- Már elnézést, de egyáltalán nem vagyok ostoba! – a felháborodásom természetesen őszinte volt, ahogy a meglepettség miatt nagyra nyíló szemeim is erről árulkodtak. – Maga settenkedik a sötétben a ház körül, amivel a frászt hozta rám! – vágtam vissza gondolkozás nélkül, de hát időnként sajnos hajlamos voltam arra, hogy előbb járjon a szám, és csak utána gondolkozzak. Eleve megszoktam, hogy az apám miatt több dolgot megengedhettem magamnak, ráadásul baj esetén is el lettek simítva a dolgok körülöttem. Mindig. – Egyébként is, egy rendőr beszélhet így egy ártatlan lakossal? – ám hiába mondtam ki, hogy rendőr, ez nem változtatott a hozzáállásomon felé. Fel sem fogtam igazából, hogy most ajánlatos lenne meghúznom magam, mert olyan mérges voltam. Ráadásul ráfoghattuk arra is, hogy a fájdalom elhomályosította a józan gondolkodásomat. - Hé! – jajdultam fel, amikor nem túl kedvesen felhúzott a fagyos földről. – Finomabban, ember! Sajog minden porcikám… - panaszkodtam tovább, mert tényleg így állt a helyzet. Fájt mindenem, de abban bíztam, hogy még csak a sokk hatása, ami a testemet érte, és holnapra fele ennyire se fog fájni. Hiú ábránd, igaz? – Azt éppen nem mondanám, de azzal előrébb lennék, ha idegeskednék? – kérdeztem teljesen logikusan, mert elkezdtek kattogni végre a fogaskerekek a fejemben. Lehet, hogy azt is bevertem? – Akkor valószínűleg csak még gyanakvóbb lenne velem szemben… - morogtam az orrom alatt kelletlenül, míg hagytam, hogy megmotozzon. Természetesen nem találhatott semmit, de én ezt előre meg is mondtam neki. Nem tudom, hogy mire számított. - Még szerencse! – ráncoltam értetlenül a homlokomat. Nincs nekem bajom Mrs. Berglanddel, elég dekoratív és bájos nő, de én valahogy jobban szerettem saját egzotikus vonásaimat, minthogy rá hasonlítsak. – Hiszen nem állunk rokonságban. – fűztem hozzá, megerősítve abban, amire bizonyára már magától is rájött. – Nem is úgy gondoltam, hogy magamra hívtam, hanem… - de rájöttem, hogy megint csak fecsegek, ráadásul feleslegesen, mert a férfit ez bizonyára egy cseppet sem érdekelte. – Áh, mindegy! – zártam végül rövidre a dolgot, és amikor elengedett, én is elléptem a faltól. - Na, látja! Én ezt mondom már kezdettől fogva! – mutattam rá erre a nyilvánvaló tényre, hogy aztán fájósan megdörzsöljem a csípőm tájékát. – Ó, te jó ég! – nyögtem fel újra. – Jó, persze! E-mail is jó lesz, vagy keressem meg a szerződést? – kérdeztem most már komolyabban, ahogy végre rátértünk az intézni valókra. – Persze, azt is megkeresem. Egy puska van egyébként a házban, Mr. Berglandé. – magyaráztam, végre megpróbálva lehajolni. - Lenne olyan kedves, és segítene, ha megkérem? – váltottam át most már udvariasba, hogy végre elengedett és nem éreztem magam közvetlen veszélyben. – Nem biztos, hogy mindet meg tudom fogni… - utaltam a szétszóródott fahasábokra. Tényleg jól jött volna plusz két segítő kéz.
