágtam rá….ez kissé túlzó. Az jutott eszembe, hogy a becenevet mondtam neki és ha az egész nevet mondom, azzal megelégszik, de éreztem, hogy ebben a tekintetben tökéletesen naiv vagyok. *-Elisabeth a nevem.*Ismételtem el újra, inkább csak magamnak. Már senki nem állt mellettünk, én mégis úgy éreztem mindenki minket, vagyis engem néz, pedig már az utca túloldalán voltak. A pénzt beledobtam a cilinderbe és a kezemet nyújtottam az órámért. Bármennyire is szerettem volna eleget tenni a kérésének, hiszen jó fej srác volt, ügyes és szórakoztató, nem tehettem. Nem tudtam kiben bízhatok és Big ügynök szinte a fejembe verte, hogy ebben az esetben senkiben. *

David & Bessie

*Tudom, hogy a takarítás nem mindenki kedvence, de ez jutott eszembe először, ráadásul ez nem is volt hazugság, hiszen ha szó szerint vesszük, azt mondtam abban jó vagyok, és abban tényleg jó vagyok. Láttam rajta, hogy nincs igazán elragadtatva ettől, de ez volt a legkisebb bajom a sok közül. Mégis kellemesen elszórakoztam a mutatványon mindaddig míg az órám nem látta kárát. Nem is figyeltem a válaszára amit az eltévedésem okozta, hiányzó utcára mondott, egyre csak azon járt az eszem, hogy mennyire volt értékes az óra és mi lesz ha tényleg elrontott trükk volt az egész és én egy elrontott kincstári tárggyal térek vissza Big ügynökhöz. *-Ha elrontottad a trükköt, az én szórakozásomat ölted meg vele. *Még mindig a tanácstalant játszotta, vagy nem is és ezzel teljesen bevitt az erdőbe. Utáltam amikor nem én irányítom a dolgokat és az elmúlt hetekben pontosan erről volt szó, nem hiányzott még egy plusz a kosárba. Nem tudtam vajon tényleg pótolható-e az óra, így csak a fejemet ráztam és próbáltam rávenni arra, hogy erősítse meg a halványodó gyanúmat arról, hogy az enyémnek semmi baja.* -Eszmei értéke van. A férjemtől kaptam.*Big ügynökre gondoltam, a létező bár hamis házasságlevélre, a fedősztorira és majdnem én is elhittem, hogy tényleg férjnél vagyok. Sajnos a hazugság mindig másikat vonz magával és az ember egyre jobban elmerül annak mocsarában, ahogy nekem is sikerült. Hiába volt épségben a féltett óra és hiába sikerült a trükkje, hiába tapsoltam végül én is az alkalmi közönséggel, újra próbára tett a kis piszok. Mintha ráérzett volna hova nyúljon a kérdésével, vagy kívánságával, én meg hirtelen nem tudtam hova tenni az egészet, csak makogásnak tűnt ahogy győzködtem a nevem valódiságáról. Addigra már nem voltak a közelünkben azok akik velem együtt nézték a srácot, mégis roppant kellemetlenül éreztem magam. Mint egy gyerek akit hazugságon kapnak, no és hazugságon kaptak, de nem értettem miért és hogyan. Légből kapott próbálkozás lett volna ami bejött neki, vagy tényleg érzéke van, hogy lecsapjon a bizonytalan emberek gyengéjére? Egy hosszú pillanatra még az is befurakodott a gondolataim közé, hogy a srác Ramos embere és nem véletlenül került az utamba, épp csak eljátszadozik velem mint macska az egérrel mielőtt lecsap rám. Ha így van, akkor a zsaruk minden bizonnyal érdekes és frappáns nevet adtak neki, talán a Tinikaszaboló, vagy Azul fia…Azul Junior a Zenészből, csak ő nem gitárral jár hanem cilinderrel. Jó mélyen bele is néztem a kalpagba mikor a pénzt beledobtam, hátha nem nyulat rejt hanem egy mini Uzit, esetleg machete-t. Zavarban voltam nem vitás, nem készültem fel arra, hogy így nekem szegezi bárki is a kérdést, egyáltalán nem volt semmi oka rá. Ott motoszkált a fejemben az én kérdésem, hogy honnan a fenéből sejtette mindezt, de nem tettem fel mert akkor még gyanúsabb lettem volna. Nem hiányzik egy erőszakosan kíváncsiskodó. Megkönnyebbültem amikor nem feszegette tovább és megelégedett a Bessie teljes kiegészítésével.* -Köszönöm. Sípol? Én nem hallom, érdekes. *Semmit nem hallottam, de persze már a megállapítás elég volt ahhoz, hogy biztos legyek abban, Big ügynök nem egy szimpla órát adott nekem. Az engedékenységét észrevétlenül kikerültem, mintha meg sem jegyezte volna még utoljára a hazugságomat. Elvettem az órát és a csuklómra csatoltam, olyan érzés volt mintha a nagy hidegben felvettem volna egy bundát, biztonságot nyújtott. *-Szeretném, igen. Úgy tűnik a nézőközönsége nem volt idevalósi, vagy az emberek már nem olyan segítőkészek mint régen. ~vagy mint Floridában.