Még néhány percig falatozok nagy békességben, mikor megérzem a másik farkas jelenlétét. Nyitok is a pajzsomon, hátha elcsípek egy kósza gondolatot tőle, amitől majd beazonosíthatom. Kell ez, és két lélegzetvétel a bundámba kapó szélből ahhoz, hogy felismerjem Raffaellot. Érzékeimet a hímre szegezem, de nem hagyom abba az evést. Ez a préda az enyém. Felejtős, hogy osztozzak rajta bárkivel is. Raffaello röpke habozás után úgy dönt, hogy csatlakozik hozzám, és bár tőlem tisztes távolban áll meg, én hátra csapott fülekkel nézekk ki rá oldalt, majd mordulok rá, hogy ott is maradjon. Gondolatai hallatán azonban abbahagyom az evést. Megnyalom a pofámat mindkét oldalán, az agyaraimról is lekóstolom a vért, aztán egész testtel fordulok a hím felé. Farkamat magasan tartom, füleimet hasonlóképpen. Nem vagyok az alárendeltje, nem is teszek hát behódoló gesztusokat. ~Háh! Akkor nem csak az én évem indult szarul. Remek!~ visszonzom az üdvözlést maró gúnnyal, iróniával. Most inkább csak magam irányába, bár azt se venném a lelkemre, ha a másik félreérti. Elvégre ezt diktálná az ismeretségünk is már ha azt nézzük, hogy ki nem álljuk egymást. ~Kamu. Egy ideje itt vagyok. ~ Mármint Fairbanksben itt és az erdőben is itt. Azt viszont nem tudom, hogyan értette ezt. Még az előző távozásra, vagy már meg azt pletykálják, hogy megint elmentem? Mindegy is. Most feleltem mindkét verzióra. ~ Mondd csak, mi szél hozott erre? Akarsz futni még egy kört? Netán most meg is ölsz?~ gondolataimból inkább cinizmus süt, mintsem indulat, vagy harag. Egyébként meg valahogy annyira természetes már, hogy Raffaello a bajt keresi, így azt is biztosra veszem, hogy okkal, céllal jött ide. Gyanakvó résre szűkülnek szörnyetegem vörös szemei. ~Részemről rendben van, csak hagyjuk ezt a puhatolózást. Még a végén elhiszem, hogy egészen... emberi vagy.~ - képtelen vagyok normális hangnemben beszélni hozzá. Lehet, hogy ő már el is felejtette, hogy milyen kapcsolatot ápoltunk mi korábban, de én nem. Keserűen jegyzem meg magamnak, hogy a laza memória nyilván valamiféle de Luca sajátosság lehet.
Én ugyan nem megyek közelebb hozzá, mert az megint csak bonyodalmat okozna. Még a végén egymásnak ugrunk. Mondjuk, az nem lenne olyan rossz opció, ha jobban belegondolok. Egy kis harc, egy méltó partnerrel, jó testmozgás lenne, de nem áll szándékomban még harcolni, még akkor, sem, ha süt az utálat róla. Most sajnálom kéne, amiért szar az élete? Nem gondolom, mindenki magának a kovácsa. Valóban nem kaptam pontos infó, mert magam is látom, hogy itt van. Különös képen nem zavar a nőstény, egészen addig, míg nyugton is marad. Szavai azonban nem arra adnak indokot, hogy sokáig nyugton is fog maradni. A fejemet megcsóválom, bár nem úgy fest, mivel farkas alakban ez kicsit másképp néz ki. ~ Miért keresed mindig a bajt velem kapcsolatban? Miért unod az életed és azt sem értem miért provokálsz, minden egyes alkalommal mikor összefutunk. Én próbáltam normális lenni, mert jelenleg a falkában.....~ Elharapom a gondolatot, mert nem adok alá lovat. Nem kell tudni neki, mit is gondolok róla valójában, még a végén a fejébe száll. Soha nem mondanék neki olyat, ami elismerően hangozhat, mert nem érdemli meg az elismerésem, még akkor, sem ha rászolgált. Ilyet, a büszkeségem nem enged. ~ Tényleg nem értem, de talán nem is fogom soha. Az szeretnéd, ha megölnélek? Akkor miért nem kínálod, fel magad tálcán vagy az túl megalázó lenne? Harc nélkül elesni?~ Biztos vagyok benne, hogy azt válaszolná amint én is. Ez nem is kérdés, egy ilyen idős farkasnál. Nem gondolom, hogy bármit pozitívat is elhinne rólam, de nem is áll szándékomba neki bizonygatni bármit is. Edig is sejtettem, hogy haragtartó típus és erről most már tanúbizonyságot is tett. ~ Nos, ha már ilyen nyilvánvaló a szándékod, akkor nem adom meg az örömöt neked. Nem harcolok ma veled.......~ Kíváncsian fürkészem, hogy erre mit lép. Talán sikerült meglepni, de az is lehet, hogy ezt leplezni fogja. A fejemet oldalra billentem és figyelem egy darabig. Természetesen az elhatározás, amit hallott tőlem, nem betonba van verve, így ha tovább provokál, még az is lehet, megégeti a csinos kis bundáját. Ennek ellenére megindulok felé. Lassú határozott léptekkel közeledek és a tisztes távolságot csökkentem. Újfent kíváncsi lettem, erre mit lép, mert az előbb nagyon határozottan a tudtomra hozta, hogy álljak meg és ne tovább. Nos, csak egy farkas, aki alattam áll és ha akarok akkor bizony közelebb is megyek, mert ez a rész nem az övé. A bajt keresnem? Ezt döntse el mindenki. Talán nem vagy még is?
Hogy én keresem a bajt? ~ Ugyan már... Emlékszel a legutóbbira? Békülni mentem oda hozzád, erre te kiraktál. Most miért kéne higgyek neked? ~ A "Békülni", az erős túlzás, mert a büszkeségem még mindig nem heverte ki teljesen, hogy csúfos vereséget szenvedtem a farkas ellen ( ami egyébként nem is csoda, mert sokkal erősebb nálam, és tapasztaltabb a harc terén). Szóval, ha nem is terveztem igazi barátságot kötni vele, Castor miatt készen álltam tiszta lappal indulni Raffaelloval. Neki nem kellett, az ajánlatom pedig egyszeri és megismételhetetlen volt. Most mégis élne vele? Nem hiszem. Pont ugyanúgy gyűlöl engem (hacsak nem jobban) mint ahogyan én őt. ~... jelenleg szarban vagyunk. Tudom, hogy mi a helyzet a falkában...~ egészítem ki a mondatát, mert amiért nem látok a fejébe, csak erre a mondatzárásra tudok asszociálni. Pontosabban arra, hogy hamarosan rohadt valószínű, hogy mindannyian meghalunk. Castor megölte a másik falka exatanerkjét. Lehet, hogy minket motivál a vágy az életben maradásra, ám a hegyi falkát a bosszú fűti. Lássuk be, hogy ennél nincs nagyobb motiváció. Valószínűnek tartom, hogy miután elbukunk (mert így lesz), ki fogják végezni az összes életben maradt farkast a mieink közül. Még akkor is, ha netán akadna közöttünk olyan gyáva nyomorult aki hajlandó volna behódolni a rivális falka vezetésének. Habár ezt csak az újabbakról tudom elképzelni. Erről lenne szó? Raffaello-t is megcsapta már a halál szele, így megpróbálja... helyre hozni azt ami itt van? Nem, ez nekem túl valószínűtlen. Itt dögöljek meg, ha nincs valami hátsó szándéka velem, vagy a helyzettel. Ha az eddigi, vele kapcsolatos tapasztalataimra hagyatkozk, akkor csak erről lehet szó. ~Ezt fölösleges tovább ragozni. Tudod jól, hogy harc nélkül nem adnám meg magam. ~ kijelentek, nem kérdezek. Hát persze, hogy tudja. Miként arról is lehet már halvány fogalma, hogy mennyire vagyok lojális ha elkötelezem magam, hiszen anno éppen azért tépett meg, és harapta le a jobb vádlimat, mert nem árultam el neki Castor elérhetőségeit, hogy ő megölhesse... De most nem erről van szó. Dehogy is. ~Nem adod meg az örömöt, háh?! ~ horkanok fel. Jobb első mancsommal bosszúsan dobbantok a hóban. ~Akkor mondd, mégis minek vagy itt? Azt ne mondd, hogy minden hátsó szándék nélkül, mert azt nem fogom lenyelni.~ A farkas tesz felém egy lépést, ami igazán csak az után tűnik fel, hogy egy újabb figyelmeztető morgás szakad fel a torkomból. Ha támadni akar, hát támadjon, máskülönben nem engedem ennyire közel magamhoz. ~Figyelmeztetlek De Luca! Állj meg, vagy neked megyek!~ újabb morgást hallatok magamból, hangosabbat, hosszabbat, intenzívebbet az előbbieknél. Füleimet hátra csapom, fejemet lejjebb eresztem, mellső lábaimmal támadásra készen rogyasztok, bundám minden szőrszála az égnek mered. Ha nem lép be a privát szférámba, (ami az embereknél nagyjából a test körüli 10 cerntimétert jelenti, nálam viszont olyan harminc lehet,) akkor csak felé kapok a pofámmal, azt is inkább figyelmeztető jelleggel. Ha viszont bepofátlankodik a privát szférámba, a torkát kipécézve ugrok neki.
