Akármennyire is bosszant ez az egész helyzet, azért azt jól esik látni, hogy ő sem úszta meg könnyen. Rohadtul nem értem, hogy ez miért olyan fontos jelenleg a számomra, de minden jel szerint érdekel, és nem tudok elmenni mellette csak úgy. Végigmérem, hol is martam meg, mert hát, nyilván én voltam, még ha nem is emlékszem. Biztos idősebb nálam, különben kinyírtam volna. Talán nem is baj, hogy nem keveredtem ennyire necces helyzetbe egy farkassal sem, ki tudja, hová tartozik. Nem Betolakodó, ezt érzem rajta… A ruházkodás után figyelmesen hallgatom, mert az még mindig jobban érdekel, mint hogy épp mi van rajtam, a semmi egyébként is a legideálisabb, és ennek az ellenkezőjéről úgysem tudna senki meggyőzni. Azt hiszem, kicsit férfiasan egysíkú lettem mostanság, de hát na, egy nőnek igenis vannak igényei, én meg nőből volnék… Detroitban legalább sosem kellett attól tartanom, hogy ha kedvem szottyan némi fülledt töltetű időtöltésre, ne lenne kihez fordulni. - Hát, akkor ezzel már ketten vagyunk. Eléggé idegesít, hogy nem emlékszem semmire... Morgok, mint egy rossz anyós, de hát na, frusztrál a dolog, ezen nincs mit csodálkozni. Mindenesetre hamar befogom a pofám, mert az üres csacsogásomnál lényegesebb, hogy a másik nősténynek vannak emlékei a történtekről. - Bántottam alatt gondolom megöltem-et értesz. – Fűztem közbe, a csajból kiindulva biztos nem járt jobban a csávó sem. Nem mintha most már nem lenne rohadtul mindegy, bűntudatom nem volt, sem most, sem eddig, ha életet oltottam ki. Általában megvolt rá a magam kifacsart indoka, ebből a szempontból talán jobb is, hogy nem emlékszem. - Sosem voltak még vörösek a szemeim. Jegyzem meg, inkább csak magamnak, némileg elgondolkodva, elvégre, az én íriszeim farkasként is mindig smaragdzölden világítottak, megőrizve emberi szépségüket, szinte ordítva a fekete bundám rejtekéből. Vörös… a vér színe… elgondolkodtató. Vajon mi oka lehetett ennek az egésznek? Én miért vesztettem el az irányítást, és ő miért nem? Olyan sokkal nem tűnik erősebbnek. Furcsa… zsibbad minden porcikám, érzem, hogy nagyon kevés választ el attól, hogy kidőljek, ami azt illeti, szívesebben élvezném ennek áldásos hatását. - Nagyon furcsa ez az egész… tényleg nincs ötleted sem, mitől lehetett? Mert velem ilyen még sosem történt, szerintem valami történhetett ma, ami kiváltotta. Vakarom meg a fejem, majd bosszankodva konstatálom, hogy közelednek a rendőrök, eszemben sincs megvárni őket… akármit is műveltünk, és láttak meg, azt nem tudnánk értékelhető és emészthető formában előadni. Nincs más hátra, mint bízni az emberi tudat áldásos hatásában, mégpedig abban, hogy nemes egyszerűséggel a tudatalatti mélyére löki az ehhez hasonló hihetetlen dolgokat, nehogy összeroppanjon az információ súlyától és lehetetlenségétől. - Az jó lenne, kösz. Bólintottam, miközben éreztem, hogy egyre jobban vagyok, hála a képességemnek, de azért most hálát rebegtem volna egy kényelmes ágyért. Be is vágódok rögvest az anyósülésre, mert azért meszet még nem ettem, kocsival mégiscsak gyorsabb lesz meglépni, mint gyalogosan. Utóbbit nem tudnám feltűnő sietség nélkül megoldani. - Nem tudom, merre mész, de én a szállodában szálltam meg. Direkt fogalmaztam így, ha esetleg a hegyiek közé tartozna, ne essen abba a tévhitbe, hogy a Betolakodók közé tartozom. Nem akartam fölösleges feszkót, abból szerintem mára elég volt. Innentől kezdve részemről rá van bízva, meddig visz el, az biztos, hogy mindenáron a hotelbe igyekszem majd jutni, hogy ott nyugiban nyalogathassam a sebeimet.
//Részemről zárhatunk. Köszönöm szépen a játékot! //
-Igen azt és elég csúnyán. Ilyen kivégzést embernél rég nem láttam már.-Én csak fiatal farkasként támadtam meg embereket, de azóta már „leszoktam” erről. Inkább az állatokat üldözöm, persze lehetnek kivételes esetek is. Ki tudja, hogy én mit csináltam volna, ha velem történik meg mind az, ami a lánnyal most. -Nos nekem az is furcsa, hogy én tudtam irányítani a farkast, önmagam maradtam. A Hold viszont vörösen izzott, talán a miatt volt, de akkor engem miért nem kapott el? Szerintem, ha más farkasokkal is megtörtént hamarosan ki fog derülni az oka ennek. Ha meg csak veled akkor valami személyes is lehet, de sajnos én sem láttam még ilyet. Talán az őrzőkkel is lehetne beszélni erről. Hátha nekik vannak erről régi írásos emlékeik vagy valami.-Több ötletem már nincs is. Bennem is egy csomó kérdés megfogalmazódott és nem tudom őket megválaszolni, ami igazán idegesítő. A nőstény után én is beülök a kocsiba. Igaz a sebeim még nem gyógyultak be és van ami enyhén még vérzik is, de most nem tud izgatni ez. Majd kitakarítom a kocsit és szebb lesz majd mint újkorában. Amikor elárulja, hogy merre is lakik összeráncolom a homlokom. Oké nem érzem rajtuk a betolakodók tipikus illatát, de azért ha nem oda akarna kerülni biztosan máshol szállt volna meg. Viszont ha már elviszem egy darabon akkor a szállodánál igazán kitehetem. -Rendben! Elviszlek odáig, de nem közvetlen a szálloda közelébe. Nem akarom, hogy az ottani falka megérezze a szagom. Nem hiányzik nekem még egy újabb verekedés.-És gondolom, ha észlelnék, hogy ott egy hegyi falkatag kihasználnák az alkalmat főleg, hogy még sérült is vagyok. -Aztán próbáld meg kideríteni, hogy mi lehetett ez. Szerintem én is mesélek erről a vezetőségnek. Jobb felkészülni, ha esetleg a jövőben megismétlődne ez. Szerintem ha nem lettem volna ott melletted a fél várost megölted volna. Az első kölyköt is miután megölted nem akartad megenni, mint vadászat közben a zsákmányod. Inkább csak az hajtott, hogy kiontsd másnak a vérét.-Remélem azért tudtam annyi információt elárulni neki a mai estéről, amivel el tud majd indulni, ha esetleg utána akarna járni a dolgoknak. Gyorsan vezetek mert már én is haza mennék. Majd holnap kimagyarázhatom az ismerőseimnek, hogy hova tűntem és miért nem jeleztem nekik. A szálloda közelében megállok egy kis utcában, majd ismét a nőre pillantok. -Aztán vigyázz magadra!...Szia!-Lehet, hogy egyszer szürke lesz, de ez még nem biztos, így miért is kellene bunkón viselkednem vele? Igen bántott és letámadt, de nem volt Önmaga. Talán más helyzetben máshogy alakultak volna a dolgok. Megvárom, míg kiszáll a kocsiból, majd még figyelem egy ideig, de ahogy eltűnik a látómezőmből, már ismét be is indítom a kocsit és ugyanolyan gyorsasággal haza is vezetek.
//Én is nagyon szépen köszönöm! Remélem azért élvezted! ://
Ha az ember légkondicionálót szeretne a kocsijába, ajánlok egy olyan társat, aki baromira pipa. Az elmúlt napokban a különböző járőrözések csöndben teltek el, és hogy őszinte legyek, még a rádiót sem merem bekapcsolni, nehogy Ms. Ideg felrobbanjon itt nekem. Félreértés ne essék, kedvelem én a tüzes nőket, csak akkor nem, ha tudom, gond nélkül vernék bele a fejem a kormányba. Én meg hagynám, mert hát ilyen típusú ember vagyok, nyugodt a végsőkig. Mondjuk nem ma kellene hazamenni vérző orral, az megöli a bulit otthon. Aztán kiszállok a kocsiból, elnézést kérek, elmagyarázom részletekbe menően, hogy a hólyagom így öregen már nem a legjobb, és elleszek egy rövid ideig, majd megkerülöm a kocsmát, de nem megyek be. Ehelyett, úgy döntök, megpróbálkozom a béküléssel. Meg kifogytam a müzliszeletekből, szóval pótolni kell a kiesett mennyiséget. Ha sikerül a nagy békülés, akkor ma arra is iszom, ha meg nem, akkor azért is. Mindenképpen jól járok, szerzek egy indokot az ivásra. A kocsma melletti közértbe megyek, veszek vagy öt müzliszeletet, két tábla csokoládét meg egy csomag csokis kekszet, mert arra a nőre aztán ráfér a boldogsághormon, és még egy kétliteres üdítőt is leemelek a polcról. remek, ha már így fölszerelkeztem akár elmehetnénk az autósmoziba is, nem? Fenéket, nem érnék haza az ipari mértékű ivászat elejére, azt meg nem lehet megkockáztatni, hogy Aimée megigya a részemet. – Na szóval, essünk túl ezen – mondom, amikor visszahuppanok és a Cukros bácsi teljes eszköztárát kirakom a pultra magunk elé. – Megbántottam, amit sajnálok. Mit szólna, ha tiszta lappal kezdenénk, mondjuk onnantól, hogy beült az autób… Nem, az mégsem jó. Mondja meg maga, honnan legyen a lap tiszta, kedves Mandy, és megteszek minden tőlem telhetőt.