~*Mindenki szétszéledt körülöttünk, volt aki az érkező buszra szállt fel és voltak akik továbbmentek, majd eltűntek egy-egy kapualj sötéten tátongó torkában. Nem maradt más, mint a kölyök, nyílván nem hagyom, hogy ő is magamra hagyjon, pedig kockáztattam egy újabb kérdéscsomagot. Vártam hát, hogy megmondja merre kell indulni.* -Nos, ha már képletesen szétverted az órámat és könnyebbé tetted a tárcámat, akár tegeződhetnénk is. Gondolom itt laksz ha tudod merre kell mennem és nem turista bűvész vagy. Amúgy elég ügyes, nem kellene az utcán elvesztegetned a tehetségedet.*Kihasználtam azt a kis időt amit az összepakolással töltött el, addig még toporogtam egy kicsit és merengtem, hogy megint milyen kulimászba léptem bele ezzel a fiúval. A megkönnyebbülés, hogy már nem faggat, kiengedte a mosolyomat az arcomra, azt nem mondom, hogy felhőtlen volt, de határozottan egy széles mosoly.*

David & Bessie

-Én mindenkiért? *Mosolyogva kérdeztem rá az egyértelműre, mert mulattatott ahogy kereste a szavakat, bár meg voltam győződve arról, hogy ez is csak játék. A srác nagyon is értelmesnek tűnt, intelligensnek sőt, még mindig láttam a szemeiben azt a furcsa bölcsességet amit csak az idős emberek tudhatnak magukénak. Egy kicsit emlékeztetett a nagyapámra, őt nézve jutott mindig eszembe, hogy a „szeme sem áll jól” kedves volt mindig, de ravasz és sosem tudtam, hogy mire számíthatok tőle. Szándékosan elbeszéltünk egymás mellett, én azért mert ragaszkodnom kellett a fedő sztorimhoz ha meg akartam érni a holnapot és a jövő évet is, ő pedig mintha gyanított volna valamit de nem erősködött. Inkább csak rám hagyta, de éreztette velem a megjátszott csodálkozásával. *-Igen, valóban. *Egyre inkább éreztem, hogy nem megy ez nekem, többet kellene gyakorolnom mielőtt emberek közé megyek. Bár a szomszédok előtt egészen jól ment és a boltban is ahol már jó szokásom szerint összebarátkoztam az eladóval, de ez a fiú…. Mintha a vesémbe látna. Pedig napokat töltöttem el azzal, hogy megtanultam mindent amit nekem kitaláltak, egyedül a keresztnevemet választhattam ki, bár a Smith ellen is volt kifogásom, mondván nagyon is átlátszó, de azt mondták, pont ezért nehéz lenyomozni. Csak semmi feltűnés. Már az sem okozott gondot ha Big ügynökkel együtt voltam más társaságában, mert, hogy egyébként magázódtunk, megtartottuk a három lépés távolságot, nem miattam. Azt mondta így szokás, mert óhatatlan egy hosszabb együttlét közben, hogy közel kerüljenek a védendő személyhez, a magázódás azonban segít. Nos, mindez nem tartotta vissza attól, hogy a büdös zoknijait szanaszéjjel hagyja a lakásban, még a gatyáját sem dugta el, ismertem az összes, mókás, mintás alsóját. A kedvencem, merthogy az is volt, egy ördög és angyal mintás volt….ja és a malackásat se felejtsük el. Szóval a szomszédok és mások előtt szerelmes házaspár voltunk, leédesemezett én meg ledrágáztam, ez volt az egyetlen amit minden gond nélkül ki tudtam mondani anélkül, hogy el ne nevetném magam. Azt hiszem ez a kényszerű együttlét nagyban fejlesztette a szarkazmusomat ami egyébként sem volt halvány árnyék.
A visszakapott „ajándék” órát a fülemhez emeltem, mindig is volt benne egy kis gyanú, hogy esetleg jeladó van benne, ha esetleg eltűnnék a színről, tudja hol keressen, értékes tanú voltam hát nem veszíthetett el. Persze nem hittem Fredericknek, hogy ő bármit is hall, egy ilyen jeladó hangja nem hallható az emberi fül számára. Legfeljebb a kutyáknak vagy a denevéreknek, de szerintem ezt is kiküszöbölték, nehogy egy falka kutya üldözzön valahányszor lemegyek a boltba. *-Na persze, mert a hölgyek hallása gyengébb mint a nagy és erős férfiaké akik a kocsmát is a kibocsátott és a söröskorsók által visszaverődött ultrahang alapján találják meg. *Negédes mosollyal vágtam vissza, azért ne nézzen már hülyének. Az órám már a csuklómon virított, a közönség szétszéledt, ideje volt, hogy újra azzal foglalkozzam hol is vagyok és hogyan jutok haza. A srác roppant ügyes volt de kissé el volt varázsolva önmagától, persze megengedhette magának, neki még jól is állt. A kisfiús arc, kissé csibészes mosoly és a sejtelmes szemek alapvetően vadítóak voltak….egy kamaszlánynak. *-Elbűvölted