~ Békülni? Ez jó, mindjárt nevető görcsöt kapok tőled, Te nő!~Természetesen érezheti az iróniát, mert az úgy sugárzik a gondolatomból mint villany körte a sötétben. Ha nem ismerném, érezném ennyire a gyűlöletét akkor, talán, hangsúlyozom, hogy talán, el is hinném. Akkor nem békülni jött, csak egy kompromisszumot akart felajánlani a testvérem miatt. A békülés szerintem meg sem fordult benne, csak Carlonak akart enyhülést hozni. Ami egyébként egy szép gesztus lett volna, ha nem Taráról lenne szó. Talán annyira gyűlölöm, hogy nem veszem észre a jót benne? Mert nincs is, téma lezárva. Nem is ez a fontos most, mert semmi kedvem nincs Tara tetteit elemezni, vagy megbékélni és elfogadni, hiába csorog a családom vére benne, számomra Ő csak egy senki. Viszont szükség van rá és ezt Ő is nagyon jól tudja, hiszen most fejezte be a mondatomat. ~ sajnos jól látod~ Sóhajtok fel gondolatban, mert valóban szarban vagyunk és egyelőre nem sok jóval kecsegtet a jövő. Harccal, vérrel, vesztességgel és talán győzelemmel, bár ezt nehéz lenne, jelen körülmények között biztosan állítani. Tudtam, hogy harc nélkül nem adja a bundáját, de nem is akarom elvenni tőle, nekem másra van most szükségem. Amit képes megadni, hiszen tudok róla dogokat és ebben a helyzetben ez az erény, mert erről van itt szó, most nagyon is felértékelődött. Szóval nem, nem harcolhatok most vele, pedig lenne kedvem hozzá. Egyrészt, hogy ismét fájdalmat szerezek neki, másrészt elég jó harcos és nem az a fajta aki csak úgy feladja és behódol. Nem olyanok mint ezek a mostani tagok. Értem én, hogy erős vagyok, de attól még lehet verekedni. Talán nincsenek hozzá szokva a nyers harchoz, de más sem fog velük hímes tojásként bánni. Mindegy is, mert nem erről akarok vele beszélni. ~ Te mindig azt feltételezd, hogy hátsó szándékom van….jól van, már nem megyek közelebb. Ezt a harci kedvet meg tartalékold inkább a másik falkára, ha kérhetem. ~ Nem megyek közelebb és megállok, látom és érzem is az elszántságot, így hát meghagyom neki a teret, mert a végén tényleg nekem jön és akkor nem jutunk egyről a kettőre. ~ Hol is tartottam, jah, a hátsószándéknál, szóval igen, jól látod, most is van egy, bár lehet nem is az. Ami kell nekem tőled, hogy térj vissza a falkába és foglald el a helyed, mert mint mondtad szükség van rád, de nem csak a falkának, hanem Carlonak is. Hiába nem mondja érzem, mert ami köztetek van, az lehet, hogy gusztustalan, de kell neki a támasz ezekben az időkben. Nekem pedig az kell, hogy ha olyan lesz a helyzet feláldozd magad miatta. Tudom, hogy képes vagy rá, mert anno is megtetted.~ Igen, mikor megakartam ölni az alfáját, képes lett volna meghalni csakhogy védje és ez a hűség. Ilyen farkasok kellenek mellé, nem olyanok, akik elhagyják. Tudom, amit tudok és azt is tudom, ha eljön, majd az idő én nem fogom tudni megvédeni és ezért kell Tara, hogy mellette legyen. Érezheti, hogy egy láthatatlan valami nyúl felé. Nem más, mint a pajzsom. Nem kebelezem be, mert egy, lehet nem is tudnám, másrészt lehet, hogy támadásnak venné. Csak azt akarom, hogy lássa amit érezni fogok miközben hozzá intézem a gondolataimat. A lehetőség meg van, hogy bemenjen, de ez csak rajta áll, hogy él-e vele vagy sem. Ha belép, akkor érezheti a mélyről jövő szomorúságot és aggódást is, de nem csak azt, hanem azt is mennyire őszinte leszek. ~Szóval tedd félre a büszkeséged és minden mást is. Tudom, hogy nem egyszerű, de néha meg kell tenni egy jobb ügy érdekében. Ha ezt megteszed, biztosítalak róla, hogy ellened nem szövögetek terveket és ha kell megvédelek mindentől.~ Azt hiszem ez elég nagy felajánlás, mert ilyet csak egy farkasért tennék meg. Az pedig nem más, mint a vérem. Ha elfogadja, akkor ez a szám kettőre ugrik. Én mindig tartom a szavamat, főleg ha Carloról van szó és most csak is róla. Azért nem engedem be teljesen és csak azt engem érzi amit én is megosztanék vele. Nem kell, hogy mindent érezzen. Nem azért, mert titkos terveim vannak, csak nem akarom kiadni magamat neki, bár lehet meglepődne. Ahogy elmondtam amit akartam még hagyom egy percig „magamba” már ha bejött, de utána kizárom onnan. Jó gyorsan és megint felhúzom a pajzsomat. ~Nos, én elmondtam amit akarok, már csak a válasz érdekel~ Valóban. Dönthet többféle képen és én kíváncsian várom, hogy mire jut. Remélem, nem órákat akar gondolkodni, mert arra nincs időm. Van más dolgom is, amit el kell intéznem. Az időm pedig vészesen fogy. Hátra lépek egyet, hogy lássa, nem vagyok fenyegetés és bármilyen nehéz is, de tiszteletben tartom a zónáját, pedig legszívesebben bele gyalogolnék és harcolnák vele egy jót. Az erőmre szükségem van, hogy pontot tegyek a sorsomra, mely vészesen kísért.
// szintén nagyon sajnálom, hogy ennyit várattalak //
~Nem csak feltételezem, tudom, hogy így van...~ fejezem be Raffaello gondolatát a hátsó szándékok jegyében, miközben felé kapok, hogy jelezzem: rohadt közel jár ahhoz a határhoz, aminél közelebb már nem engedem magamhoz. Valamilyen szinten azért meglep, hogy végül megáll, nem provokál tovább, és hogy ezt még verbálisan is megerősíti. Meglep, és bosszant egyaránt, mert én máris felkészültem arra, hogy megküzdjek vele. - legyen akármilyen nagyképű is ez a kifejezés tőlem, aki sokkal gyengébb nála- Lazítok a testtartásomon, de továbbra is feszülten, éberen figyelek. Ugrásra készen. Hogy valóban hátsó szándékai vannak, az nagyon beteg módon engem még nyugtat is. Leülök a fenekemre, füleimet az ég felé hegyezem, fejemet kissé oldalt döntöm, így hallgatom tovább. Kezdhette volna rögtön ezzel, és akkor nem cseszi fel a vérnyomásomat sem az egekig. Ahogy felcsendül Castor neve, elcsapom tekintetemet a farkasról. Egy ízben azért, mert már megint gyűlik bennem az a mérhetetlen keserűség, amit az emléke, a puszta gondolata csal elő bennem, és amivel már egyébként is csordultig vagyok. Még a lélegzetvétel is fáj, vagy csak egy olyan egyszerű mozdulat, mint megtenni egy lépést a hóban. Vajon mennyit viselek még el? Nem kellene ennek múlnia idővel? Úgy tartják, a szakítás is olyan lélektani hatással jár, mint a gyász, a szenvedő fél pedig átmegy mind az öt szakaszán. A papírforma szerint az első szakasz mindig a tagadás. A "nem, ez nem történt meg". Tiszta sor. Legbelül éreztem, és tudtam, hogy vége van, mégsem fogadtam el. Azt gondoltam, hogy ez csak egy mosoly szünet, lerendezzük csendben a Todd dolgot, aztán folytatjuk ahol abba hagyjuk. A második szakaszba, a haragba azt követően léptem át, hogy Castor elutazott az öccsével. Gyűlöltem azért, mert inkább menekül a helyett, hogy megmondta volna a két szemembe, hogy nem érdekli mit tett velem, szarja le az egész Todd és szellem témát úgy ahogy van. Miatta mentem el Chicagoba is, mert "ha ő nem tesz semmit, akkor nekem kell megtennem". Haragudtam rá, akkor is mikor az őrzők megnyúztak; mikor megragadtam a saját véremet, a fiút, hogy megöljem, és csakis őt hibáztattam, gyűlöltem mikor vissza kellett jönnöm Fairbanksbe... Viszont úgy elvakított a harag, hogy észre se vettem mikor tettem még egy lépést, át az alkudozás fázisába. Még mindig reméltem, hogy lehet valami közöttünk a történtek ellenére, és esküszöm, félretettem volna az összes sérelmemet ha beleegyezett volna az én javaslatomba, de neeeem. Szerinte én nem érdemlem meg, hogy emberszámba vegyen. Tök mindegy, hogy nem így mondta, a lényege mindössze ennyi volt. Ezt követné az elfogadás, majd a beletörődés szakasza, de most, hogy elveszítettem a kölyköt is, az egész rendszer felborult. Castort hibáztatom mindenért. Sosem álltam még ilyen közel ahhoz, hogy őszintén meggyűlöljem. De úgy tiszta szívből, igazán. És most jön Raffaello is a maga javaslatával, ami már csak a hab a tortánra. Nem fogok pont vele beszélni róla. Nem beszélek én erről senkivel. Vannak dolgok, amik nem tartoznak másra, legfőképpen nem az ellenségemre, aki jelenleg pont társalkodó partnerem. Érzem, hogy egyre távolabb löki magától pajzsát a farkas úgy, hogy abba talán még én is kényelmesen elférnék, de köszönöm, nem élek a lehetőséggel. Mire végigmondja Raffaello, megfogalmazódik bennem egy igen fontos kérdés: Mégis mit képzelnek magukról ezek ketten? Nem is magukról, inkább csak úgy rólam. Én vagyok a "Wellcome" feliratú de Luca lábtörlő? Párszor valóban megesett, hogy félreraktam a büszkeségemet, az által pedig nyitott lettem a békességre is, de akkor még apróbb félreértésekről beszéltünk, most pedig sokkal komolyabb a baj annál, hogy anno megtett egy pénzsóvár francia szukát bétájának... nem, a jelenlegi problémák nem fognak megoldódni. ~ Ő világosan kijelentette, hogy semmi vagyok neki. Kérj hát meg erre egy másik szukát, olyat aki a te védelmedre is rászorul. Biztos akad pár ilyen a falkán belül is. Mindig is volt, s mindig lesz. Csak ezentúl nem én. ~ Hangzott a válasz, minek végén teljesen felvonom a pajzsomat, így pedig vak és süket vagyok minden további kommunikációra. Részemről vége a "beszélgetésnek".
...Szinte már csak arra emlékszem, hogy öt perce felhívtam Hártot... Valamit gagyarásztam, hogy most... meg, hogy jöjjön... ide. Meg talán azt is hozzáfűztem, hogy körülbelül merre talál, és hogy a szikéit se hagyja otthon. Kicsit homályosak a képek a fejemben. Csak az rémlik, hogy fél-vánszorogva vontattam ki magam erre a tisztásszerű szarra. Nos, ahogy így elnézem - már amennyire látok -, Hárt már csak a magam után húzott vércsíkot követve is könnyedén megtalál majd, ha eltévedne. Már, ha jön. Reggel óta nem tudom mennyire puffogta ki magát. Egy biztos, én sikeresen levezettem a szükségtelen feszültséget. Ohh, ja igen! Most már kezd derengeni, hogy a faszomba keveredtem ide... Miután elhagytam Ems szobáját elég sietősre vettem magamat. Szarul indult a nap, ez pedig elég erősen megpecsételte a további órákat, amiket magam mögött tudhatok. Nem mondanám, hogy ideges voltam, de eléggé dühös, és akaratlanul is túlstuffoltam az adrenalint a fejembe. Gyönyörű... Nem tudtam sehogy levezetni ezt a reggeli szarakodást, és még az esti ketrecharc sem enyhített rajta semmit. Így kerültem ide! Jah, hát persze! Vadászni indultam, mert az milyen jó móka, nem? Még arra is tisztán emlékszem, hogy egy.. vagy... kettő? Na, mindegy. Valahány medvét kiszúrtam magamnak. A bokorban lapultam, készen állva a kilövésre, hogy magammal sodorjam az összes élő lelket a környezetemben. Aztán rohadtul beszívtam... Vagyis én kevésbé... A fák túlsó feléről, a hóbuckák mögött egy másik farkas is azon igyekezett, hogy leszedje az ÉN prédáimat! Meg egy nagy szart! Megéreztem őt, így a vártnál hamarabb vetődtem a medvékre, hogy leterítsek legalább egyet, mielőtt elijeszti őket. Persze, nagyon okos volt. Ahogy meglátott ő is nekiindult, és úgy tépett le a medve hátáról, hogy azt hittem helyből ott maradok! Mocskos kóbor kis k'csög! A kaja persze elszaladt, az ÖSSZES! Ez az idióta seggfej meg nekem jött! Mondhatom, több sem kellett. Minden düh, és idegszálam elszakadt bennem. Hát játszunk! Miért is ne?? Aztán dulakodni kezdtünk, hol egyikőnk, hol másikunk repült arrébb pár métert, vagy épp csókolt be egy homlokzatos fát. Igazából már nem is tudom hány sebből véreztünk, mert a minket körülvevő hótakarót elárasztotta a bíborszín folyam. Az agyaram bőrébe vájt, a karmaim felszaggatták a húsát. Egyetlen rossz mozdulat volt, Verdammt! Leszorított, a torkomat akarta kitépni, miközben a mellső bal lábamat törte. Azt hiszem, itt pattant el az agyam. Akkora erővel löktem rajta, hogy úgy szállt le rólam, mint egy elhajított palotapincsi. Én pedig? Egyenesen rajta kötöttem ki. A szemeim vérben forogtak, a Bestiám uralkodott rajtam, ahogy három lábát is eltörtem, szépen sorban. A csontok fájdalmasan sikítottak fel, miközben ő feltépett a mellkasomból egy nagyobb darabot. Csak két másodperc volt még, aztán agyaraim a torkába vájtak, és egyetlen mozdulattal rántottam azt ki a helyéről... A vére a pofámra csattant, ahogy elmúló életét lehelte ki karmaim között... Annyira élveztem... Szép volt... És ahogy elnézem, elég maradandó is. A tetemét ott hagytam, csak a fejét téptem még le utolsó kenetként. Bánom is én ki talál rá egy elcseszett kóborra! Mindegy is. Szerintem legalább egy kilométerre vonszoltam el magam, de itt elfogyott az erőm. Hát ez van. Már csak Hártra várok, ha egyáltalán eljön... Addig pedig "nyaldosom" a szaros kis sebeimet... a törött lábamat, és a felszakított mellkasomat egyaránt.
