Tudtam jól, hogy az idősebb farkasok képesek előhozni a fiatalabbakból a farkast, de nem érdekelt még ez se. Csak daccból se tettem, talán egyszerűen csak nem akartam azt, hogy csodálhassa azt, amivel megajándékozott és azt, amit magára hagyott. A farkasom se volt egyszerű eset, de tudtam jól, hogy ő sokkal inkább közelebb menne hozzá, sokkal kisebb lenne jelenleg az önuralma, hiszem mégis csak a „Anyja” jelent meg. Szenvedett, de nem érdekelt. A kérdésére nem felelek. Csak várok, mint egy olyan gyermek, aki már maga se tudja, hogy tényleg várta ezt a találkozást, vagy inkább maga is szerette volna elhinni azt, hogy az az este a képzelete szüleménye volt. Hiába fagyott meg a szívem, mert pontosan tudtam, hogy mindig is vártam ezt a pillanatot, de most még se akartam itt lenni, vagy legalábbis nem minden porcikám. A szavai hallatára csak bólintok, hiszen ez várható volt, s talán én magam is rosszul fogalmaztam meg a kérdést. - Okkal vagy itt, vagy netán ebben is tévednék? De valószínűleg olyan okod van, amibe sose avatnál be…- mily meglepő. Magamra hagyott, s most meg megjelent mind derült égből Polly. Ha azt hiszi, hogy ezzel helyre hozhatja azt, amit tett, akkor azzal már régen elkésett. Az életemet tette kockára, hiszen az idegen kölyköket nem túlzottan szeretik, főleg akkor nem, ha át se tudják harapni. De annyira nem lep meg, hogy nem kapok válaszokat, hiszen én is ilyen vagyok. Hasonlítunk, de mégis különbözünk, vagyis gondolom… Szeretném bundájába fúrni magam, megölelni és anyának szólítani újra és újra, érzem, s ahogyan a percek telnek, úgy nő bennem egyre inkább ez az érzés, de mégis elveszem a kezemet, megszakítom ama magával ragadó pillanatot, hiszen mit ér beleélni magamat eme pillanatba, ha utána újra eltűnik, ha utána újra sorsára hagyja kölykét. - Nem mondtam, hogy kellett volna bárkit is küldened, hiszen jól elszórakoztam eddig is. – kúszik egy ördögies mosoly az arcomra. Talán tisztelettudóbban kellene beszélnem és egy részem ezt is súgja, de most még se megy. – Hanem csak annyit kérdeztem, hogy a te kezed is benne volt abban, hogy megismerjem azt a hímet, Stephen-t? – pontosítok a kérdésemen, mert tényleg érdekel. Túl sok a véletlen, de magam sem vagyok biztos, hiszen ismerem már magamat annyira, hogy tudjam a sors is képes ilyen dolgokkal megkutyulni a csöppet se unalmas életemet, mint ami ott, a nappaliban történt. De veszteni valóm nem volt a kérdéssel, viszont ha tippelnem kellett volna, akkor erre se fogok választ kapni… - Nem tagadom meg, hiszen máskor szabadján szelheti az erdőt és szeretem a farkasomat. Vele teljes az életem. – nincs mit ezen tagadni. Amennyire utáltam eleinte ezt az egészet, annyira szerettem meg és már el se tudnám képzelni másképpen az életemet. - Tudom, hogy képes lennél előhozni, de az a kérdés, hogy vajon megteszed-e újra… Előhozod-e belőlem, mert te akarod, vagy inkább megvárod azt, hogy most én mutassam meg neked, mert úgy érzem, hogy meg akarom mutatni? – s közben egy pillanatra se eresztettem el őt a tekintetemmel. Nem mozdultam meg, ott maradtam a közelében és szinte elmémbe véstem minden apró részletét a farkasának, hiszen emberként sose láttam még, így nem maradt más számomra, mint a fehérség, a remény színe. Emlékezni akartam rá, hogy fel tudjam később idézni, hogy mindig velem lehessen és pontosan odatemettem el eme emléket is, ahol a korábbi volt, a szívembe, ama részébe, ami az édesanyáké volt, de ezt a világért se vallottam volna be sose. Három anyám volt, az, aki felnevelt, ő és az, aki segített felnőni a feladathoz és tanított a farkas életre.
Kezdtem érezné némi torokmarcangoló dühöt, amiért úgy viselkedik, ahogy. Nem voltak kifejezett elvárásaim, de hogy tudatosan fojtsa el és tagadja meg lényének tőlem kapott részét, az már igencsak zavart. Azt ugyan tudom, hogy nem szükséges ismeretlenül tisztelnie, emberként szemmel láthatólag nem is teszi, de önmaga egy részét adja fel azzal, hogy nem hagyja kibontakozni a farkasát. ~Az attól függ, mit értesz itt alatt. Itt és most nem különösebben okkal vagyok, de az tény, hogy szerettelek volna megismerni.~ A városban egészen más okból vagyok, de erről valóban nem fogok vele értekezni, mert semmi köze hozzá. Túl nagy teher ez, és nem akarom rárakni, higgyen inkább bárminek, de ha tehetném, mindegyik leszármazottamat megkímélném ettől a tudástól. Stephen esetében ezt sajnos nem tehettem meg. Nem fogok magyarázkodni neki, vagy éppen a bocsánatáért könyörögni, mert nem érdekel. Ha hajlandó rólam tudomást venni, olykor beszélhetünk, ha nem, akkor pusztán addig fogunk jutni, hogy most találkozunk, aztán soha többet. Nekem mindegy, egyik kölyköm sem élvez kiemelt szerepet, Arthuron kívül persze, de ő a legidősebb, aki még él, és mindig is a kedvencem volt, akár szép ezt bevallani, akár nem. ~Szórakozz csak, amíg még teheted.~ Ez nem fenyegetés volt, valóban így gondoltam. Szórakozzon helyettem is, ha már én nem tehetem meg sajnálatos módon. Komolyan szeretném, hogy élvezze az életet, ha már nekem nem állt módomban mellette lenni, és felnevelni, noha szinte egyik kölykömnek sem voltam ott, de nem tartozom elszámolással, az csak rám tartozik, hogy mit miért teszek, nekik nem kell tudniuk. ~Bármennyire is szeretnéd ezt hinni, nem én miattam ismered meg azokat, akikkel kapcsolatba kerülsz. Nem vagyok isten, hogy bárkit bárhová is küldjek.~ Úgy hazudok, hogy szemem sem rebben, szívem sem ver más ütemet, nálam jobban ezt senki a világon nem csinálja. Előbb-utóbb biztosan összefutottak volna, lévén egy falka tagjai, én csak rásegítettem. Azt meg nem kell tudnia, mire kértem Stephent, ha én már nem leszek, de pont ezért volt kár szó szerint elbaszni az egészet, de mindegy, erről nem vele fogok értekezni. A szavaira csak megcsóválom a fejem, ez megy a fehér gyönyörűségnek is, ezüstszín tükreim nyugodtan pihennek rajta, nem hagyom, hogy a dühöm felülkerekedjen rajtam, elnyomom, mert most nincs helye, ennyi évtized sértettsége nem lesz semmis pár perc alatt. Nem is kell, hogy az legyen. Ez csak esély, hogy megismerjen, ennyi, nem több, erőszakoskodni senkivel sem fogok. ~De, pont hogy megtagadod, hisz ő engem akar, tudom, hogy érzed te is, mégis gátat állítsz elé, s nem hagyod, hogy közeledjen.~ Jegyzem meg, mert szemmel láthatóan nem értünk egyet abban, mit is fedhet a megtagadás. ~Kegyet felettem ne próbálj gyakorolni, nem a pincsikutyád vagyok, aki lesi minden óhajodat. Attól tartok, amikor te akarod megmutatni, már nem lesz rá esélyed. Nálam nem.~ Nem tépem ki belőle a gyermekemet, nem bántom, de arra sem fogok lehetőséget adni, hogy nyeregben érezze magát. Drágám, ez az én játékom. Megteheted, hogy nem kérsz belőlem, de vajon azt elbírná a lelked? Azt a tudatot, hogy itt voltam, vagyok valahol, de ezúttal te löksz el? Meglátjuk… Elfordultam tőle, és elkezdtem távolodni, arra, amerről jöttem, és elképzeléseim szerint magára is fogom hagyni. Érezze csak, hogy bármit gondol, itt ő nem diktál. Számít az akarata, ezért hagyom itt, de arról már szó sem lehet, hogy ő mondja meg, mi és hogyan lesz. Nem gyermekem, ehhez nincs jogod.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