őket! Nahát! Valóban, most, hogy mondod, se nem láttak, se nem hallottak. *Kedvem lett volna fülön csípni, szimpatikusan volt szemtelen, a nagyanyám biztosan oda meg vissza lett volna tőle, már láttam a lelki szemeim előtt ahogyan két ujja közé csippenti az arcának bőrét és jól megrángatja, hallottam a cukin vékony hangját is gügyögni, mintha Frederick még csak totyogó lenne. A zavarom visszatért de már nem olyan erősen, mikor felajánlottam, hogy tegezzen. Ha tényleg gyanakodott mert olyan pocsékul hazudtam, akkor számíthattam arra, hogy be akar húzni a csőbe, ám egy szívdobbanásnyi hezitálás után megszorítottam a kezét, kicsit jobban mint azt egy hölgytől várta volna.* -Nagyon örvendek Frederick Montgomery, Elisabeth Smith de neked csak Bessie.*Elégtétellel töltött el, hogy sikerült nagyon gyorsan reagálnom és cseppet sem remegett meg a hangom mikor kiejtettem a hazug nevemet. Csak bele kell jönnöm. *-Máshol is bűvészkedhetnél. Próbát kellene tenned egy szórakozóhelyen. Bár itt nem biztos, hogy olyan sok van, de szerintem megéri befektetni egy utazásba, Las Vegasban biztosan nagy sikered lenne. *Az utcán bűvészkedésnek is meg van a maga filingje, lehet, hogy ezt szereti, de kétlem, hogy meg lehet élni belőle rendesen. Biztosan van munkája, reméltem, hogy van mert nem úgy nézett ki mint aki az utcán él, bár azt mondta a városban lakik, ez még nem jelentette azt, hogy nem az utcán. Frederick azonban nem volt piszkos és büdös, nem volt elhanyagolt ami a tisztálkodási lehetőségek hiányát feltételezné, és olyannak tűnt aki a jég hátán is megél. Itt Alaszkában szó szerint volt rá alkalma, én azonban nem fogom kipróbálni, mire itt tél lesz én remélhetőleg már újra otthon lehetek, vagy egy általam választott városban, védve mindentől és túl a tárgyaláson. Ez persze enyhén szólva is ingatag álom volt, Ramos minden bizonnyal nem fogja feladni, hogy megtaláljon, csak én álltam közte és a hosszú, nagyon hosszú börtönélet között, nekem pedig szándékomban állt félreállni az útjából, hogy könnyedén beléphessen a börtönviseltek táborába. Elindultam Frederick mellett s közben az utcatáblákat figyeltem, nehogy legközelebb megint eltévedjek, vagy legalább ha már megtörtént, vissza is találjak. A tájékozódás nem volt az erősségem, még egy  okos telefonnal a kezemben sem, csak akkor jegyeztem meg az útvonalat ha végigmentem rajta legalább kétszer.* -Köszönöm, kedves tőled. Egyébként hol tanultál bűvészkedni? Neked is van egy ügyes kezű nagybácsid?

[/color]

David & Bessie

*Az ultrarövid válaszokból már biztosan következtettem arra, hogy Fredericket nem vertem át a hazugságaimmal. Eszmei érték. Na ja. Az óra nem volt túl értékes, legalábbis látszatra, így a meghatározásnak pontosnak kellett lennie, miért is sajnálom. Egyébként, ha úgy vesszük eszmeileg értékes volt, hiszen akár az életemet köszönhetem ha egyszer beüt a krach, de reméltem nem jön el annak az ideje. Nem mondhattam semmit magammal kapcsolatban, semmit ami igaz és hálás voltam amiért Frederick nem feszegeti tovább.
Van akire nem hat a szarkazmus és így volt ezzel a srác is, úgy pergett le róla mint esővíz az ernyőről, magamat azzal vigasztaltam, hogy nem volt túl erős és nyilván okom sem volt arra, hogy megbántsam. A tréfa kedvéért dobtam be a szöveget, ám a nevetésre már nem került sor, a poén elsüllyedt mint a Titanic, miután Frederick jéghegyének ütközött. Ennek ellenére szórakoztató volt a társasága, fiatalságának könnyedsége, nemtörődömsége és az a lazaság amit én sosem tudok a magaménak nevezni. Ez persze nem szomorított el, csupán tény volt a maga nemében, engem másképp neveltek és elégedett voltam mindazzal amit kaptam a családomtól, szóban és genetikailag. *-Senki nem vonja kétségbe. Pont annyira megy mint amennyire szerény vagy.