..I've been losing myself in anger So much broken by the rage Nothing could take my mind off How to make them pay..
Magamat is meglepem azzal, hogy nem kérdezek vissza szemtelenül arra, hogy hát neki ennyi kell az élvezéshez? Nem, mintha zavartatnám magam a témát illetőn, egyszerűen csak egy vállvonással igyekszem túllendülni rajta, s nem ingerkedem olyasmin, aminél van fontosabb megbeszélnivalónk is. Szeretném érezni, hogy dühös, hogy zavarja, ahogyan cakkozom a lelkét, de nem enged be a pajzsa mögé. Hiába furakszom, mindig kívülrekedek, s ez csak még jobban felpaprikáz. Elmémbe idézi a múltamat, az érzést, amikor gyerekként próbáltam a férfiak közé tartozni, de azok eltaszítottak maguktól. Visszavisz a történetem egy olyan szakaszába, amelyet a legmesszemenőbbekig gyűlölök, s akarom, hogy neki is annyira fájjon, mint akkor nekem. Mint azóta mindig, hogyha azokra az évekre gondolok. - Sose akartatok ott lenni nekem! Soha, egyikőtök se. – közlöm keserűen, kettőnk közé köpve képzeletben az epét, mely megülte szájüregemet. Felvillanyozna, ha érezném, ahogyan átjárja zsigereit az undor önmaga iránt. Rokonomnak érezném, keblemre ölelném közvetlenül azután, hogy addig marcangoltam, míg véres cafatokban nem lóg bundája. Akarom, hogy rám legyen szorulva, hogy én legyek az, akinek segítenie kell rajta, mert akkor legalább tehetném vele azt, amit ők tettek velem. Sorsára hagyhatnám, hadd szenvedjen egyedül egy barlangban, gyötörve öngyűlölete és fojtó undorodása által. Nem lennék ott neki. Nem lennék mellette, mert nem szeretném őt. Ahogyan engem sem szerettek soha. Még a saját anyám is hányt volna tőlem, hogyha ugyan képes lett volna az a drága jó lélek ilyen aljasságra. Hát vicces, hogy mennyire meg tudnám most Biisát érteni, ha hagyná. De nem hagyja, így nem tehetek mást, csak saját mérgemben tobzódom hagyva, hogy vörös vérem feketévé sötétedjen ereimben. - Mikor? – kérdezem először lassan, halkan, hogy aztán tajtékozva ömöljön elő belőlem a kérdés újra és újra, egyre jobban felöltődve haragommal. - Mikor? Mikor nem? Annyira el vagyok foglalva azzal, hogy elképedjek a szemtelenségén, a vakságán, hogy fel sem tűnik, amikor mozdul. Már csak azt érzem, hogy jeges hideg tölti el a bensőmet és ha nem köhögök, akkor megfojt ez a fagy. ~Elmész te a picsába! ~ fogalmazom meg gondolatban, felé küldve ezt is meg a farkasom morgását is a földet érés következtében. A közelsége nem zavar, az már sokkal inkább, hogy lefog és a hóba szorít. Nem, mintha fáznék, egyszerűen az idegtől reszketek, de attól nem kicsit. Úgy érzem magam, mintha a szavait is egyesével nyomná le a torkomon éppen úgy, ahogy a havat a számba tömködte egy pillanat alatt. A különbség csak az, hogy a hó elolvad, vízzé lesz a testem hőjétől és csak kicsit lehűti torkomat, amikor lenyelem, de nem perzseli fel egész bensőmet úgy, mint a tűz Biisa szavainak nyomán. - Mégis miben tudnál nekem segíteni? – kiabálom a képébe, mit sem törődve azzal, hogy mennyire van közel vagy hogy milyen szinten zeng tőlünk a hagy. Szinte kéjes örömet okoz, ahogy visszahallom a hangomat a visszhang által. Nekiláthatnék vonaglani, mint valami gyenge szűz a férfi kezei között, de inkább egy kiadós morgás kíséretében váltok alakot, hátha a normál farkasom előcsalása kihúz szorult helyzetemből. S ha ez így van, akkor a dúsbundájú acsargó képében pattanok fel, hogy Biisa képébe tolhassam csattogó fogaimat. Nem harapok bele, de akarom, hogy érezze a leheletemet. ~ Eszedbe sem jutott soha, hogy miért én voltam az első, aki elfutott? ~ engedem szabadjára a farkas ösztöneit, s igyekszem most én rugaszkodni el a talajtól úgy, hogy megint hanyatt lökjem, s a mellkasára nehezedhessek. A vére ízére szomjazom, azt akarom, hogy ajkaim kitéphessenek belőle egy darabot. Egy olyan darabot, amely már örökké az enyém lehet, a darabot, melynek ízét a következő nyolcszáz évben sem feledném el soha. Ennél közelebb úgyse kerülhetek ahhoz, hogy valaha, valamelyik vágyott része az enyém legyen. Talán ki kellene harapjam a szívét? Komolyan foglalkoztat a téma ebben a teljes elborultságomban. A pajzsom még mindig teljesen lent van, hagyom, hogy az iránta érzett minden haragom ráömöljön, hadd fulladjon bele. Nem vesztegetem az időt azzal, hogy csak úgy lassan csepegtessem ezt a keserű mérget. Jó lesz ez így, hadd kapja nagy dózisban, feküdje csak meg a gyomrát. Kihúzta nálam a gyufát! ~ Majdnem belehaltam, te szemét!~ ez a válaszom röviden és tömören arra, hogy éreztem-e a halálát. Azt most nem firtatom, hogy az ő halála volt az a lökés, ami olyan mélyre taszított, ahol amosszal voltam. Miatta lettem szerelemhirdető, szexmániás, drogfüggő hippi, s miatta élveztem annyira azt az életem, azt a testemet. És vicces, mert ha innen nézzük, akkor ezt a mostanit is. Elvégre Autumn olyan, mint Amos volt, csak kissé kevésbé szabados. És végre nő, végre újra az a részem, ami vagy száz évig hiányzott. De a lényeg nem változott: szex, drogok, szabadság, száguldás. Vajon meddig maradok ilyen? ~ Nyolcszáz éve várom, hogy törődjetek velem, de mindenki szart rám. Hát most ne akarj hirtelen úgy tenni, mintha érdekelnélek! Elmész te a büdös picsába, Biisa. Nem érdemled meg. Nem érdemelsz meg. Nem érdemled! Nem. Nem. Nem! ~ kész, ennyi. Akármilyen alakban van, a farkasom már ugrik is és harapni vágy. Teljesen mindegy neki, hogy hová ér a harapása, egy a fontos, hogy megérezze a vér ízét, szagát, s Biisa döbbenetének csípős illatát is. Mert akarja, hogy értse, akarja, hogy a másiknak is fájjon, hogy okádjon, hogy undorodva meneküljön előle kontinenseken át. Akarja, hogy elfogadja a tényeket, akarja hallani, ahogyan leesik a tantusz, s súlyos teherként a hóba puffan, mint egy mázsás sziklagörgeteg. Mindent akar, itt és most, de legfőképpen azt, hogy Biisa érezze a fájdalmat. A testében, a lelkében és az elméjében is. Mert Biisa fáj. Nyolcszázhat éve fáj. Hát végre érezze ő is, hogy az milyen.
Nem tudom, mivel érdemeltem ki ilyen iszonytató gyűlöletet, ahogy azt sem, engem gyűlöl-e specifikusan, vagy éppen az egész férfitársadalmat, de nem is számít igazán. Nekem kell megküzdenem ezzel a dologgal most, és nem másnak. Márpedig ez egy olyan feladat, amit szívesen átruháznék bárkire, aki jelentkezik, elhihetik. De mégis, valahol mélyen tetszik a dolog… Hiszen már majdnem egy évszázada nem oldhattam meg valódi problémát, és azelőtt… Azelőtt nem viselkedtem a Megoldóhoz méltó módon. – Ha kérted volna, ott lettünk volna – mondom. Tudom, hogy óvatosan kell lépdelnem, de már elszoktam ettől a játéktól. De nem lehetek meggondolatlan. – Ott lettem volna én, ott lett volna bárki. Kizártál bennünket, Annakpok, azokat is, akik a barátaid lehettek volna. A saját nevemben beszélek, de biztos vagyok benne, hogy sokan vannak még. Nem ismertem őt eléggé jól ahhoz, hogy biztosra mondjak bármit, de tudom, hogy minden tette ellenére jó ember volt. Jó farkas. Csak azt sajnálom, hogy ilyenkor nem forgathatom vissza az idő kerekét, és nem verhetem ezt a képet bele annak a kölyöknek a fejébe, aki egykor itt üldögélt. Valami azt súgja, sokkal egyszerűbb lenne most kezelni ezt a helyzetet. Következő szavaira összehúzom a szemöldököm. Soha nem játszottam emberekkel, akarattal legalábbis soha. De ez nem számít, mert a tervem sikerrel jár, és nincs időm eltöprengeni azon, mennyire nem vagyok az a típusú taktikus, akinek hisz engem. Gondolati síkon közvetített ellenkezését csak egy szemforgatással fogadom – a fülem nehezen éli a káromkodást –, és már meg is változik a fölállás. Most én vagyok felül, ami egy másik esetben talán egészen mást jelentene. Ekkor azonban a képembe ordít, én pedig közelebb hajolok hozzá, egészen az arcához, és onnan kiáltok vissza. – Elfogadni magadat, te szerencsétlen! – felelem. – Nézz magadra! Így akarsz élni? Nyolcszáz év, és úgy csinálsz, mint egy elvadult farkaskölyök… Ez nem méltó hozzád, Annakpok, nem méltó az örökségedhez. Nem kell mindenkinek az én szemléletemet osztania, de ha nem nyugszik meg, tárt karokkal rohan a saját végzetébe. Ahhoz pedig túlságosan törődök a sajátjaimmal, hogy hagyjam őket ilyesmit tenni. A gyenge, beteges kis Biisa, aki most megpróbál vigyázni a többiekre? Röhej. Ez inkább Yee-nek való feladat lenne, de ő most éppen nincsen itt, így nincs mit tenni. Ahogy változni kezd, az én bestiám is készenlétbe helyezi magát. Tudom, hogy fél másodperc alatt itt lenne, ha hagynám, de még mindig reménykedem abban, hogy ezt mi képesek leszünk békésen megoldani – bármennyire lehetetlennek is tűnjön mindez. Az érzelmek, amik a pajzsomnak ömlenek, így is szépen, lassan megfojtanak. Olyan ez, mintha valami kérlelhetetlen erő lenyomná a fejemet a víz alá, de nem gyorsan, hanem kínzó lassúsággal. – Azt hittem, azért tetted, mert te voltál a Szabad. Mint a madár – morgom. Az állat bennem közelebb van a kényelmeshez, ez okozza ezt a hangot. Ahogy hallgatom, úgy kezd el derengeni a megoldás, de még messze van… Aztán, ahogyan az utolsó szavakat is kiejti, megvilágosodom, pontosan másodpercekkel azelőtt, hogy támadna. A hosszú élet szépsége, hogy felkészülök minden eshetőségre. Ellököm magam tőle, és már a mozgás közben alakot váltok, teljes farkasom áll vele szemben két lábán. Szememben azonban nem láthat mást, csak szomorúságot, és az első pár alkalommal mást sem csinálok, csak kitérek előle. Le kell higgadnia, meg kell beszélnünk ezt, és addig, amíg egyikünk sem döglik bele ebbe az egészbe… ~ Nem tudtam… ~ küldöm neki telepatikusan, miközben próbálok úgy manőverezni, hogy a fák kerüljenek mögém. Jobb, ha azoknak rohan valamikor, mintha nekem kellene elhúzódó harcot vállalnom vele. Közben persze még mindig nem mondtam le a dolog békés megoldásáról. Éppen elég az emberek szennyét elviselni ezen a világon, nem akarok még a sajátjaim közül is harcolni valakivel. ~ Állj le!