Fogalmam sincs, mi a halál történhetett, a hanghordozásából ítélve kissé bosszús volt még és bár talán nem a reggeli miatt, de Caleb hívása nekem mégis azt juttatta eszembe. Ez az egész annyira... hülyeség. Már fogalmam sincs, mint kaptunk össze, de nyilván éppen ennyire apró kis semmiség volt. És ez kissé felcsesz. Hogy így hajba kaptunk valami szarságon... mint.... mint valami elcseszettül nyálas szerelmespár! Brr. Felkapom a táskámat - ha Calebnek szerencséje van, nagy hirtelen felindulásomban nem azt, amiben múltamnak "kínzó" részletei vannak -, majd berongyolok a szobájába. Teszek én rá, hogy megláthat valaki! Kirántom a megfelelő szekrényt, hisz pontosan tudom, hol tartja a flancos boxerjait, majd kikapok egyet onnét. Aztán egy melegítőalsót is az egyel felette levőből. Azt hiszem, minden megvan... Remek. Persze, saját kocsim továbbra sincs, így kénytelen vagyok kölcsönvenni Duncanét. Szerencsére egy "Majd megbeszéljük, mire kell!"-lel elenged és nem kérdezősködik, szóval már úton is vagyok a megadott hely felé a Nissan terepjáróval.
A kocsi fénye vakítón hasít bele az éjszakába, majd Caleb képébe is idővel. Amint kiszúrom, lassítok és nem leállítom le a motort mellé érve sem, csupán a világítást veszem lejjebb. Kipattanva a jelenet legkevésbé sem kiakadós-filmbe illően könnyek közt felé rohanós. Már csak azért sem, mert nem stílusom ilyen közönséges mélységekig süllyedni. Másrészt kattogok a már előbb felvázolt dolgon, szóval ráérősen szállok ki, veszem ki a táskámat és kerülöm meg a kocsit, hogy Caleb előbb torpanjak meg. - Te meg mi a fenét műveltél? - szalad ki az őszintén meglepett és oké, kissé talán aggódónak tűnő kérdés. Tekintetem leplezetlen szalad végig testén, bosszúságom pedig lángoszlopként csap fel. Mi a francért kell nekem mindig olyan pasi, aki nyilvánvalóan direkt keresi a bajt magának? Amíg nem felel érdemben, nem is lépek közelebb, felőlem el is vérezhet! Na jó, azt talán nem hagynám, de átélt már ettől rosszabbakat is, ha jól sejtem. Nem most fogja feldobni a talpát itt nekem.
A fejemet egy fának döntöttem, ahogy Hártot vártam, miközben a szétszaggatott mellkasom fáradtan emelkedett fel, és süllyedt vissza. Tekintetem egészen fátyolos volt, ahogy ajkaimon olykor megjelent egy élveteg félmosoly, amint az emlékek újra rám törtek. Valljuk be akármennyire is sérültem meg, ez a perverzióm. Még mindig éreztem a másik farkas vérének ízét a számban, most már bánom, hogy nem volt elég erőm ahhoz, hogy még meg is egyem. Mindegy, így is tökéletesen meg voltam elégedve a végeredménnyel. Pár lélegzetvétel múlt még el, mikor a távolból meghallottam egy terepjáró rázkódó, erőteljesen búgását. Nem feszengtem, majdnem biztos voltam benne, hogy Hárt érkezik. Hirtelen ért, amint a fényszórók szinte retinámig hatoltak, így kénytelen voltam néhány pillanatra elfordítani a fejem, míg azok nem kerültek alsóbb világításra. Aztán már csak Ems illatát, és az ehhez kapcsolódó közeledő alakját véltem felismerni a sötétségben. Remek... Kicsit feljebb toltam magam, ahogy közvetlenül elém lépett, tekintetem pedig lapos pillantásokkal kísérve kereste meg íriszeit. Kérdésére elvigyorogtam magam sandán, ahogy öklömmel letöröltem egy adag száradó vércsíkot arcomról, homlokomról és számról egyaránt. - Lepkéket kergettem... - szólaltam meg mélyen recsegő hangon, néhány szisszenéssel vegyítve, miközben még feljebb tornásztam magamat, ami egy kézzel azért nem ment annyira könnyedén, mint annak egyébként szokása. - Vadásztam. Mit csináltam volna? - feleltem végül egyszerűen, mélyen fújtatva magam elé a tüdőmből felszakadó levegőt. - Csak időközben kiderült... Nem voltam egyedül. Így változott a program... - ráncoltam meg homlokomat, még egy kicsit fészkelődve. A sebek alkotta édes fájdalom újra és újra belém nyilallt, így önkéntelenül is összerántottam néha állkapcsomat, szemhéjaimat. Beteg dolog, aláírom, de amennyire ez kínnal járt, épp annyira élveztem is. - Örülnék, ha nem kérdezősködnél és nem ott állnál, hanem segítenél. - sikerült végre felülni a félfekvő pozíciómból, ez pedig már fél siker. Legalább erőm van még... - Na... Haladjunk. - valószínűleg ezzel a kijelentéssel nem jó irányba indítottam meg a dolgokat, de leszarom. Azért hívtam ide, hogy összerakjon, és végre elmászhassak erről a helyről. Mondjuk az igazat megvallva, senki másra nem bíznám magam csak rá. Még akkor is ha tudom, hogy képes közben még jobban megkínozni...
Felhorkanva szemforgatok a lepkés megjegyzését illetően, majd szusszanva lépek felé. Nem hiszem el, hogy ennyire felelőtlen idióta! És azt sem, hogy én vagyok olyan hülye, hogy egy hívására ugrok, hogy rendbe szedjem... - És most meg kellene, hogy dicsérjelek? - tekintettem le rá bosszús arckifejezéssel, ijesztően rideg érzelemmentességgel, majd a táskát a földre vágva én magam is letérdeltem a szétszabdalt kedves mellé. Sebeit fürkésztem tekintetemmel a kocsi fényszóróinak gyér világításában. A karja fájni fog ugyan, míg helyre teszem, de holnap utánra már kutya baja nem lesz, tekintettel Caleb korára. A mellkasa... nos, "hozzávalókat" növeszteni már mindig neccesebb, mint a meglevőt visszavarrni. De megteszek majd minden tőlem telhetőt. Legalábbis megtennék, de a megszólalására lefagyok a táskáért nyúló mozdulatban és fagyos pillantásom arcára emelem. - Ide figyelj Caleb... percek kérdése és a karodban a csontok ilyen fantasztikus mozaikként fognak összeforrni, mint most vannak - közben a táskába túrok persze, mert minden mérgem ellenére nem hagynám, hogy elvérezzen itt nekem. Hangom idegességtől fojtott. - És mivel egyelőre én teszek neked szívességet, melegen ajánlom, hogy vegyél vissza ebből a stílusból, mert nem a kutyád vagyok! - Ezzel az egyetlen apró mondatával adta meg a gyújtószikrát a hangulatomnak. Eddig szimplán rossz napom volt, most már hivatalosan is szar az egész. Lehet, hogy az ő korában anno beszélhettek így a nőkkel, de 2013-at írunk és én különben sem viselem jól a dolgot. Nem egy cafka vagyok, akiért fizet, vagy egy háziállat, aki pont telibe tojik arra, hogyan beszél vele. Szavaim végeztével határozottan markoltam rá vállára, másik kezemmel pedig karját fogtam közre könyök felett és egy határozott mozdulattal tettem helyre a csontjait. Ugyan ezt megismételtem még egyszer, hogy az alkarját fogtam közre. A csontok ropogása már hallásra sem volt kellemes, ha pedig hozzáveszem, hogy Caleb első sorból élvezheti - mondhatni, testközelből - az inak, izmok húzódását, helyre irányolását, akkor csoda, hogy nem vizelt még maga alá vagy ájult be. - Castor nem véletlenül hagyta meg teliholdkor sem, hogy ne mászkáljunk egyedül, ha nem muszáj. - Morranok közben, s ezt pont én mondom, akit egyébként hidegen hagynak az alfa karattyolásai. Hülye érv, de már nem gondolkozok, csak kattogok mindenfélén magamban, miközben a gumikesztyű is felkerül a kezemre. - Be ne hajlítsd a karod nekem! - hagyom meg Calebnek, miközben közelebb húzódva félig-meddig igyekszem szemközt fordulni vele, hogy a fényt se takarjam ki, de rendesen rá is lássak a mellkasán tátongó sebre. Tekintetét nem keresem, csakis a sérülésre koncentrálok.
- Persze. Remélem ajándékot is hoztál! - vontam fel az egyik szemöldökömet, miközben halkan szisszentem is mellé. Semmilyen dicséretet nem vártam. Ő kérdezett én válaszoltam, ez ennyire egyszerű. De ahogy elnézem, elég feszültnek látszik. A baj pedig ott kezdődik, hogy nem túl esélyes, hogy ezt figyelembe fogom venni... Noha, ahogy hirtelenjében rám mordult kissé kijjebb pattantak szemhéjaim, és egy komorabb fénnyel vegyített pillantással követtem arcának vonásait, ajkainak rebbenését, és azt a belefagyó mozdulatot a levegőbe sem tudtam elkerülni ahogy egyetlen mondatom után törtek ki belőle a felerősödő szavak. Viszont kivételesen nem vágtam közben, nem csattantam fel, egyszerűen csak levezettem tekintetemet a karomra, majd egyenest vissza Hárt arcára. - Nem hívtalak Fiffi-nek, úgyhogy ez szerintemtárgytalan. - vontam meg szám szélét savanyúan, és fejemet is pár másodpercre elfordítottam róla, elrévedve a tisztás távolabbi részein. - Bocs... - szusszantam végül, lehajtva a busa fejemet, hogy végül néhány levegővételt követően sötét íriszeimet újra Emsre vezessem. - Kösz, hogy jöttél. - préseltem még ki pár elcseszett szót, és ha őszinte akarok lenni akkor igen, eléggé nehezemre esett... Nem voltam sem jó kedvemben, sem egyebemben, úgyhogy ez van. Ám ahogy karom felé nyúlt, tudtam kezdetét veszi a rendbetételem, noha a lendületes mozdulat még így is hirtelen ért. Némi fájdalommal vegyített perverz morranást hallattam, ahogy a kín és annak szaggató léte körbejárt, átégetett. Amennyire kellemetlen volt, épp annyira élveztem a gyötrő érzést. Ám a csontok újra törtek, és ezúttal már erőteljesebb hang tört fel a torkom mélyéről, elvégre veszettül fájt, még akkor is, ha imádom az ilyesmit. Az állkapcsom megfeszült a mellkasom zihált, az arcomat pedig keserves vonalak tarkították el, ahogy az izmaim, inaim és minden apró csontom sajgott. - Szarok én Castorra. Kajás voltam... - rekedtes, búgó hangomban apróbb morgások tűntek fel, miként még ahhoz se volt erőm, hogy úgy istenesebben felcsattanjak. Tényleg nem érdekel jelenleg Castor, meg a maradjunk együtt féle szövegelések. Ehhez volt kedvem, és pont nem tudok vele foglalkozni, ha ezzel bárkinek gondja van, vagy ha éppen szabályszegésnek fogja fel. Ahogy közvetlenül elém helyezkedik el, akaratlanul is végig mérem, talán többször is, mint azt valójában akartam. - Nem fogom behajlítani, ennyire még nem vagyok seggfej. - puffogtam egy kicsit, míg végül leemeltem róla a tekintetemet, és hagytam, hogy a mellkasomat is ellássa. Jól kicsesztem magammal, az az igazság. De nézzük a jó oldalát, még élek. Az a szerencsétlen ősbarom pedig döglött. Teljesen jól végeztem a dolgom! - Mért vagy hisztis? - böktem felé fejemmel, megszakítva a pár percre beálló csendet. - Csak nem elbaszták a reggeledet? - vontam fel egyik szemöldökömet pimaszul, és akkor is még tartottam egy ideig, ha éppenséggel nem nézett rám. Aztán számat oldalra rántva fújtattam, fejemet pedig némileg beleágyaztam a fa törzsébe. - Mindenesetre nem vagy egyedül... - löktem még oda egyszerűen és halkan, a továbbiakban nem szólalva meg, ameddig ő nem tette...
