Miként bocsájthatnám meg magamnak? Hagytam, hogy az érzéseim és a fenevad uralkodjon. Nem én irányítottam, hanem ők. – szólalok meg sietve, mert tényleg nem értem, hogy miként lehetne ezeket a tetteket megbocsájtani. Talán azért se tudom, mert részben talán gyűlölném magamat érte. Nem voltam különb, mint a húgom gyilkosai. Egy egyszerű fenevad voltam és semmi több. A kérdésén viszont meglepődök, majd lassan bólintok. – Sose tudtam teljesen megbékélni, uralni ezt a farkast. Még ha a látszat mást is mutat. De most, hogy egy újat kaphatok, akkor talán már majd nem kell ettől tartanom. – s a hangom egyre inkább elhalkul. Ritka pillant volt az, amikor ennyire nyíltan beszéltem a félelmeimről és érzéseimről, de úgy éreztem, hogy Duane nem fog velük visszaélni. Bízhatok benne, hiszen a testvérem. Szeretem őt és örökre fontos marad. Nem számít az se, hogy mennyi idős lesz. Néha kell a változás, illetve néha szükség van egy kis nyugalomra. S az élet olyan kalandok nélkül is tele van kalanddal, mint amiket megéltem. Nem félek attól egy cseppet se, hogy egyszer unalmas lesz az életem. Mi töltjük meg az életünket kalanddal és sose voltam az, aki a négy fal között maradt volna. – pillantok rá már mosolyogva. Legalább kicsit boldogabb vizekre eveztünk attól a komoly témától. Azt hiszem, hogy most egyikünknek se hiányzott az, hogy elmerüljünk a szomorúság mocsarában. Mind a kettőnknek szüksége volt egy kis vidámságra és boldogságra, s jelenleg ezt megkaphattuk a másiktól, úgy ahogyan két testvér között lenni szokott. Nem egyszerű, de okkal történtek így a dolgok. – pillantok rá komolyan. Még mindig nem igazán értettem azt, hogy miért kellett nekem farkassá válnom, ha pár évvel később olyan dolgokról reppent fel a fátyol. De aztán rájöttem, hogy talán azért, hogy megismerjem azokat az embereket és a háborúban elvesztett „hitemet” általuk visszanyerjem. Mondhatni, hogy újra kivirágozzak és meglássam azt, hogy milyen is élvezni az életet. Még ha a démonok mindig is ott táncoltak, loholtak a sarkamban. Örökké hálás leszek azért, hogy megismertem őt, azt a fiút, aki most itt áll előttem. Igaz, most már felnőtt férfi lett és olyan ember, ami a legtöbb esetben csak a reményeinkben, filmekben él. Ohh, értem. – szólalok meg egy kisebb elmélkedés és csodálkozás közepette, hiszen csendesen hallgatom, amit mond. Érthető, hogy miért változott meg kicsit, hiszen az emberek a jóságot és a szeretet legtöbb esetben csak kihasználják. Pedig ő csak jót érdemelt volna az élettől és boldogságot. S neki köszönhetően az emberek újra képesek lehettek volna meglátni a jót és megtalálni a jóságban a hitüket, amit eme őrült világ szép lassan kicsit kiölt mindenkiből. De ennek ellenére is örülök annak, hogy még mindig az a csupa szív vagy, aki képes visszaadni az emberek hitét a jóságban. – teszem hozzá egy kisebb habozás után, miközben büszke és őszinte pillantással fürkésztem őt. A végén már nem is kell megmutatnom neked azt a világot, mert te vagy az, aki arra csábít. – szavak nevetve hagyták el az ajkaimat. Egyáltalán nem gondoltam azt, hogy a fröcskölgetés annak számítana, de mivel tilosban tennék, így emiatt már kicsit tényleg annak számított. Nem ez volt az első alkalom, hogy hasonló bolondságot csináltam, de ez mégis másabb volt, mert a testvérkémmel csinálhattam. Pontosan úgy, ahogyan régen, csak közben már mind a ketten felnőttünk és egyel kevesebben voltunk… Sajnos… Tényleg? Emlegettétek később is? – kérdeztem tőle csodálkozva, s nem volt túl meleg a folyó, de nem tartottam attól, hogy megártana nekem, de talán neki meg fog. Nem szeretném, ha miattam betegedne le. Majd ahogyan kicsit beljebb úsztam, egy pillanatra elveszítettem Duane-t szem elől. Sietve pillantottam körbe és talán egy pillanatra meg is ijedtem, hiszen a Chena-nak is van sodrása. De még mielőtt túlzottan megijedhettem volna megéreztem egy pöckölést, mire hangosan felnevettem, majd megpróbáltam játékosan elkapni az illető kezét, majd mosolyogva pillantottam a fiúra. Nem ér orvul megtámadni a másikat. – szólalok meg játékosan, majd a bolondozás kedvért újra kicsit lefröcskölöm őt. Mosolyogva figyeltem, de közben talán kicsit aggódtam is. Nem fázol? – szólalt meg belőlem talán a régi anyáskodó lány, nő, de közben pedig talán az aggódó testvér is beszélt belőlem.
- Értem a bánatodat és hogy sajnálod azokat az embereket. Teljes mélységében ugyan nem érzem át, mert nem vagyok farkas, de egyet tudok: az ilyesmi mögött az szokott lenni, hogy újra megtennéd. Ezt érzed és ezért nem bírsz túllépni rajta. Remélem, az új bestiáddal megjön a feloldozás is és képes leszel ezeket a visszahúzó energiákat eltüntetni. Őszintén kimondta, amit tapasztalt hasonló esetekben. Mégse a földbe akarta döngölni, hanem a jövőt célozta meg. Meghallgatta, nem is akart volna tovább prédikálni, de mégiscsak kicsúszott a száján valami. Valami útmutatás, segítség. Primnek mindent meg akart adni és ahogy arra gondolt, hogy megint nem lesz itt egy darabig, elszontyolodott. Rövid időre. Aztán a válasz felderítette, a nővérkéje is látta a reményt és megtisztelte az igazi bizalommal. Mély félelmekkel és azzal, amit a jövőtől vár. - Én is így vagyok, nálam mindig történik valami. Zenészként és harcosként is tele van az élet meglepetéssel. A kubai aztán nem szokott unatkozni, inkább válogatnia kell, hogy mit csináljon a sok feladat közül, amik csak jönnek, jönnek és jönnek. Szerette is ezt az életformát. - Igen, az istenek szeszélyesek, de mindenben benne van a kezük, mindennek van oka és szerintem célja is. A hite sok mindenen átsegítette már és mikor kereste a célokat a történések mögött, mindig talált valamit. Mert akart. Egyre jobban feltárulkoztak egymás előtt és a csekély bizalmatlanság, ami még volt a kubaiban, lassan feloszlott. Vigyorogtak, ölelgették egymást és áradtak a pozitív energiák, amik a mindennapokra jellemző lefelé nézésből egy fokkal feljebb emelték az állukat, hogy az eget is meglássák, ne csak az utat, amin járni kell. Erre mindig szükségük volt és lesz is. - Látod, látod, egyre több oldalunkat mutatjuk meg egymásnak. Kaján vigyor társult ahhoz, mikor vetkőzni kezdtek és beszaladtak a vízbe. A rakpart nem pont erre volt kitalálva, de senki nem szólt rájuk. Akik itt voltak, azok messzebb, a hajókon ténykedtek. Se horgász, se parti őrség, se felháborodott nénikék, bácsikék nem zavarták őket. Duane azért férfiszemmel is megnézte a tesóját és igen szépnek találta. Büszke volt rá, hogy az ő fogadott nővérkéje ez a csodás nő. Nőstény. Egy kicsit nehéz volt rá így gondolni, de nem felejtette el. Egyre jobban értette és fura volt elképzelni, hogy hamarosan új személyisége lesz. Mert adnak neki. Rejtély volt ez, túl közelről még nem nagyon tapasztalt ilyet, Cassie-vel se beszélhetett eleget azóta, hogy átharapták. - Persze! Tudod, mekkora élmény volt neki, hogy megtanult úszni? Le se lehetett vakarni később a partról. Bizony, Larry nagy löketet kapott akkor és még a galeri tagjaként is eljárt úszni. Mintha előző életében hal lett volna, azt mondogatta. Olyan szépen eljátszadoztak itt, a kubai sajnálta, hogy ő nem bírja elég sokáig. A gyerekkor szépsége tért vissza az önfeledt pancsolással és Prim megtorpedózásával. Sikerült meglepnie. Halkan hallotta a víz alól a nevetést és persze el lett kapva. A lány finom keze nyomán hagyta magát kihúzni a vízből és nevetve bukkant ki a felszínre ázott haja mögül pislogva. - De, úgyhogy muszáj is kimennem. Alaszka nem pont fürdőzőknek való, de ez fantasztikus volt. Ha van ott uszoda, egyszer el kell mennünk, Prim! Duane gyorsan kitempózott és látszott rajta, hogy vacog. Mikor már leért a lába, úgy nekieredt, hogy hátra se nézett. A kocsiban volt törülköző, a dobjait szokta elkülöníteni vele, hogy ne koccanjanak össze. A ruháit útközben felkapkodta és a kezében vitte. Egy párocska meglátta és kuncogtak, de nem zavarta őket különösebben. Ahogy gyorsan megtörülközött és felhúzta a nadrágját a félig vizes testre, érezte, hogy nagyon tapad, ahogy a felső is. Megint futott, hogy Primtől elbúcsúzzon, mert nem bírta sokáig ezt az időjárást, libabőrös volt és még mindig remegett. De megérte. Emlékezni fog a búcsúra, hogy milyen örömtelire sikeredett mégiscsak. Jobb volt így, mint belehasalni a fájdalomba. - Drága nővérkém, elvigyelek egy darabon? A kocsiban van fűtés! Prim kérése számára parancs volt és miután végignézte, hogy a lány is felöltözik (nem volt ezen mit szégyellni, ennél meztelenebbül is szokott látni embereket, főleg vérfarkasokat átváltozáskor és a tesójával még bensőségesebb kapcsolatban is volt), kinyitotta neki az anyósülés ajtaját. Egy kellemes zenét hangolt be az útra és elfuvarozta a megbeszélt helyre. Naomi házánál még nem is járt, de örömmel segített most és elváláskor akkorát ölelt a lányon, amekkorát csak tudott. Hosszan és erősen borultak össze. Így engedte távozni a nővérkéjét. Biztos volt abban, hogy beszélhetnek még. Érezte, hogy az istenek vele vannak és így a gyomrát szorító enyhe fájdalom is még enyhébb lett. Nem múlt el teljesen, hisz hosszú idő után előkerült tesót megint messzire engedni nem túl kellemes, de a remény ott csillogott a horizonton.