- Miért szerettél volna megismerni, ha nem titok a válaszod? – kérdezem tőle egy kicsit barátságosabban, hiszen tényleg érdekel. Kölyökként magamra hagyott és sok évtizedig nem is hallottam róla, így érthető, hogy nem tudom mire vélni a hirtelen támadt érdeklődését. Kíváncsi vagyok és ezt szerintem ő is tudja. Ahogyan azzal is tisztában lehet, hogy az elejtett szavait, vagyis gondolatait úgy csipegetem, mint az életet mentő morzsát csipkedő madárka, de hogy ezek után mi lesz? Nem tudom. Nem számítottam arra, hogy valaha látni fogom, arra hogy esetleg a legféltettebb vágyam valóra válik, de még is dacos vagyok és nem számít még az se, hogy mennyire sértem meg a tetteimmel őt, vagy éppen magamat. - Szeretsz szórakozni, élvezni az életet? – jelentéktelennek tűnő kérdés volt, de tényleg érdekelt, hogy milyen lehet ő. Hogy mennyi mindent örökölhettem tőle. Vajon mennyire vagyok miatta olyan, amilyen. Egy fura szerzet mondhatni. Érzem és tudom, hogy a farkasom is változtatott rajtam, de nem bánom. Szeretem azt, amilyen vagyok, egyszerűen csak szükségem van pár elejtett jelentéktelennek tűnő információra, hogy utána legyen mit felidéznem és összeraknom egy-két kérdésemre a választ, hiszen ki tudja, hogy meddig lesz itt velem, meddig láthatom őt. - Pedig részben lehetnél az. Remekül tudsz eltűnni és észrevétlen maradni…- jegyzem meg minden bántás nélkül. Talán nem isten és talán tényleg nincsenek köze ahhoz, akiket megismerek, ahogyan Stephen-hez sincsen… De akkor is úgy érzem, a lényem, hogy több mindent tud, mint amit elárul. De hazugságnak jelét nem látom és ez talán most nekem elég. Hinni szeretnék anyám szavaiban, hinni azt, hogy nem játszadozik velem és nem azért van itt, hogy utána egyszerűen csak újra ellökjön, mint azon az estén… Figyelem, ahogyan a fejét megrázza, illetve magamon érzem ezüstös íriszeit, mintha az a szempár tényleg a lelkem legmélyébe képes lenne látni. Egyszerre szívet melengető ez a dolog, míg másrészt meg talán ijesztő is, hiszen előtte nem lehet titkom. Mintha számára egy nyitott könyv lennék, míg mások számára talán Pandora szelencéje. Titkokat rejtő, veszélyes és nehezen megfejthető… A szavaira lesütöm a szemeimet, mint egy gyermek tenné. Tudom, hogy igaza van, hiszen miért ne lenne? Mindenkinél jobban ismer, annak ellenére is, hogy sose volt mellettem, legalábbis legjobb tudomásom szerint. Szeretnék megszólalni, szeretném megállítani őt, de nem marad más, mint egy kissé megtört és talán bűnbánó gyermek. Figyelem, ahogyan hátat fordít, ahogyan elindul. A havas táj remek rejteket biztosít számára, miközben próbálom felfogni azt, amit mondott és azt, amit nem tett. Végül sietve hull a földre a kabát, cipő, nadrág, felső, majd pedig szép lassan a csont reccsen az ágak helyett és majdnem egy olyan farkas tarkítja a tájat, mint amilyen ő. De az én bundámat a két tetoválás „szennyezi”… Sietve indulok el felé, szinte az se érdekel, hogy zajt csapok és amikor szinte utolérném, akkor egyszerűen megállok mögötte, kellő távolságban és egyetlen egy szót küldök felé… ~Anya?! ~ A farkasom szava újra, mintha csak megállásra szeretné kérné a másik farkast, s ha megáll, akkor egyszerűen úgy rohan oda a fehér bundás, mint egy tékozló gyermek és a fejét a másik nőstényhez fúrja. Tudja, hogy hova tartozik és hova tartozott mindig. Mindegy, hogy ki nevelte fel. Benne nem volt se harag, se vádaskodás. Benne csak a szeretet volt a teremtője iránt…
~Mert a kölyköm vagy, és most adódott rá lehetőségem.~ Ez nem titok, bár ennél bővebb választ aligha fogok tudni rá adni neki, mert korlátozva vagyok a hírközlés tekintetében, szentül hiszem, hogy a legtöbbeknek, sőt, mindenkinek jobb lenne ama súlyos tudás nélkül, hogy létezünk. Így hát sosem osztogattam ész nélkül ezt az információt. Az én lelkiismeretem elbírja, hogy nehezteljenek rám esetlegesen emiatt, nem fogok falnak menni tőle, az teljesen biztos. ~Amikor van rá módom, akkor igen, szeretek.~ Ritkán tudok csak úgy szórakozni, de a leszármazottaim tesztelése is a szórakozás egy formája számomra, ám nem túl meglepő módon ezt azért hangosan nem ecsetelném senkinek. Van jó pár önérzetes egyed a sorainkban. ~Ez közülünk egészen sok mindenkire igaz szerintem, szóval nem kunszt. Bizonyára te is jó vagy benne, csak szükségeltetik még az évek súlya, hogy még jobban menjen.~ Ezzel nem azt mondom, hogy nem elég jó, mert olyan szinten még sem is ismerem, hogy megállapíthassam, másrészt, ahány farkas, annyi fejődési tempó, kifejezetten nem szokásom senkit sem rugdosni, hogy kevés amit alkot a fejlődés terén. Sajnos itt az ideje tudatosítani benne, hogy nem feltétlenül fognak úgy alakulni a dolgok, miként az ő szeszélyei diktálják, mert engem nem tud irányítani velük. Nem mondom, hogy nem zavarna, ha eszébe sem jutna utánam jönni, de elfogadnám, és elviselném, kettőnk közül neki van nagyobb szüksége arra, hogy tudjon a létezésemről, én anélkül is nyomon tudom követni a sorsát, hogy ő egyáltalán tisztában legyen vele. Tökéletesen nyugodtan hagyom ám ott, bár tény, hogy úgy gondolom, nem fogja megvárni, míg eltűnök a látóhatáron, és nem kell lenyelnem a keserű pirulát. Így is lesz, bár egészen addig nem fogom megállni, míg nem tesz érte valamit, noha hallom, hogy elindul az átváltozása, és érzékelem azt is, amikor elindul utánam rohanva, és mi tagadás, elégedett vagyok, hogy nem kell csalódnom, jobb szeretem, ha úgy alakulnak a dolgok, ahogyan az kedvemre való, noha szerintem ezzel mindenki így van. Nem szólok ugyan semmit, de megfordulok, és hagyom, hogy a gyermekem elvegye azt, amire túl hosszú ideje vágyik, és bár látszólag az érzelemmentesség szobra vagyok, mélységesen jól esik nekem is a közeledése, néha-néha odasimulok hozzá én is, ne tűnjön olyan egyoldalúnak a dolog. Míg az ember nem, úgy a farkas bizonyára értette, hogy bármit is tettem, azt nem a puszta szeszélyem diktálta. Épp elég kellemetlen volt az utána következő időszak a számomra, nem fogok róla beszélni senkinek, de az biztos, hogy utólag visszatekintve sokkal jobb lett volna, ha inkább kölyköt nevelek. ~Most már itt vagyok.~ Mondtam percek múltán pusztán ennyit, bár nem tudhattam, meddig lehetek még itt, de egyelőre még szerintem évekről beszélünk, ami egyelőre akár elégnek is tűnhet…
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
A válaszára csak bólintok, hiszen mit mondhatnék? Nem szeretném meg kérdőjelezni, ahogyan hinni szeretnék a szavaiban is, de néha nehezen megy. Nem volt mellettem, nem volt ott, hogy a bizalom hídját együtt építsük fel. Megajándékozott, majd egyszerűen eltűntet, de ennek ellenére is néha úgy éreztem, hogy figyelt és vigyázott rám. Szeretem őt, szükségem van rá, de ugyanakkor még se. Kettőséget érzek irányába és talán egyszer ez majd változni fog. Eljön az a pillanat, amikor a makacsság és a „fájdalom” tovaszáll és nem marad más helyette, mint megértés és szeretet. Olyan fajta szeretet, ami kevesek felé adatik meg irányomból. - Egyszer talán együtt is elmehetnénk…- szólalok meg óvatosan, hiszen én igazán szeretek szórakozni, halmozni az élvezeteket és élvezni az életet. Játszadozni másokkal, hülyíteni, majd egyszerűen csak eltűnni a ködben. Bár nem hiszem, hogy erre igent mondana. Azt se tudom, hogy miként néz ki, milyen vonásai vannak, mennyire lehet magával ragadó. És miként képes másokkal játszadozni, de valami miatt úgy érzem, hogy zseniális lehet, a lehető legjobb. Ezt persze csak a szívem dallama suttogja, de biztosra nem tudnám állítani. - Talán igazad van, de szerintem már most egész jó vagyok benne, s évekkel később meg még veszélyesebb lehetek ilyen téren. – mert szerintem a „színészkedés” és a „játékok” idővel eléggé veszélyesek tudnak lenni. És most se voltam már ártatlan madárka, vagy fehér galamb. Maximum talán egy angyali külsőbe bújt ördög inkább. Sok ember titkát kicsalogattam a palackból. Nem számított se idő, se kor, mert csak a cél volt a lényeg és utána a „jutalom”.
