Nekem kellett volna legutóbb kávét venni és a hangsúly azon van, hogy kellett volna, de természetesen annak rendje és módja szerint sikerült elfelejtenem. Ami betudható annak is, hogy a vásárlás közepén egy kölyök telibepancsolt egy egész flakonnyi tusfürdővel és így ha tetszett, ha nem, rövidebbre szabtam az üzletben hasznosan eltöltött időt. Bár nem tudatosan, leginkább azért, mert totál kiment a fejemből, hogy az is kéne. Mindegy, a többi szükséges vackot megvettem, ami kellett, de ez kimaradt. Következésképpen szükségem van egy nagy adag koffeinre, mert elméletileg anélkül el sem indulok ébredés után, gyakorlatilag meg muszáj volt. A repkedő mínuszok ellenére motorral közlekedek, ami ugyan igen szellős, de tulajdonképpen nem érdekel, engem nem zavar a hideg. Ezen a földön születtem és éltem évszázadokon át mielőtt elhagytam volna, így az időjárása az utolsó, ami gondot okozna. Valójában kifejezetten szeretem, és mondjuk elég érdekes lenne, ha maga a Jégvihar nem bírná a hideget. Lényeg a lényeg, kávé kell, lehetőleg készen és forrón, így célba veszem a város azon iható koffeinlét árusító intézményét, amelyiket ismerem. Nos, az ismert okok fényében a napom nem indult jól, következésképpen a megszokottnál is pokrócosabb a hangulatom, de őszintén szólva nem érdekel, akinek nem tetszik az nem néz rám vagy nem áll szóba velem. Megállok a motorral, leszállok róla és a bejárat felé indulok, de mielőtt még odajutnék, át kell „harcolnom” magam néhány várakozón, akik a buszmegállóban gyűltek össze, gondolom jobb dolguk híján. A legtöbben az orruk hegyéig be vannak burkolózva sálakba meg a kabátjaikba, egyik másik szerintem még vacog is. Nem fordítok sok időt arra, hogy különösebben megszemléljem őket, farkast nem érzek közöttük és ha éreznék se nagyon izgatna, kivéve persze, amelyik hozzám tartozna. Zsebre vágott kézzel haladok át közöttük és az sem izgat, hogy egyik-másik útban van. Noha nem tarolok le senkit, van akinek a vállát-hátát-koffer méretű táskáját meglököm – miért áll az összes a járda közepén, ahol mások esetleg közlekednének?! – és amíg odapillantok az egyik méltatlankodó csitrire, addig szépen „belegyalogolok” egy szőke nőbe. Ennek is az utamban kell állnia. Fasza. Gyors reflexeim vannak – szép lenne, ha nem volnának pont nekem – így aztán hirtelen – de nem gyorsabb, mint amire egy szemfüles ember is képes lenne - mozdulattal nyúlok ki utána, ha/amennyiben szükséges, mert azt nem szeretném, ha seggre ülne itt nekem, vagy eltörné a bokáját vagy tudom is én mijét. - Bocs. – morgom az orrom alatt.
Ahogy telnek-múlnak a napok, én úgy válok egyre szétszórtabbá, és ezzel együtt egyre feszültebbé… Igaz, hogy még volt időnk az esküvőig, de az égiekre, szerveznivaló is, több mint amire számítottam! Hiába sikerült egész jól elosztani a szervezést kettőnk között – többnyire Killian intézte a szaladgálósabb dolgokat, amiket nehéz lett volna otthonról, én pedig, begipszelt kézzel maradtam a számítógépnél és a telefonnál – azonban még így is úgy éreztem, hogy nem fogunk időben elkészülni. Pedig már az is hatalmas segítség volt, hogy Hollytól kaptunk egy egész stócnyi névjegykártyát és elérhetőséget, hogy ő kiket ajánlana, vagy kikről tudja biztosan a munkájából adódóan, hogy megbízhatóak… Most már tényleg ideje lenne elküldeni a meghívókat, rágom is érte eleget Killian fülét, annak ellenére, hogy kettőnk közül talán ő az, aki jobban áll a névsor összeállításával… Nem tehetek róla, Kodának hiába mondom, többnyire semmit sem reagál, vagy ha mégis, akkor az a kis játéklabdája, hogy foglalkozzak már vele is… Mindenesetre odáig már eljutottunk, hogy kiválasszuk a megfelelő meghívót, majd le is adtuk a megrendelést a nyomda mellé, én pedig, miután ma délután szóltak, hogy elkészültek, munka után hazafelé menet tettem egy kitérőt a már említett épület felé. A buszra várakozva már fel is hívtam volt-leendő férjemet, hogy lelkendezve közöljem a jó hírt, és amennyiben Yee nem haragszik meg érte, akkor értékelném, ha szabaddá tudná tenni az estéjét, hisz egy köteg meghívó vár arra, hogy aláírjuk őket… Tudom, egyszerűbb lett volna, ha a nevünket is rányomtatják a végére, de ha már a szöveg úgy is fixen rajta van, legalább az aláírásunkkal tegyük egy kicsit személyesebbé, nem igaz? Egyébként maximálisan elégedett voltam vele, miközben várakoztam, szinte percenként a táskámba nyúltam, hogy újra és újra elővegyem a kis csomagot, gyönyörködve benne, hogy milyen szépet sikerült választanunk. Épp a meghívókat nézegetem akkor is, amikor egyszer csak valaki hátulról meglök, én pedig hiába fogom a „papírköteget”, úgy tűnik, nem elég erősen, így a fizika törvényeinek megadva magát kicsusszan a gipszelt, és kissé átfagyott kezem ujjai közül, hogy a hóban-latyakban landoljon. Már épp megköszönném az idegennek, hogy megmentett az újabb eséstől, amikor a tekintetem megakad a meghívókon, nekem pedig hirtelen a hangom is elcsuklik a rémülettől. Nem… ezt nem hiszem el… ilyen nincs…. valaki mondja, hogy ez csak egy rossz vicc… - Én… -szólalok meg remegő hangon, ám csak eddig jutok, ahogy a táskámat leigazítva óvatosan lehajolok, hogy felvegyem az elázott kis csomagot, majd az egyik összekoszolódott meghívót kihúzom a tetejéről, kinyitva… - Ez… nem lehet igaz… -sóhajtok fáradtan, miközben lemondóan az ég felé emelem a tekintetem, hátha odafagynak a kibukkanni készülődő könnycseppek a szemem sarkába, ahelyett, hogy végigszánkáznak az arcomon.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Hát szívesen… morognám az orrom alatt kapásból, miután elkaptam és ennek köszönhetően nem landolt a jeges-saras hóban, főleg hogy a köszönet – vagy akármi - elmarad. De a szavak nem csúsznak ki az ajkaim között, mert végül csak megszólal. Azt látom, hogy az egyik keze gipszben van, de nem tulajdonítok neki különösebb jelentőséget. Amit viszont mond, az koránt sem az, amit vártam volna, ahogyan az sem, amit művel. A földről szed fel valami díszes kartonlapot vagy kártyát, gondolom azért mert elejthette vagy csak random szereti összeszedni, amit talál. Nem tudom, de igazából nem is érdekel, hogy egészen őszinte legyek. Nem mondom, megfordul a fejemben, hogy tovább megyek, mit sem foglalkozva a nővel és a cuccaival a továbbiakban, igaság szerint meg is indulok, de ekkor felfelé fordítja az arcát, én meg pechemre pont odanézek és meglátom, hogy egyszerűen lerí róla, hogy mindjárt bőgni kezd. - Ugye te most nem fogsz sírva fakadni?! – óvatosan körbe is nézek, hátha lesz valaki ebből a várakozó tömegből, aki mondjuk odalép hozzá, teszem azt egy csaj vagy mit tudom én ki, hogy megvigasztalja. A nők ilyenek, szeretik egymást vigasztalni, nem?! De a számításom nem jön be, így aztán szusszanok egyet, ezt már nem úszom meg. - Figyelj, inkább segítek felszedni. - igen, határozottan ez az a pont, amikor le kellene lépnem, de ehelyett leguggolok, hogy beváltsam, amit az imént mondtam. Nem tudom mi van mostanság a nőkkel, de egyre-másra kezdenek el pityeregni a közelemben és Tupilekre esküszöm, halvány fogalmam sincs, hogy miért?! Remélem, hogy csak annyi a baja, hogy fel kell ezeket szedni és szépen megnyugszik majd, én meg mehetek tovább a dolgomra, mielőtt tényleg bőgni kezdene. Nem tudok mit kezdeni a nőkkel, amikor sírnak. Kezembe veszem a csomagját és a szőkeségre pillantok, és nagyjából ekkor látom meg a kezében lévő nyitott példányt az elázott papírjai közül. Esküvői meghívó rajta a dátummal és bár a név hiányzik, azért felsejlik bennem a gyanú, hogy talán a fivérem menyasszonyába sikerült belebotlanom. Persze lehet, hogy nem, mert ez a város nem kicsi, lehetnek mások is, akik hamarosan össze fogják kötni az életüket. - Kifizetem a kárt, jó?! – mondjuk abban nem vagyok biztos, hogy nekem kéne, elvégre ő hajította el, de ha ezzel elejét vehetem a bőgésnek, akkor simán hajlandó vagyok rá. - Amúgy… ez fura kérdés lesz, de véletlen nem Abigail a neved? A vőlegényedé meg Killian? – nyújtom át a hótól elázott csomagját. - Már, ha a tiéd a meghívó. – mondjuk az is lehet, hogy csak nyomdai munkatárs és nem a kártyák tulajdonosa. Engem meg érdekel, hogy vajon tényleg a testvérem arája-e az a nő, akibe sikeresen belebotlottam szó szerint vagy nem.