// Köszi a játékot, nővérke és halljak ám rólad Áncsiból is! //
// Vidám búcsúhoz vidám zene //
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 104
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
A testvérem szavai teljes mértékben találóak voltak, mintha a lelkembe látott volna és pontosan azt kívánta, amiben én is reménykedtem, hogy az új bestiámmal ezek a dolgok meg fognak szűnni. Sőt, végre megtapasztalom azt a tökéletes harmóniát, amiről annyit lehet hallani a többi farkastól. Köszönöm és azt is, hogy meghallgattál, illetve hogy még annak ellenére is számíthatok rád, hogy a múltban olyan csúnyán eltűntem. – szólaltam meg őszintén és gyengéden, testvériesen megöleltem őt. Mintha attól tartanék, hogy többé már nem lesz ez lehetséges. Új élet, új bestia, ami tele van ismeretlen tényezőkkel. Ott lebeg az is, hogy mi van, ha rosszul sül el? De egyet tudok, hogy továbbra is küzdeni fogok, ha szükséges. Mert nem akarom se őt, se a többi barátomat elveszíteni. Úgy éreztem, hogy végre megleltem azt a helyet, ahova tartozom és még a barátaim, a családom is velem lehetnek. Remélem, hogy ezentúl majd velem is megfogod osztani, hogy éppen milyen kalamajkába is keveredtél. – szólalok meg mosolyogva, mert többé tényleg nem szeretném őt elveszíteni. Azzal, hogy visszakaptam őt az élettől, egy részét a szívemnek is visszanyertem. Lassan bólintottam arra, amit mondott. Nem mondom azt, hogy annyira hittem volna az istenek létezésében, de tiszteletben tartottam a testvérem érzéseit. Nem akartam se megcáfolni őt, se vitába szállni egy ilyen miatt. Mert részben egyetértettem vele. Minden okkal történik, csak néha nem látjuk egyből az okokat. Héé, nem szép dolog, így nézni a másikat. - a hangomban ott bujkált a jókedv, a játékosság és a felhőtlen öröm is. Sokkal inkább csak bolondozni akartam, mert jó érzés volt kicsit visszacsöppeni a múltba. Mintha hirtelen mind a ketten újra gyerekek lettünk volna és minden gond, aggodalom messze repült volna tőlünk. Hirtelen más se számított, mint az, hogy miként tudok még nagyobb mosoly csalni az arcára, illetve hogy miként tudom húzni őt kicsit. Amolyan testvéri szeretettel, de ő megelőzött és sikerült meglepnie a tetteivel. Mosolyogva figyeltem őt, majd amikor meghallottam a testvérével kapcsolatos dolgokat, akkor csodálkozva pillantottam rá. Ezt örömmel hallom és annak is nagyon örülök, hogy ennyire megszerette az úszást és ennyire jó emlékeket őriztetek meg. – pillantok rá a vizes hajam mögül, amit időközben próbálok kiszedni az arcomból. Igazán hálás vagyok azért a sorsnak, hogy Duane nem haragszik rám és arra is, hogy az Alvarez család részese lehettem. Olyan dolgokat tapasztal meg ott, amiket már hosszú ideje óta nem és még kaptam két kistestvért is az élettől, akik már azóta kész férfivá érhettek, Duane biztosan. Mind a két fiúnak hatalmas szíve volt, s igazán boldog voltam amiatt, hogy helyet kaptam én is benne, még a történtek ellenére is. Aggódva pillantottam rá és követtem minden egyes mozdulatát. Reménykedtem abban, hogy nem fog megfázni, vagy beteg lenni, mert akkor aztán még inkább emlékezetes maradna ez a búcsúzkodás, de nem valószínű, hogy jó értelemben. Mindenképpen, de akár majd elmehetünk szórakozni is. – mindig is szerettem bulizni és kicsit még a hangomat is felemeltem, hogy biztosan hallja azt, amit mondok, mert a távolság egyre inkább nőni kezdett közöttünk. Én még kicsit maradtam, élveztem a csöndet és egy pillanatra újra elmerültem a fagyos hullámok között, mintha csak még inkább megnyugodni és felkészülni szeretnék a fagyos fodorjai között az előttem álló útra. Végül pedig én is elkezdtem kifelé úszni, majd amikor kiértem a vízből, akkor szinte a szél marni kezdte a bőrömet. Sietve kapkodtam össze a ruháimat, majd ahogyan egyre feljebb értem mosolyogva pillantottam egy arra sétáló párt. Dideregve vártam meg, míg tovább mentek, majd a táskámat kinyitva kezdtem el ruhákért és törülközőért kutakodni. Hamarosan találtam is, így az egyik fának az „árnyékában” sietve váltam meg a vizes fehérneműtől és öltöztem fel a lehető legmelegebben, mert eddig szinte fel se tűnt, hogy átfagytam. A vizes ruhákat beraktam egy zacskóba, bezártam a táskámat, majd a hajamat kezdtem el szárítgatni a törülközővel, hamarosan pedig Duane után mentem, mert azért neki is biztosan kellett idő ahhoz, hogy megszárítkozzon,- már amennyire ez lehetséges volt-, s felöltözzön. Megköszönném. Sköszönöm ezt a napot, ezt a rövid időt, amit veled tölthettem öcsikém.– szólalok meg mosolyogva, majd sietve ölelem meg őt és még kap mellé két testvéri puszit is. Hamarosan pedig már a meleg kocsiban ülünk. Megadom neki a címet, hiszen valószínűleg ő jobban tudja, hogy miként juthatok el oda, majd pedig kicsit izgulva várom a következő találkozás, az utam további részét, miközben igazán boldog vagyok azért, hogy a testvéremet nem veszítettem el. Sőt, pontosan úgy folytattuk a dolgokat és olyan jókedvűen, mintha sose váltunk volna el egymástól.
|| Én is köszönöm és mindenképpen hallani fogsz rólam, öcsikém!
Kora reggel az irodába caplatok, ahol egyből egy feladattal fogadnak. Örömteli hír? Hát, fogalmazhatunk úgy is. De a másodikként tudom meg a dolgot. A nőstény tegnap értesült a dologról... Egy aprócska félmosoly született ajkamra a hallottak alapján, hiszen ma kint lesz dolgom egy végrehajtóval. Távol...távol a Hoteltől. Egy fekete farmer, szürke póló és a bőrdzsekim. Látványos? Cseppet sem. Feltűnő? Nem és ez itt a lényeg. Már-már vigyorba kúszik a szám, ahogy apránként elérnek hozzám az irányomban éledő ellenérzések. Nem kell ahhoz telepatának lenni, hogy egy tapasztalt emberismerő megérezze a bizalmatlanságot. Főképp, ha ennek még hangot is adnak, burkoltan. Már ha foglalkoznék vele. Vannak a falkában páran akik nem csipnek. De nem érdekel. Csak a munkámat végzem, a "főnököm" kirótt rám egy feladatot és azt teljesítem, ennyi az egész. Semmi szívesség, semmi szívbéli jóság. Csak meló. Azt lehet mondani, hogy kőbe vésett írás mindez. Szomjazom a kalandra, éhezem, vágyom rá, mert izgalom, az egyik legfontosabb tényező az életemben. Nem vagyok veretlen, senki se az. Pusztán a harcok során hamar kiismerem az ellenfeleim gyenge pontjait, s ez az én legnagyobb erősségem – s ha kell aljas módszerekhez folyamodok. Ezt az életvitelt hátra hagyni? Bolond lennék. Szeretem az életem és nem dobnám el ezt a halálért. A hideg logika, csakis az vezethet minket. Ha érzelmi alapon döntünk, már minden stratégia összedől. Nem tudom hová tenni az izgatottságot: olyan, mintha elektromosság cikázna végig az idegvégződéseimben. Szinte mindig ezt érzem ilyenkor. Na igen, engem viszont sokkal jobban érdekel, ki az a beteg barom, akinek annyi szabadideje van, hogy játszóházat építsen és hús vér babákkal játsszon. Ha a bosszúról szól a történet jó mélyről kell fakadjon. Rengeteg pénzbe kerülhetett összehozni egy ilyent, az erőfeszítésről meg a kockázatról nem is beszélve. A bővebb részleteket nem tudom. Ennyi nekem bőven elég, hogy tudjam mennyi is az annyi.
Lassú léptekkel indulok meg a Hotel kijáratához, ki a parkolóba, éber vagyok, pattanásig feszülnek az izmaim, az összes idegszálam ordít, ezt az érzést túl jól ismerem már. Meg kell hagyni, az ismeretlenbe sosem bölcs dolog felkészületlenül érkezni. De sose vagyok az, szerencsémre. Két száll cigim van. Ami, valljuk be, rohadtul nem begyere. Rohadtul nincs ínyemre ez az egész kurva akció. Rohadt két szállal. Houston, a konfrontáció elkerülhetetlen. Mielőtt azonban meggondolhatnám magamat, már a nőstény mellé is sétáltam, ívesen leszarva, hogy magánszféra is létezik a világon, amit jelen pillanatban páros lábbal rúgtam ki a picsába. - Harper. - igen, elég kiképzett vagyok ahhoz, hogy ehhez hasonló mondatokat könnyedén, zsigerből értelmezzek viselkedési normaként. Mondjuk, hogy reggel köszönünk. Nálam ez jelen pillanatban az volt. - A részleteket útközben. - villantom rá borostyán tekintetem, jelezvén, hogy most már indulhatnánk. Nem késtem, pontos voltam. Mehetünk.
Ha kocsival megyünk, akkor go. Hogy ki vezet, az mellékes, mondjuk én csak a kétkerekűeket szeretem, azokkal könnyebb és gyorsabb a forgalomban. Léceljünk. Ha gyalog akkor teljesen megfelel az is. De mint tudjuk a „jó” emberekkel mindig rossz dolgok történnek. Vigyázni fogok rá, azonban magamra se ártana, így aztán az ittlétem nem fog sokáig elhúzódni, az a seggfej pedig jobb, ha felvértezi magát. Ami azt illeti, jobb, ha minden mozgó lény páncélt vesz, ez több ígéretnél, ez puszta tény. Lehet kicsit a kelleténél jobban megborult az elmém. Vagy csak a fenevad izgatottságát érzem, bordáim alkotta ketrecének rácsait döngeti, láncait cibálja. Látszólag türelmes vagyok. Látszólag.
Általában nem szoktam vacillálni, ha valamilyen feladatot kapok. Szinte kérdés nélkül elvégzem, és nem szoktam erkölcsi akadályokat keresni benne, mert úgyis mindig találnék, ha nagyon kötekedni akarnék. Az én pozícióm már csak ezzel jár, de a hosszú évek alatt volt alkalmam ehhez hozzászokni, ráadásul már előtte sem voltam szentéletű nőszemély, úgyhogy nem okozott lelkiismereti gondokat az, ha valaki el kellett tennem láb alól, vagy a mocskot fel kellett takarítani valaki után. Ha a kettőt egyszerre kellett elvégezni, akkor meg aztán pláne nem maradt időm aggályokat keresni. A leginkább persze az könnyítette meg a helyzetemet, amikor jogosan kellett valamit megtennem, és nem pusztán szeszélyből. Ez a mostani meló pontosan olyan volt, amit szívesen végigcsináltam, hadd legyen csak eggyel kevesebb szemét ennek a városnak az utcáin. Nem vágytam én sem elismerésre, még csak teljesen magaménak sem éreztem ezt a helyet, hogy önkényes tisztogatásba kezdjek, egészen egyszerűen ez volt a dolgom, és nekem kérdések nélkül meg kellett tennem. Mire másnap Roryval beszéltek, addigra már felöltözve vártam odalent a kávézóban. Csak akkor indultam el ki az épület előtti parkolótérre, amikor éreztem, hogy a hím szép, tisztes távolságban van még ugyan, de már közeledik hozzám. Türelmesen vártam, nem éreztem izgalmat, inkább csak némi bosszúságot, amiért ezzel kell most foglalkoznom, valamit azért, amit az őrült kóbor művelt. Én sem vagyok teljesen százas sokszor, de mennyire kell elborulnia ehhez valakinek? Azt hiszem, hogy ez már születéstől fogva ezekbe van kódolva, bele mélyen a génekbe. Másképp nem tudtam elképzelni ilyesfajta őrült pusztításra való hajlamot. - Ajánlom, hogy moderáld magad, és szállj ki a seggemből, Ricky fiú! - mosolyom annyira bájos, olyan ártatlan volt, hogy ha nem ismerne, egészen biztos, hogy nem feltételezne rólam semmi rosszat. Pedig kettőnk közül pont én voltam az, aki hajlamosabb volt megtenni azt, amihez másnak nincs gusztusa. - Te vezess! - félig kérés volt, félig talán parancsnak hangzott. Lehet, hogy ő áll felettem a ranglétrán, de ez a saját döntésem volt, hogy megmaradtam a jelenlegi státuszomban, és szerintem mind a ketten tudtuk, hogy bármikor szét tudnám kapni, mert idősebb is vagyok, és erősebb is. A képzettsége talán már elég fejlett volt, úgyhogy ezt nem szóltam volna le semmiképpen sem, meg amúgy sem szokásom alábecsülni senkit, egészen egyszerűen csak tisztában voltam a saját képességeimmel, meg persze az övéivel is. Mivel én is pontos voltam, akárcsak ő - nem úgy, mint a nők legnagyobb része -, ezért nekem sem okozott problémát, hogy máris beüljek az anyósülésre, és meginduljunk. Nálam hiába is alkalmazta a farkasa pillantását, nem hozott ki a sodromból, és rám sem ijesztett különösebben. Ha nem akartam volna én is túl lenni ezen, akkor akár szórakozásból is húzhattam volna az időd, de hozzá hasonlóan nekem is mehetnékem volt már. - Mielőtt még kritizálni kezdenél, ez csak az álca része! - mutattam végig magamon, hiszen hozzá képest én eléggé kicsíptem magam. - Tessék, gyújts inkább rá, fújd ki magad, addig mondom, hogyan gondoltam! - a szájába dugtam egy szál cigarettát a sajátjaim közül, aztán az én ajkaim közé is csúszott egy nikotinrúd, és csak azt követően nyitottam szólásra a számat, hogy felizzottak a parányi végek, az első füstgomolyag pedig kiszivárgott a résnyire húzott ablakon. - Tehát a pasassal már beszéltem, azt hiszi, hogy üzletelni akarok vele, ezért úgy is kell tűnnie, mintha azért készülnék oda. Tudod a címet, ugye? - pillantottam rá oldalra türelmesen. - Te természetesen a testőröm szerepét fogod betölteni, inkább csak erősítésnek leszel ott, nem muszáj akcióba lendülnöd. Csak ha baj lenne... - mivel nem tudtam pontosan, hogy hányan fognak minket várni, így mindig jobb bebiztosítani magunkat. - Eltakarítjuk ezt a szemetet a városból! - motyogtam az orrom alatt kissé indulatosan, miközben újabb mélyet szívtam a cigarettámból.
