A nyelvem annyira lóg, hogy fel lehetne vele mosni ezt a kócerájt. De komolyan! Amikor pedig Colin azt mondja, hogy hozzá megyünk haza, nagyon kevésen múlik, hogy nem pattanok rá és próbálom meg két vállal a földre fektetni, miközben olyan hevesen nyalom, hogy.... Állj. Ebbe ne menjünk bele. Inkább kezdjünk el megint körbe-körbe rohangálni, sőt, kergessük meg a saját farkunkat, mert az még mindig jobb, mint Colint nyalni, nem? ~ Király, király, király, király, zsííííír! ~ Mantrázom közben, és ár csak magamnak szánom a dolgot, szerintem Colin is hallja, hog mennyire felpörögtem. Igazság szerint basszus, hát mégis mennyit szenvedtem már, hogy ide jussak? És sikerült elérnem a célom, legyőznöm ezt a nagy mamlaszt és boldogan élni vele, míg meg nem... Nos, amíg ki nem tekeri a nyakamat. Megállok, de csak a francia szóra. Öcsém, olyan veszettül boldog vagyok, hogy most tökre úgy érzem, hogy bármit megtennék, még a talpacskáját és fényesre nyalnám, csak legyen velem elégedett. De a vetkőzését azért még kommentálnom kell, tehetek róla, már úgy hiányzott minden kockája. ~ Remélem tudod, hogy még mindig szexi vagy. De persze csak adig, amíg nem növesztek én is ilyen hatoscsomagot, mint te. ~ Hahaha, a konkurencia. Olvastam egy könyvben, hogy például a hím tigrisek csak addig tűrik meg a kölykeiket a területükön, amíg nem válnak ivaréretté. Mert utána már csak a fiatalabb és szexibb csávót látják bennük, szóval inkább kinyírják őket, mielőtt az összes jó bigét begyűjtenék maguknak. Nos, ezt majd valamikor meg kell tárgyalnom Colinnal.
A hatalmas állat kitört apuciból, komolyan, mint egy rossz reklámban a házisárkány anyuciból, akkorát morran rám, hogy majd' összeszarom magam, és egy fiatalos ugrással arrébb is szökkenek az intésére, de ez persze nem gátolja meg abban, hogy megkóstolja a nyakamat. Ahogy a földhöz szegez a brutális kacsóival, mint unott 50-es picsa a ridiküljét a színházban, fáj--fáj, hogy a viharba ne fájna, de ha tudnák - ha lenne időm -, csak sóhajtanék, hogy már megint ez? Ja, már megint ez, de nem panaszkodom, örülök, hogy újra találkoztunk. Huss, már ott se vagyok. Úgy repít el, mint egy megunt szeretőt vagy plüssmackót, szinte süvítek a levegőben. Azért annyi eszem van, hogy megpróbáljak menet közben úgy fordulni, hogy a lehető legkevésbé legyen fájdalmas a landolás, így a hátammal vájtam utat magamnak a romok közé. Szédelegve rugdosom le magamról a törmeléket, és a szagok alapján úgy érzem, hogy valami megvágott. Jaj, a derekam! Szóval... vér. Mint egy részeg, úgy botorkálok elő, megrázva magamat, kissé szűkölve, és lelkesen csaholva kaffogva Apja utasítására a farkas veszi át felettem a kontrollt. Ezt a részt imádom a legjobban. ~ Nem-nem Colin... Nyuszi vagyok. ~ Csípek vissza élesen, de rövidre kell fognom, mert több már nem megy. Elrugaszkodom, oldalra kilépve, nagy port kavarva a hátam mögött. Hülyére próbálom venni, mintha megint csak körbe-körbe akarnék szaladgálni körülötte, mint egy kiskutya, aki nem tanul semmiből, de egy (szerintem) váratlan pillanatban már vetődöm is Colin felé, és gondolkodás nélkül tépem a karmaimmal és metélem az agyaraimmal a vállát, a nyakát, a mancsát... Bár gyanítom, hogy nem úszom meg ennyivel és repülök még egy kicsit, de min a jó vadász, először "megpróbálom mozgásképtelenné tenni az áldozatomat". Ha. Hahaha.
A feladat… életem második komolyabb feladata, amit teljesíteni fogok a falkának. Amikor olvastam a felhívást, először undort éreztem a lelkem legmélyén. Aréna viadal? Kötelező részvétel… oké, nem nekem, de ezek számomra olyan dolgok voltak, amik állandóan dühöt szültek a szívembe. Mióta lehúztam azt a bizonyos húsz évet hasonló körülmények között, elvből elkerültem az arénákat, a küzdőtereket. Nem az én világom volt, tettek róla, hogy egy életre megutáljam őket. A napról napra való érés, a kényszerítés, hogy küzdjek és szórakoztassam vele azt a nagyérdemű, nyálcsorgató gyávákat. Grrrrrrrr, szakad fel a torkomból állandóan a dühös morranás, ha eszembe jut.
A első gondolatom az volt, hogy nem megyek el, még ha ingyen is mérik a vodkát... hé na, orosz vagyok. De aztán… meggondoltam magam. Ugyanis elolvastam még egyszer és Ikinával valami megütötte a szemünket. A kölykök… a falka ifjai fognak megmérkőzni. S a mérleg lassan kiegyenlítődött. Már fogalmazódott bennem egy ideje, mivel tehetnék hozzá a falka életéhez… hogy mi lenne az, amivel tudnám segíteni őket s nem csak tengődnék… a megoldás pedig lassan kezdett bennem megfogalmazódni… az utánpótlás kinevelése. Ám ehhez látnom kellett, van-e egyáltalán használható anyag… most pedig lett rá lehetőség. Szóval lenyeltem most az egyszer az elveimet és döntöttem, elmegyek… de… ide nekem az oroszlánt alapon, akkor már vállalok is egy feladatot. Önkéntesként jelentkeztem a felügyelőkhöz, akik majd figyelik a mérkőzés idején a nézőteret, rendbe rakva, aki rosszalkodik… de ez még együtt járt valami mással is… és emiatt be kellett iktatnom egy találkozót.