Már épp megindulna az egyik könnycsepp a szemem sarkából, amikor ismét meghallom a megmentőmet, aki megóvott az újabb eséstől, kéz- és lábtöréstől, azonban a szavai hallatán egyből felpaprikázom magam. - Nem fogok! -felelem dacos büszkeséggel, ám úgy tűnik, az elhatározás kevés a könnycsatornáim kontrollálásához, így mielőtt még kapnék egy újabb megjegyzést, két szipogás között az ép kezemmel megtörlöm a szemeimet. - Rendben… -koncentrálok inkább a bólogatásra - Köszönöm… -a segítségért… hogy segít összeszedni, meg az előbbiért is, ha már elbambultam annyira, hogy elfelejtettem köszönetet mondani érte. Ahogy pedig lehajol, hogy segítsen, én is hajolok… elvégre mégiscsak az én meghívóim, nehogy már ő szedje össze az összest… még akkor is, ha részben neki is köszönhető, hogy így jártunk. - Ugyan… semmi szükség rá… Nem az, csak…-rázom meg a fejem, ahogy felajánlja, hogy kifizeti őket, hisz… nem ez a legnagyobb bajom, sokkal inkább az idő szűke, de hogy álljak neki most magyarázkodni egy idegennek? Inkább csak lemondóan legyintek, hogy hagyjuk a témát, de elég egy pillantást vetnem a sártól tocsogó, egykor csodaszép meghívónkra, és már megint a könnyeimmel küszködök. Hát ezt nem hiszem el, pedig én tényleg nem akarok nekiállni bőgni, csak… csak… csak… - Tessék…? -pislogok meglepettem a férfira, ahogy nekem szegezi a kérdést, mondhatni, hogy egy pillanatra egész le is fagyok tőle… - Igen, de… -bólintok a nevem hallatán, ami annyira talán nem is lenne vészes… hisz háziorvos vagyok, egész sok ember ismeri a nevemet, de abban is biztos vagyok, hogy ezzel a férfival még nem találkoztam korábban, pláne a rendelőmben. Már-már azt hinném, hogy valami véletlen egybeesésről van szó, amikor elhangzik a párom neve is, én pedig végképp elbizonytalanodok. - Igen, az enyém… akarom mondani, a miénk… -veszem el tőle a maradék meghívókat - És a jegyesem is Killian… Netán ismeri? -kérdezem bizonytalanul, mert ha én nem, akkor jó eséllyel a férjem ismerőse, de nekem meg nem rémlik, hogy említett volna bármit is róla, de annak az esélye meg, hogy így felismert… - Ismeri… igaz? -sóhajtom csendes beletörődéssel, ahogy kicsit összerendezgetem a meghívókat a kezemben. Azt érzem, hogy a férfi vérfarkas, ez pedig teljesen más megvilágításba helyezi a dolgokat, de azért sosem lehet az ember teljesen biztos, nem igaz? - Megkérdezhetem, hogy honnan? Esetleg a… leszármazottja? -kérdezek rá finoman, mert bár én úgy tudom, hogy ismerem mind a két gyerekét, de… a kölykei, leszármazottai közül eddig még senkihez sem volt szerencsém.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Oké, ha egy nő dühös azt sokkal jobban viselem, mintha bőgne, szóval már legalább ennyivel is előrébb vagyunk. Legalábbis ennek tudom be a dacos ellenkezését. Azonban a szavai nem azt tükrözik, amit mond, mert mégiscsak könnycseppeket törölget le az arcáról. Mintha valami hatalmas tragédia történt volna, pedig nem történt, csak pár papírlap esett le a hóba. Ha hordanák magammal zsebkendőt, adnék neki, de mivel olyasmire kb soha sincs szükségem, így nem is tartok magamnál. Egy biccentéssel felelek a köszönetnyilvánításra és elkezdem összeszedni a cuccot, amit elejtett. Én próbálok megoldást találni a problémára, mondom, kifizetem a kárt, nem ez fog földhöz vágni, de ellenkezik, vagy nem is tudom, mert félbe hagyja a mondatot, amit megkezdett. - Csak? – kérdezek vissza, mert nem nagyon értem, hogy akkor meg most mi is a baj még. Kissé talán értetlenül pillantok rá és meglátom a meghívókon szereplő dátumot, ami miatt gyanússá válik, hogy kivel is találkoztam. Legalább annyit elérek, hogy az újra megindult könnyezésről is megfeledkezik, amikor meglepem a kérdésemmel. - Hát igen. Ismerem. – bólintok a szavaimat megerősítendő és ha engedi, akkor segítek felállni neki, miután minden elázott meghívót összeszedtünk. Kérdését meghallva szélesen elmosolyodok. - Nem, egyáltalán nem a leszármazottja vagyok. Inkább családtag. – igazából nem tudom, hogy Kila mit mesélt neki rólunk vagy mit nem, de ha nem a teljes igazságot, akkor nem én fogom ezt a nőt felvilágosítani. Bár gondolom, ha az esküvőre meghívnak bennünket, akkor csak elárul neki annyit, hogy van egy rakás testvére. - Ja és egyébként gratulálok az eljegyzéshez! Nem rég mesélte, hogy megnősül. A dátumból gondoltam, hogy esetleg Abigail lehetsz, a keresztneved elárulta. És örülök, hogy megismerhetlek, Manech vagyok. – nyújtok neki kezet a bemutatkozáshoz, mert úgy ítélem, hogy így illik – a gipszelt kezét látva is –, és ha fogadja a gesztust, akkor finoman, de határozottan és röviden rázok vele kezet. - Kávéért indultam. Van kedved velem tartani? – a napi koffeinlöket még mindig nagyon hiányzik és bár engem nem különösebben zavar a hideg, ez nem biztos, hogy rá is igaz. - A meghívók pedig… ha megvan a nyomda száma, telefonálhatunk, biztos megvan még nekik, hogy melyik mintát választottátok. Szerintem két perc alatt el lehet intézni az új megrendelést. – remélem ez megnyugtatja valamennyire. Abban pedig egészen biztos vagyok, hogy el lehet intézni a gyors után gyártást.
- Csak… -felelem, majd egy feszült szusszanással fújom ki a levegőt. Most tényleg kíváncsi rá? Mert akkor nem kímélem. - Csak… Csak már így is késésben vagyunk, és már rég illet volna elküldeni ezeket is, és már úgy beleéltem magam, és most erre megint várhatunk vele, és akkor ez még csak a meghívó, és… Azt hiszem, kicsit megint túlzásba viszem az aggodalmaskodást. -állítom le magam, mielőtt még elüldözném a férfit. Amit nem szeretnék, miután pedig sikerül meglepnie azzal, hogy nem csak engem, de Killiant is ismeri, végképp nem. - Óóó… -felelem halkan, amikor kiderül, hogy családtag, ám nagy logikázás nem kell hozzá, hogy legyen egy erős gyanúm, hogy miféle családtag… Pláne így, hogy Killian is felfedte előttem a valódi kilétét, azóta pedig még 1-2 másik testvérükhöz is volt szerencsém Azt hiszem, a felismerés tényével együtt a meglepettség is kiül az arcomra, és hirtelen elszégyellem magam, hogy ilyen… nevetségesen viselkedtem az előbb. Azt hiányzik a legkevésbé, hogy a végén még miattam kelljen Killiannek szégyenkeznie a testvérei előtt. - Köszönöm! -feleltem hálásan , majd kíváncsian hallgattam a szavait, egyáltalán honnan tudott rólunk, vagy hogy ismert fel… Gondolom, az elég nagy illetlenség lenne, ha rákérdeznék, hogy ő melyikük a sok testvér közül, így aztán csak arra kérdeznék rá, hogy hogy szólíthatnám… azonban így is megelőz, én pedig viszonzom a kézfogását. - Örvendek a szerencsének! Ezek szerint akkor Ön az egyik „testvér”, akit legkésőbb az esküvőn ismertem volna meg?-mosolyodtam el, a kézfogásra, végre egyszer örülök annak, hogy balkezes létemre pont a bal került gipszbe… a kézfogást ugyanis én is jobb kézzel szoktam, lévén, az emberek többsége is jobbkezes. Úgy tűnik, ez alól a „leendő sógorom” sem kivétel. Leendő sógor, te szentséges ég… belegondolni is félelmetes, hogy Killian révén hány sógort és sógornőt fogok kapni… és ha a szám nem lenne önmagában is hihetetlen, az sokkal inkább, hogy kiket! - Igen, örömmel! Most már annyira úgy sem sürgős, hogy mielőbb hazaérjek. -vontam vállat, felmutatva a tönkrement meghívókat – nem azért, hogy emlékeztessem rá, hogy részben neki is köszönhető, csupán magyarázatként – az esti program meghívóírás lett volna… - Egy forró kávé azonban mindig jöhet, pláne, ilyen hidegben. -mosolyodok el, ahogy pedig ismét szóba kerülnek a meghívók, bólintok is a javaslatára – A számuk megvan, csak így is épp, hogy sikerült zárás előtt odaérnem, nem hinném, hogy bárkit is el tudnánk érni… De sebaj, majd holnap reggel felhívom őket. Olyan sokáig meg csak nem tart nekik elkészíteni. –magyaráztam, most már úgy is mindegy, azon túl meg ha eddig nem küldtük el őket, ez a pár nap talán már végképp nem oszt, nem szoroz. - Találkozott már korábban is vele? –fordulok néhány pillanatnyi hallgatás után a férfi felé, ha elindulunk… amerre ő megy - Csak mert ahhoz képest, hogy milyen régóta itt vannak, nekem nem úgy tűnt, hogy Killian túl gyakran összefutott volna bárkivel is… -na jó, Yee kivétel, hisz részben vele lakik, de a többiek?
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Türelmesen és enyhén feljebb emelt szemöldökkel a képemen hallgatom végig, hogy mit is takar az a bizonyos „csak”, amivel az imént abbahagyta a mondanivalóját. Eszemben sincs félbeszakítani, hadd mondja, hogy mi is a helyzet, bár valójában fogalmam sincs, hogy mit is kezdjek ezzel. Mert egy kiakadt menyasszony semmiféleképpen sem az én asztalom, ha fogalmazhatok így. A nők kifakadásait egyébként sem viselem túl jól, bár ennek jelét nem adom. - Lehet, hogy tévedek, de az esküvő rólatok szól. Nem hiszem, hogy a barátaitok megsértődnének, mert mondjuk egy-két héttel később kapják meg a meghívókat. – próbálom vigasztalni, de azt nem állítom, hogy jól vagy a megfelelő módon. Mindenesetre, ami tőlem telt, azt megtettem. Ahogy kiül a meglepettség az arcára, úgy jelenik meg egy kis mosoly az én képemen. Bájos egy nő, ez tény, főleg, ahogyan „óóó”-zik. - Killiant ismerve igen, azt hiszem legkésőbb akkor találkoztunk volna. És én is hasonlóképp örvendek. – rövid kézfogás követi a szavainkat. - Remek, akkor menjünk. – bólintok és ha egyetért ebben, akkor a kávézó felé veszem az irányt és remélhetőleg a társaságában indulok el az említett épület felé. - Egy próbát megér, de ha már nincsenek bent, akkor az üzenetrögzítőre is elmondhatod, hogy mit is szeretnél pontosan. Vagy a holnap is megoldás. Szerintem nem kell aggódnod. – valójában halvány gőzöm sincs, hogy is megy ez az egész meghívó rendelés és legyártás, de abban biztos vagyok, hogy nem fognak elhajtani egy ügyfelet és legyártani az újabb adag kártyákat csak nem lehet, olyan hatalmas és teljesíthetetlen feladat. - Mármint mit értesz korábban alatt? – mert ha pontosan tudja, hogy Killian kicsoda, akkor a kérdés vonatkozhat több évszázadra is, de az elmúlt évre is egyaránt. - Néhányszor megfordultam nála és Hopenál az utóbbi időben, és így volt, hogy összefutottunk. – vonom meg a vállamat. Bár igazából az utóbbi időben pont, hogy elkerültem a házukat, de ez már részlet kérdés, ráadásul nem is tartozik senkire sem. - Hát… nem lógunk egymás nyakában, ez tény. – ingatom meg az egyik oldalra a fejemet. Mármint Kilával, mert Annakpokkal és Eskával elég sok időt eltöltöttem, lévén, hogy együtt laktunk. Eska már elköltözött sajnos. A többiekkel meg ahogy hozta az élet, úgy futottunk össze. Ahogy a kávézóhoz érünk, előre engedem Abigailt, majd az egyik üres asztal felé veszem az irányt. - Mit hozhatok neked? – pillantok rá, számomra nem is kérdés, hogy a kávét én állom – illetve ha kér még mellé valamit, akkor azt is – és ha elárulja, hogy mit szeretne, akkor nincs is más hátra, minthogy elmenjek a pultig. - Mindjárt jövök. – mosolygok még rá, majd leadom a rendeléseinket. Én a magam részéről maradok az egyszerű espressonál, feketén. Pár perc elteltével térek vissza a nőhöz, leveszem a kabátomat, aztán leteszem magam az egyik székre. - Hogy találkoztatok Killiannal? Már, ha nem titok persze. – tekintve, hogy hamarosan az egyik testvérem felesége lesz ez a nő, azt hiszem természetes, hogy szeretném kicsit megismerni, de a szimpla mesélj magadról felszólítás abszolút snassz és abból biztosan nem tudnék meg róla semmit sem.