Még mindig nem lehetne azt mondani, hogy különösebben megbarátkoztam volna azzal a helyzettel, amibe keveredtem. Illetve azt is mondhattam volna, hogy az új társam személyével nem igazán sikerült megbarátkoznom, de a lényeg ugyanaz volt. Sajnos egyelőre még Jake meg én nem tudtuk elintézni ezt a kis cserét, vagy esetleges különválást, így egy ideig még vele kellett beérnem, aminek cseppet sem örültem. Minden egyes nap, amit ezzel a Benjaminnal kellett eltöltenem, számomra kész szenvedés volt, pedig nem vagyok egy nyafogós típus. Ha lehetett, akkor próbáltam a saját kocsimmal mászkálni, és nem ezzel a közössel. Sokkal szívesebben dolgoztam egyedül, minthogy vele kelljen együtt lennem. Ma reggel azonban az autóm motorja valamilyen balszerencse folytán felmondta a szolgálatot, és így is elkéstem, mert időbe telt, mire kijöttek a szerelők. Aztán be is vontatták a kis drágámat a szervizbe és előzetes becslések szerint körülbelül három napba fog telni, mire elkészül, és újra használni tudom majd. Ez egyszerűen túl tett még a lesújtó jelzőn is. Ez még azon is túlmutatott, ugyanis az őrsnél tudatosult csak bennem, hogy nem mozoghatok majd ma egyedül. Nem, ugyanis egy vénemberrel együtt kell majd ülnöm egész nap, ugyanabban a kocsiban. EGY LÉGTÉRBEN! Oké, annyira azért nem is volt vénember, de ezen véleményemről neki még véletlenül sem kellett tudnia. Valószínűleg mindezen gondolatok után egész nap látszott rajtam, hogy nem volt kedvem semmihez. Próbáltam nem újabb vitába keveredni vele, ehhez viszont az kellett, hogy képes legyek befogni a számat. Aki ismert, az tudhatta, hogy ez nálam szinte egyenlő volt a lehetetlennel, ennek ellenére azonban hősiesen küzdöttem. Küzdöttem, méghozzá azért, hogy egyik megjegyzésére se reagáljak semmit. Ha összefutottunk, akkor többnyire ezt a taktikát alkalmaztam, és nagyjából be is vált. Kivéve, amikor nem. A lényeg, hogy csendbe burkolózva ültem jelenleg is az autó anyósülésén – amit nem mellesleg szívből gyűlöltem -, és a táskámat szorongattam a két kezem között, mintha az hatásosabb lenne az oldalamon pihenő fegyvernél. Kabátomat lazán kicipzáraztam, még amikor beültem, de a fűtés annyira nem ment, hogy le is vegyem azt. Így teljesen kényelmes volt, már amennyire a körülményekhez képest ez lehetséges volt. - Min? Azon, hogy halálra zabálja magát édességgel és én megnézhetem? – kérdeztem felvont szemöldökkel, amikor oldalra fordulva rápillantottam. Nem örültem neki, hogy máris visszatért, mert amíg a boltban volt, addig legalább kellemes csend uralkodott az autóban. Egyébként egyáltalán nem neveztem volna undok természetnek magamat, mégis ő képes volt kihozni belőlem a legrosszabb oldalamat, vagyis azt, amelyik teljesen fel van szerelkezve a cinikusság egész arzenáljával. Nem szerettem ilyenkor még magamat sem, hogy őszinte legyek, de igazából ő járt így. Szerintem különösebben nem is bánta, sokszor még úgy is tűnt, hogy nagyon élvezi. Ez dühített a legjobban, persze a többi apróság mellett. - Most komolyan beszél, vagy csak teszteli a reakciómat? – kérdeztem tőle, és most már a testemmel is felé fordultam úgy félig-meddig. Mivel nem voltam becsatolva a parkolás miatt, ezért ez egészen könnyen kivitelezhető volt. - Mert ha csak szórakozik, akkor egészen nyugodtan ki is szállhat innen, akár most azonnal! - vetettem még oda figyelmeztetően.
Oké, azt valahol sejtettem, hogy ez nem lesz annyira egyszerű, mint amennyire én hittem, de azért álljon már meg a menet. Tessék, megtettem az első lépéseket, amik nem is kis lépések, egyenesen nagyok, az én öreg csontjaimtól meg nem lehet többet elvárni, mert már így is összeroppannak a nagy ugrástól… – Persze, a fogaim kibírtak ötszáz évet, majd most teszem tönkre őket ennyi bizbasszal – morgom egész nyugodtan, csak úgy magam elé. Ha így, akkor így, játszhatunk mi, kedves hölgy, meglátjuk, melyikünk bírja tovább hidegvérrel. Ugyan, emlékeznem kellene, hogy ugyanez a hozzáállás juttatott oda, hogy a saját járőrautómban nem a hideg, novemberi idő miatt készül befagyni a seggem. – Magának hoztam őket. A nők szeretik a csokoládét. Legalábbis merem remélni, a legutóbbi, akivel huzamosabb együtt éltem a nyers húst preferálta. A mostani vendéglátóm meg az alkoholért érez nagy szeretetet. Mindkettőt meg tudom érteni. – Igen, egészen egy boltig mentem, hogy teszteljem a reakcióját – vigyorodok el. – Maga nem tart engem túl nagyra, igaz, kedves Mandy? Nem gond, a legtöbben így vannak vele… Hát igen, ez mondjuk elég gáz ügy. A legutóbb már az a nyomorult oposszum is a fejemre mászott, de előbb-utóbb úgyis megeszem azt a dögöt, nem érdekel, mennyire fontos annak a kölyöknek. Egy ideig lehet szegény, ritkulásra ítélt tincseimet cseszegetni, de sokáig nem teheti meg ezt senki büntetlenül. – Nos, elfogadja, vagy szívjuk egymás vérét még egy darabig? – kérdezem. Az ajánlat komoly, de azért annak is van határa, én mennyire nyelem le a büszkeségem. Ha nem fogadja el, még ma, a marathóni iszogatás előtt bemegyek Westmorelandhez és megmondom neki, hogy rakjon át, vagy megeszem. Úgy mindkettőt. Valószínűleg nem tolerálná túlságosan, de ezt a két utat látom magam előtt. – Szóval? – kérdezem, a kezemben meg még mindig ott van a csokoládé. Jézusom, ettől a cucctól a hányás íze valami rettenetes lesz, de ha nem eszek belőle, akkor egészen biztosan azt hiszi majd, hogy mérgezett. Nehéz az öreg alkoholisták élete…
Fogalmam sem volt arról, hogy mégis mit akart elérni ezzel az egésszel. Azt hittem, hogy már megállapítottuk, mennyire nem bírjuk egymás képét, erre tessék! Valami békülés-félét akart itt nekem kivitelezni, csak egyszerűen én nem bírtam komolyan venni. Attól még, hogy kissé naiv vagyok időnként, nem ejtettek a fejemre sem régen, sem az utóbbi néhány hónapban. Nem buggyantam meg annyira, hogy teljesen óvatlanná váljak. Igen, pont én mondom, aki képes szájalni mindenféle félelemérzet nélkül, egy ötszáz éves hímmel. Lehet, hogy teljesen elment az eszem, de nagyon bíztam benne, hogy nem tekerné ki a nyakam. Ha mégis, akkor Kenneth tudta, hogy kit kell keresnie. Én már tájékoztattam a dolgok állásáról és a lehetséges végkifejletekről. Ha nem jelentkeznék egy hétig, akkor ott bizony baj van, és valószínűleg újdonsült társamtól ered ez a baj. Most már legalább elhitte nekem, hogy nem hallucináltam, amikor azt mondtam, hogy egy pasas állandóan ott van, ahol mi. Már hosszú évtizedek óta… - Kitudja! De ha úgy döntene, hogy mégis, akkor én itt vagyok, hogy le ne maradjak a buliról – vontam meg nemes egyszerűséggel a vállaimat, aztán tüntetőleg előrefordultam és kibámultam a szélvédőn. Tudom, hogy gyerekes viselkedés volt ez a részemről, de egyszerűen kiakasztott, hogy így viselkedett velem. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy milyen pökhendi módon vádolt meg engem. Még jó, hogy ezt a részt nem mondtam el a drága jó mentoromnak, különben képes lett volna bérelni egy helikoptert és a lehető leghamarabb idejönni, hogy ellássa a vén bugris baját. Mennyire élveztem volna azt az előadást, te jó ég! Azt azonban nem felejtettem el elújságolni, hogy valami barátjáénak tartotta a kastélyt, tehát szegről-végről egészen biztos, hogy ismeri Kenneth őseit, akik történetesen lehet, hogy még élnek. Milyen vicces lehet! Kitudja, lehet, hogy nekem is léteznek még rokonaim a nagyvilágban! - Én nem kedvelem különösebben a nyers húst! – mondtam egyből, és az alkoholra is csak elhúztam a számat. – A nők valóban szeretik a csokoládét, de ha mindössze ennyi ismerettel rendelkezik rólunk, akkor elég nagy hiányosságai vannak – ráztam meg a fejemet rosszallóan, de azért a csoki felkeltette a figyelmemet. Nem tehetek róla, gyenge emberi lény vagyok, és nagyon szeretem az édességet. Már csak amiatt és, mert én általában odaégetem a sütiket, ha ráveszem magam, hogy süssek valamit. Borzasztó vagyok, tudom. - Eltalálta! – bólogattam nagy határozottsággal arra, hogy nem tartom nagyra. Miért tenném? Hiszen az első találkozásunk alkalmával megvádolt. Az ilyet én sohasem felejtem el könnyen, pedig alapvetően nem vagyok ám harcias vagy kötekedős típus. Ő viszont kihozta belőlem, méghozzá mesterien. Lehet, hogy ezzel a titkos képességgel áldotta meg a sors, bár én különösebben nem értékeltem ezek fényében, hogy éppen vele hozott össze a sors. Tekintetem közben a kezében tartott holmikra vándorolt, és újra felé fordultam az egész testemmel. Két karomat azért még mindig durcásan fontam össze magam előtt, de végre felnéztem az arcára, bele egyenesen a szemeibe. Ezt eddig kerültem, mert attól féltem, hogy meglátok valami olyat a szemében, amitől ismét dühbe gurulok és ott kő-kövön nem marad, az is biztos! - Milyen csokit hozott? – kérdeztem végül, amit akár úgy is felfoghatott, hogy talán elfogadom a közeledését. De csak talán, egy hatalmas nagy TALÁN, hiszen az óvatosság sosem árt.