Elképedek a szavait hallva. Szemeim kikerekednek, ajkaim elnyílnak, s vonásaimról egyértelműen leolvasható a döbbenet. Hogy nekem kellett volna kérnem? Csesszék meg! Sosem nyaltam seggeket és utólag is mérgesít, hogy ezt várták volna el tőlem. Mert szerintem a segítségkérés az meghunyászkodás, én viszont szabad vagyok, nem hajolok meg soha. - Nem akartatok a barátaim lenni. Csak ültetek a tűz körül és röhögtetek a markotokba, amikor kilenc évesen odaálltam Tupilek elé. – közlöm szárazon. Legszívesebben köpném felé a szavakat, de egyelőre még moderálom magam. Egészen addig a pontig, amikor szerencsétlennek nem nevez. Komolyan nem tudom, hogy mit képzel ez magáról! Vérbe borul az agyam, majdnem a szemeim is abban forognak. Ha eddig nem értette a haragom okát, hát most legalább ő erősített rá. Magának ásta a vermet, amibe bele fogom ölni, hogy vele együtt kiöljem magamból a legféltettebb darabot is. - A te töketlenséged talán méltó? – csattogtatom a nyelvemet s fogaimat. Eszeveszetten dühít az, hogy nem támad, nem csinál semmit, csak magas lóról beszél, mint aki annyival bölcsebb, mint én. Még ha Kaskae csinálná, az, aki főnök volt már akkor is, amikor az ajándékot kaptuk. De könyörgöm, hát Biisa is tejfelesszájú volt, majdnem annyira, mint én! Elégedettséggel tölt el, amikor ugrik, de csalódom benne abban a pillanatban, amikor kitér előlem. Csalódottságom viszont alakot vált bennem, s jeges folyammá változtatja forró véremet. Megsemmisülten rogynék össze az elmém falának feszülő szavaktól, hogyha nem lennék az, aki vagyok. Így viszont csak egy pillanatig tart a hidegségem, éppen addig, amíg elméjébe nem tolom a válaszomat. ~ Mit is? ~ kérdezek vissza pofátlanul ahelyett, hogy közölném vele, hogy nem is volt mit tudnia, elvégre eszemben nem volt senkivel közölni a legmélyebb lelki sóvárgásaimat. Amikor felszólít arra, hogy álljak le, éppen az ellenkező hatást éri el nálam. Nekem ugyan senki nem mondhatja meg, hogy mit tegyek, majd akkor állok le, amikor akarok! Továbbra is minden erőmmel azon vagyok, hogy neki ugorhassak, többször megpróbálok el-elrugaszkodni, s a bundájába marni. Hamarabb szabadulna, hogyha támadna a védekezés helyett, s belemenne a játékomba, de nyilván ezt nem közlöm vele. Még mindig tajtékzom, de lassan kezd bennem a dolog átesni a ló túloldalára, s a lélektépő tombolás helyett kéjes élvezetet okoz az, hogy szívathatom. Mert úgy tűnik, hogy ez a helyzet. Beteges játékká válik hát ez az egész bennem, s eszemben sincs a viselkedési mintáimon változtatni. Nem féltem a bőrömet, hát tovább provokálom őt. Egyelőre csak tettekkel. A szavak ráérnek később is. Ahogyan a végső csapás is. Élvezem a szenvedést éppen annyira, ahogyan másik szenvedését is szeretem. Ez is a szenvedély egy formája, s mit kell mondjak, abból bennem van elég.
Nem kell Megoldónak lenni, jó megérzésekkel rendelkezni, hogy tudjam, ez a beszélgetés végérvényesen kisiklott a helyéről. Kedveltem Annakpokot, talán sosem mutattam ki, de irigyeltem a szabadságát és a képességét, hogy a társadalmi normákon kívül éljen. De ezt nem mondhatom ki, legalábbis nem most, hogy készülünk egymás torkának ugrani. Legalábbis ő az enyémnek, ami idegessé tesz. Nem vagyok nagy harcos, mindig is a problémák elkerülésére játszottam, ha lehetőségem volt. – Röhögtünk? Annakpok, ne általánosíts! Talán vannak, akik kiröhögtek, de én például sosem tettem. Találj a gyűlöletednek új célt… Mert most a rossz ember felé fordítod. Ha röhögtem volna, valószínűleg kiköpöm a tüdőmet is – közlöm vele, majdnem ugyanolyan szárazon, mint ahogy az ő szavai hangzottak. Tudom már, hogy nem tudom elkerülni a küzdelmet, bármennyire is szeretném… – Nem. De én próbálok tenni ellene – felelem a kérdésére. Nem dühít fel, mert csak azt mondja ki, amit én is tudok. Tupilek rosszul választott, amikor kegyelmet gyakorolt felettem, rosszul, mert én nem vagyok méltó erre. Nézze meg az egész szellemvilág, hova süllyedtem… Hányinger kerülget saját magamtól, minden alkalommal, amikor meglátom magam a tükörben mióta hazajöttem. Itt a régi énem még él, az emlékei pedig erősek és elevenek. Itt nem hagyja magát elnyomni attól a szörnyetegtől, ami Trierben és az utána következő években született. Kitérésre játszok, de ahogy elnézem, ez nem azt éri el, amit szerettem volna. Csak tovább hergeli a velem szemben álló Elsőt, csak tovább fokozza a haragját, amiről nem is tudom, miből született. De, pontosan ez a legszörnyűbb… Ha pár perccel korábban tudom, amit elmondott, hát nem tettem volna. Pedig nem undorodom tőle, nem tartom alávalónak vagy szörnyszülöttnek. Egyszerűen nem tudtam, mit kellene tennem vagy felelnem… És úgy tűnik, ennyi éppen elég volt. Hirtelen változtatok a stratégiámon. Az oldalára próbálok kerülni és onnan rávetni magamat, hogy a földre kényszerítsem. Nem akarom bántani, de úgy tűnik, nem lesz más mód arra, hogy leállítsam, mint a küzdelem. Ezért nem válaszolok az üzenetére sem… az idő a beszélgetésre elmúlt. Bármennyire fáj beismerni, szavak nem oldhatnak meg mindent.
Hiába mondaná ki, hogy kedvelt, úgysem hinnék neki. Ennyi év után már szerintem egyiküknek sem hinnék a múlttal kapcsolatosan, de jelen helyzetben mindez valóban lényegtelen. Úgy érzem, hogy a vérem olyan gyorsan folyik ereimben, hogy szinte kiszakítja az érfalakat, szétömölve testem olyan részeiben is, amilyenekbe nem való. Vörösben úszom legbelül, s ez a vörösség táplálja elemésztő dühömet. - Bár köpted volna! – vágom oda dacosan, s most még arra sincs idegrendszerem, hogy megbánjam a szavaimat. Nem akartam soha a halálát, nem kívántam, de ettől még most nem fogok zokogva a nyakába borulni, hogy jaj meg ne haragudjon, amiért rosszat feltételeztem róla. Az általánosításom abból a méregből fakad és abból a keserűségből, amit pont miattuk, a társaim miatt érzek. Mert mind részesei voltak annak, hogy olyan lettem, amilyen. Elvégre elém senki nem ugrott, amikor Alignak ellen küzdöttünk, miattam nem haltak meg közülük, s engem nem szeretett egyikük sem. Hadd általánosítsak tehát! - Mégis mit próbálsz tenni? Engem választasz az új öngyilkossági formádnak, mert tudod, hogyha nem lépsz, én akkor is megtépem a bundádat? – kérdezek vissza pimaszul. Fáj, hogy haragszom rá. Fáj, hogy jobban gyűlölöm, mint valaha. És ez a fájdalom az, ami még hevesebbé teszi bennem a vadállatot. Idősebb nálam, s ez előnyére van. Nem számítok rá, hogy oldalról támadjon, ekképpen el is sodor a lendülete. Farkasom egyszerre őrjöng bennem és ujjong, ha emberi alakomban lennék, akkor most teli szájjal nevetnék Biisára. Pontosan azelőtt, hogy rákapaszkodnék a nyakára – ahogy most is teszem, farkasfogaimmal – és egész közel nem rántanám magamhoz, ha ugyan nem tépi ki állkapcsomból magát. Jobban teszi, ha nem akar ilyesmit művelni, mert akkor félő, hogy viszek belőle egy nagyobb darabot. ~ Végre férfi vagy! ~ marok belé szavakkal is, elméjébe mártva az igazságot, mint valami szegecses bakancsot. Nincs már mit mondanom, gondolnom. Csak tartom állkapcsom szorításában, s remélem, valahol a lelkem legmélyebb rejtekén remélem, hogy ne áll neki kapálózni, hanem megadja magát. Úgy minden sokkal egyszerűbb lenne, még ha számára megalázóbb is. De a domináns kérem, na az itt én vagyok, s ezt neki is tudomásul kell vennie.