A férfi vigasztalására csak aprót bólintok, és még egyszer utoljára megtörlöm a szemeim… mert kapjam már össze magam, hogy felnőtt nő létemre ilyesmin pityergek, és valóban igaza van annyiban, hogy egy pár nap ide vagy oda tényleg nem számít semmit. Pláne, miután megtudom, hogy ki is valójában – illetve, csak azt, hogy ő is egy a leendő tizenkét sógorom és sógornőm közül, de hogy pontosan kicsoda… úgy tűnik, az egyelőre még titok marad. Mondjuk amennyien vannak, azt hiszem, egyelőre elég lesz csak az arcokat is megjegyezni… Egy rövidke kézfogás, és már meg is indulunk a kávézó felé… pontosabban, inkább csak követem a férfit, mellette sétálva, hisz nem vagyok benne biztos, hogy melyikbe is szeretne menni, azért itt a főutca közelében akad egy pár kávézó. - Szerintem majd holnap felhívom őket, aztán megbeszélem velük ezt az egészet. -sóhajtok megadóan a jó tanácsra, amikor pedig visszakérdez, hogy hogy értettem a korábban-t… - Mióta visszatértetek Fairbanksbe. -korrigálok, hisz amennyire tudom, előtte mindenki a saját útját járta, és nem túl gyakran keresztezték egymást útjaik… Legalábbis Killian nem említette, hogy sok testvérével összefutott volna Fairbanks előtt. - Ó, így már értem. -akkor ezek szerint még sem él olyan távolságtartó életet a többiekkel leendő férjem, mint azt hittem, vagy legalábbis többször találkozik velük, mint sem arról mesélne. Nem mint ha különösebben zavarna, sőt… inkább örülök neki, hogy nem csak a szobájában gubbasztva tengeti napjait. Az elég volt múltkor… - Egy tejeskávét kérnék. -felelem a kérdésre, az az egyik kedvencem és mondhatni, hogy az bárhol, bármikor jöhet, amikor pedig Manech a pult felé indul, apró bólintással reagálok arra, hogy rögtön jön. És jön is, vele együtt pedig egy kérdés is aminek hallatán egyből el is mosolyodok… - Nem, nem titok, csak… ami azt illeti, ez egy kissé… komplikált történet. -kezdek bele lassan, hisz még mindig kicsit hadilábon állok azzal, hogy mennyit kéne, vagy épp nem kéne mondanom… Vajon Killian mennyit mondott nekik? Vagy mennyit szándékozik? Vajon hányan tudnak arról, hogy korábban már házasok voltunk? Tervezte-e valaha is elmondani valakinek? Végül úgy döntöttem, maradok valami arany középútnál… - Lehet, hogy ez most kissé furán fog hangzani, de… az első találkozásunknak már több mint tizenöt éve. Akkoriban épp Indiában, a delhiiben szolgáltam, amikor ő is csatlakozott a csapatunkhoz, hogy segítsen megoldani a farkasok és a helyi maffia által egyre veszélyesebbé váló kérdését. Akkoriban még azt sem tudtam, hogy farkas, nem hogy kicsoda valójában, arról nem is beszélve, hogy úgy váltunk el, hogy halottnak hittem… -feleltem csendesen, szándékosan kihagyva a kettőnk akkori magánéletére vonatkozó részeket, mint hogy akkoriban még másik testet birtokolt, vagy hogy egész hamar össze is házasodtunk. - Nem tagadom, eléggé sikerült meglepnie tavaly januárban, hisz arra számítottam a legkevésbé, hogy pont itt, az istenek háta mögötti Alaszkában fogok bármilyen ismerőssel is összefutni a múltamból… nem hogy pont vele! -nevettem halkan, ha csak felidézem azt a januári találkozásunkat… Te jó ég, mennyi minden változott azóta! Hogy örültem, hogy újra láthatom annyi év után, és mégis, hogy megrémített, amikor elárulta azokat, amikről eddig nem volt tudomásom… - Meg kell hagyni, jó sokat változott a köztes időben… -feleltem végül, értsük akár külső, akár belső tulajdonságokra, de hogy ne csak én beszéljek, vissza is kérdeztem - Bár gondolom, az életük során mind sokat változtatok, vagy nem így látod? Killian milyen volt gyerekként? Fiatalként? Vagy hogy jöttetek ki egymással? -kíváncsiskodtam magam is, hisz ki mástól tudhatnék meg ilyesmiket, ha nem a férjem egyik gyerekkori „szomszédjától”?
Még magam sem tudtam, hogy miként fogom megoldani a dolgot, hogy ne kövessenek, de eddig is sikerült találékonynak lennem és azóta történt egy-két dolog, aminek köszönhetően még nagyobb lett a káosz. Ha élt volna még Dory, vagy közelemben lett volna Darren, akkor biztosan már elmeséltem volna nekik, hogy valószínűleg találkoztam az édesapámmal, de most nem volt senki se, egyedül Toto volt még meg. Neki mesélhettem el, de amikor a tükörben megpillantottam a nyakláncot, akkor már nem csak egy családi ékszer volt, hanem még több reménnyel és ígérettel kecsegtetett, mert ennek köszönhetően ismert fel Achilles. A napok szinte lassan teltek, mintha megállt volna az idő. Majd amikor eljött a várva várt nap, akkor sietve öltöttem magamra egy egyszerű farmert, pólót. A szőke tincseim pedig egyszerűen a vállaimra omlottak, miközben a smink továbbra se maradhatott el. Mondhatni a smink volt az én első védelmi vonalam. Sminkel sok mindent lehet leplezni és sok mindent el lehet tűntetni, ahogyan már többször felhívták erre a figyelmünket. Vártam és vártam a megfelelő pillanatra, míg végül eljött és egyszerűen kiosontam a házból. Mindenki úgy tudta, hogy aludni tértem, mert rosszul éreztem magamat. Remélhetőleg senkinek nem jut eszébe belépni a szobámba, hogy érdeklődjön a hol létem felől. Sikerült már egészen jól kiismernem a házat, így kisebb osonások és figyelésekkel nem volt nehéz kijátszani a testőreimet, kivéve egyet… Matthewt… Ő az ajtó előtt kapott és a fejét csóválta. - Nem kellene, még a végén egyszer bajod fog esni River. – szólalt meg aggódva, majd sietve lépett közelebb. - Nem lesz semmi baj, nem tudna bántani… - szólaltam meg halkan, legalábbis szerettem volna hinni abban, ha egyszer rájön a férjem arra, hogy többször is sikerült már kijutnom innét, akkor nem lenne képes igazán bántani. - Csak vigyázz magadra… - a hangja kérlelően csengett, mire én csak bólintottam. Nem régóta volt a háznál, de benne kezdtem megtalálni a bizalmasomat, vagy talán valami olyasmit. Sok mindent nem tudott rólam, ahogyan én se róla, de bíztam benne. Nem egyszer segített már innét kijutni. Mielőtt pedig kiléphettem volna az ajtón elkapta a kezemet és egy telefont nyomott a kezembe. Egy utolsó pillantást vettem rá, majd a kapucnit a fejemre húztam és rohanva indultam el, mert már így is valószínűleg késésben voltam. Tudtam, hogy miért adta a telefont, ahogyan azt is, hogy inkább elvinné a balhét, mint hogy lásson engem még inkább „szenvedni”, de nem értettem miért. Ő másabb volt, benne tényleg létezett a jóság, de nem értettem, hogy akkor mi tartja őt egy ördögi körben… Reménykedtem, hogy nem én… Sietve haladtam a szürkületben és hamarosan már meg is pillantottam a játszóteret. Hiába sötétedet, mert még tele volt gyerekekkel. Figyeltem őket, ahogyan közelebb értem, míg végül megpillantottam egy szőke hajú lányt, aki éppen hintázott és elveszett közben az égbolt figyelésével. Egy pillanatra úgy éreztem, mintha magamat látnám és aztán odalépett egy férfi,- aki valószínűleg a gyermek apja volt-, míg nálam egy idegen sétált az életembe azon az estén, de egy olyan idegen, akit a mai napig a szívemben őrzők. Végül sietve pillantottam körbe és ekkor jöttem rá arra, hogy a játszótér melletti megállóban állok. Reménykedtem, hogy észre fog venni, mert én sehol se láttam. Talán elkéstem? Meggondolta magát? És még ezernyi kérdés tódult elmémbe, aminek köszönhetően kicsit aggódni kezdtem.