*Egy kis irónia senkinek nem ártott még, Frederick hírből sem ismerte az imént említett tulajdonságot, de azt hiszem volt is mire büszkének lennie, volt oka bőven, hogy nagy szája lehessen. Ügyes volt, fifikás, kreatív és remekül improvizált. Mondjuk pont mint egy ügyvéd. Ezt tanúsította az újabb próbálkozása ami a bemutatkozást illeti, nem számítottam rá de még sem ért olyan váratlanul, hogy belelépjek a gondosan kihelyezett csapdájába. Ha meg is érezte a kézfogás elvárt és az általam bemutatott közötti különbséget, nem tette szóvá és más módon sem jelezte, ám olyan szélesen elvigyorodott, hogy attól féltem a szája lesodorja a füleit a helyükről. Nyíltan kimondta azt amit eddig nem neveztünk a nevén, én pedig megadva magam csak sóhajtottam egyet szomorkás mosolyom mögött. Oké, szóval tudja és most már én is tudom, hogy tudja, mindez hivatalos formát öltött, de ebben a helyzetben kell maradnia, ennél a pontnál tovább nem léphetünk. Minden ami itt van és velem történik nem titok, minden amit otthagytam Floridában, ott is marad.  Rajtakapott gondolataimat mélyen eltemettem, és Frederickre koncentráltam, muszáj voltam megemlíteni milyen ügyes és az értetlenségemet is amiért ezt nem egy Fairbanksnél jobb helyen kamatoztatja. A magyarázat hihető volt és nekem nem volt okom, hogy kételkedjek benne, egyébként nem is lepett meg amit állított magáról. Mosolyogva ingattam a fejem.* -Miért nem lepődöm meg ezen?*Hamiskártyás, csaló, rossz fiú. Naná, hogy a szeme sem áll jól. *-Szóval Persona non grata vagy. Hány helyen is Las Vegason kívül?*Sosem késő, hogy bárkinek benőjön a feje lágya de Frederickről nem hittem, hogy ez megtörtént. Valami biztosan van a háttérben, ő sosem fog felnőni. Az a fajta srác volt aki ötven évesen is csak a kalandokat keresi. Egy igazi kis Indiana Jones-szal lettem megáldva. Úgy gondoltam, hogy majd én kérdezem őt és akkor nem kell hazugságokon törnöm a fejemet és ez nagyon jól működött amikor csak elterveztem és elméletileg létezett csupán,ám nagyon hamar rá kellett jönnöm, hogy a kérdéseimmel ugyanúgy elárulhatom magam. Nem kellett volna semmilyen rokonról beszélni, semmilyen azonosítható rokonról. Minél kisebb a családja Elisabeth Smithnek, annál könnyebb dolga van a szövetségieknek megtartani a háttér sztorit. Ám most úgy nézett ki a dolog, hogy kell kreálni egy bűvész nagybácsit, aki egyébként szigorúan véve van a valóságban de olyan mint a nevem. Floridában hagytam, legalábbis a virtuális személyét, ergo ott is kellett volna maradnia. E helyett idehoztam Faribanksbe. Ha már megszültem, fel is kell neveljem. Kelletlenül bólintottam.* -Igen van. Szóval te amolyan autodidakta vagy. Gratulálok, nem lehetett könnyű, főleg nem a bűvészetet, az amúgy is furfangos és trükkös hivatás. *Lassan sétálgattunk és míg a zavarommal küszködtem, meg azon munkálkodtam, hogy minél jobban eltereljem a figyelmét magamról és csak az ő személyével törődjünk, figyeltem az utat is. Egyelőre nem volt ismerős ház vagy utcarészlet.* -Nem, de ott áll meg a busz ami a lakóparkhoz visz ahol lakom. Csak be kell sétálnom a megállóból, pár perc, nem sok. *Szóval akkor negyed órán belül otthon leszek. Otthon. Ez sem volt túl szerencsés és kedvelt megfogalmazás, de jelenleg nem futotta jobbra. Big ügynök jutott eszembe, mivel nem számolva az eltévedésemmel, korábbra ígértem magam. Persze még a távollétében sem hazudtolta meg magát, ahogy rá gondoltam, rögtön elkezdett rezegni a telefonom amit korábban vissza tettem a táskámba. Csak ő lehetett, mégis ki a fene, hiszen csak neki van meg a számom, és persze a központnak de ők nem hívnak csak ha Big ügynök meghal, arról viszont valószínűleg én fogok előbb tudni. Menet közben nyúltam érte és vakon simogatni kezdtem az érintőképernyőt, hogy „kinyomjam a férjemet” . Sok mindenben nagy segítség volt az okos telefon, de én ennek ellenére nem voltam kibékülve vele. Nem lehetett csukott szemmel kezelni, pedig hajnalok hajnalán,amikor az ember lánya félkómás még, gyorsabban ki tudja kapcsolni az ébresztőt. Az is igaz, hogy így legalább tutira felkelek. A telefon csak rezgett és rezgett, végül kivettem és már látva húztam el az ujjam a piros X-en. Semmi kedvem nem volt most vele beszélni, de szinte azonnal újra rezegni kezdett a telefon, így egy bocsánatkérő pillantást vetettem Frederickre és „felvettem” Big ügynököt. *-Mindjárt otthon vagyok drágám, csak eltévedtem. Ez a sok egyforma utca. *Nem fecséreltem köszönésre az időt.*-Hol a fenében van? Tudja mi a szabály! Megmondja hova megy és meddig marad. Ennek ellenére nem mondta hova megy és azt sem, hogy mikorra várjam és mikor kezdjek el aggódni.
