- Jaj, ugyan már, én is béna voltam. Célzok arra, hogy nem szükséges szabadkoznia nekem, mindenesetre, az kicsit szíven üt, hogy ő meg nem látott. Hát, ez így kicsit vicces, a maga morbid módján. Azt hiszem. Mivel még a táskát szorongatom, így azt is fogom, mikor felállok, azaz, felsegít, mert elég szerencsétlennek tettetem magam, bár tény, hogy többnyire annak is érzem magam, de nem most, ez mind szándékos töketlenkedés a részemről. - Nem tudom, egyelőre csak azt érzem, hogy a tenyereim lehorzsolódtak. Mutatom fel őket, közben a táskája lecsúszik a csuklómra, ott lengedezik, igyekszem feltűnésmentesen használni, mintha nem is venném észre, hogy ott csüng rajtam, és nem lenne kifejezett célom vele. - Félelmetes, mennyire szerencsétlen tud lenne az ember, ha nem lát. Mondjuk, van aki enélkül is, de nekem nem szokott ezzel bajom lenni. Fülelek, hogy mikor hajol le a botomért, és azt a pillanatot választom, hogy benyúljak a táskájába, és megpróbáljam kikapni belőle a pénztárcáját. Remélem, nem valami tégla méretű szörnyeteg, mint ami a nők többségének van. Mindenesetre, ha meglelem, ha nem, rántom ki a kezem, amint azt hallom, hogy kezd visszafordulni felém, elég könnyű a cipő súrlódását kivenni a betonon. A lehető legtermészetesebben nyújtom eztán felé a táskáját, miközben szorulnak másik kezem ujjai a botomra. - Köszönöm! Ez pedig a tiéd, bocsi, hogy kapaszkodónak használtam. Mondjuk, ha kiszúrta a kísérletemet, akkor nem nagyon szükséges jó pofiznom, de talán nem fog nekem esni, mint bolond tehén az anyjának. Mondjuk, szeretek verekedni is, nem arról van szó, csak épp jelenleg nem vagyok olyan jó benne, mint általában. Arra még gyúrnom kell, szokni a megváltozott körülményeimet. - Dehogy, így nem vezethetek, pedig imádok, de hát ez van. Meg szeretném ajándékozni magam pár felessel, kicsit sok minden történt mostanában. Persze, ezt már csak akkor mondom, ha sikerült rejtve maradnia ama ténynek, hogy a táskájában matattam, máskülönben szerintem nem sok kedve lesz velem arról csacsogni, hogy hová szeretnék menni.
Ahhoz, hogy a tásimban jobban eligazodjon, és minden rekeszébe belenyúljon, hogy megtalálja amit keres, több időre van szüksége. A tatyó ugyanis több rekeszes, melyek zipzárral zárhatók, és ilyen-olyan zsebek vannak még a belsejében, illetve kívül az oldalán. Mikor felegyenesedek a bottal, észrevettem, hogy matat benne. Egyesek már mit ki nem találnak, hogy kizsebeljék a másikat! A csaj most tényleg nem lát, vagy csak vaknak álcázza magát, és így ejti át a gyanútlan áldozatokat? - Ehemmm… - köszörülöm meg a torkom, miközben fojtottan vigyorgok. Valószínűleg tényleg nem lát, a kézmozdulatai alapján nem igazán ismeri ki magát odabent. - Ezt elvenném, köszönöm. – nyúlok a táskámért, amit aztán felakasztok a vállamra. Nem teszek hirtelen mozdulatokat és nem rántom el tőle. Még csak nem is kiabálok a csajjal. Minek? Nem vagyok idegbeteg. Sosem voltam az. Még a harci hév sem kap el. Inkább somolyogva megcsóválom a fejem. Illetlennek tartom, hogy egy látássérültet megruházzak. Nem lennének egyenlők az esélyeink. Ha látna, akkor más lenne a helyzet. Főleg, ha még futna is a táskámmal. Akkor azért gondolkodás nélkül megfegyelmezném. Az, hogy elesett, nem csak színi előadás lehetett. Láttam a tenyerét, kissé valóban lehorzsolta. Miután a holmik gazdát cseréltek, jobban szemügyre vettem a szemfüles leányzót. - Tudod mit? Meghívlak arra a pár felesre. Mit szólsz? – érdeklődtem Néha kibukik belőlem Teréz anyu. Na és? Ahogy elnézem, tényleg szüksége lehet pénzre a csajnak. Speciel én most nem ihatok vele, mert vezetek. Legfeljebb rágcsálok valamit, és legurítok egy narancslevet mellé.
Hülye női táskák. Komolyan, vicc, mondjuk, mit is vártam, lassan már azon sem lepődnék meg, ha lakat lenne rajtuk. Ezért jobbak ilyen téren a pasik, gyakran a zakójuk, kabátjuk zsebében lapul a tárcájuk, s általában nem zavarja őket, ha egy dekoratívnak mondható nőszemély simul hozzájuk pár röpke pillanat erejéig. Most nem járok sikerrel, viszont az is tuti, hogy a táska jellegéből adódóan nem fogom még egyszer megpróbálni, úgyhogy a mai fogást buktam. A torokköszörülésből egyértelmű, hogy kiszúrta a dolgot, bakker, kezdek berozsdásodni. Várom hát a hajtépést, de az elmarad. Haha, mire nem jó, ha az ember vak, komolyan, talán eljön még az idő, hogy áldásként fogok rá tekinteni. Legalábbis én ennek tudom be a tök enyhe reakciót a részéről, a táskáját természetesen megkapja, nem fogom tovább szorongatni. Egyébként, még csak el sem vörösödöm a lebukás miatt, egyértelműen nem zavartatom magam ilyen téren, bár amúgy sem szokásom pírt erőltetni orcámra. Egyszerűen nem vagyok ilyen típus, inkább az a nyegle, leszarom a világot kaliber. - Te aztán nem vagy semmi. Csúszik ki a számon a kérdését követően, és ez részemről sokkal inkább bók, mint bármi más. Nem kevés hitetlenkedés gyűrűzik a tagjaimba, de ki tudja, talán tényleg vannak alapból jó arc egyedek. Nem olyanok, mint én, mert hát, van egy fajta, olykor inkább emészthetetlen stílusom. Meg aztán, mit szépítsem, nem szégyelltem volna lenyúlni, bármi is lapul a pénztárcájában. Szóval, mondhatjuk, hogy minden oka meg lenne arra, hogy zabos legyen rám, erre fogja, és meghív pár felesre. Behalok. - Amúgy, benne vagyok, naná... Ilyet elutasítani… ó, ha tudná, hogy éjjel-nappal képes lennék inni, ha lenne otthon alkohol, de ugyebár nincs, a drága házvezető-ápolónőm letiltott róla, és csak akkor jutok egy kevéshez, ha ellógom… Olyankor persze kapom a lecseszést tőle is, meg az orvosomtól is, de magyarázzák csak egy szenvedélybetegnek, hogy nem kaphat szenvedélye tárgyából. - Akkor, mutatod, merre az arra? Kérdezem, és megeresztek felé egy mosolyfélét, nekem nem jön könnyen az ilyesmi, de az eddigiek alapján jó arcnak tartom, szóval megérdemli. Közben az orromhoz emelem a szabad kezem, hátha annyira vérzik, hogy érezzem a szagát, de nem az, megvakarom a tarkóm, ösztönösen körbenéznék, de fölösleges a mozdulat, így inkább arra felé fordítom a fejem, amerről érzem, majd el is indulok, mert hát, lehet, hogy valaki tényleg bajban van, nem úgy, mint én. Elég csak megkerülnöm az az autót, ami mellől kibukkantam az előbb, és már bele is akad valamibe a botom. - Van itt valaki… Állapítom meg, és ilyen közelről még inkább érzem a vér szagát, amitől végigfut a hátamon a hideg. - És… vérzik… atya ég, lehet, hogy meghalt? Szólok hátra, bár talán követett Nia is, így láthatja, amit én nem, a földön fekvő, leszúrt alakot, ki tudja, él-e, hal-e, mindenesetre elég sok vér van már alatta, és mellette autó nincs, tehát vélhetőleg akkor csaptak le rá, mikor be- vagy kiszállt.