Komolyan Aimée, ha még egyszer azt mered mondani, hogy nehéz eset vagyok, fura figura, esetleg érthetetlen, én elviszem bemutatni ezt a csajt. Csak azért, mert a drága társamhoz képest én egy tökéletesen nyílt, enyhén sem mogorva, kedves fickó vagyok, aki soha nem gázolna mások érzéseibe. Ja, mert öreg vagyok, telenovellákra őszülnek a hajszálaim, rettenetesen érzékeny vagyok az érzelmi változásokra, és ha nem jövök rá, kivel fekszik össze Eszmeralda a következő részben, hát én meghalok… Na jó, nem a százas papírzsepi-csomagot is beljebb rugdosom kicsit, ne lássanak engem érzelmes öreg farkasnak. – Nem is kell kedvelnie. Pedig az angolos steak megfontolandó dolog – nevettem el magam csöndesen. Mondjon bárki, amit akar, a „szemét vagyok” üzemmód nem kapcsolható ki másfél másodperc alatt. De legalább próbálkozom, szóval nagy baj csak nem lesz. Ha igen, akkor ma este leiszom magam. Jó, mondjuk az így is-úgyis meg fog történni, de azért mértékkel, mert az oposszum akkor meghal, ha nem tartom meg a józanságom bizonyos fokát…. – Tudja mikor jártam utoljára udvarolni? A franciák éppen forradalmat csináltak akkoriban… Jó, mondjuk azt sikerült nekik heti rendszerességgel, szoros időbeosztásban megcsinálniuk, de vicces volt a dolog – nevettem. Ó, a jó öreg barikádom, három szín zászlók, golyók, amik az ember bőrét tépték ahelyett, hogy a lába közül függtek. Furcsa dolog az öregkor, előbb-utóbb minden elindul bennünk lefelé, aztán meg sem áll a földig. Szerencsére ott még nem tartunk, de szerintem Aimée visító röhögésben törne ki már csak az eshetőségtől is. – Egyébként ő volt az, aki a nyers húst szerette. Meg a virágokat. Nincs is szebb annál, mint amikor az ember nagy nehezen végre élő, friss virághoz jut, erre valaki leharapja a felét. Kinyírja a hangulatot. Az emléken muszáj ismét nevetnek. Emelie sosem volt valami nőies nő, asszony főleg nem, de olyan dolgokat tudott produkálni, amik mind a mai napig megnevettetetnek. Nagy kár, hogy az sosem működhetett közöttünk ebben az új világban. Remélem azért jól vannak. Nem múlik el nap anélkül, hogy ne gondolnék a fivéremre vagy rá. – Nem gond, nincs ezzel egyedül – vigyorogtam, és ha ráharap a témára, még szívesen mesélem. Közel ötszáz év alatt az azért felgyűlt már, egy nagy rakás mesélnivaló. Amikor viszont úgy tűnik, hogy beadja a derekát, elvigyorodok, és a pakkot kirakom a szélvédő elé, hogy beszéljenek magukért a tények. Van itt tejcsokoládé, epres tölteékes cucc, meg a keksz, meg miegymás… Jó eséllyel fel fogunk robbanni, mire mindet megesszük, de nem gáz, csokoládét még úgysem hánytam soha piával felöntve.
Egyszerűen még mindig nem tudtam mire vélni ezt a hirtelen támadt kedvet az iránt, hogy rendezzük a kapcsolatunkat. Meglepő hát, hogy nem akartam elhinni maradéktalanul? Meglepő, hogy arra gyanakodtam, hogy mindez csupán egy rossz vicc? Hiszen eddig olyan kiállhatatlan volt ez a fél évezredes öregember itt mellettem, hogy arra életem során még nem volt példa. Talán Kenneth, de ő teljesen más lapra tartozik és másképpen is volt elviselhetetlen. Ezzel a férfival meg össze lettem zárva, egy parányi kis kocsiba. Itt nem tudtam ordibálni, nem tudtam rendesen ajtót csapkodni sem, vagy kivonulni a másik szobába, hogy ezzel vágjam el a veszekedés fonalát. A steakkel kapcsolatos megjegyzésére csak a szemeimet kezdtem forgatni, de úgy döntöttem, hogy másfajta reakciót nem fog most tőlem kapni, nem fogom megadni neki azt az örömet, hogy még valamibe beleköthessen. Már észrevettem, hogy ez volt az egyik kedvenc elfoglaltsága, csakhogy én nem rajongtam az ilyesmiért. Egyszerűen ki tudott akasztani, ha valaki szándékosan csipkelődött velem, márpedig ő nagyon élvezte, ha dühös voltam. Ez első találkozásunk alkalmával is egyértelművé vált a számomra, mostanra pedig úgy döntöttem, hogy ilyenkor inkább el fogok számolni tízig, csakhogy ne legyen boldog, ne legyen jó napja a jó voltomból. - Szerintem azóta nem változott olyan sokat, hogy mit kedvelnek a nők – vetettem rá egy lesújtó pillantást, mert megérdemelte. Hogy lehetett ezt feltételezni? Oké, az tény, hogy nem éltem még akkor, de szerintem a virágokat és a csokoládét már akkor is szerette a gyengébbik nem, ez nem új keletű dolog volt. Ugyanez vonatkozott a férfiak romantikus megnyilvánulásaira is. Én is romantikus alkat vagyok, szóval én már csak tudom. Régen a férjemnek is voltak ám apró gesztusai, amelyek segítségével könnyedén le tudott venni a lábamról bármikor. – Ezt magamtól is kitaláltam – biccentettem egyet, hiszen egyértelmű volt, hogy egy nőre utalt, amikor a nyers húsról beszélt. – És látja, a virágokat a nők akkor is szerették! – tártam szét a kezeimet, már amennyire a hely ezt megengedte. - Ha esetleg úgy gondolná, hogy ezek tetejébe – itt az édesség halomra mutattam – meg akarna lepni egy csokor virággal, akkor ne aggódjon! Én nem fogom leharapni a felét – mondtam nagy komolyan, ám végül mégiscsak megeresztettem felé egy halvány mosolyt. Ha már ő igyekezett, akkor én miért ne tehettem volna meg ugyanezt? Alapvetően ilyen volt a stílusom, szóval neki valószínűleg sokkal nehezebb feladat volt ezt teljesíteni, mint nekem. Ettől azért még nem enyhültem meg irányába, még csak nem is kezdtem el értékelni, egyszerűen csak módosítottam a saját viselkedésemen. Már ezt is értékelhette pozitívumként, ha nagyon akarta. Végül, amikor kirámolta magunk elé a szélvédőhöz a cuccokat, először végignéztem a felhozatalon. Nem sokat dilemmáztam, első körben az epres csokit választottam, és már bontogattam is serényen. Csak mielőtt letörtem volna az első csíkot, akkor sandítottam oldalra. - Maga is kér? – ó, igen, és még udvarias is vagyok. Odakínáltam felé, hogyha kért, akkor ő törhessen belőle először. Mivel az egyik kedvencem volt, ezért nem sok esélye lesz, hogy még kaparintson belőle pár falatot. Következőnek már a kekszet is kiszemeltem magamnak, de az egyelőre még kapott egy kis haladékot.