- Nagyon vékony a határ a bátorság és az ostobaság között - teljesen nyugodtan jegyzem meg a dolgot, nem törődve túlzottan a felháborodásával. Margószéli jegyzet csupán, úgy érti, ahogyan szeretné, részemről túltárgyalva a dolog. - Egy ilyennel a mellkasomon - böktem az egyenruhámon lévő jelvényre - akkor és ott settenkedek, ahol csak szeretnék - igencsak kisarkított dolog, de lényegében mivel rendőr vagyok, ezért nem róhatja fel nekem, hogy settenkedtem. Amúgy is a házhoz érkeztem, kopogtam is, arról nem tehetek, hogy itt pont nincsen lámpa. - Amíg gyanúsítottként tekintek magára, addig teljesen lényegtelen. Sokkal érdekesebb kérdés az, hogy maga ennyire semmibe vesz egy rendőrt - merthogy nagyon is az történik előttem, legalábbis a felháborodása, a reakciói mind-mind erre engednek következtetni. Mázli, hogy nem egy karót nyelv pöcs vagyok, mert akkor már nagyon csúnyán megszívta volna. - Tolószéket ne hozzak? Vagy hívjak inkább mentőt? - az eszem megáll, hogy neki áll feljebb, tényleg rohadt nagy mázlija van, hogy elég türelmes egyén vagyok. Nem igazán reagáltam a további szavaira, nem sok értelmét láttam, sokkal fontosabb volt az a tény, hogy mégis mit keres ebben a házban és miért hívták ki rá a rendőrséget. Csak a szemem forgattam meg arra, hogy ő ezt mondja a kezdettől fogva, de hát mindegy, nem mindenki tudja magát a másik helyzetébe képzelni. Ha picit is próbálná kívülről nézni a helyzetet, akkor rájönne, hogy mivel gyanúsítottként kezeltem, nyilván nem fogok úgy viselkedni vele, mint egy átlag polgárral. - Ezt a kérdést nem gondolhatja komolyan - hitetlenkedve nevetek fel, a szemöldököm is a magasba szalad. - A szerződést szeretném látni, e-mailt bárki tud hamisítani - mondjuk szerződést is, de azt már jóval nehezebb és könyörgöm, nem valami hülye filmben vagyunk, hanem a valóságban, itt komoly dolgokról van szó, nem olyanról, hogy egy legyintéssel elintézzem és hagyjam magam mögött. Ha már bejelentették, akkor alaposan utána járnék a dolognak, hiszen pontosan ez a dolgom. - Persze - hajolok le, hogy felszedjek több fahasábot is, igyekezve többet magamhoz ragadni, mégse ő cipelje, hiszen mégiscsak nő! Ha kedvesen kér, az már máris más helyzet, én is normálisabban viselkedem, ha nem nyávog, vagy felesel vissza minden szavamra. - Mennyire súlyosan sérült meg? Ne hívjak orvost? - érdeklődöm, lássa csak, tudok én is normális lenni, nem mellesleg tényleg jó volna tudni, hogy mennyire komolyan ütötte meg magát, nem szeretném, ha probléma lenne belőle. Közben sikerült felszedni az összes fahasábot, úgyhogy viszem utána, amerre mondja, hogy aztán türelmesen várjam meg, amíg előkeresi a szerződést, illetve a puskát és a fegyvertartási engedélyt.
Kifejezetten bátornak sem mondtam volna magam, de mindenképpen sértő volt, hogy arra célozgatott, ostoba lennék. Egyáltalán nem voltam az, egyszerűen csak nem tudtam hová tenni ezt az egész helyzetet, és emiatt védekezésképpen úgy viselkedtem, ahogy. Senki nem mondta, hogy mindig ésszerűen előre gondolkozom, de attól még szerintem nem vagyok ostoba. Ilyen, és ehhez hasonló gondolatok zakatoltak a fejemben, miközben küldtem a férfi felé egy szúrós pillantást. Nem szóltam vissza, ezzel is bizonyítva azt, hogy megvan a magamhoz való eszem, méghozzá nem is olyan kevés. - És a frászt hozza a jóravaló polgárokra? – ez a válasz nem volt éppen kedvemre való, abban sem voltam biztos, hogy egyáltalán egy rendőr mondhat-e ilyesmit. Szerintem határozottan nem. Ráadásul engem nem csak megijesztenie sikerült, de még össze is törtem magam. Szerintem ez határozottan veszélyes, és talán meg is fogom mondani neki erről a véleményemet, ha megkíméli az életemet, és nem szerzek be a túl sok kint töltött idő miatt még egy megfázást is. Nem lett volna túl kellemes. - Az a dolga, hogy szolgáljon és védjen, nem? – ugrott meg a szemöldököm értetlenségemben ismét. – Én nem vagyok bűnöző, hogy félnem kelljen magától, egyébként egyáltalán nem veszem semmibe. Elég érdekes fogalmai vannak erről… - pislogtam ártatlanul, de szerencsére rövidesen el fog engedni, ebben biztos voltam. Vagy legalábbis reménykedtem, mivel nem lehetett oka letartóztatni. Csak azért, mert mondtam valamit azért, hogy meg tudjam védeni magam? Ezért még senkit nem csuknak le! - Egy mentő lehet, hogy jól jönne majd… - teljes mértékben elengedtem a fülem mellett azt az élt, ami kihallatszott a hangjából. Tudom én, hogy egyébként nem gondolta komolyan, és én is reméltem, hogy nem lesz szükségem mentőre, de sohasem lehet tudni. Lehet, hogy beszereztem valami olyan sérülést, ami most még nem vészes, de holnapra az lesz. Valami lappangó dolgot, és ezen