Szavait már magamra sem veszem. Nem zárom ki őt, tudatában vagyok annak, amit mond, de nem felelek rá. Vághatnánk egymás fejéhez a sértéseket, üvölthetnének, elküldhetnénk egymást a fenébe, de semmi értelme nem lenne. Ő akarta, hogy ezt a nézeteltérésünket a karmok és a fogak szintjén rendezzük, nem fogok hát megfutni előre, bármennyire is ellene van bármiféle erőszak annak, amiben hiszek. Ez lenne hát az irónia valódi jelentése? Aki az erőszak, a gyilkolás, a harcok és a háború ellensége, azt mindannyiszor arra kényszerítik, hogy ismét és ismét harcoljon? Mit számít, hogy önmagával, másokkal, ártatlanokkal, vagy azokkal, akik megérdemlik… vagy éppen a saját testvérével. ~ Miért akarnék öngyilkos lenni, Annakpok? ~ kérdezem tőle. A szellemek a tanúim ez soha nem fordult meg a fejemben. Mindig vállaltam, amit tettem, és sosem próbáltam meg kitörni ilyen… aljas és alantas módon. Semmire sem tudom becsülni azt, aki így tett. ~ Megbűnhődök azért, amit tettem. Büntetnek a szellemek, büntetem magam… És eközben keresem a módját, hogy jobb legyek annál, aki voltam. Ahogy magához ránt, felüvöltök, hosszan, de nem elhalóan. A farkas torkából feltörő hang messze száll a hóval belepett föld felett, én pedig ostorcsapásként érzem, amit mond. Valami mást is érzek. Elemi mélységből feltörő, izzó dühöt és gyűlöletet. Eddig nem akartam bántani. Azt akartam, hogy hagyja abba, amit csinál, hogy hallgasson az észérvekre, hogy hallgasson meg engem… Becsmérlő szavait követően azonban mindez kitörlődik az elmémből. Már nem akarok segíteni rajta. Már le akarom győzni. nem tudom, pontosan mi is hozza elő belőlem a harci vágyat, a kritika, a szavai, vagy a tudat, hogy egyszerűen nem lennék képes behódolni, de már nem is számít. Mellső lábaimon lévő karmaim belevájnak a nőstény hasába, elég mélyen, hogy fájdalmat okozzak, de nem elég mélyen, hogy a seb életveszélyes legyen. A pszichológiai tudással éppen elég anatómia jött ahhoz, hogy tudjam, meddig mehetek most. Két hátsó lábam eközben a havat kotorja olyan erővel, hogy előrehajtsam kettőnket, egyenesen a legközelebbi fa felé, és belecsapódjunk, pontosabban ellenfelem háta, hacsak Annakpok nem veti meg a lábát erősen.
Támad bennem pedig felüvölt az ember is és a farkasom is heves morgásba kezd. Ezt akartam elérni, acsargóm boldog, s a nő is uralkodni vágyik bennem. Végigharcoltam az életemet, s bár háborúban csak kétszer jártam, a kölykeimmel vívtam eleget. Esélytelennek tartom, hogy hagyjam felém kerekedni. Meg kell öljön ahhoz, hogy legyőzzön, mert ha nem hódol be, akkor saját életem utolsó leheletéig fogok küzdeni azért, hogy mégis megtegye. Én vagyok az erősebb. Fiatalabb vagyok, de agresszívebb, enyém a világ, nem az övé! Nem reagálok arra, amit gondolatban üzen. Csak mozdulataim az övék, meg az üvöltés, mely acsargóm torkából felszakad annak hatására, hogy a hasamba mar. Fantasztikus! Alig sikerült regenerálódjon a hasfalam, már sikerül megint leamortizálni valakinek. A dolog szépséghibája csak abban rejlik, hogy ettől nem hogy visszavonulót fújok, hanem még jobban begorombulok. Lám, a Vörös Hold alatt a nőstényt nem mertem megölni, nem akartam elvenni tőle az életet, mert nem én adtam neki. De Biisa az más, ő ugyanazzal az ajándékkal él, amivel én is, hát vesszen, hulljon a férgese, hogyha nem tér észhez és nem veszi észre magát. Utálatos dolog ez a dominancia, de én imádom minden pillanatát. Érzem, ahogy kotor, s még röhögnék is rajta, hogy olyan mint egy eb, hogyha nem marcangolna közben. Nevetés nem, csak morgás tör elő belőlem, hátsó lábaimmal megpróbálok alárúgni, s hogyha ez sikeres, akkor feltehetőleg a hasfalam egy darabjával, de távozik rólam, íves repüléssel szállva el valamerre, az irány engem már nem érdekel. Egy dolog hajt előre: a bizonyítási vágy. Már nem számít, hogy szerettem-e valaha, nem érdekes, hogy sírtam volna érte, ha belehal a tüdőbajba. Semmi nem érdekes, csak a jelen. Ha nem szegezett a fának, úgy felpattanok, s mit sem törődve a fájdalommal ugrom újból neki, hogy ezúttal én kerekedjek fölé. ~ Hódolj be, vagy véged! ~ küldöm elméjébe a szavakat, ennyivel tartozom neki. Nem fenyegetés, egyszerűen csak tények. Én nem félek a szellemek haragjától, nem érdekelnek. Hiszem, hogy le tudnám győzni és tudom, hogy megölném vele saját magamat is. Lelkem minden cseppje a semmivé lenne, ha újra át kellene élnem a halálát jelző izzást a körömön. De ez sem visz távolabb attól, hogy a feladását akarom. Hogy uralkodni vágyom felette, bármi áron. S miközben igyekszem magam alatt tartani a testét, letörve minden próbálkozását arra, hogy kitáncoljon helyzetéből, repeső szívvel várom a reakcióját. Vajon megérti, mibe sodorhat ez a helyzet mindkettőnket? Most legyen eszed, Biisa, most legyen!
A tervem abban hibádzott, hogy nem megtörte a hasfalára mért támadásom, nem visszaszorította, hanem csak tovább szította a benne élő tüzet. Tudom, hogy én, aki eddig kerülte a konfliktusokat, aki egész életében megoldásokat keresett, amik elkerülhetik a harcot, nem fogok nyerni ellene, az erősebb Annakpokkal szemben, de még kitartok. Nm akarok könnyen bukni, nem akarom, hogy ismét én legyek a nevetség tárgy, amiért nem tudom megvédeni magam. nem akarok ismét… Nem akarom ismét gyereknek érezni magamat. Ahogy hasfala egy darabjával, levegőben úszva távozok, és zuhanok bele a hóba, már állnék is föl, miután a véres darabkát belőle kiköptem a fehér lepelre. A vörös köd a fejemben oszlik, úgy érzem, talán van esélyem, ha most talpra tudom vergődni magam, és harcolni tovább, talán le tudom amortizálni annyira, hogy ne akarja folytatni. Talán. Veszélyes szó, tükrözi a bennem még fortyogó agressziót, de nincs más választásom. A béke megőrzéséért néha harcolnunk kell. Lábra azonban nem tudok állni. Annakpok ott van, leszorít, acsarkodok, vergődök, küzdök a szabadságomért. nem akarom megadni magam. Nem azért, ami vagy aki, azért, mert nem akarom engedni, hogy az erőszakosság fölém kerekedjen. Megtörtént már életemben, nem is egyszer, bár igaz, akkor saját lelkemben dúlt a harc, és nem köztem és más között. A szavai ezért először süket fülekre találnak, csak egyetlen pillanatra hagyom abba a kilátástalan harcot. Aztán úgy forgatom a fejem, hogy ránézzek, egyenesen a szemébe, majd testem elernyed, fejem lekushad. Hangot nem adok ki, de elismerem a dominanciáját. Győzött, mert az ellenállás hasztalan lenne. Ha hagyja, fölállok, és végignézek rajta. Nincs megvetés a szememben, csak szomorúság. Idáig jutottunk hát? Egymás vérét ontják azok, akik egykor testvérekként álltak Alignak legyőzése után? Egy korcsnak érzem most magam, nem is vérfarkasnak, és nem kívánok mást, csak a szellemek társaságát az elkövetkező órákra… napokra, talán hetekre. És közben ordítani tudnék fájdalmamban, de nem a fizikális az, ami erre késztet. Ha hagyja, elindulok. Kifelé a harctérről, a fák irányába, sebeimet nyalogatni. nem tudom, mikor érnék haza, ha ez így történne.