- Ott a gatyád a hátsó ülésen. - Szusszanok letérdelve mellé, közönyös hangon közölve az ajándékos megjegyzésére mindezt. Majd jön a kisebb kifakadás, a kötél-idegek, amikkel meg vagyok áldva, pedig erőteljesen feszülnek, mondhatni: pattanásig. Nem könnyű felhúzni, mert nem szoktam megadni a másik félnek ezt az örömöt, tudván, hogy a hideg vér megkettőzi a képességet és az erőt, a tiszta gondolkodás előrébb visz, mint a vérgőzös elme... Caleb most mégis átlendít egy ponton, amin túl már nem akarok megfelelni mindennek. - Nem is ajánlom, hogy próbálkozz vele. - szűröm ki fogaim közül, s állkapcsom is megfeszül kissé, tekintetem továbbra is a sérüléseit pásztázza, állapotát felmérve, noha magamon érzem sötét pillantását. Van az az érzés, mikor kellemesen, cirógatón szalad fel egy érzés az ember gerincén, a tarkójánál... szavai csak még kellemesebbé tennék a dolgot, ha nem lennék olyan elcseszettül zabos. Nem (csak) rá, úgy általában a világra. Szar napom volt, mondjuk ki! Ennek ellenére azért enyhítő a bocsánatkérése... sajnos, a fájdalmat azonban nem enyhíti, ami a helyretevő, határozott mozdulattal jár. Tudom, hogy élvezi valahol beteg módon, éppen ezért nem csinálok belőle különösebb ügyet. Azért, amikor felüvölt, valami perverz elégedettség tölt el, jóleső, rég érzett érzés, melyet a másik fájdalma táplál. Észre sem veszem, de lélegzetvételem idomul a másikéhoz, szaporábbá válik, miközben helyezkedem, hogy szemtől szemben legyek vele. - Is. - szusszanok kisöpörve pár kósza tincset arcom elől megjegyzésére a reggelt illetően, épp csak felpillantva rá... és pár pillanatig komoly, ám őszinte - őszintén morcos - tekintetem az övének rabságába ejtve. - Meg úgy eleve gáz volt az egész napom. - Szusszanok, s fertőtlenítős vattával tisztítom meg a seb körül testét, miután az esetleges szőr, kosz és egyéb darabkákat kiszedegettem a sebből. Nem tudom, melyik művelet lehet a "kellemesebb", minden esetre a fertőtlenítőből az alkohol gyorsan elpárolog, így annyira nem vészes az általa okozott fájdalom. - Nem fogom tudni mindenhol össze ölteni, mert egy elég jelentős darab hiányzik a mellkasodból, de azért megteszem, amit tudok. - fogalmam sincs, miért mondom mindezt el, hiszen ismer. Pontosan tudja, hogy nem érem be sem munka, sem semmi terén a "legjobb"-bal. A tökéletest követelem és nem engedem meg magamnak, hogy hibázzak. - Valószínűleg három-négy napba is beletelik, mire meggyógyul. - Az ő korával és erejével ez soknak számít, meg kell jegyezzem. - Nem kellene egyedül mászkálnod. - fűzöm hozzá csendesen, mintegy tényszerűen közölve a dolgot, noha - magamnak sem vallom be -az aggodalom szól belőlem. A féltés.
Csak egy grimaszt vágtam a gatyámat illető megjegyzésre, némi szemrángással karöltve. Kedvem lenne megjegyezni, hogy igazán jól tette, ez a dolga. De már így is elég zabos, és ha így folytatjuk, én sem leszek nyugodtabb, ahogy eddig sem voltam. Az, hogy jelenleg kissé le vagyok szedálva szart se jelent... Két másodperc alatt képes lettem volna most is felhúzni magam, ezen marhára nem segített az sem, hogy pár darab hiányzott belőlem. - Mert mit csinálsz? Megkínzol? Ennél jobban? - vizslattam végig rajta, mintha csak egy darab hús lenne. Pillantásom nem sejtetett sok jót, sem szépet, és ha valójában nem is neki szólt a bunkóságom, ettől még sajnos rajta csattant. Főként, mert ő maga is rásegített. Azt hiszem ez a nap nem akar jobb lenni, és az is biztos, hogyha így folytatjuk a végén egymást fogjuk megfojtani, vagy lazán kinyírni... Azért, remélhetőleg erre ilyen formában nem kerül sor. De valahogy minden gondolatom és még talán kétségem is szertefoszlott, ahogy a karom reccsent, majd mindez ismétlődött. Édesen maró kín járt át, és egy rohadt mazochista állat vagyok, mert ugyan üvöltöttem a fájdalom súlya alatt, mégis imádva vágytam újra érezni. - Az egész napod? Komolyan? - fújtattam kissé erőteljesebben, hiszen az imént még ordítottam... - Szar lehet neked. - vontam vállat, illetve csak fél-vállat. Nem fogok belekezdeni, hogy ő mennyire elcseszte az enyémet. Valahogy még most sem tudtam vele napirendre térni, még úgy sem, hogy totál jelentéktelen kis szarnak tartottam. Idegesített az egész, hát így jártam! Ismét szisszentem, ahogy a fertőtlenítő szer végig szántotta a mellkasomat. Annyira tompa voltam már az előbbi törések után, hogy ez már alig tudott meghatni. Csípett, persze. Hogy a viharba ne csípett volna? De még mindig jobban tűrte a testem, mint a csontdarabolást... - Mindegy. Csináld, ahogy tudod... - morogtam csupán, tekintetemet elfordítva Hartról. - Csak essünk már túl rajta, kérlek... - állkapcsom megfeszült, pillantásom pedig teljesen belemerült az egyre sötétülő erdő fái közé. Mély sóhaj szakadt ki tüdőmből, ezt pedig még vagy négy követte, ahogy szavai végig futottak rajtam. Arcomon keserű vonások játszottak, dühvel és idegességgel vegyítve. Fel akartam állni, be akartam fejezni ezt a varrogatósdit, itt és most. De elég elbarmolt ötlet lett volna, így maradtam a seggemen. - Nem számít. - feleltem egyszerűen a napokat illetően, íriszeimet továbbra sem emelve rá Emsre. Csak a gomolygó feketeségbe magyaráztam, immár halkan, és kedvetlenül. - Úgy mászkálok, ahogy akarok... - haraptam bele a levegőbe, morogva. - Tele van a faszom ezekkel a megkötésekkel. Zsoldos vagyok, nem csicska. - fejemet a fa törzsének löktem ingerülten, tekintetem pedig ezúttal már a nőstényre vetült. - Nézz rám. - nem kérés volt, noha nem is parancs. - Miért érdekel, hogyan mászkálok? Nem szarod le kurvára, hogy mit csinálok? A lényeg, hogy reggel ne legyek ott, nem? Még véletlenül se! - nem, nem azzal volt a bajom, hogy nem lehetek ott, mert nem is akarok. A legkevésbé sincs kedvem lebukni... Ugyan. Azzal volt a gondom, ahogy csinálta. - Mindegy, Hart. Varrj össze, és nincs velem dolgod... - nyeltem egyet, valahol mélyen, olyan helyeken amikről nem beszélek, és még magamnak se ismerem be, hogy léteznek, fájtak önön szavaim. Nem akartam én bántani, de sértett voltam és ideges. Sértett, mert nem egyedül az én hibám volt, és rohadtul nem így kellett volna kezelni egy ilyen dolgot. Gondolom én, de lassan már kezdem azt hinni, hogy egy igazi balfasz vagyok... Tartásom meggyengült, arcomra pedig talán először engedtem fel láthatóan fanyar, keserű rajzolatot néhány másodpercre...
Egy pillanatra megtorpanok a mozdulataim közepette. Sosem beszéltünk igazán egymás múltjáról, de a Falka igencsak pletykás tud lenni, szóval nem lennék meglepve, ha máris mindent jobban tudna még nálam is rólam. Abba persze nem gondolok bele jelenleg, hogy esetleg pusztán a szadizmusom végett használja a "megkínozni" szót. - Itt hagylak a fenébe. - Szusszanok halkan morranva. Nem, én sem gondolom komolyan, de bizony, a fejemben megfordul a dolog, hogy ha még egyet beszól, nem csak szavak lesznek ezek, hanem hagyom itt szép lassan elvérezni, aztán oldja meg magának a problémáját. Nem is igazán veszem fel további szavait... eljutnak a tudatomig, idegesítenek, hogy szívem szerint a nyakába állítanám az ezüst-szikét, amit mindig magamnál hordok... mégis hűvös pillantással és dacos némasággal "tűröm" a dolgot és igyekszem figyelmemet a sebére összpontosítani... még ha annak nem is sikerül teljesen elterelni a gondolataimat a mai napról, főleg nem erről az idiótáról, akinek a mellkasát borítja. Már épp ajkamon lenne egy megjegyzés ami a csicskaságát illeti, de nem hagy időt válaszolni. Szememben a hangja, a megjegyzése kifejezetten utasításnak tűnik, ám ennek ellenére ösztönösen pillantok fel rá, sötét tekintetébe. Előbb meglepetten pislogok, szóra nyíló ám szótlan, néma ajkakkal, értetlenül és kissé lesújtva, ahogy elérnek hozzám szavai. Máskor talán pont telibe tennék rá magasról, hogy mit gondol és mi a valóság, de nem vagyok abban az állapotban és van az a pillanat, amikor a cérna egyszerűen elpattan a leghűvösebb, legérdektelenebb embernél is. Ez az a pillanat. - Hát ezt kurvára benézted, Schwarz! - morranok, ezzel együtt pedig a fertőtlenítős üveg teljes tartalmát a mellkasára locsolom, bele a sebbe. Bánom is én, hogy nem épp a legszerencsésebb megoldás! - Ha nem lenne veled dolgom, akkor nem jöttem volna ide, elkunyerálva Duncantől a flancos kocsiját és félretéve minden mást, csak hogy kisegítselek, mert balfasz voltál! Ha nem lenne veled dolgom, akkor... - idegesen emelkedik mellkasom fel és alá, ahogy a levegőt kapkodom és keresem a szavakat. Egyik kezemmel a sérült karjának vállát teljes erőmmel a fának nyomom, miközben másikban a tűvel még azt a kevés varrást is visszafejtem, amit eddig megcsináltam. Ha nagyon ficánkolna, még a karmaimat is vállába eresztem annak érdekében, hogy nyugton maradjon. - Akkor nem érdekelne, hogy merre vagy és mit csinálsz. Azt hiszed, ez az egész Castorról és a korlátozásairól szól?! Hol érdekel engemet, hogy ő mit csinál!? Meg se fordult abban a csökött zsoldos agyadban, hogy esetleg azért mondom és azért kérdezek, mert NEKEM számít, hogy mi van veled! Ésh... igenis örülnék neki, ha ott lehetnél reggelente is. - Idegesen söprök hátra pár előrehulló szőke tincset, mely a nagy indulatosságban szemtelenkedett arcom elé. Ezzel együtt felpillantok az immáron nem csak tépett, de ki is lyuggatott mellkasáról arcára. Fagyosan szürkéskék tekintetembe sárga cirmok keverednek. - Tényleg tudni akarod, hogy "miért nem szarom le kurvára", hogy mi van veled?! Mert szeretlek, a rohadt életbe is! - Fogalmam sincs, milyen hangerőt ütök meg, de itt úgysem hallja semmi, legfeljebb Calebet üvöltöttem már teljesen süketté és nem is hallja, amit mondok. A kiszaladó szóra, melyet babonásan tabuként tartok számon, kissé mintha kitisztulna tekintetem és előbb riadt, majd komor, elzárkózó lesz, miközben a másikra tekintek. Szusszanva vágok bele mindent vissza a táskámba, majd felegyenesedek és nemes egyszerűséggel kibújok halvány színű felsőmből és ölébe dobom. - Majd szorítsd ezt rá finoman, ha felöltöztél. - Az se érdekel, ha derogál neki ez a stílus, jobban jár, ha nem ellenkezik. Felnyalábolom a táskát, bevágom a hátsó ülésre, majd onnét a boxert és a nadrágot szintén az ölébe ejtem és hacsak nem akadályoz meg benne, bevágódom a volán mögé és magamra csapom a kocsi ajtaját. Kell pár perc "magány", hogy lehiggadjak és ezt az egészet logikusan is átgondoljam.