múlik majd az életem. Oké, lehet, hogy egy egészen kicsit túldramatizáltam a helyzetet, de nem voltam felkészülve efféle izgalmakra ma estére. - Nagyon kedves, hogy kinézi belőlem, de én speciel nem rendelkezem efféle ismeretekkel. Pedig most, hogy mondja, egész hasznos lehetne! – mondtam mindezt úgy, mintha éppen most gyúlt volna ki a fejem felett az a bizonyos villanykörte, és támadt volna remek ötletem. – Rendben, megkeresem a szerződést. Még jó, hogy mindig íratok ilyesmit… - dünnyögtem az orrom alatt kelletlenül, mielőtt a segítségét kértem volna. – Köszönöm! – ezúttal a meglepetés pozitívan köszöntött rám, futólag még rá is mosolyogtam a férfira, mert hát miért is ne? - Remélem, hogy nem lesz rá szükség, bár eléggé fáj! – szisszentem fel újra, ahogy megdörzsöltem megint a derekam tájékát. – Nem igazán vagyok hozzászokva az efféle esésekhez. – történetesen azért, mert nem nagyon voltam még ilyen hideg éghajlatú helyen hosszabb távon. – Jöjjön, hátul menjünk be! – böktem a fejemmel a hátsó ajtó felé, amerről egyébként érkeztem. Csak azért jöttem el a bejáratig, mert automatikusan ott akartam bemenni, viszont arról egészen eddig elfelejtkeztem, hogy nincs is nálam a kulcsa, és bentről bezártam. - Meddig van szolgálatban? – kérdeztem barátságosan, és mivel így a fél kezem felszabadult, kinyitottam magunk előtt az ajtót. – Nem kér valami forrót? – hogy kávét, teát, vagy egy forró csokit, azt már rábíztam. Mindennel tudtam szolgálni. – Biztosan átfázott maga is odakint. Nem is értem, hogy bírja órákon át egy kocsiban… - ráztam meg a fejemet lemondóan, immár fellélegezve a ház melegében.
- Nem engem minősít, ha magácska megijed egy ajtóban álló és tisztességesen várakozó személytől - elvégre mégis hogyan máshogyan juthatnék be a házba? Még kopogtam is. Arról már végképp nem tehetek, hogy nem kapcsolt lámpát és nincs automatikus világítás. - Persze. De nem kezelhetek ártatlanként egy olyan személyt, akire bejelentés érkezett - adok rögvest magyarázatot, hogy próbáljon kicsit elrugaszkodni a saját látásmódjától. Nem sok jó születne abból, hogy mindenkihez kedvesen közelítenénk, persze az ártatlan embereket én sem rohanom le, de mivel első ízben úgy volt, hogy ő betörő, addig úgy is viselkedek vele, amíg ki nem derül, van-e alapja a szomszéd néni bejelentésének. - Magácskának pedig a tiszteletről - nem vártam el túl sokat, annyival is megelégedtem volna, ha nem felesel vissza minden egyes megszólalásomra, mert jelen helyzetben azt hiszem semmi joga nincs arra, hogy neki álljon feljebb. Az meg, ha észre sem veszi, rá sem jön, miért mondtam azt, amit, az szintén nem engem minősít. Elengedem a fülem mellett a mentős kijelentését, mert jelen helyzetben képtelen vagyok komolyan venni, bár ha tényleg annyira megütötte magát, mint ahogyan azt előadja, akkor lehet mégsem ártana mentőt hívni. Egyelőre azonban női túlreagálásnak tudom be a dolgot, bármennyire is tűnjön ez tipikus férfiakra jellemző megoldásnak. - Nem jó dolog ilyennel pont egy rendőrnek poénkodni - ugyan halvány mosolyra szalad a szám, de szavaimban azért ott ül a figyelmeztető él; tényleg nem ártana megválogatnia a szavait velem szemben, mert oké, hogy alapjáraton bírom a poénokat, de most elsősorban rendőrként voltam jelen. Megütötte a fülemet a szerződés szócska, alapjáraton albérletre, vagy kiadott lakásra gondolok, nem ritka az ilyesmi, ebben az esetben viszont elvárt volna, hogy szerződést írjanak, éppen ezért nem is értem, miért jó, hogy ő íratja az ilyesmit, a másik fél részéről is alap dolog az ilyesmi. Na de remélhetőleg hamarosan fény derül minderre, addig felnyalábolom a fahasábokat. - Ha hátul megyünk be, miért jött előre? - érdeklődtem, mert szerettem volna megérteni ezt az egész kialakult helyzetet, mert valljuk be, jobban is sikerülhetett volna a dolog. - Egész éjszaka - az ilyesmi nem titok, a műszakváltás időpontját nem árulom el, de kétlem, hogy akár abból probléma lenne, ha megmondanám neki. Ennyi bőven elég lesz amúgy is. - Nem, köszönöm, nem szeretném a szükségesnél tovább feltartani - egyrészt este van, másrészt én sem azért kapom a fizetésem, hogy másokkal teázgassak. - Még mázli, hogy van bennük fűtés - szaladt ezúttal végre szélesebb mosoly a képemre, mert habár valószínűleg a farkasomnak hála azt is kibírnám, ha nem lenne fűtés, de valljuk be, így azért kényelmesebb. - Biztosan ne hívjak addig egy mentőt? - kerül elő a nem is olyan régen elejtett információ, amit valószínűleg ugyan csak poénnak szánt, de ha tényleg ennyire fáj neki, lehet valóban jobb lenne, ha látná orvos is. Elég sok a komoly baleset a jégen megcsúszó, eleső személyek körében.