Dacol. Visszabeszél. Bájosan hajthatatlan a kis csaj. Idősebb nálam? Sose számított. Főleg, hogy rangban jóval alattam áll. Igazság szerint pontosan ezekre a reakciókra számítottam. Behuppanok a vezetőülésre, elszoktam én a vezetéstől, hiszen sose vezetek kocsit. Én csak az anyósülésen várakozok. Van ki vezessen amikor az Alfát szállítjuk. Ezt dobta a gép. Bár igaza van ezzel, ha már egyszer csak ketten vagyunk és ő az ügyfél...akkor én fuvarozok. Tiszta sor. - Egy szót se...- villantottam egy kósza vigyort a ruháját illetően, egy kissé rápillantottam megint. - Üzlet lesz ebből vagy pár perces kaland? - a ruha teszi az embert, no meg a farkast is...ez a ruha meg...ő aztán előbb kapna szét bárkit, minthogy ágyba bújna az illetővel. Ugyanígy jómagam is. De képtelen vagyok tartani a mocskos számat, valamihez mindig van hozzáfűzni valóm. De inkább az "ajándék" szállal foglalkoztam, a hölgyemény meggyújtotta, szóval egy kis ideig ez kötött le. A függőség... - Hát, fogjuk rá... – rántom meg a vállamat egy szolidabb mosoly kíséretében. - Igen, tudom. - túrtam a hajamba, majd egy újabb slukk követte a másikat. Annak örülök, hogy nem csak én vagyok nagy dohányos. Egy testőr ... testőr szerepet tölt be egy "játékban". - Mit nem mondasz? - húztam el a számat gúnyos éllel, de az akció az akció, akármennyire is tűnhet egyoldalú dolognak. Mert itt csak mi jöhetünk ki belőle győztesként. Abban nem lesz hiba... A gondolat ádáz, sötét mosolyt fest ajkaim szegleteibe, miközben íriszeim mélyére borostyán szikrákat gyújt. Na igen, mint a legtöbb ember, én is így működök, ha van értelme valaminek, akkor teszem, ha nincs, akkor…miért is csinálnám? Nem a lustaság ennek az oka, bár lusta kurvára vagyok, de sokkal inkább ez csak…logika. De persze tudom azt, hogy nem én vagyok az, aki a világ legkedvesebb embere címét elnyeri és… néha elég nagy bunkó tudok lenni, de azért azt meg kell jegyezem, hogy véletlen csak úgy soha nem vagyok az, ha én bunkó vagyok annak oka is van. Nem vagyok senki siratófala, szóval senki kénye bajos problémája nem hat meg. A szavaira csak némán bólintok párat. A mocskot egyikünk sem komálja. Mi egy olyan világban tengetjük a napjainkat, ahol nuku érzés...és elég jól benne vagyunk a dolgokban. - Tudod is ki az illető...? Név? Kinézet? Valami? - bár azt nem teszem hozzá, hogy esetleg táblát tart maga elé, hogy ő az emberünk. Kidobom az elszívott csikket az a lehúzott ablakon. - Hát tekintsenek kérem előre, ott egy baromi nagy marha, aki rajzolta a jogsiját… - tessék egy gúnyos élű humor, most ehhez nyúlok ahelyett, hogy vicsorognék, hogy ez a barom mit szerencsétlenkedik már itt előttem, feltart minket. Minek áll forgalomba az olyan, aki nem tudja tartani az iramot... Összeszorítom a fogaim és kikerülöm, kapja be… - Bővebb sztori? Csak hogy teljes képet kapjak? - mert csak egy két mondatot kaptam a fentiektől, jó lenne egy teljes képet kapni, nehogy beüssön a krakh!
- Ha-ha, nagyon vicces! - néztem rá megvetően, szemeim ellenségesen szűkültek össze. - Te és a kifinomult ízlés, két különböző dolog vagytok! - jelentettem ki végül hanyagul, és csak ezt követően kezdtem el kutakodni a táskámban a két szál cigaretta után. - Ez egy visszafogott, elegáns öltözet, és mivel el kell hinnie, hogy üzletelni akarok tényleg, ezért meg is kell adni a látszatát annak, hogy komolyan veszem őt! - magyaráztam a hímnek, miközben ő megindult az autóval. - Mindegy, akkor haladj csak a rakpart irányába, utána majd mondom, hogy merre. Tegnap már felmértem a terepet éjszaka. Nem éppen a legjobb környezet ehhez az egészhez, és vannak holtterek is, ahová nem látsz el, ha szembe kerülsz ezzel az idiótával, de egyébként kivitelezhető a dolog két fős kis csoportunk számára is! - vázoltam fel gyorsan, hogy merre is lesz akkor az az arra. Nem olyan bonyolult egyébként, majd csak a rakparton kell egy kicsit kanyarogni, de ott már úgyis fogom tudni mondani neki, ha le kell fordulnia valamelyik épületnél. - Na! Ne szemtelenkedj, inkább az útra figyelj! - böktem fejemmel az előttünk lassító autó irányába, miután oldalra sandítottam rá beszéd közben. - Igen, láttam tegnap, a nevét pedig már korábban is hallottam. Nem most először merült fel a környezetemben... - azt azért nem kötöttem az orrára, hogy mégis milyen körülmények között sikerült szert tennem ilyesfajta információkra, a lényeg úgysem az volt. Akinek vannak érdekeltségei ezekben a bizonyos körökben, annak nem volt ismeretlen ennek a pasasnak a neve. Nem is lett volna semmi gond, ha nem dönt úgy, hogy áttelepül ide Fairbanksbe, és itt folytatja a kis játékait, lassacskán feltűnést keltve még az emberek között is. Nem hagyhattuk, hogy felfedje mindnyájunk titkát, és lebukjunk mind együtt. A falka, maga a faj is. Nem, erről szó sem lehetett! - Julien Grantnek hívják, teljesen semmitmondó név. Gondolom, hogy álnév, de jelenleg ezen él, úgyhogy nekünk ez a fontos. Magas, nagyjából 185 centi, nincs túl sok haja, és iszonyatosan tenyérbe mászó, sunyi képe van! Tudod, tipikusan a csendes őrült!- vázoltam fel gyorsan, hogy mit, vagy éppen kit keressen. Szerintem úgyis egyértelmű lesz az energiáiból, de ezek után a kis alapok után is könnyedén meg lehetne találni őt, szerintem tényleg elég felismerhető volt, a maga társadalomban elvegyülő módján. Mert ő tipikusan ennek a példája volt, és az ilyenektől valahogy mindig kirázott a hideg. Akár a szomszédod is lehetne, aztán kiderül, hogy egy sorozatgyilkos. Nem mintha rám valós veszélyt jelentenének az ilyenek, de legalább én mindig maradandó nyomot hagyok mindenkiben. Vagy a viselkedésemmel, vagy éppen a megjelenésemmel. - Nyugalom! Csak semmi feltűnés, nem hiányzik most nekünk! Várd ki, aztán menjünk tovább, ez meg úgyis el fog menni előlünk! - próbáltam megnyugtatni, még meg is szorítottam egy kicsit azt a karját, amelyik kezével a kormányt fogta. Mertem remélni, hogy az indulattól semmiféle ostobaságot nem fog műlveni, mert a végén még ránk hívjuk a rendőröket, és annak semmiképpen sem lenne túl jó vége. Ráadásul a felső vezetés a falkában nem valószínű, hogy el lenne ragadtatva az akció kivitelezésétől. Nem, én ennél jóval profibb vagyok, de hát nem véletlenül fordult már meg a fejemben többször is, hogy akár más pozíciót is kiválóan be tudnék tölteni a falkán belül. - Oké, foglalkozzunk inkább ezzel! - szusszantam, miután kikerültük a szerencsétlenkedőt. A végén még itt az előtt okoz balesetet, és amortizál le engem, mielőtt elvégeznénk a feladatot. Annak nem örültem volna, mert nem jellemző rám az efféle hanyagság. Semmilyen körülmények között. - Nem akartam egyébként túlbonyolítani a dolgot, a lényeg annyi, hogy én egy kissé szórakozott, de tehetős üzletasszony vagyok, és szeretnék befektetni az ő kis játékába, mert teljesen lenyűgözött a kivitelezés, és az ötlet. Te majd a biztonság kedvéért leszel velem a sztorink szerint, a testőröm vagy és mindenhová elkísérsz mindig, így most sem szerettem volna megválni tőled, de a szándékaink tiszták. Hoztam egy táskányi pénzt is, hogy nyomatékosítsam az igazamat. Szerintem ennyit elég fixálnunk, nem akarom majd sokáig húzni. Tiszta munka, gyorsan. A gond azzal lesz, ha többen is vannak, mivel általában egyedül dolgozik, de sohasem lehet tudni. Jobb felkészülnünk minden eshetőségre! - jelentettem ki, aztán én is eldobtam az ablak résén át a csikket. - Itt fordulj balra! - szóltam közben bele, mutatva némi irányt.