A hűvös pelyhek lassú táncát mindig kedvtelve figyeltem, de sosem a négy fal közül. Ablakból bámulni a kinti hideget egy bögre teával maradjon a kisasszonyok stílusa, engem soha nem érdekelt ez a fajta romantikus regénybe illő klisé, nem elégített ki, nem szórakoztatott, sőt, ami azt illeti mindig felbosszantottam magam, hogyha havazás idején be voltam kényszerítve egy zugba. Nem kell nekem sok idő, mindig elég volt éppen annyi, hogy érezzem tagjaimban a hideget, hatoljon csontomig a fagy és a hideg fehérsége a hónak borítsa be a lelkemet, bensőmet is. Emberként persze rövidebb idő alatt ért el ez a fajta átszellemülés, de már rég nem vagyok ember, így a hideget is jobban bírom. A legvastagabb csizmámat vettem fel, amit csak leltem, egy fekete, térdig érő szárral ellátott darabot, a szár tetejénél sötétzöldre színezett szőrmével díszítettet, s nem azért, mert ennyire fázna a lában, hanem mert imádom azt ahogyan ez a csizma harmonizál fekete szövetkabátommal, s a zöldes szőrmegallérjával. Mondhatnám, hogy az is nagy előnye a viseletnek, hogy kiemeli szemeim színét, de nem mondok ilyet, lévén a hulló hóban való lődörgést ma magányos tevékenységnek terveztem, így pont nem érdekel, hogy mi mit emel ki. Vörös tincseim lófarokba fogva kandikálnak ki a viselt sapka alól – nem kötött, sokkal inkább kalapra hasonlító, karimamentes darab, mely egy kicsit a rohambilikre hajaz, de én talán épp ezen fricska miatt szeretem ennyire – kesztyűbe bújtatott kezeimet hanyagul zsebembe rejtem, miközben sétálok látszólag céltalan a fehér csodában tipródva. Mindig van célom, ma is. Jelenleg az, hogy jól érezzem magam.
- Mit tudomén? Nem lenne jobb egy sima, erdei fenyő? Miért ez? – szagolom majdnem körbe a fát. Irtó nagy. – Nem fog beférni a házba. ~ A műhelybe ~ ezt a hangot csak én hallom és akitől ered… az Aki. Van, hogy napokig mellettem van egyfolytában (éljen), vagy éppen fordítva. Vagyis távolról nézve úgy nézek ki, mint aki magában beszélget. - Minek? Najó, nem vitatkozom. – már sújtanék le a fára, amikor felnézek és megáll a kezem. - Eezt nem fogom hazavinni. Te most teszteltél? – mutatok fel a fenyő lombkoronájába, ahol több fészek is van, igaz, most lakatlan. ~ Hopp. Sajnos nem látok az ágak közé. ~ mosolygós hang. Felsóhajtok, beletúrok a hajamba, hogy lássak is valamit. Ing, nadrág és csizma, a kabát most luxus. - Keressünk másikat. – sóhajtok fel. A következő fához lépve már előtte beljebb lépek, hogy felnézve rá, lássam, van-e rajta fészek. Szinte egyszerre szólalunk meg gondolatban Akival. ~Nem vagyunk egyedül.~ Még egyelőre nem szólalok meg hangosan, úgy teszek, mint aki a fát nézi, farkasom azonban keresi az irányt.
Már éppen tökéletesen átszellemülnék és várnám, hogy átjárjon a jól ismert hideg, amikor ha fagyást nem is, de hangokat hallok, melyekre azonmód felkapom a fejemet. A farkas is hegyezi a fülét bennem, óvatosan ólálkodik közelebb a pajzshoz, s annak résén próbál kilesni. Mivel nincs az illető olyan messze, így viszonylag könnyen megy rájönnöm a kilétére. Ha a hangja nem lenne elég, elárulja őt a vérvonala, a szaga és úgy egyáltalán minden, amit képes produkálni. Elhúzom a szám. Mellkasom előtt keresztbe font karokkal állok meg a háta mögött, úgy helyezkedve, hogyha megfordul, akkor premier plánban rám láthasson. Minek rejtőzzek? Ez az erdő legalább annyira az övé is, mint az enyém, sőt. - Nem lesz ez egy kicsit túl nagy? Úgy tudom, hogy a Főtéren már felállították a Karácsonyfát, s nem értesítettek róla, hogy egy bundás kibérelt egy egész hodályt, kifejezve ezzel letelepedési szándékát. Kezdek rá minden köszönés nélkül. A testtartásából és abból, ahogyan az energiái megváltoztak, világosan felfedezhető, hogy már tudja, hogy itt vagyok. Akkor meg mit szórakozzak? Bele a közepébe, amolyan Leahsan. Ennyi az egész!
Az egyik örökzöld bokor alatt azonban meglátok valamit, megállok, nem megyek a következő fához. Egy szellem. Félrebiccentem a fejem, majd a zsebembe nyúlva, egy szem cukrot veszek elő, kicsomagolom és leteszem a hóba, a bokor elé, lassú mozdulatokkal, majd hátrébb lépek. és a másik fenyőt kezdem méregetni a szememmel. Néha a bokorhoz sandítok, de a másik érzet elér. Néha komolyan azt érzem, hogy az egész élet egy tévedések vígjátéka. Régebben simán levakkantottam bárkit, hogy húzzon a fenébe és jól bealáztam. Bő sok száz éve azonban már nem megy. - Miért kellett volna téged értesíteni? – nyomom meg a téged hangsúlyt, miközben megfordulok. - Miben tudok segíteni? Szép napot neked is. – mosolygok rá, mert tudom, hogy nem utánam koslat. De kedves szavakra ugyan miért ne felelnék kedves szavakkal? - A szellemekkel trécselek, szerintük egy ilyen kedves leánynak nem kéne most kint császkálnia. Amúgy meg a megfelelő fát keresem, de itt most elég nagyra nőttek, ezek legfeljebb a műhelybe férnének be, de akkor meg mi nem el. A bokorhoz sandítok, a cukor az még ott van. Ellenben Aki már kétszer nevetett fel diszkréten. ~ Milyen jól elvagy…~ reagálok is rá a másodiknál.
Kis, enyhén rosszalló, de inkább lesajnáló nevetéssel veszem tudomásul, hogy annyi ment át a viccemből, mint ahány vadgesztenyének van itt zöld lombkoronája éppen. - Nem is tudom.. Húzom az agyát igen kedélyesen, tettetve, hogy komolyan elgondolkodtam a kérdésén. - ..talán azért, mert egy kornyeles kis vörös vagyok, akinek mindent feltétlenül tudnia kell? Legyintek egy szemforgatással kísérten. - Természetesen vicc volt! De azzal, hogy ezt el kellett magyarázzam, megöltük a témát. Béke poraira. Jegyzem, s csak a mondat végének elhaló némaságában foglaltatik benne a „te tulok!” hozzászólás, mellyel kedves farkastársamat illetném, illetem. - Úgy látom, hogy inkább te szorulsz segítségre. A búbánat fog leállni vele, főleg mivel nála kevésbé flúgos csókákkal sem szoktam ilyen szintű vitába elegyedni. Jó, tudom, szellemek, de ez akkor is röhej az én olvasatomban. Például mi volt az előbb az a móka a cukorral? Eszemben nincs rákérdezni, ami azt illeti. - Tekintve, hogy nem vagyunk egy házban, nem érhet az a vád, hogy miattad és a szellemeid miatt szakadt le egy plafon, úgyhogy rendben, köszönöm a bókot édes szívem! Becézgetem, válaszul a kedves lányra, na meg arra, hogy a nevekkel bár nem állok hadilábon, mégsem tisztelek meg mindenkit azzal, hogy ki is mondjam az övét. - De ha ezek túl nagyok, akkor miért itt keresgetsz? Szórom meg őt egy igen logikus kérdéssel. A bokorhoz sétálok, amit nézeget, s bár nincs ott semmi dolgom, ettől még szeretek beleállni a figyelemközpontba ily módon. A cukrot egyelőre nem matatom, pláne, mert nem tudom, hogy egyáltalán észrevehetem-e vagy az előbb csak káprázott a szemem. - És mi lesz idén a dizájn? Csupa csini arany díszecskék? Nem, nem teszek megjegyzést a nemi identitására. Semmi közöm hozzá és amúgy se feltételezem, hogy meleg lenne, bár ettől a kérdés nem lesz kevésbé „kedves”. Igazából csak azért tettem fel, hogy fenntartsam a beszélgetés fonalát. Nincs kedvem visszamenni a hotelba még, így ennyi önzés belefér.
Mély levegőt veszek és lassan engedem ki, amikor meghallom a nevetését. Dühítenie kéne az egésznek, de… csak sajnálni tudom az egóját. Igazából ezt sem. - Nem tartalak se kotnyelesnek, se kicsinek. De ha te így gondolkodol magad felől… ámen. – vonok vállat, nem véve figyelembe, legalábbis sehogyan sem reagálva le, a ki nem mondott lehülyézést. A segítségnyújtással kapcsolatban, ami egyértelműen nem a fizikai oldalára értetődött, már jobban ránézek, eléggé hamiskás mosollyal. - Kösz, hogy így aggódsz az épelméjűségemért, igazán kedves tőled. A fát viheted, előre is köszönöm. Kicsit megütközve és mosolyogva nézek rá. - A szellemeim miatt? Ők senkié, csakis önmaguké. – Aki már hahotázik, a fejemben visszhangot ütve az édes szívemre. ~ Láthatóan a szívébe loptad magad…~ ~ Csak nőkkel ne kezdjen az emb… farkas….~ sóhajtok fel magamban. - Máskor is, szívesen. A kérdésére sóhajtok egyet. - Egyrészt mert mászkálni volt kedvem, másrészt, mert valaki súgott. – sandítok felfelé. Két fenyő között egy helyes, kisebb fenyőt látok meg és elindulok felé, és alá hajolok, hogy megszerezzem. Hangos reccsenés, majd dőlés hangja. - Igen, arra gondoltam, hogy … - ahogy felkapom a fa alját egy nagy nevetés ébreszt rá, hogy mennyire nem figyeltem a kérdés lényegére, Aki bezzeg… Hagyom, hogy a fa kiessen a kezemből és Leah-hoz lépek, pont elé. - segíthetnél kiválasztani az aranycsipkés mintásakból a megfelelőket, ahhoz te értesz jobban. – a zsebembe nyúlok és egy újabb cukorkát veszek ki és teszem a másik mellé. – Most már mehetünk. – mosolygok elégedetten.