- Mivel sötét van, és egyáltalán nem számítottam látogatóra, így nem hiszem, hogy az én saram lenne! – ezt már nem bírtam szó nélkül hagyni, még akkor sem, ha már tudtam róla, hogy rendőr az illető. Akár garázdálkodhatott volna valaki idegen is itt, és akkor is ugyanígy megijednék. Akkor biztosan nem lenne felróva nekem a dolog, sőt, még ő jönne, hogy megmentsen a betolakodótól. Ebből is látszik, hogy minden csupán nézőpont kérdése. - Hogy micsoda?! – mivel eddig ez még nem került szóba, így nyilván meglepődtem. El is kerekedtek a szemeim, épp csak a szám nem nyílt el csodálkozásomban. – Valaki kihívta rám a rendőrséget? – hitetlenkedve megráztam a fejemet, hogy aztán elnevessem magam. – Te jó ég, hát erre még nem sűrűn volt példa! – állapítottam meg, és nem tudtam, hogy ezt most bóknak vegyem, vagy inkább sírjam el magam, amiért veszélyes bűnözőnek nézek ki. Máskor is volt már ilyen, de nagyon kevés esetben. Azért általában szoktak tudni rólam, de úgy látszik, hogy egy ilyen kisvárosban tényleg nagyon odafigyelnek egymásra a lakók. - Miért tisztelném, mikor fegyvert fogott rám?! – ezúttal felháborodásomban már tényleg tátogni kezdtem, akár egy hal. Nem is értettem, hogy jön ez ide. Az oké, hogy tartanom kellene esetleg tőle, mivel rendőr, de a tisztelet teljesen más lapra tartozott. A munkát tiszteltem, amit végzett, de őt magát egyelőre még nem. Már csak azért sem, mert ugye úgy bánt velem, ahogy nem érdemeltem meg. Semmi rosszat nem tettem, csak kijöttem egy kis fáért, mégis én jártam a legrosszabbul. Még szerencse, hogy legalább egy fahasáb sem esett a fejemre. Akkor lenne csak igazán nagy baj, ha még össze-vissza is beszélnék! Azért valamelyest sikerült nekem is megenyhülnöm, amikor tisztázódni látszott a helyzet, és ő is emberként kezelt, nem pedig gyanúsítottként. Mindig lázadó típus voltam én a magam módján, de ettől még nem kerültem a rendőrök kezei közé. Oké, volt egy-két balhé még nagyon régen, de ennek biztosan nem lesz nyoma sehol, hiszen a szüleim elsimították a dolgokat mindig körülöttem. Nem engedhették meg maguknak, hogy a lányuknak priusza legyen. Súlyos kihágásokat mondjuk akkor sem követtem el soha, hiszen tényleg nem vagyok sem bajkeverő, sem bűnözőpalánta. Tisztes, dolgozó nő vagyok. - Nem tudom, megszokásból! – vontam meg a vállaimat. – Elfelejtettem, hogy nincs nálam kulcs, ráadásul valószínűleg kiégett a lámpa is. – böktem fejemmel a ház sarkánál lévő világítóberendezésre, ami láthatóan nem gyulladt fel a jövetelemkor. Akkor talán nem jött volna rám ennyire a frász, de sosem lehet tudni. Nem számítottam látogatókra. Ráadásul az előbbi kijelentésem miatt valószínűleg teljesen szétszórtnak tűntem, de mi tagadás, hajlamos voltam rá. – Ó, értem! – bólogattam, mert így biztosan nem fog tőlem elfogadni semmit, hiába ajánlgattam. Pedig ezúttal már szívből jött a kínálás. - Egyáltalán nem tart fel, úgyis egyedül vagyok! – vontam meg a vállaimat, miközben elbabráltam kicsit az ajtóval. – Leszámítva persze az állatokat, de nem túl izgalmas társaság egyikük sem, ha beszélgetni támad kedve az embernek… - egyébként nagyon szerettem őket, meg azt is, hogy osztozhattam velük a házon. Jó, a macskámat amúgy is mindig vittem magammal, de a kutyával is jól kijöttem, pedig nem az enyém. – Jaj, nem arra gondoltam! – nevettem el magam már sokkal jobb hangulatban. – Hanem az unalomra, meg hogy egyedül ücsörög benne egész éjszaka. – fűztem hozzá, hogy ő is értse, mire gondoltam. Én is tudtam, hogy van bennük fűtés. - Remélem, hogy nem lesz rá szükség. Úgy látszik, már tudok mozogni, biztos csak be kellett járatni. – mosolyogtam én is, ezt bizonyítván pedig kicsit megmozgattam a tagjaimat. – Ha holnap alig bírok majd kikelni az ágyból, akkor lehet elvánszorgok majd valami orvoshoz. Letenné azokat a kandalló mellé? – mutattam a nappaliban lévő impozáns építmény felé. – Addig én előkeresem a szerződést! – mert az első ez volt, szerintem a fegyvertartási majd utána is ráér. Gyorsan kibontakoztam a kabátból, és már el is kezdtem turkálni ott, ahol a hivatalos dokumentumokat tartottam. Mivel hosszabb időt fogok itt eltölteni, ezért jobban berendezkedtem, mint szoktam.