Én semmilyen ügy miatt nem lennék képes kiöltözni, zakó, nyakkendő...nem az én stílusom. Nem tehetek róla, ilyen vagyok. Ezek mind emberi megszokások, hülyeség hülyeség határán. Ha nagyon muszáj felöltözöm, de csak ha tényleg nagyon muszáj...akkor az is nagyon nagy úr. A modoromon lenne mit csiszolni, de ez vagyok én. Testőr vagyok, messze állnak tőlem az olyan dolgok, mint ez a látszatkeltés...adjuk el magunkat ahogy mondani szokták. Hát nosza rajta. Még hogy én kiállhatatlan… jó vicc, nagyon is kiállható vagyok mikor éppen nem akarok senkit sem megölni, szétverni, bár ilyen igen ritkán van. De… mit is tehetnénk, farkasok vagyunk, ez már csak így megy. - Remek. - jelentettem ki halkan a kis útbaigazítását, ami eléggé Harperes volt, de hát valahogy megszoktam a tényeket. A rövid velős felvázlatolást. Csak a dolgomra kel figyelnem és minden a legnagyobb rendben. Ugyan nem az Alfa seggét védem, hanem egy nőstényét, de ha azt vesszük ugyanaz. Ki honnan nézi ugyebár. Idő. Egy egyszerű fogalom a nagy szavak szennyesében. A neve egyáltalán nem cseng ismerősen, de rossz pénz nem vész el... - Minden ilyen pofának tenyérbemászó képe van. - horkanok fel. Jól meg kellett gondolnom, hogy mikor is nézek rá, elvégre a szem a lélek tükre, s a dühöm minden foka benne volt. Főleg a szerencsétlenkedő baromra előttünk. Arra, hogy megragadta a karomat nem reagáltam, de próbáltam - ami nagy szó - visszanyelni minden kikívánkozó éppen ide nem illő szitkokat. Talán spanyolul kellene, azt senki sem érti. Legalábbis egy két falkatagon kívül, de itt most a nőstény se értené. - Jól van. - morogtam, lassítottam és minden tuti. Van határ, még ha elég vékony is, a düh és a logikus lépés között. Az ok igazából soha nem lényeges. Senki sem azt keresi, hogy miért van értelme egy háborút kezdeni, hanem azt, hogy mikor kezdhet. Az ok innen nézve nem fontos. Egy szikra kell csak, hogy lángba boruljon minden, aztán az, hogy miért is folyik a háború, már háttérbe szorul. Embereknél legalábbis. Nálunk ez megint máshogy folyik. Bár vannak, akadnak kivételes esetek is. Volt már részem háborúban, mint ember csak hallottam róla, akkor elkerültek, mint farkas elég sokat megéltem már. Falka háborúk. Jól tudom, hogy mivel jár, jól tudom, hogy miként zajlik. Mondhatni, ebben nőttem fel. Harcoltam már pár ilyenben, öltem már épp elég ordast, hogy ne zaklassam fel magam mindenféle erkölcsi kérdéssel. Felesleges. A farkas öl, vagy meghal. Én kontroll alatt tarthattam azt, aki vagy ami bennem élt. Egyek vagyunk és ők maguk is egyek a bolhással. Nem hiszek a pokolban, sem másmilyen helyben, ez az egyetlen valóság, amiben élek, így hát ez is létezik. Halandók és ordasok egy helyen. Mily remek dolog. - Ez a nap egyre szebb és jobb. - füttyentettem egy halkat a halottak alapján. Izgalmas a dolog, Nem volt rá szükség, hogy kedvességekkel bókoljak feleslegesen, az nem az én műfajom volt eleve, megjátszani pedig nem akartam magam. Húzós helyzetekben otthon voltam mindig. Sőt...imádom az olyan helyzeteket. Balra kanyar. Harper soha nem volt üres fejű liba, de nem is tartozott az okostojások közé, különc volt, mint a rút kiskacsa a társai között. Együtt még nem akcióztunk, de most végre erre is sor került. Nem ejtették őt sem a fejére. Tekintetem ide oda vándorolt, farkasom is élénkebb lett, erősebben dörgölte testét rácsainak, amire csak egy mosollyal reagáltam. - Időben vagyunk? - pillantottam a csajra, majd vissza magam elé az útra, majd a visszapillantóba is, a szagok eléggé kevertek. Minden van, mi szem szájnak ingere...- Intézzük el időn belül. Ketten egységben. - mosolyodom el, vagy vicsor el, nem tudom, de rápillantok a nőstényre. - A többi már nem is számít. - a kabátzsebemből kotrom elő a dobozom, amiben kipattintom a két szálat, majd felé nyújtom. Ha kell neki, vigye, a másikat pedig jómagam veszem el és gyújtok rá. Ez kell. Most. Haza fele meg majd megállunk egy trafiknál. No nem mintha nem bírnám ki hazáig. Egész egyszerűen újra tankolok ebből. Még van két- három dobozzal, az holnapra kell. De a figyelmem most újra a környék rezdüléseit figyeli, lassítok. Hiszen hamarosan célt érünk.
- De ennek sokkal rosszabb, mint amilyennel eddig bármikor dolgom volt! Pedig hidd el, találkoztam már jó néhány őrült fazonnal, de ez túltesz mindegyiken. Előbb nézném rókának, mint farkasnak... - dünnyögtem az orrom alatt. Igazából nem szoktam kijönni a sodromból egykönnyen, most sem voltam sem ideges, sem feszült, inkább csak várakozással teli. Ez a férfi sem akasztott ki semennyire, de annyira irritált, amikor tegnap láttam, hogy egyszerűen élvezettel néztem a feladat elébe. Nem feltétlenül élvezem, ha kiolthatok egy életet, de ezúttal valószínűleg nagyon fog tetszeni, ahogy az élet utolsó szikrája is kihuny a szemében. Azért, amikor lehetett, akkor megoldottam más módon, de maradjunk annyiban, hogy azokban az esetekben általában nem engem hívnak, a végrehajtó már csak a végleges megoldást szokta eszközölni. Miután lenyugodott, én is kicsit jobban éreztem magam. Nem szeretem, ha feszültség van körülöttem, mert attól viszketni kezd a bőröm, a farkasom pedig szintén átveszi ezt a fajta idegességet. Annak sohasem szokott jó vége lenni, így most igyekeztem megelőzni egy nagyobb probléma kirobbanását. Egyébként sem nagyon értettem, hogy a mellettem ülő hím miért volt ennyire türelmetlen és tele dühvel, méreggel. Kissé labilisnak tűnt nekem, talán nem is a legjobb dolog ez a túlzottan nagy hirtelen haragúság, de ha Castor bízik benne, akkor nekem sem volt okom kételkednem. Amúgy sem szokásom megkérdőjelezni az alfám döntéseit. - Ó, még csak most kezdődik! Várd ki a végét! - ajkaimon sejtelmes mosoly jelent meg, ahogy oldalra sandítottam rá. Már előre vártam, hogy túl legyünk ezen az egészen, és minden visszazökkenjen a normál kerékvágásba. Azért hála istennek egy ekkora városban nem akadt olyan sűrűn probléma, hogy egyfolytában szükség legyen a keményebbik oldalamra. Az ilyen jó pár hétre be szokott tartani, abban bíztam, hogy most is így lesz. Addig is foglalkozhattam mással, ám ha szükség volt rám, akkor egyből rendelkezésére álltam mind a falkának, mind Castornak. Az utasításomnak eleget téve balra kanyarodtunk, immár ismerős volt a környezet is. Pár órával ezelőtt tettem meg ugyanezt az utat, így még jól emlékeztem minden egyes négyzetcentiméterre, szagra, az épületek elhelyezkedésére. - Figyelj, itt lassan jönnek a raktárak, ha végigmentünk ezen egyenesen, annál a kék tetejűnél kell jobbra kanyarodni, és onnan a második lesz az. Elég eldugott részen van, de azt hiszem, hogy ez nem véletlen, főleg az ismereteink tükrében! - félig hangosan gondolkoztam, félig tényleg kikívánkoztak a szavak, ráadásul nem akartam még háromszor elmondani, hogy merre kell menni. Elég világosan fogalmaztam meg az útirányt ahhoz, hogy könnyedén odataláljon, ha meg mégsem sikerülne zökkenőmentesen, akkor is fogom tudni korrigálni menet közben. - Igen, teljesen! - bólintottam kurtán, miután ránéztem az órámra. - Senki nem hajt minket, annyi idő alatt végzünk, amennyire szükségünk lesz hozzá. Ha rizikósabb a dolog, akkor több idő kell hozzá. Hidd el, ez a dolgom, tudom, hogyan csináljam! - általában egyedül szoktam dolgozni, noha az sem okozott gondot soha, hogy csapatban lássam el a feladataimat. Ettől függetlenül még nem kellett félteni, jól elboldogultam gardedám nélkül is, most csak egyszerűen hasznos lehet, hogy itt van velem ő is. Tényleg arra az esetre, ha meglepetés vendégeink érkeznének. - De nyilván én is szeretném minél előbb letudni ezt! - fűztem még hozzá, ahogy elhaladtunk végre az első raktárépületek mellett. - Nem, köszi, neked úgyis nagyobb szükséged van rá, ahogy elnézem! - halvány mosolyt kapott csupán, én pedig ellenőriztem még utoljára a sminkemet. Próbaképpen elővettem a legártatlanabb arckifejezésem, amivel szinte bárkit meg lehetett téveszteni. - Tisztázzunk valamit, még mielőtt odaérnénk. Ha megkérhetlek, semmi hirtelen mozdulatot ne tegyél feleslegesen, ne keltsük fel a gyanút még az előtt, hogy szeretném rádöbbenteni, ez élete utolsó napja. Oké? - néztem rá komolyan, várakozóan.
Az egész akciót alig várom. Komolyan. Maximalista volnék? Lássuk be, igen erősen törekszem a munka tökéletességére. Odafigyelek az apróbb részletekre, mert ha nem tenném, egy élesebb szemű jött-ment kritikus sec-perc alatt olyan kritikát tehet közzé, ami igencsak kerékbe törne. Elfogadnám? Előbb töröm ketté az állkapcsát.... Hát most mondjátok meg, kell-e ennél több? Elhatároztam valamit és nem tágítok mellőle. Apró kényszert, vagy vágyat nem érzek arra, hogy megmásítsam a döntésemet. A fejemben elhatározás született és eszem ágában sincs olyan ember mutatni magam, ami nem vagyok. Ha egyszer megmozdul az a bizonyos szál a kobakomban, se Isten se földi nem lesz képes lebeszélni róla. Makacsul ragaszkodom elhatározásomhoz és annak megvalósításához. Ez vagyok én. Útbaigazítását figyelemmel kísérem egy enyhe hümmögéssel. Vettem típusú jelentése volt...úgy tűnik feltérképezte a város ezen szegletét. volt ideje rá. Példás. Ez tetszik...bár 300 éven felül ez már zsigerből jöhet neki....mint nekem az én melóm, neki is a sajátja. Abban a legjobb. Figyelmem nem terelhette el semmi. Talán az idő...de az is mellékes, ahogy azt a nőstény is említette...nem fontos része az akciónak. A cigit visszavettem, zsebre tettem, az egy szál majd jó lesz az akció utánra, ez megint jól esik. Ezzel tökéletesen egyet tudok érteni. Nem hinném, hogy elfajulna a helyzet addig, de ha mégis, megtudom oldani. Az élet legalább ezernyiféle módon szokta az embert próbára tenni, de általában ezekből csak kettőt szoktunk észrevenni, és kiszúrni magunknak. Vagy minden egyszerre történik és zúdul a nyakunkba, mint a hideg víz, vagy nem történik semmi, és a napok a feszült várakozásban telnek, miközben azon gondolkodik az ember, hogy mikor érkezik az első csapás. Soha nem lehet tudni hol és mikor csap le az élet, azt pedig főleg nem, hogy kin csap le. Ez amolyan…meglepetés. Nem lehet kiismerni, nem lehet megérteni azt, hogy mi miért történik, mert mindennek oka van, minden összekapcsolódik valahol, a kérdés csak az, hogy a könyv utolsó fejezetéig kell várnunk addig, vagy akár az első néhányban olvashatunk-e már róla. Az izgalmas végeket ugyanis mindig a könyvek végén lehet meglelni, nem igaz? Azokért pedig megéri előtte átolvasni 200-300 oldalt átlagosan. Társaságom feleltére kérdőn húzom fel egyik szemöldököm, majd fordítom annak irányába enyhén fejemet. Ezzel, mint egy „he?” kimondatlan kérdést mutatva felé. Persze, éppen ezért nem is várok rá feleletet. - Ne aggódj. – rázom meg a fejem mosolyogva. Amúgy is, az én gondom, hogy megtartsam a tekintélyem a falkán belül, ez pedig eddig maradéktalanul sikerült is. Mindig vannak elégedetlenkedők ugyan, de ura vagyok a helyzetnek, és nekik is. Nincsen ebben a helyzetben olyan, hogy jó megoldás. Sok megoldás van, egyik fájdalmasabb, mint a másik, és azt kell kiválasztani, ami a legnagyobb sikerrel kecsegtet. Nem, most nem eshetek neki, nem szabad ostobaságot elkövetnem. A kettőnk harca nem itt, és nem most kerül megrendezésre, odébb van még, bőven lesz rá alkalmunk, hogy fitogtassuk dominanciánkat. - Ebben a pár percben...te vagy a...főnök. - utasítás lenne? Fogjuk rá. Ki hogy nézi...mivel eleve szépen kért, na mintha pont az számítana, de ha valamiben jó vagyok, akkor az a testőr szerep. amibe bele nőttem. - Akció indul. - vigyorodtam el, majd a hajamba túrtam és figyeltem az épületet, majd a kék tetősnél a megadott irányba fordultam le. Még lassabbra vettem a figurát, tekintetem ide oda kanyargott az épületeken, majd fékeztem a másodiknál. - Eldugottnak eldugott...és egy kissé csendes...túlságosan is.
