Még akkor is mosolyog, amikor Samuelt kicsit érzékenyen érinti az alkalmi kapaszkodója, és egyre szélesebben, amikor a fiú egyáltalán nem futamodik meg, hanem még vissza is vág, na de az ő nyelvét is felvágták rendesen, persze, hogy megspékeli még egy kicsit. -Szégyellős vagy? Ne már, ezt nem gondoltam volna rólad. Zavar, hogy Brad itt van? Akkor elengedlek, jó? És tényleg elengedi a fiút, Mert ha csokit akar, abban nem fogja megakadályozni, az édesség nagyon is fontos dolog, de ugyanolyan bájosan mosolyog mellé, mint eddig. Nem volt hangos, direkt nem, és ha cikizni kell a másikat, hát akkor azt fogja tenni, nem áll tőle távol, egész szép kis gyakorlata van benne. -Biztos? Ez nem gyors jármű, lefutod, ha akarod. Nem próbálod ki? Megígérem, hogy nem fogunk elütni, a táskádat meg bepakoljuk a csomagtartóba. Nem jó ötlet? Mérné az időt is, hogy lássák, a visszatérő mennyire jött ki a formából, de ha ennyire kocsival akar menni... megvonja a vállát. Az apja még beszél, azaz már nem, és éppen feléjük tart. -Azt megvárom. Vigyorogva figyeli Samet, és éppen fordulna a kocsi felé, amikor Brad egyszerűen nyakon ragadja a fiút. Tényleg nem kedvelik egymást, de reméli, azért az autóban nem esnek egymásnak. Az indulás ezek szerint csúszik, de azért kitárja az ajtót, hogy jelezze, oda is lehet reptetni. Ha eddig a fiú nem tudta volna, kinek a kölyke, akkor Brad is elismétli neki, csak úgy, de azt nem mondaná, hogy szeretetből. Nagyot sóhajt... hímek egymás között... ez tragédia, de tudja, hogy az apja csak őt akarja óvni. -Minden oké, azt hiszem Samnek ízlik a csokoládé. Árulkodni nem szokott semmiért sem, így is tudja, hogy Brad mindent látott, különben nem így reagál. A fiúra mosolyog, és ha a többiek nem jönnek, akkor egyedül veszi birtokba az autót, aztán vár.
*Bár gondolhattam volna, hogy ilyen könnyedén nem fogom megúszni a viszont találkozást Brad barátommal, főleg a lányával történt előbbi incidens után. De mégis váratlanul érintett a hirtelen torokfogás így kitérni sem tudtam. Hát igen, meglátszik hogy az utóbbi években igencsak elhanyagoltam az edzéseket, na de majd itt bepótolok mindent, feltéve, ha túl élem az első napot. Mindig azt mondják, hogy ez a legkritikusabb és milyen igazuk is van. A hirtelen szorító érzésnek köszönhetően visszabuggyant egy kis, épp lenyelni készült csokika, ami majdnem távozott ott, ahol bejött. Nem is lett volna gond, mert jelen pillanatban szívesen szemen köptem volna vele a Tankot, csak hogy érezze a törődést, de hát nem tettem. Inkább érlelem még egy kicsit hátha kell későbbre. Addig is, maximum egyszer-kétszer beszéd közben megvillan a titkos "fegyverem".* - Nem inkább "Ő"? Nem tudom, hogy hogy vagy vele, de nekem ez az "ez itt" nagyon zavarja a fülemet. Ha már a lányod akkor úgy is kéne beszélned róla, nem mint egy darab farönkről, persze ez csak az én véleményem és már volt szerencsém megismerni. Igazán bájos bár látszik rajta a nevelésed.- *Lehet lassan abba kéne hagyni a kóstolgatást, mert egyre jobban szorul a hurok, és nem képletesen értve. Nem mintha annyira fájna, vagy akármi, de mégse egy lány előtt kéne alulmaradni. Bár, ha valamilyen csoda segítségével leverném ezt a bengát, az sem lenne jobb, hisz az apja. A legjobb talán az lenne, ha úgy tennék, mintha meg sem kottyanna. De miért is kéne úgy tennem? Hiszen ez meg sem kottyan nekem, találkoztam már ijesztőbekkel is mint ez itt. Ez még csak nem is félelmetes csak egyszerűen egy barom. Én meg már majdnem kiestem a szerepből egy ilyen miatt.....* -Látom te nem sokat változtál. A modorod még mindig lélegzetelállító. De mondok valamit. Ott az a tűzcsap, szaladj oda és mutasd meg mindenkinek hogy itt jártál aztán induljunk mert bármennyire is fáj, de nem miattad és a régi szép időkért jöttem vissza. Szóval ha szabadna...- *Kissé rakettes hangon voltam kénytelen beszélni márt hát egyel több testrész van a nyakamon mint kéne, de remélhetőleg nem sokáig. Ha még nem engedett volna el, úgy próbálom lefejteni kezét a nyakamról. Persze közben folyamatosan a szemébe nézek. Tekintetemben nyoma sincs félelemnek vagy bizonytalanságnak. Sokkal inkább fenyegetően tekintek Bradre. Lehet hogy sok minden változott mióta elmentem, de már én sem vagyok az a kis nyámnyila mint régen.*
- Sammy, régen nem láttalak ez igaz. Mondok neked valamit. Elsőnek add meg a tiszteletet, ami az idősebb irányába jár, aztán a lányom körül ne legyeskedj semmi esetre sem, nem mondom mi lesz akkor ha igen, magad is kitalálhatod, hogy nem leszek veled kedves. Továbbá a Falkában új szabályok érvényesek és egy baráti jó tanács, a helyzet rizikós, húzd meg magadat és vegyél vissza a nagy szádból, mert mostanság nem a türelmünkről vagyunk híresek! – Morranok a srácra, majd elengedem, és a kocsi irányába lódítok rajta. A Dodge Ram ott parkol ahol leállítottam, még nem merészkedett erre rendőr, hogy bírságot szabjon ki rám, mert tilosban hagytam a kocsimat, de nem terveztem azt, hogy huzamosabb ideig itt ácsingózunk a buszmegállóban. - Ne kóstolgass fiú! – Szólok még utána, aztán ellépek mellette, így ha nem szedi a lábát akkor itt fog maradni a buszmegállóban, én a vezető ülésbe pattanok, Nori helye az anyósülésen van, így Sam kizárásos alapon mehet hátra, ha tovább szívózik velem, el látom a baját, ezek az idők nem alkalmasak arra, hogy egy efféle, takonypóc szívózzon a nagyobbakkal, máskor nem lennék ilyen morc vele szemben, azonban a mostani helyzet nem alkalmas erre. A hegyiek több falkatársunknak is neki mentek, egyet meg is öltek egy eltűnt és egy csak azért úszta meg, mert Vezető testőr és nem véletlen lett az, ráadásul mentünk, ahogy csak tudtunk érte. - Norina, ha legközelebb egy hím szívózik veled, nem szorongatod, hanem izomból tökön térdeled, ha nem akkor mellékesen a te lábad is eltöröm, egy, hogy a regenerációdban ez is benne legyen, kettő, hogy egy életre megjegyezd, hogyan is kell ezt csinálni. – Nem jó híreket kaptam BB-től és ez most a képemre is van írva, hogy valami nem kifejezetten stimmel. - Sam, továbbá, nincs kimászkálás a Hotelből, odabent laksz, és a Vezető testőrök engedélye nélkül ki nem teszed a lábad! Ez nem kérés, hanem kifejezett parancs! – Pillantok rá a visszapillantó tükörben, miközben sebességbe teszem a kocsit, és elhajtunk a buszmegállóból a Hotel irányába. Nem érünk rá tökölni, semmi esetre sem.
-Muszáj ezt most megvitatni? De tényleg? Miért van az, hogy két hímet nem lehet egymás mellett hagyni, mert egyből torokra mennek? Nem is vagytok már tinik, hogy most azt meccseljétek le, hogy ki az erősebb a másiknál, de ha most ez nektek jó, hát akkor jó, de miért pont a buszmegállóban? Sam, te meg ki ne köpd a csokit, mert azért kár lenne. Ja, és csak úgy szólok, hogy tilosban állunk. Ha elviszik, akkor mi is futunk utána? Csak nem csillapodnak a kedélyek, ezzel már nem nagyon tud mit kezdeni, ha most közéjük ugrik, azzal mit ér el? Lóg mindkettejükön, és maximum félrepakolják. A csokidarabot félti, látja, hogy az apja pont akkor ragadta torkon a fiút, amikor nyelt volna. Az autóra bök, mert a szabályos parkolás valahogy nem így néz ki, és ha most erre jön valami fakabát, akkor leshetnek. -Mi az, hogy látszik rajtam a nevelése? Sam, én eddig nagyon türelmes voltam, de ha még egy kijelentést teszel rám, én úgy tökön rúglak, de úúúúgy, hogy a mogyoróid körmérkőzést játszanak a bent maradásért, és nem viccelek. Még a kezét is csípőre vágja ott a kocsi mellett, mert na. Alig ismeri az apját,persze ezt Sam nem tudhatja, de na. Magától ilyen, alapból, nem kellett ehhez Brad nevelése. Mivel a fiúk még nem végeztek egymással sem szépen, sem csúnyán, ő bizony beszáll a kocsiba, maximum azzal együtt viszik el, az sem baj. Csak menjenek már, nem itt óhajt éjszakázni. Végre mindenki megérkezik, aztán jön a litánia, amin először mosolyog, aztán vigyorog. -Szerinted ha minden hímhez így viszonyulok, akkor találok majd olyat, aki elfogadja, hogy előbb megverem, aztán meg izé? És mégis hogyan rúgjam? Mosolyogva, hogy bocs, de az apám ezt mondta? Minden nő ezzel él, ez túl kiszámítható. Ez annyira jó, ha Braden múlik, elvonulhat apácaképzőbe, mert senkivel sem állhat szóba. Na de miért? Fiatal, igenis nézelődik, és igenis megnézi a többi hímet is, mert erőteljesen érdeklődik. Mi ezzel a probléma? Hordjon lepedőt a fején, hogy ki se látszódjon alóla? És még az is baj, hogy fogott, nem rúgott. Ki érti ezt? -Egyébként minden visszatérő elé így kell kijönni? Csak kérdezem, mert akkor legközelebb hozok baseball ütőt is, hogy érezze, mennyire szeretik és várták. Felvágták a nylevét rendesen, nincs azzal baj, na de ez? Kijöttek egy fiatal hím elé, és akkor képesek azon vitatkozni, ki kinek a lánya, hogyan nézhet rá, hogyan nyúlhat hozzá vagy nem nyúlhat... és akkor még ő a hibás, mert nem terítette le azonnal. Őrület. Kicsit oldalt fordul, hogy mindkét hímet szemmel tudja tartani, és vigyorog, mert ez szerinte baromi vicces így.