Arra, hogy nem vagyok semmi, elvigyorodtam. - Jah, de te sem. – bókoltam vissza őszintén. Épp mutattam volna az utat a pubba, amikor Angie az ellenkező irányba indult el. Már szóltam volna, hogy nem arra van az az arra, de aztán azonnal megválaszolta, miért arra megy. Figyeltem, ahogy lassan megkerüli a kocsit. Utánalendültem, hogy kövessem. - Banyek… - ugrott ki a számon, ahogy elnéztem Angie válla fölött, és megpillantottam a kocsi mögött, a parkoló szélén lévő virágágyásban heverő holttestet. A mellkasából egy kés állt ki. A fickó szemei fennakadtak, az arcára mintha a rémült döbbenet fagyott volna oda. Az éjszakában nem nagyon láttam a bőrszínét, de nem is igazán akartam. - Jobb a szimatod, mint egy rendőrkutyáé. – mondtam. Hallottam már róla, hogy ha az ember elveszti az egyik érzékszervét, egy másik kiélesedik. - Maradj itt. – kértem meg Angiet a körülményekhez képest roppant higgadt hangon. Nem tudtam, hogy sírjak-e vagy nevessek, hisz életem első igazi hulláját látom. Kikerültem a lányt, és leguggoltam a fickóhoz, hogy a nyakán kitapintsam az ütőér lüktetését. Neki ilyen már nem volt. Lenyűgözött, és meglepett, hogy nem viszolyogtam attól, hogy hozzáérjek. Élettelen teste hideg volt. Jó, jó, látszott, hogy halott, de biztosra kellett mennem. Tanultam a fiúk hajdani bakijából, amikor körberajzoltak egy kómába esett drogost. - Neki már game over. – motyogtam magam elé miután meggyőződtem róla. Na, ne már! A munka szelleme itt is kísért a parkolóban? De a pasi végtagjai legalább a helyükön voltak. Tuti nem a keresett sorozatgyilkosunk tette el láb alól. Lehet rosszul is lennék, ha egy megnyúzott, feldarabolt hulla kerül a szeme elé. Angie vak, őt az a veszély nem fenyegetné, hogy elborzasztják a szaftos részletek. - Még nem állt be nála a hullamerevség. Talán nincs itt két órája sem. – gondolkodtam hangosan. Ez a fazon már nem meséli el nekem hogyan nézett ki a támadója. Felálltam, és Angiehez fordultam, miközben a táskámban lapuló mobilom után kutattam. - Azt hiszem, most ugrott a piálás. Vagy legalábbis csúszik. – sóhajtottam. – Egy pillanat… A telefonom a kezembe vettem, és hívtam az odabent komótosan iszogató Huston hadnagyot, hogy röviden helyzetjelentsek és riasszam. - Hehe… Hadnagy, kijönne a parkolóba? Van itt egy hulla. Az a döbbent csend, ami a vonal másik végéről érkezett, sokat mondó volt. Sejtem mennyire örülhetett a hírnek. Az arckifejezését is el tudtam képzelni. A hadnagynak még a szuszogása is abbamaradt. - Te most viccelsz velem, Nia. – dörmögte kelletlenül. - Eszemben sincs. Jöjjön ki, és meglátja. Itt leszünk hátul. – ezzel bontottam a vonalat. Ha időközben Angie megpróbált volna ellógni mellőlem, szabad kezemmel utánanyúltam, és a karjánál fogva kértem maradásra. Még el kell regélnünk, hogyan bukkantunk a bokorban fekvő férfire. - Egyébként Nia vagyok. – mutatkoztam be, míg a hadnagyra vártunk.
- Kösz! Vágtam oda a visszabókra, tudom én ezt magamról természetesen, és még csak azt sem mondhatnám, hogy túlzottan pozitív értelemben illik rám a dolog, de hát na, nem lehet mindenki bűbájos kis tündérvirágszál, meg példamutató állampolgár sem. - Jah, legyen már valami jó is abban, hogy nem látok… gondolom, jó sok vért vesztett, máskülönben még így sem érezném. Állapítottam meg, majd a kérésének megfelelően nem mozdultam, nem vagyok hülye… és még csak nem is azért, mert féltem volna a vértől, sokkal inkább azért, mert bizony benne vagyok már a rendőrség nyilvántartásában. Igaz nem itt, Amerikában, de Magyarországon már voltak ügyeim. Nem örülnék túlzottan, ha itt is jobban figyelnének rám a kelleténél. Ha tudnám, hogy Niának mi a foglalkozása, már azzal is tisztában lennék, hogy ezt buktam. - Csórikám… sosem láttam még hullát. Azaz, most sem látom, de érted… Mi történt vele? Úgy értem… mibe halt bele? Nem akarok én a kelleténél is furábbnak tűnni, de na, elég kifacsart látásmóddal rendelkezem, engem az ilyesmi igenis érdekel, kövezzenek meg érte. Nem mondhatnám, hogy kicsattanok az együttérzéstől, belőlem az ilyesmi hiányzik, na jó, nem, csak épp nem szeretem csillogtatni ama oldalam, mert akárhányszor megtörténik, megütöm a bokám. Éljen a bizalmatlanság. Azért, amikor a hullamerevség szóba kerül, kiráz a hideg. Kész csoda, hogy életem során egyszer sem láttam túladagolásban meghalni senkit, ha jobban belegondolok, nagyon is benne volt a pakliban. Így azonban kimaradt, hogy ilyesmit lássak, nem mondom, hogy túlzottan bánom a dolgot. - Sejtettem… mégsem hagyhatjuk itt… amúgy, pasi vagy nő? Kicsit azért a biztonság kedvéért hátraléptem, nem akartam összevérezni a cipőm, vagy bármi hasonlót, egész egyszerűen jobb nem belemászni egy ilyen bűneset kellős közepébe. Maradok inkább a szélén. Legalábbis remélem, hogy még semmibe sem léptem bele. Baszki… baszki… baszki… Sóhajtottam fel, mikor leesett, hogy kivel beszél, és igen, akkor már szerettem volna eloldalogni, mert zsarukra nagyon nincs szükségem, nem hiányzik, hogy bárki elkezdjen kutakodni utánam, mert akkor rövidúton meglelném az utat vissza a férjemhez, azt meg kösz nem. Nia ráfog a karomra, én meg elhúzom a szám, nem lesz ez így jó. - Én meg Angie… ééés… van rá némi esély, hogy ennek a hadnagynak csak a hulláról beszéljünk? Nyilván tudja, mire célzok, mondjuk, ha fel akarna jelenteni rablási kísérletét, már vélhetőleg hamarabb kihívja rám a zsarukat. Nem tudom, mit fogok csinálni, ha el akarja mesélni azt is, mindenesetre sok választási lehetőségem nincs, kénytelen vagyok várni vele… Egy helyben toporgok, de igyekszem más formában nem egyértelműsíteni, hogy ideges vagyok. Mondjuk, hiheti azt bárki, hogy a hulla miatt, elvégre, nem mindennap találkozik egyel is az ember lánya.
Évek óta a rendőrségen dolgozom, ahol sok mindent látok és hallok, szóval ragadnak rám rendesen a dolgok. Meg az ember kíváncsiságból is utána olvas ennek-annak, amikkel találkozik a nap folyamán. A halott pasi tapintásra puha volt. Nagyon puha. És hideg. Hamar kihűlt az éjszakában. Lehet, hogy a véremet hirtelen elárasztó adrenalinnak hála nem rettentem meg tőle. Vagy lélektanilag defektes lennék? Viszont annak örülök, hogy nincs feldarabolva, ez talán jó jel. Bár az azért ad némi okot aggódni, hogy megörültem életem első „élőben” látott hullájának, épp csak nem tapsikoltam. Hogy őszinte legyek magamhoz, kedvem lenne megünnepelni ezt az ominózus pillanatot. Na, mégiscsak lelkidefektes vagyok. Hurrá. - Pasi. – válaszoltam Angie kérdéseire, miközben a testet méregettem. – Mellkason döfték egy késsel… De nem is akármilyennel. – fölé hajoltam. – Ez egy csini vadásztőr. A tettes nagyon siethetett, ha ezt itt hagyta. Vagy részeg volt és nem gondolkodott. Hehe. Tuti rajta van az ujjlenyomata. Angie kérésére halkan elnevettem magam, miközben ráemeltem a pillantásom. A pasi halott. Őt már biztosan nem zavarja, hogy fölötte kacarászok. - Nyugi, én már el is felejtettem, ami történt. – biztosítottam Angiet afelől, hogy nem vagyok Júdás, és természetesen kihagyjuk a táskás esetet a sztoriból. Semmit nem nyerek azzal, ha bemártom. Különben sem károsított meg. Közeledő lépteket hallottam. A hadnagy és Gabriel voltak azok. A hadnagy kopasz fején lesiklott a lámpaoszlop sápadt fénye, és végignyalta az arcát, amin bosszankodó, morózus kifejezés trónolt. Kezeit a zsebeibe rejtette. - Jó estét! – köszönt a két férfi kórusban Angienek, ahogy odaértek hozzánk, majd Huston hadnagy átvette a szót. Persze előtte alaposan végigmérte a „társam”. - Starsky és Hutch? – gúnyolódott. Határozottan nem esett ínyére ez a váratlan kis munka. Speciel megértem. Van épp elég gyilkosság, ami leköti a rendőrséget. - Megoldhattátok volna az ügyet, mire kiérünk, Nia. – dörmögte, mint egy medve, és odalépett mellém, hogy tüzetesen szemrevételezze a fickót. Gabriel Angie mellől fürkészte. - Ezen nincs mit megoldani. Szerintem a támadóval együtt csacsirészeg volt. Összeszólalkoztak, és ez lett a vége a kakaskodásnak. Semmi extrém. – magyaráztam. - Mintha csalódott lennél… Hogy bukkantatok rá? – tudakolta a hadnagy mintegy mellékesen, miközben mélyen lehajolt, hogy jobban lássa a tőrt. Neki is feltűnt, ahhoz túl míves darab, hogy az ember fia csak úgy eldobálja. Még nem válaszoltam, de ő folytatta. - Ez egy Bowie vadásztőr. A markolat préselt rózsafából készült, rézveretekkel, és benne van a Muela cég logója. – világosított fel minket szakértői hozzáértéssel, végül felegyenesedett. – Körülbelül két órája lehet idekint. – erősítette meg az én állításom, s sóhajtott egy hatalmasat. Kérdő tekintetét egyenesen rám szegezte. Úgy nézett rám, mintha én nyírtam volna ki ezt a sörhasú fröccshiénát. Pedig én csak a rossz hír „hozója” voltam. - Nos? - Angie egy kedves, régi ismerősöm. – füllentettem, hogy mielőbb megszabaduljunk, és megspóroljak egy csomó magyarázkodást. - Összefutottunk, miután otthagytam magukat. Meghívtam egy italra, erre a pub felé menet belebotlottunk a fazonba… Hadnagy, mondja, hogy mehetünk! Szépen kérem! Semmi közünk ehhez az egészhez. – pislogtam rá könyörgőn, mint egy kislány. Gabriel az orra alatt mosolygott. - Máskor bezzeg végzéssel sem tudnánk távol tartani. - Mi abban az izgalmas, ha két részeg egymásnak esik? Állítom, hogy a fickó véralkoholszintje az eget veri. Elmondtam, amit tudunk. Az igazat mondtam. Itt találtuk a pasast meghalva a kocsik mögött. Angie vak. Még a táskámat sem tudta kirámolni, nemhogy leszúrni valakit. Biztos nem ő a tettes. Az ujjlenyomatok, ha vannak a kés markolatán, azok is tanúsítják. - Te el elmondtad. De a barátnőd még nem. – somolygott a hadnagy gonoszdin, mintha csak azt üzente volna: „Edd meg, amit főztél, kislány!”, és Angie elé lépett. Szerintem csak az én idegeimet akarta húzni bosszúból, amiért kirángattam az alkoholmentes söre mellől. Ő is tudta, hogy semmi közünk az esethez. Piszok. - Magácskát hogy hívják? – tudakozódott nála Huston hadnagy. Ha Angie válaszolt, a hadnagy megkérte, ő is pontosan mesélje el hogyan bukkantunk a holttestre. Gabriel eközben kirendelte a hullaszállítókat, a halottkémet és a nyombiztosítókat a gyilkosság helyszínére.