-Na látod, így nem is tudok késni. Én is szeretlek drágám. Sietek.*Azzal bontottam is Big ügynököt és eszembe sem jutott azon aggódni, hogy Frederick talán minden szót hallott. Így rámosolyogtam és eltettem a telefont azzal a szent elhatározással, hogy fel sem veszem míg hazaérek.* -Állandóan aggódik, olyan édes tud lenni ilyenkor.*Meg a fenéket. De ezt nem mondtam ki, mert jól nevelt hölgy ilyen szavakat nem használ csak gondol, és akkor senkinek nem fáj, de én jól érzem magam tőle. Nagyikám tanítása. Legszívesebben bokán rúgtam volna megint, de játszanom kellett a szerelmes asszonyt, szóval negédes voltam, bájos és fülig szerelmes. Még sóhajtottam is.*

David & Bessie

*Elnéző mosolyt eresztettem meg felé a bókra, olyan lehet ez nála mint a köszönés, szinte minden második szavával dicsér. Nem volt nehéz megállapítani a személyiségének ezt a részét, megfigyelő képesség sem kellett hozzá, szerencsére mert az, ellenben Frederick méltatásával, nekem nem volt túl kifejlett. Ha számokról lett volna szó, kamatlábakról, százalékokról és hasonló matematikai számításokról, akkor verhetetlen vagyok, legalábbis ami a vagyon ide-oda tologatását illeti haszonszerzés céljából. De persze _ezt_ sem gyakorolhattam aktívan és nyíltan, le voltam tiltva mindenről aminek halvány köze is van a könyveléshez. Magamat ismerve egy bárba sem mehettem volna felszolgálónak vagy pultosnak, mert rögtön a könyvelést néztem volna meg, a számlákat, és biztos vagyok abban, hogy kitaláltam volna valamit. Volt hozzá érzékem, nem véletlen, és nem is szándékos kicseszés volt az apámtól, hogy rám hagyta az örökét, Ramos végrehajtóival együtt. Korábban több ilyen munkát is rám bízott, gondolom tesztelt, csak éppen a mimóza lelkemmel nem számolt. Most meg itt vagyok az isten háta mögött egyedül, még a családommal sem vehetem fel a kapcsolatot, hazudnom kell a nevemről is, és természetesen le is bukom. Minden rosszban van jó is, legalább nem Ramos emberei előtt buktam le, különben már nem élnék, vagy halálra kínoznának, hogy megtudják hogy tudják eltüntetni a bizonyítékokat. Nem kétlem, hogy a szövetségieknél is van emberük, ő majd tesz arról, hogy ne legyen írásos bizonyíték, sajnos azonban így beleláthatnak a tanúvédelmi programba is.
-Néhány??? Százhatvankettő az nem néhány, hanem elég szép szám. *A vigyorgására én még javában a számat tátottam meglepődve, szerintem csak Las Vegasban van ennél több kaszinó, hogy tudott ennyit csalni és hazudni? Biztosan függő. Adrenalin függő, vagy csalás függő. Élvezi. Nem is lenne semmi érdekes számára abban, ha egy hatalmas színpadon állna és onnan nyűgözné le a jó népet. Frederick szeretett kapcsolatot teremteni másokkal, és ezt egy távoli színpadról sokkal nehezebb megtenni. Úgy beszélt az életében eltelt időről mintha már nagyon régen történtek volna a dolgok, megint ugyanazt éreztem amikor belenéztem a szemeibe. A tekintete olykor végtelen bölcsességet és nagyon hosszú, mozgalmas és harcokkal teli út fáradtságát sugározta ami a korát meghazudtolta. Furcsa volt, nem gondoltam bele semmit, de az érzés ott lappangott bennem és amikor félbeszakította a mondatot, még valami más is csatlakozott hozzá. Mintha hazugságra készült volna, mint én amikor véletlenül elszóltam magam, csak ő hamarabb észbe kapott. Az egész nagyon halvány volt és nem tartott sokáig, abban a néhány röpke pillanatban míg rám nézett és torkot köszörült, kíváncsian oldalra hajtottam a fejem. Vártam mi fog kisülni belőle, de végül csak egy érdektelen mondat lett belőle. *-Aha. Értem. Fairbanksben nincs is sok kaszinó, gondolom. Még nem volt időm végigjárni a várost, azért is tévedtem el.
*Hagytam az iménti érzést elsunnyogni, nem volt olyan erős, hogy szándékosan nekiálljak feszegetni, másrészt az én fülem mögött is volt vaj bőséggel, a végén még visszafelé sül el az érdeklődésem és a fejemre olvassa a korábbi hazugságot amit pillanatok alatt megfejtett. Nézzük a jó oldalát a rossznak, a nagybátyámmal kapcsolatban legalább nem kapott hazugságon. Nekem nem volt kifejlett hazugság érzékelőm, ha az életéről szóló történet nem is volt igaz, én nem vettem észre, mivel nem volt elakadás és korrigálás, így a mosoly lehervadt az arcomról és jött a szokásos „belenyúltam a mocsárba” tünetegyüttes. Halvány ijedtség, hogy felszakítottam a régi sebeket, némi sajnálat és együttérzés, szomorúság mert belegondoltam mindabba amit elmondott és pocsékul éreztem magam tőle, és mindez akkor sem múlt el amikor Frederick már újra mosolygott. *-Sajnálom….valóban….rossz lehetett. *Korát tekintve pedig nem lehetett nagyon