Itt hagy? Ez is egy opció. Már annyira mindegy, hogy talán ez sem tudna meghatni. Vagy megdöglök, vagy nem. Voltaképpen éltem már eleget, nemdebár? Ellenben... A megjegyzésre mindenesetre homlokot ráncolva, unott képet vágva fürkésztem vonásait. Hát tedd meg! Mit érdekel már engem... De nem szóltam, erre nem. Hiszen nem volt már mit mondanom, és hozzá tenném: a következő szavaim így is - hogy nem az előbbi témát feszegettem - látszólag is kezdték felpörgetni Hartot. Nem meglepő, sőt, kifejezetten megértem a reakcióit, mindazonáltal, hogy kurvára nem fogtam vissza magam. Legalábbis annyira nem, mint azt tehettem volna, vagy épp ami illő lett volna. Talán ezért, vagy ezért is... Igazából meg vagyok róla győződve, hogy pontosan emiatt kelt ki magából úgy, mint akit totálisan kifordítottak önmagából. Felcsattanó hangja egyszerre indított meg bennem egy végzetesnek ígérkező lavinát, ám ahogy a fertőtlenítő nagy mértékben rá ömlött a még nyílt sebre úgy a dühödt kirohanásomból egy erőteljesebb morgás lett, ötvözve valami mélyről felszakadó kínnal. Ez volt az a pillanat, amikor már kevésbé élveztem a fájdalmat, noha meglehet, csupán azért, mert az indulat erősebbnek bizonyult. Pláne, mert a fél fülemet éppen leordítani kívánta, megjegyzem: jogosan. Hangja lázító, a mérge pedig kifejezetten idegeket perzselő, ahogy minden szava nehéz kőtömbként súlyt le rám. Grátiszként pedig még a vállamat is telibe nyomja a fának. - Fejezd már be, b'ssza meg! - horkantam fel harsányan, csuklójára fonva ujjaimat, hogy az agresszív tolást legalább valamelyest hárítani tudjam. Nem arról van szó, hogy puha vagyok, hanem arról, hogy jelenleg szilánkosra van cseszve a karom, és kivételesen nem tűröm el, hogy még jobban fájdalmat okozzon. Pedig, hogy szeretem... más helyzetekben... Ám újra némaságra ítéltem magamat, hiszen az ordibálást folytatta, én pedig már csak fel-alá cikázó pillantásokkal jártam körbe feszült vonásait, ahogy az ajkai meg-meg remegtek egy-egy szó után. A mondat végén azonban arcjátékom enyhült, az igazat megvallva egészen értetlen képe vágtam. Még a fejemet is megingattam alig érzékelhetően. Most vagy nem értettem jól, vagy tényleg azt mondta, hogy szeretné, ha ott lennék reggelente... Kénytelen voltam újra pörgetni az elhangzottakat, de nem jutottam az értelmezésük végére, mert újra Ems szavai támadtak nekem. Isten bizony, sosem fogja befogni, komolyan... Viszont amit mondd, egyszerre állít belém karót, a torkomon át nyomva le éles, nehéz testét. Az ajkaim megremegtek, és mintha némileg előrébb is dőltem volna. Már az előbbi kifakadása is meglepett, már az abba burkolt indokok, ez utóbbi azonban gyökeret vetve kezdett szétáramlani bennem, minden egyes idegszálamba markolva. A szívem feldübörgött, mintha csak éppen ki akart volna szakadni a megtépázott mellkasomon át, majd ült rá vissza, egész valómban taszítva neki a fának. Pillanatokig meredtem bele a vaksötétbe, fátyolos íriszekkel bámulva magam elé, mint akit megfagyasztottak. Ebből pedig csak az ölembe hulló ruhadarab tudott némileg kizökkenteni. Tekintetem még mindig halovány döbbenetet árasztott magából, keverve az idétlen értetlenségemmel, ahogy lassan, monoton mozgásban vezettem fel rá azt. - Jah, oké... - totálisan szétestem agyban, azt se tudtam, hogy egyáltalán az előbbi szavakat kimondtam-e, miközben a ruháim is megérkeztek, melyeket pusztán ösztönösen húztam fel magamra, oda sem figyelve rá, hogyan kerülnek fel rám. Nem is érdekelt, egyébiránt... Ems felsőjét végül a mellkasomhoz emeltem, és némi bénult pillanatot követően fellöktem magam a talajról, míg ő bevágódott a kocsiba. Mi a szar... most... mi van? Próbáltam magam összekaparni, a gondolataimat, és mindent, amire a létezésem legparányibb eleme is kiterjedt. Már nem voltam dühös, vagy nem tudom... Nem tudom mit éreztem, csak az volt biztos, hogy ennél gyengébbnek még életemben nem éreztem magam. Végül lassú, tompa léptekkel indultam meg a kocsihoz, félúton egyszerűen csak a vállamra hajtva a kapott textilt, mely félig meddig a mellkasomon feszengő sebhez simult. Ugyan az egyik kezem nem működött, a másik viszont nagyon is. Csak pár lépés még, aztán egyszerűen felrántottam a kocsi ajtaját, figyelve rá, hogy még a helyén maradjon. Lehajolva pillantottam be Harta, az ép karommal támasztva meg az autó tetejét. Jó pár másodpercig csak néztem őt, tüdőmet pedig mély lélegzetek hagyták el. Arcom nem rezzent, csupán ajkaim nyíltak el pár milliméterre egymástól, de a szó egyelőre még bennragadt. Egyelőre... - Te normális vagy? Őszintén... - ezúttal már kezdek megfeszülni az izmaim, bár még egészen csendes voltam. - Miből gondolod, hogy nekem mindezt tudnom kéne? Miből gondolod, hogy egyedül NEKED számítanak dolgok? Miért van az... - egyre zabosabb voltam, hangom ércesebbé vált, noha nem azért, mert ordított velem, nem. Hanem mert azt hiszi, hogy nekem ez így rohadt egyszerű. Hát kurvára nem az! - ...hogy azt hiszed, csak NEKED lehet szar? És egyáltalán... Miből gondolod azt, hogy csak te szeretsz engem? Neeem... Nem. Tájékoztatásul közlöm Meine Liebe, hogy kibaszottul szeretlek! És amit teszek, minden... de minden egyes kis szájba vert szarság ezért van! Akár tetszik, akár nem... ebben sem vagy egyedül... kurvára nem. - az adrenalin kétszeresével pumpált bennem, az indulat pedig 'jótékonyan' kerülgetett. Kellet néhány lélegzetvétel, mire újra megszólaltam... - Hülye, hisztis picsa vagy... - szűrtem át néhány pillanat elteltével fogaim alól, egy nagyobb nyeléssel vegyítve azt. Ellenben, nem vártam meg, hogy reagálni is tudjon. Karomat ellöktem a kocsitól, hogy a következő parányi szívdobbanás felénél már derekára fonjam azt, és úgy rántsam ki a járgányból, ahogy nem szégyenlem. A lendület heves volt, így ennek hányadát hozzá adva ahhoz, hogy nem voltam teljesen masszív a tartásomat tekintve, Ems háta egyenesen a kocsi oldalához csapódott. Ölelésem szorosabbá vált, ujjaim pedig derekáról sietve kúsztak fel gerincén tarkójáig, hogy onnan nyakába marva, akár erőszakkal is de fájdalmasan-édes, vad, túlfűtött csókot követeljek ajkairól. Hátát kicsit megdöntöttem oldalra, hogy az egyetlen ép karomba forduljon, lábamat pedig a kocsi aljára támasztva tartottam meg őt. Nem tudom meddig csókoltam, teljesen elvesztettem az önkontrollt és az időérzéket. Ajkaim, fogaim folytonosan marták szája vonalát, és ha ellenkezett volna az sem tudott volna meghatni. Aztán valamelyik pillanatban végül elszakadtam, arasznyira csupán, hogy akarva-akaratlanul, de megkeressem kéklő íriszeit. - Mondtam már, hogy imádom, ha mérges vagy? - ajkaim az övéit súrolták, mialatt hangom alig rezegtette meg a levegőt. - Annyira idegesítő vagy... - ráztam meg fejem, és ezúttal már egy halovány mosoly is felszaladt vonásaimra...
Az ajtó hangos csattanással vágódik be és egyszerre ijesztő csönd ölel körbe, a legkevésbé sem megnyugtatón. Galád, álnok némaság ez, mely bár vállamra teríti leplét, mégis arra várva les elő vállaim mögül, hogy mikor fojthat meg... de úgy istenesen. A szélvédőben tükröződik képem és évtizedekkel idősebbnek tűnök riadt, értetlen tekintetemmel, mint amennyiként alap esetben reggelente a fürdő tükréből visszanézek magamra. Mi a francot műveltél, te nő...?! Már nem Őt hibáztattam - talán eddig sem Ő volt igazi oka a bosszúságaimnak, csak rajta csattant a dolog, rá vetítettem ki - hanem magamat és szívem szerint bárki elé odaálltam volna, hogy öljön meg, ha ezzel megakadályozhatom annak bekövetkezését, amitől rettegek. Ironikus nem? Én, a tudományok embere... lebénul valami hülye babonától! Szánalmasnak éreztem magam és egyben elesettnek. Gyengének és csalódottnak magamban. Ahogy a kocsi fényszóróinak fényében látom, hogy felém tart - nem, nem az anyósülés felé - igyekszem összeszedni kissé magamat, hogy higgadt fejjel álljam majd szavait. Biztosan magyarázatot fog követelni a dologra. Ki nem hagyná... És lőn: a kocsi ajtaja kivágódik, a hideg szél betüremkedik a csend mellé, közelsége pedig egyenest torkom után kap, fojtogatón. Ajkaimra nehezen jönnek ugyanis szavak, de nem is szükséges megszólalnom - megteszi ő helyettem. Minden egyes szava késszúrás a hátamba, mégsem tekintek rá, a tükörképemet bámulom meredten... Farkasom mintha kajánul elmosolyodna, izgatottan köröz "ketrecében". Hát ezt akartad? Erre ment ki az egész?! Persze, hogy nem gondolom, hogy csak nekem nehéz a dolog. Neki is az, hogy a fenébe ne lenne? De miért kell ezt ki is mondani... miért nem tudtam lakatot tenni a hülye számra és ellátni, majd hazamentünk volna és minden ugyan úgy maradt volna, mint eddig. Tökéletes nyugalomban! Egy percig se mondtam, hogy csupán én szeretem, nem is gondolom így, de várjunk csak... A vészjelzők őrült sebességgel riadóztattak elmémben, ahogy rá emeltem tekintetem. - Caleb, ne... ki ne... - késő. Kimondta, én pedig megadóan hunytam le szemhéjaimat, engedve a mindent felülíró, zsigereimig hatoló érzésnek, amit a szó magával hozott. Rég érzett, édes érzés, mégis valahol újszerű. Ezzel együtt a kétely magjai is virágot bontottak bennem, az aggódás termékeny talajából hajtva elő. Átható, mégis fagyosan szürke tekintetem az övét fürkészte, miközben veszettül pihegtem, levegő után kapkodva. Pedig nem is futottam... mégis ki akar szakadni szívem a helyéről és kirepülni az éteren is túlra, hátha ott majd nem érheti el ez a... fenébe is! Amennyire akartam az egész lényét, éppen annyira tartottam is a dologtól. Tudtam, hogy egyszer bekövetkezik, de reméltem, kevésbé vészterhes időszakban, amikor minimálisabb a veszélye annak, hogy miattam veszítse életét. Hülyeség lenne? Talán, én mégis babonásan ragaszkodtam ehhez a megállapításhoz - kettőnél már bejött. Fogalmam sincs, hogy kerülök ki a kocsiból - egy pillanat töredéke az egész - már csak a karomba maró fájó, szorító érzés és a hátam hideg, fémes felülethez való koccanása van csak. Mint valami rongybaba, oly engedelmesen simultam Calebhez, tenyerének érintésébe, s ajkaim mohón vesztek el az övében. Ha nem tartana biztosan karjai közt, akkor tuti, hogy összecsuklanának lábaim a kétely és a csók közepette felszabaduló elemi erők hatására. Mintha csak össze-összecsapnának fejem felett a hullámok, úgy merülök el újra csókjaiban, anélkül, hogy igazán ellenkeznék. Noha próbálkozom ezzel, levegőért kapó tüdővel, mellkasába, nyakába marva ujjaimmal vagy épp ajkaiba harapva, csak eresszen el! A szélsőséges érzések kellemetlenül feszítik szét mellkasomat és én egyszerűen úgy érzem, képtelen vagyok megbirkózni velük. Nem ma, nem most, egy ilyen kiállhatatlan nap után! Sötét tekintete izzó parázsként "éget", ahogy találkozik pillantásunk. Elmosolyodom a megjegyzésére halvány mosollyal, mely rám annyira jellemző: mintha csak képzelte volna az ember... már ott sincs. - Szállj be a kocsiba, hazaviszlek. - súgom, immáron komoly, határozottabb, mégis békülékeny - kissé talán keserédes - hangon. - Kérlek...