Ez az egész helyzet kezdett teljesen komikussá válni, az első mondatára csak a fejem csóváltam, jobb ráhagyni, azt hiszem ezt az egészet, még a végén én leszek a hibás az egészért, bár a szemében valószínűleg tényleg annak tűnök, még úgy is, hogy szimplán a munkám végezve kopogtattam be az ajtaján. Mindössze bólogatni tudtam ezt követően, tényleg kihívták rá a rendőrséget, összetartó egy közösség lakik errefelé a jelek szerint és egy új arc egy megszokott ház falai között gyanúra ad okot. Még szerencse, hogy tisztázódni látszik a helyzet, bár ezek után valószínűleg nem fog ártani, ha bemutatkozik a szomszédoknak. A kérdését hallva már nem bírtam visszafogni, kiszaladt az a rövid nevetés. Nem rajta nevetettem - egek, dehogy, még azt is a számlámra írná! -, szimplán csak a helyzetet nem tudtam hova tenni. - Tényleg nem tudom eldönteni, hogy maga csak poénkodik, vagy valóban ennyire nem látja át a helyzetet és a történteket - én nem szajkózom tovább, hogy csak a munkámat végeztem, mert kicsit olyan most már a szitu, mintha a falnak beszélnék. Ne csodálkozzon, ha fegyverrel fenyegetőzik, akkor én is előkapom a sajátomat. Ha ésszerűbben viselkedett volna, akkor nem kerültünk volna ilyen helyzetbe. Én meg nyilván nem fogok dudálva, szirénázva és hangosan kurjongatva megközelíteni egy olyan házat, ahol a tudomásom szerint éppen betörés zajlik. Az már más kérdés, hogy téves információ volt, de az utcára bekanyarodva és a kocsimból kiszállva még nem voltam ezzel tisztában. - Akkor javaslom, mihamarabb cserélje ki az égőt, nehogy megismétlődjön az előbbi - nem cukkolásból mondtam, szimpla jótanács volt, nem szerettem volna ugyanis, hogy mással is eljátssza ezt az egészet, vagy bárki halálra rémítse, aki hozzá érkezik és netalán újból elcsúszva valami komolyabb baja legyen. - Ne aggódjon, idebent senki nem látja, ha mégis váltana velük néhány szót - ezúttal már én is könnyedebbre vettem a stílust, nem állt fent életveszély, sem bűntény, így megengedtem magamnak egy kis lazaságot. - Higgye el, az én szakmámban kifejezetten áldásos egy nyugodt, csendes, unalmas éjszaka - hiszen ugyebár az azt jelenti, nincs probléma semerre és nem igényelnek sehol sem rendőri beavatkozást. Arról nem is beszélve, hogy az ilyen ügyeletes éjszakák alkalmából munkaidő keretein belül pihenhettem kicsit, távol a falka nyüzsgésétől. Ez persze nem azt jelentette, hogy ne szerettem volna falkában élni, nagyon is szerettem, de olykor mindenkinek jól jön egy kis nyugi. - De ígérje meg, ha rosszabb lesz, tényleg orvoshoz fordul! - ez nem tréfa dolog, egy ember esetében legalábbis semmiképpen sem, mert ugyan én rövid idő alatt kiheverném a dolgot, de neki komolyabb baja is lehet belőle, amit a világért sem szeretnék. - Persze - bólintottam a fahasábokat illetően, aztán a kandalló mellé pakoltam őket. Igazán csinos kis ház volt. Ha előhozta a szerződést, a kezembe vettem és alaposan átfutottam a sorokat. Az aláírás tényleg Mrs. Bergland-é volt és nem tűnt hamisnak se a papír. - Magának komolyan ez a munkája? - pillantottam fel a papírból meghökkenve, de semmi rosszallás nem volt a szavaimban, tényleg csak meglepődtem. Tekintve a szerződés megnevezését és az idő intervallumot, amire köttetett, egyelőre csak pislogtam, mert ilyenről még nem hallottam. - Ha tehetek egy javaslatot, holnap mindenképpen csengessen be a szomszédokhoz és mutatkozzon be, nehogy még egyszer valaki bejelentést tegyen - nyújtottam vissza a papírt és ha a puskát is előhozta, meg az ahhoz tartozó engedélyt, akkor azok megvizsgálásnak is nekiláttam.