régen, és most már értettem miért érzi magát jól az utcán. Az olyan gyerekek mint Frederick nehezebben illeszkednek be a felnőttek kötött világába, kisebb eséllyel indulnak neki az életnek, és lehetőségük is kevesebb van a továbbtanulásra, hiába tanít meg az élet sok mindenre, papírt nem ad a kezébe senkinek amivel érvényesülni tudna. Ám Frederick láthatóan elégedett volt. Én viszont nem. Amikor rezegni kezdett a telefon, még azt is elfelejtettem, hogy miről beszéltünk az imént. Halványan rémlett, hogy Frederick rákérdezett hol lakom, én válaszoltam, ő meg visszakérdezett, de, hogy miért, azt már nem fogtam fel. Igyekeztem Mr. Biget lerázni, de nem sikerült, kénytelen voltam beszélni vele, és azt nem tettem zsebre. Persze igaza volt, megegyeztünk és én nem tartottam be az egyezséget, ami akár rosszra is fordulhatott volna, ám Frederick előtt nem mehettem bele a bocsánatkérésbe. Ezért is kapni fogok ha hazaértem és utáltam ezt az érzést. Az ezt követő kérdés viszont nem ért váratlanul, vagyis az, hogy Frederick a „férjem” iránt érdeklődött, igen ám a válasz már ott volt a fejemben, hiszen bemagoltam az „életemet”. *-Nem mondtam, hogy a férjem. Egyébként az, kicsivel több mint egy éve vagyunk házasok és nem rég költöztünk ide a munkája miatt Mr. Smith-szel. *A Smith-t kicsit megnyomtam, mert egyszer már bemutatkoztam és ha már kitalálta, hogy a férjem, akkor azt is tudnia kellett, hogy Smith, ennek ellenére rákérdezett. *-És te hol laksz? A közelben? Talán segíthetnél megismerni a várost, biztosan ismersz olyan helyeket ahova érdemes elmenni. Még nem találtam magamnak munkát és túl sok időm van amit unatkozásra fordítok.*Eléggé be volt határolva az életterem és az időm is, bár ennek nem szabadott látszania a külvilág felé. Big ügynöknek voltak elintézendő dolgai amikor nem lehetett a közelemben, ráadásul nem szeretett babysittert játszani, szóval a fehérnemű boltba példának okáért nem kísért el.*

David & Bessie

*Frederick egy igazi világutazó, ha jó néhány államban megfordult, az államonként is több város, hacsak az utazást nézem, de ő el is töltött némi időt minden helyen. Mire rájöttek arra, hogy milyen kis csaló, addigra már megszedhette magát, legalább annyira, hogy bőséggel és kényelmesen tovább tudjon állni. Talán pont ezt a fajta életet kedveli, van annyi város a világban, hogy élete végéig kitart.* -Remélem itt nem tiltanak ki sehonnan. *Frederick jó kedvűen viselte az egészet, mintha csak jó móka lenne, de én úgy gondoltam nem jó érzés ha korlátozzák a szabadságában az embert, és ez is van olyan mintha nem mehetne ki valahonnan, csak épp fordítva; be nem mehet. Még időben visszafogtam magam és nem kezdtem el mesélni arról, hány kaszinó van Los Angelesben és Floridában, bár a kaszinók „fővárosa” Las Vegas, azért nálunk is akadt szép számmal. Ám én elvileg Montanából érkeztem és ehhez tartani kellett magam, ha a nevemmel nem is arattam sikert, a mesém többi részéhez ragaszkodnom kell. *-Akár többet is és nem csak pénzre gondolok.*A játékszenvedély mocskos egy dolog, nem csak azt teszi tönkre aki szenved miatta hanem a családot is, a kapcsolatokat, a karriert, mindent. Ismertem olyat akit teljesen tönkretett a szenvedélye, mindent elveszített és talán most is egy olyan intézményben „pihen” ahol megpróbálnak rajta segíteni. Szerencsére nem ez a jellemző, de azért vigyázni kell, nehogy elkapja az embert a gépszíj, könnyű beleesni a csapdába és kimászni onnan már nehéz. Nekem nem voltak ilyen gondjaim, könyvelőként inkább a pénzkereset más lehetőségeit tartottam szem előtt, az eszemmel keresztem a kenyerem és nem a szerencsével. Persze játékszenvedély nélkül is meg lehet járni a poklot, Fredericknek nem volt könnyű élete de úgy vettem észre, nem döngölte a földbe.* -Nem én tehetek róla, de azért együtt érezhetek, nem? *Nem akartam kellemetlen helyzetbe hozni, tudom milyen az ha az embert szánják, sajnálják, de amit én éreztem az csupa jóindulatból fakadt. Nem volt okom azt feltételezni, hogy nem mond igazat. Én viszont szinte folyamatosan hazudtam, de nekem jó okom volt rá, az életem. Sajnos Big ügynök mindig a legváratlanabb és a legalkalmatlanabb időben tud rám telefonálni, persze az én hibám, hiszen ha betartanám a szabályokat, nem kellene ellenőriznie. Nagy nehezen letudtam a telefont, ám Frederick gyanakvását nem sikerült elhessegetni, bár nem faggatott de épp elég volt az is, hogy tükröt mutatott a korábbi szavaimnak. Hiába, nincs még gyakorlatom ebben. *-Ó! *Erre mondják, hogy elakad az ember szava. Logikus levezetés volt és ettől még nem is kellett