Szóval kint üldögéltem aznap a szabad levegőn, a város központjában, nem messze az egyik buszmegállótól, ahová a találkozót kértem. Volt egy másik tag is, aki önként jelentkezett a feladatra. Jobbnak láttam, ha egyeztetünk a következő hetek eseményeiről, hogy össze tudjuk hangolni a munkát. Ugyanis nekünk kell majd a kölykök felkészülésére is figyelnünk, nehogy csalás történjen. Szóval üldögéltem, közben pedig folyamatosan pásztáztam tekintetemmel a területet és találgattam, ki lehet az. ~Szerinted ő?~ „Nem, az inkább digónak tűnik.” ~Na és ő?~ „Az egy kínai, te elmeroggyant!” ~Miért, ilyen pontos leírásod van?~ „Azt mondták északi.” ~Ühüm… akkor nézd azt ott!~ „Süsdmeg, az inkább eszkimó.” ~Te mondtad, hogy északi!~ „De nem ennyire… várj csak” Ekkor kiszúrtam valaki az utcán, aki láthatóan keresett valakit… s megéreztem körülötte a vérfarkasok jellegzetes auráját. „Ő lesz az.” ~Az a kripli?!~ „Ne legyél előítéletes.” Bár szó mi szó, nem pont úgy nézett ki, mint aki teljesen rendben van. Mindenesetre talpra álltam, hogy feltűnővé válljak a számára is.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Már kezdtem egyre jobban érezni magam. Kezdett visszatérni a szemem világa, igaz, olvasáshoz szemüveg kellett. A hallásom is egyre jobb lett, bár még okozott gondot, és az erősebb, vagy magasabb frekvenciájú hangok rohadtul tudták sérteni, vagy épp fájdalommal jutalmazni hallójárataimat. De legalább már nem voltam tök süket. A beszéd gügyögés, és értelmetlen szó formálásként funkcionált még mindig, úgyhogy azt hanyagoltam is. A halandókkal szemben maradt a nyelvbeszéd, meg írás. Farkas társaim meg tudták rólam, hogy mentálisan jobb velem a kommunikáció. Dante ezüst "Hazug Omega" felirata is kezdett eltünedezni, de még mindig kénytelen voltam sapkában közlekedni, ha kiakartam menni az utcára. A csípőmmel és bal lábammal még mindig akadt gondom, de már egyre könnyebben álltam rá, igaz, hosszabb sétákhoz még mindig sétabotot voltam kénytelen használni. Meglepetésemre, egyik reggel, mikor végeztem az edzőteremben, felbicegve a szobámba egy levél várt a szőnyegen. Morrighan károgott, valaki járt errefelé. Mikor elolvastam a levelet, megvakartam a tarkóm, majd vállat vontam. Hát jó. Miért is ne? Nem árt ismerni azt, akivel egy feladatot teljesítek. Nem ismertem így névről az ipsét, fogalmam se volt róla, kivel van dolgom. Mindenesetre nem igazán izgultam a találkozó miatt, hisz miért tettem volna? A Falka rendezvénye ez, kölykök harca, mi pedig részt vállaltunk a feladatból, és ha tudjuk, segítjük egymást. Mint ahogy minden "normális" Farkas teszi. Az utcára kilépve, egy egyszerű fekete vékony kabát, sapka, egy farmer, s egy kényelmesebb Converse csukát viseltem. Morrighan a vállamon csücsült, de már az első utca sarok után fölszállt a levegőbe, és onnan kísért. Hiába volt nyitva az ablak, hiába mehetett volna el bármikor, inkább velem maradt. Nem értettem miért, mindenesetre örültem, hogy most kicsit átmozgatja a szárnyait. A megbeszélt hely egy buszmegálló közelében volt. A sárkányfejes sétapálcára támaszkodva fordultam be épp egy üzlet sarkánál. Pajzsomat félig leengedve hagytam, Bestiám kisugárzása így némi félelmet keltett a közlekedők szívében, s legalább nem jöttek nekem, kikerültek. Érdeklődve tekintettem körbe, szemeim a Farkast keresték. Bestiám érzékeire hagyatkoztam inkább, s ekkor ültő helyéből, állt fel a férfi az út másik oldalán. Intettem felé, majd átbicegve a zebrán, léptem oda hozzá, köszöntésre emelve felé jobbomat. Idősebb nálam, sőt, megmerem kockáztatni, hogy bőven 300 felett jár, de hogy pontosan mennyivel? Azt nem tudnám megmondani. De legalább nem egy kezdő zöldfülű lesz a partnerem a munkában. ~ Üdvözletem Mr., Natan Vreth vagyok, örülök a találkozásnak! - köszöntöttem a kézfogás kíséretében ~ Ne haragudjon, a mentálisért, egyenlőre jobban járunk mindketten, ha nem képzek szavakat. ~ Gondolom a Viadallal kapcsolatban szeretne egyeztetni. Pontosan mit szeretne? Nem tudom, hogy mit tud rólam, vagy egyáltalán, tudja-e, hogy Omega vagyok, de a Feladat, és a találkozásunk okának szemszögéből tekintve, ez teljesen lényegtelen. Egymás segítségére vagyunk most itt, és remélem, közös erővel, kellően el tudjuk látni feladatunkat.