Egyáltalán nem voltam benne biztos, hogy Madison itt lesz ma, de azt sem értettem, miért tartom ennyire szívem ügyének, hogy kis életet leheljek bele. Jó volna, ha tudnám, mi az, amiért ennyire szeretnék segíteni. Máskor is előfordult már, hogy erősebb késztetést éreztem, mint eddig, és mindig volt valami alapos oka. Ezúttal ötletem sincs, mert látszólag semmi baj nem volt a lánnyal, az, hogy én olyan lelki mélységeit is elérem, amit más nem, nem igazán tartozik a tárgyhoz. Mindez azonban nem jelentette azt, hogy nem fogok eljönni, még csak eszembe sem jutott, hogy kihagynám a megbeszélt találkozót, sosem teszek olyat. Azok esetében sem, akik egy cseppet sem érdekelnek. Így hát kicsit hamarabb is jöttem, de szerettem elmerengve figyelni a játszó gyerekeket, és visszaemlékezni, milyenek voltak az enyémek ebben a korban. Vicces, én akkor kölyök voltam, bizonyos szempontból együtt nőttem fel velük, és egészen kellemes volt úgy, szerencsésen megúsztuk a baleseteket is, de az én farkasomnál jámborabb kevés van, miként én magam is egészen könnyed személyiség vagyok, nehéz, majdhogynem lehetetlen feldühíteni, és ez régen is hasonlóképp működött. Egy padon ücsörögve várakozok, néha körbenézek, bár tudom, hogy nem a szememmel fogom előbb észrevenni, és végül így is lesz, pár perc múlva megérzem a jöttét, az illatát, magát a lényét, aminek a fénye képtelen átragyogni az elszürkült felszínen. Valószínűleg nem vett észre, így hát kisvártatva felállok, addig megbizonyosodom róla, hogy ezúttal egyedül van. Fogalmam sincs, miként oldotta meg, de egyelőre erre nem is fogok rákérdezni, lassú az út még odáig, hogy megbízzon bennem, de ha rajtam múlik, reményeim szerint el fogom érni, hogy így legyen. A buszmegálló felé indulok, talán észre is vesz, mielőtt odaérnék, mindez azonban most nem lényeges, így is, úgyis előtte fogok kikötni, mert miatta vagyok itt, más egyéb dolgom aligha akad. A bizonytalansága kellemetlenül ér, de nem csodálkozom rajta, hiszen nem ismer, nem tudhatja, hogyha én valamit megígérek, az úgy is lesz. Ám itt vagyok, immár láthatja is, mikor is derűs mosollyal az arcomon állapotok meg mintegy másfél méternyire előtte. - Szervusz! Örülök, hogy itt vagy! Minden rendben? Nem fázol esetleg? Mehetünk melegebb helyre is, ha gondolod. Ahogy elnézem a sminkkel elfedett arcát, ismét csak összeszorul a szívem, hogy erre kényszerül, bebújni a csigaházába, és óvni magát mindentől. Nem mondom, hogy nem értem meg, de arról sincs egyelőre fogalmam, mi juttatta el erre a szintre. Talán csak idő kérdése, és változni fog, meglátjuk…
Miközben egyre közelebb értem a megbeszélt helyhez két dolog, vagy legalábbis két ember körül forogtak a gondolataim. Matthew és a nő körül, vagy lány. Mind a kettőjükért aggódtam, ugyanakkor mind a kettőjük motivációja érdekelt. Mármint az, hogy miért maradt mellettem Matthew, miért segít, Lilianne-nél meg az, hogy vajon miért ment bele ebbe a találkozóba és miért érzem azt, hogy benne megbízhatok. A kapucnit sokáig nem húztam le a fejemről, mondhatni a játszótér pásztázása közben is rajtam volt, de aztán kapcsoltam, hogy nehéz lesz így észrevennie és sietve húztam le a fejemről, teret engedve a szőke tincseimnek. Figyeltem a gyerekeket, a környéket is, miközben utána kutattam, de ugyanakkor az eget is sokszor fürkésztem, mintha a felkelő holdtól várnék válaszokat, vagy legalábbis valami biztatót. Nem tudom, hogy mióta várhattam itt, mert se a telefont, se az órámat nem figyeltem, mert így is én késtem… valószínűleg. Illetve ott van az a tény is, hogy kicsit izgultam is eme találkozó miatt, mert még abban se voltam biztos, hogy elfog jönni, de nem néztem ki belőle azt, hogy esetleg hazudott volna nekem. De aztán közeledő léptekre leszek figyelmes és sietve kapom fel a fejemet és amint megpillantom őt egy apró mosoly kúszik az arcomra. - Szia! – köszönök sietve, majd megrázom a fejemet. – Nem fázok és még szívesen maradnék itt, ha neked nincs ellenedre. – szólalok meg sietve. Ha máshova szeretne menni, akkor mehetünk, de szeretek itt időzni. Sok jó emlék köt ehhez az ártatlannak tűnő játszótérhez és jó érzés kicsit itt lenni. Talán itt biztonságban érzem magamat. - Örülök, hogy el tudtál jönni. – hangom őszintén cseng, mert tényleg örültem annak, hogy itt van. Ha nem jelent volna meg, akkor hamarabb gondoltam volna azt, hogy bajban van, mint azt, hogy esetleg meggondolta magát. Legalábbis azt hiszem… - Hogy vagy? Minden rendben van? A virágaid is jól vannak? – az utolsó kérdés talán a lehető legrosszabb kérdések között helyet kaphatott volna, de kicsit izgultam és ez az egész szokatlan volt. Neki dőltem a játszótérkorlátjának és a szőkeséget figyeltem… Lassan a hajamba túrok, majd pedig újra a gyerekre terelődik a pillantásom. - Gyakran jársz ide? – kérdezem kíváncsian, hiszen vannak olyanok, akik szeretnek ilyen helyekre járni. Emlékek miatt, vagy a gyerekek miatt. Mindenkit más motivál. Én magam sem tudnám megmondani, hogy engem mi motivált,vagy csak talán kicsit félek szembenézni vele…
- Nem, dehogy, szerintem kellemes az idő, de errefelé sokan fázósak. Ezek szerint te már megszoktad. Mosolyogva adom elő mindezt, nekem teljesen mindegy, hol is találkozunk, bár mintha arról lett volna szó, hogy meginni lenne-e egyszer kedvem valamit, de végül is sok helyen kapni papírpoharas kávét, az is annak nevezhető. Alkoholt úgysem szoktam inni, és szerintem ő sem teszi, ittasan könnyebben peregnek ki a titkok az ember száján, és arra biztosan nincs szüksége. - Szerintem az egy pillanatig sem volt kérdés, hogy én el tudok-e jönni. Könnyednek tűnnek a szavaim, de ott lapul mögöttük a bizonyosságom, hogy neki bizony ez nem megy olyan könnyen. Ám nem fogom firtatni, hacsak ő nem hozakodik elő vele, hiszen ez az ő élete, az ő keresztje, míg nem osztozik rajta, nem segíthet neki viselni senki sem. - Jól vagyok, köszönöm kérdésedet, a virágaim pláne. S te? Azt nem nehéz leszűrnöm, hogy szereti ezt a helyet, de külön kitérni erre sem fogok, lebuktatnám magam, hogy tényleg sokkal több mindent látok és érzek, mint ami normális lenne, s szerintem erre még nincs kész. - Nem, igazság szerint nem szoktam erre járni. Nem kifejezetten jó érzés számomra figyelni a gyerekeket, olyankor csak az jár az eszembe, hogy mennyire hiányoznak az enyémek, de a múltban tett kirándulásoknak semmi értelmük sincs. Még Gwen sincs velem, pedig ő él. Aligha lehet hát pozitív és kellemes itt lennem, de miatta jöttem, nem magamért, így hát adja magát, hogy akkor meghozom ezt az áldozatot. - Te viszont biztosan, ha már ezt a helyet választottad. Ennyit megengedhetek magamnak, hisz ez pusztán logika. A legtöbben nem javasolnak olyan helyre találkozót, amit nem kedvelnek, őt pedig annál lényegesen őszintébb és szebb lelkű lánynak gondolom, hogy hideg számítással választotta ki, merthogy itt úgysem keresné senki. Nem, őt a szíve vezeti.
//Fogadd szeretettel a 200. reagomat Angyalkám! <3//
- Vagy csak még nincs túl hideg. Sok idő eltelt azóta, hogy itt jártam, így nem biztos, hogy a telet olyan jól fogom viselni, mint régen. – szólalok meg egy kisebb nevetés keretében, hiszen fogalmam sincsen, hogy miként fogom újra túl élni azt a hideget. Emlékszem, hogy Toszkána után se volt egyszer és párizsi időjárás is enyhe ahhoz képest, ami itt szokott lenni, de biztos vagyok abban, hogy nem lesz gond. Legfeljebb több ruhát kell majd magamra aggatni, de az meg sose zavart. Illetve úgy gondoltam, hogy az ital még ráér később, majd ha esetleg már kicsit tényleg átfagyunk, akkor jót fog tenni, de addig még inkább maradnék itt. A szavai mögött meghallom azt, amire utalhat, vagy csak talán véletlenül fogalmazott így, de tudom, hogy igaza van. Sokkal inkább az volt a kérdés, hogy én itt leszek-e és vajon egyedül, vagy nem… De végül csak bólintottam, mert senkit se akartam bajba keverni, de tudtam azt is, ha nem Matthew az, aki rám talál az ajtóban, akkor most nem lehetnék itt… - Jól, legalábbis örülök annak, hogy újra láthatlak. – nézek rá egy őszinte mosollyal az arcomon, majd újra a játszóteret figyelem. Remélem, hogy nem kelt benne rossz emlékeket, de most kicsit szükségem van erre a helyre és az emlékekre. Talán csak azt remélem, hogy itt semmi baj se történhet, itt csak jó dolgok léteznek. Csendesen hallgatom azt, amit mond és mielőtt bármit is mondhatnék újra megszólal és először csak bólintok. Majd egy pillanatra újra látom az apró lányt, amint a kutyáját szorongatva szalad, majd azt, ahogyan egy idegen odasétál hozzá és minden apró nevetést, illetve a bizalom megszületését, végül sietve rázom meg a fejemet újra, hogy kikeveredjek az emlékképek közül. - Igen, szeretek itt lenni. Alig múltam 7 éves, amikor ebbe a városba kerültem és egyik este elrohantam. Itt kötöttem ki végül és találkoztam valakivel. Olyan személlyel, akiben megbíztam.. Darrennek hívták. – szólalok meg még mindig kicsit elmélkedve, majd sietve pillantok Lil-re. – Bocsánat, hiszen valószínűleg úgy se ismered őt, így a név lényegtelen. Egyszerűen csak neki köszönhetően sok minden sokkal könnyebb volt és megértet úgy, ahogyan más nem. Ezért szeretek ide visszajárni, mert így olyan, mintha velem lenne. – lehet, hogy ostobán hangzik és lényegtelennek tűnik, de számomra fontos volt ez. Bár nem kizárt, hogy ezért még furábbnak fog gondolni, de akkor ez van. Egy apró szegletét mutattam meg annak, ami a máz alatt valójában lappang, az igazi énemből kapott és az nem biztos, hogy mindenkinek tetszik, ami ott lappang valójában… - Történt valami érdekes dolog amióta utoljára láttuk egymást? – kérdezem kíváncsian, hogy ne csak én beszéljek. S ekkor már igyekszem tényleg csak rá figyelni és nem elkalandozni, vagy csak egyszerűen elbambulni. Azt hiszem kell egy kis idő, mire sikerül még inkább feloldódnom és úgy beszélgetni, hogy nem azon izgulok, hogy mit mondjak vagy kérdezzek, hiszen most nem akarok hazudni, nem akarok mást mutatni, mint amilyen vagyok,- vagyis bizonyos kereteken belül-, de az már más kérdés, hogy sikerülni fog-e.