*Hála az égnek elengedett és nem kellett erőszakhoz folyamodni. Nem lett volna jó, ha felidegesítem, és behúz egyet, jobb így, hogy megelőztük a bajt. Természetesen ami Norit érintette szösszenet, azt meg sem hallottam. Vagyis meghallattam, csak nem igazán érdekel. Nem is értem miért kell ennyit problémázni abból, hogy meg szeretném ismerni az újakat a falkában. Na és ha pont egy lány? Na és ha a lánya? Nem én mondtam, hogy őt hozza, ezüst tálcán kínálta fel. Vállalja a tetteiért a felelősséget. Ami meg a tiszteletet illeti? Pff... 63 éve nem tudom, mi is az a tisztelet. És PONT nem Brad miatt fogom újratanulni.* -"Add meg a tiszteletet, ami az idősebb irányába jár..." Én meg korábban voltam tagja a falkának, na bumm, akkor mi van?- *Dünnyögök az orrom alatt pár sort gúnyosan, miközben Brad ellép mellettem. Viszont ez nem szól senkinek, csak duzzogok egy kicsit, mert tudom hogy igaza van, de na. Valamivel gyorsabban kezdek haladni, mikor látom hogy Nori már a kocsiban és már Brad is az ajtót nyitja, mert nem szeretnék gyalog menni, bár Brad mellett ebben a pocsék kocsiba... Lehet még jobb is lenne a séta. Mindegy, a csomag hátra, Én is hátra és akár már indulhatunk is. Itt van még Nori és a hisztije, amit persze nem értek. Egyszer akarok célozni Brad egy-két jó tulajdonságára és már ezen is megsértődnek...* - Csak tudnám, hogy min kaptad fel a vizet? Azon ritka pillanatok egyike volt az előző, amikor Bradet nem negatív jelző ként említettem, már ez is baj? Na mindegy, én inkább már meg sem szólalok....- *Kicsit feszült lettem, meg talán ideges is és a hangomat is egy kicsivel feljebb emeltem. De nem, nem Brad és Nori miatt, vagy talán ez is közrejátszott. Sokkal inkább zavar az, hogy itt vagyok. Az elmúlt 63 évben egyedül voltam, a magam ura, nem kellett igazodnom senkihez és semmihez. ráadásul minden szó nélkül eltűntem, egyedül Castor tudott a távozásomról. Vajon hogy fogadnak, emlékeznek még egyáltalán rám, Samy-re, a Kölyökre. Hogy fogok megint hozzászokni, hogy már nem egyedül vagyok, be tudok-e egyáltalán újra illeszkedni a falka életébe és felvenni a ritmusát. Nem, ez nem idegesség, vagy feszültség. Ez félelem. Félelem és bizonytalanság mely az arcomra és viselkedésemre is kihat. Elbizonytalanodtam, hogy valóban jó ötlet volt-e visszajönni. Már biztos mindenki aki velem tanult képzett harcos és megbecsült tagja a falkának, én meg minden felé lófráltam és nem fejlődtem szinte semmit. Teljesen összezavarodtam, még a pajzsom is meggyengült, mert teljesen másra figyelek. A kocsiban kicsit féloldalasan ülök, az ablaknak támaszkodva és folyamatosan kifelé bámulok. karomat magam előtt keresztbe fontam és az ujjamat megállás nélkül a karomon kocogtatom...*
- A falkában van egy hierarchiai rendszer Norina. Azzal mindenkinek tisztában kell lennie, aki nincs azt vagy megtanítják keményen vagy megölik, ilyen a farkasok élete. – Nézek a gyerekre vezetés közben és az irányába próbálok türelmet és megértést tanúsítani, kölyök még és sok mindent nem tud és az én felelősségem őt megtanítani a mi életünk szabályaira, de a kölyök hátul, Sam, nos ő nem az én fiam, borjam, és kezdi kihúzni a gyufát eléggé erőteljesen nálam. 320 éves vagyok és háromszáz éve vagyok farkas, inkább állat vagyok mint ember, és az ösztöneim visznek igazán, így a kölyök rossz Vezető testőrrel kekeckedik, aminek rövidesen hangot is fogok adni, de nem itt a kocsimban, a sok emberi szem közelében, nem majd a Hotel pakolójában megadom neki ami jár neki. Addig is a lányra figyelek, a kölykömre. - Norina, ez nem az erőről, hanem a tiszteletről és a hierarchiában elfoglalt helyről és a parancskövetésről szól. Egy falka szintről szintre épül fel, és aki feletted áll annak megadod a tiszteletet, nem azért vannak a Végrehajtók, a testőrök és a Vezető testőrök ott ahol vannak a Bétáról és az Alfáról nem is beszélve, mert cuki pofák, hanem mert letettek valamit az asztalra, elég idősek, tapasztaltak és bölcsek hozzá. Mindennek és mindenkinek megvan a helye a falkában és megvannak a szabályaink is, ami egyben tart és működőképessé tesz bennünket, különösen ilyen időkben mikor a fejünk fölött a háború fontos ezt észben tartani és betartani. – Pillantok egy lámpánál a kölykömre, és egyelőre figyelmen kívül hagyom Sam beszólását, nem fogom elfelejteni, de most ignorálom, mert nem vezetés közben akarom helyre tenni a kis nyomorult taknyot. – Azt, aki nem képes ezekre, a falka vagy kiveti vagy megöli. A Magányos farkas nem él sokáig egyedül, falka nélkül hamarosan elpusztul, mert nincs aki védje és óvja, ha bajba kerül akik megmentsék és ápolják, ráadásul minden más falkának préda lesz. – Kis fejtágításba kezdek a kölykömnek, miközben befordulunk a Hotel parkolójába, ahol kipattanok a kocsiból, és vérvonalam képességét, kihasználva termek, Sam ajtajánál ragadom őt torkon és rántom ki a kocsiból, hogy a Hotel faléhoz vágjam eléggé erősen, egy olyan részen ahol takarva vagyunk a kíváncsi szemek elől. A torkán a kezem, és felemelem, a falnak szegezem, és ujjaim karmokká görbülnek, hogy a torka húsába álljanak bele. - Jól figyelj Samuel, mert csak egyszer mondom el! Ez egy Falka, amiben vannak szabályok, és ahogy előbb mondtam egy Hierarchiai rendszer. Egy az idősebbeket eleve tiszteljük, kettő, a feletteseinket is, három, és itt figyelj nagyon erősen. Te senki vagy! Leszarom, hogy mióta vagy a Falkám tagja, kurvára senkit sem érdekel, hogy tíz, húsz, vagy száz éve! Egy kis nyomorult senki vagy a falkán belül, se rangod se semmid, velem ellentétben szart se tettél le az asztalra! Csak egy mezei falkatag vagy, aki semmi hasznosat nem végzett, csak fogyasztod az ételt, és rabolod az időmet. Visszajöttél? Naccerű, viszont új időket élünk, a háború itt van, és bármelyik pillanatban kitörhet, a falkának pedig kurvára nincs szüksége egy gyenge láncszemre sem, amilyen te vagy, így vagy befogod a pofádat megtanulsz engedelmeskedni, és parancsot követni, azon túl, hogy alapállásba teszed magad, és füled farkad behúzod, vagy teszünk róla, hogy ne okozz több fejtörést és ne legyen a falkánkban egy olyan gyenge láncszem mint te! – Hangomba a farkasom morgása belevegyük, szemeim sárgába fordultak, karmaim a torka húsába vájnak, 20 centire emeltem el a földtől. Majd ledobom a pajzsom egy részét, és farkasom szabadítom rá, hogy bestiám lerohanja az ő kis farkasét, elkapja a nyakát, és leteperje a földre, behódolásra késztetve. Fogaim inkább farkas szerűek most. - Jól gondold meg mit válaszolsz, Samuel. Itt sosem az számít mióta vagy itt, csak az mit tettél, mi hasznot hoztál, világos? Azt kapod, amit kiérdemelsz, és innentől fogadd meg a tanácsom, vagy az élete igen rövid lesz! – hatalmam körbe leng és még egy kicsit kellene felé küldenem ahhoz, hogy kiránthassam belőle az állatot, Norinával nem foglalkoztam, de tettem róla, hogy a műsort jól láthassa, mert ezt neki is meg kell tanulnia. Egy falka vagyunk, egy család, és nem tűröm meg a nyikhajokat és gyenge láncszemeket aki az enyémeket fenyegeti, Castor pedig nincs itthon így Balázs és az Én szavam számít, hiszen Dante az Alfánk után ment, hogy megóvja a biztonságát. Ebben a helyzetben mindenki feszült, és hamarabb végzünk az olyanokkal, akik csak gyengítenék bennünket egy ilyen helyzetben. ~Innen egy mozdulat kitépnem a torkod, fiacskám, jól gondold meg a szavaid, ha megakarod tartanai az életedet!~ Morranok bele a fejébe, és vicsorra húzódik a szám. - A falka az első Samuel, nem az egyén, hanem az egész, ezt jegyezd meg! - Morgom még bele a képébe, de még nem engedtem el, szorítom a nyakát.