- Ahhoz nagyon hülyének kellene lennie… csak volt rajta egy kesztyű. Nekem mondjuk marhára fura, hogy csak úgy itt hagyta a gyilkos fegyvert. Milyen amatőr csinál már ilyet? Lehetséges, hogy hirtelen felindulásból történt, és az illető nem gondolkodott, csak cselekedett, akkor pedig valószínűleg tényleg lesznek ujjlenyomatok is. Ehhez viszont egyáltalán nem értek, nem szokásom a rendőrök munkájába beleártani magam, sőt, inkább kerülöm őket, mivel azok közé tartozom, akiknek van mit takargatnia előlük. - Szuper! Bólintottam a helyzethez képest talán túlontúl is vidáman. Úgy tűnt, egyikünket sem viselte meg túlzottan a helyzet, de hát, én holt biztos, hogy nem ismertem az ürgét, s nyilván ő sem, különben ki lenne akadva valószínűleg, bár ez is a kapcsolat természetéből adódna, szóval nem biztos. Az viszont jól jött, hogy nem akar előállni a farbával, mert a jelek szerint a hadnagy a kollegája. Annyira hihetetlen, hogy pont egy ilyen nőbe sikerült belefutnom… Most áldom a szerencsémet, hogy nem sikerült meglelnem a tárcáját. - Hali! Köszöntem fiatal fruskákhoz illő módon, elvégre, még nem töltöttem be a húszat sem, meg hát, lélekben még mindig egy minden rosszban benne levő kölyök vagyok, felnőni szar, eztán sem lesz jobb, nem erőltetem tehát, elég volt a férjem mellett úgy tenni, mintha megkomolyodtam volna. Nem is igazán tudtam, hogy szabad-e nekem hallanom, amit beszélnek, de mivel senki sem zavart el, így maradtam, nem óhajtottam volna még egyszer, hogy Nia karon ragadjon marasztalás gyanánt, meg a végén azt hinnék, hogy vaj van a fülem mögött, pedig isten bizony most nincs. Hümm, egész penge az öreg, legalábbis én annak képzelem, elvégre, hadnagy nem lesz akárki. Hogy is van ez a rangos cucc a zsaruknál? Ehh, úgy csinálok, mint akit érdekel, pedig marhára nem. Én mondjuk még mindig tartom, hogy túl fura ez egy egyszerű késeléshez, de nem az én dolgom volt ezt az ügyet felgöngyölíteni, hála a magasságosnak. Az ég meg szakad. Kedves, régi ismerős. Haha, jól nyomja a csaj, meg kell hagyni, vajon ő is olyan jó kamukirálynő, mint amilyen én vagyok? Az viszont tuti, hogy én is elhúznék már innen, kényelmetlen a sok vér szaga, meg tényleg nincs közöm ehhez az egészhez, de ilyenkor vallomást szokás tenni, gondolom én… vagy valami ilyesmi. Szuper lesz… - Amúgy… nem kötötték el a pasas kocsiját is véletlenül? Úgy érzem, hogy itt épp nem parkol egy járgány sem. Kotnyeleskedem egy kicsit bele a dologba, majd mikor meghallom, hogy én persze még nem mondtam semmit a dologról, akkor a pasas felé fordítom a fejem, remélhetőleg nem fogják sokáig szívni a vérem, mert erre azért nem vagyok kapacitálva. - Evangeline Daniels vagyok, örvendek, vagyis, a helyzetet tekintve annyira inkább mégsem, szóval érti… Nos, az a helyzet, hogy Nia meghívott pár felesre a viszontlátás örömére, én meg persze benne voltam, de mikor elindultunk, megéreztem a vér szagát. Kicsit élesebb már a többi érzékszervem… Aztán szóltam Niának, aki megállapította, hogy a fickó halott, és mellbe szúrták. Többet nem igazán tudok mondani. Regélem egy gyorsan, reménykedem benne, hogy ennyivel beérik, mert fogalmam sincs, mi mást mondhatnék. Persze, nekik nyilván lehetnek olyan kérdéseik, ami nekem az életben nem jutna eszembe, szóval nem fogok meglepődni, ha kell még csacsognom valamiről.
- Utána fogunk nézni, kisasszony. – válaszolt színtelen hangon a hadnagy Angie autós észrevételére. Hüvelyk és mutatóujjával összecsippentette az orrnyergét. A mozdulattal egyben megdörzsölte a szemeit is. - Na, tünés innen! – morranta aztán, miután Angie válaszolt neki. A hadnagyban tudatosult, hogy mi többet nem tehetünk az ügy érdekében. Én legfeljebb csak később, ha nincs ujjlenyomat, és olyan gyanúsított, aki szerepel a rendőrségi nyilvántartásban. A nagyfőnök alig várta, hogy lelépjünk onnan. Ha kellünk neki, úgyis elő tud szedni. Ha Angie nem bánta, belekaroltam, és magammal vontam a pub felé. - Gyere, menjünk. Erre már én is iszom valamit. Ahogy távolodtunk, hallottam a hadnagy baritonját. Nem fordultam hátra, de biztosan belenézett a halott ürge kabátzsebeibe, mert olyanok hagyták el a száját, hogy a tárcája megvan, tehát nem sima rablás, és nem érte váratlanul a támadás, mert horzsolások vannak a kezein. „Jaj, Istenem, add, hogy legalább ez az ügy könnyen megoldódjon!” fohászkodtam magamban befelé menet. Kitártam az ajtót Angie előtt, és szavakkal is megerősítettem, hogy nyugodtan mehet, aztán ha bent voltunk, odavezettem a bárpulthoz. Felcsüccsentem az egyik magasított székre, mire a pultos nő odalépett hozzánk. - Sziasztok! Üdv ismét, Nia! Mit adhatok nektek? – tudakolta szélesen mosolyogva. Ma már látott távozni. Erre Huston hadnagy robbant be mellém. Majdnem leestem a székről, úgy megijedtem tőle, nem számítottam rá. Azt hittem, még javában kint szemlélődik. - Ő nem ihat alkoholt. Vezet. – dübörgött drákói szigorral a baritonja, hogy a fülem beleremegett. A felszolgáló somolyogva bólintott. – Igaz, Nia?! – fordította felém jelentőségteljesen acélszürke szemeit, amik most kifejezetten szúrtak, mint a tőr a fazon mellkasában, aztán ismét a vörös hajú felszolgáló ragadta meg a hadnagy figyelmét. Vele sokkal kellemesebb hangnemet ütött meg. - Audrey, kijönnél velem, kérlek? Holtan találtunk egy bizonyos Gordon Mayerst. Lenne néhány kérdésem róla. – döngte, ahogy odahajolt a pultra. Nem akarta nagydobra verni, hogy az egész kocsma hallja, valakit kinyírtak a parkolóban. Bár, előbb-utóbb úgyis megtudják. - Atya ég! - kapta a kezét a szája elé rémülten Audrey. - Őt ismerem. Törzsvendég volt itt. - ezzel készségesen kilibbent az őrhelyéről. A hadnaggyal elindultak kifelé, ám a hadnagy igen rafinált fickó lévén, még odalépett a hajdani asztalához. - Fiúk, munka van. Gyertek a parkolóba és biztosítsátok a helyszínt, míg megérkeznek a többiek. Van odakint egy hulla. – közölte velük roppant halkan, aztán felkapta a poharát és kihörpintette belőle a maradék sört, amit a hívásom után itt hagyott. Audrey helyére egy másik csaj ugrott be. Ő is feltette ugyanazt a kérdést, amit a kolléganője. - Csak felest szeretnél? Kérhetsz bármit, én állom. – tekintettem Angiere. Ha leadta a rendelést, én is így tettem. - Én egy zacskó sós mogyit kérnék, és egy pohár narancslevet. – mondtam nem éppen vidáman. A hadnagynak igaza volt. Vezetek. Ráadásul hemzsegnek itt a zsaruk, és az összest ismerem. - Megkérdezhetem, mii történt a szemeddel? – faggatóztam óvatosan, míg a kiszolgálásra vártunk. Nem akartam bunkó lenni, de kíváncsi voltam.