- Biztosíthatom róla uram, hogy abszolút átlátom a helyzetet, szerencsére éles elmével áldott meg a sors. – tájékoztattam viszonylag türelmesen, bár egyáltalán nem találtam hízelgőnek, hogy ostobának tart. – Mondja, a rendőrök errefelé mindig sértegetik az ártatlan polgárokat? – kérdeztem őszinte kíváncsisággal. Lehet, hogy csak én fogtam ki rossz napját, vagy éppen rossz rendőrt. Lehet, hogy mások kedvesek és segítőkészek, ő meg ilyen mufurc. Sosem lehet ezt tudni, hiszen nem tudtam róla semmit. Még a nevét sem, ha már itt tartunk. - Rendben, majd keresek egy létrát, hátha fel tudok addig mászni rajta! – mivel elég magasan volt, nekem meg lövésem sem volt arról, hogy van-e egyáltalán ehhez szükséges eszköz. Valószínűleg van, mert valahogy biztosan máskor is kicserélték már az égőt, amikor kiégett. Kivéve, ha azóta kélt lába az ehhez használható lajtorjának. - Tudom! – mosolyodtam el, és már csak azért is megenyhültem valamelyest, mert végre melegben voltunk. Hihetetlen, hogy itt a telek tényleg ennyire hűvösek, egyszerűen nem tudtam még megszokni ezt az egészet eddig. Még lesz rá jó pár hónapom, annyi bizonyos. – Igazából sosem zavartattam magam emiatt, akkor is szoktam hozzájuk beszélni, ha az utcán vagyunk. De hát mégsem olyan, mint a kétoldalú társalgás… - ingattam a fejem elgondolkozva, miközben lehámoztam magamról nagy nehézségek árán a kabátomat. Még mindig nem volt százas a derekam, és a fenekem is jócskán sajgott. - Azt megértem, de akkor sem tudnék egész éjjel egyedül gubbasztani egy kocsiban, némán. – közöltem nemes egyszerűséggel a véleményem. Persze nekem nem is kellett, senki nem kényszerített rá. Én ilyen típus voltam, de pont ezért nem is lettem rendőr. Nem ment volna az ilyesmi, itt azért ugyanúgy egyedül voltam, de mégsem kellett a volán mögött ülnöm, tettre készen minden pillanatban. Nekem másfajta izgalmak jutottak ki, változatosabb életvitel. Sokan nem bírnák, én tisztában voltam ezzel teljesen. - Megígérem, Biztos úr! – szalutáltam viccelődve, reméltem, hogy nem sértem meg vele még véletlenül sem. – De merem remélni, hogy némi pihenés, meg talán egy kis jegelés jót fog tenni neki. Hátha van itt valami krém is rá… - tétován néztem körül, mintha itt tartaná őket a ház asszonya, és nem a fürdőszobában. Aztán gyorsan munkára is fogtam magam, hogy megkeressem a szükséges iratokat, amik kellettek neki. Nem örültem, hogy ezeket kell lóbálnom egy idegen előtt, de így jártam most már. Igazából teljesen érthető volt a kérés, csak éppen még soha nem kerültem ilyen helyzetbe korábban. - Igen, többek között ez! – mosolyogtam szélesen. – Tudom, hogy nem éppen hétköznapi, de higgye el, nekem tökéletesen megfelel. Szeretek nem hétköznapi dolgokat csinálni… - vontam meg szégyellősen a vállaimat, mintha csak valami titkot árultam volna el. – Biztos nem kér egy kávét, vagy egy teát? – böktem hátra a vállam felett a hüvelykujjammal, méghozzá a konyha irányába. – Megpróbálom majd. Lehet, hogy sütnöm is kéne valamit… - csupán hangosan gondolkoztam, nem tőle vártam erre a választ. – Ha megint maga jönne, legalább már tudná, hogy mi a helyzet. – nevettem fel jókedvűen, miközben a táskámban turkáltam. - Tessék, itt a fegyvertartási! Mindenfélére van, noha a nevemen csak egy fegyver van. A puska Mr. Bergland-é. – tettem hozzá, hogy tisztázzam a helyzetet.