Nem számít már... Ha nem mondom ki, ha nem mondja ki, akkor is ez van. Kár is erőltetni, és tiltani. Önmagunk felé, bármi felé... Belekerültünk ebbe az egészbe, és úgy fest, csak egyre mélyebbre szakadunk a súlya alatt. Az, hogy nem beszélünk róla, sajnos nem jelenti azt, hogy nem történik meg. Mindemellett, egy percig se bántam, még akkor sem, mikor végre sikerült összeraknom az agyamat, és két levegővétel között visszajátszani az elhangzottakat. Nem, most is úgy gondolom, hogy nem kellett volna. Nem azért, mert ne így lenne... hanem mert ez által nem csak ő, de én is sebezhetőbbé válok. Kettős érzés kerített hatalmába, és még akkor sem szűnt múlni, elpárologni, mikor ajkaim lecsapva az övére vesztem el néhány pillanatra. Nem akartam gondolkodni, nem akartam beszélni... Csak a közelében akartam lenni, ami megint csak ellenmondása önmagamnak. Azt hiszem, szükségem lesz pár napra... Nem gondolkodni, csak lenyugodni... A csókunk végül kettévált a sötét éjszaka borongós leple alatt, és ideig-óráig nem akartam volna még csak megmozdulni se. Mégis arra kért, szálljak be, én pedig állkapocs csattogva zártam össze ajkaimat, és hajoltam el tőle végleg. Ujjaim finoman engedték el derekát, hogy ellépve, meginduljak az anyósülés felé. Tenyerem a mellkasomat és vállamat átívelő textilre simult, ahogy sikeresen beerőszakoltam magam a kocsiba. Tekintetem fátyolos volt, ködben derengő, ahogy egyetlen pillanatra felvezettem azt Hartra. - Menjünk... - nyögtem a fáradt levegőbe, fejemet hátradöntve, hosszasan pásztázva az autó plafonját. Az úton nem igen szólaltam meg, jobbnak láttam, ha a csendbe burkolózva várjuk meg míg megérkezünk. Egyszerre izzott és fagyott meg a pára körülöttünk, és nem igazán akartam ennél jobban is felkavarni. Erőm sem volt hozzá igazán... A hotelbe merev, acélos tartással léptem be, és csak Ems ajtajánál pillantottam újra rá. Szemeimben keserűséggel vegyített értetlenség bolyongott. Végül mégis haloványan elmosolyodtam, noha csak alig néhány pillanat erejéig. - Majd találkozunk... - suttogtam csupán, majd amint megbizonyosodtam róla, hogy csak ketten vagyunk a folyosón ajkaihoz hajoltam. Ujjaim tincsibe kaptak, és rövid, mégis szenvedélyes csókot követeltem tőle. Néhány szívdobbanásba telt, talán meg sem történt, és már hátat fordítva Hartnak indultam meg a saját szobám irányába...
Nem volt jó kedvem... A hó fájdalmasan ropogott a talpam alatt, ahogy Danával az erdő közepe felé tartottam. Állításom szerint: vadászni viszem. Ám kevésbé sem céltalan sétánk sorsa kevésbé sem ez lesz, mint amivel az elméjét részegítettem meg. Tegnap kaptam a hírt, ugyan nem mondanám, hogy konkrétan nekem címezték volna. Sőt, egyáltalán nem én voltam az illetékes, akihez az információknak áramolniuk kellett volna... Csak az a fránya fülem. Nem tudtam tovább sétálni a szavak hallatán. Előnyös jogomnál fogva mondhatom, hogy igenis, ezen tények elsődlegesen engem illetnek, hogy a tudomásomra kerüljenek, eddig mégis távol voltak tartva tőlem. Ezidáig... Az egyik csehóba hédereltem - rövid leszek... -, miután Hardyt elengedtem... utoljára. Mérges voltam, a dühömön pedig cseppet sem segített az, amit mindez után hallottam. Két őslakos korcs vitatta a heti hírek eseményeit, köztük a lányom nevét is részeg-ittas szájukra véve. A sztori egyszerű volt, velős... és kiváltképp hátborzoló. Már ami az én szőrszálaimat illeti. Most pedig...? Hosszú, álmatlan éjszaka után úgy döntöttem, hogy egyszer, s mindenkorra Dana fejébe vésem, amit eddig tanítottam neki. Mégis, mit képzel, hogy megtámad egy embert? Az ő pelyhedző tojáshéjával a seggén! És, ha mindez még nem elég... nem ám kinyírta volna, nem... Vérvonalunkat mocskolva be, hagyta rá a világra a "kölyköt". Mérhetetlenül dühös voltam, kár volna tagadnom, noha, ezen érzésekből cseppnyi kivetülést sem engedtem felé. Nem érezhette, még csak nem is tűnhetett fel neki, lévén, hogy kiállásom, modorom a régi volt. Addig, amíg meg nem fékeztük tompa lépteinket... - Állj meg. - szóltam egyszerűen és halkan. Zsebemből cigarettát rántottam elő, s szám ívéhez emelve gyújtottam meg. Felparázslott, és füstöt pöfögve a sötétedő éjszaka testébe halt el az égbolt felé szállva. - Vetkőzz, aztán alakulj át. Ahogy kell. - rá se néztem, hangom érdes volt ezúttal, és száraz, miként tenyerem is, melyből arrébb hajítottam a hozott sporttáskát. Oldalvást apró folyó csordogált, fagyott szilánkok között hömpölygött tovább a domboldalban. Csak szemem sarkából figyeltem a sodródó folyamot, amin töredéknyi faágak, megfakult, deres levelek úsztak, vonaglottak. - Igyekezz... - sziszegtem fogaim alól. Ajkaim márványosan íveltek, tapadtak a cigaretta szűrőjéhez, majd váltak el tőle. Lassan mozdultam, a nyakamba kapaszkodó sálat egyszerűen téptem le magamról, majd engedtem a havas föld testére. Ujjaim ezúttal már a torkomig felmászó cipzárt keresték, melyet lassú, csontot ropogtató fájdalommal kezdtem el lejjebb taszítani. Még egyet szippantottam, a gomolygó füst körbe járta arcom karimáját, sátáni port hagyva maga után. A cigit elpöcköltem, az pedig sisteregve adta át magát a "halálnak". Tartásom feszes volt, erős, szívem pedig nyugodtan vert mellkasom alatt. Ereimben a vér is fagyásnak kezdett, miközben ujjaim végén megült a dér. A levegő hideg volt, és csípős, ahogy egyik vállamat követte a másik, miként leoldódott rólam felsőm. A bordázott csizmám is és nadrágom is követte az elhulló ruhadarabokat, nem siettem. Danának ekkorra már teljes farkas pompájában kellett előttem díszelegnie, hisz erre intettem, kértem. Igyekezzék! Még most sem sejthette, mire készülök... várattam még az idő múló kerekét, hagytam hagy mozgassa meg izmait, csontjait szürkésre fakult barnás bundája alatt. Csak ezt követően rugaszkodtam el a földtől, hogy a következő pillanatban már én is hasonló "felszerelésben" ékeskedjek előtte. Közvetlenül előtte. A lendületem alkotta szél erőteljes volt, magában hordozta az ingerület skáláit. ~ Mit tanítottam neked?! ~ testemmel akaratosan magasodtam fölé, marom domborodón ívelt felfelé, ahogy azon a sűrű bunda is szálanként tüskésedett föl...
Jezebell furán ingerül volt már akkor is, amikor értem jött a hotelhez és ez az érzés nem szűnt meg létezni, ahogy az erdő szélén leparkoltunk a kocsival. Csak a szokásos kör... ugyan oda parkolunk, ugyan arra tartunk, a tisztás felé, ahol edzeni, tanulni szoktunk. Mégis más most a helyzet... Eddig felszabadító volt minden perc számomra, amit vele, a hoteltől minél távolabb tölthettem, ezúttal viszont a levegő vészterhes szikrákkal volt tele, s ólomsúllyal nyomta mellkasom a közöttünk beálló csend, a némaság, amit éreztem energiái felől. Se düh, se harag... egyszerűen semmi. Elképesztő, ahogyan csinálja, komolyan mondom! De nem kell farkasnak sem lenni ahhoz, hogy az ember olvasni tudjon a gesztusokból. Rá akartam kérdezni, mi a hallgatásának oka, mégsem mertem. Talán megtalálta azt, akivel le akart számolni, mielőtt engem kimentett Geertz-éktől? Hangjára megtorpantam és kérdőn fordítottam felé arcomat, tekintetét keresve, hátha onnét többet is megtudok. Az életem bostoni időszaka legalább arra jó volt, hogy megtanuljak olvasni az emberekből, azok legapróbb rezdüléseiből is. Az utasítását értettem ugyan, de első körben nem mozdultam, csak a felszólításra, mi szerint igyekezzek. Sosem utasított... ha nem is kért ugyan, a hangneme akkor sem volt ilyen megfoghatatlanul hűvös, kiismerhetetlenül érzelemmentes. Gondolatban persze azon agyaltam, mi lehet ennek az oka, miközben felsőm, farmerom, csizmáim lekerültek, végül pedig a fehérnemű is. Nem tekintettem felé, próbáltam a bennem egyre csak gomolygó kételyt is kizárni és ebben a farkasom segítségemre volt. Vadóc, szertelen egy teremtés ez, egy engedetlen kölyök, aki folyton azt sugallja: nem történt semmi baj, ne törődj semmivel... Tiéd a vadon. Tiéd a világ! Már egész jól ment az átalakulás folyamata, noha feleolyan gyorsan sem, mint Jezének, de van párszáz év előnye, szóval nem búslakodom ez miatt. Ahogy a bundás formát felvettem, kedvem lett volna futni pár kört a tisztáson, majd meghempergőzni a maradék hóban, így a tavaszi időszak közeledtével.... Mint valami hülye gyerek, komolyan mondom. Még jó, hogy emberként nem jutna eszembe ilyesmi és ez - alap esetben - kordában tartja a szeles kis kölyköt bennem. Halk, szusszanásszerű morgás közepette ráztam meg bundámat, jólesőn nyújtózva és bizony, mozdultam volna tovább, ha nem találom magamat szemközt Jezebell-lel. Satufékkel vetettem meg lábaimat, s ahogy fölém magasodik, mintegy ösztönösen "kushadok" le a földre, onnét pillantva fel rá értetlenül oldalra billentett fejjel. ~ M-melyikre gondolsz? ~ csendült hangom bizonytalanul, noha ekkor már sejtettem, csak azt nem tudtam kisakkozni, honnét tudhatta meg. És hogyha ő tudja, akkor Mr. De Luca is tudja talán és... hjajj, ne! Megkíséreltem oldalra "kitérni" a másik elől könnyednek szánt léptekkel. Mintha csak mehetnékem lenne. Volt is... futhatnékom!