- Szerintem annak, aki már egyszer megszokta, nem lehet olyan nehéz. Noha lehetséges, hogy én inkább csak reménykedem benne, hiszen én sem voltam itt 20 évig, szóval nem tudom, miként fogom viselni a telet, az biztos, hogy elszoktam attól is, hogy ennyire kevés a napos órák száma, és alig, hogy felkelt, már búcsút is int. Valahogy ez van rám inkább a legrosszabb hatással, pláne azok után, hogy Darren előtt beismertem az Alapítók létezését, és azóta már ebben az időszakban is csak egy halvány karikát látok. Igencsak lélekölő, azt kell mondjam. Istenem… vajon Darrennel mi lehet? - Ez is több, mint a semmi. Valaminek legalább örül, bár azt nem tudom, ő mi végre vonzódik hozzám, határozottan nem olyan értelemben, ahogy hangzik, egyszerűen azt hiszem, valami őt is felém tereli, nem csak én érzek arra késztetést, hogy jobban megismerjem. A következő szavait ugyanolyan érdeklődéssel hallgatom, mint eddig, de amikor meghallom Darren nevét, az energiáim intenzívebben lobbannak fel, és félredöntött fejjel figyelem pár pillanatig. Húha, ez nem semmi… Kicsi a világ, persze élhet több Darren is, de szerintem kettő számára nem elég nagy egy város. - Ismerek egy Darrent, az egyik legjobb barátom. Reagálok így, mert összességében tényleg nem tudhatom, hogy róla van-e szó, avagy sem, bár a véletlenekben nem hiszek, minden okkal történik, és szerintem közös ismerősünk, Darrenben könnyű megbízni, illene is rá a leírás. - Miért, egyébként hol van ez a te Darrened? Valami baja esett? Kérdezek rá gondolkodás nélkül, elvégre, a válasza is elárulhatja, hogy talán mégiscsak ugyanarról az emberről beszélünk, de alapból nem könyvelném így el a dolgot, mert ki tudja… - Egyébként, sokan ragaszkodnak egy-egy helyhez, nekem is vannak olyanok, amikből úgymond erőt tudok meríteni, vagy épp személyek, akik a jelenlétükkel feltöltenek. Nem gondolnám miatta furának, inkább csak olyan léleknek, aki nem fél beismerni, hogy olykor szüksége van valamire, hogy képes legyen tovább csinálni. Én is így vagyok vele, szóval aligha ítélnék el bárkit ezért, vagy úgy… bármiért. Eddig mindenkinek megtaláltam a feloldozást a saját szememben, egyetlen kivétellel, de a Guillaume által elkövetett szörnyűségekre a szememben sincs már mentség, őrület ide, őrület oda. - Nem mondhatnám, én egészen nyugodt életet élek. Ami részben igaz ugyan, de azért történt ez-az, amikről neki viszont nem áll módomban beszélni. Sem a rémálmaimról, sem a falka dolgairól, civilben, átlagos emberként viszont határozottan nyugis az életem, és ez a látszat nem árt, ha megmarad. - Nem is tudom, nekem olyan érzésem van, hogy te sokkal érdekesebb vagy nálam. Tényleg, hogy van a bonsai? Kedveli az új otthonát? Kötve hiszem, hisz a lány sem szereti, így nem lepne meg, ha nem lenne teljesen magánál a vásárolt növény sem.
- Remélem igazad van, de már várom bármennyire is lesz hideg. Szeretem nézni azt, ahogyan a természet megpróbál minden gonoszságot és rosszat elmosni. - a hangom talán kicsit ábrándozóan hat, de nem zavar. Szeretném azt hinni, hogy a tél részben emiatt létezik és emiatt borít mindent fehérségbe. Nem lehet véletlen az se, hogy az egyik ilyen hónapban van a sokak által ismert szeretet ünnepe is. De bár csak az emberek egymással képesek lennének máskor is jót cselekedni és nem csak akkor. A válaszára csak bólintok és figyelem tovább a tájat a korlátnak dőlve. Figyelem a gyereket, a szüleiket és egy pillanatra talán én is elkalandozok, hogy vajon milyen lett volna az, ha az igazi szüleim nevelnek fel, vagy pedig a mostoha szüleim, akiktől elhoztak. Sokáig nem szerettem itt lenni, de aztán egy-két embernek köszönhetően ez megváltozott és az évszakok múlásával már ezt a várost tekintettem az otthonomnak, vagyis az otthonom ebben a városban volt. - Tényleg? Ő is itt él? - csillan fel a szemem, de mekkora az esélye annak, hogy pont ugyanarra a személyre gondolunk? Mármint lehet, hogy nem a legnagyobb városról van szó, de akkor is pici esélyt látok rá, majd a kérdését hallva egy pillanatra elgondolkozom, de úgy érzem, hogy vele megoszthatom ezt a dolgot. - Tudomásom szerint jó pár évvel ezelőttig biztosan itt élt. Sokat beszéltünk, hiszen én már Franciaországba kerültünk. Aztán egy napon valakinek köszönhetően többé nem beszélhettem vele. - kezdek bele a mesébe, de nem nézek a lányra. Csak figyelem a tájat, mintha abban reménykednék, hogy egyszerűen csak be fog sétálni, ahogyan régen tette, amikor először találkoztunk itt. - Próbáltam megtalálni, de eléggé megnehezítették a dolgomat, majd végül a férjem azt mondta, hogy meghalt, de én ezt nem hiszem el. Érzem, hogy még él és azt is, hogy itt, vagy legalábbis nem olyan régen még itt volt. - nem tudnám megmondani, hogy miért gondolom így, egyszerűen csak érzem a szívemben és amikor arról beszéltem, hogy én ezt nem hiszem el és érzem, akkor se kizárt, hogy egy pillanatra a szívemre is böktem. Néha a szív dallama nem hazudik, ahogyan arról se, hogy benne megbízhatok... legalábbis remélem, hogy tényleg így van. Lehet, hogy nem lesz egyszerű, de talán előtte talán szép lassan a vastag héj lehull és nem marad más, mint a csupasz valóság... - Tényleg? Mely helyek? - kérdezem tőle kíváncsian, mert ritka az olyan, amikor ilyet hallok. Jó érzés az, hogy nem csak én vagyok ilyen, vagy legalábbis nem én vagyok az egyetlen, aki ezt képes bevallani. Talán még se vagyunk annyira különbözőek és a megérzéseim nem hagytak cserben. Fürkészem a szőkeség arcát, a tetteit, de még mindig úgy érzem, mintha csak egy angyal állna mellettem, aki segítő kezet szeretne felém nyújtani, de én még mindig nem tudom, hogy elfogadjam, vagy ne. Még akkor se, ha tudom, hogy mit súg a szívem és mire vágyik... - Tudod néha, ami számunkra nyugodtnak, esetlegesen unalmasnak tűnik, az lehet mások számára érdekes lehet. - jegyzem meg a dolgot, mert ő lehet úgy érzi, hogy semmi extra nem történik az életében, de én nem ismerem se őt, se az életét, így számomra biztosan sok újdonságot tartogatna. - Lehet inkább visszaadom majd, mert nem szeretném megölni. Néha jól van, míg máskor nemigazán. Néha úgy érzem, hogy valami mérgezi őt, míg más valami élteti és ő eme küzdelemben ragadt. - értheti teljesen a fára, de értheti rám is. Nem hiszem, hogy túlzottan magyaráznom kellene a dolgot. - Ha választ kaphatnál egy kérdésedre, akkor mi lenne az? - mesélhetnék, de mit? Hogy a ruhakölteményeimet aljas dolgokra használják fel, esetleg arról, hogy kényszerből mentem hozzá valakihez. Egy olyan személyhez, akit szeretnem kellene, de még se tudok, vagy legalábbis nem teljesen, de ugyanakkor reménykedek abban, hogy egyszer ő is változni fog és megpillanthatok még igaz érzelmet a szemeimben? Túl sok minden kavargott a fejemben, majd végül egyszerűen felültem a korlátra és a lábaimat kezdtem el lógatni, lóbálni.
- Addig én is nagyon szeretem, amíg minden szép fehér. Utána már határozottan nem, ám ez nem olyasmi, amit hangoztatnék, inkább a pozitív dolgok felé szeretek hajlani, ami azt illeti. Bízom benne, hogy soha semmi olyasmi nem fog érni, amiért ez megváltozna, bár ha eddig nem történt meg, szerintem már akkora szörnyűség nem érhet. - Most épp elutazott, de igen, egyébként itt él. Elutazott… nos, némi túlzás azért akad a szavaimban, mert inkább lóhalálában menekült, és az is tuti, hogyha látom legközelebb, diplomatikusan meg fogom kérni, hogy legközelebb lesz szíves inkább hozzám fordulni, ha kell, futok vele, ameddig kell, de nem szükséges egyedül túltennie magát a problémáin. - Megtiltották, hogy beszélj vele? De hát miért? Pislogok nagyokat, ó, tudom én, hogy szörnyű dolgokra képesek az világot járó különböző egyedek, de mint ártatlan kis virágárus lány, sok mindennel nem lehetek azért pontosan tisztában. Épp ezért kérdezek, hátha válaszol, ezáltal kicsit jobban megismerhetem, úgymond közelebb kerülhetünk egymáshoz. Ez bőven több, mint a semmi. - Szóval férj. Mosolyodtam el, mintha egyetlen szó több lenne számomra minden szónál. Hát itt van a kutya elásva, és ez az egyetlen szó olyan vágyat ébreszt bennem, amire eddig sosem volt példa. El akarom vinni, elragadni attól, aki megkeseríti az életét, és megvédeni, ahogy csak módomban áll. Érzem, ahogy a farkasom energiái fellobbannak, számunkra ez vörös posztó. Soha nem fogom tűrni, ha valaki kötőféket rak egy nőre, csak mert megteheti. - Inkább a hegyekben, a természetben vannak, de a botanikus kertet például nagyon szeretem. Már csak azért is, mert ott volt az első olyan igazán intimebb pillanatom Emmettel, de ott azért nem tartunk, hogy beavassam a szerelmi életembe, már csak azért sem, mert Emmett Őrző. Nem mellesleg a legfontosabb az életemben, az utolsó leheletemig védeném, ha szükséges volna. - Ezzel nem vitatkozom, hogy a legtöbben másként látjuk a dolgokat, szóval van rá esély. Úristen, elképzelni sem akarom, valójában mennyire találná izgalmasnak az életemet, vagy éppen mennyire hűlne el, hogy milyen borzalmakat éltem át. Talán egyszer… nem tudom. Kell az, hogy akarjon és tudjon bízni bennem, anélkül nem megy. Sosem gondolkodtam el ilyesmin, sosem éreztem magam rá késznek, de azt minden ízemben érzem, hogy nem véletlenül találkozott össze a tekintetünk már első alkalommal sem. - Értem, akkor lehet, jobb lenne neki nálam. S igen, talán Madisonnak is, de ezt egyelőre nem mondhatom ki hangosan, fogalmam sincs, miként csapódna le benne, én pedig nem szeretném, hogy velem is sarokba szorítva érezze magát. Meg kell találnom a megfelelő pillanatot. - Azt, hogy miért tűröd a boldogtalanságot? Ő kérdezte, megkapta a legkomolyabbat, ami csak eszembe jutott, mert ebből ered minden, pedig én hiszem, hogy ő nem gyenge, hogy sokkal erősebb is lehetne, hogy képes lenne továbblépni, újra kezdeni… Talán csak nem mer, vagy nem ismeri fel a lehetőségeit, a saját erejét, a lelkéét... Az sokszor mindennél erősebb.