Nicholas Strauss
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 360
◯ HSZ : 499
◯ IC REAG : 502
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : sérülések a testen, tetoválások által elrejtve, a lenyomatuk farkasalakban is látszik
Visszaintek, ezzel viszonozva a gesztust. "Aham, ő lesz az." ~Testvér, ez alig áll a lábán.~ "Mondj olyat, amit nem látok magam is" ~De most komolyan, ilyen állapotban miért vállal olyan munkát?!~ "Biztos Sztahanov díjas volt." Mondjuk Ikinának igazat kellett adnom a másik farkassal kapcsolatban. Az egy dolog, hogy sétál, de azért még fele annyi se lehet, mint azok a farkasok, akik már tényleg rákényszerülnek a sétabotra és a tolókocsira. Valami nagy szarnak kell lennie a levesben, ha egy ilyen fiatal példány hasonló állapotban van. Mondjuk a viadalig még van egy pár hét, addig gyógyulhat. Nomindegy. Viszont eléggé meglep azzal, hogy inkább a mentális beszélgetést helyezné előtérbe. No tessék, ha kiderül, hogy a nyelve sincs éppen a legjobb állapotban, én megeszem a kalapomat... ami cseles, mert az egyáltalán nincs. Mindegy, a kézfogás azért megvolt, ahogyan az illem diktálja... viszont valamit erre ki kell találni.ű ~Üdvözlöm Natan, Nicholas Strauss vagyok.~ - válaszolok. - ~Ha így kényelmesebb önnek, akkor legyen, de akkor azt javaslom, hogy improvizáljunk. Kicsit feltűnő lenne két kussban levő ember hosszútávon. Ismeri a kézjeleket?~ A katonaságnál nekem megtanították őket anno, főleg Vietnámban vettem nagy hasznát. Elvileg csak a katonasággal kapcsolatosakat kellett volna elsajátítanom, de miért is ne alapon ott volt a tudatomban a teljes tudástára ennek. Annyira így már nem lennénk feltűnőek, elvégre elég sok siket-némát lehet látni manapság az utcán, akik így "beszélgetnek". ~Rögtön a tárgyra térek. Gondolom önt is értesítették arról, hogy az általunk vállalt munkakör nem csak a viadal során való rendfenntartás lesz, hanem a felkészülőket is szemmel kell tartanunk addig, megelőzendő a csalás lehetőségét. A résztvevők megfigyelésével kapcsolatban egyeztetnék önnel.~ Kissé meglepődtem, amikor ezt így közölte velem a falka, de láttam benne a rációt. A győztes kölyök presztízse hatalmasat nőne, egyesek talán minden eszközt meg is ragadnának a győzelemért. Ne legyen igaza Castornak, de fő az óvatosság... meg legalább láthatom előre, milyen lesz a felhozatal...
Felvezetés: Sangilak még koránt sem biztos a Sakaritól tanult autóvezetést illetően, így elhatározta, hogy élő személyként néha úgy is fog viselkedni. Buszra száll hát, mint mások. Isabelle túlórázott a szerkesztőségben, a kocsija (ha van neki) nem indult el ebben a fagyban. A megállóban tartózkodó 5 civilből 3 középkorú munkásember, egyikük fiatal lány, az utolsó pedig egy hajléktalan férfi. Időpont: 22:20 Civilek száma: 5 civil
Életem virágán, még büszke inuit harcosként tisztában voltam vele, hogy a törzsből mennyi hajadon örült és tartotta volna megtiszteltetésnek, ha az asszonyomnak mondhatta volna magát. Jó partinak számítottam, így egy idő után bizony ez eléggé a fejembe szállt, s ehhez mértem mentem peckesebben, amikor egy-egy csapat ifjú lány mellett elhaladtam. Bámész és csodálattól csillogó tekintetüktől kísérve természetesen, jobb napokon még követtek is pár méteren. Úgyhogy a hölgytársaságot megszoktam, az viszont új volt, hogy... vadászat közben pár farkas a nyomomba szegődött. Nem vérfarkasok voltak, normál erdeiek, minden emberség nélkül, s lassacskán úgy nézett ki az én magányos zsákmánycserkészésem, mintha Alaszka fél farkasállománya velem loholt volna. Inkább mentem medvével birkózni, ami tulajdonképpen inkább ahhoz hasonlít, mint amikor egy kisgyerek a plüssmackójával játszik. Szerencsétlen párának esélye nincs ellenem, de élvezem, hogy mindent belead, nekem meg csak egy könnyed legyintés, és... még él. Mi az, hogy még él? Nem is csak életben merészel lenni, de talpon van és visszatámad! Közben a lelkes farkascsapat meg utolért, mint egy sereg szurkoló, vakkantva-morogva. EZ MI? Pofán törölt. Egy közönséges medve engem pofán törölt. És nem átall még életben lenni, miután meglegyintettem! A világ sokkal pofátlanabb hely, mint mikor itt hagytam. Egy egész perces tényleges birkózás kellett ahhoz, hogy Mackó Testvért megöljem, s ekkor kezdtem érezni, hogy valami tényleg nagyon nincs rendben. Soha nem volt szükség rá, hogy hatvan másodpercet elfecséreljek egy medve leterítéséhez, és ami azt illeti egy falkányi normál farkas se kajtatott még utánam. Nem kezdtem el sikoltozva rohanni előlük, de én eddig csak egyetlen vérfarkassal és az ő beharapottjaival találkoztam, akihez így vonzódtak volna a farkasok: Nagojut. Gyorsítottam és leráztam őket, aztán viharos sebességgel közeledtem a ruháim felé, amiket átváltozás után gyorsan magamra kapkodtam és mentem is tovább. Harmat gyengének érzem magam ráadásul olyan volt, mintha... mintha Idomár lennék. De hát az lehetetlen! Sietős léptekkel, tornádóként kavargó gondolatokkal és majdnem teljesen felhúzott pajzzsal trappoltam be a városba, megkeresve a legelső buszmegállót. Igaz, hogy kocsival is kimehettem volna, de... a vezetés még nem jó barátom, és nem lenne annál kínosabb, mint közúti balesetben meghalni. Akkor a szellemek őrizzenek attól, hogy megint visszatérjek, ilyen szégyennel nem tudnék együtt élni. Pár ember várakozott a megállóban, meg Isabelle. Valahol megmosolyogtatott azért, amikor olyan farkasokba botlottam,akiket ismertem, de nekik sejtelmük se volt rólam. Zsebre tettem a kezem és vártam, és nagyon reméltem, hogy az út túloldalán bóklászó, a ház mögül épp csak felsejlő négylábú állat csak egy kutya volt, nem pedig az ad hoc "falkám" egyik farkasa. Sajnos a szag elárulta, ez bizony egy farkas volt, innentől kezdve pedig a legnagyobb szerencsém az lesz, ha több nem bukkan fel. Mi a fene folyik már ebben a városban?