Menjek vagy maradjak? Hagyjam, hogy egyszerűen elnyelje őt újra úgy az erdő, ahogyan egykoron tette? Furán hangozhat, de jól esett és meglepett azzal, hogy nem kényszerítette elő a bundásomat, pedig biztosan kíváncsi lett volna rá, de meghagyta döntést, hiszen tudta jól, hogy szükségem van rá. Tudom azt, hogy létezik és annyi éven át nem csak képzelődtem, vagy csak ostobán és reménytelenül hitettem benne. Figyelem őt, s rövid ideig nem mozdulok, de ahogyan egy lánc is elszakad és a gyöngyei millió darabkára hullnak, úgy hullik a földre a hullám, s ahogyan a faágak reccsenek a talpunk alatt, pontosan úgy reccsennek a csontjaim az átváltozás során. A mancsaim egymás után érik a talajt, nyomot hagyva a hóban, miközben az ágak reccsennek meg. Nem érdekel, hogy hall és érez engem. Nem akarok elrejtőzni. Többé már nem. Előle egyszerűen nem menne, mert a szívem egy része felé húz és utána sóvárog. Hamarosan pedig hozzábújok, dörgölődzöm. Szimatolom és figyelem őt, mintha csak szeretném megjegyezni, emlékeimben megőrizni. Amikor pedig ő is kicsit hozzám simul, akkor még inkább megdobban a jégbe zárt szívem. Hazataláltam, amikor pedig meghallom a szavait elmémben, akkor egy kisebb boldogság hullám jár itt. ~Láthatlak még később is? Vagy újra el fogsz tűnni?~ kérdezem tőle kíváncsian, de ugyanakkor az is érdekel, hogy büszke-e rám. De még se kérdezem meg. Egyszerűen csak a közelében maradok. Közben pedig néha a havas tájban leveszem, figyelem azt is, ahogyan őt is.
~Egyszer talán.~ Feleltem könnyedén, noha tudtam, hogyha ez valaha megesne, azt nagyon alapos felkészülés előzné meg a részemről, mert nem szeretném, hogy tudja, hogyan festek külsőleg. Egyszerűen ez olyan információ, amire nincs szüksége, hiszen úgyis meghalok, vagy ha nem egyeznek bele a többiek a dolgokba, akkor ő fog, túl fiatal még, s bár nem tűnik sebezhetőnek, nem olyan erős, hogy megálljon Alignak előtt. Senki sem olyan erős sajnos. ~Kellemetlen is volna, ha nem lennél jobb, ezáltal veszélyesebb, noha veszély és veszély között is óriási különbség van.~ Van egy pont, amit egyszerűen nem éri meg átlépnünk, mert jól nem járhatunk. Elhiszem, hogy addig izgalmas és érdekes, adrenalinnal tölt el, hogy átverjünk másokat a palánkon, de ennyi, nem több. A határokat érezni kell, persze meglehet, sokaknak többet bír el a lelkiismerete, mint egy átlagos embernek. Igaz, nekem is, de ilyen téren senki se hasonlítsa magát hozzám, mert bennem az ilyesmi nem igazán alakult ki. Ha így lenne, nem szültem volna gyermeket abban a biztos tudatban, hogy meg fog halni. Otthagyom, mert úgy hiszem, most ebből tanul a legtöbbet. Jelzés talán, velem szemben átlépte a határt, mert bár magára hagytam, de attól még én vagyok a teremtője, és ne vigye a nyúl a puskát. Egyszerűen nem hagyhatom, bármennyire is értsem meg, milyen lehetett neki nélkülem, anélkül felcseperedni, akitől a farkasát kapta. Nem azért nem rántottam elő belőle a farkast, mert tudom, hogy így nagyobb sikert érhetek el, egyszerűen arról van szó, hogy a vágyakozásra apelláltam, ami irányomban él benne, és tudtam, hogy nem fogja hagyni, hogy megint csak úgy elsétáljak. Számító dög vagyok, nekem így kényelmes, soha, semmit sem teszek véletlenül, a fogaskerekek állandóan forognak. Fogalma sem lehet róla, hogy előlem nem tud elrejtőzni, nem csak azért, mert a kölyköm, hanem mert tőlem ered a vérvonalunk ajándéka, többször járom láthatatlanul a falkaterületeket, mint bárki gondolná. Ismerem őket, az enyéimet, mind lebuktak már azelőtt, hogy ténylegesen találkoztak volna velem. Hagyom, hagy élje ki magát, egyelőre nekem is kedvemre való, és fogalmam sincs, mikor lesz a következő alkalom, vagy mikor lesz olyan hangulatom, hogy adjak is, ne csak elvegyek. Nem vagyok egyszerű eset, de úgy hiszem, ő sem az. ~Nem megyek sehová még egy ideig, szóval igen, láthatsz.~ Mondhatnám, hogyha szeretnél, de tudom, hogy látni akar, máskülönben nem kérdezné. Arról viszont nem fog szólni a fáma, hogy vélhetőleg emberként is eladom majd neki, kíváncsi vagyok, milyen a jelleme akkor, ha valakit nem ismer, ha semmit sem jelent neki. Komolyan érdekel. ~Találkozhatnánk két-három hetente. Itt, vagy másutt az erdőben. Van kedvenc helyed?~ Tulajdonképpen nem létszükséglet számomra ez az információ, de ha már a teremtője volnék, tehetem komfortossá is a dolgokat, nemde? Lassan valóban magára szándékozom hagyni egyelőre, mára elég lesz ennyi, elvégre, jóból is megárt a sok, nem hogy belőlem.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
A szavaira csak bólintottam, hiszen ismertem eme szavakat, tudtam jól, hogy sokkal inkább kecsegtetnek azzal, hogy nem valószínű, hogy valaha meg fog történni, de a remény apró, de igazán apró fényét mégis magukban hordták. Szerettem volna őt igazán megismerni, de ez szemmel láthatóan sose fog megtörténni. Bár az is tény, hogy már annak is örülök, hogy egyáltalán itt van és megmutatta magát. Olyan érzéseket ébresztett fel bennem, amiket eleve nehéz lenne szavakba önteni, de talán még ahhoz is idő kell, hogy feldolgozzam ezeket… - Tudom, de senki se lehet egyből profi, hiszen eleinte még azt se lehetett tudni, hogy mi bújt belém. – nem szemrehányóan mondom, de tény, hogy azért volt egy kisebb fejtőrés a falkában is az ügyben, hogy vajon milyen vérvonallal ajándékozhatott meg az a személy, aki csak úgy beharapott és magamra hagyott. Azóta már természetesen tudom, hogy milyen vérvonalak vannak, de még mindig úgy érzem, hogy a lehető legjobbat kaptam meg. Azt, amelyik igazán közel áll hozzám és az elmúlt évtizedek alatt még közelebb került hozzám. Szóval részben hálás vagyok neki, amiért ő talált meg, míg más részt azért is, mert méltónak talált eme életre, mert legbelül érzem, hogy ez nem baleset volt, hanem okkal történt. Még ha az okok előttem ismeretlenek is. De talán egy napom megtudom. Ezek után viszont az események mondhatni felgyorsulnak és egymást követik, mint a lavina… Nem lehet tudni, hogy mi lesz ennek a vége, vagyis ő biztosan tudja, hiszen ő diktál, az történik, amit részben ő szeretne, míg másrészt az én rejtett vágyaim is teljesülnek. Még akkor is, ha eleinte túl makacs voltam.