volna elájulnom, de az már igen kellemetlenül érintett, hogy újra szóba került a nevem. Frederick minden egyes szavamat megjegyezte, jobban figyelt mint egy eminens diák az órán. *-Ne is. *Adtam meg magam egy sóhajjal. Nem akartam ezt tovább feszegetni, de azért bogarat ültetett a fülembe ezzel a gesztussal. Éltem a gyanúval, hogy egyszer majd benyújtja a számlát, hiszen manapság semmit nem adnak ingyen, a hallgatásért pedig egyesek nagyon sok pénzt el tudnak kérni. Arra gondoltam, fővesztés terhe mellett meg kellene említenem Big ügynöknek, de végül letettem erről, majd akkor aggódom e miatt ha Frederick megteszi a következő lépést. *-Nem is most gondoltam. Nélküle is van elég dolgom, és ha lehet, megtennéd, hogy nem ezzel a jelzővel emlegeted? *Pocsék érzés volt lépte-nyomon szembesülni az ügyetlenségemmel, de ennél rosszabb volt az a tudat, hogy bármikor lebuktathat, akár vétlen is. Ezen járt az agyam amikor az utolsó mondatot kiejtette a száján, fáziskéséssel reagáltam rá. Először csak rossz érzésem volt ezzel kapcsolatban, mintha valami nem stimmelne, valami nem volt a helyén a szavak között, de nem jöttem rá azonnal. Néhány lépés után torpantam meg és néztem Frederickre. Nem hallhatta a beszélgetésünket, legfeljebb az én szavaimat, de én…..nem voltam biztos abban, hogy nem említettem a „szabályt”, visszapörgetve a beszélgetésünket azonban tudtam, hogy a szabályokat nem én emlegettem. *-Hogyan???*Csak ennyire futotta. Homlokráncoltam és a szemöldökeim is közrefogtak pár mélyebb vonást az orrnyergemen. Ha ez így megy tovább ott lesznek az első ráncaim, a mélyebbek jelzik majd, hogy öregszem. *-Mi a szabály?*Kíváncsi voltam erre mit mond, ha elismétli az egészet, meg kell tudnom hogyan hallotta a beszélgetést és mennyit belőle. A telefonom nem volt kihangosítva, különben nem a fülemre szorítom, egyszerűen képtelenség, egy embernek nincs ennyire jó hallása.*

David & Bessie

*Az jó, ha lassan peregnek az események, így kisebb a valószínűsége annak, hogy engem felfedeznek. Egészen mást vártam ettől a várostól, nem volt ez olyan nagy, hogy mindenki elmenjen a másik mellett, de úgy tűnt mégis ez a helyzet. Az embereket nem érdeklik a többiek, itt is mindenki csak a maga pecsenyéjét sütögeti. Amíg valaki nem piszkít a portájukra, fel sem néznek. Ám Frederick különbözött tőlük, kíváncsi volt, ráadásul engem sem hagyott ki a szórásból.* -Értem. Szóval azt hiszed van bőven időd másokat átverni míg feleszmélnek és lebuktatnak. *Nem kérdés volt hanem megállapítás, a szavaiból mindenesetre ezt szűrtem le. Frederick a békés polgárokra épített. Most már világos volt miért éppen ezt a várost választották a számomra, el tudtam vegyülni az emberek között, el tudtak tüntetni szem elől és ez volt a lényeg, hogy életben maradjak. Azért fájt a gondolat, hogy az életem, a szó legszorosabb értelmében csak nekem fontos, gyanítom még Big ügynök is csak a feladatra gondolt, arra koncentrált, különben több éves munka vész kárba, ha Ramos szabadon marad. Senki nem kételkedett abban, hogy akár a börtönből is tud irányítani, de ott jobban szemmel tudják tartani és legalább megnehezítik a dolgát. Én viszont szerettem volna megérni a jövő évet is és az azutánit és még nagyon sokat. Terveim között szerepelt, hogy lesz férjem – igazi – gyerekeim, vagy legalább egy, nagylelkűen lemondtam a fehér kerítésről, mert egészen más otthont képzeltem el magunknak. Ám mindez egyre messzebb került tőlem. Főleg Frederick kérdéseivel. Ha továbbra is ilyen kíváncsi és látszólag érdektelen kérdéseket tesz fel, melyek belőlem viszont előbb vagy utóbb kiugrasztják az igazságot mint hajtó a nyulat a bokorból, akkor még a karácsonyt sem érem meg. Bár kedves volt és aranyos, de jó eszű és ki tudja, hogy nem számító. Akár pénzt is láthat majd bennem ha kiderül egy s más. *-Igen, sajnos nehéz belőle kigyógyulni….hogy? Szenvedély? Nem, nekem nincs ilyen káros szenvedélyem. *Most megint jöhet a lázas agyalás, hogy mit mondjak. Konkrétan nem vettünk át semmit az ilyen esetekre, szerintem nem volt teljesen kész a karakter akit el kellett játszanom az ittlétem alatt, kénytelen voltam félig az igazságot mondani, de éreztem, hogy soha nem fogok ebbe belejönni; mellesleg nem is akartam. Hazudni jó és izgalmas míg az ember _tud_ hazudni, de ha nem, akkor csak kín.* -Szeretem a romantikus filmeket. Azokat melyekhez oda kell készíteni egy doboz papírzsebkendőt. Mindegy, hogy régi vagy új csak sírni lehessen rajta. Sajnos a férfiak nincsenek oda érte.