Olyan pofont kapna, hogyha tudnám, hogy sajnál, hogy lecsavarodik a feje. A nénikéjének a rég elaszott, vasporos térdkalácsát sajnálgassa, azt! De amit nem tudok, az nem is idegesíthet fel, szóval addig jó neki, amíg homályban marad a belső véleménye. - Annyi benned a humorérzék, mint szarban a C-vitamin! – nevetem el magam. Felciccenek, csúfondárosan elcsücsörítem ajkaimat. Őszintén nem értem magam. Mit veszkődök vele? Vannak dolgok, amik nem változnak, akkor sem, hogyha nyilvánvalóan klasszisokkal finomabb a jelleme, mint lehetne. De a bunkó az bunkó a szememben, s az én skatulyáimból nehéz kimászni ám. Nem, mintha úgy érezném egy percig is, hogy ezért pedálozik. - Nem okozna gondot, de cipekedjen helyetted az, akinek hat anyja van. – jegyzem meg hanyagul, ezzel mintegy tudomására hozva, hogy az előző kérdésem szigorúan udvariassági jellegű volt, nem gondoltam komolyan. Ajkaimon kedves mosoly ül, nem lehet egy szava sem, ha valaki kívülről szemlélne bennünket, akkor azt hihetné, hogy egy angyal beszélget Claudedal. - Te aztán sosem vagy egyedül, igaz? – teszem fel az első hallásra piszkálódásnak szánt kérdésemet, de láss csodát – illetve hallj! – őszinte érdeklődés hallik ki mindebből. És talán egy cseppnyi felebaráti sajnálat is. Szerény véleményem szerint baromi rossz lehet, hogy folyamatosan duruzsolnak neki a szellemek. Én tuti rühellném! Kinevetem. Muszáj. Legalább most vette a lapot aranyozás ügyében. - Inkább hívok neked valakit hozzá a homokozóból. – vonom meg a vállamat. Ha kell neki segítség, akkor megragadom a fa egyik végét, én indulok előre. A fene fogja követni. Én hímet csak egyet – na jó, többet, ha minden vezető testőrt, a bétát és egyebeket az alfán kívül beleszámolom – követek, s az határozottan nem Claude.
- Miért, próbáltad? – kérdezek vissza élből, vigyorogva. Érdekes a párosítása a két dolognak. A fenyőre nézek. Viszem akkor egyedül, nem gond, de hogy ezt visszakapja, az is fix. - Akkor itt marad. Néggyel le vagyok maradva ezen a téren. – szusszantok egyet. Nehéz eldöntenem, hogy most ugrat, együttérez, vagy csak szivat. Mégis együttérzést érzek ki a hangjából. - A felelősséggel ez is jár. – felelem szelíd és egyben szomorú mosollyal. Néha nagyon ki tud meríteni mindez. ~ Jáh, ezt a mosolyt! Még! ~ valódi rajongást hallok Aki felől, magamban meg izzadtságcseppek jelennek meg a homlokomon. Gonosz tud lenni néha, de nem rossz indulatból. - Nem kell, kösz, egy jelentkezőm már van. – vigyorgok rá, hogy kit is gondolok a homokozóból. Éppen, akire vigyorgok, ki másra? Hagyom, hogy előre menjen és mivel előre megy, értelemszerűen a fa neheze neki jut, én a közepe, vége felé állok be, ahonnan már ki is látok, miközben megyünk. - Ha ennek örömére ledobod, előtte szólj, kösz! – nem szeretnék belegyalogolni olyanba, amibe nem kényelmes belesétálni.
Rólam alapjáraton mindenkinek nehéz eldönteni, hogy ugratom-e vagy sem. Persze nem azért, mintha erre direkt rájátszanék, egyszerűen csak ilyen vagyok, s nem szívesen változtatnék a zsigereimbe ivódott jellememen. A nem is tudnék az erős túlzás lenne, hiszen szerintem mindent lehet, csak akarni kell, de ugye amit nem akarok, annak nyögés lenne a vége én pedig nem nyögök. Akkor sem. Nem az a nő vagyok egyszerűen. - A felelősséggel sok minden jár. Momentán a szád. Vonom meg a vállamat. Nem vagyok én undok, csak éppen nem szeretem, hogyha valaki a felelősségről panaszkodik és nyivákol, főképpen mert eszi, nem eszi, nem kap mást. Nekem sose volt ellenemre semmi, ami a testőrségemből fakadt, ha így lenne, akkor nem akartam volna sose ilyen magasra kerülni. Mert magasan vagyok, szerintem mindenképpen, s ezt élvezem. Már csak azért is, mert így elmondhatom magamról, hogy hasznom van, ha meg hasznom van, akkor van mire hegyes legyen a nyelvem. A híresztelésekkel ellentétben potyára nem szoktam jártatni a szám, csak akkor fenem valakin a nyelvemet, hogyha az tökéletesen jogos, s mindkettőnk helyzete nem csak, hogy megengedi, de meg is kívánja. - Hol harapjak beléd? Vonom fel szépen ívelt szemöldököm a megjegyzés hallatán. Persze a kérdés költői, ez érezhető abból is, hogy farkasom totális nyugalommal heverdez pajzsom mögött és abból is, hogy minden energiám laza nemtörődömséget sugall, nem igazi indulatot. Felnevetek. - Hol lenne abban az élvezet, ha előre szólnék, mondd? Villan némi pimasz-fenyegető él hangomban. Ennek ellenére nem dobom le semelyik méteren azt a fát, a számból nem szokásom feneket csinálni. Viszem, ameddig kell, s mielőtt elköszönnék Claudetól még feljegyzem a kéménybe korommal, hogy tartozik nekem, s ne felejtsem el behajtani. Leah Amalia nem segít viszonzás nélkül, ezt jó, hogyha a magányos is megjegyzi egy életre. - További szépeket! Köszönök el tőle, s libbenek tova, sürgős jelentenivalóimat megosztani az Alfával. Rendben van, hogy nem rengettük meg a világot, s nem fog megszakadni a sok kapott információtól, de ki a kicsit nem becsüli.. ugyebár..
//Úgyszint köszönöm a játékot! Folytatásra bármikor vevő vagyok //
Belém mar a méreg. Belém mar a félelem, el szeretnék futni. Elmenekülni. Visszatérni a ledönthetetlennek hitt mélységekbe, az elegáns kis valóságomba, az álcámba, ahol én parancsoltam, ahol nem én szenvedtem, hanem más volt nyomorúságos kétségbeesésem áldozata, ahol én zabáltam, s nem az én érzéseimet zabálták. Ahol én adtam meg a kegyelemdöfést, s nem saját magamba mártottam a halálos tőrt. Az érzések fekete óceánja mégis fullasztóan elnyel. Nem... Nem akarom. Esdeklően, rettegve szorítom, ölelem magamhoz, az sem érdekel, ha elroppantom a derekát, csupán érinteni akarom, s ebbe minden érzésem beleölöm, a bánatom, a keserűségem, a viharom, a tomboló haragom, s az évszázadok alatt elfelejtett, s eltemetett gyermekként plántált szeretetemet, melyet a családom iránt éreztem. Az eltört tükördarabokat apránként rakom össze. Ott vagyok benne, ott élek bennük. S a Farkasom is ott köröz, és elfordulok vértől mocskos képemtől. Nem bírom elviselni. Felpillantok apámra, látom a zavaró villanást. Lehunyom a szemem, mit sem törődve a dologgal, csak hagyom, hogy mélybe húzó kezek óvatosan magukkal ragadjanak, átöleljenek. S ekkor térek magamhoz, szavai visszarántanak a valóság színhelyére, de ugyanúgy térdelek, s ölelem, kapaszkodok derekába. Homlokom hasához nyomom, csak a megnyugtató közelség az, ami nem engedi, hogy felpattanjak. Mély űrt érzek, de a hullámai betömködik mindezt, elcsitítja viharos óceánom hullámait, helyébe békés szigetet ígér, hűs szellővel, örök boldogsággal. A szavak mély sziklaként esnek bele forrongó szívem mélyébe. Már nem menekülhetek. Nem is akarok... Már nincs miért. A Bestiám vicsorog, de kushadásra intem, s helyette hullámaim belefonódnak apám érzéseibe. Mindent rá bízok. Igen. Még inkább megszorítom, ahogy megérzem, mire készül. Nem baj... Semmi baj. Ölelem, s nem eresztem,s ugyanilyen magabiztosan fonódnak köré érzéseim. Ahogy érzem magamra fonódni ujjait, szemébe próbálok tekinteni, s csuklóira fonódnak kezeim. Nem szorítom. Csak fogom. Kapaszkodok. Nem fog fájni... Tudom, hogy... Nem lesz baj. Elhiteted a boldogságot. Hát add meg. Percekig tekintünk így egymás szemeibe, mégis évszázadoknak tűnnek. Letisztul a lelkem, míg így tart. Elhiszem, hogy van Menny. Hogy létezik megbocsájtás. Hogy valóban szereti a Fiát. De ahogy görcsbe rándul, elillan a varázs. Megszakad, s úgy ereszt el, mintha épp most adott volna egy hatalmas pofont. Hazudsz... Megrökönyödve esnek előre a vállaim, s kezeim lehullnak testem mellé. Elfordítom róla a tekintetem. És én vagyok gyáva? Hát ÉN vagyok GYÁVA??? Ökölbe szorul a kezem. Tessék... Íme a kegyetlen valóság, Nikolaus. Nincs menekvés. Nincs rövidebb út. Nincs semmi. Érzem, mint szivárog bele elmémbe, a lelkembe, szívembe az idősebb Farkas. Az Első Farkas. Hideg fut végig a testemen, s ahogy megbéklyózza a Vadamat, önkéntelenül is felnyögök. Megemelem a kezem, a torkomhoz kapok, mintha fulladnék. Elszakít a Bestiámtól, mintha elnyelné előlem. Megtiltja számára, hogy óvjon engem. Előre görnyedek, ököllel a padlóba verek, minek következtében átszakad a fa vaskos anyaga. Hiba... Mire fölocsúdnék, már megragad, és visz is magával, mint egy könnyű, olcsó kis játékszert. Kapálózni kezdek, üvölteni akarok, de elhallgattat, a szám sem vagyok képes kinyitni. Próbálok bármibe megkapaszkodni, de erőnek erejével visz tovább. A hideg kinti levegő megcsapja a bőröm, s a fehérségbe borult táj sem ad vigaszt mindarra a csalódott fájdalomra, amit érzek. Elárult... Megint... Még próbálok ellenállni egy darabig, de rá kell jönnöm, hasztalan. Nem vehetem fel egy Ilyen Farkassal a versenyt. Hát ő volna? Ő volna Kilaun? A Farkassá vált Fiú? Ő a Hősöm? A példaképem? Akivé válni akartam? És tényleg... Valóban ezt akartam? Ilyenné akartam válni? Testem mély csíkot húz a hóban. A hideg józanít, s kisidő múlva felnézek az éjszakai égre. Ragyogó fénypontok csupán. Mégis nevetnek, fogalmuk sincs e lenti világ borzalmairól. Ők csak nevetnek, mert nem adatott más nekik. S elhull közülük egy, csak akkor... Csak akkor dermednek meg egy pillanatra. Ha én elhullok. Te Atyám, vajon meddig dermednél meg az Idő Óceánjában? Meddig kínozna mindez? Egy pillanatig csupán, s aztán folytatnál mindent úgy, mint rég? Vagy örökre hordanád az űrt magadban, a fájdalmat, amit most el kell viselned Vérőrületemtől? Vagy csak néha hagynád, hogy álmaidban újra megöleljelek? Mély levegőt veszek, a hideg elűzi a kérdéseket. Elrejti előlem a jövő sötét rejtelmeit. Nem harcolok. Nincs eszköz a kezemben, egy Teremtő ellen. Nincs eszköz a kezemben, Apám ellen. Nem tudom, meddig vonszolhat így. Óráknak tűnik. Egyre kietlenebb, némább helyeken húz végig. Csak az erdő követi nyomainkat. Fenyő illata tolul az orromba, s mire újra felpillantok, egy hatalmas törzs mellett állunk meg.