A szavaira egy apró mosoly kúszik az arcomra, de már nem mondok semmit se rá, hiszen a szavai alapján arra tudok gondolni, hogy hasonlóan gondolkodunk. Legalábbis erről biztosan. Néha a szavak mögött sokkal több rejlik, mint elsőre gondolni lehet, s ez szerintem erre a beszélgetésre teljesen igaz,viszont szemmel láthatóan ő előtte igazán nyitott könyv vagyok, vagy legalábbis remekül olvas a sorok között. - Tényleg? Bárcsak ugyanarra gondolnánk. – szólalok meg reménykedően, mert tényleg képtelen lettem volna elhinni azt, hogy nincs többé, hogy meghalt, hiszen sok mindent köszönhettem neki. Illetve jó lenen újra látni őt. A kérdésére még nem felelek, sokkal inkább csak folytatom tovább a történetet és látom rajta, hogy hamar összerakja a képet, hogy ki tilthatta meg és mi történhetett. Egy pillanatig még Lilianne-re se tudok nézni. Talán kicsit szégyellem azt, hogy ilyenekkel terhelem őt, de ugyanakkor egészen könnyedén jönnek a szavak. Van benne valami, valami fura, de jó értelemben. Valami miatt neki nem akarok hazudni, de még se oly könnyű elmondani neki mindent. De szép lassan a héj megrepedt és lassanként a valóság megmutatja magát. A szavára csak bólintok. - Igen, ő. Tudod, vannak olyanok, akik várat építenek maguk köré és félnek attól, hogy egyszer minden összedőlhet, így mindent próbálnak távol tartani maguktól. Minden olyan dolgot, ami veszélyes lehet rájuk nézve… - teszem hozzá egy kisebb töprengés után. Igen, talán a félelmet láttam a szemeiben. Talán azt, hogy árthatok neki, azt hogy esetleg egyszer túl közel fog jutni valaki hozzám és többé már nem leszek fogoly, de vajon tényleg képes lennék ártani neki, vagy örökké naivan hinni fogok abban, hogy egyszer ő is megváltozhat? Talán az utóbbi, de ennek ellenére elsétálnék, a „láncaimat” magam mögött hagynám, a kalitkámat többé nem tölteném be. Szeretnék újra szabad lenni, hiszen attól még nem árulnám el őt. Egyszerűen csak élni szeretnék, szeretni és mosolyogni, mint egykoron… - Ohh, akkor inkább természetpárti vagy, mintsem a város zűrzavaráért lennél oda. – pillantok rá újra egy apró mosoly keretében. Én is szerettem mindig a természetet, de mostanában nem gyakran sikerült eljutnom az erdőbe vagy bárhova máshova. Jelenleg annak is örültem, hogy a városba kijutottam, de legfőképpen annak, hogy itt lehettem vele. Mellette úgy éreztem, hogy van remény és nem kell hazudnom újra, illetve újra… - Talán egyszer hallhatom és akkor majd kiderül a dolog... - s a remény szikrái csillannak meg szemeimben. Bizalom kell majd hozzá, de úgy érzem, hogy kicsit már ráléptünk erre az ösvényre. Rómát se egy nap alatt építették, de még is több mindent árultam el ennyi idő alatt is neki, mint bárki másnak szoktam… Fura dolog az élet, de egyáltalán nem bántam. Egyszerűen talán csak szerettem volna megérteni, hogy miként lehetséges ez. - Lehet, hogy jobb lenne nálad, így viszont kicsit olyan, mintha velem lenne egy múltbéli személy. – szólalok meg kicsit halkabban, mert részben Dory emléke miatt döntöttem emellett a növény mellett. Vele nevelgettünk régebben ilyet, de amikor meghalt, akkor a virág is hanyatlásnak indult. Végül pedig kivittem a sírjához, egy darabig még túlélte a hideg időjárást, de ahogyan közeledett a visszatértem úgy kezdett az is hanyatlani. Hiányzik… A kérdését hallva egy apró sóhaj szökik ki ajkaim között, majd a szőke fürtjeim takarásába menekülök. Hagyom, hogy arcomba hulljon, amikor kicsit lejjebb hajtom a fejemet. Nehéz erre választ adni. - Eddig volt kiért ottmaradnom, s talán reménykedtem abban, hogy Ő is változni fog. Próbáltam meglátni a jót és bízni... – a hangom szinte alig hallható, nehéz ezt megfogalmazni, elmondani az érzéseimet. – Hosszú ideig úgy éreztem, hogy mindenki csak azt akarja látni, amit mutatok, így szép lassan egyre inkább vastagabb héj keletkezett körülöttem. De te másabb vagy, te a felszín alá szeretnél látni, ami egyszerre rémisztő és egyszerre mámorító. Ritka pillanat már az, amikor tényleg megmutattam valakinek azt, hogy milyen vagyok valójában, mit érzek és fura módon neked is több mindent elárultam már, mint szoktam. Azt hiszem csak szükségem volt valakire, aki segíthet…. – de a végét már nem fejezem be, mert tényleg nem találom a szavakat. Néha tényleg eléggé nehéz szavakba öntenem azt, hogy mit is érzek, gondolok vagy éppen miért nem szöktem meg eddig. Próbáltam, ahogyan szerettem is valakit, de szép lassan mindenkit elveszítettem és talán emiatt szorítottam háttérbe az álmaimat, vágyaimat. - Nem akartam még több embert bajba sodorni… - teszem hozzá végül óvatosan, majd lopva pillantok fel rá. Nem akarom, hogy ő is hátat fordítson nekem, ahogyan azt se várom el, hogy sajnáljon. Egyszerűen csak szeretném, ha mellettem maradna... Szükségem van valakire, egy olyanra, aki előtt nem kell megjátszanom magamat és mellette ez sikerülhet. Egyszerűen csak érzem a szívemben, hogy menne...
- Nos, azt mondanám, hogy erre azért nincs olyan sok esély. Bár tekintettel arra, hogy egymás útjába sodort minket az élet, nem lepne meg, ha mégiscsak ugyanarról a Darrenről beszélnénk. Egészen vicces lenne, ami azt illeti. Mindenesetre, nem akarok annyira belemenni, mert nem szeretnék magyarázkodni a hol van kérdéskört illetően, és az olyasmi, amire nem igazán érzem késznek magam. - Igen, csak egyet felejtenek el közben, élni. Valamiért nem hiszem, hogy ez ilyen egyszerű lenne, hogy az említett férj csupán magának való és goromba, ha így lenne, egy olyan tiszta, szép lelkű lány, mint Madison, megtalálta volna hozzá az utat, és nem terror volna a házasságuk, hanem valami nagyon szép. Ennél többről lehet szól, de a kelleténél jobban nem szeretném beleártani magam a dologba. - Határozottan, a város zűrzavara nem nekem való. Nem mintha olyan nagyon ritkán kellene benn lennem, de valóban jobban szeretem a természetet, ami neki se lenne meglepő, ha tudná rólam az igazságot. Én ott töltődöm fel, engedem szabadjára lelkem másik felét, amire épp úgy szüksége van neki is, mint amennyire nekem. - Szóval emlékeztet valakire. Akkor tényleg jobb, ha adsz még neki esélyt, hátha magára talál. Biztos neked is szükséged lenne rá. Állapítom meg óvatosan, nem áll szándékomban vájkálni, de az tény, hogy sokszor tárgyak segítségével teszünk sétát a múltba, noha a Bonsai nem az, de igaz rá is. Emlékezzen arra, akit szeretett, hisz ez kellemes, pozitív dolog. A reakciói szavak nélkül is elég beszédesek, tudom, hogy súlyos dolgot kérdeztem, de mondhatni ő dobott meg a lehetőséggel, noha a kérdés maga még nem feltétlenül garantálná azt is, hogy megválaszolja. Mégsem kételkedem benne, hogy beszélni fog, és ezáltal talán kicsit jobban megismerhetem, megtudhatom, mi mozgatja, mi az, ami miatt képtelen szabadulni. - Szóval már nem hiszel benne, hogy meg fog változni, igaz? Kérdezem óvatosan, a helyzet az, hogy kevesen képesek a változásra, s ha igen, akkor is segítség kell hozzá, szóval nem igazán reménykednék a helyében ezt illetően tovább, de végül is, az ő dolga, miként folytatja az életét. Ha rettegni akar, rettegjen, éljen boldogtalanul, de ha nem ezt akarja… Nos, akkor látnom kell, hogy így van, aztán mérlegelem a lehetőségeket. - Az igaz, hogy engem nem foglalkoztat a képmutatás, egyfajta hazugság az is, az pedig határozottan nem kedvemre való. A szavaira azért elgondolkodom. Miben segíthetnék? Abban, hogy önmaga legyen? Hogy letépje a láncait, és szabadon éljen? Mit gondolhat vajon? - Igen? Miben van szükséged segítségre? Kérdezek rá, mert ezt viszont tudni vágyom, és talán kilyukadunk a lényegre, arra, hogy mire vágyik igazán. Sejtem ugyan, de azért jobb biztosra menni, és az illető szájából hallani. - Az önzetlenség szép dolog, de néha magadra is gondolni kellene. Te mindenkit igyekszel megóvni, de rád ki vigyáz? Kérdeztem halkan, mert bizony a végtelenségig senki sem áldozhatja fel magát mások miatt. Vannak ennyire elvakultan mártír lelkek, de szerintem ő csak azért nem lép, mert túlságosan fél, és nem biztos a sikerben.
- Tudod elég sok váratlan dolog történt velem azóta, amióta visszaérkeztem ide. – pillantok rá mosolyogva. Nem akarom elhitetni magammal, hogy ugyanarról a személyről van szó. Talán inkább csak reménykedek benne és az szerintem nem akkora vétek. Másrészt meg tényleg megtanultam azt, hogy az élet mindig képes meglepetéssel szolgálni. A kijelentésére egy aprót bólintok, de nem mozdulok meg. Csak figyelem őt, mert igaza van. Legbelül tudom, hogy igaza van. De reménykedni attól még szabad, de vajon képes leszek igazán lemondani róla egyszer. Valamikor a remény meghal irányába? Talán igen, vagy csak egyszerűen teljesen sose, legfeljebb megfakul ez a dolog. - Akkor ebben hasonlítunk. – nincs bajom a várossal, de örülök annak, hogy a birtok már majdnem a városhatáron van, mert békésebb, nyugodtabb és a természetcsodáit is láthatom onnét. Szeretek sétálni, elveszni a fák között és látni mind azt, amire a természet képes. Az emberek is képesek szépet alkotni, de a természet alkotásai sokkal inkább magával ragadóak. - Lehet, nem tudom. Viszont néha el kell engednünk azokat, akik már nincsenek velünk. – szólalok meg egy kisebb habozás után. Hiányzik Dory, de biztos vagyok abban, hogy most már egy jobb helyen van. De az is rossz, hogy a sírjához nem tudok már kimenni, így maradt a fa és a képek, amik utána maradtak. Talán majd idővel a fa is életre kell, ahogyan én. Ha akarnám se tudnám leplezni, előtte nem, hogy nem olyan egyszerű választ adnom a kérdésére. Én adtam lehetőséget arra, hogy kérdezzen, így nem fogok megfutamodni a válaszadás nélkül. Csak kell egy kis idő, mire képes vagyok megszólalni, mire képes vagyok valamennyire a dolgokat szavakba önteni. Nem akarok és nem is tudok neki hazudni, valami fura és megfoghatatlan érzés eme ismeretlen lányhoz is köt. Idővel pedig majd csak rájövök arra, hogy miért érezhetem ezt, de előtte inkább választ adok, miután pedig befejeztem a beszédet óvatosan pillantok rá. Talán kicsit szégyellem is magam amiatt, hogy mások előtt maszkot húzok... Sose szerettem, de nem volt más választásom. - A remény mindig élni fog, csak idővel egyre inkább halványodni fog, mert vannak olyan lelkek, amiket nem lehet megmenteni… - a hangom alig hallhatóan csendül az utca zajában, mintha csak hirtelen valaki ellopta volna, vagy a szellő magával vitte volna. Eddig igazán egyetlen egy férfit szerettem igazán, de azt elvették tőlem, de valami miatt a férjemet meg akartam menteni attól a sötétségtől, amiben él, viszont minél inkább próbálkoztam, annál inkább ellökött. - Én se szeretem, de néha nincs más választásunk. – pillantok rá komolyan. Mindenkinek vannak titkai és a titkok elrejtéséhez egy fajta álca, héjra is szükségünk van. Nem mondom azt, hogy ő esetleg titkolna valamit, mert annyira nem ismerem, de néha az életben maradásunkhoz van szükségünk rá. - Hogy végre elmehessek, hogy szabad lehessek és ne kelljen maszkok ruhájában élnem a mindennapjait… - suttogom eme szavakat úgy, mintha csak valami nagyon nagy kincset árulnék el. Nehéz lenne pontosan megfogalmazni, de talán eme szavak eléggé kifejezik azt, amire vágyom, amiben reménykedek. Érzem, hogy a szívem is dobban egyet, hiszen a rejtett dallamait végre kimondtam, vagy legalábbis valamennyire. - Rám? Régebben Dory vigyázott rám, őt ismertem meg, amikor 7 éves voltam. Olyan volt számomra, mint egy nagymama. – majd ajkaim mosolyra húzódtak, majd hamarosan újra a játszótérre pillantottam. – Majd becsöppent az életembe Darrim, akkoriban meg ő is vigyázott rám. Most meg… - kezdek bele, de nem tudom befejezni. Ki vigyázz rám? Matthew esetleg? Végül egy újabb tincset a fülem mögé tűrtem. - Talán a jelenben is lesz valaki, aki vigyázzon rám, amikor itt az ideje. Rád valaki vigyázz? – fordulok felé egy kíváncsi pillantás keretében és közben a lány vonásait fürkészem.