A túlórázásokat már teljesen megszoktam. Alig telik el olyan nap, hogy ne maradnék tovább bent a szerkesztőségnél. Majd egyszer le kell ám ülnöm Kyleal erről beszélni, mert ez így nem maradhat. Nem csak miattam, de a többiek miatt is. Napról napra egyre lestrapáltabban jönnek be dolgozni és olyan hibákat vétenek, amit egy ilyen munkahelyen nem lenne szabad. Sajgó lábakkal, kómásan sétálok a kocsimhoz. Amint beültem és becsuktam az ajtót már el is fordítom a kulcsot és várom, hogy feléledjen a motor, de e helyett semmi nem történik. Még párszor elismétlem ezt a mozdulatot végül egy erőset ütök a kormányra, és elkezdek magamban szitkozódni. Ezt nem hiszem el. Ennyit a mai modern technikáról. Miért nem képesek egy működőképes autót létrehozni, ami nem purcan ki egy kis hideg miatt. Végül kiszállok a kocsiba, bezárom azt és elindulok valami buszmegállót keresni. Még szerencse, hogy szinte már az összes járatot ismerem fejből és tudom mivel juthatok haza a legkönnyebben. A megálló nincs messze, így hamar odaérek, de ahogy megnézem a táblát ismét szitkozódom egy sort. még jó húsz percet kell várni. Miért is csodálkozom ezen? Este tízkor a város kilencven százaléka már otthon pihen teli hassal. A megállóban állva érzem egy farkas jelenlétét és meg is keresem őt tekintetemmel, de többet nem is foglalkozom vele. Egy nagy sóhaj kíséretében pillantok fel az égre és ekkor valami olyasmit pillantok meg, amitől egy pillanatra a szívem is megáll. Vörös Hold! A szemeim kikerekednek ahogy eszembe jut a tavalyi eset ezen az estén. Az a farkas teljesen elveszítette a józan eszét. Vagy négy embert ölt meg mire észhez tért. Kissé ijedten pillantok újra a hímre. Vajon ő észre....
Ahogy őt figyelem a düh önti el az új testem. ~Sangilak te féreg. Azt hiszed, hogy békésen élhetsz?...Kis naiv kölyök. Most majd megismerheted a bosszúm!~ Egy gonosz vigyor jelenik meg a csinos arcon, a tekintete elsötétül. Láthatóan valami nincs rendben a nőstényen, de vajon mennyi idő kell a mi férgünknek ahhoz, hogy leessen neki kis is bújt meg ebben a testben? Mit sem törődve a halandókkal elindulok az erejét vesztett bárányka felé. A mosoly végig ott csücsül a helyén. Csak mikor szemtől szembe állok meg vele szólalok meg hangosan. -Sangilak! Mondd milyen árulóként élni? Te voltál az első, aki helyembe akart lépni...Az erőd hatalmas, minden áruló hozzád képest csak egy gyenge fűszál, amit könnyen eltaposhatnál...De most hol van?-Egy sátáni nevetés szökik ki a szőkeség torkából, majd hirtelen mozdulattal karomat meglendítem, hogy ujjaimat a nyaka köré fonhassam erősen, és egy gyors rántással végül nyakánál fogva a buszmegálló üvegéhez csapjam őt. Ha sikerül nem várok sokat. Kirántom a helyéről a szemetest, amit egy határozott és erős mozdulattal a féreg felé hajítok.
Álldogálunk békésen, pontosabban a többiek szerintem békések, engem nagyon zavarnak a távolabb fel-feltűnő farkasok és frusztrál ez az erőhagyatottság... amikor megérzem, hogy valami nincs rendben. Jeges borzongás fut fel a gerincem mentén a hátamon, a zsigereimbe valami alattomos, félelemre hasonlító érzés kúszik, és a következő percben már meg is szólít Isabelle. De a szavak nem az övéi, nem tudhatja, hogy ki vagyok! Meglepetten és döbbenten nézek le rá, és a pillantás, ami rám mered... az nem a nőstényé. Árulás? - Nem lehet - suttogtam elhűlve, többre viszont nem hagyott időt! Megragadt a torkom és az üvegfalhoz vágott, a levegő kiszorult a tüdőmből, de még fel se ocsúdhattam, amikor hozzám vágta a szemetest is, majd úgy hajított el, mintha egy játékszer lennék csak. Méterekkel arrébb landoltam, nem épp kecsesen és finoman némi bukfencezést követően. A közelünkben álló emberek riadtan hőköltek tőlünk hátra, szégyen, de azt hiszem, én is megijedtem, vagy legalábbis ledöbbentem. Hogyan lehet ő a nőstényben? HOGYAN? Látszólag kicsit se érdekelték az emberek, mi tagadás, engem is ők érdekeltek a legkevésbé most, inkább a leblokkolásomat akartam sürgősen megszüntetni, mert ebből nagyon nagy bajok lehetnek még. A távolabbi farkasok nyugtalankodni kezdtek, nos, az én nyugalmam már sehol se volt. Torkom mélyéről fenyegető morgás tört fel, sötét szemem karmazsinvörösbe váltott, agyaraim megnyúltak és lendületből fordultam, hogy felé vehessem az irányt. - Egyszer már megöltünk, miért nem vagy képes farkashoz méltón viselni? - morogtam indulatosan, egyfelől a döbbenetemet és némi félelmemet leplezve, másfelől valóban haragosan. Arcom egyre állatiasabb vonásokat öltött, s annyira e voltam foglalva Alignak-Isabelle-el, hogy észre se vettem, amikor az egyik ember ilyen alakunkban a mobiljával képet készített rólunk. Hátam meggörnyedt és ha csak ő nem jött nekem, hát mentem én. Legjobb védekezés a támadás. Emellett többet az életben nem mernék senki szeme elé kerülni, ha most elfutnék.
A vigyor kiszélesedik az értetlen tekintetét látva. De bizony lehet. Visszatértem és nem nyugszom, míg minden bűnösre le nem sújtok. Érzem a félelmét, a ledöbbenését és ez büszkeséggel tölt el, amit nem is rejtek el előle. Pont erre a reakcióra számítottam. A morgását viszonozom és a szemeim is pillanatok alatt változtatnak színt előcsalogatva ezzel kicsit a bundást. A szavaira egy haragos, mélyről jövő, hangos morgás tör ki a kis szöszi torkából. Hogy merészel így beszélni velem? Én Alignak vagyok, nem holmi kisgyerek. -Életet adtam nektek. Nekem köszönheted az erődet a képességedet. Már rég halott lennél, ha akkor nem teszlek azzá, ami most vagy...És ti erre megöltetek!-Az utolsó szavakat szinte már sziszegve ejtem ki. A düh egyre jobban eluralkodik rajtam, így már nem csak a szemeim, de a fogaim is átváltoznak. Az ostoba halandók a helyett, hogy elhúznák a csíkot csak bámulnak minket. A fénykép készítésre én sem figyelek oda, de ha észre is venném sem törődnék vele. Most valami fontosabbat kell elintéznem. Mégpedig Sangilakot, aki már rögtön nekem is akar ugrani. Csak nem képzeli, hogy ilyen könnyen megszabadulhat tőlem?