Na, hát kérem szépen, a szemét forgatja, ez már valamiféle jó hír, nem? Úgy értem, eddig legfeljebb akkor csinált ilyet, amikor valami nagy hülyeséget mondtam. És félreértés ne essék, ha nem lenne a társam, és nem kellene vele egy kocsiban eltöltenem a napjaimat, valószínűleg igen sokat váratott volna magára ez a békülés. De hát az, és nekem muszáj valami köztes megoldást találnom itt, mert lassan egy zacskó jégkocka több hőt sugározna, mint ez a drága hölgyemény itt mellettem. – Nem hiszem, hogy az erényöv manapság bejönne – csóváltam meg a farkam helyett a fejem, mert hát mégiscsak emberként ücsörögtem itt mellette. El is vigyorodok, csak hogy lássa, poén volt ez is. Igazából szerintem nincsenek olyan szavaim, amiket komolyan gondolnék mostanában. A legutóbb Pedro jött ki és kereste a kiscsajt, akit mindig áthoz. Mondtam neki, hogy az erdőbe ment, mire a gyerek úgy rohant el, hogy három teljes órán át nem láttam. Mondjuk miután rájött, hogy a kis barátnője csak átugrott a fészerbe kicsit berágott rám. Na, mondjuk aranyos volt a kölyök, ahogy pattogott, mint egy megveszett nikkelbolha a nyamvadt oposszum bundájában. – Ja, szósszal, meg krumpli-körítésel – nevettem el magam. Na láthatjuk, kérem szépen, ez a nő tud vicces is lenni, ha éppen nem fújja föl magát akkorára, mint egy lufi. Ja, a „földhöz veri magát” kategóriát is el kellene felejtenem, igaz? Már csak azért is, mert a múltkor ezért ugrott ki a kocsiból, aztán nem kellene ezt a lehetőséget is tönkrevágni. Az majd jöhet akkor, ha ma hajnalban bevisznek, mert a francia himnuszt énekeltem a városháza tetején, kijelentve, hogy ez a város mától Napóleon birodalmához tartozik… Ja, leműveltem ezt egyszer a finneknél, ők kevésbé tolerálták. De hát istenem, Odette meg a vodkázásai. A rohadt eget, én meg vettem neki három üveg abszintot. Mind meg fogunk halni. Mind. Kivétel nélkül. – Csokor virág? Előtte nem kellene elkérnem magát a szüleitől, kedves? – kérdezem. Hát, az tuti, hogy baromi boldogok lennének abból kiindulva, hogy mekkora a korkülönbség. Heinrich is baromi boldog volt, amikor megtömtem a lányát vagy hatszor, mielőtt közöltük volna vele, mi a helyzet… Igaz, ő annak nem örült, hogy a bátyja húzza éppen a lányát. Hát, ez érdekesen jött ki, nem lehetne mondjuk visszaszívni valahogyan? – Végül is, egyszer élünk – mondom, és már török is le egy darabot. Mert lehet, egyszer élünk, de abban a nem éppen rövid időben tényleg szeretném kipróbálni a csokis hányás aromáját. – Holnap meg születésnapom lesz – jegyzem meg mellékesen.
- Miért, a nők mikor szerették az erényövet? – vontam fel a szemöldökömet, hiszen ez egyáltalán nem illett most ide véleményem szerint. Az udvarlási szokásokhoz egyébként is, hogy tud ez jönni? Néha nagyon örülök neki, hogy nem vagyok olyan vén, mint ez a férfi itt mellettem. Kitudja, hogy boldogultam volna a középkor idején. Valószínűleg nem túl jól, szerintem meg sem éltem volna a százat, ha farkas válik belőlem. Nos, ezen igazából egészen eddig még soha nem gondolkoztam. Nem akartam farkas lenni amúgy sem, olyan hosszú élet nekem már túl unalmas lenne, bárki bármit mondjon is! - Nagyon elvakult vegának kellett ehhez lennie valakinek… - ráztam a fejemet rosszallóan. – El sem akarom képzelni, hogy miféle nőkkel hozta össze a sors – még fintorogtam is hozzá. Bár, min csodálkozom? Hiszen ha nem lenne, akkor őt is ki kéne találni. Megérdemelték egymást valami kifacsart ízlésű nőszeméllyel, efelől semmi kétségem nincsen. Akárhogy próbálkoztam is, nem tudtam magam elé képzelni egy olyan nőt, aki nem tud értékelni egy virágot. Azért én is lelkes környezetvédő vagyok, de egy efféle gesztust mindenképpen értékeltem volna, még ha inkább cserepes virágot kérnék legközelebb, akkor is. - Nem valószínű – mondtam nagy komolyan és ezúttal már ránéztem, nem az előttem tornyosuló édesség halomra. Ezt értékelte remélhetőleg, ugyanis túlságosan vonzó volt a látvány ahhoz, hogy szívesen nézzem helyette inkább őt. Nem tudom, hogy a csoki mióta vált fontosabbá számomra, mint egy férfi látványa, de tény, hogy nála nem izgatott különösebben, hogy bámuljam. Sőt, ha tehettem, akkor inkább nem időztem ilyen felesleges dolgokkal. Éppen elég volt nekem, hogy össze voltam vele zárva egy kocsiba. – Elég nagylány vagyok már ahhoz, hogy én döntsem el, ki udvarolhat nekem – sohasem lett volna beleszólásuk akkor sem, ha velük maradok olyan idős koromig, amikor erre sor kerülhetett volna. Én azonban már messze magam mögött hagytam akkorra a szülői házat, úgyhogy sohasem tapasztaltam meg, milyen az, amikor a srácnak a szüleimnél kell előbb tiszteletet tennie. - Négyszáz év felett amúgy sem kezdek senkivel - őszintén hangzott, majdnem el is hittem, de igazából csupán vicc volt. Nem kezdtem volna egy farkassal soha, ha csak el nem kápráztat valami igazán meggyőzővel. Ez pedig nem volt egyszerű feladat, annyi bizonyos. Eddig még nem nagyon akadt olyan férfi, akinek sikerült volna. Nem vagyok ám olyan válogatós – legalábbis szerintem -, de azért hiszek a nagy Ő-ben, akire még mindig türelmesen várakoztam az első halála után. - És? – kérdeztem közömbösen vissza, miközben a számba tömtem egy kis csokit, és nem zavartatva magamat, beszéltem tovább. – Még mindig olyan izgalmas az ötszázadik alkalommal is, vagy mi? – szemöldököm a magasba ugrott, és a további szavakat már csak akkor intéztem hozzá, amikor semmi nem volt a számban. – Vagy most arra akart célozni talán, hogy ajándékot akar kapni tőlem? – újabb kocka landolt a nyelvemen, és a finom íz máris hatott az összes ízlelőbimbómra. - Majd ha jön a születésnapom, akkor legközelebb én is bejelentem magának, de a virághoz én nem kérek sem szószt, sem krumplit. Még palántaként sem, mert nálam úgyis kipusztulna a kertben - fűztem még hozzá. Nem szoktam ám ennyire utálatos lenni, de még mindig nehezemre esett leküzdeni a bennem lévő sértettséget. Talán majd csitulni fog egy kis idővel, egyelőre azonban be kellett érnie azzal, hogy egyáltalán szóba álltam vele.