Csak hümmenteni tudtam a válaszára és rá kellett harapjak a nyelvemre, hogy ne bökjek oda valami „Jah, azt látom” választ az éles elméjére. Nem arról van szó, hogy ostobának tartom, szimplán csak olyan dologban hajtogatja az igazát, amiben jelen helyzetben nincs is. Szerintem legalábbis, természetesen, de gondolom a másik oldalról meg nekem nincs, szóval ördögi körhinta ez, amiben nem szeretnék több kört menni, úgyhogy inkább a hümmentéssel szállok ki belőle. - Nem. Arról, akiről biztosan tudjuk, hogy ártatlan, azzal természetesen úgy is bánunk, ahogyan az illik és elvárt - adok hivatalosnak tekinthető választ a kérdésére, nem mondva el ismét, hogy amíg nem tudtam róla, hogy nem bűnöző, addig ne is várja el tőlem, hogy úgy kezeljem, mint egy ártatlan polgárt. - Lehet érdemesebb lenne villanyszerelőt megkérni. Vagy valamelyik szomszédot. Lehet remek ismerkedési alap is lehetne! - tanács csupán, aztán vagy megfogadja, vagy nem, én nem mondom meg, mit csináljon, de már csak az kellene, hogy lezúgjon a létráról és még jobban összetörje magát. Ha nem munkaidőben volnék, magam is felajánlanám a segítséget, így azonban csak ilyen tanácsokkal tudok szolgálni. - Persze - értettem egyet vele ezen téma kapcsán, mégiscsak más egy állattal, mint egy emberrel beszélgetni, ez tiszta sor. - A fánk és a kávé rendkívül jó hallgatóság tud lenni - eresztettem meg egy poént az előbbi téma kapcsán. Nem eszem egyébként fánkot, de mivel sokan összekötik a rendőröket a fánkzabálással, ezért belefér egy ilyen is. - A pihenés biztosan és ha talál krémet, mindenképpen használja! - nem parancs volt, csupán tanács, mert tényleg nem szerettem volna, ha súlyosbodik a helyzete. Az előbbi szalutálására meg szélesedő mosollyal válaszoltam, aranyos volt. - Azt elhiszem, elég kényelmes és változatos is lehet - bólogattam elismerően, hiszen ez azért a nem mindennapi munkák kategóriájába tartozott nálam. - Helyes, szeresse csak a nem hétköznapi dolgokat - bólintottam újfent, mert szerettem én is, ha valaki nem egy begyöpösödött akárki, hanem igenis szeret és tud is élni. - Nagyon kedves, de biztosan nem, köszönöm - amúgy is ott van a kis termoszban a kocsiban a kávém, meg a félbehagyott szendvicsem is mellette, tökéletesen megfelelnek azok is. - A süti mindig jó ötlet, pláne, ha férfiak is vannak - mosolyogtam sokat sejtetőn, hiszen nem véletlen terjedt el az a nézet, hogy a férfiakhoz a gyomrukon keresztül vezet az út. - Ha én jönnék, de lássuk be, erre igen kicsi az esély - tény és való, nem vagyunk olyan sokan, de azért akkor is kicsi az esélye az ilyesminek. - És remélem, hogy nem lesz legközelebb! - semmi megrovás nincsen a hangomban, pusztán a tény, hogyha valahova rendőr kell, az általában nem jelent túl sok jót. Átvettem a fegyvertartási engedélyt is, alaposan átvizsgálva éppen úgy, mint a munkaszerződést és mivel semminemű kivetnivalót nem találok egyikben sem, hát visszanyújtom azokat. - Köszönöm, minden rendben van. Elnézést a félreértésért, de az egyik szomszédja valóban azt hitte, hogy illetéktelen személy költözött a lakásba. A további félreértések elkerülése végett tényleg erősen ajánlom, hogy mutatkozzon be a szomszédoknak, tudják, hogy nem kell megijedniük az új arctól és Bergland-ék is jól vannak - komolyan csendülnek a szavaim, ártani biztosan nem fog és több ilyen kellemetlen szituációhoz sem fog vezetni a dolog. - Nem is tartanám fel tovább, Miss Suresh. Jól mondtam? - nem mindennap találkozik az ember ilyesmi nevekkel, éppen ezért nem is tudom, jól ejtettem-e ki. - Michael Cooper egyébként és örültem a találkozásnak - pöccintettem meg nem létező kalapom és ha nem volt más hátra, akkor ezzel el is búcsúztam tőle.