-Ezt most még hányszor fogod elmondani nekem? Rám van írva, hogy gyp-s vagyok, szőke és buta mint a tök? Én nem tudom, te milyen kölykökkel futottál össze, tényleg nem, de én vágom, hogy mi a pálya, de az sem oké, hogy egy nyilvános helyen akarod kitépni a torkát valakinek, mert hú de kemény vagy. Most tök komolyan, olyan vagy mint egy hegyomlás, megállsz valaki előtt, már attól is összeszarja magát, legalább azt várd meg, míg beszáll a kocsiba, vagy visszaérünk a hotelbe. Ha most rendőr jött volna arra, mit mondok? Bocs, csak haverkodnak, tudja, fiúk? Vagy azt, hogy értem bunyóznak? Marha hihető lett volna. Nem azzal van a gondja, hogy Brad most bepipult, mert szerinte Sam szemtelen volt, hanem a helszínnel. Persze azt azért nem hagyta volna, hogy bátnsa a fiút, mert hát na. Különben is, Brad sokkal erősebb, magasabb, izmosabb, és minden egyéb... ami miatt HÍM. Mert ezt eldöntötte. A többit is végighallgatja, aztán Sam megszólal, és ő eltátja a száját. Jaaaaa, hát akkor ezt félreértette, de tényleg. -Bocs, azt hittem, most szívatni akarsz azzal, hogy Brad nevelése... nem gondoltam, hogy ez bók. Tényleg nem. Ne durcázzál, mert hátra fogok mászni hozzád. Ugyan elől ül, de simán megfordul és feltérdel. Jól van na, hát neki eszébe se jutott volna, hogy az apjának jó tulajdonságait fogják emlegetni itt, amikor az előbb még majdnem összeverekedtek, de most ez akkora bűn? Tessék, hisztis hím? Létezik ilyen? Ezen mosolyogni kezd, ez tök aranyos, ilyet még nem is látott, és a fejtámlára támasztja a fejét, úgy nézi a duzzogó fiút. Az apja litániájába nem szól bele, amúgy is paprikás a hangulat, meg mindenki megőrült, így az út hátralévő részében csak vigyorog és nézelődik mindenfelé. Arról azért nem volt szó, hogy még meg sem érkeznek, máris kitör a balhé, de azért integet a kameráknak is, ha már azok is vannak. Újabb litánia, na de már karmok is vannak, így Brad háta mögött kezd mutogatni Samnek, hogy ne szóljon semmit, nincs értelme, mert az apja tényleg elveri. -Mehetünk aludni, vagy most még beszélgetnétek egy kicsit? Igazság szerint semmi kedve ehhez a cécóhoz, meg különben is. Reméli, hogy a fiú tényleg egy szót sem szól, és akkor az apja végre elengedi.
*Bár egy karnyújtásnyira beszélget mellettem a kis család, alig,alig kapok el 1-2 mondatot belőle. Folyamatosan kattog az agyam, hogy mi lesz amikor visszatérek, azt sem vette észre, mikor megérkeztünk, és Brad leállította a kocsit és kiszállt, annyira belefelejtkeztem a gondolataimba. Így hát érthető, hogy egy kisebb pánik tör rám, amikor ismét a nyakamnál fogva rántanak ki a koicsból. Hirtelen azt sem tudom, hogy ki támadhatott rám. Próbálok szabadulni, lefeszíteni a kezet ami a nyakamat szorítja, még egy-kettőt rúgok is, mire észreveszem, hogy ki kapott el. Kissé nyugodtabb leszek, mint korábban, de még mindig ötletem sincs, hogy mire fel ment el az esze ennyire és ettől akár korábban, a kocsiban érzett félelmem csak felerősödni vélem és már arckifejezésemen is látszik. Azt, hogy a falhoz csapott egy nyögéssel nyugtázom, viszont amikor érzem, hogy a karmai lassan a húsomba mélyednek a testem összerándul, hangosan felszisszenek és ráfogok a kezére és ismét megpróbálom szabadítani magamat egészen addig, ameddig meg nem hallok egy bizonyos mondatot. "Te senki vagy...." Ha valaki olyan mondta volna, aki csak egy jelentéktelen utcaember, akkor tovább megyek, mint ha nem is hallottam volna semmit. De így, hogy a falka egy tagjától hallom, még akkor is ha az Brad.... ez volt az, amit nem akartam hallani, legalábbis nem az első napomon az első farkastól akivel találkozok. Nem az bánt, amit mond, sokkal inkább az, hogy tisztában vagyok szavai igazával. Arcomra harag, düh és félelem egyfajta sajátos elgye ül ki* ~ Nem tudsz te rólam semmit... Hogy miken mentem keresztül a 63 év alatt. Még azt sem, hogy miért hagytam el a falkát akkor. Vagy hogy miért most jöttem vissza. De miért is érdekelnének. 63 évig kóboroltam, nem volt mi, nem volt falka, csak én. Nem számíthattam senkire, csak magamnak köszönhetem, hogy most itt vagyok és még csodálod hogy úgy viselkedek, ahogy? Éveken keresztül próbáltam bátorságot gyűjteni, hogy visszajöjjek, hogy úja a falka szemébe tudjak nézni, hogy hasznára lehessek a közösségnek. De soha sikerült. Gyenge vagyok, a harchoz sem igazán értek és az egészségügyben sem jeleskedem. Nem jutottam semmire, ugyan ott tartok, mint 63 éve és még a falka életétől is elszoktam. ~ *Érzem, ahogy Brad ereje lassan rám telepszik és elnyom, a farkasom pedig egyre jobban megadja magát.* ~De nem adtam fel, erőt vettem magam és idejöttem, eljöttm, hogy mindent újra kedzhessek a legelejétől, hogy egyszer majd én is haszára váljak a falkának, hogy ne csak egy kolonc legyek.De úgy fest fölösleges volt ekkora utat megtennem. Teljesen igazad van, egy senki vagyok. Se rangom, se semmim, csak hátráltatom a falkát.~ -Hát csak tessék. Ha azzal szolgálom a falkát, hogy meghalok és így nem hátráltatok senkit akkor itt a lehetőség. Ölj meg. Te vagy az erősebb, te vagy a főnök, jobban tudod, hogy mi jó a falkának és ezek szerint én nem tartozom közé.- *Megtörtem, behódoltam Brad előtt és minden amit mondtam, nem csak üres szavak, így is gondolom és ezt Ő is érezheti. A hangom csalódott és elkeseredett, ahogy arckifejezésem is. Tényleg azt hittem, hogy újra a falkával lehetek, de még nem álltam rá készen.
Sam az elején küzd velem, ami dühít, hiszen nem veszi a lapot, hogy nagyon nem kellene velem szórakoznia. Nem a két szép szemem miatt lettem Vezető testőr, és nem is emiatt vezetem Balázzsal együtt a falkát Castor hiányában. Látom az arcán az érzelmeket, és emiatt csak jobban rászorítok a nyakára, hogy karmaim vájjanak a húsába és buggyanjon ki a vére, folyjék le az öklömön. Szemeim már nem a megszokott barnák, hanem a farkasom tekint a fiúra, ahogy lassan a fogaim is kihegyesednek, és hangom is mélyről jövő morgással keveredik. Inkább állat vagyok már mint ember, és a hierarchiát megkövetelem, egy ilyen kis senki pedig ne szívózzon velem, tudj ahol a helyem továbbá nekem ne kockáztassa egy épp és hasznos falkatag életét sem! - Magasról teszek arra, hol voltál 63 éven át! Arra is miért mentél el és kezdtél neki kóborolni, most itt vagy, visszajöttél és vissza is fogadunk, de ennek ára van, szabályai és hierarchia. Nem ismétlem meg magamat, már elmondtam mi a helyzet, és az aki ezt nem képes felfogni és elfogadni, kiveti magából a falka, és elpusztul. Halott farkas leszel, ha nem veszed a lapot Samuel. – Szólok halkan, és fenyegetően, tényleg rohadtul nem érdekelnek a személyes kis nyűgjei, hogy elment és visszajött és épp a nagy arcot akarja eljátszani, egy háború küszöbén. Nélküle is van elég bajunk, és nem kellenek a renitens bajkeverők, akik a bajt vonzzák és hozzák, de megvédeni magukat nem tudják és hasznot sem hoznak, a mostani időkben az ilyeneknek a gyors halál a jussa, ha nem tud elég gyorsan elfutni a Végrehajtók elől. Igen, azt hiszem a Végrehajtóink nem voltak az utóbbi pár napban senkire sem ráengedve, ideje lesz őket megmozgatni, ha Sam nem képes most befogni és tudomásul venni a dolgokat. - Nos, akkor minek is hagyjalak életben? Téged, egy kis senki nyikhajt, aki csak teher a falka számára? – Kérdezem meg tőle, miközben a karmaim még mindig benne vannak a nyaka húsában, és nem eresztem el. Elrántom a faltól, és taszítok rajta egyet, közben eleresztem a torkát, had kenődjön fel az aszfaltra, majd mellé lépek, és lenézek rá. - Arra sem vagy méltó, hogy puszta kézzel öljelek meg. Szánalmas vagy, azzal, hogy így feladod és nem vagy arra alkalmas, hogy a mi falkánk rész legyél. Azonban Castor még nincs itthon, így van esélyed arra, hogy bemutasd, van benned valami, ami miatt érdemes életben hagynunk téged. Betartod a szabályokat, amik érvényben vannak, egyszer sem hibázod, teszed a dolgod, edzel, ha nem teszed, vagy hibázol, rád eresztem a Végrehajtókat, mostanában nagyon is ki vannak éhezve a farkas vérre. Megértettél? – Nézek rá halálosan komolyan, és a kezem visszaváltoznak emberivé, de a szemeim még a farkasoméi. Norihoz intézem a szavaimat, de Samuelt nézem még. - Menj fel a szobádba, és aludj. Reggel Dylan helyett én várlak az edzőteremben. – vettem ki pár szabadnapot, hogy én is kezelésbe vegyem a saját kölykömet.