Éreztem a Danában dúló értetlenséget, ahogy próbált volna tapogatózni a vaksötétben. Ám minden próbálkozás kudarcra volt ítélve, vaskos páncélom mögül, csak hűvösségemet érezhette, semmi mást. Az érzéseim tompák voltak, noha kétségtelen: én tettem azzá őket. Mindent a háttérbe szorítottam, hiszen nem engedhettem meg, hogy a szeretet, amit a lányom iránt érzek, meggyengítsen. Eddig sem fordult elő velem, ezután sem fog... Bármennyire is mar legbelül a lelkem foszlányos kivetülése, meg kell tennem, amiért idejöttünk. Nem volt hát opció, hogy nem akarom bántani, hiszen a neveléshez sajnos ez is karöltve párosul. Most pedig túl messzire ment... Ráérősen hagytam őt, hagy érezzen rá a bestiára, míg én könnyedén oldottam le magamról ruháimat, együttesen gátjaimmal, és kemény, ezredéves láncaimmal. Aztán megtört a csend, testem kettéhasítva szelte át a levegőt, miként bőrömet már bunda övezte, arcom elnyúlva vált agyaras pofává, és miként mancsom a földbe marhatott, már erős karmok borították el talpaim, melyek vérzésig vájtak a puha, deres hóba. Ezúttal már bronzos-borostán íriszekkel fürkésztem Dana megremegő alakját, ahogy lassacskán tudatosulni látszott benne a felismerés, miért is vagyunk itt. Ennek jeles megerősítéseként szolgált, hogy toporgón lépett oldalra egyet, majd még egyet. Egyelőre hagytam, nem mozdultam utána, csupán fejem forgatásával követtem araszoló lépteit. ~ Gondolkozz... vajon melyikre? ~ fagyosan csapódtak le gondolataim, továbbra is kimérten, érdesen kúszva Dana elméjébe. A szívem még mindig nyugodtan lüktetett fel, csupán az ereimben sodródó vér zaja vált intenzívebbé, hevesebbé. ~ Kezdj el futni. Most! ~ igen, utasítottam, pedig valóban nem volt rám ez jellemző, eddig. Ezután sem óhajtom rajta gyakorolni, de jelenleg nem tudtam hozzá úgy viszonyulni, mint ezelőtt. Amennyiben rohamra intette lábait, úgy vártam még, hagy távolodjon, hagy nyugodjon meg zakatoló szívének dübörgése. Ha viszont nem... úgy felé dobbantottam egyet, erőszakosan, kényszerítően hatva lábaira. Eredj! Vártam... távolodó alakja hóport hagyott maga után, belengve a tisztás levegőjét. Ám, amint a kellő messzeségben tudtam őt, megfeszítettem izmaim, és olyan ingerenciát gerjesztettem magamban, hogy ésszel felfoghatatlan sebességgel eredtem utána. Fülemben vér dobolt, a szél több ízben tépte bundámat, ahogy dinamikusan rohantam át a koros, repedezett kérgű fák között. Prédaként üldöztem Danát, és csak hamar egészen közel kerültem hozzá. Éreznie kellett a mögötte felcsapódó energiáimat, amiket düh és harag vértezett fel. Közvetlenül mögötte rohantam, mígnem az egyik pillanatban elváltam a földtől, az oldalvást előttünk nyugvó fát célozva meg. Karmaim az ősidejű törzsbe vájtak, majd ahogy löktem el magam róla, jó pár kéreg felsikoltva szakadt le mögöttem. Dana alakja volt íriszeim kereszttüzében, eltéveszthetetlenül is, ahogy végül rávetődve löktem ki őt a lendületből, ezzel együtt pedig jó pár métert sodródtam vele a deres avaron. Magam alá taszítottam, ahogy a tempónk lassulni kezdett, karmaim pedig vállán át bordáiba martak, mintha csak elevenen kívánnám megnyúzni, összetörni csontjait. Agyaraim marja fölé, tarkójába kaptak, erőteljesen tépve meg az ott feszengő bőrréteget. A talajhoz vágtam, egész testemmel szorítva őt, satuba fogva ítélve őt mozdulatlanságra. Ha ficánkolt, fordult, úgy tépő fogaim torkának szaladtak, hogy esze ágában se legyen tovább próbálkozni. Nem szabadulhat... ~ Csalódtam benned... ~ rámorrantam, szemeimben kegyetlen tűz lángolt fel, ahogy erőszakosan megemeltem testét, majd újra a talajhoz vágtam. Nem voltam kegyes, sem finom... Olyan fájdalmasan, könyörtelenül vájtam belé karmaimat, hogy csoda volt, ha nem vonyít fel. Végül rántottam rajta egyet, egyenesen a legközelebbi fához vágva őt, hogy arról nyüszítve csapódjon az avarba... Fújtattam, torkomból újabb és újabb síron túli morgás szakadt fel, ahogy felé indítottam lépteimet...
Az igazság az, hogy már nem kellett gondolkoznom. Pontosan tudtam, mire, mikre céloz és talán azt sem kellene firtatnom, hogyan jött rá ilyen gyorsan. Ez egy kisváros, ő pedig a legjobb kém, akit csak ismerek. Nem mintha olyan sok kémet ismernék... Kissé meglepetten hegyeztem füleimet, ahogy rá pillantottam, felé fordított képpel. ~ Nem fogok elfutni! ~ némi felháborodás csendül hangomban. Futottam már eleget a problémáim elől az életben, remekül művelem a dolgot, de ezúttal nem vagyok hajlandó - sem elvont sem tényleges értelemben - eleget tenni ennek. ~ Beszéljük meg Jez, én... meg tudom magyarázni! ~ Nem, qrvára nem tudom, de legalább megpróbálnám, minden ész érv hiányának ellenére is. Ám hangja ekkor már fenyegető morgással vegyült, én pedig jobbnak láttam nekiiramodni... Ruganyos, könnyed haladásom ellenére, mintha mázsás súlyok húzták volna lefelé lábaimat, melyeket a csalódott dac, az önvád és némi sértettség, na meg csipetnyi, édes fűszerként szolgáló félelem hajtotta. Nem tudtam hová és merre futok, csak azt, hogy ő nem fog megvárni a tisztáson. Utánam fog iramodni és esélyem sem lesz ellene, akármire is készül. Nem is akarok küzdeni ellene, azt hiszem... Jogos a haragja, még ha nem is hajlandó megbeszélni a dolgot átlag emberek módjára. Hanem ahogy rám vetődik, karmai húsomba marnak, úgy szakad fel belőlem egy elhaló nyüszítés és jön elő az életösztönöm. Hát hülye vagyok én? Persze, hogy küzdök a saját igazamért, akár tetszik az neki, akár nem! Ennek megfelelően igyekeztem szabadulni, fogást találni rajta... de még mindig ő volt a mester, én pedig a tanítvány, akinek esélyem sem volt - és nem is lesz még jó ideig - ellene. Fájdalmas nyüsszenéssel "adom meg" magamat, ahogy torkom a fogai közé kerül. Pofámon a torz, dacos vicsor nem szűnik ugyan meg, de enyhülni látszik... ~ Sajnálom. ~ préselem ki a gondolatot, mely csupán olyan szinten őszinte, hogy nem akartam csalódást okozni neki. Testem a fagyos földnek csapódik, így - mily meglepő - nem tudom folytatni a gondolatmenetet. Azért teszek egy próbát... ~ Sajnálom, hogy csalódtál... de azt egy percig sem, hogy nem hagyták, hogy széttépjem azt a lányt! ~ morranok és próbálom kitépni magam karmai, mancsai szorításából. Megkönnyíti a dolgomat, amikor az egyik közeli fa törzsének vág. Nagyot nyekkenve, felszakadó nyüszítéssel csapódok oda, hogy úgy érzem, menten beszakad a tüdőm, törnek a bordáim... Morgására megfeszülnek izmaim, ahogy pedig közelít, úgy tápászkodom fel és kísérlek meg elrugaszkodni az útjából... Ha sikerülne, biztosan nem állok meg nézelődni: újra nekiiramodok, ezúttal vissza a patak, a ruháink felé.
Nem volt mit megbeszélni... Nem érdekeltek az indokok, sem az hogy hogyan történt. Csak az lebegett a szemem előtt, hogy megtörtént, hogy felelőtlenül cselekedett, és hogy szabadjára engedte a farkast. Teljesen lényegtelen volt hát az ok-okozati viszony. Testem vadul szelte az erdőt, kitartó rohamot űzve Dana után. Ő pedig csak futott, tán menekült, mancsa alatt roppant a talaj újra, és újra... Hívogatóak voltak a hangok, az erdei neszekbe felvert féktelen iramnak zaja. Pillanatok műve volt csupán, ahogy magammal sodortam, a földbe ékelve őt, fájón marva meg bőrét, s húsát egyaránt. Nem éreztem lelki fájdalmat, most nem... Csak a dühöt, ami minduntalan ott tombolt mellkasom alatt. Hangja felzendült elmémbe, és egy másodpercre meg is állnék, ha nem kezd el ficánkolni. Így azonban ösztöneimet követve kaptam torka után, jelezvén, hogy ameddig én azt nem mondom, ő nem fog alólam menekülő útvonalat találni magának. Aztán a fához vágtam, olyan erővel, amit csak megérdemelt a tettét követően, és az sem tudott meghatni, hogy szűkölt nyikkanással végezte a talajon. Most nem... Ugyan szavai tudatosultak bennem, de helyzetén mit sem segített. Nem sajnálja? Ha már neki kezdett, hát fejezze be! Ha már engedett a bestiának, ám legyen! De életben hagyni, felelőtlenül egy kölyköt? Egy kölyöknek?? Egyre jobban felpumpálódott bennem az adrenalin, az pedig csak tetőzte, hogy ennek az egész esetnek több szemtanúja is volt, mint azt gondoltam. Ha nem küldi felém a meggondolatlan szavakat, talán még hagyom is futni, kicsit regenerálódni, így viszont miként érzékeltem, hogy mozdulna, azonnal nekivetődtem, elkapva hátsó lábainál. A csontok fájdalmasan reccsentek meg, ahogy pofám köré keringőzött vérének felserkenő folyama. Állkapcsom, agyaraim nem engedték el, helyette megrántva őt a levegőbe hajítottam újra arrébb, mintha csak egyszerű rongybabát dobálgatnék, vagy finnyás módon ízetlen belsőségeket. Haragom tovább nyúlt, miként a fölénk magasodó Hold fénye is. Mielőtt felállhatott volna, sántán, és félszegen, megint nekilendültem, vállammal lökve fel őt, egyenesen egy újabb fához csapódva. Mélyről felszakadó morgással estem neki, kitépve vállából is egy nagyobb darabot, ahogy karmaim újfent bordáján martak végig. Kis híja volt, hogy nem nyúzom le onnan a szőrét s bőrét egyaránt, ahogy éles, vaskos karmaim végigszántottak rajta. Vére illatozón szökött az orromba, elvégre ezúttal már ezernyi helyről kiserkent belőle. Újra csontját törtem, ezúttal mellső lábát véve célba, így rántva ki alóla a talajt végképp. Még mindig indulatosan tombolt bennem a harag alkotta fékezhetetlen impulzus löket, és csak akkor lelt rám a megnyugvás, mikor már torkának indultak vérmes agyaraim, először pofáját szorítva össze, majd kapva rá a légcső vonalára, hogy végleg kitépjem azt onnan. Borostyán cirkás íriszeim az övébe szaladtak, ezt követően pedig megrendíthetetlenül is belefagytam a pillanat tört részébe. Pupilláim kiszélesedtek, a szívem irama ezúttal ritmizálatlanná vált, totál sikerült szét esnem agyban. Még nem eresztettem, pofájába fújtattam, többször is. Emlékek törtek fel bennem, az első perceké, mikor megismertem... Hát mi a francot csinálok most?! Megmentettem, kölykömmé fogadtam, és én oltanám ki életét? Nem... Elengedtem hát, feje erőteljesen koppant az avarhoz, ahogy forró lélegzetem sűrű felhőt képezett körülötte. Nem tudtam őt sajnálni azonban, nem a kegyesség vágódott belém... Tévedésbe nem illendő esnünk, ezen a kárhozott órán. Más munkált bennem, egészen más... A szeretet. Hiszen valóságosan, szívből szerettem, ahogy csak egy anya képes. Még akkor is, ha nem érdemelte meg. Lekuporodtam mellé, szemhéjaim fájón, keserűen szűkültek össze, ahogy homlokomat szájának ívéhez nyomtam, testemmel pedig félig takarón bújtam hozzá. Nyelvemmel óvatosan nyaltam meg képét, majd vezettem azt át csorgadozó vérére, lába mentén. Nem ízleltem, csupán csillapítani akartam a vérzést, gondoskodón, szeretőn; míg végül államat finoman nyakára fektettem, újabbat fújtatva magam elé. ~ Ne csinálj ilyet többet... könyörgöm. Dana... ~ fülébe szökő gondolataim kínban vergődtek, szinte sírtak minden elhagyott betűt követően. ~ Annyira szeretlek, te idétlen, felelőtlen kölyök... ~ sóhajtottam, fejemet minduntalan nyakába préselve, bújón, óvón, féltőn - tán önmagamtól is -, halk morgások közepette...