Hála a magasságosnak, hogy nem kell többet regélnem erről az egészről, vagy inkább a közelükben lenni, mert annyira azért nem csipázom a zsarukat. Egészen sajnálatos, hogy ezek szerint Nia is az, mert hát, így biztosan nem volna okos dolog barátkozni vele, mert előbb-utóbb úgyis előkerülnek megint a stiklijeim. Áhh, fenébe. Hogy van az, hogy a jó arcoknál mindig van valami gebasz? Na mindegy, még jó, hogy nem szokásom túl jóban lenni senkivel sem. - Na azt nem csodálom. Még jó, hogy nem enni akartam, mert az étvágyam tutira elment volna, addig oké, hogy látni nem láttam, de bah, a szaga is épp elég borzalmas volt. Szerencsére Nia elnavigált a bejáratig, és onnan is segített, így nem kellett nagyon lámának éreznem magam, addig oké, hogy van ez a botom, de néha annyira gáznak érzem mindenfelé matatni vele, hogy mi-merre. Gyerekként emlékeim szerint jóval befogadóbb voltam ilyen téren. Is. - Hali! Köszöntem, és már nyitottam volna a számat, mikor megint előbukkan a hadnagy fazon, és bakker, tutira szívesen képen törölném a spicliskedése miatt. Ez milyen már… Na mindegy, nem az én dolgom, hogy Nia hogyan rendezi le a dolgot vele. Gordon Mayers, már ezt is tudom… nem kezelik túlságosan bizalmasan a dolgokat errefelé, de biztos azt hiszik, hogy ha már vak vagyok, süket is, vagy tudja a görcs. Mindenesetre, az én szám nem fog eljárni, nem szeretnék bajba keveredni, halottak nevét emlegetni pedig majdhogynem garancia rá, főleg erőszakos halál esetén. - Aha, nem tudom, hogy kaja van-e itt, de most ahhoz valahogy nincs gusztusom. Meg aztán, a jó indulatoddal sem akarok visszaélni. Mióta is vagyok én ilyen fenemód tapintatos? Tudja a bánatos jó ég… Mindenesetre, rászolgált, mivel nem köpött be, szóval nem áll szándékomban elrugaszkodni a talajtól a meghívását illetően. Én is tudok jó arc lenni néha. - Legyen mondjuk vodka, ahhoz rég volt szerencsém. Meg három deci őszilé. Lehangoló volt kicsit Nia rendelését hallgatni azok után, hogy kijelentette, most már ő is inna valamit… de hát ez van, a sós mogyi jó dolog, de most azt sem kívánom, nem bírnék megemészteni semmiféle ételt perpill. - Autóbaleset, beütöttem a fejem, bár állítólag orvosi oka nincsen annak, hogy nem látok, arra tippelnek, hogy lelki okokra vezethető vissza, de azt a kutya sem tudja megmondani, hogy én ezzel most mit kezdjek. Nem mintha ennyire bele kellett volna mennem, de most már mindegy, csak úgy kijött. Megrántom a vállam, lelkileg egy szarkupac vagyok, nincs ezen mit ragozni, sosem leszek rendben, így jobb arra berendezkedni, hogy a szemem is ilyen marad. - Amúgy… rendőr vagy te is? Vagy mi a munkád köztük? Kérdezek rá, elvégre, az egyértelmű, hogy nagyon jól ismeri őket, viszont, ha rendőr lenne, akkor vélhetőleg nem akart volna elszabadulni onnan, vagyis, inkább úgy fogalmaznék, hogy kötelessége volna ott maradni. Közben, ha megkaptam az italom, Nia felé megemeltem kicsit, majd le is húztam.
Miután a hadnagy hátat fordított, a vállam fölött utánanéztem és kiöltöttem rá a nyelvem hegyét. - Láttam, Nia! – szólt vissza azon a tekintélyes baritonján anélkül, hogy tényleg látta volna. Öcsém, a hadnagynak a tarkóján fejlődött ki a harmadik szeme. Huston hadnagy igazi úriember. Nem mondta ki hangosan, hova pozícionáljam a nyelvem. Hehe. Ezzel elvitte a pultos csajt halottszemlére. Van egy olyan érzésem, hogy ez a gyilkos nagyon rövid időn belül előkerül. Holnapra a hírek tele lesznek az esettel. Szerintem a legtöbb vendég ismerte a halott fazont, úgyhogy hamar híre megy az egésznek. - Figyelj csak, - fordultam Angiehez. - kiszaladok a mosdóba egy percre. Megleszel addig? – tudakoltam, természetesen a vaksága miatt. Nem attól tartottam, hogy kizsebel valakit. Ha válaszolt, lecsusszantam a bárszékről és elsiettem a mellékhelyiségbe kezet mosni, elvégre megtapiztam a bácsi nyakát a parkolóban. Siettem is vissza. Addigra ki lettünk szolgálva és a pulton ott voltak az italaink a sósmogyoróval együtt. Mielőtt még visszaültem volna a helyemre Angie mellé, kifizettem a rendelést. - Nah. – pattantam fel, és kényelembe fészkelődtem magam a magas bárszéken. - Óh, sajnálom. – mondtam a történetét hallgatva az autóbalesetről, közben kibontottam a mogyorót, és Angie felé fordítottam, hogy megkínáljam. – Vegyél nyugodtan, ha szeretnél. Ha mégis meggondolja magát, és vesz belőle, ügyelek arra, hogy úgy tartsam a zacsit, hogy könnyen kimatassa a száját és a tartalmát. Speciel megértem, hogyha kaja nem csúszik most le könnyen a torkán. Sokan nem bírják a vért meg a hullákat. Én a rendőrségen sok csúnya képet látok. Mondjuk erről én is tehetek, mert konkrétan utánamegyek a dolognak. Piszok kíváncsi természetem van, és sokszor ott matatok, ahol nem kéne. Ezt a tulajdonságomat a hadnagy kifejezetten utálja bennem, de ezen kívül majdhogynem a lányaként szeret. - Aha! – bólintottam mosolyogva. Gyakran előfordul, hogy beleásom magam a lélekkel és a pszichével foglalkozó irodalomba, eléggé érdekel, úgyhogy nem idegen, amit Angie megpendít. – Állítólag a szemsérülések attól függnek, hogy mit akarsz, és mit nem akarsz látni, és az ezzel kapcsolatos lelki állapotok jelentkeznek fizikai elváltozásként. Az ok mindig olyan konfliktus, ami erős érzelmi reakciót vált ki a betegből. Általában a partnerrel, vagy valamely hozzátartozójával, illetve a hozzájuk való viszonyban található a probléma. Például a párját másnak akarja látni, mint amilyen, és a megértés helyett inkább a kötözködést, a belső vádaskodást választja. Elvigyorodtam, és el is hallgattam, mielőtt belemászok még jobban a fejtegetésbe. Lehet Angiet nem is érdekli, én meg lököm itt a sódert. Nem róla beszéltem, csak általánosságban, hisz szinte semmit sem tudok „Hutch”-ról, hogy a hadnagytól kapott becenévvel éljek. - Fantomképeket rajzolok. – feleltem halkan felnevetve, mikor rákérdezett, rendőr vagyok-e. Angie nem láthatta, hogy rámosolygok, legfeljebb a hangomból hallhatta. A munkám hallatán általában mindenki rám csodálkozik, és faggatni kezdenek, de az igazat megvallva ma este valahogy nincs kedvem erről beszélni. Inkább témát váltok, és Angire terelem. – Mivel foglalkoztál a baleset előtt? Egyértelmű, hogy ilyen szemsérüléssel nem dolgozhat, nehéz is lenne, hisz nem lát.
- Bemutattál neki, vagy mi? Kérdezem vigyorogva, bár, ez talán kicsit durva lenne, ha az ember munkatársáról van szó, de mentségemre legyen mondva, nem látok, s ez jutott elsőként az eszembe, persze, mi más jutott volna… ehh, ne ragozzuk. - Persze, menj csak, elrabolni szerintem nem fognak, és vélhetőleg az ajtóig sem jutnék, mire visszaérsz, úgyhogy itt leszek. Nem mintha meg akarnék pattanni az ingyenpia elől, meglehetősen hülye ötlet volna. A rendőröket már megúsztam, szóval nem ég a talpam alatt a talaj. Csendben hallgattam a poharak koccanását szerte a helyiségben, míg várakoztam, olykor a beszédfoszlányok is megütötték a fülem, de egyik sem tűnt túlzottan érdekesnek, szóval nem figyeltem kifejezetten. - Hát még én mennyire sajnálom. Vontam vállat, de nem volt már mit tenni, a baleset megtörtént, mondhatni így jártam, remélhetőleg van visszaút, legalábbis én bíztam benne, de egyelőre így kellett boldogulnom. A mogyoróra bólintok, egyelőre nem kérek, de ha kedvem támadna rá, nem fogom kéretni magam, nem az a típus vagyok. - Ennyire én nem ástam bele magam a dolgokba, mondjuk, aligha tudnám, olyan sok hangoskönyvet nyilván nem gyártanak a témában... Annyit mondott az orvosom, hogy jó volna, ha rendezném a magánéletemet, hátha ott van a probléma gyökere. Megint csak a vállrándítás a soros, elég nemtörődöm nőszemély látszatát kelthetem, igaz, ez nem is csak látszat, valóban így van. Én meg a magánélet… legalább hat külön fogalom. Soha életemben nem volt olyanom, na jó, egy egészen rövid ideig volt, de azt telibe rúgta a sors, szóval nem élvezhettem ki. igencsak el vagyok cseszve, ami a lelki dolgokat illeti, és gőzöm sincs, a sok szar közül melyik miatt nem látok, az meg ki van zárva, hogy kiiktassam őket… - Wow, fantomképek. Ez tök érdekes meló lehet, mondjuk, elég beteg, hogy folyton bűnözőket rajzolsz, de amúgy tök menő. Már szerintem. Sosem ismertem olyat, aki ezzel foglalkozik. Honnan jött az ötlet? Kíváncsiskodtam kicsit én is, mert őszintén érdekelt a dolog, tényleg olyasmivel foglalkozott, ami a szememben egyedi, és szívesen hallanék róla ezt-azt. - Épp hogy befejeztem a középsulit, szóval még semmivel, így meg pláne nem lesz melóm. Talán nem ártana egyetemet végeznem, de jelenleg annak is lőttek. Szóval, mondhatjuk, hogy megfeneklettem. Ezen a ponton azért felsóhajtottam, mert tényleg elég pocséknak éreztem olykor a helyzetemet, de ezen általában mindig segített egy kis szesz, vagy egy szál cigi. Most akkor jöhet is a vodkám. - Akkor most a te egészségedre iszom, ha már téged letiltottak róla. Emeltem meg felé a vodkámat, majd le is húztam gyorsan, természetesen azonnal fintorba rándult tőle az arcom, meg végigfutott a hátamon a hideg, de én valahogy imádtam ezt az érzést.