Néhány pillanat nem tart örökké, ahogyan ez se fog. Tudtam és éreztem is, ahogyan azt is, hogy nem ez volt az első és utolsó eset se, hogy makacs leszek, hiszen sose voltam könnyű eset, de ezt sose bántam. Az élet különféleképpen is lehet kalandos, s én se panaszkodhatok, még annak ellenére se, hogy nem jártam be a világot, de mégis jól esik, hogy kicsit ő is ad magából, nem fosztja meg attól a szeretettől a farkasomat, amire vágyik, még akkor se, ha nem is teljesen kaphatja meg azt, amire oly régóta várt már. ~Akkor hamarosan menned kell? ~ a szavakat lassan közvetítem felé. Nem akarom azt, hogy egyszer elmenjen, de ugyanakkor arra se vágyom, hogy minden egyes percben mellettem legyen, de szeretném még újra látni őt. Viszont, ha elmegy az még mindig jobb, mintha valami baja esne... A farkasát jobban megismerni, ha más nem is adatott meg. Mondhatni gyermeki vágyak, amik talán néha beteljesülhetnek, viszont valószínűleg teljesen sose. ~Tényleg?~ csillannak fel a szemeim és még kicsit fel is kapom a fejemet, hiszen erre nem számítottam, de örülök annak, hogy ő is közeledik felém, hogy nem fordít hátat nekem. Majd lassan bólintottam, vagy legalábbis valami olyasmi. ~Nem messze van egy kilátó, illetve ez a része is az erdőnek az egyik kedvencem. Nem sokan járnak erre, az autók meg elég messze mennek innét, így mondhatni nyugodt és a kilátás is páratlan, ahogyan a másik helyet inkább emberi alakban szoktam felkeresni és elmerülni a tájban, vagy csak elidőzni ott, amikor egyedül szeretnék lenni. ~ válaszolok neki szinte egyből, majd picit hátrálok és leülök a hóba. ~Neked?~ kérdezek vissza kíváncsian és közben a bundását fürkészem, mintha csak félnék attól, hogy eme szavak ellenére se fogom többet látni, de legalább most láthattam…
~Nem is mondtam, hogy annak kellene lenned, még bőven van rá időd.~ Szögeztem le, fiatal, még szinte gyermek, annak minden dacosságával együtt, mindennek nem ebben a szent pillanatban kell megtörténnie. Viszont, lévén első fokos, erősebb lesz a képessége, mint a többi vele egykorúnak, már most is az, csak éppen nem nagyon tartózkodnak ilyenek a közelében. Az kifejezetten nem mozgatott, hogy talán némi dorgálás volt a szavaiban, mert nem voltam hajlandó foglalkozni vele, hogy mi és hogyan történt a múltban, nem fogok vezekelni, még akkor sem, ha ő szükségét érzi. ~Nem hamarosan, még sokáig itt leszek.~ Ezt ki mertem jelenteni, mert Alignak bennünket addig nem fog megölni, míg nem láttuk a fajtánk, az örökségünk pusztulását, ugyanis az egyre inkább körvonalazódik, hogy testvéreim nagy része nem óhajt belemenni az üzletbe, így hát a fajunk szép, lassú kipusztulásra ítéltetett. ~Viszont mára elég volt belőlem…~ Dolgom is van, és nem akarom elkapatni, ne szokja meg, hogy kedve szerint alakulnak a dolgok. Megérdemli, hogy enyhébb legyek vele, mégiscsak a saját kölyköm, akit magára hagytam azonnal, hogy új életet kapott tőlem. Ennyi jár. Azonban nem végtelen mennyiségben, mert egy napra ennyi érzelmesség nekem bőven sok, és nem nyújtanám tovább. Viszont, bár a tudta nélkül ugyan, de hamarosan szándékomban áll megkeresni. Kíváncsi vagyok, civilben milyen, aztán a több majd elválik. ~Tényleg, nem viccből mondtam.~ Ritkán teszek efféle felajánlást, de a saját kölykeimet talán megismerhetném kicsit jobban. Mattet is illene megkeresnem, van miről beszélnünk még a Vörös Hold kapcsán is. Eddig halogattam, de nem mehet így a végtelenségig. ~A kilátó valóban kellemes hely.~ Invitálnám oda is, de ott nem tartunk, hogy megmutassam magam emberi alakomban is, fogalmam sincs, valaha el fogunk-e jutni arra a szintre, de egyelőre haladjunk csak kis léptekben. ~Nekem Tupilek Könnye. Gondolom, ismered. S ha már most itt találkoztunk, legközelebb megejthetnénk ott. Két hét múlva…~ Lehetőség, nem kérem, nem is parancsolom, ha látni akar, ott lesz, ha nem, lelke rajta, nem fogok besértődni rajta, csupán értelmetlennek gondolom majd a próbálkozásomat a dolgok jobbá farigcsálása tekintetében. Részemről azonban mára ennyi volt, futólag még pofájához, nyakához dörgölődzöm, aztán már fordulok is sarkon. ~További kellemeset, Maeve!~ Köszönök el így, és hamarosan már el is tűnik a szeme elől, akár a gyorsaságomat, akár a képességemet használva. Mint már mondtam, kis lépések…
//Köszönöm szépen drágám! <3 Akkor majd hamarosan jön a második felvonás. //
Be kell vallanom, hogy gyantaillatot akkor éreztem először, mikor Pamela, az első viszonylag állandó barátnőm hadat üzent a szőrének. A fenyőerdők hatóanyaga maga természetes közelségében csak sokkal később került sorra, mikor erdő- és világjáró lettem. Ezt a hagyományt viszont a Bestiám is nagyon kedveli és a nőstény, azaz a feleségem oldalán szoktam bele. Most egy másik ellentétes neműt kísérgetek, kivel egészen eltérő a nexus, de jólesik magam mellett tudni. A hó ropogása a tűlevelek neszezésével olyan kellemes ricsajt produkál, amit csak a téltűrő állatok egészítenek ki egy kevéssel. Főleg az a hóbagoly, amelyik követ minket. Legújabb barátunk fáról fára röpdös és ezzel a madárhoz képes egész mély tónussal udvariatlanul belebeszél a társalgásba. Igyekszem magamnál tartani a dialógus közben a képzeletbeli mikrofont, nehogy kedvenc fodrászom torka megbosszulja a folyamatos fagykontaktust. Épp egy történetet fejezek be váratlan fordulattal: - És amikor már a második mázsát kezdtem szériaemeléssel a mellkasom felett tornásztatni, azon vettem észre magam, hogy combtájékon mintha rámdőlt volna egy ilyesmi fenyő - mutatok egy jól megtermett örökzöldre, amilyenek mellett órák óta sétálgatunk kabátosan izzadva, hátizsákkal terhelten. - Ha nem vagyok kipárnázva tömény izommal és a reakcióidőm kicsit kisebb, akkor az az enyves-sikosítós kezű, aki képes volt hanyattesni a fekpad előtt, rámpottyantva a súlyzórúdját, bizony megvalósította volna egy gondatlanságból elkövetett súlyos testi sértést. Így csupán némi negatív esztétikai behatást szenvedtem el, mivel a véraláfutástól Rorschach-teszt nőtt az érintkezés első szempillantásában befeszített combjaimon. Valódi eset, ami még emberként ért az edzőteremben, testőrkoromban. Régi szép idők, amikor 200 kiló még gyilkos edzésnek számított. Manapság egy 200 éves vérfarkasnak nekirohanni, na az az igazán izgalmas és vérbő feladat. Rápillantok a hegyoldali túrában egészségesen ziháló hölgyeményre. Nyilván nem liheg annyira, mint a kis Susy, akivel már puszipajtások lettünk, miután közöltem vele, ki az erősebb a területen, de azért komoly erőfeszítés ez. És gyönyörű. Minden. A táj és aki mellettem tapodja. A múltkori lelki letaglózás után elgondolkodtam, mivégre is rohanok egy lány után a rengeteg lehetőség rengetegében, mikor az eredmény egy sárba mélyedő depressziós időszak. Kissé távolabbról szemlélem már, nem esek túlzásokba, de természetesen a bizsergés nem marad el, hisz egy égiekkel játszó földi tüneménnyel van dolgom. Amennyire dolgom van vele. A vérem például rögtön felpezsdült, mikor elfogadta az ajánlatot, hogy hódítsuk meg a hegyeket, mint Julius Caesar Britanniát. Az este pedig már lelkesen kacsintgat felénk félig becsukott szemével, a fogyó Hold sötétke fényével.