– Valamiért elhordták – vontam meg a vállam. Lássuk be, az én koromra a dolog már bőven kiment a divatból, és szerencsére vissza sem jött. Na, ennyire azért nem vagyok öreg! Meg lássuk be, francia vagyok, ha az erényöv ismét visszajönne a divatba szerintem a nemzet, amelyhez tartozom ziher, hogy mély depresszióba és gyászba süllyedne. – Ó, ha maga azt tudná! – Nevetek föl életem asszonyait firtató kérdésére. Lássuk be, nem a legnormálisabb nőstényekkel hozott össze a sors, de az ilyen szép, okos hölgyek édesítik meg az ember életét, és tartják szinten a vérnyomását. Mondjuk, valószínűleg addig lehetek boldog, amíg Emelie nem mászik át az óceánon. Nem, inkább amíg nem találkoznak újra Aimée meg ő. Ha ez megtörténik, akkor az egész emberi faj fokozott veszélybe kerül, és én már nem állhatok jót azért, ami történni fog. – Ó, ez ugye nem egy utalás akart lenni, kedves? – kérdezem, és előveszem legjobb trubadúr-mosolyom. Bezzeg a régi időkben, akkor nagy szoknyapecér volt az öreg Benjamin. Mára már csak az öreg jelző maradt, háromszor aláhúzva, és örülhetek, hogy nincsen csípőprotízisem, mert Aimée drágám azon röhögne csak nagyokat. Meg hát, úgy az oposszumot is fokozottan nehezebb lenne elkapni. Még mindig nem adtam föl, hogy egy nap megnyúzom azt a rohadt dögöt, de okos kis szarzsák… – Szomorúan hallom. Pedig tudja, a tapasztalat itt az igazi. Meg izgalmas is. Hol sikerül, hol nem – mondom, még mindig azzal az idióta vigyorral a képemen. nem, nem tervezek leállni vagy lehetőséget hagyni neki, hogy mondjuk kiugrojon a kocsiból. Bár, azt hiszem ez már nem áll fönt, de sosem lehetek eléggé óvatos, ha egy nő mellett ücsörgök. Emelie is vagy háromszor vágta a képembe a muskátlit, mielőtt végre összebújtunk. Na, nem mintha ezzel a nővel ilyen terveim lennének. Őrzőként valami nagyon látványosat kellene villantania ahhoz, hogy ezt elérje. Mondjuk melltartót. – Áh, ugyan, kedves, az én koromban a boldog és a születésnap úgy eltávolodnak egymástól – mondom. Na, nem mintha ez igaz lenne, de jól hangzik kimondva. A valóságban általában ezen a napon túl részeg vagyok ahhoz, hogy egy kicsit is gondolkozzak. – Nem arról szól ez az egész, hogy jobban megismerjük egymást? ha már össze vagyunk zárva ebbe a szardíniásdobozba napi pár órában, akár barátkozhatunk is. Én meg kezdtem valami küszöbön állóval. Mondjuk nem is kérnék ajándékot, drága, elég nekem a maga kedves társasága is…
Inkább már nem is szálltam vele vitába azzal kapcsolatban, hogy a régi időkben a nők mennyire el voltak nyomva és nem ők választották meg, hogy mit hordanak szívesen. A fűzőt is csak azért hordták az én meggyőződésem szerint, mert a férfiak számára tökéletesek akartak lenni a nyilvános megjelenések alkalmával. Ha mindezt most elővezettem volna neki, a végén még nekem állna azzal, hogy erős feminista hajlamaim vannak, pedig ez egyáltalán nem igaz. Én nem akartam egyenlő lenni velük vagy erősebb lenni, mint ők. Szerettem, ha egy férfi mellett biztonságban érezhetem magam, mert kétségem sincs afelől, hogy megvéd, ha kell. Még akkor is, ha én sem vagyok teljesen egy elveszett kislány. Oké, a szakmámból is erre lehetett volna következtetni, de nem. Köze sem volt semmi ilyesmihez, egyszerűen csak szerettem őrizni a rendet, hogy szépen fogalmazzak. - Most mondtam, hogy nem akarom tudni! – emeltem fel a kezemet, hogy ezzel is megállítsam, mielőtt még valamit mondani akart volna. Nem vagyok prűd, de ő a kollégám volt, akivel nem is ápoltam valami közeli, vagy egyáltalán jónak nevezhető viszonyt, szóval nem. Semmiképpen sem voltam kíváncsi a részletekre, hiszen nem rám tartoztak. Nekem eszembe sem jutott volna, hogy ilyenekről beszéljek neki, mármint magammal kapcsolatban. Mást én nagyon szívesen kitárgyaltam, csak egyikünk se legyen személyesen érintve benne. Meg mondjuk ne valami elfajzott szexuális élményről legyen szó, farkasok között. - Nem, még véletlenül sem utalás akart lenni, és ezt maga is nagyon jól tudja – hárítottam egyből, pedig tudtam, hogy csak kötözködik. Helyette inkább betoltam egy kockát a csokiból, és máris jobb lett a hangulatom. Finom volt, ezért máris kapott egy jó pontot tőlem, bár igencsak sokat kellett volna még begyűjtenie ahhoz, hogy mi rendben legyünk egymással. Egyelőre ezt sajnos el sem tudtam képzelni, hiszen még mindig elég feszült volt a légkör attól függetlenül, hogy most nem kiabáltam vagy ugrottam ki a kocsiból. Ő talán tök lazába tolta, de én nem tudtam annyira elengedni magam mellette. Olyan érzésem volt, mintha állandóan készenlétben kellene lennem, mert ki tudja, hogy mi lesz a következő lépése. - Ezzel nem büszkélkednék annyira – mondtam félig teli szájjal. Hol sikerül, hol nem? Hát, az elég ciki ám. Főleg, ha éppen az utóbbiról van szó. – Ajánlanám a kék kis bogyókat, tudja! – néztem rá oldalasan, miközben tovább majszoltam a csokit, amit úgy fogtam a kezemben, mintha az életem múlna rajta. Végül mégis átnyomtam az ő tenyerébe, és helyette magam elé vettem a kekszet, aztán kibontottam. Először neki kínáltam oda, pedig nem akartam. Oké, hogy már eddig is egészen udvariatlanul viselkedtem vele, de ő sem volt egy mintapéldánya a megtestesült úriembereknek. - Attól, hogy tudom a születésnapja dátumát, még nem ismerem jobban. Ezt maga is tudja. Azt már megtudtam, hogy szar az ízlése a nők terén, és azt is, hogy újra vénebb lesz egy évvel – magyaráztam, immár egy fél kekszdarabbal a számban. – Ó, vigyázzon, még a végén elhiszem! – mondtam tettetett ijedtséggel, hiszen eszem ágában sem volt bedőlni ennek a dumának. Még hogy az én társaságom elég neki! Ugyan már, nem most másztam le a falvédőről. – Maga pedig azt tudja rólam, hogy szeretem a csokit. Kíváncsi még esetleg valamire, vagy esetleg végezhetjük a dolgunkat is? – néztem rá felvont szemöldökkel. – Úgy látom, hogy a kávét már így is elhagyta valahol útközben… - fejeztem ki nemtetszésemet a dologgal kapcsolatban.
Félreértés ne essék, kérem szépen, nincsen nekem bajom a feminizmussal. Merném azt mondani, hogy van, és Aimée meg Emelie két oldalról, de nagy, baráti egyetértésben verne laposra. Mondjuk, lehet hogy már csak ezért is megérné eljátszani a dolgot. Hmm, jó kérdés, vajon melyik csontomból lenne a legjobb BFF-nyaklánc és/vagy karkötő? És vajon kedves társam, akit ezentúl csak és kizárólag úgy fogunk nevezni, hogy Miss. Jégkirálynő, csatlakozna hozzájuk rituális szarrá verésemben, vagy inkább távolról élvezné a látványt? Nem, nincsenek más lehetőségek, kérem szépen. – Ha torkomon akadnak a szavak, maga lesz az, kedves, akinek szájon át kell lélegeztetnie, ugye tudja? – néztem rá, annyira ártatlanul, amennyire egy oroszlán nézhet egy zebrára, amikor mancsot nyújt neki, örök barátságának jeleként. Jó, ennyire nem vagyok rossz, színésznek is egészen tűrhető vagyok, bár az a tetves oposszum mindig túljárt az eszemen. – Áh, próbálok itt bókolni magának, meg lehetőségeimhez mérten kedves lenni – rázom meg a fejem. – Erre magácska ilyen durván visszautasít engem. Nem könnyíti meg a dolgomat, ugye tudja, kedves? Na, nem mintha vádolni akarnám ezzel, és ismételten kezdek túlságosan is jól szórakozni ahhoz képest, mint ami jó lenne. Márpedig tudjuk, ha én elemembe kerülök, akkor ott kő kövön nem marad, de tartok tőle, hogy a viszontválaszától a fejem is érzékeny, könnyes, vagy inkább véres búcsút vesz a nyakamtól. Ami nem lenne jó, mert hát olyan sok minden jót tehetnék még ezzel a világgal így öregen… Például kinyírhatnám azt a tetves oposszumot. Az egész világ számára hatalmas szolgálat lenne. – Persze, hogy tudom, de hát akkor kiveszik a dologból az izgalom, kedves! – nevettem föl. Tessék az önfegyelem valóságos szobra vagyok, nem kínálom föl neki, hogy próbáljuk ki, hátha ő jelenti a gyógyírt minden bajomra. Nem vagyok ilyen, legalábbis ma. Mondjuk aggódok, mi lesz ha berúgok, mivel elvileg megvan a telefonszáma. Gyakorlatilag a fene sem tudja, attól a rendőrfőnök-helyette kölyöktől kértem el, mondván, hogy nem ártana tudnom, hogyan érhetem el a társam, ha baj van. – És azt, hogy fel tud robbanni! – egészítem még ki a listát. Hát igen, bomba van a kocsimban, meg bombanő, jól is érzem magam. A kávé emlegetésére elnevetem magam. – Ó, igazán elnézést kérek, csupán megszokás… Ki tudja, hány álmos, kinemkelekinnenafrancba hajlanom van még hátra, szeretem kiélvezni őket a maguk teljességében. És ha ennyire szeretné végezni a dolgunkat… szerintem azt a fickót várjuk. Mutatok ki a szélvédőn diszkréten. A pasas barna ballonkabátot visel, és láthatóan ki van bélelve belülről. Valószínűleg valami drogdíler idióta, aki választhatott volna jobb napot is arra, hogy árulja a portékáját. Ennek a fajta tudatmódosító szernek amúgy sem vagyok a híve, kapok majd elég morfint a csúzos térdemre, ha lesz egyszer.