- Persze, akadnak ilyenek mindenki életében, és azt sem mondom, hogy nem éri meg reménykedni, csak szerintem kicsi az esélye. Én speciel nem ismerek más Darrent, és nem is tartom gyakori névnek, szóval nem feltétlenül igaz, amit mondok, de különösképpen nem foglalkoztat ez a tény. Neki nem kell tudnia, és nem akarom a bajait azzal tetézni, hogy Darren épp megpattant lelki válságában a városból. Van elég problémája enélkül is. - Örülök. Tényleg, mert a jelek szerint alapvetően egészen sok dolog közös bennünk, és ami azt illeti, egyre inkább úgy érzem, hogy nem szeretném eztán csak úgy elengedni, hogy meg szeretném védeni, illetve felkészíteni arra, hogy idővel ő védhesse meg magát. Ez még borzasztóan sok idő lenne, és kérdéses az is, hogy végül megteszem-e, de… egyre inkább foglalkoztat, hogy talán itt az ideje. - Ez igaz. Van, hogy sokáig tart, és még ha el is engedtük, a szép emlékekből lehet meríteni. Gondolj azokra, bárkit is veszítettél el. Mondom szelíd mosollyal öltöztetve fel vonásaimat. Én mindennap gondolok elhunyt gyermekeimre, pedig már réges-régen elemésztette őket az idő, és a földdel váltak egyenlővé. Mégis, könnyebb így, bár nem tagadom, nagyon örülnék, ha Gwen legalább a közelemben lenne, de ez sajnálatos módon lehetetlen, annyira igyekszik elkerülni, hogy egy levegőt kelljen szívnia velem. - Pontosan, mert nem akarják, hogy megmentsük őket. S ha így van, akkor olyanokra kell koncentrálnunk, akik engedik is, hogy segítsünk nekik. Tiszta, ragyogó a lelke, becsülöm, hogy a történtek ellenére is ilyen, azért meg pláne, hogy a történtek ellenére is megmaradt ilyennek. Remélem, a továbbiakban is képes lesz erre. Csupán bólintok. Választás. Nekem nem volt. Tőlem elvették a lehetőséget, hogy ember maradhassak, ha úgy akarom. S te, Madison? Vajon megadjam neked ezt a kegyet? Legyen ez az első, amiben valóban saját magad döntesz a sorsod felől? Legyen vízválasztó? Nem akarlak összetörni, szeretném, ha bíznál bennem, ha lehetőségként tekintenél erre, s nem valami elborult rettenetként… Ezt szeretném, hogy élj, velem, mellettem, mint lényem egy darabja. Immár egészen biztos vagyok benne. - Bocsáss meg egy pillanatra. Húzom elő zsebemből a telefonom, hogy egy röpke sms-t intézzek a falka Bétája felé, miszerint könnyen lehet, hogy új taggal fog bővülni a falka, és tudom, van elég kölyök, de érzésem szerint halaszthatatlan a kérdés. Nem tudom, mennyire akarjam magyarázni bárkinek is az engem körüllengő misztikumot, vannak dolgok, amiket csak úgy tudok, mintha a világ legtermészetesebb dolgai lennének. - És mondd csak, mit lennél hajlandó feláldozni a szabadságodért? Kérdezem finoman, puhatolózva, mert vannak, akik a nagy szavak mesterei, de tartalom már nincs mögöttük, és a vágy elenyészik, amint tettekre kellene váltani őket. - Talán lesz valaki. Ezek szerint most nincs. Látod? Egyedül vagy, holott mégsem kéne így lennie. Mindegy, hányan vannak körülötted, de belül magányos vagy. A szívem fölé teszem a kezem, bár szerintem enélkül is tudja, mire gondolok. - Nekem nincs igazán szükségem arra, hogy vigyázzanak rám, de a kedvesem nagyon igyekszik. Békés, szeretetteljes mosoly csempész derűt ajkaimra, ahogy Emmettre gondolok, s mondhatnám, hogy vannak még, akik megtennének dolgokat a biztonságom érdekében, de ez olyasmi, amit csak akkor kell tudnia, ha a dolgok olyan irányt vesznek, ami fellebbenti a fátylat róla. - Vigyáznék rád… ha engednéd. Meglepően csendes-bátortalanok a szavaim az eddigiek után, talán mert most csinálok először hasonlót, és bizonytalan vagyok a hogyannal kapcsolatban. Abban már nem, hogy valóban így szeretném.
A szavaira csak bólintok, mert igaza van. Lehet reménykedni, de túl elvakultan nem. Egy pillanatra még az is megfordul a fejemben, hogy megpróbálom előhalászni emlékeimből Darren alakját és szavakba önteni, hátha ugyanarról beszélünk, de végül sietve vetem el az ötletet, mert ha még se, akkor még mindig ott vagyok, ahol most. Csak a remény marad és az, hogy egyszer még újra láthatom... Egyetlen egy szó hagyja el ajkait, de még is egy apró mosoly kúszik arcomra. Régóta nem hallottam már ezt a szót, vagy legalábbis másnak a szájából biztosan. A férjem se túl gyakran használja, illetve Dory is régóta nincs már velem. Figyelem a szőke hajú lányt, arcának apró rezdüléseit, majd néha inkább visszafordulok a játszótér felé, a gyerek felé és elgondolkozom azon, hogy mi volt jobb? Tudni azt, hogy mi zajlik valójában a férjem közelében, vagy ártatlan gyereknek lenni és mit sem sejteni. Csak élvezni az életet és hinni abban, hogy a világ szép és jó. Bár eme dolgokban még mindig hiszek, csak néha nehezebben megy, mint gyerekként. - Te is elveszítettél olyat, aki fontos volt számodra? – kérdezem meg tőle óvatosan, mert a szavai alapján csak arra tudok gondolni, hogy a tapasztalat beszél belőle, olyan szavak ezek, amelyek mögött történések is vannak, majd végül sietve rázom meg a fejemet. – Sajnálom, nem akartam túl tolakodó lenni. – teszem hozzá sietve, mert nem ismerjük annyira egymást, hogy jogom legyen ilyen kérdést tenni. Néha a veszteség emlékét felidézni nem a legjobb, mert fájdalmas is tud lenni, ahogyan akár felemelő is és erőt is adhat az ő emlékük. - S mi van akkor, ha akarják csak még ők se tudnak róla? Igen, valóban azokra kell koncentrálni, de ugyanakkor nem szabad senkiről se lemondani. Néha a legnehezebb küzdelmek árán lehet csak változtatni, kinyújtani a segítő kezet. – szavak lassan hagyják el ajkaimat. Néha küzdeni kell, jobban, mint első pillanatban gondolnánk. Tudom, ha egyszer elmegyek és magam mögött hagyom a férjemet, ezt az életemet, akkor is reménykedni fogok abban, hogy lesz olyan személy, aki képes lesz megmenteni őt. Lesz olyan személy, aki nem csak egy pillanatra láthatja az igazságot a szemeiben, azt, amit én is rövid időre megpillanthattam, hogy utána újra falak mögé zárja be…. Csendesen figyelem őt, hajának játékát a szellővel. Gyönyörű volt, a fények játékában tényleg olyan volt, mint egy angyal, mint aki nem véletlenül csöppet az életemben. Nem tudnám megmondani, hogy miért gondolom ezt, ahogyan azt se, hogy pontosan mit érzek a közelében. Egyszerűen csak valami fura, de jó értelemben és idővel talán szavakba is fogom tudni önteni eme érzéseket. - Csak nyugodtan. – sietve válaszoltam neki, majd amíg ő a telefonját nyomkodta, addig én újra a tájat, a gyerekeket figyeltem. S azt, ahogyan szép lassan magára maradnak a tárgyak, a játékok. Estére senki se marad itt, hogy nevetéssel ölelje őket körbe, este már csak a szél marad és szép lassan az egész város kihalt lesz, de még se érezem sok idő után egyedül magamat. Lilianne mellett úgy éreztem, hogy valahova tartozom és nem vagyok egyedül, ahogyan a csillagok sincsenek egyedül az éjszakai égbolton… - Bármit… - szólalok meg egy kisebb csend után. – Tudom, hogy sokan mondják ezt, de vannak olyan dolgok, amiket nem lehet igazán szavakba önteni, hanem csak itt, legbelül – érintem meg a szívem helyét. – érezzük, hogy képesek lennék bármit megtenni érte, ha egyszer úgy érezzük, hogy itt az idő, hogy van miért cselekednünk… - bíztam abban, hogy továbbra is megérti kicsit talán kusza szavaimat, gondolataimat, de eddig se volt gond. Hasonlítunk egymásra, ami szerintem jó, mert talán egy-egy pillantásból is képesek vagyunk megérteni a másikat. Ugyanakkor a közelében valami megfoghatatlan melegség kezdett el bekúszni a szívembe, talán amiatt, mert szép lassan kezdett fontossá válni számomra, elkezdem benne bízni… - Igen, azt hiszem igazad van. Nem kellene, de még se érzem magamat teljesen egyedül. Itt vagy te… - az utolsó három szót picit halkabban ejtettem ki. Nem akartam elijeszteni, de még se bírtam magamban tartani, hogy szeretek mellette lenni… Hogy kezdek bízni benne és a többi hasonló érzés talán ebbe a három szóba tódult. - Ohh, értem. Akkor te is olyan vagy, mint néhány virág. – Magával ragadó, gyönyörű, de ugyanakkor még se törékeny, mint amilyennek talán sokan gondolnák. Képes megvédeni magát, de valami még inkább örültem annak, hogy van, aki vigyázzon rá. Nem szerettem volna, ha baja esik miattam. Apró mosolya, ami arcára kúszik mosolyt csal az arcomra és még inkább biztos leszek abban, hogy fontos számára az illető. Örülök annak, hogy ő megtalálta a boldogságot, olyat, amitől engem megfosztottak, de még se irigyeltem sose másoktól. Örültem mások boldogságának… - Miért? – kérdezek vissza óvatosan, majd egy pillanatra lesütöm a szemeimet, a hajamat fülem mögé tűröm végül, amikor újra megtalálom őt a pillantásommal. Nem értem, hogy miért akarna rám vigyázni… – Bízom benned, talán majdnem jobban, mint eddig bárkiben. Nem tudnám szavakba önteni, hogy miért és talán furán hangzik, hiszen alig ismerjük a másikat, de melletted újra úgy érzem, hogy élek… - a hangom nem remeg meg, biztos vagyok abban, amit mondok, de ennek ellenére kicsit halkan csendül. A szívemben érzem, hogy így van. Szükségem van rá és nem szeretném elveszíteni őt. Mellette újra önmagam lehetek, ha még nem is teljesen, de kicsit már igen. Idővel meg talán teljesen sikerülni fog a héj leplében megbúvó igazi énemet előcsalogatni. Óvatosan figyelem őt, mintha félnék attól, hogy a szavaimmal esetleg elriasztottam őt, hogy csak egyszerűen eltűnhet az éjszakai sötétségben…