Ez a vita... mindig csak a veszekedés, nem túlzottan kedveli, de kénytelen elviselni, mert a kocsiból mégsem fog kiugrani azért, mert a két hím ennyire nem bírja egymást. Reménykedik abban, hogy ha megérkeznek, csillapodnak a kedélyek, de neeeem, mert miért lenne így? Brad kirángatja Samet a kocsiból, ráadásul a nyakánál fogva és még a falnak is nekivágja. De jóóóóó, ennyit a szép estéről. Amire felkapja a fejét, az a senki nyikhaj, tehet megjegyzés, és nem állja meg, hogy ezt szó nélkül hagyja. -Ez gyönyörű. Beharaptok felelőtlenül, aztán meg örökösen azt hajtogatjátok, hogy koloncok. Akkor minek haraptok be bárkit is? Miért nem ölitek meg? Ti is így kezdtétek, és ahelyett, hogy segítenétek, csak azt hajtogatjátok, hogy hierarchia, senki vagy, kuss a neved. Ez nektek normális? Idióta hímek, tényleg nem normálisak, eddig is ezen a véleményen volt, de most még inkább. Hol ebben a logika? Azt hiszik, marha motiváló, hogy mindig leszarozzák a kisebbeket? Ezért is döntötte el, hogy meg fogja mutatni, több van benne, mint azt hiszik róla, de el fogja titkolni egészen addig, amíg nem jön el az ideje. Samet nézi, sajnálja valahol, de azt sajnos el kell ismernie, magának kereste a bajt. Kedve lenne odamenni és felsegíteni, de hogy akkor sosem lesz vége a vitának, az is biztos. Inkább befelé indul, így amikor Brad megszólal, már rég az ajtót nyitja. -Szuper, ezüstöt hozzál legyél szíves. Mazochista vagyok. Samnek odaint még, és bevágja maga mögött az ajtót. Reggel... hol van az még? Előtte még meg fogja csinálni azt is, amit Caleb előírt neki, és az nem két perc lesz, de sebaj, élvezi.
*Valamiért nem lepődtem meg, amiért finoman szólva leszarja mi történt velem. Nem is vártam el tőle, talán még csalódtam is volna. Viszont ez ugyan úgy igaz rám is. A legkevésbé foglalkoztat, hogy ő mit csinált, mit tett le az asztalra, hogy milyen rangon mozog. Akkor sem fogom jobban tisztelni mint "embert". Vannak emberek és farkasok akikkel nem tudok egy légtérben lenni, mert már a puszta jelenlétük is frusztrál és Brad közéjük tartozik. Persze ez nem jelenti azt is, hogy a hierarchizál nem lennék tisztában. Tudom, hogy Ő hol helyezkedik el és hogy Én hol.Elismerem mint feljebbvaló, engedelmeskedni fogok a parancsainak, megpróbálok fegyelmezettebb lenni, de nem azért, mert Bradley Glover, hanem azért mert egy vezető testőr. De azt hiszem, hogy tisztelni soha nem fogom tudni és ezen semmi és senki nem fog tudni változtatni. De valami mintha hirtelen eluralkodna rajtam, amit eddig sikerült ha nehezen is, de elfojtani. Az egész testem elkezdett remegni a félelemtől és verejtékezek. A tekintetemre rémület ült ki, mint aki a halállal néz farkasszemet. A farkasom pedig... szűköl, vonít szabadulni próbál. Még soha nem került ilyen helyzetbe ezért retteg. Viszonylag hangosan csattanok az aszfalton, amikor eldobnak és Én azonnal a torkomhoz nyúlok. Felállni nincs időm, hisz máris ott van mellettem Brad ezért hátrafelé kúszok egészen a kocsiig, hisz az már visszatart.. Eléggé szánalmas látvány vagyok jelenleg, nem éppen így képzeltem el a visszajövetelt. És ami a legrosszabb, hogy ezt Nori is végignézi. Egy pillanatra felé tekintek. A szememből a farkasom rettegése tükröződik vissza, segítségért könyörög. De gyorsan vissza is fordítom fejem Brad felé. Amíg beszél én végig hallgatok, csak őt figyelem és egyre sűrűbben kapkodok levegő után. Mikor befejezte a monológot, én szótlanul ülök a kocsi tövében. Még mindig remegek. A farkasom menekülni akar, de én nem engedem, hisz ha most elfutnék abból csak még nagyobb baj lenne. Nem tudom, hogy mit csináljak......*
[egy város széli buszmegálló, valami raktár mellett ]
Hülyeség lenne busszal bemenni a városba. Ráadásul nem vennék rá mérge, hogy így az éjszaka közepén - hajnalban annyira sűrűn járna itt ilyesmi. Itt semmi nem jár sűrűn! Már annak is örülnöm kéne, hogy egyáltalán emberi élet nyomait látom, annyira sokáig túráztam a havas semmiben. Fáradtan és unottan dobom le a táskám a buszmegálló padjára, aztán ledobom magam én is, hasonló mértékű csattanással. Ha érdekelne még az ilyesmi, akkor biztos szentségelnék, mert hideg a pad, de annyira, hogy csípi az alfelemet. Kapucni fel, kezek a mellkas elé. Komolyan, már csak egy kényszerzubbony hiányozna rólam. Mert hát, szerintem teljesen jogosan zárnának a kettyósok közé, mert nincs még egy ilyen barom, aki fél Kanadán és Alaszkán átmászik, látszólag céltalanul, és mindezt egyetlen személy miatt. Egy darabig szórakozok azzal, hogy nézem a leheletemet, ahogy elfehéríti az arcom előtt a levegőt. De túlságosan áthűl a szám, szóval ez sem mulattat sokáig. A lábammal ütemes dobogásba kezdek, hamar megunom. Főleg azért, mert az aláfestő hegedűszóló helyett a gyomrom korgása vágja ki a magas C-t, a farkasom pedig pipa, mert kajás. Hát... Sajnálom öcsi, ez van. Majd reggel, ha bemegyek a városba, szerzek magamnak valamit. Rohadtul unom már a vadhúst, a bogyókat ilyen éghajlaton meg ugye felejtsem el. Azt hiszem, ez az egysíkú táplálkozás nem tesz jót a fejlődésben lévő szervezetemnek. Hja igen. Reggel fogok a belvárosban is körbeszaglászni. Éjszaka esélytelen, hogy betegyem a lábam, mert ha tényleg két falka van errefelé, esélyes, hogy a sötétben nem úszom meg olyan könnyen. Fényes nappal csak nem kennek fel az első ruhabolt kirakatára... Ugye? Megdörzsölöm a szemeimet. Jobbra nézek - semmi. Balra nézek - annál is nagyobb semmi. A PSP-m áramellátást lassan egy hónapja nem kapott, a nálam leledző 1-2 újságot pedig már kívülről tudom. A fejem le-lebucskázik, bekábulok néhány percre, de annyira azért nem érzem magam biztonságban, hogy olyan édes szunyába kezdjek, mint egy bébi. Ha itt sem fogom megtalálni Colint.... Áh, nem adom fel. Ha száz év múlva összefutunk, szerintem picsán rúgna, ha megtudná, hogy ennyire nyámnyila kis tacskó voltam, hogy 'Hát bocs, eluntam a keresésedet, de most tök jó újra látni'.
Ezer gondolat járt a fejemben. Főként, amit nem rég Faye-el beszéltem... Valahol tudtam, hogy igaza van, tudtam, hogy nem szabadott volna magára hagynom Connort. Gyerek még... egy rohadt kis suhanc, aki csak a bajt hozza a saját fejére! Valahol azonban éreztem: jól döntöttem, jól tettem, hogy a falkával hagytam, ahol épülhet, gyakorolhat... Mégis valami góc szüntelenül mardosta a gyomromat, megforgatva benne olykor a nyákos epét. Szar volt... Az egész, nem csak a tíz percenként rám törő hányás zavar. Persze minden benn maradt, de ettől sem éreztem jobban magam. Szóval, muszáj volt kicsit kiszellőztetni az agyamat, muszáj volt lekapcsolnom az éberen villogó lámpákat a fejembe. Így is túl sok minden zúdult mostanság a fejemre. Túl sok információ, túl sok érzelem, amikkel nem tudok egyszerre mit kezdeni. Hisz... itt van Faye... és itt van a húgom! De az emlékeim...? Kurvára nincsenek sehol! Talán ez a legbosszantóbb az egészben...
Fáradtan, keseredetten rugdostam magam előtt egy követ, ahogy a pislákoló, utcai lámpafények alatt botorkáltam át. Az arcom a flasztert pásztázta, na meg azt a szerencsétlen kavicsot, amit már halálba kínoztam a cipőtalpammal. Emésztett minden... Voltaképpen nem tudtam dűlőre jutni, hogy mi volna most a leghelyesebb... Visszaköltözni a testvéremhez? Azt az életet élni, amire nem is emlékszem? És mi lesz Connorral? Ha idehozom hamarabb tépeti szét magát a falkákkal, mint hogy reggelit vakarjon elő a hűtőből! Kétségbe voltam esve, na. Egy egészen picit... Időközben már rohadtul elcsatangoltam, ami azt illeti... Egyre sötétebb felhők vonultak el felettem, az utca is nyálkás fényben úszott, alig világítva meg az utat előttem. Talán épp ezért torpantam meg olyan hirtelen - másrészt meg azért, mert majdnem sikerült becsókolnom egy oszlopot -, olyan sietősen, hogy szinte felmartam a fél betontengert magam alatt.