Ha sikerül neki letepernie engem, úgy mind a ketten a földre zuhanunk. Én alulra kerülök, míg a féreg fölém, de nem hagyom ezt sokáig. Végig az íriszeibe bámulok, a morgásom egy pillanatra sem marad abba. A karommal ismét a nyakához kapok, hogy újra erősen szoríthassam a vékony újakkal és húsába mélyeszthessem a megnövesztett körmöket. Ha mindez sikerül közben próbálom őt eltolni magamtól, hogy a végén lekerüljön rólam.
Abban az esetben, ha nem sikerül letepernie, csak egyet lépek oldalra ezzel kivétve a támadását, de azonnal utána is nyúlok. Megragadom a hozzám közelebb eső vállánál fogva és egy nagyot rántva rajta a földre taszítom egy hangos morgás kíséretében. Kihasználva a meglepettségét rávetem magam. Idő közben a körmöket is megnövesztettem így azokat a vállába fúrva próbálom a földön tartani miközben morogva pillantok a szemeibe.
Dühödten morogtam és vicsorogtam, haragomat csak tetézte szavaival, vöröslő szemem izzott a gyűlölettől. - Szolgának akartál minket, erőt adtál, de csak hogy hasznot húzz belőle! Semmivel se tartozunk neked és a legjobb, amit tehettünk, a megölésed volt. - Kimeresztettem a karmaimat, pofámon torz és örömmentes vigyor jelent meg. - Megtehetem újra, ha szeretnéd. Több volt az elszántság, mint a mögöttes tartalom. A múltkor is mind a tizenhárman kellettünk hozzá, hogy végezzünk vele, nekem ráadásul nincs meg az erőm, csak Nagi képessége a jelek szerint. Milyen békés is ez a képesség az enyémhez képest, s mennyire nem vagyok képes a sajátomnak érezni... Nekiugrottam, megint ugyanazokat a köröket jártuk, mint évszázadokkal ezelőtt. Akkor a szabadulási vágy hajtott, a szabadság ígérete, hogy eldobhatom végre - még ha árulás útján is - azokat a béklyókat, amikbe önként bújtam, amikbe csellel csalt. Most úgy akartam magamtól eltaszítani, mint egy megelevenedett rémálmot. Mert az volt. Mert onnantól, hogy visszatértem az élők közé, lidérces árnyékként lappangott a gondolat, hogy ha én és a Testvéreim visszatérhettünk, akkor talán ő is. De ilyesmibe ki mert belegondolni? Akitől félünk, az maradjon csak halott.
Kitért a támadásom elől és egyből nyúlt utánam, karmait a vállamba mélyesztett, a földre döntött, hogy csak döngött a talaj. Lehet, hogy olyan erős, mint én, de nem nagyobb vagy nehezebb nálam, és ha ennyire vágyott már rá, hogy... ölelő karmaiba zárja az egyik fiát, hát tessék, Apám! Szabad volt mindkét kezem, a vállamba nyilalló fájdalom még elviselhető, úgyhogy megragadtam a derekát mindkét oldalról, belé mélyesztettem a karmaimat, lábbal pedig úgy dobtam át magam fölött, hogy vihessek így belőle mindkét oldalról húst. Ha ő is kiszakított a vállaimból valamennyit, annyi baj legyen, járulékos veszteség. Abban a pillanatban, ahogy lekerült rólam, már pattantam is fel, hogy a következő rohammal vele együtt essek a buszmegálló falának, fémszerkezetének és vigyem ki vele együtt az üveget hangos csörömpöléssel. Nem maradtam rajta, távolságot loptam magunk közé, hogy legyen megint majd lendületem a következő támadáshoz. Ha megint elvétettem, meguntam a bohóckodást: a városi környezetre, az esetlegesen még jelen lévő civilekre és mindenre, ami kettőnkön kívül esett fittyet hányva - alakot váltottam. Nem fog még egyszer megalázni, nem fog megint tönkre tenni, nem hagyom, hogy az elmúlt 396 évnyi szellemlét semmivé legyen bennem!
//Páros: buszmegálló romokban; páratlan: elvétettem és váltok//
-Mégis miért bűn az, ha valaki hatalmat akar? Te is azt szeretted volna, de nem voltál elég erős hozzá.-Ő sem külömb nálam, ahogy a többi áruló testvére sem. Bármelyikük ugyan azt tették volna, de mindegyikük túl gyenge volt hozzá és féltek...Féltek attól, hogy végül meghalnak. Gyávák, egytől egyig. Nem érdemelnek mást csak a halált, a kínt. Hangos nevetés tőr ki a szőkeségből a túl nagy magabiztosságára. Ezt ugye nem gondolja komolyan? Tényleg azt hiszi, hogy majd egyedül el tud bánni velem? Ez igazán édes, de tényleg! -A múltkor sem tudtál egyedül elbánni velem, akkor miből gondolod, hogy ez most sikerülni fog?-Úgy tűnik csöppet sem félti a kis szőke életét, de mit is érdekel ez engem. Nem fogom megsiratni szegény kislányt. Csak egy farkas ő is, csak arra a kis időre van szükségem rá, míg meg nem ölöm az árulót. Sikeresen a földre döntöm őt és ahogy én karmaimat a vállába mélyesztem úgy ő az övéit a kis szőke testébe. Érzem a fájdalmat, de egy hang sem jön ki a torkomon, csak tovább mosolygok. Ohh nem, ennyi nem elég ahhoz, hogy megállítson, vagy fájdalmat okozzon nekem. Az egyik pillanatban még rajta ülök, a másikban már le is dob magáról. Nem engedem el könnyen a vállait, így nagy eséllyel egy kis húst is kitépek a helyéről. A vére illata csak még jobban táplálja a bennem lángoló tüzet. Akarom, hogy még több folyjon, hogy egész testét beborítsa. Nem hezitálok sokat azonnal felpattanok a földről, de még mielőtt bármit is tehetnék ő ismét nekem ront elsodorva, hogy végül a buszmegállónak ütközzünk. Üvegszilánkok fúródnak a puha bőrbe, újabb sebeket okozva ezzel, de mit sem foglalkozom én ezzel. Amint lemászik rólam és én felállok és távolodom tőle, de nem várom meg, hogy támadjon. A pad mellé sétálva megragadom azt és ahogy a szemetest is egy rántással azt is kitépem a helyéről, hogy végül oldalba találjam őt egy erős és gyors lendítéssel. Ha sikerül a padot eldobva utána ugrom, karmaimat testébe mélyesztve felemelem, hogy teljes erőmből neki hajítsam egy fának, ezzel talán csontokat törve. Ha nem sikerül a próbálkozásom és kitér a támadásom elől felé dobom a padot, hogy picit eltereljem a figyelmét, majd neki rontva karmaimat felé lendítem, hogy minél mélyebben felszánthassam a hasát, mellkasát.