Én egyáltalán nem voltam annyira besózva ettől az egésztől, mint a mellettem ülő hím. Én ezt rutin munkaként fogtam fel, és ennél többet nem is jelentett számomra. Pontosan láttam magam előtt a célt, tudtam, hogy mi a dolgom, és azt hogyan fogom megtenni, nekem pedig ennyi bőven elég volt. Ez a dolgom, már hosszú-hosszú évtizedek óta, ebből kifolyólag nekem nem okozott túlzottan nagy izgalmat, kissé talán bele is fásultam, pedig tudom, hogy az ilyesmi hiba. Emlékeztem is még Tupilek szavaira, amelyeket hozzám intézett, míg a Vörös Hold éjszakáján halott voltam. Nem, erre most nem akartam gondolni, azon nyomban el is tereltem gyorsan, ahogyan jött. Ez most csak elterelné a figyelmemet, márpedig az igazán nem hiányzott. Amúgy sem szerettem, ha eszembe jutott, de amikor feladatom van, akkor különösen rosszul jött volna, ha ezen kezdek agyalni, meg feszültté válok tőle. Nem-nem, megőriztem a higgadtságomat, a messze földön híres nyugalmamat. Még a rázósabb helyzetekben is jól szokott jönni, ez a mostani pedig rutinmunkának tűnt, bármennyire nem akartam alábecsülni az ellenfelet, akkor is. - Nem szokásom aggódni, csak szerettem volna tisztázni, mielőtt odaérünk! - pillantottam én is oldalra. - Időnként túlzottan labilis vagy, és nagyobb teret engedsz az indulataidnak, mint kellene - fűztem még hozzá, mert ez így igaz. Akármennyire is próbálna meghazudtolni, a lelke mélyén tudnia kellett, hogy így van. Már csak azóta is sikerült megfigyelnem, hogy itt ülünk a kocsiban, egy légtérben, de nem most először tűnt ez fel nekem. Valójában már sokkal régebben észrevettem az intő jeleket, de ki vagyok én, hogy ezt szóvá tegyem akárkinek is? Majd ha elszar egyszer valamit azért, mert túlzottan forró fejű volt, az illetékesek úgyis elbeszélgetnek vele. Azt pedig már csak magamban tettem hozzá, hogy ez a labilis lelkiállapot inkább hajaz most egy kölyökre, semmint felelősségteljes testőrre. De bölcsen csendben maradtam, nem lett volna jó, ha éppen most ugrunk egymásnak, meg különben sem vagyok az a balhés alkat. Csak akkor csapok oda, ha tiszteletlenül viselkednek velem, vagy komolyan felbosszantanak. Általában inkább az előbbi szokott bekövetkezni. Közben a megfelelő helyen ráfordultunk a mellékútra, amin már meg fogjuk találni az általunk keresett raktárt. Amikor elhangzott a bűvös mondat, csak felvont szemöldökkel fordultam oldalra, és néztem rá Roryra. Ajkaimon gúnyos mosoly tűnt fel, az arcomon pedig egyértelműen "Ez eddig sem volt kérdéses!" kifejezés tanyázott. Ez eleve az én bulim volt, ő csak jött velem, de a testőröknek nem az eltakarítás a fő dolguk, hanem a falka védelme, míg az enyém pontosan a mocsok oda juttatása, ahová való. Így aztán egyáltalán nem bosszantott fel az, amit a hangjából kihallottam. Elég valószínűnek tartottam, hogy nem rajongott azért, hogy ki kellett mondania, de ez már nem az én gondom, igaz? - Igen, de ezek a helyek mindig azok. Ha meg túl nagy lenne a mozgás, meg a hangzavar, akkor meg az lenne gyanús, nem? - kérdeztem komolyan, de ez alkalommal már nem fordítottam felé a fejemet, tekintetem az előttünk elterülő, látszólag üres épületet pásztázta. - Viszont biztos, hogy itt van! - jelentettem ki pár pillanattal később, mert megéreztem a számomra már ismerős energiát. - Gyere, induljunk! Már úgyis tudja, hogy itt vagyunk... - azzal már nyitottam is az ajtót, tűsarkaim pedig tompán koppantak a betonon, miután kiszálltam. Szinte abban a pillanatban jött is felénk egy fickó, de egyelőre még nem az, akinek kellett volna. Remek, máris tudjuk, hogy ketten vannak, és valószínűleg még többen is lesznek. Engem egyáltalán nem zavart. - Julien? - kérdeztem mosolyogva, megindulva a hím felé. Természetesen tudtam, hogy nem ő az, ő viszont nem tudott arról, hogy én már láttam, hogy néz ki, hiszen kémkedtem egy kicsit utána. Kénytelen voltam hát eljátszani, hogy az emberéről hiszem azt, hogy vele találkozunk. - Nagyon örülök! - maradtam a nyájas stílusnál, már nyújtottam is felé üdvözlően a kezemet. A szorítás határozott volt, sokat sejtető, ami arra hivatott, hogy figyelmeztessen. Nem túlzottan érdekelt, úgy tettem, mintha fel sem tűnt volna, a mosolyom is a régi maradt. - Jöjjön csak be! Ő kint marad! - bökött fejével a testőr felé, mire tekintetem egy pillanatra megvillant. - Ő velem van, és nélküle nem vagyok hajlandó egyetlen lépést sem tenni! - ezzel egy időben le is cövekeltem, és addig tényleg nem mentem tovább, míg rá nem bólintott végül. - Nem is értem, micsoda bánásmód ez! - tettettem felháborodást, de azért beléptem a raktárba, minden ellenérzésemet sutba vágva. - Nocsak, ön igazán szemrevaló! - jött a hang a félhomályból, mire hunyorogva arrafelé néztem. Nem volt nehéz kitalálnom, hogy a fő célpontunktól származtak a szavak. Ahogy kicsit közelebb jött, kétség sem férhetett hozzá, hogy tényleg olyan sunyi, mint amilyennek mondtam. Undoromban kis híján köptem egyet, ám végül maradtam a szerepemnél, játszva a butácska nőt, aki azt hiszi magáról, hogy milyen remek üzletasszony. - Maga meg kicsoda? - érdeklődtem kíváncsian, mintha egyébként nem tűnt volna fel, hogy a férfi, aki elénk jött, egyáltalán nem viselkedett másként, mint egy testőr, ergo nem lehetett ő az általunk keresett férfi. Nekem azonban sokkal könnyebb volt így.
Szerinte indulatos vagyok. Szerintem meg Dante féle nevelést kaptam és egy kicsit Garciás. A vér szerinti faterom is temperamentumos volt és elég indulatos. Ez a kettő kombója pedig voilá. Eddig mindig segített győzni. Sőt ettől érzem magam jól. Hogy olykor elszakad a gépszíj. És így tartanak tőlem. Nincsenek érzelmek, csak a puszta, sivár valóság. - Ezt ne firtassuk. - döntöttem oldalra a fejem, miközben rápillantottam, hangom színtelen, semleges maradt. Egy emberi testbe zárt vadállat(ok) vagyo(un)k - és élvezem. Habár nem hiszem, hogy bizonyítanom kellene. Már rég megtörtént. Csendes a hely, zavaró és egyben jobb is mintha mindenki itt lenne, aki épp nem számítana a jelen helyzetben. A járgányt elhagyva társaságunk is akadt, tekintetem a ficsúron tartva haladtam át a nőstény oldalához, illetve pár lépéssel lemaradva tőle. De mögötte haladtam, pajzsom csak annyira húztam le, hogy Harper felém szállított gondolatait megkaphassam, oda vissza, meg az itt lébecoló egyéneket kiszúrhassam. Szagok, neszezések és a hirtelen mozdulataik. A kézfogást szemmel tartottam, közben az ingerekre is ügyeltem. Az egybegyűlt társaságról jó pár jött- ment gondolat furakszik elmémbe. Hirtelen dejavu érzés kerít hatalmába, bár kétlem, hogy egy múltbéli (halott) illető ezúttal hirtelen felbukkanna az ajtóban. Talán a higgadtságom ilyenkor az igazi fegyverem. És ez tesz igazi testőrré. Kint maradni? Fenéket. Még jó hogy egy szavamba sem kerül az "üzletasszony" kiáll a jogaiért. Add meg nekik a kegyelem döfést. Végül a tovább menetel is meg lett, felháborodására egy apró halk sóhaj szökött ki ajkaimon. Az érzelemmentes maszk még mindig ott virított a képemen. Az egyik kezem a zsebemben, azzal babráltam az öngyújtót, a másik pedig magam mellet lógatva. A sürgető késztetést leküzdve nem hagytam figyelmen kívül az ipse lomha mozdulatait, miként ráérősen mellém sétál. És míg tűröm(nem sokáig), hogy a képembe vigyorogva a nőt szuggerálja, a lepcses pofáját arra használja, amire kellene. A raktárban kissé sötétség honolt, sok szag keveredett, majd egy amolyan leköpni ildomos hang is előkerült a háttérből. Gonosz és büszke kis félmosoly terült szét ajkaimon, amit hamar le is rángattam magamról. Ez nem semmi. Szóval, ilyen is tudsz lenni? Lassan léptem mellé, hátra felé is figyeltem. ~ Eddig stimmt minden. Elég nagy lúzer lehet, ha ennyi haszontalannal vette körbe magát. ~ bár ez csak az én véleményem. Ha igazán lenne Valaki, az az igazi Hatalmas Valaki, akkor egy emberrel vár be minket, nem egy sereggel. Az az egy ember, meg felérne 6-7 Végrehajtóval, ha nem többel. Nem vagyunk egyformák úgy néz ki.
Előveszem a telefonom és a hétvégére való tekintettel, elkezdek smst írni az idősebbik fiamnak. Egyfelől nagyon régen nem láttam már, másfelől pedig azt hiszem itt lenne az ideje, hogy megismerjék egymást a kisebbik fiammal.
A telefont visszasüllyesztem a zsebembe és amíg válaszra várok, elmerülök a bánya papírügyeiben. Tavaszra van egy kisebb ötletem, ami hozhat némi pluszpénzt a vállalkozásba, ez azonban még nagyon távlati terv, meglátjuk, hogy mi lesz belőle. Egy bögre kávé mellett gépelek a laptopomon, amikor megzizzen a mobilom a válasszal. Annyit még visszaírok, hogy mikor is és pontosan hol – ha Arthur nem tért volna ki erre a válaszában – aztán lecsukom a lapi tetejét és átballagok Bash szobájához. Bekopogok az ajtaján, be azonban nem nyitok. Kamasz srác, és isten ments, hogy besétáljak bármi közepébe, amit épp csinál. - Elvinnélek ebédelni és szeretnélek bemutatni a bátyádnak is. Van kedved hozzá? – mondjuk, ha nemet mond, én akkor is szeretnék Arthurral összefutni, de természetesen annak örülnék a legjobban, ha ebben Bash is részt venne és neki is volna hozzá kedve. A program azonban nem kötelező, így eszemben sincs erőltetni. Ha a válasz igen, akkor még megsürgetem kicsit, hogy kapja össze magát, addig én is így teszek és nagyjából negyed óra múlva részemről már indulhatunk is. A rakparthoz érve az egyik kis kávézó és kajálda felé veszem az irányt, miután a kocsit a parkolóban hagytam. Nem tudom, hogy Arthur itt van-e már vagy sem, mindenesetre, ha nincs, akkor bemegyek – remélhetőleg Bash társaságában – és egy szimpatikus asztalt célzok meg, ahová leülhetünk. - Mit kérsz? – pillantok Bashre, amíg leveszem a kabátomat magamról. - Izgulsz? – mármint nem a kaja vagy a rendelés miatt, hanem érthetően a bátyával való találkozásra értem a kérdést. - Van valami, amit még azt hiszem nem mondtam el neked a fivéreddel kapcsolatban. Ő már nem a kölyköm. – lehalkítom annyira a hangom, amennyire csak kell, hogy ezt a fiamon kívül más ne hallja meg. - Az volt korábban. – teszem még hozzá, mielőtt a pincérlány odalibbenne hozzánk.
Bastien Haskell
Naturalak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 26
◯ HSZ : 97
◯ IC REAG : 89
◯ Lakhely : White Mountains - Fairbanks; AK
◯ Feltűnést kelthet : Farkasom szeme majdnem teljesen fehér | Ezüst gyűrű, karkötő (egyelőre időszakosan)
- Ezt nem hiszem el... Dögölj már meg, basszus! - gyilkolom az egeret, mintha csak épp bele akarnám építeni az íróasztalba. - És elszalad! Komolyan, besírok... - vetődöm a háttámlának, a fejemet két tenyerem közé fogva. Morgok, horkanok, robbanok, aztán a székemet még inkább magam alá rántva hajolok bele a laptop képernyőjébe. - Úgyis elkaplak te rohadék... - dünnyögöm még, mint valami dallam, míg végül egy jól kivitelezett egérklikkel kinyiffantom az ellenfelem. Call of Duty. Az egyik kedvenc, habár már vannak ennél jobbak. De képtelen vagyok megunni. Elégedetten dőlök hátra, hangosan fújtatva, mikor megérzem apa energiáit az ajtó előtt. Két másodperc és... igen, kopog. - Megyek. - kiáltok, bár én se tudom miért. Megszokás. Az ajtót szélesre tárva nyitom fel, érdeklődő pillantással üdvözölve apa fizimiskáját. - Mooost?! - szalad ki a hülyeség a számon. Persze, hogy most, mekkora hülye vagyok már?! - Ja, hát persze! Szuper. Menjünk! Öt perc és kész vagyok. - kisebb izgatottsággal fogadom a tényt, a hírt, hogy végre megismerhetem a testvéremet. Így nem is meglepő, hogy sietősen túrom fel a szekrényemet, aggatok magamra valami emberit, és már vágódom is ki az előszobába. Igaz, nem öt perc alatt, így a siettetésemre még inkább rákapcsoltam...