Ám az érzékek mást súgtak... a szél is más szagokat fújt felém... Egy egész pillanatra még a fejemet is megráztam, ahogy azt az illat irányába fordítottam. Az nem lehet... Repesztette szét az agyamat a gondolat, és az azt követő jó néhány, ahogy lassacskán tudatosult bennem, hogy mihez is párosítom azt a rohadt mód ismerős szagot, amit felém hordott az az átkozott szél! Nem akartam elhinni... nem akartam belegondolni; az isten csessze meg! Mégis megindultam, célirányosan, lendületesen, erős trappolásba kezdve, egészen addig míg meg nem pillantottam azt az egymagában árválkodó buszmegállót, amit ormótlan falak öveztek körbe. Majdnem körbe, természetesen... Mondjuk, amit ezután láttam, az még nagyobb döbbenettel sújtott le rám... - Connor!? - csattantam fel ingerülten, mégis kérdőjelekkel teli hanggal, ahogy a következő pillanatban már a kölyök előtt teremtem. Ez tényleg ő... Rohadt életbe, hogy nem káprázik a szemem!
Köpni-nyelni alig tudtam, teljesen rám csavarodott a düh és az öröm kárhozott egyvelege. - Mi a... Mi az istent keresel itt?! Hooogy képzelted egyáltalán, hogy... Beszarok... - az ideiglenes ingerületem ezúttal már tényleg teljes zavarodottságot szült az arcomra, az elmémbe pedig megannyi elbarmolt, kusza, és kivehetetlen gondolat váltakozott másodpercről másodpercre. Mint egy kicseszett álom... komolyan. Se eleje se vége, de még csak a története is annyira karcsú, hogy kár volt belemerülni! - Azonnal állj fel! - markoltam rá a vállára; sietősen pillantva körbe - remélve, hogy egy fia lélek, annyi se mászkál erre -, majd akár erővel is, de magam után/magammal "vonszoltam".
A raktárépület szájánál voltam csak hajlandó lefékezni, és azzal a lendülettel fordulni szögegyenesen Connor felé. Még mindig alig hittem el, hogy látom! Még mindig nem tudtam elhinni, hogy ez a hülye gyerek utánam jött! - Azt mondtam, hogy maradj a falkával, nem?! - hajoltam hozzá egészen közel ,az arcához - mert tudom, hogy utálja -, miközben hangom kísérteties zöngéssel nyaldosta meg a fáradt levegőt. Az arcom komoly volt, komor, és nyomokban ingerült is. Mégis... folyamatosan csak azt próbáltam lesni, keresni, hogy nem esett-e bármi baja... Azt hiszem... beledöglenék...
Majdhogynem a számat is megnyalom abban a réveteg félálomban, amit elönt a tejfehér köd és az alaszkai hideg, de valahol mégis ott van benne a Teremtőm közelsége. Szoktam vele álmodni. Bár ilyenkor utólag mindig szentségelek, mert azért valljuk be, annál sokkal kívánatosabb álmokat is el tudnék képzelni, mint Colin. Mondjuk Colin mellekkel... Na jó, nem, de azért mégis. Ettől függetlenül most sincs ez másként. A távolban felfogom, hogy álmodom, mégis érzékelem, ahogy mosoly csücsül aki a pofámra. Teljesen olyan, mintha tényleg itt lenne, mintha egyre hangosabban hallanám a lépteit (pedig nem is hord magassarkút), és még a szaga is beférkőzik az orromba. A nevemet hallom. - Mmhhmm... neménvoltam... Motyogom ebben az éber-álomban, ahol a tejszín ködben kigombolt inggel lépdel felém, a haját és a ruháját pedig fújja a szél. Na, erről beszélek. Mennyivel jobb lenne ugyan ez a kép mondjuk Jessica Albával?! A düh és öröm keveredése úgy csavarja körbe a testem, mint ahogy az a gépi fagyi néz ki, amelyikben a csoki és a vanília spirálisan egymásba tekeredik. A farkasom szinte mellkason rúg, ő figyelmeztet, hogy heló, amit érzel az egyáltalán nem álom, mert itt van és élő és nagyon is durva. Úgy pattannak fel a szemeim, mintha meggyújtottak volna alattam egy bála szalmát. Ott áll előttem. Látom, hogy beszél, hogy jár a szája, de hogy pontosan miket mond, arról lövésem sincs. Akkora pupillákat meresztek rá, mintha trippelnék, és csak annyit tudok, hogy a szívem úgy kalapál, mint valami metálbanda dobján a duplázó.
A kölyökfarkas olyan hevesen teperné le az apját, hogy én magam előrebucskázok és minden gond nélkül képes belőlem előtörni az állat. Nem, nem a hörgős-üvöltős állat, hanem a dög, és ha csak Colin nem fékez meg, hát nem sokkal később farkcsóváló szörnyetegként meredek rá. Ha nem markolná meg a grabancom és nem kezdene el rángatva maga után húzni, mint egy kézipoggyászt, talán még arra is jutna időm, hogy esetleg... köszönjek. De nem, én csak ügetek mellette engedelmesen, a következő megállónál pedig az arcomba bámulva von kérdőre. Én pedig kapok az alkalmon és egész egyszerűen képen akarom nyalni, mert ennyi kijár. Izgatottan tipegek-topogok előtte négy lábon, és azt is elfelejtettem ezidáig, hogy képes vagyok beszélni vele. ~ Azt-azt, de ugye te sem gondoltad komolyan, hogy képes leszek ott ülni a seggemen?! ~ Próbálok az elméjébe mászni pimaszul, és most, hogy az emberi felemre is rátaláltam kissé, egyre inkább éled fel bennem az öröm mellett a megbántott sértődöttség is. ~ De élek, nem? Tudod te, min mentem keresztül, miután leléptél? Mondjuk tök nyolc, mert ha arra gondoltál, hogy megszabadulsz tőlem, nem jött be, tudtam vigyázni magamra és túléltem ezt a pár hetet. ~ Ha tudom, akkor ezt még elégedetten és büszkén közlöm vele, hogy igenis kapja be, mert mielőtt teszem azt, megöletném magam, legalább elértem, hogy megint a szemébe nézhessek, és esetleg közöljem vele, hogy kapja be.
Éreztem a kölyköt. Az az idétlen bébifarkast, aki minduntalan ott tombolt Connor mellkasába. Igen, éreztem őt, és egyben tudtam is mire készül, de... nem állítottam meg. Nem ment. Annyira ingerült, ideges, és egyben örömittas voltam, hogy képtelen voltam ép ésszel gondolkozni, cselekedni. Így végül már azon se lepődtem meg, mikor a grabanca helyett a csapzott bundáját markolgattam. Nem érdekelt. Rohadtul nem. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy már megint ellent mondott, hogy már megint ellenem cselekedett - mit is vártam, komolyan (?) -, és ment a saját hülye feje után. Ezért sem hatott meg végül, miután lefékeztem, hogy nem az emberi, kamasz vonásokkal nézek épp farkas szemet, hanem a villanó bestia szemeivel. Bánom is én. Így is nagyon jól hall, így is nagyon jól érti, amit mondok. Noha, azzal már kevésbé számoltam, hogy a nagy izgalom során úgy nyal képen, hogy kis híján az agyamból is kikanalazott egy darabot. Idétlen... mint mindig... Morranok egyet mindenesetre, és már az én farkasom se bírja szó nélkül hagyni a helyzetet. Hegyezett füllel, kellő tartással hörren fel, csitítva, nyugtatva az izgága lábakat. Komolyan, ha nem tudnám, hogy az enyém, és miért lelt rá ilyen irdatlan nyüzsgés, azt hinném, menten behugyozik. Kiröhögtem... csak egy kicsit. - Nyughass már Connor. - sziszegtem csupán a fogaim alól, ahogy tekintetem még mindig az esetleges sérüléseket kereste rajta. Persze... mindeközben nagyon jól értettem őt, a korholó szavak sem hagyták el a fülemet. - Nem hittem. - válaszoltam eleinte tömören, komoly érccel hangomban. - De azt hittem, vagy már annyira érett, hogy felfogd miért kérem! - léptem hozzá egyel közelebb, mindkét irányból felmérve őt. Jól van... tényleg nem látok semmit, ami arra utalna, hogy bajba került/kerülhetett. Ennek azért mélyen, igazán örültem. - Igen élsz. Ez a rohadt nagy szerencséd! Miért olyan nehéz egyszer az életben szót fogadnod? Komolyan lassan azt hiszem, hogy arra játszol, hogy rohadtul szét kapjalak... - morogtam tovább, kelletlenül, újabb - halovány - ingerülettel szavaimban. - És fejezd be ezt a pincsi kutya dolgot. Mondtam már, hogy uralkodnod kell a farkasodon! - szidtam talán, vagy csak szimplán rápörköltem. Tök mindegy. Nagyon is éreznie kellett, hogy nem jópofizok jelen pillanatban. - Megőrjítesz, istenre mondom... - vágtam hátra a fejemet, tekintetemmel feszülten meredve néhány pillanatig az égre, majd egyszerűen csak újra rámarkoltam a marjára, és megindítottam a lépteit. - Gyere... megsétáltatlak... - jó, ezúttal azért sikerült a saját haragomon felülemelkedve kinevetnem a helyzetet. Mindenesetre egyelőre a csodával volna határos, ha azonnal képes lenne vissza alakulni. Szóval, félúton még a hátizsákját is felnyaltam a betonról, majd egyenesen megindultam befelé, a raktárak szorításába; továbbra sem engedve el Connor kócos bundáját.