Perceim lennének, hogy meggondoljam magam, de nem teszem. Gyáva voltam, képtelen lennék együtt élni azzal a tudattal, hogy a fiam életének lángját úgy fújtam el, mint egy közönséges gyertyát. Ámbár ő ennek nincs tudatában, ahhoz mégis hatalmas bátorság kell, hogy megtegyem azt, amire készülök. Hogy elragadjam őt a Legerősebbtől. De ha mellénk állnak a Szellemek csak most az egyszer, talán utoljára, akkor soha nem fog tudni arról, hogy ez megtörtént. Nem beszélünk róla, úgy teszünk majd, mintha ez mindig is így lett volna, nem megyünk bele abba a parttalan vitába, hogy Nikolaus kinek milyen tekintetben tartozik hűséggel vagy elszámolással. Épp elég nekem, hogy a lányom az övé a maga kifacsart módján, de a fiamat már nem adom. A várost már rég magunk mögött hagytuk, biztos távolba érve elengedem hát az elméjét: rikoltson, kiáltson, könyörögjön. Tegye azt, amihez csak kedve van, búcsúzzon el az életétől, amíg még megteheti. Senki sem mondhatja, hogy nem adok neki elég időt a gyászra. Ideges feszültség ül meg a gyomromban, ahogy a hegyvonulatok hatalmas feketesége egyre büszkébben és parancsolóbban rajzolódik ki előttünk. - Nézd, Fiam! Ott vannak a hegyeid! Látod? Elhoztalak. Megígértem, hogy egyszer majd megmutatom neked. - nevetem el magam, ámbár nyoma sincs az önfeledt beteljesedésnek, csupán félelemmel vegyes, zavart őrületnek, amitől teljesen természetessé lesz, hogy ilyen kedélyes párbeszédet kezdeményezek vele - Kár, hogy most annyira nem látszanak. De majd reggel megnézed őket úgy igazán, mit szólsz hozzá? Az sem zavar különösebben, ha nem felel, sőt, ellenkező válaszát is elengedem a fülem mellett, hiszen bármit is mond most, az percek múlva már nem fog számítani. Azonban néhány méterenyire a látóteremben már kirajzolódik a Bölcs Hallgató, a hatalmas, messze eső fenyőfa, a legjobb barátommal közös emlékhelyünk, a legszentebb hely nekem ezen a világon. - Megjöttünk! - lelkendezek kissé, de a fáig még elhúzom, mielőtt elereszteném a ruháját - Emlékszel még a Bölcs Hallgatóra? Ő az! Bemutatom őt a fának, és ha megejtettük a kötelező köröket, nagyot lélegzem. Izgatottá válok, mint egy vizsgázni készülő gyermek, miközben már az inget gombolom le magamról. - Még egy történetet elmesélek neked, amíg búcsúzol. - közlöm vele, aztán fel és alá járok előtte a hóban, hátam mögött összekulcsolt kezekkel, kissé zavartan, de eléggé magamnál lévően ahhoz, hogy felfogjam: hideg van. - Sosem hazudtam neked. Minden, amit tőlem hallottál, igaz volt. Én vagyok a Fiú, aki Farkassá változott, az én kezemet harapta meg maga Atyám, a legendás Tupilek. Tizenkét testvéremmel születtem ezen a földön, itt varrták a bőrünkbe ezt. - fordulok meg, hogy láthassa a lapockámon feketéllő kör alakú tetoválást - Itt fogtunk össze és öltük meg közös erővel a zsarnok Alignakot, a Hold Istenét. Itt ért olyan varázs, amivel megkaptam Matthäus testét, és innen hajóztam át Európába, az ősi kontinensre, ami csak annyira ősi, mint amennyire ez az. Na már most... Van az a dolog az Alapítói életvitellel kapcsolatban... - dörzsölöm meg kissé az államat, mintha csak keresném a szavakat, megtorpanok, aztán hirtelen lendülettel folytatom tovább a sétámat - Egy: nem mondhatom el, ki vagyok! Kettő: kötelességem gondoskodni a leszármazottaimról, büntetni és jutalmazni őket érdemeik szerint. Három: ha nem így teszek, a Szellemek büntetést rónak ki rám. Várj, kérdezek. - emelem fel a mutatóujjam, és kicsit közelebb hajolok Nikolaushoz - Tudod-e, hogy ki vagyok valójában? Igen! Bár hivatalosan nem mutatkoztam be, de legyen igen. Gondoskodtam-e bárkiről rajtatok kívül? Nem! Kiróttak-e rám büntetést a szellemek? Még szép, hogy ki! És itt kerülsz a képbe te, a húgod és az édesanyád. - megállok újfent, orrnyergem ujjaim közé fogom, azt hiszem, hogy megint nagyon fog fájni a fejem, de most nem érek rá ezzel foglalkozni - Amikor németföldön éltünk, akkor a sok ostoba halandó egymást ölte a térségben is. Farkasok, olyanok, mint amilyennek te vallod magad, ártatlan emberek vérét ontották. Mit kellett volna tennem? Hát persze, hogy az élre állni és lemészárolni minden vétkest! De mit tettem? Tíz évig éltem anyád mellett, mellettetek, fülemet, szememet befogva. Oldja meg más, nem igaz? Én is ezt gondoltam. De az Őrzők vezető harcosa eljött értem. Dárdát hajított a vállamba és felszólított, hogy térjek eszemre, ők már elvesztettek mindenkit, csak én voltam az, akinek még az egész családja életben volt. Azt mondta, hogy menjek el, tegyek rendet, addig vigyáz majd rátok. A nászi ágyamat véreztem össze, és ezt ti mind végignéztétek! Elvette tőletek az utolsó emlékeket is, én pedig úgy voltam vele, rendben: mit számít? Sietek, megjárom hamar, és akkor ők is befogják a szájukat én pedig boldogan élhetek, amíg meg nem... Nos, hát amíg meg nem. - nevetek fel keserűen - Hol is hagytuk abba? Igen! Tehát... Négy: nem tudok meghalni. Odaértem a csatatérre, és ki tudja, hány darabra szakítottak azok a nyamvadt ágyúgolyók! - teljes erővel ütök bele az egyik közeli fa kérgébe, megroppan belé az egész törzs - Egész egyszerűen fogtam magam és megdöglöttem a sárban, hogy aztán százötven évvel később valami halandzsázó, fekete népség támasszon fel a Dél-Afrikai semmi közepén! Kerestelek én! Hát rohantam, Nikolaus. De már nem voltatok sehol! Hogy lettetek volna? Én is azt hittem, hogy meghaltatok egytől egyig, és mégsem vettem a bátorságot, hogy akár csak egy napig feladjam a reményt, hogy egyszer majd jóvátehetem... ezt itt! - mutatok rá, a sebesüléseire és úgy az egész állapotára - Szóval... Idegesen törlöm ki az időközben felgyűlt könnyeket mindkét szememből, aztán nagy levegőt véve megállok előtte, finoman ejtem le a pajzsom. Érezze, kóstolja meg a nyolc évszázadot megélt erőt, minden hatalmam tálcán kínálom neki, ami egyszerre kelthet benne félelmet, csodálatot... Még a fejem is büszkén szegem fel lila szemű farkasom által. - Én vagyok Kilaun, az Álmodó, Tupilek gyermeke. Engem tett Rémálmodóvá a világ, én adok és én veszek el minden óhajt és vágyat minden élőtől. Elveszem tőled azt, amit Sangilak adott, és olyan hatalmat kapsz cserébe, aminek nyomába sem ér az izmaid munkája. Fiammá teszlek, vér leszel a véremből immáron végeláthatalanul. Érezd magad megtisztelve, évszázadok óta nem kapott senki ekkora elismerést tőlem. Mindössze egyetlen pillanat, egy pislantásnyi idővel később már teljes farkas alakom krémjében tündöklök előtte, hogy halk, öblös morgással leheljek párát az arcába, tekintetét bűvölve saját, fekete kontúros, ametiszt szemeim pedig álomködként telepednek a zaklatott lelkére. ~ Huss-huss, ég a tűz, ragyog a láng; félned nem kell, áldást hozni jött... Huss-huss! Felfal a Hold, megáld: végzeted... ~ Apró szünet, egy utolsó, vészterhes pillanat, amiből az egész világot kizárom: csak mi ketten vagyunk, a Fiam és én ebben a végtelennek tűnő szünetben. ~ ...megpecsételődött. ~ Hatalmas, gyilkos pofám kíméletlen harapásra tátva mozdulok felé, hogy elvegyem, amit már három évszázada a magaménak vélek, amit már akkor meg kellett volna tennem, de a halálom megakadályozott benne.