- Nem, dehogy! – nevetem el magam hangosan arra a feltételezésre, hogy beintettem-e a hadnagynak. – Azt azért nem. Pofátlan nem vagyok, de a gyermeteg csínyeket nem vetem meg. Tudom hol a határ, a hadnagy ráadásul a főnök. Nagyon tisztelem a többi zsaruval együtt, úgyhogy nem nekik fogok bemutogatni. Ahogy hallgatom Angiet, az a gyanúm, hogy nála a probléma nagyon mélyre beehette magát, ha fizikai oka nincs a vakságának. Én sem nagyon értek ezekhez a dolgokhoz, csak annyit tudok, amennyit olvasok. Nem tudom hogyan él, milyen családi körülmények közt, kik a barátai, de egy biztos, valószínűleg a levegőváltozás jót tenne neki. Vagy legalábbis az, ha először magában próbálná meg rendezni a felhalmozódott problémákat. Ez az ő élete, számára idegen vagyok, és eszemben sincs beleokoskodni a dolgaiba, de azért megosztok vele egy érdekes történetet. - Ismertem egy pasit. Nagyon utálta az anyósát. Egyszer csak a látása napról napra rosszabbodni kezdett, és a vége az lett, hogy megvakult. Az orvosok nem találtak nála semmilyen szervi elváltozást, mire egy lelkész megfejtette a miértet. Rájött, hogy a fickó még látni is utálja az anyósát. Azt javasolta neki, hogy bocsásson meg az anyósának, és imádkozzon érte. Ahogy a pasi megbékélt lélekben az asszonnyal, a szeme fokozatosan helyre jött. Angie megrántja a vállát. Nem ítélkezem fölötte, amiért nem nagyon izgatják a dolgok. Megcmíkézni nem fogom a hozzáállását, sőt. Ha halálra idegeskedné magát vagy sírna a problémái miatt, az főleg nem segítene neki előbbre jutni. - Beteg? Azt elismerem, nagyon sokszor kerülnek elém olyan arcok, akik komoly kihívást jelentenek, és próbára teszik az ember idegrendszerét. – ismét elnevetem magam. Ilyen kritikát még nem kapott a munkám, de meg lehet érteni, Angie miért gondolja ezt. – Úgy éreztem minden adottságom megvan hozzá; kézügyesség, empátia, és effélék. Csak tettem egy próbát a rendőrségnél, ők meg adtak egy esélyt. Közben betömök egy adag mogyorót a számba. - Egyetem? Jól hangzik. Melyik szak érdekel? Ne tegyél le róla. Ez a vakság tuti csak átmeneti, kár lenne emiatt lemondanod azokról a dolgokról, amiket szeretsz. Mindig minden megoldható valahogyan. Igen, ezeket komolyan is gondolom. Angie rájöhet, hogy nagyon optimistán szemlélem a világot, és nem sok olyan dolog van, ami el tud keseríteni. Az egyik ilyen, ha Tűzbogárnak baja esne. Na, azon pokolian kiakadnék. Nah, jah, szesztilalom van. Angiere vigyorgok, amit ő nem láthat, de hallhatja a hangomon. - Kösz! Figyelem az arcát, ahogy az ital erős ízé fintorba rántja a vonásait. Csak mosolyogok. - Nem tudom mit tehetnék érted, de nagyon szívesen segítek bármiben, csak szólj. Elég jó kapcsolataim vannak, és az a fajta ember vagyok, aki minden követ képes megmozgatni egy jó ügy érdekében. Teréz anyu szelleme itt kísért a pubban és megszállt. - Oké, hogy most problémás lenne elolvasni, - matatok elő egy névjegykártyát a táskámból, amit aztán Angie ujjai alá csúsztatok. – de hátha még jól jön. Ez a névjegykártyám. – mondom is, ne csak érezze a kis papírt. - Csörögj rám, ha úgy gondolod.
- Hát, jó neki. Az én problémámra nincsen ilyesmi megoldás. Távol álljon tőlem, hogy a lelki problémáimmal zargassalak, úgyhogy csak annyit mondanék, hogy árva vagyok, én hiszem, hogy minden problémám forrása ebből ered, de ezen soha nem fogok tudni már változtatni. Mondhatnám még, hogy anyám ott hagyott valahol, hogy viselje gondom más, hogy négy anyám és apám volt, de közülük csak egy párt véltem valóban annak, s pont ők voltak azok, akiket a sors elragadott tőlem. Nem teszem, mert nem akarok erről beszélni, az életem egy szarkupac, nem fogom szépítgetni, ám nem kell másnak tudnia róla, mennyire is vagyok lelki nyomorék. Elég ennyi. Nem mondom, hogy mindent megmagyaráz, de talán elég ahhoz, hogy némi képe legyen arról a másiknak, hol is lehet a kutya elásva. - Mármint, olyan szempontból az, hogy ki tudja, mi mindent követtek el, mire oda kerültek, hogy egyáltalán keressék őket. Vannak ilyen sorozatok a különböző bűnözőkről, hát, érdekes elmék vannak. Hozzájuk képest én egy szent vagyok, az egyszer biztos, de ezt hangosan nem fogom fejtegetni, nem vagyok hülye, hogy egy zsarukkal teli helyen emlegessem a bűnlajstromom. Tényleg rendkívül érdekesnek tartom a munkáját, már-már sajnálom, hogy nem én foglalkozom ilyesmivel. Empátiám mondjuk nincs sok, szóval jó eséllyel buknám a dolgot. - Egyelőre még nem igazán gondolkodtam rajta, úgy voltam vele, hogy egy évig élvezem a tanulásmentes életet, pasizok, ilyesmi, aztán belevágok, de őszintén, szánalmas, mennyire nincs jövőképem. Majd körülnézek az itteni egyetemen, mit lehet tanulni. Azt inkább nem említem, hogy az elmúlt két évben bizony férjnél voltam, tulajdonképpen még vagyok is, de meglógtam a kis drágámtól egy szép kis összeg kíséretében. A karmám elég hamar pofán vágott, ami azt illeti… de nem érdekel kifejezetten. Valahogy boldogulok így is. - Már így is többet tettél értem, mint a legtöbb ismerősöm. Egyébként, egész jól vagyok csak meg kell tanulnom másként érzékelni a világot. Nem mondom, hogy egyszerű, de már egyszer voltam vak. Akkor majdnem három évig tartott… Elhúzom a szám, magára a balesetre nem emlékszem, csak az aktámból olvastam el, mi történt, arra viszont már igen, hogy Zsuzsanna feltétel nélküli szeretete visszahozta a fényt az életembe, ezzel együtt a látás képességét a szemeimbe. - Mondjuk, pszichomókusra biztos szükségem lenne, de egyelőre nem érzem késznek magam arra, hogy beszéljek a dolgaimról. De attól még, ha tudsz egy jót, kíváncsi lennék a nevére. Az mondjuk már félsiker, hogy belátom, segítségre szorulok, az meg már egy egész más kérdés, hogy elég kicsi a valószínűsége bármilyen lépésnek ez ügyben. - Köszönöm szépen! Veszem el tőle a kártyát, jobb híján csak végigtapogatom az ujjaimmal, hogy vajon milyen lehet az anyaga, esetleg dombornyomásos-e, vagy inkább egyszerű, letisztult fajta lehet. Azt hiszem, az eddigiek alapján inkább az utóbbira tippelnék, de annyira azért nem vagyok jó emberismerő. Végül aztán elteszem, ki tudja, mikor lesz rá szükségem, vagy lesz-e egyáltalán, ám kétségkívül nem árt, hogy ha úgy adódik, lesz kihez fordulnom. - Hümm… nem tudom, hogy ezzel kapcsolatban kinél kéne érdeklődnöm, de talán te hallhattál valamit a témában, elvégre a rendőrkutyákat is kiképzik valahol… Szóval, szerinted be lehet szerezni vakvezető kutyát a városban? Vagy mindenképpen vennem kell egy sajátot, és betaníttatni? Lövésem sincs, hogy megy ez.
- Az egyetemről ne mondj le. Amíg nem látsz, használhatsz diktafont, és vannak számítógépes felolvasó programok is, amik segíthetik a tanulást. Ne hagyd ki a sulit a szemed miatt. Szerintem jó tenne. Sok új embert megismerhetnél, kapcsolatokat építhetnél ki. Általuk talán még új lehetőségek is megnyílnak előtted és kizökkenhetsz ebből a holtpontból. Ha gondolod, egyik délután szívesen elviszlek az egyetemre, és szétnézetünk együtt. – magyarázom kedvesen mosolyogva, és belekortyolok az üdítőmbe. egy ideje én is kacérkodom a gondolattal, hogy talán pszichológiát kéne tanulnom. Meglep, hogy Angie már volt vak, ráadásul 3 évig. Azért az nem semmi. Akkor már nem idegen számára ez a „világ”. Röviden elnevetem magam a pszichomókus hallatán. Jó ötletnek tartom, biztosan jót tenne Angienek, ha valakivel kibeszélhetné a problémáit. Az embernek ez sokat szokott segíteni, már csak az is, ha meghallgatják. Ismerek egy-két pszichiátert, de ők elég jutányos órabérrel dolgoznak, úgyhogy nem is ajánlom őket Anginek. Viszont van más, ami hirtelen eszembe jut. - Ismerek néhány helyi alapítványt. Az egyik a HOPE. Ők igazából lelkileg és fizikailag bántalmazott nőknek nyújtanak pszichológiai segítséget. Ha felkeresed őket a problémáddal, biztosan nem fognak elzavarni. Bárkit szívesen látnak. Azért hozzájuk irányítalak, mert ők teljesen ingyen beszélgetnek veled. Na, igen, gondolom ez sem utolsó szempont. Közben elő is veszek egy tollat és papírt a táskámból, hogy a neveket és címeket leírjam Angienek. Hátha van valakije odahaza, akivel együtt utána nézhetnek a dolgoknak. - Kutyát ne vegyél, és ne is képeztesd ki, mert az egy vagyon, elhiheted. Van egy sokkal egyszerűbb megoldás is. A másik alapítvány, amit érdemes lenne felkeresned, az a Bishop Vakvezető Kutya Iskola. Magánszemélyek és cégek támogatásokból tartják fent magukat. Minden esetben ingyen biztosítják a látássérült emberek számára a vakvezető kutyát. Főleg labradorokat és golden retrievereket képeznek ki erre a célra. Ha szeretnél egy kutyust, akkor igénylést kell benyújtanod, és lehet, hogy várnod kell rá kicsit. Arra viszont készülj föl, hogy mielőtt hazaviheted, együtt kell gyakorolnotok és vizsgáznotok. – mondom vigyorogva. Nem egy bonyolult dolog, de az oktatók szeretnék látni, hogyan képes a leendő gazdi és a kutya együtt boldogulni, és hogyan jönnek ki egymással. Ezzel Angie ujjai kezébe csúsztatom a papírt. – Ne érts félre, nem akarok rád akaszkodni, de ha nem találsz olyat, aki elkísérne ezekre a helyekre, akkor nyugodtan keress fel. Munka után szívesen elviszlek. Szerintem Angienek most minden segítség jól jöhet, én pedig nem sajnálom sem az időt, sem az energiát ilyesmire.