:: Come closer and see See into the dark Just follow your eyes Just follow your eyes ::
Szeretem az alaszkai teleket. Sokan idegenkednek a hidegtől és a hótól, engem azonban egyáltalán nem zavar, hiszen itt nőttem fel, ehhez szoktam hozzá. Nagyon örültem, amikor Jay elhívott magával, és eszemben sem volt nemet mondani. Suzy-t kora reggel elvittem anyáékhoz, aztán berámoltam kisebb túlélőfelszerelést a hátizsákomba. A kesztyűimet leszámítva minden Columbia márkás rajtam. Én erre esküszöm, mert nagyon megbízható túraruhákat gyártanak... vagyis nem csak a túraruháik, hanem minden sportruházatuk kiváló minőségű. Persze nem olcsó, de van aminél a minőség miatt jobb megfizetni kicsit a drágább árfekvésű dolgokat. Miközben Jay mellett sétálok, visszafojtott lélegzettel hallgatom a történetet. Bár a sálamat a szám elé húztam, hogy ne közvetlenül lélegezzem be a hideg levegőt, kikerekedett szemei árulkodnak rémületemről. - Kész szerencse, hogy nem történt nagyobb baj. Vagyis hát... a fizikumodnak hála! Másnak ennyitől biztosan szétmentek volna a lábai, de a térdszalagjai tuti odalettek volna. - Csóválom meg a fejemet, majd egy pillanatra hátra fordulok. - Szerintem ez a bagoly követ minket. - Jegyzem meg. Nem zavar egyébként, nem félek a baglyoktól, csak kicsit meglep a dolog, mert eddig még soha nem követett egy bagoly sem, amikor kirándultam. Biztos kíváncsi, és nem tart annyira az emberektől. - És... mesélj! Végül hogy alakult a karácsonyod, elutaztál? - Fordulok vissza Jay felé. Ha jól emlékszem, az ünnepek előtt amikor találkoztunk a lépcsőházban, akkor azt mondta, hogy lehetséges, hogy elutazik karácsonyra. - Én már 23-án elmentem Anchorage-ba. Tudod, mondtam, hogy idén mi megyünk a bátyámékhoz, mert tavaly ők jöttek hozzánk. A fiatalabbik bátyámmal mentem, anyáék csak másnap jöttek utánunk, mert apa még 23-án éjjel ügyelt a kórházban. Nagyon jó volt a karácsony, csak kár, hogy olyan gyorsan eltelt. Szívesen maradtam még volna, csak tudod... jön a Szilveszter, és futószalagon jönnek majd a vendégeim bulifrizurát csináltatni, szóval lesz munkám bőven az év utolsó napjaiban is. Ezért is örülök annyira, hogy elhívtál magaddal. Jót tesz a friss levegőn való testmozgás. - Csacsogtam, de csak visszafogott orgánummal, hiszen nem akartam volna megzavarni az erdő... és az itt élő állatok nyugalmát.
Ez a sarki kommandós felszerelés kevés nőn áll ennyire vérpezsdítően, mint a kedvenc fodrászomon. A nagy fehérségben akár el is veszhetne, ha bújócskázósat akarna játszani valaki olyannal, aki nem rendelkezik az öt érzék hatszorosával. Okos fejecskéjével figyel arra, hogy ne szívjon be több hideget, mint amennyit tolerál a belső értékrendszere. Én pedig történetekkel melegítem fel a hangulatot. - Ha térden kapott volna a találat, lehet, hogy most te lennél a gyorsabb, én meg csak játszanám a falábú kalózkapitányt. De ennyit a túlélőhorrorról, amiben a hős sebekkel, de természetesen győztesen bukkan fel a film végén! A pozitív végkicsengés ellenére is látom, hogy nem annyira kedvelt téma ez Iris számára, a sokkolás pedig az ő esetében nem oly gyönyörködtető, mint másnál. - Szerintem fészket is rakna a csini kis sapkádon. Ha nem lépkednék melletted ily szorosan, több mint testőrt játszva. Egy szavába kerülne, hogy levadásszam a szárnyas hógombolyagot, de ez a csaj sokkal békésebb típus. Támadásra kész szemekkel fürkészem azért a huhogó rémet és fejben ráküldök egy eléggé agresszív üzenetet, hogy ha lehet, messzebb mondja a mondókáját. - Igen, a fehér karácsonyt felcseréltem egy kicsit színesebbel, meglátogatva a Nagy Almát. Tudod, a család nagy úr és időnként nem számít a távolság - hangzik a hivatalos verzió. Valójában visszalátogattam Minneapolis-ba, hogy homlokommal csókoljam meg az új hazám földjét a Farkaslak biogazdaságában. A családomat hosszú évtizedek után láttam újra, hisz a Fülöp-szigetekről nem egy délutáni matiné volt átruccanni. Innen lényegesen egyszerűbb és mint autó elektronikáját az akkumulátor, úgy töltött fel a szívem igazi otthonában tett látogatás. - És mesélj az éneklős szettről, mennyire élvezi a kicsi? Az én szüleim inkább a földöntúli béke szigetén leledzenek, talán a korból eredően is. A mostohatesó viszont hasonlóan aktív, csak épp az autók bűvölésében. Bevallhatom, sok trükköt tőle lestem el a gépszörnyetegek lerobbanásának elhárításáról. Mese habbal, ami nyomokban igazságot is tartalmaz. A szüleim ősöregek, anya pici fia pedig, ki az új házasság szülötte, teljességgel hidegen hagy. - Milyen fazonokat nyíratnak a hajukba? Nekem az év utolsó napjára a frizura kimerül egy kéken vagy zölden csillogó papírparókában. Amit képes voltam már felhelyezni a kopasz kobakra, de nem ragaszkodom hozzá. Iris nyilván szakértője a témának, meg általában a fejtetőn viselt szőrzetnek, amit én ritkán engedek meg magamnak. Most éppen akad, egészen hosszú, talán még a két centit is eléri. Szinte a szememet verdesi, botrányos... - Így van, a város friss szmogja nem érhet fel egy tüdőbontóan tiszta hegyi légkúrával. Csak álljunk meg egy pillanatra egy nagy... Széttárom a karomat, hogy egyetlen kivételt tegyünk és szippantsunk a jóból valami hatalmasat, de ekkor hallok meg valami nagy mordulást. Mintha éhes lenne a hegy és gyomorkorgást hallatna, de sajnos ez sokkalta rosszabbat jelenthet. Olyat, ami ellen még az én képességeim sem védenek feltétlenül, hisz ha megindul a hideg vízkása, akkor a vérfarkas is csak úszhat a boldogságban, nemhogy egy halandó. Szemeimet előre szegezem és aggódva keresem a megoldást, meg egyáltalán a problémát is, hogy melyik irányból várjuk az átkot és merre lesz az áldás...