- Eszem ágában sincs! – feleltem egyből elutasítóan, és kis híja volt, hogy éppen nem nevettem el magam. Még hogy én lélegeztessem őt szájon át! Ugyan már, ha majdnem meg tudott élni fél évezredet, akkor csak nem ilyen körülmények között fogja kilehelni a lelkét. Ha mégis, akkor nagyon sajnálom, hogy az én lelkemen fog száradni. – De ne aggódjon, majd nagyon hitelesen adom elő az aggódót és kihívom a mentőket is – biztosítottam róla nagy komolyan, mintha egyáltalán számítana valamit. Igazából nevetséges volt már maga az elképezés is, hogy ilyesmi történhetne. Bár nem mondom, hogy nagyon bánnám, ha egyszer befejezné az állandó magyarázást, pedig egyáltalán nem vagyok rosszindulatú ember. Ezt bárki megmondhatja, aki kicsit is ismer. A gond, vagy épp szerencse az, hogy ő nem tartozott ezek közé, ezért nem hitte volna el úgysem. - Igen, tudok róla, de ne is várjon tőlem mást azok után, ahogyan a múltkor nekem állt! Még mindig felháborítónak találom, de ez most mellékes – fűztem hozzá, mert ezt egyszerűen képtelen voltam elfelejteni. Azt meg biztosra vettem már most, hogy ez így is marad még egy ideig. Attól még, hogy eszek a csokijából és kicsit próbálom véka alá rejteni az ellenszenvemet, még nem fogok hirtelen a puszipajtásává válni és elfelejteni azt, amit mondott. Hát komolyan, ki az, aki megvádol egy számára teljesen idegent azzal, hogy illetéktelenül lakott valahol évtizedekkel korábban? Komolyan nem fért a fejembe, meg egyébként is, ez a feltételezés sértő volt. - Rendes nevem is van, nem csak annyi, hogy ”kedves” – horkantam fel, mert már kezdett idegesíteni. – Azt mondja meg, hogy miért van az, ha egy idősebb farkassal fut össze az ember, állandóan drágáznak és kedveseznek. Mi ebben a jó? Az, hogy olyan idősnek tűnik tőle, amilyen valójában? – vontam fel a szemöldökömet kérdőn, kissé értetlenül. Örök rejtély ez a becézgetés számomra, és most már kezdett idegesíteni, hogy nem is tudom, hányadszor hallottam most rövid idő alatt a szájából. Szerintem a Mandyvel sem volt semmi baj, vagy esetleg nem bírt volna megjegyezni egyetlen nevet és egyszerűbb volt mindenkit ugyanúgy hívni? Láttam már ilyet, ha a férfi nem tudta fejben tartani a sok nő nevét, aki körülötte lézengett. Édes, csillogó Hollywood… - Csak nagyon kevés ember tudja ezt nálam elérni, higgye el. Magának különleges tehetsége van hozzá, de erre azért nem lennék annyira büszke – ingattam a fejemet rosszallóan. Nekem valahogy sohasem okozott örömet az, ha másokat felidegesíthettem. Nem tartottam viccesnek és nem nagyon feszítettem tovább a húrt sem, legalábbis nagy általánosságban. Azért akadtak kivételes esetek, talán Benjamint is ide kellene majd sorolnom, és jól felhúzni őt. Bár elég lehetetlen feladatnak tűnt az eddigiek alapján. – Rám azért gondolhatott volna. De semmi baj, felírom a kis listámra azt is, hogy önző gazember! – mintha csak pipáltam volna a fejemben egy tényleges listát, tettem a kezemmel egy mozdulatot is. - Remek, szerintem is! – válaszoltam, amikor én is észrevettem a férfit és jobban megnéztem magamnak. Mivel eddig sem nagyon bújtam ki a kabátomból, így ez most egyáltalán nem okozott gondot, viszont a táskámért hátranyúltam és magamhoz vettem belőle a tényleges szolgálati fegyveremet is. Mindig volt nálam egy másik is, amiben ezüst golyók sorakoztak arra várva, hogy kilőjem őket. – Induljunk, kérdezzük meg őt is! – azzal válaszra sem várva, már ki is nyitottam az ajtót. Sajgott a szívem, hogy itt kellett hagynom ezt a sok édességet, de a munka nem várhat. A két fegyver a pufi kabátom alá volt rejtve, de csak a macis pulcsim volt szembetűnő, amit alatta viseltem. Direkt nem cipzáraztam össze a kabátot, hogy még inkább olyannak tűnjek, mint egy egyszerű ember. Benjaminnal viszont már lehettek gondok…
– Ejnye, hát a padlóra küldene, de még egy segítő nyelvet sem nyújtana? – kérdezem. Francia önérzetemben itt meg lettem tiporva, kérem szépen, teljesen és totálisan, és ez fáj, de nagyon… Hát mi az, hogy nem adna még ilyen esetben sem egy nyelveset? Ó, hát a semmiért töltöttünk el több évezredet ezen a világon a népemmel? Na jó, ez a dolog nagyon nem működik nekem, amúgy sem vagyok vérbeli francia. De szeretem nyelvvel elintézni a dolgokat, mint például a csókot, vagy megnézni, hogy a konnektor működik-e normálisan. – Magát aztán nem egyszerű felolvasztani, igaz? Még a végén kiderül, hogy valami ritka betegségben szenved és jégből van a szíve! – vigyorogtam rá kissé gúnyosan. Most komolyan mégis mit várnak tőlem? Nem vetkőzhetem le teljesen saját magamat, és igen nehéz küzdelem visszafogni megszokott, mások idegein táncoló, enyhén infantilis énemet, és nem a kedves Jégkirálynő nyakába zúdítani. Remélem, értékelni fogja, vagy legalábbis kapok valamiféle kitüntetést érte, amit aztán majd mutogathatok körbe-körbe. – Eh, próbálok kedves lenni magával, és ez a hála… De igaza van, hívhatom sokféleképpen. Aranyom, bogárkám, cukorfalat, választhat! – vigyorgok még mindig teljesen ártatlanul, mint egy ma született farkas báránybőrben. A kérdésére viszont tényleg el kell gondolkodnom. – Talán azért, mert már érezzük magunkon az évek súlyát, és ez feljogosít arra, hogy így álljunk emberekhez. Vagy csak azért, mert ahogy én magam is, szeretjük látni, ahogy egyeseket az őrületbe kerget a dolog. – Ó, én mindenféle tehetségemre büszke vagyok – bólogatok nagy hevesen, vigyorogva, mint a tejbetök. Mert hát az ember farkasa az én koromban már tényleg legyen büszke minden egyes pillanatra, amit képes még megélni, és mindenre, amit képes megtanulni. Aztán majd nekiáll romlani az agyam, feloldja a sok alkohol, amit elfogyasztottam, és mi lesz velem? Remélem, Aimée azért szeret annyira, hogy gondomat viselje… Áh, hagyni fog megrohadni, igaz? – Ha az önzőség lenne minden bűnöm, boldog ember lennék. Megfogom a karját, és visszahúzom, amikor ki akar szállni a kocsiból. – Nem tartóztathatjuk le, amíg nem láttuk a portékáját – mondom. Azzal már kezdetét is veszi az átalakulásom: a fickó vakfoltjába kúszok, vagyis a hátsó ülésre, nagy nehezen, leveszem a rendőrkabátom, helyét ütött-kopott barna dzseki veszi át, hajam összekócolom, mintha igénytelenebb lennék még annál is, ami vagyok, majd még egy sapkát is szép féloldalasan a fejembe húzok. Majd bemosok magamnak kettőt, hogy még szarabbul is fessek. Nadrág is csere, és nagyon remélem, Jégkirálynő még nem indult el, mire kinyitom az ajtót és majdnem kidőlök rajta. Színészet persze, de ki tudja, pár óra múlva keserű valóság lesz. Lassan haladok a fickó felé, majd megállok előtte, nekitámaszkodom a falnak. Farkasom energiái borzolhatják az agyát, a ragadozó ott köröz körülötte. Azt persze valószínűleg nem tudja, hogy ez csak egy lusta dög, aki ok nélkül a légynek sem ártana, de mégiscsak ötszáz éves vérfarkas energiáiról beszélünk. – Cső. Na mutasd, mid van, apuskám – mondom, úgy, mintha itt sem lennék igazán. Arcom komoly, és remélem, a társam, ha követett nem kezd el vonyítva röhögni, mert nem tenne jót.