Minél közelebb értünk, annál inkább úrrá lett rajtam az öröm karolta feszültség. Az ujjaim eljegesedtek, a tekintetem ide-oda cikázott. Kerestem, mintha tudnám kit kéne... bár még nem is ismertem a bátyámat. Így maradt az utánfutó szerepe, ahogy befaroltam apa mögött a kávézó féle kajáldába. Vele szemben foglaltam helyet, kérdését elszélesedő mosollyal fogadva. - Egyelőre elég lesz egy narancslé. - enni amúgy se tudnék, habár kár volna tagadni, hogy mióta farkasbőrben tetszelgem, sokkal jobb és sokkal erősebb az étvágyam. - Mint az állat! - kacagok fel, izomból vágva rá a választ. De most mit tagadjam? Kilenc éves korom óta senkim se volt, csak a kóteresek. Most pedig nem csak egy apát, de egy tesót is kapok! Mennyire jó már?! Izgatottan forgolódok, még mindig keresem az érkező alakot, amikor apa szavai akaratlanul is felé vonják a figyelmemet. - Hm? - ráncolom a homlokom, de hamar elsimulnak a redők. - Hogy-hogy? - talán ez a legértelmesebb kérdés, amit a témába tudok vetni, elvégre... én azt hittem, hogy őt is beharapta. Vagy... nem értem. - Azt hiszem, ezt most nem vágom. - kínosan nevetem el magam, de én is próbálok olyannyira halkan beszélni, amennyire azt apa teszi.
Kósza mosoly futott át a képemen, ahogyan apa sms-ét megkaptam, nem kellett sokáig töprengenem a válaszon.
Hányra menjek?
Nem voltam a felesleges körmondatok híve, úgyhogy a lényegre szorítkoztam, ebben minden benne volt, hogy ráérek ma, hogy tökéletes lesz a rakpart és az is, hogy állok elébe a találkozónak. Az azért kissé túlzás lenne, hogy szívesen találkozom a fiúval, mert habár kíváncsi vagyok rá, nagyban motivál az is, hogy apa szeretné, ha megpróbálnám megismerni a fiút és azt hiszem a történtek után ez a legkevesebb. És mindez mellé csapódik természetesen a saját kíváncsiságom. Minden más negatív érzést igyekeztem a háttérbe szorítani és nem arra koncentrálni, hogy az öcsém velem ellentétben a farkasát tekintve is apa fia. Tiszta ciki, hogy ilyen idősen képes vagyok ilyen kis szarságokon leragadni. Úgyhogy mély levegő és amíg vártam apa válaszára, összeszedtem magamat. A kapott időpont környékén érek én is a rakpartra, talán pár perccel sikerült csak elszámolnom magam, de nem érkezek túl sokkal a páros után. Leállítom a kocsit a parkolóban, hogy aztán energiáimmal utánuk kutassak. Nem kell sokáig "tapogatóznom" utánuk, hamar sikerül kiszúrni apámat és a kisebb, gyengébb, mégis rettentően hasonló energiagolyót, aki minden bizonnyal az öcsém. Furcsa érzés kerít hatalmába, nem minden nap tudja meg az ember, hogy van még egy testvére, aki időközben apám Kölykévé is vált, de ismét csak nem fogok ezen leállni hisztizni, elég cikis dolog lenne, amúgy is én vagyok az idősebb. Úgyhogy zsebre vágva a kulcsokat és felhúzva a pajzsomat indultam meg a kávézó-étterem felé, minden bizonnyal az a kis kitekintés apának is bőven elég volt, hogy kiszúrjon, nem akarom tovább mutogatni magam. Belépve a bejárati ajtón hamar kiszúrtam őket, Bastien arcát viszont csak akkor vettem észre, amikor közelebb lépdeltem. Hát mit ne mondja, a meglepetés úgy vágott pofán, hogy azt hittem menten felborulok. - Sziasztok - köszönök inkább, ahogyan melléjük érek, ám a csodálkozás amellett, hogy letaglóz, széles vigyort is fakaszt. - Ez most komoly? - fordulok Bastien felé vigyorogva, mert ez több, mint komikus és aligha hittem volna, hogy ilyenben lesz részem egyből a találkozó elején. - Bemutatkozni már nem hiszem, hogy kellene, de azért.. - a kezem nyújtom felé, mintegy köszöntésképpen ezzel üdvözölve az öcsémet. Az autó rongáló öcsémet, aki szépen átvert, gondolom a beharapás jött közbe. Én pedig amilyen számító dög vagyok, máris megvan a tökéletes ötletem. - Apa - fordulok az említett felé, úgyszint kezemet nyújtva, ám ha felállt, akkor egy öleléssel is megtoldom a dolgot, szabad kezemmel lapogatva meg a hátát. - Nem gondoltam volna, hogy pont ilyen helyzetben fogunk ismét egymásba futni - fordulok a fiú, az öcsém felé, amint ledobtam magam, továbbra is széles mosollyal a képemen. A ragadozó mosolytól azért még messze áll az a görbület, de nem is a találkozás okota öröm varázsolta a képemre. - Valamikor október vége felé már összefutottunk Bastiennel, igazán csodásan indítva a kapcsolatunkat. Igaz, Bastien? - fordulok a fiú felé továbbra is azzal a sokat mondó vigyorral a képemen és mivel igyekeztem úgy leülni, hogy mellé/közelébe kerüljek, még a vállát is meglapogatom kicsit. Az öcsém nyilván teljes mértékben érteni fogja, hiszen testvéri kötelék ide, vagy oda, egyelőre még nem tekintem az öcsémnek és minden bizonnyal a telefonbeszélgetésünket sem felejtette el. Legalábbis bízom benne. A magyarázatot viszont meghagyom neki, mert apa már valószínűleg nincsen ennyire tisztában a dolgokkal. Egek, álmomban sem gondoltam volna, hogy ez ennyire szórakoztató lesz!
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
Pötyögök vissza Arthurnak és már csak a szobájában önmagában beszélő kisebbik fiammal kell egyeztessem a mai találkozót. Azt hiszem a következő Danával vagy Payneel való edzésre elviszem őt is, ne csak azokon a valamiken élje ki a felesleges energiáit. - Aha, most. – bólintok egyet és hosszú idő után most először mosoly mászik a képemre a jókedvtől és az izgatottságtól. Hosszú idő után kezd megint egyenesbe jönni az életem, ami határozottan jó. Akkor is, ha közben annyi minden van még, ami fáj és nehéz. Egy idő után megtanulunk együtt élni a sebeinkkel…
Az étterembe érvén leteszem magam az egyik székre és bólintok Bash narancslé rendelésére. A kacagását hallva én is mosolygok, majd mielőtt még a másik fiam is felbukkanna, kibököm, ami elég szembeötlő lesz amúgy is hamarosan. - Szerintem jól ki fogtok jönni egymással. – én is izgatott vagyok és bízom abban, hogy tényleg így lesz majd. Elvégre egy család vagyunk, akármennyire is furcsa és idegen még a dolog. Majdcsak megszokjuk mind. - Én haraptam be, de később valaki más átharapta. – kezdem ezzel, majd ahogy a pincérlány mellénk szökken, el is hallgatok. - Egy narancslét és egy sört kérünk. – a szőke lányka bájosan mosolyog miután feljegyezte a rendelést és már megy is tovább, én pedig megint Bash felé fordulok és ugyanolyan halkan folytatom, ahogy eddig beszéltem, már a farkastémát illetően. - Na szóval… ha egy farkas idősebb, mint egy másik és annak a teremtője együtt véve, akkor el tudja venni a fiatalabb farkasát azzal, hogy a saját kölykét adja neki. Van amikor ez kell és szükséges, például ha a teremtő gyenge vagy ha elhagyja a kölykét idő előtt, van, hogy valaki nem tud sosem összeszokni a bestiával és olyan is van, amikor nem akarja az illető és erőszakkal történik. A bátyád nem akarta elveszíteni az övét, mégis így alakult. – magyarázom meg, hogy miként is értettem a korábbi szavaimat. - Mindez elég régen történt már, én is és a fivéred is sokkal fiatalabbak voltunk. Esetedben egy ilyennek vajmi kis esélye van, túl öreg vagyok hozzá. Ráadásul a falka megvéd. – fogalmam sincs, hogy esetleg átfutott-e a fején, hogy esetleg vele is megtörténhet – mondván bárkivel bármi megeshet – de ami azt illeti, annak a farkasnak tényleg matuzsálemnek kellene lennie, tekintve, hogy lassan én is az leszek… Felkapom a fejem, amikor megérzem Arthurt közeledni és hamarosan a tekintetemmel is megtalálom őt. Mosoly húzódik ajkaimra és intek is neki, hogy jöjjön csak. - Itt van. – jelzek Bashnek is, hogy mi okból kalimpálok itt és amikor Arthur is mellénk ér, felállok, kezet fogok vele és röviden meg is ölelem, viszonozva a váll lapogatást. - Szia! Örülök, hogy el tudtál jönni. – őszintén így érzek. Majd a mosolyom kissé az arcomra fagy, mert nem nagyon értem, ami eztán történik. Visszaülök én is a helyemre és összeráncolt szemöldökkel – meg roppant értetlen fejjel – nézek a fiaimra. Tudtommal elvileg nem is ismerik egymást… - Ezek szerint ti ketten már találkoztatok? – mutatok előbb egyikükre, majd másikukra, mert a nagyobbik fiam szavait nem igazán tudom másként értelmezni. Arthur szavai pedig további szöget ütnek a fejemben, mert ahogy a nagyobbik fiamat ismerem, erősen macskakarom közé lehetne biggyeszteni azt a csodásan szót. - Oké, mi történt? – szusszanok egyet és feljebb szalad az egyik szemöldököm a homlokomon a kérdés közben.