//Páros: Sikerül eltalálni, páratlan: nem sikerül//
A hozzászólást Isabelle Davis összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Ápr. 03, 2014 1:21 pm-kor.
- Ez igaz - helyeseltem arra, hogy a múltkor is többen kellettünk hozzá -, akkor játszunk úgy, mint régen - húztam el a szám. A földre küld, de dobom is tovább, hogy egy pillanattal később együtt amortizáljuk le a megállót. A vállaimból kitépett némi húst, és egyáltalán nem volt kellemes az érzés, ami ezután maradt - úgy is mondhatnám, hogy fájt. Eléggé vérzett is, így a felsőm szép lassan átszíneződött, s némi nosztalgiával gondoltam rá, hogy milyen régen láttam egyébként batikolást. Kár, hogy ezen az estén se szerettem volna. Feszülten és felkészülten várom a következő támadását, ami abból állt, hogy egy padot hajított felém. Mivel a korábbi döbbenetem elmúlt, így ez már nem talált el, könnyedén kitértem az útjából, és úgy döntöttem, hogy ha tényleg a múlton fogunk csámcsogni, akkor tegyük azt rendesen. A közelben ólálkodó farkasok felé nyúltam energiáimmal, azok felé, amik délután óta kószáltak a nyomomban, ahogy annak idején és az elmúlt évszázadok alatt tették Nagival. És jöttek az ordasok, úgy bukkantak fel a házak között, mint a kísértetek, morgásuk fenyegető volt, ahogy közeledtek, körülvettek minket, s hátukon a szőrt felborzolva vicsorogtak Alignakra. - Így már megfelel? - kérdeztem szinte előzékenyen, ahogy a tizenkét farkasra mutattam. - Megint tizenhárman vagyunk ellened - suttogtam fojtott indulattal, karmos ujjaimat ropogtatva - és én vagyok a felbujtó. A kisujjamat se kellett mozdítani, és két farkas már neki is ugrott drága Apámnak. Nem eresztettem rá egyből mindegyik ordast, az túl gyors lett volna, és nekem is járt némi elégtétel nem csak a hajdani évekért, hanem azért is, mert volt mersze a szívbajt hozni rám a felbukkanásával. A félelmem elmúlt, a helyét sértett harag vette át. Ne merészeljen engem senki se rémisztgetni! Végtagokat támadtak elsősorban, tényleg nem akartam elsietni, legyen némi örömöm ebben az őrült napban és a viszontlátásban. Ha a két farkast félreütötte, hármat küldtem a helyükbe, miközben úgy járkáltam körülöttük, mint a zsákmányára leső ragadozó. Oh, hiszen az is vagyok!
A padot elhajítom felé, de egy könnyed mozdulattal tér ki előle. Valahol számítottam erre, ezért is készültem egy következő támadással is, de ekkor meghallom a közeledő farkasokat. Megállok, hogy hátra fordulva megnézhessem magamnak az ide hívott segítséget. Jaj Sangilak milyen kis naiv vagy. -Látom bátorságot még mindig nem sikerült begyűjtened. Félsz velem megküzdeni ezért a kis korcsokat küldöd ellenem? Milyen szánalmas és gyáva vagy. Ha igazi farkas lennél magad állnál ki ellenem...Micsoda szégyen...-De már nem kell sokáig így élnie. Elintézem a kis alattvalóit se perc alatt. Nem nagy falatok a számomra, tőlem akár százan is jöhetnének. Igazából ez büszkeséggel is tölt el, mert bebizonyította nekem, hogy fél tőlem, fél a teremtőjétől. Egy széles vigyor terül el arcomon, ahogy a farkasokat figyelem. Felkészülök a támadásukra, így mikor az első kettőt küldi felém már mozdulok is. Az elsőt, ahogy felém ugrik karommal oldalba támadom, hogy egy nagyot lökve rajta elrepítsem pár méterrel arrébb. A második már közelebb jut hozzám, a másik karomba mar. Szabad kezemmel megragadom a grabancánál, letépem a karomról, nem foglalkozva azzal, hogy ezzel egyidejűleg egy kis húst is kirántok, majd Sangilak felé hajítom teljes erőből. Nem várom meg a következő támadást. Előcsalogatom a kis szöszke fehér bundását. Csak pár pislogásnyi idő telik el és már fel is öltöttem magamra a humanoid alakot. A torkomból egy ordítás tőr ki és hangos morgással várom a következő támadásokat. Most már három farkast is felém küld. Csak nevetnem kell ezen. Mind a hárman egyszerre támadnak. Az egyikük a hátamra veti magát, míg a másik a lábamba mar, a harmadik meg ismét a karomba. A fájdalom végighasít a testemen, de ez csak még nagyobb adrenalin löketett ad nekem. Először a karomon lévőt ragadom meg és egy gyors mozdulattal töröm ki a nyakát, majd jön a lábamba csimpaszkodott korcs, akit a farkánál ragadok meg és addig hízom, míg el nem ereszt, hogy utána őt is a gyáva féreg felé hajítsam. Ezek után már csak egy marad hátra. Karjaimmal hátra nyúlva tépem le a hátamról. Újabb adag húst tépnek ki a testemből, de mit sem foglalkozok ezzel. Egyik kezemet a nyakára fonom, míg a másikkal valahol hátrébb fogom. Egy hangos reccsenés jelzi, hogy ő sem fog többé felkelni. Méregtől feltüzelve fordulok Sangilak felé és üvöltök a képébe, hogy végül nekiugorjak mielőtt újabb dögöket küldene rám.