// Ha nincsen más, akkor nagyon szépen köszönöm a játék, nagyon élveztem! //
- Szerintem azért nem vagyok egy bűnöző alkat! – tettem szóvá, ahogy végignéztem közben magamon. Nem, szerintem határozottan nem lehetett volna annak nevezni, bárhogy nézzük is. Oké, tudom, hogy sokszor nem látszik a betörőkön, hogy azok lennének, mert megtévesztő tud lenni egy ártatlan mosoly, vagy a szempilla rebegtetés, de azért nem vagyok ennyire profi hazudozó. Ezt ő nem tudhatta, de én igen, még ha nem is hitte el egyetlen szavamat sem. - Hogy ebben milyen igaza van! – hümmögtem magam elé elgondolkozva. – Nekem ez eszembe sem jutott, pedig azt mondják, hogy a nők a körmönfontak! – roppant szórakoztatónak találtam, hogy ilyen trükkös férfiba botlottam. Még nem találkoztam ilyennel, általában a nők kombinálják össze a dolgokat. – Szerintem így fogok tenni, köszönöm a tippet! – mosolyogtam rá elbűvölően, mert tényleg hálás voltam az ötletért. Muszáj összeismerkednem a környéken lakókkal, és ugyan nekem ez nem szokott különösebben gondot okozni, eddig még nem volt rá lehetőségem ez alkalommal. Most már kötelező ezek után! - És tényleg annyira szereti a fánkot, ahogy mondják a rendőrökről? – ostoba kérdés volt, de szándékosan igyekeztem viccelődni vele. Nekem tetszett, és kellett, hogy azt a parányi feszültséget is elűzzem, ami esetleg volt. – Bár biztosan nem, ha képes megállni, hogy megegye, és inkább beszélget vele… - szélesen rávigyorogtam. Nem nagyon voltak tapasztalataim rendőrökkel azért, hála istennek. Nem mondhatom sajnos, hogy egyáltalán nem, de még így sem volt vészes a helyzet. – Igen, általában tényleg egész kényelmes! – bólogattam egyetértően. Tény, hogy furcsa, hogy nem a saját holmijaim vesznek körül az életem nagyobb részében, de mindenhez hozzá lehet szokni idővel. Nekem is sikerült, és különben is sokat költöztem már az életem során. - Rendben! – vontam meg végül a vállaimat, mert túl erőszakossá sem akartam válni. Márpedig képes voltam rá, ha nagyon belelovalltam magam valamibe. Azért egy bögre akármin még nem fogunk összeveszni, az is biztos. – Szívesen megkínálnám magát is, még ha nem is fánkkal – itt rávigyorogtam újfent -, de sajnos semmit nem készítettem most. De ha az őrs felé járok, legalább tudni fogom, hogy mivel lepjem meg. – én már csak ilyen kedves és figyelmes nőszemély vagyok. – Miért, olyan sokan dolgoznak ott? – meglepődtem, mert véletlenek szerintem igenis lehetnek, és egy kisváros rendőrei csak nem voltak olyan rengetegen. Simán megtörténhetett volna. - Megígérem, hogy felkeresem őket, és elrendezem, amit el kell! – bólogattam, elengedve a fülem mellett, hogy mennyire reménykedik abban, hogy nem lesz legközelebbi alkalom. Szerintem nyugodtan lehetett, ha az nem hivatalos kereteken belül zajlik, de ezt nem tetem szóvá. Szerintem igazán bölcs és előrelátó döntés volt ez részemről. – Tökéletesen! – vigyorogtam szélesen, miközben elvettem az irataimat, és ledobtam az egyik kis asztalra. Csak el ne felejtsem majd újra elpakolni őket, mert ha megtörténne újra egy ilyen eset, a végén még nem fogom megtalálni, amikor szükségem lesz rá. - Én is örültem, Cooper Biztos úr! Vigyázzon magára, elég hideg az éjszaka!– mivel nem tudtam a hivatalos rangját, ezért csak így tudtam szólítani. Kicsit lassan lépkedve ugyan, de végül kikísértem. Nos, megvolt az első izgalmasabb kalandom is ezen a helyen, úgy tűnik.
// Én is köszönöm a játékot, igazán mókás volt!!!! *___* //
Kezdőlap
//