Jól van Apukám, hörögjél csak... Értem és felfogom, hogy valahol eléggé pipa rám, de ettől függetlenül hol érdekel az most engem? Még ha szarrá is ver azért, mert kajláskodom, hát Istenem... Ebből a helyzetből már nem kerülhet ki győztesen - szerintem -, méghozzá azért nem, mert több hét szenvedés és szerencsétlenkedés után megtaláltam. Innentől győztesen halok meg, ha úgy dönt, hogy lebasz egy akkorát, hogy az agyammal festi ki az egész környéket. ~ Hát... Nem jött be, nem vagyok elég érett. De semmi baj, mindenkivel előfordul, hogy rosszul ítél meg valakit. ~ Ha emberi alakban lennék, akkor tuti, hogy az arcába tolnám a nyelvemet, csak úgy élből, semmi erotika. Nem bánom én, ha érzi a törődést, és leszarom, hogy csalódott, mert én is benne. Mert tényleg lelépett. Én meg tényleg segg vagyok. Döntetlen? ~ Nem nyert. Arra játszottam, hogy megtaláljalak és közöljem veled, hogy szemét vagy. És különben is, semmi okom nem lett volna szót fogadni, tudod jól, ha ott maradok, akkor valaki megint átharap, és akkor végleg elveszítettelek volna. ~ Mintha ez neki nem jutott volna eszébe! Sőt, talán ez lett volna a célja. Azért a gondolatomba az ő halovány ingerületével szemben bekúszik némi szomorú aggodalom. Egyrészt, mert baromira nem akartam volna újrakezdeni mindent valaki mással, plusz ki a franc garantálta volna nekem, hogy Colinnál jobbat kapok? Ha létezik egyáltalán jobb... De mondom, nyugodtan szedjen ízekre, én már örülök annak, hogy legalább ő teszi. A pincsis megjegyzésére a farkasszemek kissé elkerekednek, és mintha minden izmom megfagyott volna. A sértődöttséggel vegyes engedelmesség végigbizsergeti a tagjaimat. Szóval ennyi. Le vagyok degradálva pincsinek, csak mert örülök neki? Hát kapja be! Velem ellentétben a farkasom azért tudja, hogy hol a határ - legalább is jobban érzi nálam -, úgyhogy mélyet lélegzek, a bőröm megremeg a nyakamon és elégedetlenül fújtatok egyet. Helyette inkább újra a grabancomnál fogva húz magával, amire néhány esélytelen menekülési kísérlet gyanánt történő fejrázással reagálok. Mintha rászartam volna a szőnyegére és most készülne belenyomni az orromat. Csodálatos. ~ Nem tudom, mennyire emlékszel az együtt töltött időből, de azért járni még tudok magamtól is. ~ Megsétáltat! Valaki szóljon, hogy ezentúl a nevem Totó ő pedig Dorothy, csak éppen a befont hajacskája hiányzik a képből. És mégis hova megyünk? Nem tudok róla, hogy színvak lennék, de cseszettül nem látom errefelé a sárgaköves utat. Minden esetre engedelmeskedve az Atyai akaratnak, megyek mellette. Egyszer-egyszer pimaszul megpróbálom hátrafordítani a fejemet, és játékosan ráharapni a "gazdám" csuklójára, jelezve, hogy tök zsír lenne, ha mondjuk elengedne. Ha nem jön be, hát nem jön be, én megpróbáltam. Újabb pont nekem. ~ Most... megversz? ~ Kérdezem ártatlan érdeklődéssel, és ha tudok, akkor nagyokat pislogva pillantok fel rá, ezzel is megpróbálva belőle előcsalogatni némi Atyai kegyelmet. Jó, az előbb nevetett, de hát az őrült sorozatgyilkosok is röhögnek belezés közben. Gondolom...
Hát nem. Nagyon nem jött be. Connor hamarabb fog szívószállal lepkét fogni, mint hogy beérjen a feje. De sebaj... az a rohadt nagy gond, hogy még így is szeretem. Minden elcseszett hülyeségével együtt. Az aggodalmamat hamar felváltja a megkönnyebbülés, hogyha már tényleg utánam jött, legalább hamarabb megtalált, mint hogy laza fasírt gombóc legyen belőle. Mert ez itt esélyes... sőt... északnak felfelé nem egy csatlós, vagy gyilkos bandával futottam össze. Összetehetem a két kezem, hogy még él. Komolyan. - Akkor ne fojtsd vissza. Szórd rám a sérelmeidet, egész nyugodtan. Ettől még felelőtlen, és meggondolatlan maradsz. - már nem is néztem rá, csak magam elé beszéltem, ahogy időközben meg is indultam vele tovább... befelé a sötét raktárak gyomra felé. Megannyi füstös láda, és megrakott, kicsorduló limlom keresztezte az utunkat. - Tudom, hogy átharaptak volna. - jegyeztem meg semmit mondón, majd némi érzelem is előtört belőlem. Ugyan csak burkoltan... - Ha későn megyek vissza érted... - pillantottam rá oldalra, állkapcsomat megfeszítve, mégis könnyedén. Igen, akármennyire is haragszom rá, ettől még az én kölyköm. És eszem ágában sem volt "átadni" őt. Hiszen hiszek benne... tudom, hogy egyszer remek farkas lesz belőle. Még, ha ezt nem is kötöm az orrára kis cérnával... Aztán újra felnevettem. Mert nem tudtam mást tenni. Ellenben... még sem engedtem el a marját, hiába erősködött, hogy tud járni. - Emlékszem. Ahogy arra is, hogy elsőre izomból beleszaladtál egy rohadt fába. Jobbnak látnám, ha pórázt is tehetnék rád. Nincs a táskádban véletlenül valami ilyesmi játékszer? - himbáltam meg az orra előtt az összeszedett motyót, fanyar vigyorral a képemen. Nem, nem gondoltam komolyan. Eszem ágában sem volt rá pórázt tenni, egyszerűen csak azon voltam, hogy a benne élő bestia fékezze magát, és fújjon visszavonulót. Mégsem volna jó dolog, ha átcaplatnék a fél városon egy... farkassal. Mondjuk manapság már ez sem túl meglepő. De azért nem kockáztatok. Aztán megtorpantam. Kérdésére oldalvást pillantottam le rá, majd egyszerűen csak elé vágtam a táskáját, ezzel is fékezve mellső lábai lendületét. - Nem rossz ötlet. Úgyis egy kezemen meg tudom számolni, hányszor kaptál tőlem úgy istenesen. Most... - emeltem meg szabadon lévő kezem, ahogy a másik lassacskán engedni kezdett a bunda szorításán . - Jöhet a másik is. - kormosodott el a hangom egy pillanatra, noha, csak a ráijesztés végett. Dehogy akartam megverni, mi van ezzel a gyerekkel? Semmivel nem lennék előrébb. És bár valahol megérdemelné... ez még nem az a szint, hogy erőszakot kelljen rajta alkalmaznom, csak mert nem fogta meg a konténer mögé repesztő koszos macskát. - Nem foglak bántani... - emeltem le végül a meglibbentett tenyeremet/öklömet, óvatosan guggolva le a kölyök mellé. - Viszont... - kaptam rá állára, tüskés, nyáltól csatakos pofájára kígyóztatva ujjaimat. - Marhára örülnék, ha visszaalakulnál. Így nem tudlak haza vinni. Gondolom, azért ez neked is leesett... - morrantam halkan, ahogy ezzel is nyomatékot adtam a kérésemnek. Nem véletlen jöttem ide... Vagy levezeti a hülyeségét, és kifárad, vagy nyögve hörögve változik vissza. Nekem édes mindegy. De így sehova se megyek vele tovább, ha pedig akadékoskodik esküszöm, hogy itt hagyom a picsába! Elég időt szenteltem arra, hogy legalább az átalakulással ne bajlódjon annyit, mint egy mezei pihepincsi, szóval végül egyszerűen csak hátrább léptem, és vártam...
Jajjj, ne játsszuk már a mártírt, ez nem fair! Úgy, hogy ilyen fennhangon elismeri, hogy van okom bármit is számon kérni rajta, csak kifigurázza az egészet. Ha legalább tényleg látnám rajta, hogy sajnálja, de nem... Muszáj odaszúrjon egy újabb fricskát, ezzel elvéve a maradék kedvemet és lelkesedésemet attól, hogy most az egyszer én tűnhessek az okosabbnak. Höhö, jó vicc, okosabbnak lenni egy 300 évesnél? Connor, úgy szeretem a humorérzékedet. ~ Te meg... Te meg... kolbász. Mittudomén, a lényeg úgyis az, hogy NEKED jó indokod van otthagyni, ÉN meg még csak ne is keressek indokot arra, hogy miért akarok veled lenni. Szarjak sünt, jóvan. ~ Tök jó, hogy számolt azzal, hogy átharaptak volna! Halleluja, már majdnem azt hittem, hogy... miii? Vissza akart jönni értem? Komolyan úgy érzem magam, mint egy klimaxos nő (bár még sosem voltam klimaxos nő, az intézetben rohangált egy-kettő). Egyszer majd' felrobbanok és egy kanál vízben is megfojtanám Colint, egy pillanattal később pedig tényleg pincsi leszek, mert már az apró, elém hullajtott morzsáknak is úgy tudok örülni, hogy ihajj. ~ Hát tehetek én arról, hogy oda nőtt? Olyan vagyok, mint Róma katonái... Tudod, Róma nem kerül ki semmit, hanem megsemmisíti, ami az útjába áll. ~ Szép mentés volt, ha tehetném, most egész fix, hogy vállon veregetném magam. A himbálózó táskát követem a tekintetemmel, és meg sem hallva a kérdését ontom magamból a hülyeségeket. ~ Aha, most meg hipnotizálni akarsz? Te tényleg meghibbantál... ~ Vakkantok fel, amit felfoghat akár egy velős röhögésnek is, de mit csináljak, szegényes az eszköztáram bundában. Egyébként maximum a percekkel ezelőtt elszakadt övem cafatjait tudná rám kötni, de akkor már kérnék valami pudli-frizurát is. És újra a klimaxos nő effektus... Ahogy megemeli a kezét, hirtelen nem tudom eldönteni, hogy féljek, haragudjak, vegyem fenyegetésnek vagy húzzam ki magam, hogy bátran és délcegen viseljem sanyarú sorsomat... A farkasom kissé lekushad, hátracsapja a füleit és nyüszítéssel vegyes, fiatalos morranásokkal készül Apja haragjára. Az emberi felem pedig hiába rúgná fenékbe a dögöt, a Teremtőjével szemben esélye sincs. Nem baj, plusz-mínusz 300 év, és már talán ellene tudok szegülni. Klimaxos nő, Isten tudja, hányadik felvonás. Nem fog bántani. Leseggelek és a jobb mancsomat az arcom elé emelem, mintha csak homlokon csaptam volna magam, mert tényleg nem tudom hova tenni a helyzetet. Aztán Colin ráfog a pofikámra, összekócolja a bajszomat én pedig összepréselt ajkakkal, de farkas-vigyorral ajándékozom meg, bár a fogástól inkább csücsörítésnek tűnik. Ez az Colin, csókolj meg... ~ Hát jó. A legutóbb négy napig rohantam, mire eljutottam az ájulásig, szóval lehet egyszerűbb lesz, ha inkább segítesz. ~ Ettől függetlenül ha elereszt, megrázom magam és szabad utat engedek a Persilnek Kölyöknek. Fedezzük fel a raktárat! Az első utam néhány üresen álló fadoboz felé vezet, miután fellököm a kupacot, nekiállok egyesével felaprítani a léceket. Egy fogpiszka, kettő... Uncsi! Pattanok megint, és nekiugrom az egyik falnak, majd a hátsó lábaimat rugóként használva vetődöm hátra, mint egy teniszlabda. A mutatványt azzal fejezem be, hogy nekiállok Colin körül szaladgálni, ha csak nem szédül bele, vagy ötvenszer körbefutom, mielőtt megállnék lihegve és rápillantanék. ~ Várjál már... Melyik haza? ~ Azaz, hogy hova haza akar vinni. Magához esetleg... Vagy vissza Seattle-be... Csak hogy mennyire kapkodjam el azt a visszaváltozást.