Este van, este van, ki-ki nyugalomba', feketén bólintgat az eperfa lombja ásít az égbolt a fejünk fölött. Szeretem ezt az időszakát a napoknak, különösen szabad ég alatt. Szabadon, amilyen sosem voltam, de amilyennek néha a csillagokat és a holdat bámulva mégis éreztem magam. Ezért is kértem meg Dereket, hogy ne kérdezze hová megyek,. ne akarjon utánam jönni. Bízzon bennem.. nem, ezt nem kértem tőle, hiszen én sem bízom meg benne, nem várom hát el, hogy ő tegye. Vagyis de, elvárnám én, el is várom. Épp csak nem kapom és jobbnak látom nem felbosszantani magam rajta. Nem megyek az út közelébe. Szinte milliméterre pontosan a város határvonalán sétálok, kedvtelve taposva ezt a sávot. Még ki is tárom karjaimat oldalra, oldalsó középtartásba, s csendesnek nem nevezhető magányomban hangosan kacagok, mint egy eszehagyott. Mert május van. Mert már nem szabadna annak lennem, ami vagyok. Talán holnaptól nem is leszek az. És nem tudom, hogy emiatt örüljek-e, vagy legyek nagyon dühös. Van önálló véleményem és ha másnak nem is, de legalább magamnak számít. Ezért jöttem el, ezért kellett kiszabaduljak onnan, ahol nem látnak szívesen, de ahol mégis maradni szeretnék valaki miatt, aki talán meg sem érdemli. Meg sem érdemel. Lassan állok neki levetni a ruhákat, melyeket viselek. Élvezem, hogy már mindkét kezemet tudom használni, gombjaimat nem sután, hanem könnyed természetességgel tudom a gomblyukakból kibújtatni. Lekerül a kabát - Dereké - a szoknya, a blúz és a kardigán, majd a fehérneműk is mennek a harisnya után. Egy alacsonyabban lógó faágra terítem holmimat, mintha csak szárítani akarnám jó háziasszony - szép vicc - módjára azokat. Nem akarom tönkretenni egyiket sem, tőle kaptam őket, s mocskosul szentimentális vagyok még akkor is, ha egyébként szerintem ez a világ legocsmányabb szoknyája. Hiába, nem az ízléséért szeretem. Nem szeretem! Váltok, hagyom előrobbanni belőlem a tömzsi, alacsony, kisnövésű, vaskos nőstényt, a városhatáron kívülre szökellve képében. Orrlikaim kitágulnak, nagyot szimmantok a levegőből, magamba kívánok inni mindent, amit farkasösztöneimnek tartogat az éj. Vajon miféle meglepetés ér ma itt? S vajon - bármi is lesz az - tudatom-e Derekkel valaha? Majd kiderül.
Nem vagyok a legjobb bőrben, így hát okosabbnak ítéltem farkas alakban, városhatáron kívül tölteni a napokat, legalább gyorsabban regenerálódom, és nem futok még egy kattantba, aki nagyon szeret másokat elpáholni. Nem mondom, hogy nem kedvelem a baráti bunyókat, de ennek nem sok köze volt ahhoz, az egyszer biztos. Most viszont inkább maradok nyugton egy ideig, mert egyrészt ez esik jól, másrészt úgysem találtam még meg azt a mocskot, szóval eszemben sincs ugrálni, még a végén idő előtt kitesznek a területről, az pedig nem jönne jól. Nyugodtan heverészek, túl az egyszemélyes nyúl lakomámon. Szétverve még egy jól is bőven elég elkapás tekintetében, eszemben sem jutott nagyobb vadra menni, minek is, ha ennyitől jól lakok jelenleg? Egy őz csak merő pazarlás lett volna, azt pedig nem kedvelem. Meg-megüti a fülem valami szél suttogta eszement kacagás. Valakinek túl sok volt a szesz, vagy csak bolond szegény. Mindenesetre annyira kíváncsi nem vagyok, hogy utána járjak, ha csak egyszerű ember, jobb távol maradni. Eme elképzelésem hamar megdől, mikor az energiák áramlását érzem, s noha a pajzsom felhúzva, szagom attól még van, igaz, ha valaki nem tudja, mit kövessen, ez nem is számít igazán. Ettől még bujkálni nem fogok, sem arrébb menni, még emésztek, ilyenkor kár ugrálni, kínos volna, ha visszajönne a vacsorám. Talán nem erre fog jönni, és nem lesz szükséges megint konfrontálódnom, nem lenne ínyemre napokon belül többször. Ennyire nem vagyok erőszakos fráter, és inkább csak egy valaki lenne, akinek szíves örömest feszülnék neki, kiverve belőle a szart is. Nanááá, hogy erre jön… így ha nem süket és vak a világra, akkor percek múlva meg is láthat egy fa előtt heverészni, nyugodtan, mintha a világon semmi nem történt volna. Akármilyen idős lehet, jelen pillanatban nem érzékelek belőle semmit, de nem is célom bántani, ki tudja, ki errefelé falkatag, a mínusz pontok nem hiányoznak. Szembogaraim megpihennek a kicsi, tömzsi alakon, biztosan nőstény, és nyomokban mintha érezném rajta a falka szagát, de valahogy nem az igazi, hirtelen nem is tudom hová tenni a dolgot.
Szagos vagyok. Hurrá. Sose volt bajom a falkaszaggal, de néha képes vagyok facsarni a saját orromat. Így - meg egyébként is - inkább arra koncentrálok, hogy megérezzem a körülttem heverő erdő szagát, a benne lélegző állatokét. És akkor megakad az orrom és pár pillanattal később a szemem is a másikon. Lustán heverésző vad, de a látszat nem jelent semmit, ezt minden magunkfajta tudja. Nem torpanok meg látványosan, egészen addig sétálok, amíg olyan közelségbe nem érek, hogy az még épp ne legyen zavaró, de jelezze: sem óvatlan, sem gyáva nem vagyok. Pajzsomat csak annyira eresztem le, hogy érzékelhessek a másikból valamit, meztelenkedni védvonal nélkül nem szokásom, nem otthon vagyok. Nem ott otthon. Itt otthon. Ez még mindig bonyolult. Elheverek pontosan szemben maradva vele, mellső lábaimat kinyújtom, pofámat megtámasztom azokon. ~ Közöd nincs a falkához. Próbálom ki, hogy elméjébe tudom-e tolni ennyi pajzsrésen át a szavakat, az egyértelműt. Kínos lenne, ha rosszul érezném felőle azt, hogy semmiféle itteni falkaszaga - nem, mintha másmilyen lenne - nincs. ~ Van neved? A kérdés nem marad ennyiben, az kéne még, hogy egy egyszerű "van"-nal lerázzon. Ez igazából csak szemtelen, kedélyes, szertelen jellemem kivetülése így, felvezetés ha úgy tetszik. ~ Mi az? Az enyém majd ezután. Maximum.