- Tényleg megtennéd? Ez tök kedves tőled, szerintem élnék a felajánlással, elvégre, ki tudja, talán még kedvem is támad hozzá most azonnal, ha szívok egy kis egyetemi levegőt. Ezt mondjuk nem hiszem, mert világ életemben utáltam tanulni, de azért nem ártana valamit kezdenem magammal. Nem mondom, szép pénzt kapok a szemem miatt, de elég uncsi a napjaim nagy részét otthon, egyedül eltölteni. - Alapítvány? Ez jól hangzik. Azt hiszem, lesz dolgom az elkövetkezendő napokban. Mosolyodom el, bár szerintem kikészítenék rövid úton mindenkit, aki mások lelkivilágával foglalkozik, annyira könnyen merülök el az önsajnálat mocskában olykor. Nem is biztos, hogy a pocsék életemmel kellene terhelnem bárkit, de a vakságomról beszélnék, bár kétlem, hogy a kettő működik egymás nélkül, elvégre, ha nem beszélek a velem történtekről, aligha deríthetné ki bárki, hogy miért nem látok. Mindenesetre a HOPE nevet megjegyzem, majd megérdeklődöm Margarettől, hogy hol merre, biztosan ezer örömmel segít majd. Hallom közben papír sercegését, toll kattanását, majd a halk surrogást a papíron, gondolom felírja nekem a dolgokat. Külön jó, így még egyszerűbb lesz a dolgom. - Azt hiszem, a legjobb embert találtam meg a nyavalyáimmal. Köszönöm ezt az infót is, az viszont teljesen biztos, hogy be fogom nyújtani az igényemet egy ilyen kutyára. Bólintok, elvégre sok kellemetlenséget elkerülhetnék ezzel, nem kéne mindig hosszú perceket várnom, mire valaki átsegít egy kicseszett zebrán, és ez csak a legalapabb probléma, amivel nap, mint nap szembesülök. A golden retrievereket meg imádom, mióta láttam egy filmet, amiben egy nő férje a halála után egy ilyen ebben született újjá, és addig nem nyugodott meg, míg meg nem lelte korábbi családját. Nem jut eszembe a címe, de imádom, megható, értékes gyöngyszem a sok szenny közepette. - Amúgy ez tiszta sor, én sem adnék senki kezébe egy kiképzett kutyát úgy, hogy semmit sem tud arról, hogy kell bánni vele. Mindig volt kutyám, szóval szerencsére elég jól ismerem őket. Mivel várnom kell a dologra, és elég égető szükségem lenne a kutyusra, ezért szerintem holnap megterrorizálom az üggyel Margaretet, mert ez tényleg nem várhat. - Nagyon szépen köszönöm a felajánlást, meg úgy mindent. Pillantok rá, azaz, emelem arra a fejem, de ki tudja, hogy sikerül-e bemérnem világtalan szemeimmel. Mindenesetre hálás vagyok, meglepő, mennyi jó szándékú emberbe futottam már a napokban. Jó tudni azért, hogy a világ még nem annyira pocsék hely, mint amilyennek többnyire hajlamos vagyok látni. Még egy darabig maradtam, iszogattam, és fárasztottam Niát, de ahogy elkezdtünk közeledni az éjszakához, én elbúcsúztam, meg nyilván neki is volt jobb dolga, mint üdítőt iszogatni és engem hallgatni, bár, ő is szeret beszélni, az tuti. Nem is baj, bírom a csajt, tök jó arc, nagyon kellemeset csalódtam, már ahhoz képest, hogy egész nap zsarukkal van összezárva. Végül elbúcsúztam, és hazataxiztam, hosszú volt ez a nap is. Valahogy minden sokkal fárasztóbb, mióta nem látok…
// Köszönöm szépen a játékot! Bocsi, hogy így elhúzódott a vége. ^^ //
Duane Őrzőként tudta, hogy az O'Connors erősen farkasok uralta terület, a hegyi falka territóriuma, épp ezért nem is szervezett oda soha baráti iszogatást. Most úgy alakult, hogy épp a közelben járt és nagyon nem talált helyet a kocsijának, ami érthető is egy ekkora jószágnál. Szóval a pub mögött parkolót vette igénybe, amíg meglátogatta egy jóbarátját, Layne Cullanghamet, aki két utcára lakik a kocsmától. Beszélgettek, iszogattak (Duane szigorúan csak alkoholmenteset, mert még vezetnie kell), Layne mesélt arról, hogy nemsokára meg fog házasodni. Duane-nel még az itteni középiskolából ismerték egymást és azóta is tartották a kapcsolatot. A kubai örömmel hallotta, hogy barátja hamarosan férj lesz, azt viszont csak kisebb lelkesedéssel, hogy messzire fog költözni az asszonykájával. Tudta, hogy még rá is várnak ilyenek, mert az Őrző életpálya során rengetegszer kell helyet változtatni, országokat, kontinenseket elhagyni. A kellemes baráti összejövetel után, még nem túl későn, este kilenc körül Duane elbúcsúzott és visszaindult a parkolóba. Eddigre már szakadt az eső és a kubai nem volt rá felkészülve. A sötétkék széldzsekije bírta, a feje viszont teljesen elázott és a vajszínű farmernadrágja meg a sportcipője is tekintélyes mennyiségű vizet fogadott már magába. A hátsó zsebében lapult a megszokott tőr és a kése, amit mindig hordozott. Hazafelé indult volna és éppen nyitottra csippantotta a kocsit, amikor körbeállta három rossz kinézetű alak. Kapucnis pulóvert és melegítőnadrágot viseltek, feketét, kivétel nélkül és úgy jártak, mint akinek dinnye van a hóna alatt. Nem voltak túl magasak, de erős alkatúaknak látszottak. A kubai még 2 méterre volt a kocsijától, amikor ezek körbevették. Forgott, nézte, melyiktől várja a kezdeményezést. Az egyik, egy borostásképű, erős vonású fiatal srác dörmögött neki: - Nyugi, haver. Üzletet ajánlunk. Ebben a táskában 5000 dollár van. Ha odaadod a kulcsokat és a papírokat, mind a tiéd és nyugodtan elmehetsz. A srác a kezében lévő laposbőröndre mutatott. A kubai csak nézett az arcpirító ajánlaton. Jó, hogy nem egy kiló kenyeret ajánlottak cserébe a kocsiért, amit használtan ugyan, de az állítólag összeg sokszorosáért vett meg. Nem akart alkudozni, de a balhét is kerülte volna. Megpróbálta kipuhatolni a szándékokat. - Srácok, ugye, ezt nem gondoltátok komolyan? A kocsi nem eladó és jobb lenne, ha távoznátok...
Szeretek eljárni otthonról az öcsémmel annak ellenére, hogy volt már rá precedens, hogy megbánhattam volna. Nem varrtam viszont balul elsült hazautamat évekkel ezelőtt a nyakába, mint ahogyan attól sem leszek különösen ideges, hogy ma nem jött el mindannak ellenére, hogy megbeszéltük: az o'Connorsban találkozunk. Éppen egy smst pötyögök a parkolóban haladtamban, amikor meghallom a hangokat. Kicsit másképpen fejezem be a küldenivalót, lemarad a puszi és a sietek haza is. Ha valami gáz történne velem, akkor szeretném, hogy legalább az öcsém tudja, honnan is kezdődött a kálváriám. Tanultam a múltból, de úgy tűnik nem eleget, mert rossz arcú fazonok erőszakos hangja ide vagy oda, nem megyek el szó nélkül a jelenet mellett. Megiramodom, majd lendülettel fúrom keresztül magam a táskásokon, hogy ismeretlenül Duane nyakába vethessem magamat. - Jaj, de jó, hogy látlak! Cuppantok egy puszit az arcára lelkesen, hogy aztán őt átkarolva forduljak a többiek felé. Mintha legalábbis a barátnője lennék a kubainak. Több sebből vérzik a produkció, de jóhiszeműen arra apellálok, hogy a „társaság” majd elriasztja a kocsimániás majmokat. - Ők a barátaid? Nem mondtad, hogy többen leszünk. Mikor indulunk? Alig várom, hogy bemutassalak anyának! Csacsogom lelkesen, mint valami szerelmes csitri. Az eső nem zavar, legalább lehűti a kedélyeket. Ebben reménykedem.