- Több olyat is, de sajnos ez az élet velejárója. Azt egyelőre nem firtatnám, milyen rég is volt ez, igaz, nem mint, mert egykor fontos volt Guillaume is, és ő nem oly rég halt meg, noha a szememben akkorra már rég elveszett, s persze ott volt az egykori Atanerkem, Vincent is, akit szintén elnyelt a föld, míg távol voltam. - Nem voltál az, ne aggódj, igaz tény, hogy az ilyesmiről elég nehéz beszélni. Nem is szerettem volna több szóval illetni a témát, vélhetőleg a jövőben, ha úgy alakul, többet fog tudni rólam, de egyelőre nem nyílhattam ki teljes mértékben, elijesztettem volna vele, azt pedig nem szeretném. Végtelenül kellemetlennek ítélném, ha nekem is korlátoznom kellene a szabadságában, míg elviszem az Őrzőkhöz. Talán nem lesz rá szükség, de egyelőre nem tudom megmondani, van benne valami, ami miatt érzelmileg instabilnak gondolom, talán pont a remény, ami a férjéhez fűzi az oka. - Olykor meg lehet próbálni újra, de folyamatosan egyvalakire vesztegetni az időt, aki nem akar megnyílni, és elfogadni a segítő kezet, sajnos nem éri meg. Néha egyébként elég, ha tudatosítjuk, hogy mindig ott vagyunk, és van, aki végül magától bekopogtat, de még így is sokan akadnak, akik köszönik, de nem kérnek a segítségből. Ez szomorú, de így van, én pedig azonkívül tényleg nem tehetek semmit, hogy biztosítom az ilyen személyeket, hogyha esetleg meggondolnák magukat, akkor itt vagyok. Megírom az sms-t, aztán jöhet egy meglehetősen fontos kérdés, jelen pillanatban talán a legfontosabb, ami választól függően elvezethet valahová, avagy éppen hogy zsákutca lesz, nem tudhatom… Elválik. A szavait hallgatván egyszerre érzem úgy, hogy itt tényleg elkezdődhet valami jó, illetve szorul össze a szívem, mert nagyon nagy mértékű elkeseredettséget sugallnak a szavai, és nem szeretném, ha ez huzamosabb ideig így maradna. Egész egyszerűen segítenem kell, nem csak most, de állandóan kényszert érzek rá, ami valljuk be, néha már elég nagy teher tud lenni, de sosem cserélnék senkivel. Szeretem az életemet, értékelem a tehetséget, amit a sorstól kaptam, és nem adnám semmiért. - Ezek szerint még sosem érezted, hogy itt az idő? Vélhetőleg nem, hisz akkor talán cselekedett volna, ettől még válaszolja meg inkább ő a kérdést, mint én bonyolódjak feltételezésekbe, azokból sok jó úgysem sülhet ki. - Igen, itt vagyok. Nem is fogok menni sehová, amennyiben ő úgy akarja, de azért nem rohannék inkább ennyire előre, mert ki tudja, miként fog reagálni, ha beavatom a dolgokba, nem is ha, mert be fogom, eldöntöttem, csupán az amikor a kérdés. Magamat látom benne, túlságosan élénken, sosem kerestem olyat, akinek átadhatnék valamit magamból, de most, hogy szembejött, nehéz elengednem. Nem akartam kölyköt sokáig, az utóbbi időszakban lehetőségem sem volt rá, és most is kész őrültség ebben mentálisan, szellemileg bonyolult helyzetben, de egyszerűen érzem, hogy ezt kell tennem. - Azt hiszem, értem, mire gondolsz. Az biztos, hogy velem kapcsolatban a látszat csal. Szubmisszív vagyok, fejet hajtok, ha szükséges bárkinek, de csak próbáljanak bántani, vagy épp bármely szerettemet, és 312 évem minden erejével fogok lecsapni az illetőre. - Pontosan azért, amit mondasz. Döbbenet számomra, hogy te is érzed… hogy van valami, ami egész egyszerűen pillanatok alatt kötött össze bennünket, és azóta is a másik felé vonz. Egyszerűen érzem, hogy meg kell védjelek, csak azt nem tudom, hagynád-e, hogy megtegyem a magam módján… Emberként nem tudom, nem vihetem a farkaslakba csak úgy, a saját otthonában meg nem lehetek ott, megoldhatnám, hogy beépülök, de ugyanaz lenne a vége előbb-utóbb, és nem nagyon van szívem visszaengedni abba a házba. Nem is otthon az, inkább valamiféle börtön lehet. Neki szárnyalnia kellene, megvalósítania önmagát… ragyogni!
Talán a halál egyedül olyan, amit senki se kerülhet el. Néhány embernek sok idő, míg másoknak talán túl kevés idő adatik meg az életre, de a végén egy biztos, hogy mindenki meghal. A veszteség mély nyomot hagy az emberek lelkében, olyat, ami talán sose képes igazán begyógyulni. Egyszerűen csak megtanulunk vele együtt élni. Nem akartam tovább beszélni róla, se faggatni őt, így inkább nem mondtam semmit se, majd az újabb szavaira is csak bólintottam, mintha ezzel is jelezni szerettem volna, hogy tudomásul vettem, amit mondott. Egyet is értek vele, de jelenleg nem szeretnék róla többet mesélni… Kíváncsian hallgatom, amit mond, miközben a szellő szőke tincseimmel kell táncra, ahogyan az ő hajával is incselkedik, de egyikünket se zavar. A szellő egyre hidegebb lesz, ahogyan egyre közelebb érünk az éjfélhez. Közelebb már a másnap, mint a ma hajnal… De még se zavar. Nem érdekel a hideg, mert jó érzés itt lenni vele, újra megtalálni önmagamat. Sose vesztettem el igazán azt, aki valójában vagyok, egyszerűen csak bezártam hét lakat alá és ritka pillanat volt már az, amikor megengedtem valakinek, hogy lássa az igazi énemet, de ő belém látott. Sokszor eltalálta azt, amit gondolhatok, érezhetek vagy csak éppen mire van szükségem. - Azt hiszem igazad van. Talán tényleg ezt kell tenni, vagy talán már meg is tettem… - az utolsó pár szót halkabban ejtem ki. Eleinte tényleg igyekeztem megérteni a férjemet, megismerni és szeretni a sötét titkai és tettei ellenére is, de aztán a hónapok múlásával, az évszakok változásával ez is változott. Ott voltam, nem löktem volna el, ha segítséget kér, de szép lassan egyre inkább visszavonulót fújtam, viszont néha azért próbálkoztam, de már nem úgy, ahogyan eleinte. – Néha tényleg vannak olyanok, akiket nem lehet megmenteni. – újabb halk szavak, mintha csak magamban szeretném azt tudatosítani, amit hallottam és amit már régóta éreztem. Mintha csak végre elszerettem volna azt fogadni, amit már régóta sejtettem Mr. Laytonnal kapcsolatban. Nem túlzottan zavart az, hogy valakinek üzen. Mindenkinek van magánélete, meg annyira már korán se volt, így nem csoda, ha esetleg valakit megszeretne nyugtatni, hogy minden rendben van, vagy hasonló. Amúgy se az én dolgom, hogy kinek vagy éppen mit üzent. Így inkább addig elmerültem a látványban. - Egyszer már éreztem, de elég balul sült el. Utána azt hiszem tartottam attól, hogy bárkit is igazán közel engedjek, mert nem szerettem volna még több tragédiát. Nem szerettem volna, ha valaki miattam veszti életét… - eddig talán egy embernek meséltem erről, de neki se részletesen, de benne valami miatt megbíztam és jó érzés volt kimondani, még ha legbelül még mindig fájt az, ami történt. Még mindig hiányzott az a személy… - de most valami megváltozott. Nem tudnám megmondani, hogy mi, de most úgy érzem, hogy újra esélyt kapok rá, hogy elmehetek és szabad lehetek… - sütöm le a szemeimet, mert nem arra akarok célozni, hogy mindenképpen meg kell menteni, mert már az is sokat jelent, hogy itt van, meghallgat és támogat is. Megért, ahogyan régóta már senki se. Mondhatni ő a kezdő löket, és ha mellettem maradna, akkor biztosan sikerülne, egyszerűen csak érzem a zsigereimben, de teher se akarok lenni… Szavaira csak egy apró mosoly kúszik az arcomra, mert jól esik, de nem akarom túlzottan beleélni se magamat, mert sose lehet tudni, hogy mikor támad egy olyan forgó szél, ami akár távol is sodorhat egymástól minket, de ennek ellenére is jó érzéssel töltöttek el a szavai. - Tényleg érzed? Féltem attól, hogy esetleg megrémiszthetlek ezzel, mármint még csak háromszor találkoztunk, de itt van ez a fura érzés és… - kezdem el kicsit lelkesebben, majd végül eljut a tudatomig, amit mond és akkor hirtelen elhallgatok. A lányt fürkészem, igyekszem megfejteni őt, hogy mire is gondolhat, majd végül bólintok. – Igen, hagynám. – jelentem ki határozottan és picit talán engem is meglep eme határozottság, ami a szavak mögött lappang. – Pontosan amiatt, amit korábban mondtam. Van az a fura kapocs közöttünk és bízom benned, de nem tudnám meggyarázni továbbra se az okát, egyszerűen csak érzem. – vallom be neki, majd egy picit közelebb lépek hozzá, majd az üres térre pillantok. - Van kedved esetleg valami melegebb helyet keresni? – kérdezem tőle kíváncsian. Nem kell forgalmas helynek lennie, de egy forró ital jól esne, mert kicsit átfagytam és azt mondják, hogy italozás mellett a beszélgetés is könnyebben megy. Na nem mintha eddig nem ment volna. Igazából még nem szerettem volna hazamenni, inkább mellette szerettem volna és beszélgetni vele, megismerni…
Kezdőlap