Csak a szemeimet forgattam a poénkodása hallatán. Az a helyzet, hogy rá kellet jönnöm, az új társam eléggé fáraszt ember. A kora ellenére olyan volt, mint egy huszonöt éves, legalábbis agyilag így jött le. Erre nem lettem volna annyira büszke a helyében, mert majdnem ötszáz év után azért kellett volna, hogy szoruljon belé némi bölcsesség, de ennek egyszerűen nyomát sem láttam rajta. Nem tudtam eldönteni, hogy aggasszon, vagy inkább nevessek rajta. Úgy látszik, hogy azért némi közös vonás fellelhető bennünk, mivel a korom ellenére én is elég szórakozott voltam. Erről inkább most próbáltam tudomást sem venni, addig jó nekem. - Emiatt igazán nem kell aggódnia, csak a maga társasága hozza ezt ki belőlem. Lehet, hogy magára vagyok allergiás – vonogattam a vállaimat ártatlanul, mintha nem is érteném ezt az egészet. Tényleg nevetségesnek tűnt, hogy mekkora kontraszt volt az általános viselkedésem és a között, amit vele szemben produkáltam. Egyszerűen nem is ismertem magamra, pedig tudtam eddig is, hogy van egy ilyen énem. A szerencse az volt, hogy csak nagyon kevés embernek sikerült ezt előcsalogatnia, és addig volt jó szerintem mindenkinek. Például a gyilkosok egészen könnyen előhozták a komolyabb, ellenszenvesebb oldalamat, akárcsak azok a bűnözők, akiket adott esetben letartóztattam. Azért röhejes, hogy pont a társam is ezek közé tartozott, akivel napokat kellett eltöltenem. Kínszenvedés. A válaszából sikerült kikövetkeztetnem, hogy esze ágában sem lenne a nevemen szólítani, ezért elhatároztam, hogy már csak azért sem fogom magam felidegesíteni. Hogy meddig fogom bírni, az egyelőre rejtély maradt még számomra is, de nagyon igyekezni fogok, az biztos. Hátha előbb-utóbb ráun majd, és elkezd Mandynek, vagy esetleg Amandának hívni. Talán maradhatnánk az utóbbinál is, mivel azok szoktak Mandynek hívni, akikkel valamivel jobb viszonyt ápolok. Benjamint nem lehetett ezek közé sorolni jelenleg. Talán soha nem is lehet majd, nem tudom. Az tény, hogy egyelőre nem tudtam elképzelni. - Vagy egyszerűen csak képtelen megjegyezni a neveket – tettem hozzá, közben halványan elmosolyodtam. Nem, az volt az érzésem, hogy az ő esetében tényleg annyiról volt szó, hogy élvezte, ha bosszanthat másokat. Az ilyen emberek nem voltak a szívem csücskei, az tuti! – Most sem tűnik túlzottan bánatosnak – fűztem hozzá, kissé talán szemrehányóan. Nem mintha azt szerettem volna, hogy rossz kedve legyen. Egyszerűen csak furcsa volt számomra a stílusa, amit bizony meg kellett szoknom. Előbb-utóbb menni fog ez, de nem leszek vele toleráns az indításunk után. Még az sem érdekelt, ha kitépem az összes hajam és az idegesítése miatt kiszaladok a világból. Majd úgyis vissza fogok találni, ahogyan mindig. Mivel nem hagyta, hogy kiszálljak, amikor akartam, így a félig felemelkedett helyzetemből szépen visszahuppantam az ülésre, és még egy morcosabb pillantással is megajándékoztam, hadd legyen már jó napja. - Ne nézzen már madárnak! – szűkültek össze a szemeim, miközben beszéltem. – Gondolhatja, hogy nem fogok odacsörtetni, bilincset lóbálva a kezemben – ráztam meg a fejemet, mert egyszerűen nem akartam elhinni, hogy ez itt tényleg ennyire amatőrnek nézett. Attól még, hogy nem vagyok ötszáz éves, feltalálom magam a rendőrségi ügyekben. Nem most kezdtem a pályát, hála istennek. – Mi a francot csinál?! – vontam fel értetlenül a szemöldökömet, de végül csak fújtam egy nagyot és kiszálltam a kocsiból. Nem volt kedvem végignézni, ahogy átöltözik itt egy letartóztatáshoz. Amikor végül előkerült, csak végignéztem rajta, ajkaim szegletében ott bujkált egy mosolyt. – Úgy néz ki, mint egy hajléktalan – jegyeztem meg. – Gratulálok, így már biztosan minden csodás lesz! – ha nem akartam volna ügyelni arra, hogy ne hívjuk fel magunkra a figyelmet, akkor még tapsolni is elkezdtem volna, de annyit nem ért. Végül elindultam vele együtt a fickó felé, de én nem tettettem semmit. Éppen úgy sétáltam, mint máskor. Amikor elkezdett beszélni a pasasnak, én úgy tettem, mintha azt figyelném, hogy nem-e szúrunk valakinek szemet.
– Magácska meg kihozza belőlem az állatot. Látja, vannak itt közös vonások, mindketten kihozunk a másikból valamit – vigyorgok, mint egy elsőmerevedéses kamasz. Ismét hozzátehetném, hogy szívesen kihoznám én a fehérneműjéből is, de gondolnom kell arra, hogy egyrészt van fegyvere, másrészt nem kellene késnem Odette születésnapjáról, harmadrészt meg… A mai este könnyen érhet véget úgy, hogy közszemérmet sértünk, és csak tovább bonyolítaná a dolgokat, ha a társam, akinek le kellene tartóztatnia… Na ja. A végén még nem arcról ismerne föl. Szóval az allergiás megjegyzésére adandó „bekentem ám antihisztaminnal” választ is kihagyom. És merje valaki azt mondani, hogy nekem nincs önuralmam. Tudom én, hogy nem tetszik neki, hogy nem szólítom a nevén, de hát mit lehetne tenni? Ha megteszem, akkor beismerem, hogy győzött, és átengedném neki a kocsi fölötti uralmat. Én meg azért nem vagyok szubmisszív, egy őrzővel szemben semmiképp, és amúgy sem árt férfinak lenni valahol, ha már a lovardában konkrétan lealáz egy oposszum. – Ugyan, Aranybogár, szenilis még nem vagyok – vigyorgom rá. Hát, igaz, nem vagyok túlságosan bánatos, de hát erre van ez a viselkedés, nem? Odette talán tudja rólam, mások nem, hogy kompenzálom ezzel, hogy valahogy mindig sikerült falakba ütköznöm és alulmaradnom életem egész folyamán. Arra, hogy ez a gondolat valahogy felkúszik ott, ahol nem kellene neki, csak megrázom a fejem, és visszaküldöm oda, ahová való: az epres szeletek meg a hülye poénjaim takarásába. – Nem nézem én madárnak. De ha kívánja, kimehetünk egy szirtre és jelképesen szabadon engedhetem – vigyorgok még rá, mielőtt elkezdeném nagy átalakulásom. A cél pontosan az, hogy úgy nézzek ki, mint egy rossz csöves. Az átlagos vevőkör úgyis hasonló kinézetű figurákból áll, szóval nem fogok kilógni közülük. A fickó láthatóan nincs magánál, mert egészen nyugodtan néz föl rám. Jó, valószínűleg mágiaérzékeny lehet a kölyök, mert a félelmet látom a szemében, érzi, hogy valami nincs rendben. Leheletem epres müzli-szagot áraszt, ami mondjuk nem éppen illik az álcámhoz, de ez a legkisebb gondom. A keze remeg, ahogy a kabátja alá nyúl, és elővesz egy tasak fehér port. Átveszem, némi bankót csúsztatok a kezébe, majd sétálok vissza a kocsihoz, ahol egy keveset az ujjamra teszek és megnyalom. – Basszus, ez szőlőcukor – nevetek fel, ahogy az íz szétterjed a számban.
Inkább nem jegyeztem meg, hogy szerintem amúgy is van benne elég állatiasság ahhoz, hogy ne nekem kelljen kihoznom belőle, hanem amúgy is ott lapuljon. Persze szívesen hozzávágtam volna, de a végén újabb szóváltásba keverednénk, és az nem tett volna jót sem nekem, sem neki. Éppen elég, hogy egyáltalán eljutottunk addig, hogy beszéljünk egymáshoz. Igaz, hogy ez részemről inkább csak kötekedéssel ért fel, de semmi gond. Haladásnak könyveltem el, és legalább már nem akartam minden pillanatban kiugrani mellőle az autóból. Csak minden másodikban… - Kösz, de inkább kihagynám – csóváltam a fejem a szirtes felvetése hallatán. Ó, még csak az kellett volna, a végén még lelök a széléről, aztán olyan szabad leszek örökre, hogy még magam sem tudok róla. Egészen biztos, hogy akkor a hátralévő életében visszajárnék és kísérteném kedvemre. Nem hagynám sem aludni, sem létezni. A végén kénytelen lenne még magát is szabadon engedni, aztán jöhetne át hozzám a túlvilágra. Nem, az mégsem lenne ám olyan jó, mert legalább egy időre megszabadulhatnék tőle. Kis időre ugyan, de akkor is. Miután megtörtént a nagy átöltözés és még a pasast is sikerült megközelítenünk, én inkább a háttérbe húzódtam, hadd színészkedjen csak, ha ennyire ragaszkodott hozzá. Azt hiszem, hogy megterhelő lehetett azoknak a zsaruknak, akik beépültek valahová, nekem talán nem is ment volna. Valószínűleg ezért nem futottam be Hollywoodban sem, bár ez utóbbit még mindig nagyon sajnáltam, de az élet mást tartogatott a számomra, mint az kiderült az elmúlt cirka negyven év során. Legalább én elértem azt, amit a sztárok többsége nem tudott; még mindig fiatalnak néztem ki, akárcsak évtizedekkel korábban. Amint lezajlottak a dolgok és elindultunk visszafelé, próbáltam még mindig nyugodtan viselkedni és nem sürgetővé válni. Gyorsan kellett cselekedni, lehetőleg még az előtt, hogy a férfi eltűnne előlünk. Amikor azonban Benjamin megszólalt és közölte, hogy melléfogtunk, egyből dühbe gurultam. Nem akartam én megrögzötten nagy fogást akasztani ma, de ez azért nekem kicsit érdekesnek tűnt. Talán nem csak nekem. - Ezt nem hiszem el! – fakadtam ki végül, miközben beültem az idő közben ismét megközelített kocsiba. – Így nem vihetjük be, még csak le sem tartóztathatnánk igazából, hiszen nincs nála semmi betiltott szer – húztam el a számat rosszallóan. Pedig azt hittem, hogy ma meglesz, de tévedtem. Ennek egyáltalán nem örültem, és szerintem ez lerítt az arcomról is. – Valószínűleg nem véletlen, vagy őt is átverte a díler – vontam meg a vállaimat, mivel ez a pasas nem tűnt valami nagy halnak. Valószínűleg ő csak teljesítette a feladatot, amit kapott, ez volt minden. – Csak arra lennék kíváncsi, hogy miből gondolták, hogy jövünk… - gondolkoztam hangosan, közben bekaptam egy falat kekszet, ha már így előttem volt a zacskó.