A kubai válaszára a bőröndös ránézett a többiekre. Duane fel volt készülve, hogy a "szép" szavak után már a fenyegetés és a lefogás vagy verekedés következik. Lábait készítette, hogy ugorjon, gáncsoljon, de erre nem került sor, mert a kigyúrt pasasok között átszaladt egy villámszerű, színes jelenség és a kubai arcán landolt a szája. Duane meglepődött, erre aztán nem számított. Sose történt még vele olyan, hogy egy nő akarta megmenteni az utcán. Bízott a tudásában és az Őrző erejében, a lánnyal viszont valamit kellett kezdenie. Most már érte is ő felelt. Becsülte a tettrekészséget és a jószándékot, de nem érezte, hogy ez mindenképp szükséges lett volna. Inkább zavarbajött a puszizkodástól, a vehemens letámadástól. Judy se ugrott így a nyakába, kicsit meg volt illetődve. Főleg, hogy hűséges típusnak tartotta magát. Belement a színjátékba, bár csak időhúzást remélt ettől az egésztől. Megölelte a lányt és rámosolygott. Gyorsan kigondolt valami gagyi kis választ, amit elő tudott adni viszonylag természetesen. - Helló, édes! Nem a barátaim, csak... Duane felnézett a kapucnisokra, akik a meglepetésből felocsúdva ekkorra már közelebb jöttek. Tervezte, hogy tör ki közülük. A szűkülő kör előnyére válhat, mert nem lesznek annyira szétszórva. Ha egy helyen megbontja az alakzatukat, bekeríteni már nem tudják, csak üldözni. Visszanézett Shiny-ra és szemöldökeit megrángatva folytatta: - Egymásba ütköztünk. Ezzel a lendülettel megfordult és könyökkel szájonvágta az egyik pasast, a másik kezével a lány kezét fogva eszeveszetten futott a kocsiig. Nem engedhette, hogy egyedül távozzon az, aki a segítségére sietett és netán a zsarolók elbánjanak vele, szörnyű dolgokban részesítsék a jósága miatt. A rángatás biztos nem volt kellemes, de a kubai szükségét érezte egy kezdő lendületnek.
Elég rosszul érintene, hogyha tudnám, hogy a kubai micsoda halott ötletnek gondolná a próbálkozásomat. Nem, mintha ne értene egyet vele minden értelmes porcikám. Tudom én, hogy ez nagyon ostoba dolog volt tőlem, nem kellett volna beleugranom a helyzetbe, de eszembe jutott, hogy talán az én állkapcsom sem járt volna úgy, ahogy, hogyha Jess bandája ellen fellép az oldalamon valaki. Van abban valami fura, hogy vadidegennel puszilkodom meg ölelkezem, de igyekszem úgy állni hozzá, mintha ez is csak egy fotózás lenne, ahol a jó kép érdekében át kell adni a hangulatot is. Teljes átéléssel játszom hát a barátnőt, szerelmes pillantásokat vetve a kubaira, hogy aztán felváltsa ezt az érdeklődés a többi idegen irányába. - Óh! Szalad ki a számon, tettetve a buta szőkét. Könnyed szerep, nem kell nagyon játszanom, ismerem a sztereotípiákat, tudom mit „várnak el” tőlem. - Hát akkor indulunk? Kérdezem, ignorálva az inzultus vezetőit Duane felé fordulva. A további történések meggyalázzák reményeimet azt illetőn, hogy egyszerűen jövünk ki ebből a dologból. Kezdem nem sajnálni, hogy írtam az öcsémnek smst. Ha nem érnék értelmes időben haza, csak elkezd keresni. Nem lépek le, mint patkány a süllyedő hajóról. A könyöklés meglep, de igyekszem nem mutatni egy tizedmásodpercnél hosszabb ideig. Ugyanez a helyzet a kézmegfogással. Megiramodom, nem kívánva a tűzvonalban maradni. Persze a léptek hangja azt igazolja, hogy a képen törölt és haverjai sem restek, s felveszik ők is a nyúlcipőt, csak épp nem a kívánt irányba, hanem utánunk. Én nem tudok verekedni, úgyhogy marad az, hogy bepattanok a kocsiba az ismeretlen kubaival, ha ugyan ez sikerül. Remélem, hogy nem hagyta el a kulcsokat. Beszédben kifejeznem a gondolataimat viszont nincs időm. Ijedősnek nem mondanám magam, de van veszélyérzetem. S most felgyúl bennem a piros sziréna. Jobb lenne minél hamarabb lelécelni innen, amondó vagyok.
Duane plusz erővel és nagy tapasztalattal rendelkezett az utcai harcok terén egy ilyen kis törékeny, aranyos lányhoz képest és ezért gondolta azt, amit. Amúgy is ha egy mód volt rá, az ilyesmibe nem akart mást belekeverni. Most ketten álltak a kör közepén és a kubai nem kockáztatta meg azt, hogy hozzányúljanak a lányhoz. Egész ügyesen játszotta a szerepét a szőkeség, úgy nézett, mint aki tényleg odáig van a palijáért és semmit nem fog fel az egészből. A kubai nem hitte olyan hülyének a bandát, hogy ebből bármit elhigyjenek, az időt viszont sikeresen húzta neki a lány. Amikor Duane kitört (valószínűleg legalább egy fogat is), a nyúlcipőt mindketten felvették és élvezték a rugalmas izomzat előnyeit. A gyúrósok kicsit lemaradtak és Duane már a kocsiban volt, amíg Shiny megkerülhette a furgont és a másik oldalon bepattanhatott. A kubai gyorsan lezárta az ajtókat, hogy ne tudják kirángatni egyiküket se. Gázt adott, közben az egyik pasas rángatta a kilincset úgy, mintha valami mást rángatna a fürdőszobában, egy pornóújsággal a másik kezében. A kubai végre el tudott indulni és a kapucnis hasraesett, mert túl későn engedte el a kilincset. A visszapillantóban Duane még látta, hogy egy autó felé rohannak. - Attól tartok, ebből autós üldözés lesz - kezdte aggodalmas hangon. Elhajtott a parkolóból és az utat figyelte, de közben rápillantott a lányra is. - Izé..kösz, hogy megzavartad őket és segítettél, de nem kellett volna belekeveredned. Ha ezt megúsztuk, mondd meg, merre indultál volna és elviszlek! Duane vagyok. A furgonnak a sebességhatár tetejét súroló tempót diktált a kubai és a tükörben látta a fekete, sötétített üvegű Chevroletet, ami követni kezdte őket. Valami alvilági banda volt a nyomában, nem örült neki túlzottan...
Semmit nem tudok a harcolásról, amikor lehetőségem lett volna kipróbálni magam akkor is inkább behúztam a kéziféket és hagytam, hogy a dolgok csak úgy megtörténjenek velem. Nem sajnálom magam, nem is erről van szó, éppen csak most, hogy belecsöppentem ebbe a helyzetbe, kénytelen voltam megállapítani, hogy nem ez volt életem legnyerőbb ötlete. Futok, ahogy a lábam bírja, megkerülöm a kocsit és már pattanok is be az anyósülésre. Lendülettel vágom be magam után az ajtót, s bár a helyzetben semmi vicces nincs, mégis felkuncogok, amikor eszembe jut, hogy erre anya mindig azt szokta mondani, hogy ne vágjam be ennyire, mert ez nem a budiajtó, hanem egy kocsi ajtaja. Duane szavaira a férfi felé fordulok. Meglepetten szalad fel a szemöldököm. - Minek nekik a te autód, hogyha van sajátjuk? Nem értem, ez hallatszik a hangomon is. Remélem, hogy Duane fog tudni vezetni végig, mert ha rajtam múlik, akkor nem jutunk semerre, lévén jogosítványom az ugyan van, de annyi tehetségem a vezetéshez, mint egy tyúknak az ábécé felolvasáshoz és elszavalásához. - Nem gondoltam, hogy ilyen piócák. Amúgy szívesen, ez olyan felebaráti törődés, nem? Nem tudom, kimaradtam a vasárnapi iskolából. Vonom meg a vállamat. A bemutatkozására először reflexből kezet nyújtok, majd saját butaságomat észlelve torkot köszörülve visszahúzom ölembe a kezemet és inkább a nadrágom anyagát kezdem piszkálgatni. - Shiny! Hagyom el a hosszas bemutatkozást. A visszapillantóban elém táruló képet nézegetem. - Haza akartam menni, az öcsémmel buliztunk volna, de nem jött el. Írtam is neki, hogy elindultam. Biztos feltűnik neki, ha nem érek haza időre, szóval ne aggódj, majd megtalál. Vagy nem. Pislogok, mint a kocsonyába fagyott varangyos béka. - Te! Mennyire bírja a furgonod, hogyha egy gallytörős terepjószág ugrik bele a fenekébe?