Úgy furakodott be a bőröm alá, mint apró férgek ezrei a bomló hullába, s legalább ennyire volt kellemes érzés. A feszültség, a lassan növekvő, enyhülni, csitulni nem akaró nyugtalanság lassan napok óta velem volt, kísérte minden léptem, mintha levakarhatatlan árnyékom utánfutójául szegődött volna. Valamit súgtak a Szellemek, az ösztön adrenalinban dúskált bennem, második éjjel pedig úgy vágtam neki az erdőnek, mint akit űztek. Nagojut két farkasa utánam szegődött, ám haragosan felcsapó energiáim eltántorították őket, s ha követtek is, nem láttam, nem hallottam őket. Gyorsabban, hamarabb, nagyobb sietséggel... Úgy mart a késztetés, mint ahogy annak idején én kergettem saját szándékaimtól hajtva a Saaristo testvéreket hazám földjére, hát a sietség most engem sürgetett. Hátborzongató érzés kerített hatalmába, balsejtelem, ami arra sarkallt, hogy magam mögött hagyjam emberi alakomat és hatalmas testű farkas képében szeljem át az erdőt. Óvatosságomat is figyelmen kívül hagytam, nem törődtem azzal, ki láthat meg, ki figyelheti ki tekintélyes méretű nyomaimat. Loholtam, amerre csak a lábaim vittek, amerre a fák súgták, hogy menjek, ők tudták már, amit én még nem. Utolért a múlt, utol az átok, ami elől sem az elszenvedő, sem az azt világgá üvöltő nem menekülhetett.
Ismerős energiák, bár az egyikhez még sose volt korábban szerencsém, mégis... És Kilaun... Pajzsom úgy hullik le, mintha sose tanultam meg volna magamra ölteni, elrejteni igazi valómat a világ elől, energiáim a Testvérem felé kapnak, gyorsabban suhannak, hamarabb elérik, mint én, és ha lehetőségem van, hirtelen rántom ki lábaimból a lendületet, az erőt, ne vetődjön, ne mozduljon, ne harapjon! Ha volt hozzá helyem, az utódom és Kilaun közé álltam, csak ekkor engedtem szabadulni a hímet a szorításomból. A sietségtől még ziháltam, oldalam szaporán süllyedt emelkedett, nem nekem való e vágta, Tipvigutnak sokkal inkább sajátja. Rámordultam a fivéremre, egyelőre nem támadón, csupán figyelmeztettem. ~ Őt nem! ~ küldtem felé gondolatban, miközben nyolcszáznál is több évet felölelő energiáim vörös vibrálással kavarogtak körülöttem, karmazsin szemem a másik ibolyaszín íriszeibe merültek. A tiltás előbb "harsant", mint ahogy a tényleges felismerés megszületett volna, ám amint ez bekövetkezett, lábaim enyhén megremegtek egy elsuhanó pillanatra. Megdöbbentett a hasonlóság, már csak azért is, mert nem gondoltam, nem számítottam rá, hogy ilyen hamar beléjük botlom. Erős, robosztus fám rothadó ágába... ha ugyan valóban fogott az átok. Ne légy naiv... - súgta a harmatgyenge, éjjeli szél. ~ Ohanzee fia vagy? ~ förmedtem a hozzánk képest gyermek hímre, kérdésemet pedig Testvérem elől se titkoltam. Tudtam a választ. Éreztem, benne volt minden kósza energiafoszlányban, mégis kellett, hogy kimondja. Évszázadokig ringathattam magam abban a hitben, hogy talán megrettent annyira, hogy nem mert többé teremteni, hogy akit esetleg addig bemart, azzal is végzet, elvágta valahogy a vonalat. Nem tette... Kilaunt néztem, mégis az örökségemet figyeltem. Választ vártam, ellentmondást nem tűrően.
Hevesen kalapál a szívem. Minden érzékszervem kiélesedik, minden figyelmemet köré zárom. A csillagok úgy ragyognak, mint Bestiám szemei egy vadászat idején. Nem keresek támasztó hullámokat, nem kapaszkodok elnyomott Farkasom oltalmába. Üres vagyok, hideg dübörgéssel kopog a szívem a mellkasomban. A dobhártyám lüktet. A hideg felborzolja érzékeimet, és mégse ellenkezek. Nem tudok. Vagy már talán, nem is akarok. Azt várom, mikor lesz vége e nyomorult, ócska színdarabnak, melyet életnek nevezek. A Bestiám mar belül, éget, mindent próbál elkövetni, hogy ellenálljon a közelgő végnek. Itt az idő, öreg barátom... Nincs tovább... Feladni? Mit tehetnék? Mondd, Mit tehetnék? Halkan kuncogok, ahogy tovább húz a hóban. Esdekelnem kellene? Az első szavakra feltekintek a hegyek felé. Összeborzolja tincseimet a szél. Hallom nevetését, de nem tűnik fel, vagy nem törődök a furcsa hangsúllyal. Mosolyogva nézem egy ideig a csúcsokat, aztán elfordítom újra a tekintetem. Ők se állnak örökké. Ők is leomlanak majd. Eltűnnek egyszer, s vége lesz mindennek. Örökre, vége. Mikor elengedi a ruhámat, esetlenül dőlök el a hőban, de szemeim a fölém magasodó, hatalmas ágakra terelődnek. Elveszek a távlatokban, elképzelem, ahogy felfelé repülök. A hó eltemet mindent, eltemeti az én mocskomat is. Aztán egy hirtelen mozdulattal ülök fel, s szembe fordulok a Bölcs Hallgatóval, s ingétől megszabaduló Atyámmal. Az én ingemből se maradt sok, egy könnyed mozdulattal szabadulok meg a rongytól, s hajítom félre. A hidegtől libabőrös leszek, lassan fújok ki egy pára felhőcskét, de íriszeim mindvégig Apám mozdulatait követik. A Bestiám felborzolt szőrrel, feszült félelemmel várakozik, míg én nyugodtan törökülésbe helyezkedek, s mosoly fut fel arcomra. Búcsúzok? Ez meglep, mégse ráz meg a tudat. Csak a fájdalom, az utolsó kétségbeesett szálak ragadnak magukkal, miközben másik énem, aki követte a kicsi Nikolaust a koporsóból, kezd hátat fordítani a Bestiának, aki kapálózik, őrjöng, rácsainak nekifeszülve próbál szabadulni börtönéből, hogy szabadulhasson. S ekkor, a mesék újra életre kelnek. Dübörgő szívem ritmusa a dobok hangja, s leki szemeim előtt látom, ahogy a Farkassá vált Fiú rohan a fák között... Látom felemelkedését, látom álmait megelevenedni, látom, miként osztozik Testvéreivel ezen az áldott átkon, miként semmisülnek szét a világaik, mikor Teremtőik ellen fordulnak... Hallom a kiáltásokat, a mélybe nyúló, mély hang újra elszédít, újra csak hallgatom a szárnyaló történetet a Farkassá vált Fiúról, aki lenni akartam. Akire mindig vágytam, hogy azzá lehetek. S most itt áll előttem, férfiként, megtört Apaként... Vérvonal Teremtőként. A felismerés nem hideg zuhanyként ér, valahol talán sejtettem, de nem... Így, hogy az arcomba kapom az információt, mégis hihetetlennek tűnik. De igaz. Tényleg igaz volna? Nem hazudik. Nem érzek ilyesmit, a Farkasa ereje pedig. Ilyennel még sose találkoztam. A halálának történetére újra erőre kap bennem a Bestia. Mintha csak tűvel kezdene el kínozni, és mégis, minden figyelmemet rá szentelem, minden egyes idegszálam rá összpontosul, testem miatta tűri a fagyos éjszaka csontig ható hidegét. Esélyt adok arra, hogy meghallgatom. Esélyt adok... Hogy utána mi történik velem? Már nem számít. Hallani akarom a mesét! Hallani minden szavát, elnémított Bestiám morgását se veszem tudomásul. Úgy iszom szavait, mint annak idején, gyermekként. Úgy égnek belém a szavai, mint ahogy a 10 Parancsolat égett bele Mózes kőtábláiba. Nem tudok meghalni... Kilaun, az Álmodó... Az Én... Apám! Döbbenten nézek rá, ahogy a fába vágja a kezét,majd szavaival kísérve rám tekint. A térdeimen pihentetem kezeimet, de képtelen vagyok arra, hogy elfordítsam róla szemeimet. Farkasom lankadatlanul tombol, ő viszont mintha megszűnt volna számomra. Ott zsong, ott üvölt. Ám a mesék, gyermekkorom szépségének maradéka rabul ejtett. Eszembe jut könnyeire, hogy én is ezt pár órával ezelőtt. Érte. Ő is értem könnyezik? A szavaira, melyeket ezután emelt fővel elmond, kihúzom magam akaratlanul is, s térdre tornászom magam. Büszkeség fog el, s most hallom csak meg Farkasom kiáltását. Dübörögtetik lelkem pallosát a szavak, s hagyom, hogy átjárjanak, magukkal ragadjanak, talán egyenesen a Halál torkába taszítsanak. De nem számít, mintha elvarázsolnának, magukkal ragadnak, és nem eresztenek. Félelem, és büszkeség keveredik bennem, s szakítja szét a bensőmet. A hatalmas Farkas láttán kitágulnak a pupilláim, a Fenevadam remegve próbál szabadulni, érzem, hogy támadna, védekezne, bármit megadna azért, ne lássa ez a Fenséges Bestia. Újabb halovány felhőcske szűrődik ki ajkaim közül, s megremegek, ahogy felnézek Apám lila szemeibe. Kitárom a kezeimet. A lelkem háborgása halkan csitul el, hullámai körbefonnak. Félek? Igen. Nyugodt vagyok? Igen. Felkészültem? Erre ki tud felkészülni. Verse belehatol az elmémbe, átjárja a vénáimat, belopózik minden porcikámba, átveszi felettem az irányítást. Ölelj meg, és add meg a végzetem... Szinte pofán csap a következő pillanat. A lendület hátra visz, s hátam a hó hidegébe süpped, mire feltekintek, s mint valami kómás álomból, felébredek, a Bestiám pedig szinte örömtáncot lejtve, mégis fenyegetően morogva a két hatalmas Farkas felé fordul, és védelmezőn körbe fon. Az előttem álló, ismeretlen Farkas sokkal hatalmasabbnak tűnt Apáménál, legalábbis robosztusabb volt, mint bármelyik Farkas, akivel eddig valaha is összeakadtam. Gyors mozdulattal tápászkodtam fel, s igyekeztem pár lépést hátrálni a két egymással farkasszemet néző Szörnyetegtől. Az idegen hang csattanva visszhangzott a koponyámban, amire Bestiám ínyén még jobban felszaladt a bőr. Összezavarodtam. Mi folyik itt? Mi ez az egész? Bestiám arany írisze belefolyt a szemeimbe, s ez erőt adott. Elszállt a kétely, Marcus, ideje hogy észhez térj! Leráztam magamról az eddigi tétlenséget. Felébredtem. Nem voltam rab. Nem érdekelt semmi. Gonosz mosoly suhant fel szám sarkába, s az a büszke tartás, mely apám szavai alatt is megmutatkoztak rajtam, ugyanúgy látszott most is. Felszegtem az állam. ~ Ohanzee kölyke vagyok. - válaszolom higgadt, mégis magabiztos hangsúllyal.