*Nagyot sóhajtottam. Ez igaz is volt mindkét részről. Oda voltam a tocsogós drámákért és a „jaj annyira tudtam” happy end-es filmekért, ám a férfiak hidegrázást kaptak valahányszor megemlítettem, szóval nem volt közös program. Big ügynöknek viszont ha akarta ha nem, végig kellett néznie, vagy bevonult a fürdőbe és a kádban aludt, mivel a tévé a nappaliban volt, ahol ő vert tanyát a kanapén. Ittlétünk alatt volt már pár olyan este, amikor az őrületbe kergettem, egy csipetnyi elégtétel volt ez a számomra az élvezeten túl. Az együtt érzésről más fogalmaink voltak, azt hiszem sokan osztották volna Frederick véleményét, de én nem voltam köztük és pont ezért nem is ezt a feleletet vártam.* -Elég lett volna egy köszönöm is. De igen, félreértettél. Az, hogy együtt érzek nem csak nekem jó hanem annak is akivel együtt érzek, mert akkor remélheti, hogy a másik segít neki ha szüksége van rá. Ezzel azt akarom mondani, hogy engem nem csak megérint mások nyomora. *azt nem mondhatnám, hogy én vagyok Teréz anya, de gyakran segítek másokon a lehetőségeim adta határokon belül. Nem keresem a lehetőséget, úgy is megtalál és az bőven elég, nem vagyok önkéntes egyetlen karitatív szervezetben sem, nem járok utána a dolgoknak, nem veszek igénybe hivatalos utat, csak amit a saját ember érzések diktálnak. Ez legtöbbször kimerül abban, hogy pénzt adok a hajléktalanoknak, vagy ruhát, cipőt, ételt. Lehet, hogy tényleg csupán a lelkiismeretem megnyugtatása a cél, én azért másképp élem meg. Jó érzés segíteni másoknak, de azért vagyok annyira gyarló, hogy egy bizonyos pontnál megálljak. Fredericknek is segítenék ha megkérne rá, egyelőre azonban nem látszik rajta, hogy rászorulna, ő a jég hátán is megél, másrészt egyre kíváncsibb a személyemet illetően, én pedig kezdem azt érezni, hogy rám nézve veszélyes lehet egy tartósabb ismeretség. Mindezt csak megerősítette Big ügynök hívása, amivel belefutottam a következő veszélyzónába. Mivel elég egyértelmű volt a lebukásom, inkább megadtam magam, a további hazudozásnál még mindig jobb arra kérni, hogy hagyjuk annyiban, semmint tovább bonyolítani a magam életét. Reméltem, hogy ennyivel megelégszik, és egy hálás mosollyal nyugtáztam a beleegyezését a „férjem” neve lekamuzásának hanyagolását. Ám mindezt megint csak felülírta valami, amit csak némi fáziskéséssel fogtam fel. Az egész olyan volt mintha Frederick kihallgatta volna a beszélgetésemet Big ügynökkel, de az, tekintve a távolságot és a telefon fülemre szorítását, lehetetlen volt. Visszakérdeztem, ami azt jelentette, hogy egyrészt nem hiszem el amit mondott, másrészt lehetőséget adtam egy másik válaszra. Nem csoda, hogy zavarban voltam, magamban azért fohászkodtam, hogy az egész csak félreértés legyen, hogy Frederick csak véletlenül nyúlt bele az iszaposba, de a magabiztos vigyor az arcán egészen mást sejtetett. Tőle viszont hallani Big ügynök szavait olyan volt mint egy arculcsapás. Éreztem, hogy a jeges rémület és a csodálkozás gleccserként csordogál le a gerincemen, onnan pedig szétfolyva beborítja az egész testemet. Mire a hideg eljutott az ujjaim begyéig és az érzésből feltételezve az arcom is a halott sápadt árnyalatot vette fel, már elfelejtettem azt, hogy meghallani bármit is a beszélgetésből lehetetlenség, és csak azon járt az agyam, hogy itt a vég, lebuktam és Ramos közelebb van semmint gondoltam volna. Pedig Fredericknek semmi köze nem lehetett hozzá, Ramos egészen más emberekre bízta a piszkos munkát, nem volt olyan kreatív, hogy elbűvöltessen egy alig felnőttel mielőtt elvágja a torkom. Esélyesebb volt, hogy megvárják míg elvonulok a védett lakásba és ott tesznek hidegre, hogy a holttestemet csak napokkal később találják meg, belefagyva Big ügynökébe. A bele- és lefagyást illetően itt jött el a pillanat amikor már nem voltam képes tisztán gondolkodni, éreztem azt a különös és fémes illatú aurát ami a rohamomat szokta megelőzni. Remegő kézzel, nem is figyelve Frederickre, kotortam bele a kezemmel a táskámba, leejtve a földre a karomon eddig függő papírtasakokat, és az sem érdekelt, hogy az egyikből kicsúszott az utált barna hajfesték. Csak a gyógyszert akartam megtalálni, aminek a bevételéhez már késő volt, de engem a tudat is megnyugtatott volna, hogy bevettem. Lelki szemeim előtt Ramos állt velem szemben nevetve, és már azt is láttam ahogyan a testem eltűnik a földben, ott fekszik tehetetlenül és élettelenül miközben a világ továbbrohan a maga életében nélkülem. A pánik nem lassan kúszott az elmémbe hanem belerobbant, élesen és égetőn mint egy ívfény. Kapkodtam a levegőt, vadul kotorásztam a táskámban és a sírás kerülgetett, de minderről már nem vettem tudomást. *