Imádom ezt a gyereket. Minden ökörsége, szeleburdisága ellenére. Egyszerűen nem is bírom megállni, hogy ne vigyorogjak a képébe újfent. Még, hogy Római! A fél arcom eldobom izomból, komolyan mondom! Megráztam a fejem, ahogy hosszas pillantással örömködtem - csak önmagamban -, hogy újra itt van. Nem gondoltam, hogy egy kölyökhöz ennyire lehet ragaszkodni. Sose gondoltam. De mégis megesik, még a magam fajta semmirekellőkkel is. Idilli... Végül már a hülyeségét is figyelmen kívül hagyva intettem őt sietős visszaalakulásra - már amennyire ez tőle elvárható -, aztán egyszerűen csak hátra léptem, utat engedve neki. Tudtam, hogy nem két perc lesz, tudtam, hogy talán órákra is szükség lesz a legjobb esetben is, hogy kivakarja magát a bunda alól. Fáradtan sóhajtottam egyet, ahogy látszólag is "rombolni" kezdett, hangos csattanással dobolt fel a fülembe a lécek egymás után csapódó hangja. Összefontam a karjaimat mellkasom előtt, rászorítva könnyedén felkarom hosszú vonalára. De egy percre se veszítettem őt szem elől. Minden hiperaktív mozdulata a retinámba ivódva pergette le elmém előtt a képet. Mennyi bajom lesz még vele, istenem... Újabb fáradozó sóhaj szakadt ki torkomból, és csak a szemem sarkából voltam hajlandó követni, ahogy immáron körülöttem kezdte el lefutni a maratont. Bolond ez a gyerek, komolyan mondom... - Hozzám haza. - vágtam rá egyszerűen, fontolgatás nélkül a választ a kérdésére. - Hozzánk... haza. Itt maradunk. - persze, egyelőre még nem kívántam vele megosztani a miérteket, pedig elég sok volt. Nem csak a múltam, ami ide köt, hanem az is, hogy soha többé nem teszem ki őt egy olyan zsoldos falkának, amiben elindult az úton. Nem mintha rosszul jött volna, de... úgy gondolom, hogy egy kölyöknek még nem a vérengzésre van szüksége. Legalábbis még jó pár évig... évtizedig nem. - Na jól van, Fils'... Nem érünk rá erre... - kelletlenül elhúztam a számat, majd lassan gombolni kezdtem az ingemen húzódó megannyi gombot. Nem, nem Connor, nem seggbe akarlak rakni, ne fossál! Aztán jött az öv, és miután sikeresen lealkottam a későbbiekben még hasznos holmikat magamról, egyszerűen csak előrébb görnyedtem... A tekintetem homályosodni kezdett, a szemhéjaim lecsukódtak, majd röpke másodpercet követően úgy tört belőlem elő a bestia, hogy még a raktárak csapzott ajtaja is megremegett. Apró löket, "könnyed" roskadás, ahogy a földet érve már négy manccsal, borzas, hosszú homokbarna bundában ékeskedtem. Aranyozott íriszeim a kölyköt kutatták, ahogy pofám vicsorba fordult. A testem mellből előre dőlt, egészen Connor képéig hajoltam, miközben a füleim sunyin, feszülten hátra csapódtak. ~ Aztán be ne ájulj nekem, mert nem cipellek haza... ~ dehogynem. De ameddig nem tudja, hogy él egy ilyen opció is, addig nincs gond ezzel...
És minden adta magát. Először csak hirtelen felindulásból, parancsolón morogtam egyet, mélyen és ércesen, fenyítve, pucolásra intve Connor farkasát. Aztán egyszerűen csak a tarkójára vágtam karmokban úszó mancsomat, hogy a földre kényszerítsem, szorítsam őt. De nem vártam nyüszítést, nem vártam még fájdalmas vakkantást se - tekintve, hogy nem akartam őt bántani, mégis lépnem kellett. A kölyök pedig? A következő lélegzetvételt el sem érve repült legalább öt métert, be a farakás, a kopott dobozok, a fémes csengésű csövek közé. ~ Gyerünk. Most mutasd meg mire vagy képes! ~ dobbantottam egyet mellső lábammal, cukkolva, ingerelve az idegeit. ~ Na mi lesz? Kiskutya vagy, Connor? ~ erőteljesebben küldtem a gondolatokat, hogy azok szinte tépték az elméjét. ~ Támadj! ~ igen, ezúttal már parancs volt, akár nevezhetjük követelésnek is, édes mindegy. És csak vártam... vártam, hogy kamasz kis teste megmozgassa a dobozokat, és előtörjön belőle, sietősen, viharos szélkén; ahogy azt tanítottam neki...
A nyelvem annyira lóg, hogy fel lehetne vele mosni ezt a kócerájt. De komolyan! Amikor pedig Colin azt mondja, hogy hozzá megyünk haza, nagyon kevésen múlik, hogy nem pattanok rá és próbálom meg két vállal a földre fektetni, miközben olyan hevesen nyalom, hogy.... Állj. Ebbe ne menjünk bele. Inkább kezdjünk el megint körbe-körbe rohangálni, sőt, kergessük meg a saját farkunkat, mert az még mindig jobb, mint Colint nyalni, nem? ~ Király, király, király, király, zsííííír! ~ Mantrázom közben, és ár csak magamnak szánom a dolgot, szerintem Colin is hallja, hog mennyire felpörögtem. Igazság szerint basszus, hát mégis mennyit szenvedtem már, hogy ide jussak? És sikerült elérnem a célom, legyőznöm ezt a nagy mamlaszt és boldogan élni vele, míg meg nem... Nos, amíg ki nem tekeri a nyakamat. Megállok, de csak a francia szóra. Öcsém, olyan veszettül boldog vagyok, hogy most tökre úgy érzem, hogy bármit megtennék, még a talpacskáját és fényesre nyalnám, csak legyen velem elégedett. De a vetkőzését azért még kommentálnom kell, tehetek róla, már úgy hiányzott minden kockája. ~ Remélem tudod, hogy még mindig szexi vagy. De persze csak adig, amíg nem növesztek én is ilyen hatoscsomagot, mint te. ~ Hahaha, a konkurencia. Olvastam egy könyvben, hogy például a hím tigrisek csak addig tűrik meg a kölykeiket a területükön, amíg nem válnak ivaréretté. Mert utána már csak a fiatalabb és szexibb csávót látják bennük, szóval inkább kinyírják őket, mielőtt az összes jó bigét begyűjtenék maguknak. Nos, ezt majd valamikor meg kell tárgyalnom Colinnal.
A hatalmas állat kitört apuciból, komolyan, mint egy rossz reklámban a házisárkány anyuciból, akkorát morran rám, hogy majd' összeszarom magam, és egy fiatalos ugrással arrébb is szökkenek az intésére, de ez persze nem gátolja meg abban, hogy megkóstolja a nyakamat. Ahogy a földhöz szegez a brutális kacsóival, mint unott 50-es picsa a ridiküljét a színházban, fáj--fáj, hogy a viharba ne fájna, de ha tudnák - ha lenne időm -, csak sóhajtanék, hogy már megint ez? Ja, már megint ez, de nem panaszkodom, örülök, hogy újra találkoztunk. Huss, már ott se vagyok. Úgy repít el, mint egy megunt szeretőt vagy plüssmackót, szinte süvítek a levegőben. Azért annyi eszem van, hogy megpróbáljak menet közben úgy fordulni, hogy a lehető legkevésbé legyen fájdalmas a landolás, így a hátammal vájtam utat magamnak a romok közé. Szédelegve rugdosom le magamról a törmeléket, és a szagok alapján úgy érzem, hogy valami megvágott. Jaj, a derekam! Szóval... vér. Mint egy részeg, úgy botorkálok elő, megrázva magamat, kissé szűkölve, és lelkesen csaholva kaffogva Apja utasítására a farkas veszi át felettem a kontrollt. Ezt a részt imádom a legjobban. ~ Nem-nem Colin... Nyuszi vagyok. ~ Csípek vissza élesen, de rövidre kell fognom, mert több már nem megy. Elrugaszkodom, oldalra kilépve, nagy port kavarva a hátam mögött. Hülyére próbálom venni, mintha megint csak körbe-körbe akarnék szaladgálni körülötte, mint egy kiskutya, aki nem tanul semmiből, de egy (szerintem) váratlan pillanatban már vetődöm is Colin felé, és gondolkodás nélkül tépem a karmaimmal és metélem az agyaraimmal a vállát, a nyakát, a mancsát... Bár gyanítom, hogy nem úszom meg ennyivel és repülök még egy kicsit, de min a jó vadász, először "megpróbálom mozgásképtelenné tenni az áldozatomat". Ha. Hahaha.