Különösképpen nem zavartatom magam a nőstény megjelenése okán, miért is tenném, itt csak olyanokba futhatok bele, akiket nem ismerek, kínos lenne állandóan azon görcsölni, hogy juj, most épp kihez lesz szerencsém, vagy épp szerencsétlenségem. Egész derűsen figyelem, ahol leheveredik velem szemben, békés borostyánjaim azért felmérik, vajon mire lehetne számítani a részéről, de túlzottan nem idegeskedek annak okán, hogy leheveredett. Elég nagy a placc kettőnknek is, nemde? Idegbajos sosem voltam, nem fogom elkezdeni most sem. ~ Ámen. Ha rajtam múlik, nem is lesz. Te viszont nem tűnsz ilyen szerencsésnek.~ Éppenséggel az is lehet, hogy ez a dolga, jófejkedve bevágódni, aztán leadni az infókat rólam. Igazából nem érdekel, mert nem azért jöttem, hogy egy alfa előtt fejet hajtva ugráljak, ahogy mások fütyülnek. Nekem más dolgom van itt, és az senkinek sem érdeke, hogy közben belekeveredjek az itteni körforgásba. ~ Van ám, több is.~ Nem tehetek róla, de mulattat ez a tömör szűkszavú lényegletörése, nincs nekem semmi bajom azzal, ha valakinek ez a stílusa, én felőlem aztán nyugodtan. Pláne, ha szórakoztatónak is találom. ~ Elijah. A tiéd?~ Hasraesni nem fogok attól sem, ha nem közli, hisz ez csak név, ami engem illet, a sokadik a sorban, és még csak nem is volt szándékomban felvenni, az előző életemben szíves örömest lubickoltam volna még jó ideig, ám ettől megfosztottak.
A vigyor csak elméleti síkon marad meg, lévén farkaspofával elég nehéz kivitelezni az ilyesmit. Mindenesetre remekül szórakozom azon, ahogy reagál arra, amit a falkáról mondok. Ha olyan óvatlan hülye gyökér lennék, amilyen nem vagyok, akkor ezen a ponton állnék neki kifakadni, hogy milyen szar is az itteni falka. Viszont egyrészt nem vagyok ekkora marha, másrészt meg azért annyira nem szar. El lehet lenni vele. Már amennyit nekem sikerült megismerni - egyelőre - a vendégszeretetükből. És Derekért meg amúgy is megéri, csak meg ne tudja a majomja, még a végén elbízza magát. ~ Nos, én elég szerencsés vagyok, de ja, nem ilyen téren. Hogy ez most azt jelenti, hogy falkatag vagyok vagy nem jelenti azt, azt nem kötöm az orrára. Mindent neki sem kell tudni, ahogy senkinek. Elvagyok én a magam titkaival, egyébként is legyen mindenkinek, úgy az igazi szerintem. ~ Múlhat máson rajtad kívül? Hülye kérdés, melyre ha hülye választ kapok, akkor is mentünk vele valamire, hiszen beszéltünk róla. Elleszek azzal is. ~ Van ám, egy azaz egy darab. Dobom vissza ugyanazt a labdát, amit kaptam az imént. Kivárok kicsit, mielőtt folytatnám. Nem mondhatja senki, hogy nem vagyok tanulékony. ~ Jasmine. A Minniet hagyjuk, nem vagyunk olyan nexusban, hogy azzal jöjjek elő. Viszont a nevemet szeretem és sose volt szükségem álnevekre, s ha lehet, eztán sem óhajtanék felvenni egyet sem. Nem nagyon tudom elképzelni azt a szituációt, aminek kapcsán muszáj lenne. ~ Mi bajod van a Falkával? Levontam a következtetéseimet. Tán baj belőle lenne? Majd kiderül.
~Addig jó, míg valamilyen téren az vagy.~ – Én a magam részéről erről már letettem, nem is hajszolok semmit az életben, egyedül csak a „kedves barátomat” vágyom megszorongatni a vég előtt, aztán nyugodtan térek át a másvilágra. Valószínűleg úgyis az lenne, lévén falka szinten nem feltétlenül fogják jó szemmel nézni, hogy az egyik tagjuk ellen működöm. ~Hogyne múlhatna? Nem tűrik mindenhol a magányosokat. Egyes helyeken egészen erőszakosan olvasztják be a farkasokat, bár engem ne kérdezz, annak mi értelme. – Esetemben kiváltképp nem lenne sok, lévén az ilyen reakció rövid úton egészen messzire kergetne az adott területről. ~Az pont elég. – Régen vezetéknevem sem volt, ugyanakkor eddig három tagú névvel sem rendelkeztem, most ez jött, sejtem én az okát, de mélyebben sosem gondoltam bele, fölöslegesnek tartom a múltba való képzeletbeli visszautazgatást. ~Bájos név. – A neve igen. Hogy ő mennyire az, nos, azzal még nem vagyok tisztában, mindenesetre idővel kiderül, ám ha nem, akkor sem fogok falnak menni kétségbeesésemben, lévén mély ismeretségeket nem szándékozom kötni, tekintettel arra, hogy kihasználható és sebezhető lennék általa. Ezt soha többet nem fogom megengedni magamnak. ~Ezzel speciel semmi. Az őslakos falka tagja voltam is, bár nagyon rég. Inkább összességében falkaorientáltnak nem érzem magam. – Nem kifejezetten zavar, hogy ezt tudja rólam más, el fogom mondani a falka küldöttjének is, hogy egyelőre nem forog a fejemben a csatlakozás gondolata, túlzottan idegennek érzem. Meglátjuk, hogy később alakul-e majd más irányba. Nem tudhatom előre. ~Ugyanakkor, ha kikérdezős játékot akarunk, akkor jó volna felfedned, hogy téged küldtek, hogy kifaggass, vagy olyan mélységében mégsem kerültél még közel hozzájuk, hogy hasznossá is tegyenek? – Valami köze van hozzájuk, de ha ilyen direktbe az utálatom felől kérdez, azért jobbnak érzem óvatosabbnak lenni.
A hozzászólást Elijah Naveen Harper összesen 2 alkalommal szerkesztette, legutóbb Csüt. Jún. 23, 2016 10:53 pm-kor.
~ Inkább, mintsem a napon olvadjanak el. Vonnék vállat, hogyha alakilag nem lenne ez teljesen lehetetlen. Igazából ez a megjegyzésem is olyan mellékes volt, mint amilyennek hangzott, nem kell benne értelmet keresni, mert nem volt. Falkaügyben én nem akarok megérteni semmit, vagy legalábbis ez a látszat, a többi meg a jövő zenéje egyrészt, másrészt pedig történelem. ~ Köszönöm. Válaszolok neki, miközben még mindig a közeledés szakaszában tobzódom, na nem udvariatlanul, de kíváncsian írok le lineáris vonalakat az orra előtt, mindig egy kicsit a közelébe téve patám helyett tappancsaimat. Utálok egy helyben ácsingózni, ugyanis. Ahol már kényelmesnek, de még nem sértőnek ítélem, ott leheveredem, szemközt a hímmel. ~ Nem vagyok olyan helyzetben, hogy küldözgessenek bárhová. Nemrég érkeztem csak, s ami azt illeti nem is kívánnék mélységében belefolyni a falkapolitikába, ha nem muszáj. Vetítem ezzel előre, hogy nem én vagyok az ügyeletes paprikajancsi, aki ki fog adni minden itt elhangzott információt. Már csak azért sem, mert akármit is mondjak ennek a Falkának, én sose leszek igazán a tagjuk. Behódolhatok, de mindig magányosnak fogom érezni magam a bostoni falka és a szadista apám nélkül. Lélekben. Meg egyébként is. Van ez így. ~ Egyébként miért nem vagy falkaorientált, hogyha már voltál is tag náluk? Nyugi, lakat a számon, nem vagyok senkivel olyan nexusban, hogy eláruljam neki miylen kóborral találkozom és pláne miről beszélgetek. Hallgatja, hogy tökéletesen komolyan gondolom a szavaimat, semmi hazugság-szaguk nincs. Innentől kezdve meg rajta múlik, hogy válaszol-e egyáltalán. Amondó vagyok, hogy inkább kérdezzek, semmint heverésszünk itt kukán. Ha majd a háta közepére sem kíván, akkor szól. Nem tartok tőle, hogy ne tenné meg.