Duane nem sokat gondolkodott, csak tette, amit ilyen helyzetben kell. Azt azért látta, hogy a fiatal lány elég jól tud futni. Úgy spurizott, mint aki felfogta, hogy itt bizony az életéért fut. Felbőszítették ezt a seftes bandát és muszáj volt felhúzni a nyúlcipőt. Az egyik még a kilincset le tudta tépni, a kubai már azzal is számolt, hogy neki is a másik oldalon kell kimászni, ha egyszer erre kerül a sor. Vette a nagy levegőket és figyelt az útra meg a visszapillantóra. Időnként Shiny-ra is és ilyenkor beszélt hozzá. A szőkeség viselkedését nem értette meg teljesen. Heherészés, mikor beszállt és most egy olyan kérdés, ami kabarékban hangzik el. Ránézett, hogy tényleg ilyen könnyen viccelődik-e, mert ha igen, akkor nem szívbajos. És könnyebb lesz vele az út is. Csakhogy a hangsúly meg az arc együtt azt mutatta, hogy tényleg nem érti. Duane sóhajtott és kínjában nevetett fel. - Ez valami autókereskedő maffia lesz. Nem csak úgy venni akartak egy kocsit, hogy legyen mivel menni a plázába. A következő kérdés hasonlóan kacifántos és megfejthetetlen lett. Shiny egy kedves lánynak tűnt, aki nem sokat ért meg a világból. Az ilyenek főleg ne kerüljenek a maffia kezébe, mert velük aztán bármit meg lehet csinálni. Duane felelősnek érezte magát azért, hogy a lány is épségben hazakerüljön. - Olyasmi, az istenek áldására pedig most nagy szükségünk van - közölte Duane és magában, hang nélkül el is mondott egy imát az orisha-khoz. Folytatódott a mese, egy öcsről, aki szó nélkül marad távol a találkáról. A telefon említésére a kubainak eszébe jutott, hogy lehetne hívni a rendőrséget. De mit mondana? Amit tényekkel lehet igazolni és amit a parkolói kamera felvétele rögzített, az az, hogy négyen odamentek hozzá, aztán ráugrott ez a lány. Ő pedig szájbavert valakit és elfutott, most pedig az a banda üldözi. Ebből nem a kubai jönne ki nyertesen. Ha van egy kis eszük, még őt varratnák be testi sértésért. Mire kijönne, a kocsiját simán megfújnák, csak úgy, büszkeségből, revansképpen. - Hát annak nem fog örülni... Figyelj, ha meg kell állnom, mert olyan lesz a helyzet, akkor te csak szaladj el, amilyen messzire csak tudsz. Láttam, hogy gyorslábú vagy és megúszhatod. Amúgy is csak én ártottam nekik lényegében, téged remélhetőleg nem érnének utol. Shiny félelmei beigazolódhattak volna. Csakhogy Duane nem így gondolta. Ekkora kocsit nehéz lenne leszorítani egy Chevrolettel, belemenni pedig talán nem akarnak, ha a járgányra pályáznak. Össze lehet törni és utána felújítani, de egyszerűbb épségben tudni a verdát és a vezetőjét kinyírni. Ez se volt valami fényes jövőkép... - Szerintem nem jönnek belénk. A kocsi sokat ér és nem tennék tönkre. Duane látta, hogy a fekete autó lekanyarodik egy mellékutcán és eltűnik a látóképből. Fellélegzett, mert ez azért haladásnak számított. Azt is tudta viszont, hogy nincs még vége. Eléjük akarnak vágni és ha jól megküldik, sikerülni fog nekik. A ma esti forgalom még kedvezett is, sebességben pedig nem a furgon élvezett előnyt. Fékezett. - Eltűntek. Szerintem elölről fognak jönni. Szállj ki és menekülj biztos helyre, amíg nem érnek ide! A kubai kioldotta a zárolást. Megpróbálta kinyitni a sofőrülés felőli ajtót, de a gyúrós fazon jól megrángatta, a kinti kilincset le is szabta. Csak Shiny felé vezetett az út, ezért muszáj volt mindkettejüknek kiszállnia. - Szétrángatták a kilincset... Csak a te oldaladon tudok kiszállni. Duane sóhajtozott és azon aggódott, hogy ne érjenek ide, mielőtt a szőke lány el tud tűnni. Négy emberrel is felveszi ő a harcot, ha kell. Képzettebb és erősebb, mint egy átlagember, talán ezekkel egy kategóriában van. Mert azért feszültek azok a pulóverek az izmos testeken. Csak ha Shiny-t is védeni kell, az már nehezebb. Nem tudta, mit vétett, hogy ilyenbe futott bele, de ki akart belőle keveredni. Ha a lány engedett, akkor utána kimászott és lezárta a kocsit.
- A plázába nem is szokás kocsival járni, mert nagyon drága a parkolási díj. Nézek úgy Duanera, mintha UFO-t vagy csillámpónit látnék. Hát hol él ez? Nem is értem néha a férfiakat. Na mondjuk ők meg általában engem nem értenek. A legnagyobb lényeget ragadtam meg most is, az autókereskedő kireppen a fejemből, bezzeg a plázás-autós közlekedés az megmarad. - Az baj, mert nem emlékszem egy áldáscsalogató imára se. Előbb jut eszembe a Star Wars összes fénykardjának színe, mint az imák. Szégyellem el magam jelentősen. Nem vagyok én igazán vallásos, sőt, semennyire sem vagyok az. Elkezdtem a vasárnapi iskolát, de amikor úgy éreztem, hogy meg fognak köpködni a szentek azért, mert nem vagyok elég okos meg hithű nekik, akkor inkább abbahagytam. Azzal is bajom volt, amikor a kórus heti feladatában vallásos dalokat kellett választanunk azt illetőn, hogy mit jelent nekünk Isten és a hit. Első gondolatom az volt, hogy az I need a hero-t választom, de aztán végül letettem róla, amikor elmeséltem anyának a tervemet és bár nem szokása beleszólni az életembe, de erről még ő is lebeszélt. Valahogy úgy fogalmazott, hogy az is kevésbé lenne polgárpukkasztó, hogyha szerelemhintáról énekelnék. Azóta sem tudom, hogy az mi, ha már itt tartunk. - Van a kocsidban avokádó? Az jó nagyot üt! Kérdezem. Hát persze, mintha az az autóknak szériatartozéka lenne! A kérdésem viszont számomra teljesen logikus, hiszen az avokádónak nagy a magja, ergo nagyot is üt, s célozni azt remekül tudhat egy olyan férfiember, aki autósüldözésbe keveredik. Tőlem ugyan ne várja el senki, hogy bármit eltaláljak, amire célzok, de Duaneban minden reménységem benne van. Ötlettel pedig millióval tudok előállni neki. - Ha a végén kiderül, hogy én itt kiálltam melletted, te pedig titokban metanfetamint főzöl a pincédben, akkor nagyon mérges leszek ám rád! Jut eszembe ez is hirtelenjében. Nem, mintha most már utólag lenne mit tenni, itt vagyok ebben az autóban, mert megint előbb cselekedtem, mint gondolkodtam volna. Elszaladni viszont nem fogok, soha az életben nem futamodtam még meg semmi elől, s nem is most fogom elkezdeni. - A te turbókompresszorod nyikorog vagy az övék? Lesem még mindig a visszapillantóból az üldözőinket, néha-néha tekintve csak ki az elfogyasztásra váró útra. - Ó, hogy az a büdös babkonzerv pukkantsa telibe az orrukat! Káromkodom minden csúnya kifejezés nélkül. Teljesen komolyan gondolom, mérgemet le sem tagadhatnám, még a szememet is forgatom és csapkodok is egy keveset. Kinyitom a kocsi ajtaját, s kipattanok, majd kezemet nyújtom az őrzőnek is. Eszembe sem jut, hogy ez fordítottban kellene működjön. - Nem vagyok jó matekból, sose ment a deriválás sem, de nincsenek ezek többen, mint kettő? Vakarom meg szőke üstökömet. - Mi lenne, ha hagynánk a kocsidat és futnánk együtt? Ismerek egy egész korrekt rejtekhelyet errefelé. Ha ezt megússzuk ép bőrrel, akkor kinyitok egy üveg furmintot, ebben már most biztos vagyok. Rámarok Duane csuklójára és irányba rángatom. Ha én azt mondom, hogy futunk, akkor futunk bizony ám!
//A szivárvány elmarad, mert úgy nem emelődnének ki ily' korrektül a szavak. És bocsi, hogy csak most //
Shiny meglepett tekintete egy hasonlóval találkozhatott. Duane nem értette, nem akarta elhinni, hogy ennyire más bolygón jár a csaj. Arra gondolt, hogy be van lőve és mindjárt a középkori gnosztikus filozófiáról is fog egy előadást tartani - hasonlóan értelmetlen és csapongó körmondatokban. Mégse olyan volt, mint egy drogos. Inkább mint egy elkényeztetett kis hercegnő, akinek sajátos elképzelése van a világról. Csak elképzelése, nem tapasztalata. - Ez most nem fontos, Shiny. Felejtsd is el nyugodtan... A kubai inkább figyelt az útra, mint az értelmetlen beszédre. Folytatódott a bombázás, szőnyegben hullottak a fénykardokról és egzotikus gyümölcsökről szóló szózatok. Mintha Shiny átcsúszott volna valami másik világba közben. Duane magában, gondolatban elmondott egy imát az orisha-khoz, hogy legyenek velük és segítsenek ép bőrrel megúszni ezt az estét. Nem tudott mit válaszolni. Úgy érezte, láncreakciót indít be és minden mondatra egy újabb légbőlkapott vízió lesz a válasz. Egy-két dologra viszont muszáj volt valamit mondania és nem is akarta teljesen mellőzni a lányt. Az bunkóság lett volna, még ebben a sietős helyzetben, egy autós üldözés közepén is. - Nem főzök én semmi ilyet. A kocsi rendben van, ne aggódj! Csak a megnyugtatásra és az útra koncentrált. Amikor eltűntek az üldözőik és a kubai felvetette, hogy váljanak ketté, azt komolyan is gondolta. Shiny kinyújtott kezét nem fogadta el. A terv az volt, hogy a lány elbújik és Duane egyedül száll szembe a vademberekkel. Az ő zsebében ott lapult egy kis plusz erő és az Őrző mágia. - Jól mondod, nem ketten, hanem négyen voltak. Fuss el arra a rejtekhelyre, én itt maradok. Ezek nagyon veszélyesek lehetnek és nem eshet bajod. Siess nagyon, mindjárt jönnek, nem találhatnak itt téged! Duane kirántotta a karját Shiny markaiból. Erős férfiként is ő maradt volna felül, az Őrzők plusz erejével pláne nem lehetett képes magával rángatni a lány. Ha volt egy figyelmetlen pillanat, amikor meg tudta tenni a kézmozdulatot, akkor rábocsátotta Shiny-ra a Rettegés varázslatot, hogy megérezze a veszélyt. Csak annak fogja tulajdonítani, hogy megértette, amit Duane mondott. Semmit nem tudna bizonyítékként felmutatni, hogy másról lett volna szó. A kubai pont úgy beszélt, hogy ez hihető legyen. Azt akarta, hogy a lány rohanjon el innen messzire, arra a fain rejtekhelyre és hagyja meg a bunyót a srácoknak.
Kezdőlap
//
És bocsi, hogy csak most 
//