Bastien Haskell
Naturalak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 26
◯ HSZ : 97
◯ IC REAG : 89
◯ Lakhely : White Mountains - Fairbanks; AK
◯ Feltűnést kelthet : Farkasom szeme majdnem teljesen fehér | Ezüst gyűrű, karkötő (egyelőre időszakosan)
Abban a naiv reményben hagyom magam, hogy szerintem is jól kifogunk jönni a testvéremmel. Elvégre mi baj is történhetne? Leszámítva, hogy jó pár száz évvel fiatalabb vagyok... Annyira csak nem vagyok béna, hogy ne legyek neki szimpatikus, nem?! Előrevetített "kedvelésem" okán keserít el az, amit apa mesél. Még nem ismerem őt, de biztos vagyok benne - már amennyire én az lehetek -, hogy szörnyű lehetett elveszítenie a farkasát. Nekem még ugyan új, de már egész jól megbarátkoztam a bestiámmal. Ebből adódik, hogy igen... engem is megviselne, ha el kéne őt veszítenem. Szelíd mosolyra görbül ajkam, ahogy apa arról biztosít, nálam ez nem valószínű, hogy megtörténhet. - Sajnálom, ez elég nagy szívás... - vonom oldalra ajkaimat, együtt érzőn hajtva le a fejem. De már kapom is fel, ahogy a bátyám érkeztét jelenti be. Sietősen fordulok körbe, majdnem le is csavarodok a székről. - Hol? - gördül alá a nyelvemről, de amint elhal a szó értelmezhető éle, már előttem/előttünk is magasodik. A szemeim elkerekednek, a levegőm pedig hátramenetben köszön be újra a tüdőmbe. Lefagyok, meredek Aiden-re, mint aki szellemet lát. - Hát én beszarok... - dünnyögöm, mondhatni: értelmetlenül motyogok. Amíg az ő arcára komikus vigyor ül fel, addig az enyémre valami egészen más. - Nem, remélem, hogy nem komoly! Hú, ez elég vicces... És elég komolynak is tűnik. - fogadom el végül a kezét, viszonozva a köszöntést. Ezúttal már az én képemre is felrajzolódik valami mosoly féle, bár inkább nevezném kínos együtthatónak. A frász le ver; levegőért jövök fel a víz alól, míg testvérem és apám összeölelkezik. Jézus, mekkora morbid humor már ez! Te jó isten! Álmomban nem gondoltam volna, hogy pont... Aiden. Még most is nehezen veszi be a gyomrom. Tenyerem a szemem, majd a szám elé siklik, ezzel is próbálva magam megcsípni, vagy tudom is én. Erőteljes sóhaj szakad fel belőlem. - Ig...jah. - kevésbé értelmes a válaszom, de azt hiszem esetemben - főleg most - ez elnézhető. Hirtelen sok mindent mondanék a bátyámnak, főleg arról, hogy miért is léptem le/húztam ki magam a kis üzletünk alól. De talán nem lövök mellé, ha már így, neki is nyilvánvaló. - Apa. Öö... - kapkodom a tekintetemet, hol apa, hol a testvérem arcát keresve meg. - Hát ez marha jó. - nevetem el magam - még mindig kínomban -, szerencsétlenségem éke ez. - Hát, igen. Mármint, találkoztunk. Én... véletlenül megizé... - kényelmetlenül fürkészem Aiden arcát, majd térek át apa vonásaira - megkarcoltam akkor este a kocsiját. Ő meg... - bennrekedtek a szavak, idegességemben a gyűrűmet kezdem el pörgetni, ahogy mindkét kezem az asztalon pihen. - Akarod inkább... te mondani? - fordulok a bátyám felé.
- Én is. Köszönöm a hívást - jól estek a szavai, az enyémek az övéihez hasonlóan őszinték voltak, mert valóban így gondoltam. Úgy vélem ez is egy lépés a kettőnkkel történtek után, talán nem meglepő, hogy igyekszem kihasználni az ilyen alkalmakat. Arról nem is beszélve, hogy azért kíváncsi voltam már erre a Bastienre. Mondjuk arra nem gondoltam volna, hogy ő az a Bastien, akivel egyszer már összefutottam, de ha másért nem, hát a reakciójáért már megérte eljönnöm! Engem is igencsak sokkolt a dolog, de úgy tűnik kettőnk közül a fiú az, aki nehezebben viseli, vagy éppen nehezebben veszi be a gyomra. Nem csodálkozom rajta, nyilván azt hitte egy életre megszabadul tőlem, nos, tekinthetjük az élet kegyetlen tréfájának is, én mindenesetre remekül szórakozom. - Igen, ismerjük - bólintottam határozottan, apa felé fordítva a tekintetemet, mert úgy tűnik Bastiennek egyelőre nehezen megy a kommunikáció. Semmi baj! Majd én felvezetem a dolgot, a többit pedig meghagyom neki, nemes egyszerűséggel átpasszolva neki a kérdést. Enyhén emelkedik meg a szemöldököm apa kérdését hallva, mert az igazat megvallva roppant kíváncsi vagyok, miként fogja előadni a kettőnkkel történteket és látszólag az sem zavar, hogy kínjában nevetni támad kedve. Igyekszem türelmes lenni, mert túlságosan is érdekel ez az egész, csak a szemöldököm szalad egyre feljebb és feljebb, ahogy látom, képtelen kinyögni a dolgot. Csak sóhajtok egyet, amikor visszapasszolja a sztori befejezésének lehetőségét, lenyelve minden kikívánkozó gondolatomat, kár lenne apa előtt beszólogatni a fiúnak, meghagyom majd későbbre. Vagyis… inkább megpróbálom moderálni magam, legalább apa kedvéért. - Így van, ahogyan a kedves öcskös mondja, meghúzta a kocsimat, én meg gondoltam jófej leszek. Tudod, elég kis csórónak tűnt, már bocsi, szóval nem akartam megkopasztani a javítás költségével, úgyhogy más lehetőséget ajánlottam neki. Az autómat kellett volna takarítania, ezzel dolgozva le az okozott kár értékét, csakhogy eltűnt, gondolom ekkor jött közbe a beharapás - suttogom halkan az utolsó szót, a képemről pedig képtelen vagyok eltűntetni azt a bizonyos vigyort. - Most már értem, hogy nem szánt szándékkal ültetett fel, bár azért meg kell hagyni, nem esett túl jól a dolog - húztam el a számat, rájátszva egy egészen kicsit a dologra. Hamar túltettem magam rajta, de ez mindez semmit sem módosít a szememben azon, hogy felrúgta a megállapodásunkat és testvéri viszony ide, vagy oda, akkor sem szeretem az ilyesmit. - Na de! Felesleges erről beszélni, majd én megtárgyalom a fiatalúrral. Már ha nincs ellenedre - fordulok apa felé, hiszen mégiscsak az ő Kölyke, szóval ha azt mondja, hogy hagyjam békén, akkor kénytelen leszek így tenni, de próbálkozni szabad, nem igaz? - Inkább meséljetek valamit, milyen apa mellett? - szól a kérdésem Bastiennek, nehogy a végén megkapjam apától, hogy milyen csúnyán viselkedtem vele. Én próbálkozom, tényleg! De mint azt már mondtam is apának, ez nem megy olyan könnyen, ahogyan megváltozni sem tudok már.
Horatio Haskell
Amarok
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 423
◯ HSZ : 351
◯ IC REAG : 286
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : ezüst gyűrűk, karkötők, nyaklánc
- Kösz. – bólintok egyet Bash szavait hallva. Nem volt egyszerű – most sem az –, hogy elvesztettem a kölykömet és akkor még Arthurról szó sem esett, hogy azért neki sem volt gyaloggalopp a dolog. De ahogyan az idősebbik fiam fogalmazott, nem lehet mást tenni, mint elfogadni a helyzetet. - Ott ni. – a fejemmel jelzem az irányt, amikor a fivére megérkezését hozom szóba és ezzel együtt mászik képemre az őszinte mosoly is. Minden nehézség és fájdalom ellenére, az életem kezd egyenesbe jönni – és bár Maryt most is gyászolom – Arthur akkor is a fiam marad. Bash felé pillantok a kijelentését hallva, de aztán a nagyobbik fiam lép az asztalhoz és üdvözlöm, hamarosan pedig elég egyértelmű lesz, hogy ők ketten bizony nem most találkoznak először egymással. - Bármikor. – pillantok Arthurra az ölelést követően és talán eléggé ismer már ahhoz, hogy tudja, ebben benne van, a történtek ellenére, eszemben sincs lemondani róla. Igyekszem túllendülni mindenen. Érzékelem Bash zavarát, energiáim pedig szinte azonnal és lágyan kezdik körül lengeni, nem csak a benne élő farkas kölyköt nyugtatandó, hanem őt magát is. Számomra ez automatikus és természetes reakció, már azelőtt végbe megy, hogy végiggondolhatnám. - Avassatok be, mert lassan megesz a kíváncsiság. – fűzöm még a szavakat az előbbiekhez, amikor már azután érdeklődök, hogy mi is történt közöttük, pontosan honnan is ismerik egymást?! Bashre emelem kék íriszeimet, ahogy megszólít és csendesen hallgatom, miközben zavart vonásait figyelem. Nem szólok közbe, mikor Arthurnak passzolja át a válasz adás lehetőségét, tekintetem az idősebbik fiamra vándorol és lassan megjelenik a szám sarkában egy cinkos kis mosoly is. - Így van? – fordulok vissza Bash felé, amikor a bátyja a kocsi meghúzása után az egyezség felrúgása esik szóba a beharapás miatt. Arthurnak szánok egy kisebb grimaszt, miszerint a beharapása körül valószínűleg ő se nagyon tudta volna teljesíteni, amit elvárt volna az öccsétől, az meg most nem lényeg, hogy akkoriban a kocsit még a lovaskocsi jelentette legjobb esetben is. - Nincs, feltéve, ha szépen játszotok egymással fiúk. – vigyorodok el végül nagyon is szélesen. Az egyik fiam bőven elmúlt háromszáz éves is, és a másik sem éppen a játszós korszakát éli már. - Mert, ha nem, a végén kénytelen leszek elvenni a játékaitokat. – váltok át ál-szigorúságba, egy jó széles mosollyal a képemen. Szerintem – bízom benne – mindketten érteni fogják a komolytalanságát ennek a mondatnak. Arthur kérdésére csak horkantok egyet hangosan, de jó kedvűen. - Mintha nem élted volna át... – somolygok az orrom alatt, aztán átadom a szót Bashnek, elvégre őt kérdezték és nem engem. Hagyom, hadd mondja el, amit csak szeretne és csak azután ragadom magamhoz ismét a szót. - Ebédeljünk együtt, aztán mit szóltok egy kis őrültséghez apátokkal? – a mai nap ne a gondokról szóljon, hanem arról, hogy összeszokjunk és a fiaim megismerjék egymást vagy legalábbis kicsit közelebb kerüljenek. Ehhez pedig támadt egy ötletem. Nem nagy durranás, de jó móka...
Bastien Haskell
Naturalak
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 26
◯ HSZ : 97
◯ IC REAG : 89
◯ Lakhely : White Mountains - Fairbanks; AK
◯ Feltűnést kelthet : Farkasom szeme majdnem teljesen fehér | Ezüst gyűrű, karkötő (egyelőre időszakosan)
Hát én komolyan kiakadok, hogy Aiden a bátyám. A legrosszabb rémálmomnak ítélem meg egyenlőre, tekintve, hogy amit megismertem belőle eddig, az nem épp a kedvenc periódusa az életemnek. Apa kérdésére csak bólintok: így van. Habár, mint már mondtam nem szándékosan, és nem hobbiból karcoltam meg azt a hülye kocsit. Véletlen volt... - Én... én nem tudtam, hogy kell ezt ilyenkor intézni. - vallom be kisebb, lecsüggedő szájtartással. Elvégre sosem voltam tisztességtelen, és nem is állt szándékomban kibújni a "büntetés" alól. Egyszerűen csak nem tudtam, hogy azután, hogy farkas életre cseréltem a szimpla halandó létet, hogy is van tovább. Mit tehetek, és mit nem. Nem mellesleg: nem is hagyhattam el a Lakot. - Sajnálom, Aiden. Artur. Nem tudom... - sóhajtok nagyobbat, zavartan vakargatva meg a tarkómat. - Nem tudtam, hogy farkas vagy, így megpróbáltam úgy lezárni a dolgunkat, hogy... azért normális legyen, vagy... olyasmi. - nem, hogy a szavakat nem találom, de azt se tudom mit kéne még mondanom. Most már legalább tudja, így az én lelkem is nyugodtabb. Azt mondjuk kétlem, hogy vérig sértettem volna, maximum feldühíthettem. Annak pedig nem feltétlen örülök, hogy apa áldását adja arra, hogy letárgyalja velem a dolgokat. Nem, nem azért mert nem akarok eleget tenni a karcolás okozta kárnak... Hanem, mert nem vagyok benne biztos, hogy túl kegyes lenne velem majd a bátyám. Aztán kövezzenek meg, lehet tévedek, és merőben sikerült félreismernem. Lassan beleiszok a kiérkező narancslébe, de sikerül rögvest - majdnem - ki is köpnöm. - Hát. Jó. - hú, de komoly választ adtam, mi? Persze, ezzel én is tisztában vagyok, így kicsit össze is szedem magam, hogy érdemben valami kivitelezhetőt válaszoljak. - Tudod, nekem nem volt apám. Anyám is csak 9 éves kormig. Utána árvaházban éltem, és azt hiszem... ezzel mindent el is mondok arról, hogy mennyire jó most. - vonom meg a vállam, majd nemes egyszerűséggel eltüntetem a narancslét a gyomromba. Halkan engedem vissza az asztalra a megüresedett poharat. - Őrültség? - vonom össze szemöldökeimet, míg végül arcomra elszélesedő mosoly nem rajzolódik fel. - Na, erre kíváncsi vagyok, mit tartogatsz! - kacagok, habár csak halkan, és ahogy tekintetem a bátyámra úszik mentem abba is hagyom.