Megmosolyodnám a közeledését, ha képes lennék rá jelen formámban, ugyanakkor édes, ha úgy gondolja, nem veszem észre. Ellenben nem mozdulok, miért is tenném, nem tartok tőle, nem fenyegető, nem veri a mellényét, hogy milyen erős, nem több a soknál, egyszerűen csak olyan, amilyen. Talán kissé szemtelen és nehezen emészthető, de ez önmagában senkit sem tesz unszimpatikussá. ~Ezt mélységesen meg tudom érteni.~ Benne lenni a falkapolitikában nyakig, nem olyasmi, ami nem járhat gyakran bajjal. Én ugyan csak tark voltam erre ifjúságom derekán, de ettől még láttam ezt-azt már életem során. Eleget tárgyaltam a világon a legkülönbözőbb falkákkal, mikor a területükön haladtam át, vagy maradtam hosszabb-rövidebb időre. ~Kétszáztizenhat éve vagyok magányos. Szerinted? Megszoktam, hogy a magam ura vagyok, és nem biztos, hogy megbékélnék a gondolattal, ha másként kellene lennie. Nem mintha titok lenne, el fogom mondani annak is, aki azért jött, hogy felmérje, milyen veszélyeket rejthetek.~ Ami azt illeti, a koromnál fogva elég sokat, lévén bőven erőm teljében vagyok jelenleg, és ennek tudatában is vagyok. Méreteim okán sem mondhatni, hogy elhanyagolható jelenség lennék, de mivel ártani nem akarok a falkának, miattam nem kell aggódniuk. ~És te miért nem vagy falkaorientált, ha már rajtad van a szaguk?~ Kölcsönkérdés visszajár mondhatni. Őszintén szólva nem hiszem, hogy olyan remekül érezné magát ettől a gondolattól. Az viszont biztos, hogy én nem mondanám el egy árva fűszálnak is, hisz szinte senkit sem ismerek erre, és senkiben sem bízom maradéktalanul. ~Elég volt belőlük egy időre? Hisz határon kívülre keveredtél.~ – Sok oka lehet, hogy egy nőstény akaratán kívül falkába kényszerül. Fogoly éppenséggel nem lehet, akkor nem engednék szabadon kószálni. Én még azokat sem értem, akik szerelemtől fűtötten teszik ezt meg, én Symara miatt sem voltam hajlandó csatlakozni. Azt nem tudom, mit tettem volna, ha Callát valaha beharapják… nem is fogom már megtudni, lévén nem az életem része.
Bűntudatom volt, amit talán a kis fekete nőstény istápolásával igyekeztem csitítani, miközben magamnak se szívesen vallottam be, hogy így próbálom jóvátenni önnön büszkeségem és gőgöm szülte hibám. Valamint a mostani látogatásommal. Továbbra sem hagytam el szülőföldem, hiába határozott így a falka - a legtöbb, amit megtettem, hogy elkerültem figyelmük pászmáit. Ezzel együtt az elkerülhetetlent is halogattam: útra kéne kelnem, hogy utódom felleljem, ha csak nem akarok még egy strigulát bukott apaságom vásznán. Utódaim közül az egyetlenek, kiknek kívánsága számít... Előttük Testvéreim járnak, s most elsősorban Nagojut - be nem vallott bűntudatom forrása, aki miatt az erdőt járva épp a Protektort kutattam fel. Beképzeltség nélkül állíthatom, gyerekjáték volt. A mi érzékeinkkel, a Szellemek útmutatásával nehezen rejtőzhet bárki is. Csak akkor fedtem fel jelenlétem, mikor megbizonyosodtam egyedüllétéről. Helybéli feltámasztásom miatt viszonylag sokan tudják titkomat, ám ez nem jelenti azt, hogy felelőtlenül kívánnám növelni e téren a létszámot. Késztetésem, vágyam van ez iránt, hogyne volna! Természetemmel ellentétes ez a visszafogottság, a rejtőzködés, mégis kénytelen vagyok belátni szükségszerűségét, s kiélvezni az ehhez hasonló pillanatokat, amikor teljes valómat felvállalva állhatok meg valaki előtt, egyenes háttal, az Ősök büszkeségével lelkemben. - Üdvözletem, Protektor - köszöntem, tőle pár méterre megállva. Kezemet kényelmesen kulcsoltam össze hátam mögött, állam leheletnyit felszegtem. Nem volt bennem gőg, csupán az a magabiztosság, amit önmagam ismerete nyújtott. - Remélem akad pár szabad perced, fontos ügyben jöttem. Udvarias, már-már előzékeny voltam, hangomban mégis ott rezgett az esetleges ellenkezés várható rosszallása.
Csak egy szokásos munkanap volt ez is, azt leszámítva, hogy kihagytam az egyetemre való látogatást. Talán valami belső megérzés, fentről érkező sugallat vezetett ehhez a döntéshez, nem tudom. Őszintén megvallom, egy ideje már nem is kutatom okát a miérteknek, s talán éppen ez a legnagyobb problémánk. Ki tudja! Abban biztos vagyok, hogy a nyáron önnön önzőségem nagyobb teret kapott, mint az eddig elmúlt több, mint tizenöt évben bármikor. Szolgálatkész, hűséges őrzőt nevelt belőlem mentorom, olyat, akinek ez az élete, s minden előtt áll - ha csak egy hajszálnyival is, de előrébb van - az őrzői hivatás teljesítése. De kérdem én, nem érdemel meg mindenki némi személyes teret? Szabadságot? Ha másnak lehet, nekem miért ne lehetne?! Vezetőjéről ítéltetik meg a falka. - mondta egyszer nekem valami magát rettentő bölcsnek gondoló bundás, de azt hiszem, azok az idők már réges régen elmúltak, mikor ezeket a szavakat érvényesíteni lehetett. Szóval mindenki önző. A saját dolgai fontosak, azokat védi, kik hozzá közel állók... nincs ez másként esetemben sem.
Éppen ezért (is) érint kellemetlenül, mikor a meditációra, saját magam fejlesztésére/szinten tartására szánt időbe nemes egyszerűséggel gyalogol bele Sangilak. Egyszerű farmert, kényelmes dzsekit viselek, alatta egyszínű pólóval. Haladnék a szokásos hely felé, de a másik mondhatni, utamat állja, hát én magam is megtorpanok, kivéve kezeimet zsebeimből, ahogy rá pillantva realizálom, ki is került elébem egészen pontosan. - Hogyan is mondhatnék nemet a Legerősebbnek...! - Jelenik meg apró, szinte már majdhogynem ironikus mosoly szám sarkában. Mert míg ő azt üzeni "nem kéne", addig az én hangsúlyom pontosan azt hordozza magában, mennyire rohadtul szívesen küldeném el, hogy tépjen sorszámot, ha annyira akar valamit.
Megrándul szám sarka kelletlenségétől, szemem kissé összehúzom. Pontosan érzékelem, micsoda rákfenéi vagyunk mi Tizenhárman ennek a vidéknek - de még saját magunknak is -, ostobaság volna ilyesmin fennakadni. Méltatlankodjatok csak, legalább biztosan megadtok minden segítséget ahhoz, hogy ez az áldatlan állapot mielőbb véget érjen és mind megpihenhessünk - ki így, ki úgy. - Mindig lehet próbát tenni, ám valóban jobb nem nyújtani az ilyen találkákat. - Nekem sincs ínyemre. Hajdan szimbiózisban éltünk mágiahasználó testvéreinkkel, mióta viszont saját - haha, majdnem - lábamon járok-kelek ismét, az a visszás helyzet fogad, hogy egyszerű kiszolgálóinkká váltak. S ezt mi magunk alakítottuk így - én is, eszemben sincs felmenteni magam. Tehetnék egy-két gesztus az egyenlő felekké válás érdekében, ám a felettem elsuhant századok vaskos nyomot hagytak rajtam is, így kéréseim inkább tényként tálalt utasításként hatnak. Talán egy másik korban, Atyánk fenyegetése nélkül másképp lehetne. - Mennyit tudsz jelenlegi helyzetünkről? - kérdeztem inkább előbb, hogy felmérjem, mennyire frissek a tőlünk származó értesülései. Csak akkora képet kell kapnia, amekkora szükségszerű. Nem tudom, mennyire jó taktika ez, hallgatni a legtöbbről, féligazságokat elejtve, miközben lehet, a teljes tudás birtokában mind előrébb lennénk... Bölcsebb Testvéreim majd felmérik mindezt, nekem más feladat jutott.
Kezdőlap
//