- Nem érdemled meg, hogy farkashoz méltó harcot adjak neked - mordultam rá, energiáim pedig dühödten csaptak fel körülöttem, szinte hallottam, ahogy zúg örvényük. - Nem érdemled meg, hogy bármelyikünk is Apának szólítson! - Alakot váltott, én viszont csak a karjaimat változtattam át. - Nem érdemled meg, hogy Atanerkként tiszteljünk! Szégyen, hogy veled kezdődött a soruk. A farkasok rátámadtak és ami ezek után következett, csak megerősített abban, hogy nincs már semmi, amit nagyra tarthatnék, vagy becsülhetnék Alignakban. Mint a korcsokat, úgy dobja le magáról a farkasokat, a felém hajítottak elől kitértem, s az első halálakor eszembe jutott mennyire megsiratott Nagi minden egyes elpusztult farkast. A meggyilkolásuk után arra számítottam, hogy az átok működésbe lép, de nem így lett, ami egyszerre bosszantott és adott okot némi értetlenkedésnek. Sokáig azonban ezen nem gondolkodhattam, mert a nőstény testébe zárt veszedelem egyenesen nekem rontott. - Ostoba - morogtam eszelős röhögést hallatva, mialatt hagytam, hogy ledöntsön a lábamról. Elkaptam a torkát, hogy véletlenül se tudjon az agyaraival a képem közelébe jutni, s a talpon maradt hét farkast egyszerre hívtam támadásra. Ha kell, velük együtt, de apró cafatjaira szedem! Szabad mancsommal igyekeztem az ő támadásait blokkolni, ha nagyon kapálózott, ehhez viszont nem volt sok türelmem, így én is váltottam humanoidba, hogy hátsó lábaimmal kikaparhassam az alhasát.
A szavaira már nem mondok semmit csak hagyom, hogy még jobban eluralkodjon bennem a harag. Minél jobban felmegy a pumpa a kis szöszkében annál harciasabb lesz és nekem pont erre van most szükségem. Nagyon is tisztában vagyok azzal, hogy mi a következménye annak, ha kiontjuk a kis farkasok életét, de őszintén...Hol érdekel ez engem? Nem én szenvedem meg ennek a bűnét én már nem leszek itt, mire ennek az egésznek a végére érünk. Hadd tanuljon az esetből a mi kis nőstényünk is. Miután szépen levakartam magamról az összes korcsot újra Sangilak felé vetem magam. Nehogy azt gondolja egy percig is, hogy megfeledkeztem róla. Könnyen döntöm le a lábairól és emelkedem fölé, Az ujjai a torkom köré fonódnak, amivel meggátolja, hogy belé marjak, de így is szabadok a karjaim. Miközben a hátsó lábaimmal támaszkodom a földön egyik mellső karommal hátra felé nyúlok. Egy olyan helyre, ahol a férfiak legérzékenyebb pontja leledzik. Nem hezitálok sokat megragadom ott és egy mozdulattal letépem azt. Bár nem halálos, de mégis olyan fájdalmat tud okozni, amitől én teljesen elalélok. Többre nincs is időm, mert hallom a közeledő farkasokat. A torkomat nem engedi el, de talán a fájdalma miatt gyengül, így megpróbálom egyik kezemmel kicsavarni a kezét. Akár sikerül akár nem már érzem is a hátamra ugró farkast, aki a húsba mélyeszti fogait, pár másodperccel később, már a többi is megérkezik és ahol tudnak tépni próbálnak. Hangosan ordítok fel dühömben és megpróbálok talpra, állni. Próbálom őket letépni magamról, de ahogy eldobom az egyiket már ott is van a következő, de egy pillanatra sem állok meg. Érzem, hogy a testből kezd fogyni az erő, de még küzdök. Még nem értem el a célomat, még nem ontottam ki az áruló életét... Végül térdre esem és úgy harcolok velük tovább. Most nincs időm arra se, hogy kitörjem ezeket a vékony nyakakat, csak dobálgatom őket próbálva fához, oszlophoz, bármi keményhez csapni őket.
Elbizakodott voltam. Megint. Hát ennyire képtelen vagyok valóban tanulni a hibáimból? hagytam, hogy ledöntsön, a legcsekélyebb ellenkezést sem tanúsítottam, mert azt hittem, úgyis elbírok vele, különösképp a farkasokkal együtt. Talán tényleg így volt, ám arra a legvadabb álmomban nem gondoltam volna, hogy egyetlen hirtelen és minden kíméletességet mellőző mozdulattal megszabadít a férfiasságomtól. Felüvöltöttem a fájdalomtól és a haragtól. Nem hogy lazább lett a szorításom a nyakán, de egyenesen ledobtam magamról a nőstényt és egyből talpra szöktem, de már késő volt. A péniszem, mint egy darab, semmire se jó húscafat hevert a földön. Egyetlen szívdobbanásnyi idő kellett csak, hogy az agyamat elöntse a vörös köd, talán még soha nem mozdultam ilyen gyorsan. Felkaptam a hímtagot és a lendületből mit sem veszítve rohantam neki Alignaknak, dühtől elvakultan, hogy lenyomjam a torkán, amit elvett tőlem. - Kell? Tessék, itt van! - hörögtem alig érthetően, mert emberi mivoltomból alig volt valami már. Ha kellett, szétfeszítettem a száját, az se érdekelt, ha szétcsócsálta a torkába nyomuló kezem, karom, ha kell, lenyomom a torkáig! Karmazsin szemem izzott a gyűlölettől, és nem foglalkoztam vele, mimet karmolja még, vagy cincálja. A farkasok, amelyik még bírta, az harapta és támadta a hátsó- és mellső lábait a nősténynek, de már ők is kezdtek fáradni... Valami halványan pislákolt az indulaton túl is bennem, de olyan gyengén még, hogy halva született minden kísérlete arra nézve, hogy a haragtól eltérítsen. Pedig éreztem, hogy fáj ott bent, sokkal jobban, mint bármelyik sérülésem és vissza akar húzni a múltba.