A helyzet minden idegtépősége, fáradtsága, félelme és könyörtelen nosztalgiája mellett mégis a réginek érzem magam. Hiába Michael testének ujjait morzsolom, hiába az ő testének kezeivel gesztikulálok olykor elég hevesen a mondanivalómat megsegítendő, újra megkapom azt a csodálatot, azt a már-már hipnotikus figyelmet, ami egész életemben elégedettséggel töltött el. Ezért is akartam Mesélő lenni, hogy az én történeteim nyűgözzenek le másokat. Ezért vállaltam el Luther King szerepét, mert a modern híradástechnikai eszközök lehetővé tették, hogy ne csak az előttem duzzadó, végtelen tömeg csodáljon, hanem az állam, az ország, sőt: a világ is. És most itt vagyok. Újra mesélek a fiamnak. Szomorú mesét, olyat, amiben a hősnek nem jár boldog vég, ahol a harcos nem bátran, hanem inkább eszét veszve harcolt az őt ért csapásokkal. Ő pedig úgy figyel rám, ahogyan azt illik. Ahogyan azt tette mindig, még halandó életében. És ez jó, ez erőt ad, bizonyosságot, hogy valóban megtörtem. Megnyugtat, hiszen nem kell tovább kínozzam, megadta magát, behódolt létem és nagyságom előtt, elfogadott Apjának és tudom, ha most egy csapásra eltűnnék, hiányt és vágyat hagynék hátra sorvadtnak vélt lelkében.
Meg sem fordul a fejemben, hogy rászóljak: kár térdelnie. Vezekeljen csak, majd ha ezen túl leszünk, akkor majd a keblemre ölelem, egyenlőbb félként kezelve üdvözlöm majd a családomban, amit már nem lesz képes meghazudtolni. Erőm és farkasom alakja hosszú pillanatokig játsszik vele: ússzon bennük, merüljön el, kapjon kóstolót abból, hogy mit adok neki, hogy a sok rossz mellett végre valami jót is örökölhessen tőlem. Mohó vágyamra szájféket rakva rántom vissza a cselekvést, hallgatom inkább szívének ütemes ritmusát, lényeg pulzáló ismerősségét köszöntöm és egyben búcsúzom is tőle, hiszen alig egy perc múlva ez majd mind eltűnik. Csontig hatol a beavatási vers minden szava, most először érzem feleslegesnek és időpocsékolásnak. Már úgyis tudja, már úgyis ismeri, jobban és szebben, mint bárki a világon. De az ősi hagyománnyal nem vagyok hajlandó szakítani. Végigmondom, hogy aztán megpecsételődjön mindkettőnk sorsa.
Úgy bukok hasra, hogy az állam port kavarva csapja fel a befagyott havat. Nem gondolkodom, nem keresem a miérteket, a pillanat tört része alatt borzolom fel tarkóm bundáját, de talpra állni vagy mozdulni képtelen vagyok. Újabb hóport ver arcomba a medvefarkas sebes és királyi jötte, én pedig prüszkölve felelek figyelmeztető morgására. Nevetni akarok. Roppant vágy szorítja satuba a szívemet, amiért újra megtörténik. Látod, Fiam? A Szellemek már csak így működnek. Semmit sem adnak oda csak úgy, amire igazán vágyom. Soha. Semmilyen körülmények közt. Ahogy az öcsém hatalmát kifújja húsomból a szél, már talpra is állok, mély éneket hörögve fel a torkom mélyéről, ahogy fel és alá járkálok Sangilak alőtt, széles teste vonalain át Nikolaust kémlelve. Mi az, hogy őt nem? Nem inkább őt sem, Testvér? ~ Még úgy kettő percig. ~ Üzenek hát én is vissza sem öcsém, sem fiam elől nem tartva távol a gondolatot. Porkavaró, bezárt vadéra emlékeztető járkálásom nem akar szűnni. Nem akarom elkezdeni ezt még egyszer. Képtelen vagyok újra harcba vonulni a fivéremmel, fáradt vagyok és a lelkem mélyén megnyugvást találtam annak okán, hogy megjelent a boltom megnyitóján. Boldog voltam. Elégedett. Tiszteletet éreztem iránta. Erre most ide jön, és nekem el kellene dobnom csak azért, mert már megint úgy hozta a balsors, hogy a gyermekem az ő vérét szolgálja? A lila ködben lassan ver szöget a meghökkenés. Ismerem Őt. Hallottam a róla szóló legendákat, ám ez a történet is olyan, mint az összes többi. Krónikások jegyzete, meg-megtoldva színes, mesei elemekkel, ki tudja, mi igaz belőle és mi ámítás. Most emelem csak magasba a fejem, már nem a havat szaglászom. ~ Öcsém, nagyon kérlek, ne kezdjük el még egyszer ezt a régi játszmát. ~ - lépek előrébb valamelyest - ~ Add őt nekem. Elveszem tőle léte fájó emlékét. Nem akarlak megsérteni, ha kell, vigyél egyet az enyéim közül, ha ez az ára. Megfizetem. ~ Nem is tudom, hol hagytam a maradék eszemet, hogy próbálok szép szóval hatni rá, bízom abban, hogy talán sikerrel járok. Sikerrel járhatok? Fogalmam sincs. Aggodalom kékíti el a tekintetem.
A fia. A kölyke. Lábaim mintha gyökeret eresztenének, a tudat letaglóz, mintha saját erőm béklyójába keveredtem volna, s hiába követtem Kilaun mozgását a tekintetemmel, lestem éberen minden rezdülését, a felcsendülő válasz szinte teljesen megbénított. Láttam magam előtt a sziú indiánt, a kisfiút, aki minden félelem nélkül nézett fel a karmazsin szemű farkasra, majd a Harcos Árnyékát, ahogy rettenet lappangott a sötét szempár mélyén. Árulóm lett, gyilkosom, s még így is őt tartottam legtöbbre gyermekeim közül. ~ Fogalmam sincs, hogy a Szellemeknek miféle játéka ez velünk, hogy mindkét vér szerinti gyermeked az örökségem része, Kilaun. De nem engedhetem őt sem, őt kiváltképp nem. A lánya után talán még élt is volna bennem némi irgalom, késztetés arra, hogy fiát átengedjem neki, Ohanzee kölykét, az ő ágát azonban senkinek sem adtam volna, semmilyen körülmények között sem. Az én vétkem, az én bűnöm, az én vezeklésem. Láttam fivéremen, hogy felismerte a nevet, hogy sejti jelentőségét, s tudtam, hogy meg kell vele értetnem, miért átok e helyzet mindhármunkra nézve, olyan patt helyzet, amiből csak úgy szabadulhatunk, ha valamelyikünk elhullik. Nem akartam az lenni, aki egykor voltam. Felhorkantam ajánlatára. ~ Ők a leszármazottaink, fiaink és lányaink, nem áruba bocsátható marhák, akiket adunk-veszünk egymás között, mint kufárok a portékát! ~ mordultam, érkezésem óta először haragosan. ~ "Éld meg néped végnapjait, fiaid halálát, véred iszappá válását, éld meg ezeket és szenvedj, de meg ne halj, átokverte senkiként bolyongj, mint a kísértetek! Nyugalmat és menedéket ne lelj, feloldozás, megbékélés nincs számodra, ne legyen, míg én fel nem oldalak, Ohanzee!" ~ Több mint négy évszázados átok, amit csupán egyszer mondtam el eddig, mégis minden szavára, s még a hangsúlyra is emlékszem. ~ Halálra ítéltem a vérem egy ágát. Sose adtam meg neki a feloldozást és sejtelmem sincs, mennyire burjánzott el az iszapos vér. ~ A boldogság vagy az elégedettség legcsekélyebb szikrája sem mutatkozott bennem, átokverte volt Ohanzee, saját átkom emléke üldözött engem is. ~ Tudom kell.
Kezdőlap
//