- Oké, oké, nehogy elpityeredj itt nekem! - emelem fel megadóan a két tenyerem, ahogyan a lefelé konyuló száját látom. Nyilván nem bőgné el magát - ugye? -, de nem is én volnék, ha nem lovagolnék kicsit a dolgon. - Érthető, nyilván nem tudhattad, hogy micsoda vagyok valójában, még mindig jobban tetted, hogy szóltál róla, mintha egyszerűen csak eltűntél volna - próbálom szépíteni a helyzetet az elkámpicsorodott képét látva, mert azért ennyire tényleg nem rossz a helyzet! Nem sértett meg, egyszerűen csak valóban feldühített, de így, hogy tisztává váltak a dolgok, máris más kicsit a helyzet. Mondjuk ez nem jelenti azt, hogy elfelejtem, vagy elengedem a „tartozását”. Türelmesen megvárom, amíg apa reagál az elhangzottakra, aztán persze őt is megkérdezem róla, mit szól a dologhoz és mivel áldását adja rá, elégedetten bólintok és kanyarodik feljebb is kicsit szám széle. - Nagyszerű! - csapom össze a kezeimet. - Ó, ne félts minket, nagyon is szépen fogunk játszani - könnyed, rövid nevetést hallatok hallva apa szavait, minden nehézség nélkül csatlakozva be a komolytalanságba. - Akkor remélem nem bánod, ha hetente egyszer elrabolom pár órácskára a fiút - ennek a mikéntjét majd egyeztetjük akkor, ha tényleg sor kerül ilyesmire, de mivel Bastien a fia és a kölyke is, ráadásul falkatagok, én pedig nem vagyok az, nem árt erre is engedélyt kérni, nem akarnám ilyen piszlicsáré dologgal sem böködni a falkát, Isten ments, hogy felrúgjam a kényelmes kis megállapodásunkat. - Az már jóval régebben volt, ki tudja, azóta milyen furi szokásaid lettek - próbálkozom óvatosan egy tréfával, de vigyorom mindennemű bűntó élt elvesz a mondatból, amúgy is hiszem, hogy apa tudja, nem bántásból mondom azt, amit. Ráadásul az előbbi játékos komolytalankodása után úgy érzem, megengedhetek ennyit magamnak. Ezek után persze figyelmesen hallgatom az öcsémet, ahogyan válaszol a kérdésemre. - Uhh, az szívás - fut át egy grimasz a képemen, nem mondhatni, hogy túl bőséges reakciót volnék képes adni az elhangzottakra, de erre hogy lehetne érdemben reagálni? Én apa mellett éltem életem első száz évében, fogalmam sincsen, milyen lehet szülők nélkül felnőni. - Annak viszont örülök, hogy most már remek kezekben vagy - őszinte a mosoly, ami a képemre kanyarodik, mert bármennyire is ódzkodjak az öcsém létezésének gondolatától, azért annyira szívtelen én sem vagyok. - Őrültség? - kérdezek vissza magam is, szinte teljesen egy időben Bastiennel, nagyjából hasonló reakciót is produkálva, már ami a szemöldök összevonást és az utána megjelenő mosolyt illeti. - Akkor rendeljünk gyorsan, mert az én kíváncsiságomat is megpiszkáltad! - könnyed nevetéssel nyúlok az étlapért, bár be kell valljam, nem kerülte el a figyelmem, hogy Bastiennek elég volt rám néznie, hogy elhaljon a nevetése. - Na jó, azért ennyire nem lehetek félelmetes! - fordítom a tekintetem az öcsém felé, próbálva könnyedén kezelni a helyzetet, hátha sikerül feloldanom kissé az irányomba mutatott ellenérzéseit(?). Legfeljebb csak jobban zavarba hozom, de egy próbát mindenesetre megér a dolog.
- Szóval sok olyan van, ami látszatnak indult, de igazi lett. Az érdek pedig mindig megvan. Ha szimpátián alapul egy kapcsolat, annak is az a lényege, hogy ad valamit neked, kellemes perceket, vidámságot, ilyesmit ezért te is adsz neki valami hasonlót, nem? Az önzetlenségben nem hiszek. Érdekek mentén áll fel az élet, akárki akármit mond. Maeve játsza itt az őszintét, az érzelmeit mélyen és kegyetlenül megélőt, de úgy van, ahogy mondtam. Akivel ő jó fej, azzal azért az, mert valami jó történik vele az illető társaságában. A gyerekek szabadság, vidámsága megérinti, ezért gyógyítja őket. Lehetne még folytatni, sokáig vitázni ezen, de inkább az a lényeg, amivel kezdtem. Hogy ami feladatnak indul, abból is lehet tiszteleten alapuló barátság. Érteni fogja. - Maeve, minden tagunk fontos, de nem lehetett mindenkit kimenekíteni. Biztos, hogy Lucas-nak se volt egyszerű meghozni ezt a döntést. Az elv a lényeg: akik előtt még nagy jövő állhat, azokra koncentrált a vezetés. Te és én, meg a többi tapasztaltabb pedig azért mentünk, hogy őket megvédjük. Komolyan azt hiszed, hogy nekem nem számít, kik sérülnek meg vagy kik mennek el? Leah-vel nem voltunk puszipajtások, de nagy kár érte. Mindenkiért kár lenne. Megint hátulról támad. Aha, Eska adta alá a lovat. Hozzá kell szoknom, hogy kezd úgy viselkedni a gyerekkel, mint egy igazi anya és sokkal többet fog tudni, mint amit én eredetileg gondoltam. Egyre kevesebb értelme van hazudni, mert Eska bármit leleplezhet, ha úgy akarja. A kocsilopást is rám kenheti, de abban bízom, hogy érti a célt, ami megegyezik az övével. Maeve-ből kinézek egy oltári nagy blöfföt is, hogy Eska nem írt semmit, csak azt mondja, a jelek viszont nem ezt mutatják. - Ennyire ne becsüld le... Nélkülem is remekül boldogulna, de igaz, nagyon fontos vagy neki és nem akarta, hogy Alignak elvegye tőle a gyermekét. Hiszed vagy sem, mikor a kitelepülés szóba került, nekem is első gondolatom volt, hogy neked menned kell. Nem vagy akárki és nem vagy "csak" egy feladat, még ha azt is gondolod. Csak kimondtam, mert úgy éreztem, ennek itt a helye. Sokkal rosszabb már nem lesz a viszonyunk, ha elkezdek igazat mondani. Eskával kapcsolatban viszont egyszerűen nem tehetem. Sajnálom, de majd ha ő megbízik annyira a gyermekében, hogy kitálaljon, akkor megtudja a lényeget, én hallgatok. Egy sóhaj azért kicsúszik, mert valamit muszáj mondanom. - Nem azért, amit a fürdős jelenete miatt gondolhatsz... Tartozom neki. Gyönyörű és intelligens nő, bár nem tudom, párkapcsolatban milyen lehet, de ami közöttünk van, az nem az. Még testiség sem, ami amúgy nem zavarna, mert mágikus vérvonalak közt nem ugyanaz, mint ha az igazi nagyanyámra kattantam volna rá. Na, az perverz lenne, ez nem az. Tulajdonképpen igazat mondtam, mert tartozom a feladat teljesítésével és cserébe még nagyobb terhet kapok, de dicső terhet, olyat, ami nemesebbé fog tenni engem és amivel sokat tehetek a vérvonaltársaimért is. Ez korábban nem nagyon mozgatott, mentorként se csak az Árnyakat szúrtam ki, de mikor egy Alapító megjelenik, az ember nem marad ugyanaz, főleg ha kiderül, hogy minden erre ment ki, a Vörös Hold, a halál, az ősök érkezése. Minden. - Más az, amikor teljes egészében te vagy a felelős egy farkasért és más, amikor egy rövid ideig foglalkozol vele. Sokáig úgy gondoltam, túl nagy falat nekem a teremtés és ha nem is így lenne, akkor is pokolian válogatós vagyok... Szavaimban benne van, hogy most már lélekben kész lennék vállalni egy igazi kölyköt és az is, hogy az első jöttmentet nem harapom be. Megvan, hogy kit kell majd megajándékozni, de addig még sok tél fog eltelni. A mezítlábas nőstényt elnézem. Gyorsan megoldotta, tetszik, hogy nem esik kétségbe. Büszke, nem is fogadna el segítséget. Elvigyorodom a visszavágásra, megint jól megmondta. - Ügyes. Az intimitást meg is hagyom másnak. Ha esetleg azt hinné, hogy folytatást akarok. Most már akkor se, ha neki elmenne egyszer az esze és beintene BB-nek. Az én szerepem más. A kérdésére elmosolyodom és hanyag eleganciával válaszolok, miközben elkísérem a kocsimig. Remélem, abból nem lesz hiszti, hogy innen nézelődünk. - Kikötőőr voltam és azt is tudhatod, mi a beosztásom a Falkában. Neked újdonság az ilyesmi? Suttogok, de ha minden igaz, hamarosan a zárt ablakok között már nyugodtan beszélhetünk. Egy ideig várakozni kell. Sejtem a stratégiát. Mikor már lecsengett a dolog és az összes kocsit elvitték, valószínűleg egymás után, nem egyszerre, akkor kell visszajönni és elhajtani a furgonnal. A telephelyükre fognak minket vezetni, de még nem tudják. Az autóban nem kapcsolok zenét, hisz minden erőnkkel figyelni kell. Messze vagyunk, el se láthatnánk odáig, szóval kizárt, hogy kiszúrnának. Némi várakozás után megjelenik egy nagy, göndör frizurát viselő mackós alkatú pasas. Valami overallt visel, mintha szerelő lenne. Mellette egy vékony, narancssárga pólós srác kerüli meg a kocsit. Nem hallani, miről váltanak szót, nem is beszélnek sokat. Amikor indítanak, én Maeve-re nézek, egy kicsit várok, hogy ne legyen annyira feltűnő, aztán igyekszem követni őket. Távolról, hogy ne szúrjanak ki. A kocsi szagát megjegyeztük, elég lesz messzebb parkolni, ha utolértük őket. - Ha megtaláljuk a kocsidat, mit akarsz tenni? Mert lehetőséget kell adni, hogy ő döntse el. Ha nem bolondságot tervez, akkor én nem is szólok közbe. Most is csak sofőrködöm és eddig minden úgy ment, hogy akár Maeve egyedül is megoldhatta volna, kivéve az autós üldözést. Úgy érzem, abban nincs tapasztalata. Hamarosan a Chenához közeledünk, méghozzá a kirakodórészhez. A teherhajók ilyenkor még bent állnak, meg kisebb csónakok is akadnak. Ha ezek profik, akkor úgy álltak be a kocsikkal, hogy gyanú nélkül hajthassanak majd fel arra a hajóra, ami talán a világ végére viszi az autókat. Az orgazdával a King Louis II. nevű hajónál lett megbeszélve a dolog, így én tudom, mit kell keresni, de nem mutatom. Várakozunk, a rakpart csendes, pár hajón pakolnak, a többinél megállt az élet. Olyan békés itt a város, mintha egyszerűen elfelejtené, mi minden zajlik az utcáin, mennyi vér és mennyi fájdalom éri. Én is úgy belelovalltam magam a nyomozásba, hogy nem gondolok a jövő súlyával. Niával indultunk ekkora túrákra és bizony lefüleltünk pár gazfickót, úgyhogy az örsön ismernek engem. - Nem baj, ha szellőztetek, ugye? - kérdezem a nőstényt, hogy érezze a törődést. A levegő kellemes, le is tekerem az ablakot, hogy a hűs folyóparti szellő érjen minket. A furgon egyelőre mozdulatlan, de ha még tovább ücsörgünk itt, akkor meglátjuk, hogy a fürtöske telefonálni kezd. Közben nézelődhetünk, hátha itt parkolnak a keresett kocsik is, esetleg kisebb álcázással. Maeve kocsiját ismerem, de nem szólok, ha meglátom. Legyen övé a babér, a másik doki autóját meg amúgy is csak ő láthatja meg. Türelem. Ezt tanuljuk itt most a szélvédő mögött figyelve. HA túl korán lépünk, elijesztjük őket és a maradék tovább állhat. Kíváncsi leszek, meddig bírja a kis hebrencs. Ma egész nyugodtnak tűnik, a múltkorihoz képest mindenképp.
Kezdőlap
//