A feladat… életem második komolyabb feladata, amit teljesíteni fogok a falkának. Amikor olvastam a felhívást, először undort éreztem a lelkem legmélyén. Aréna viadal? Kötelező részvétel… oké, nem nekem, de ezek számomra olyan dolgok voltak, amik állandóan dühöt szültek a szívembe. Mióta lehúztam azt a bizonyos húsz évet hasonló körülmények között, elvből elkerültem az arénákat, a küzdőtereket. Nem az én világom volt, tettek róla, hogy egy életre megutáljam őket. A napról napra való érés, a kényszerítés, hogy küzdjek és szórakoztassam vele azt a nagyérdemű, nyálcsorgató gyávákat. Grrrrrrrr, szakad fel a torkomból állandóan a dühös morranás, ha eszembe jut.
A első gondolatom az volt, hogy nem megyek el, még ha ingyen is mérik a vodkát... hé na, orosz vagyok. De aztán… meggondoltam magam. Ugyanis elolvastam még egyszer és Ikinával valami megütötte a szemünket. A kölykök… a falka ifjai fognak megmérkőzni. S a mérleg lassan kiegyenlítődött. Már fogalmazódott bennem egy ideje, mivel tehetnék hozzá a falka életéhez… hogy mi lenne az, amivel tudnám segíteni őket s nem csak tengődnék… a megoldás pedig lassan kezdett bennem megfogalmazódni… az utánpótlás kinevelése. Ám ehhez látnom kellett, van-e egyáltalán használható anyag… most pedig lett rá lehetőség. Szóval lenyeltem most az egyszer az elveimet és döntöttem, elmegyek… de… ide nekem az oroszlánt alapon, akkor már vállalok is egy feladatot. Önkéntesként jelentkeztem a felügyelőkhöz, akik majd figyelik a mérkőzés idején a nézőteret, rendbe rakva, aki rosszalkodik… de ez még együtt járt valami mással is… és emiatt be kellett iktatnom egy találkozót.
Szóval kint üldögéltem aznap a szabad levegőn, a város központjában, nem messze az egyik buszmegállótól, ahová a találkozót kértem. Volt egy másik tag is, aki önként jelentkezett a feladatra. Jobbnak láttam, ha egyeztetünk a következő hetek eseményeiről, hogy össze tudjuk hangolni a munkát. Ugyanis nekünk kell majd a kölykök felkészülésére is figyelnünk, nehogy csalás történjen. Szóval üldögéltem, közben pedig folyamatosan pásztáztam tekintetemmel a területet és találgattam, ki lehet az. ~Szerinted ő?~ „Nem, az inkább digónak tűnik.” ~Na és ő?~ „Az egy kínai, te elmeroggyant!” ~Miért, ilyen pontos leírásod van?~ „Azt mondták északi.” ~Ühüm… akkor nézd azt ott!~ „Süsdmeg, az inkább eszkimó.” ~Te mondtad, hogy északi!~ „De nem ennyire… várj csak” Ekkor kiszúrtam valaki az utcán, aki láthatóan keresett valakit… s megéreztem körülötte a vérfarkasok jellegzetes auráját. „Ő lesz az.” ~Az a kripli?!~ „Ne legyél előítéletes.” Bár szó mi szó, nem pont úgy nézett ki, mint aki teljesen rendben van. Mindenesetre talpra álltam, hogy feltűnővé válljak a számára is.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Már kezdtem egyre jobban érezni magam. Kezdett visszatérni a szemem világa, igaz, olvasáshoz szemüveg kellett. A hallásom is egyre jobb lett, bár még okozott gondot, és az erősebb, vagy magasabb frekvenciájú hangok rohadtul tudták sérteni, vagy épp fájdalommal jutalmazni hallójárataimat. De legalább már nem voltam tök süket. A beszéd gügyögés, és értelmetlen szó formálásként funkcionált még mindig, úgyhogy azt hanyagoltam is. A halandókkal szemben maradt a nyelvbeszéd, meg írás. Farkas társaim meg tudták rólam, hogy mentálisan jobb velem a kommunikáció. Dante ezüst "Hazug Omega" felirata is kezdett eltünedezni, de még mindig kénytelen voltam sapkában közlekedni, ha kiakartam menni az utcára. A csípőmmel és bal lábammal még mindig akadt gondom, de már egyre könnyebben álltam rá, igaz, hosszabb sétákhoz még mindig sétabotot voltam kénytelen használni. Meglepetésemre, egyik reggel, mikor végeztem az edzőteremben, felbicegve a szobámba egy levél várt a szőnyegen. Morrighan károgott, valaki járt errefelé. Mikor elolvastam a levelet, megvakartam a tarkóm, majd vállat vontam. Hát jó. Miért is ne? Nem árt ismerni azt, akivel egy feladatot teljesítek. Nem ismertem így névről az ipsét, fogalmam se volt róla, kivel van dolgom. Mindenesetre nem igazán izgultam a találkozó miatt, hisz miért tettem volna? A Falka rendezvénye ez, kölykök harca, mi pedig részt vállaltunk a feladatból, és ha tudjuk, segítjük egymást. Mint ahogy minden "normális" Farkas teszi. Az utcára kilépve, egy egyszerű fekete vékony kabát, sapka, egy farmer, s egy kényelmesebb Converse csukát viseltem. Morrighan a vállamon csücsült, de már az első utca sarok után fölszállt a levegőbe, és onnan kísért. Hiába volt nyitva az ablak, hiába mehetett volna el bármikor, inkább velem maradt. Nem értettem miért, mindenesetre örültem, hogy most kicsit átmozgatja a szárnyait. A megbeszélt hely egy buszmegálló közelében volt. A sárkányfejes sétapálcára támaszkodva fordultam be épp egy üzlet sarkánál. Pajzsomat félig leengedve hagytam, Bestiám kisugárzása így némi félelmet keltett a közlekedők szívében, s legalább nem jöttek nekem, kikerültek. Érdeklődve tekintettem körbe, szemeim a Farkast keresték. Bestiám érzékeire hagyatkoztam inkább, s ekkor ültő helyéből, állt fel a férfi az út másik oldalán. Intettem felé, majd átbicegve a zebrán, léptem oda hozzá, köszöntésre emelve felé jobbomat. Idősebb nálam, sőt, megmerem kockáztatni, hogy bőven 300 felett jár, de hogy pontosan mennyivel? Azt nem tudnám megmondani. De legalább nem egy kezdő zöldfülű lesz a partnerem a munkában. ~ Üdvözletem Mr., Natan Vreth vagyok, örülök a találkozásnak! - köszöntöttem a kézfogás kíséretében ~ Ne haragudjon, a mentálisért, egyenlőre jobban járunk mindketten, ha nem képzek szavakat. ~ Gondolom a Viadallal kapcsolatban szeretne egyeztetni. Pontosan mit szeretne? Nem tudom, hogy mit tud rólam, vagy egyáltalán, tudja-e, hogy Omega vagyok, de a Feladat, és a találkozásunk okának szemszögéből tekintve, ez teljesen lényegtelen. Egymás segítségére vagyunk most itt, és remélem, közös erővel, kellően el tudjuk látni feladatunkat.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Visszaintek, ezzel viszonozva a gesztust. "Aham, ő lesz az." ~Testvér, ez alig áll a lábán.~ "Mondj olyat, amit nem látok magam is" ~De most komolyan, ilyen állapotban miért vállal olyan munkát?!~ "Biztos Sztahanov díjas volt." Mondjuk Ikinának igazat kellett adnom a másik farkassal kapcsolatban. Az egy dolog, hogy sétál, de azért még fele annyi se lehet, mint azok a farkasok, akik már tényleg rákényszerülnek a sétabotra és a tolókocsira. Valami nagy szarnak kell lennie a levesben, ha egy ilyen fiatal példány hasonló állapotban van. Mondjuk a viadalig még van egy pár hét, addig gyógyulhat. Nomindegy. Viszont eléggé meglep azzal, hogy inkább a mentális beszélgetést helyezné előtérbe. No tessék, ha kiderül, hogy a nyelve sincs éppen a legjobb állapotban, én megeszem a kalapomat... ami cseles, mert az egyáltalán nincs. Mindegy, a kézfogás azért megvolt, ahogyan az illem diktálja... viszont valamit erre ki kell találni.ű ~Üdvözlöm Natan, Nicholas Strauss vagyok.~ - válaszolok. - ~Ha így kényelmesebb önnek, akkor legyen, de akkor azt javaslom, hogy improvizáljunk. Kicsit feltűnő lenne két kussban levő ember hosszútávon. Ismeri a kézjeleket?~ A katonaságnál nekem megtanították őket anno, főleg Vietnámban vettem nagy hasznát. Elvileg csak a katonasággal kapcsolatosakat kellett volna elsajátítanom, de miért is ne alapon ott volt a tudatomban a teljes tudástára ennek. Annyira így már nem lennénk feltűnőek, elvégre elég sok siket-némát lehet látni manapság az utcán, akik így "beszélgetnek". ~Rögtön a tárgyra térek. Gondolom önt is értesítették arról, hogy az általunk vállalt munkakör nem csak a viadal során való rendfenntartás lesz, hanem a felkészülőket is szemmel kell tartanunk addig, megelőzendő a csalás lehetőségét. A résztvevők megfigyelésével kapcsolatban egyeztetnék önnel.~ Kissé meglepődtem, amikor ezt így közölte velem a falka, de láttam benne a rációt. A győztes kölyök presztízse hatalmasat nőne, egyesek talán minden eszközt meg is ragadnának a győzelemért. Ne legyen igaza Castornak, de fő az óvatosság... meg legalább láthatom előre, milyen lesz a felhozatal...
Kezdőlap
]