Az üvöltése kellemes zeneként hat a füleimnek. Pont ezt akartam hallani, a fájdalomtól és dühtől teli hangot. Még mindig úgy gondolja, hogy ilyen könnyen elbánik velem? Mint mindig most is túl nagy volt a pofája. Nem gondolta végig mit is csinál...Szánalmas alak, ahogy a többi áruló is. Túl könnyű prédák. Nem tudnak normálisan küzdeni az életükért. Micsoda béna bagázs. Arra viszont én nem számítok, hogy miután ledob magáról a megfosztott végtagját kezébe véve rám ront és már a számba is tömi a hús cafatot. Csak pár pillanatig tart a ledöbbenésem, majd egy kissé fuldokló nevetés tör a felszínre. Nem tolom el magamtól sőőőt még segítek is neki. Érzem a vér izét a számban és ez mint valami drog, gyönyört okoz nekem...Hogy éppenséggel nem a legszebb felét ízlelgethetem csöppet sem zavar. A lényeg, hogy ez is az Ő része...volt. Közben nem is foglalkozom a lábaimat, karjaimat tépkedő farkasokkal. Csak rágni kezdem a finom falatot és fel-fel nevetek...De ennyi elég volt a jóból. Ideje tovább állni, hogy a többiek is megérezhessék bosszúmat...
A humanoid alaklom szempillantások alatt változik vissza a sima farkas alakká. Ahogy feleszmélek csak azt veszem észre, hogy felettem egy hím, keze szinte már teljesen a számban. Érzem a vér ízért, a húst. Köhögni, fuldokolni kezdek, majd nyüszítéssel is elkezdem neki jelezni a fájdalmaimat. ~Hagyd abba!~ De mégis,hogy kerültem ide? Az egyik pillanatban még a buszra vártam, láttam a holdat, most meg...Lehet, hogy ugyan az történt, mint tavaly? Az a lány sem emlékezett semmire, csak megszállta a vörös köd és gyilkolt ahogy tudott. Próbálom a lábaimmal ledobni magamról, de csak ekkor érzem meg, hogy azokat valami lefogja, vagy harapdálja. A szívem hevesen kalapál. Még sosem éreztem ilyen ürességet magamban. Nem emlékszem semmire, nem tudom hogyan kerültem ide, hogy miért támadt rám. ~Mi történt?~ Teszem fel végül neki a kérdést és ha idő közben végre lemászott rólam megpróbálok a lábaimra állni, de amint rájuk nehezedek össze is esem.
Rágja, eszi, hát fulladjon bele! A nevetése csak hergel, ki akarom tépni a torkát, hogy többé ne legyen rá képes. Nem akarok kijózanodni ebből az állapotból, mert félek attól, ami utána jöhet. Félelem. Zavaróan sokat érzem ezen az estén, kiváltképp magamhoz mérten. A harag jó, azt ismerem, az szinte a részem, a sajátom, elengedhetetlen tartozékom és átkozott velem járóm...
Egyszer csak változás kezdődik, az átok végre beérett, s nekem meg se fordult a fejemben, hogy ez esetleg Aliganak távozását is jelezhette, ugyanúgy tolom le az immár kisebb torkon a férfiasságom. A nyüszítés és a könyörgés az egyetlen, ami kizökkent. Ő nem szokott egyiket sem. Egy becsülendő tulajdonság? Nem. Eztán ha maga lenne a megtestesült jószándék, azt se tudnám neki elhinni, olyan Alignak nem létezik, ahogy olyan sem, amelyik azért rimánkodna - főleg az előző nevetések után -, hagy hagyjak fel az... etetésével. Az energiái kisebbek, gyengébbek lesznek és már farkas alakban hever alattam. Alhasamnál sűrű, kövér cseppekben hullik a vérem az ő tépett-csatakos bundájára. Visszahívtam a farkasokat, mire azok egyből kezes bárányként oldalogtak arrébb a saját és társaik sebeit nyalogatni. Felkeltem a nőstényről és odébb tántorogtam, majd nehéz fejjel körbenéztem. Nem végeztünk akkora pusztítást, de vér akadt rendesen, ember pedig egy sem maradt a közelben, amin egyáltalán nem csodálkoztam. Éreztem, ahogy lassan nehézkesebb lett a légzésem, kapkodóbb, a menekülési ösztön pedig majdnem akkora erővel tört rám, mint amikor évszázadokkal ezelőtt az otthon elhagyására sarkallt. Eeyee... meg kell találnom! Nem tudtam, hogy csak velem történt-e ez, vagy többekkel is, csak azt, hogy jelenleg ő az egyetlen ezen a világon, akinek a közelében akarok lenni, akinek a közelségét el tudom viselni, és akitől segítséget remélhetek. A sebesüléseim nem voltak olyan súlyosak, más miatt volt szükségem a nővéremre. A kérdésre a kis nőstény felé fordítottam a fejem. A vállam húzódott mindkét helyen, ahonnan kitépett belőlem-egy-egy maroknyi húst. ~ Alignak ~ feleltem halk, megfáradt hangon. nagyon megtéptük a farkasokkal Isabelle-t, de akkor nem gondoltam rá, hogy ő csak egy hordozótest. Talán a legrosszabb, hogy utólag emiatt nincs bűntudatom. Hátravetettem a fejem és hosszan, segélykérően vonyítottam, ezt biztosan meghallotta több vérfarkas is, szóval lesz segítsége Isabelle-nek. Vagy ha más nem, pár őrző talán jártas annyira, hogy meg tudja különböztetni egy vérfarkas üvöltését a normál farkasokétól. Távolabb léptem valamivel a nősténytől és füleltem, hogy jön-e végre valaki. ~ Ne mocorogj. ~ A törődés mintaszobrának nem én álltam modellt, ezt sose vitattam. Annyi viszont a javamra írható, hogy addig nem indultam Yee keresésére, amíg nem hallottam vagy érzékeltem a segítség közeledtét.
//Akkor én a részemről köszönöm szépen a játékot! //
Kezdőlap
//