Minden izmom pattanásig feszül - nincs időm a Jezebell által megtépázott, a fának csapódott oldalamat fájlalnom -, aztán egy pillanat sem kell, amint felém lépne, rugaszkodom el... Esélyem sincs. A csontom fájdalmas reccsenéssel adja meg magát beharapóm állkapcsa szorításának. A fájdalomtól felvonyítok, mellső mancsaimmal kapaszkodót keresek, de csak a jeges talajba vájnak karmaim apró vájatokat sietős, kapkodó mozdulattal, mintegy menekülőn... és teljességgel hasztalanul. Ahogy átvetett magán, mintha csak egy megunt játék, egy hasztalan rongybaba lennék, igyekeztem talpra érkezni, ám ennek meg az lett az eredménye, hogy a fájdalom pengeként hasított lábamba, ezzel együtt elmémbe is... azt már fel sem fogtam, hogy mikor mozdult újra felém Jeze, csak a gyémántos jégkérges fa törzsének fagyos jelenlétét, mikor belé csapódtam. Mintha csak sziklának vágódtam volna, olyan volt. Csoda, hogy a bordáim, gerincem nem roppant ketté. Sárgán villanó tekintetembe fájdalom költözött az iménti dac mellé, ahogy mellső lábaival a földnek szegez, húsomba vájva karmaival. Az inak, az izmok fájdalmasan rándulnak meg, amikor vállamból kimar egy jókora darabot, s torkom mélyéről nyüszítéssel keveredő, szívszaggató morgás tör fel. Sosem voltam arról híres, hogy könnyen megadom magamat: most is próbálok újra meg újra kiszakadni szorítása alól, de csupán azt érem el, hogy a levegő kiszorul tüdőmből, így mikor már mellső lábamnak csontja "sikolt fel" megadóan, csak néma, hápogás szerű hang hagyja el számat. Torkom felé kap, érzem, ahogy légcsövemet érik hegyes, éles agyarai. Fogalmam sincs, honnét, hogyan sikerül azt az éles, szívet tépően fájdalmas nyüsszenést előcsalnom amit ekkor hallatok. Tekintetem elkapja az övét, íriszeiben elvakult, haragos tűz ég és szinte lyukat perzsel az enyéimbe. Kész, vége. Ennyi volt. Meghalok, mert életben hagytam egy másik embert... minő dicső, kár, hogy fene se tud róla és aki meg igen, nem igazán értékeli mindezt szemmel látható módon. Megadón hagytam fel mindenféle próbálkozással már jó ideje, s ezúttal szusszanva még szemeimet is lehunytam, mert egyszerűen képtelen voltam a szemei közé nézni... csak... csinálja már! Szorítása enyhül, elenged én pedig fel sem ocsúdva a meglepettségből, mintegy ösztönösen kapkodok levegő után, de rá kell jönnöm, hogy ez nem a legjobb dolog. A bordáim fájnak, minden lélegzetvétel szúr és több sebből vérzek... legalább a hó, a fagyos talaj ad némi enyhet. És Jezebell testének hője, ahogy mellém fekszik. Nem, még mindig nem fogom fel igazán, hogy mi történik. Valahol ott ocsúdok ki meglepettségemből, amikor a fájdalom a lábamba szökik, ahogy nyelvével finoman érinti a másik farkas. Elhaló nyüsszenéssel rántom el sérült testrészemet, de aztán rájövök, hogy butaság. Nem akar bántani. Tompa szusszanással csapom hátra fejemet, elnyúlva a hideg talajon, miközben Jeze szuszogását hallgatom, testének melege fűt, sálként s takaróként ölel körbe. Szavai őszinte meglepetésként értek. Bár volt már szerencsém a beharapómhoz érzelmesebb pillanatában is, de az utóbbi időkből inkább a kemény kezű tanító, a kiakasztó lakótárs, a "semmit meg nem engedő", mindent túlreagáló nőstény maradt meg. Ráadásul... még egyik szülőm sem mondta ilyen őszintén - a szülőanyám egyáltalán nem - hogy szeret. Egy pillanatra talán még az ütő is megállt bennem, ahogy visszhangot vert elmémben ez a szó Jezebell fájdalmas, elkínzott és mégis szeretetteljes hangján. ~ Én... elvesztettem a fejemet, sajnálom. ~ Sírtam testi és lelki kínoktól fáradt, elgyötört hangon. Szerettem volna tudtára adni, hogy ő is fontos a számomra, hogy mennyire sajnálom, hogy képtelen voltam uralkodni a farkasomon, pedig már olyan jól ment, hogy megbízott bennem és elengedett egyedül a városba... hogy nem akartam csalódást okozni. Ilyen szavak után pedig főleg nem szeretnék a jövőben. Soha. ~ Mindent meg fogok tenni, hogy ne forduljon elő többet ilyen. ~ szusszanok a nyakába, felé fordított fejjel, már amennyire a helyzetünk engedi. ~ Csak... vigyél haza. Fázok. ~ húzódik valami torz, halovány mosolyféle véremmel áztatott bundás képemre. Mintha a hideg lenne a legnagyobb fájdalmam jelenleg.
// Ezt meg, mert vagy hússzor lement a reag vége alatt: https://www.youtube.com/watch?v=5K4PGpXsOAI //
Sajgó, nem mutatott fájdalom járt át, miként Danához bújtam, minden szeretetemet elengedve felé. Ritka, és tőlem annyira idegen ez az érzés... Na, nem a szeretet, hanem, hogy azt egyáltalán kimutassam. Most mégis, talán először tudtam ennek súlya alá rogyni, miként íriszeimben lelkének minden rezdülése megelevenült. Sosem tudnék vele végezni, azt hiszem ez tette nyilvánvalóvá számomra. Talán ő az egyetlen... Ha logikus magyarázatot akarnék rá keresni, mindenképpen azt tudnám mondani, hogy azért van így, mert a kölyköm, az enyém, még akkor is ha ez már túlontúl birtoklón is hat. Ahonnan én jövök, ott ez volt a norma, más életvitel volt, más értékek szerint éltünk... Tiszteltük az idősebbeket, akárcsak a fiatalokat, óvtuk egymást, akár az életünk árán is... és bizony, ha fegyelmezni kellett, akkor azt is eképpen végeztük. Most mégis, a szívem szakad bele, ahogy nem csak látom a kínt rajta, de érzem is... itt lappang minden inamban, lélegzetemben, elmúló szívverésemben. Szavaira majdhogynem fájdalmasan felvonyítottam, keserű a perc, szaggatva marja át minden porcikámat. Még sem bánom, amit tettem, hiszen megérdemelte. Csak ez a szív... ez a fájdalomtól verdeső anyai szív ne volna ilyen heves, ilyen erőszakos a mellkasom alatt... Csupán szusszantam, láthatatlan könnyekben verdeső sajnálatára. Én is sajnáltam... de szavakba nem öntöttem, hisz nem tehettem. Így is túl sokat engedtem ki magamból, és félő, hogy a végén tán nem értené a lényegét annak, miért bántam vele így, ahogy. ~ Tudom, kincsem. ~ fújtattam még egyet, ahogy arasznyira elemelkedtem tőle, hogy rám pillantó íriszeit elkaphassam. Újabb szavaira azonban már négy lábra álltam, utolsót bújva homlokához sajátommal. ~ Alakulj vissza. Fájni fog, de aztán hazaviszlek. ~ illetve majdnem haza... Már hátat is fordítottam neki, sebesen szelve magam alatt a visszautat ruháinkhoz, majd azokat pofámba harapva, táskástul, mindenestül a tisztás szélében pihenő kocsihoz hajtottam lépteimet. Nem volt egy csoda járgány, még ha annak is tűnt, az angol gyármány miatt, de nekem épp megtette a fekete lakk, és ablakok, melyek körülövezték a pár éves Bentley-t. Csak ekkor alakultam vissza, néhány ruhadarabot visszaerőszakolva magamra. Az autót sietve rántottam fel, a motor pedig pillanatok alatt felbőgött. Nem is volt kérdés, hogy néhány röpke másodpercet követően már Dana felé robogtam, átvágva bokron, ágakon, mindenen, ami a kocsi útjába került. Végül leparkoltam és sietve ugrottam ki, egyenesen Danához rohanva. Két karomba kaptam őt, óvatosan, majd finoman a hátsó ülésre fektettem, betakarva őt egy - a csomagtartóból előhalászott - pokróccal. - Az orvosiba viszlek. - azzal már ki is pörögtek a kerekek, és meg sem álltam a Hotel orvosi szobájáig vele...
A lépcsőket sietve szeltem, nem foglalkoztam jelenleg a lifttel és egyebekkel. Dana két karomban feküdt, még mindig a pléd ölelésében, mialatt tán nyugtató szavakkal is bombáztam őt. Én okoztam a kárt, és most épp úgy aggódom, mint ahogy majdnem darabokra téptem őt. Félelmetes kontraszt... De azt hiszem, ezzel már együtt kell élnem, ameddig ő is lélegzik.
// Szerintem lehetne úgy folytatni (ha van kedved még ), hogy már összeraktak az orvosiban, és bemegyek megnézni 1-2 órával később. Szóval akár mehetne is a kövi reagod oda :$ ^^ //
Kezdőlap
:hug2: //
), hogy már összeraktak az orvosiban, és bemegyek megnézni 1-2 órával később. Szóval akár mehetne is a kövi reagod oda :$ ^^ //