– Tudja, érzem, hogy nekünk nem csak a munkában, de azon kívül is remek kapcsolatunk lesz! Maga nem érzi a mély barátság illatát a levegőben? – kérdezem. Bár igazából csak a csokoládét meg az epres müzli-szelet szagát érzem, de fene sem tudja, ő érez-e bármi mást. Meg miért zárnám ki, hogy a barátságnak, mint jó és mély emberi érzelemnek olyan a szaga, mint az univerzum legremekebb teremtményének, az epres müzli-szeletnek? Hódolok is eme nagyszerű kreatúra előtt egy harapással földi manifesztációjából. Egyébként ezen alapulva hogy a fenében nem alapítottak még egyházat? A porcukron én is meglepődök, de ki tudja, lehet, hogy szimplán melléfogtunk. Szerencsétlen gyerek lehet, hogy csak a helyi cukrosok egyesületének a beszállítója, vagy tudja a fene, lényeg az, hogy valszeg ártatlan. Na, nem mint a ma született bárány, de eléggé ahhoz, hogy porcukorral kereskedjen. Még a végén az is kiderülhet, hogy csak a DEA valami beépített embere, akinek szóltak, hogy jövünk? Na, mondjuk ha ők ennyire előrelátóak, én helyben lecummantom magam. A sérv úgyis gyógyul, a mutatvány meg megérné. – Hát, nem tudom. Biztos nem akar sütit sütni holnapra? – kérdezem, és választól függetlenül elkezdem a cukorba mártogatni az egyik müzli-szeletem. Így aztán még cukrosabb lesz, még finomabb, még inkább tűnik egy mennyei lény földi megnyilvánulásának. – Egyébként kijövünk majd máskor is. A következő négy napban nem, mert én tutira használhatatlan leszek, meg magának sem ártana gyakorolnia a slang nőszemélyre hajazó alakítását. Nem mondom azt, hogy az ő hibája volt, egyszerűen csak okosabbnak kell lennünk. Ami nekem általában nem megy. De már dolgozom rajta, kérem szépen! Csak kitolatok a parkolóból, aztán elindulok vissza az őrsre. Úgyis megy lefelé a nap, ma meg még sok meginnivaló vár.
- Nem én csak a magából áradó müzliszelet és szőlőcukor keverékét érzem… - dünnyögtem magam elé, a szemeimet forgatva. Valahogy nekem nem volt olyan vicces ez az egész, mivel még mindig mérges voltam, amiért kicsúszott a kezünkből ez a dolog. Ő remekül szórakozott és különösebben nem is érdekelte, ezt láttam. Én azonban már más lapra tartoztam, talán túl lelkiismeretes vagyok időnként, ha a munkáról van szó. Ez eddig még fel sem tűnt nekem egyébként, úgyhogy jó tudni! A sütis kérdése hallatán legszívesebben azon nyomban nyakon vágtam volna. Megérdemelné, mert abszolút komolytalannak bizonyult ehhez a munkához, én pedig képtelen voltam ezt hosszútávon is tolerálni. Nem volt gond azzal, hogy hülyéskedjek én is, de amikor nem lehetett, akkor nem tettem. Ez meg itt mellettem még most is, hogy nem sikerült megoldani a mai feladatunkat, úgy tett, mintha abszolút lényegtelen dologról lenne szó, nem pedig valami igazán fontosról. Megáll az ész, komolyan! Hogy lehet valaki ennyire nemtörődöm ilyen hosszú élet után? Az ember azt gondolná, hogy az öregek bölcsek, de nem. Aki így vélekedik, annak majd nem felejtem el bemutatni az én drága társamat, szerintem egy perc is elég lesz, hogy megcáfolja a feltételezést. - Nem fogok, úgyhogy ne is reménykedjen abban, hogy meglepem valamivel a születésnapja alkalmából – mondtam szigorúan, és inkább betömtem a számat egy újabb keksszel, mielőtt még mondanék mást is. Néha vissza kell magunkat fogni a békesség érdekében, és én most határozottan ezt a látszólagos békét próbáltam megőrizni. Azért még mindig nem voltam kibékülve ezzel a helyzettel távolról sem. Nem tudom, hogy mennyi időbe fog nekem telni, mire elfogadom, hogy ez a nagy mamlasz mindenképpen itt fog ülni mellettem. Talán még hónapokba telik, vagy kitépem az összes hajam és elmegyek valami melegebb vidékre. Esetleg az ő haját tépem ki, ez is egy remek megoldás lenne. - Nekem semmi baj nem volt az alakításommal – fújtam egyet türelmetlenül. – Azt pedig nem szívesen hangoztatnám a maga helyében, hogy az ünneplés miatt ilyen sok idő kell majd, hogy újra úgymond használható legyen. Tudja, aki nem bírja az alkoholt, az ne is igyon. Nem lesz szabadsága, ezt garantálom! – jelentettem ki komolyan. Én sem ittam, mert egyszerűen nem nekem való. Így legalább mindig tiszta volt a fejem és nem kellett azon aggodalmaskodni, hogy nem tudom elvégezni a munkámat, mert annyira másnapos vagyok. Mondjuk ez itt mellettem biztos, hogy nem kezdett volna el pánikolni amiatt, hogy otthon kell maradnia, mert képtelen kimászni az ágyból. Egyszerűen még mindig hihetetlen, és akkor is csak ezen járt az eszem, amikor már magunk mögött hagytuk a parkolót és visszaindultunk az őrsre.
Huston hadnagy, Gabriel, meg még pár srác a rendőrségről és én össze szoktunk járni a pubban. Régi törzshelyünk, ahol jókat dumálunk és röhögünk. Általában. A fiúk az alkoholmentes sörük fölött társalogtak, néha elhagyta egy-egy nevetés a szájukat, de a hangulat most nem volt olyan felhőtlen és kicsapóan vidám az asztalunk körül, mint lenni szokott. Mindegyikünkre rátelepedett az a nyomasztó érzés, hogy kifog rajtunk a legutóbbi gyilkossági ügy. Valami elmebeteg mészáros garázdálkodik a városban, embereket nyúz meg élve, aztán feldarabolja őket, vagy széttépi. Mi meg egy helyben topogunk és hatalmas kérdőjelekként állunk az esetek előtt. - Későre jár, ideje mennem. – hörpintettem ki a poharamból az utolsó korty kólát, majd az üres pohár tompán koppant a fényesre törölgetett asztalon. – Kösz a meghívást, srácok. – mondtam, s ezzel felálltam a helyemről. – Sziasztok! Jó éjt! – búcsúztam el tőlük mosolyogva, mire felhangzott a férfiúi orgánum-kórus, amivel elköszöntek tőlem. - Találkozunk holnap, Nia. – dörmögte Huston hadnagy mintegy mellékesen. Kisétáltam a barátságos kis kocsma épületéből, és a parkolóba tartottam. Át kellett vágnom az egészen srégen. Tűzbogár a távolabbi sarkában posztolt a többi kocsi mellett. Hosszú szárú, fekete vászoncipőm talpai tompán koppantak a betonon. Egyáltalán nem siettem. A késő éjszaka hűvös levegője sem vett rá. A gondolataimba merülve közeledtem a kocsimhoz. Zöld Daniel Ray oldaltatyómat most nem vetettem át keresztben magamon. A pántjánál fogva csüngött csak a vállamon. Nem akartam belebújni a pántjába, a kocsihoz érve úgyis levenném magamról a táskát, és behajítanám mellém az anyósülésre.
Miután Margaret lelépett, és persze a lelkemre kötötte, hogy nem megyek sehová sem a nap további részében, természetesen az volt az első dolgom, hogy hívtam egy taxit, irány a belváros. Bármi jobb annál, mint itthon rohadni a négy fal között egyedül, és az sem fog megállítani, hogy nem látok. Mégis mennyire lehet nehéz találni egy bárt? Bizonyára megoldom… Vagyis, majd a sofőr megoldja helyettem. Margarettel szétválogattuk a ruháimat, így már nem csak azt kapom magamra, ami épp a kezem ügyébe akad, hanem tudom, hogy melyik fiókba, illetve polchoz kell nyúlni a különböző darabokért, már ami a színeket illeti. Onnantól kezdve marad a tapizás, hogy vajon melyik göncöm legyen az. Most mondjuk nem szórakozok, ami tuti, hogy a kedvenc piros farmeremet húzom fel, a többi pedig marad a szokásos fekete. Egye fene, még egy piros sál jöhet, de a színekből ennyi elég is. Nem kifejezetten vágyom növelni a tetszési indexemet, inkább az alkoholszintemet óhajtanám az egekbe emelni. Nagyjából fél óra múlva közli velem a taxis, hogy megérkeztünk az O’Connorshoz, és kíván jó szórakozást, amit nagy kedvesen meg is köszönök, s persze fizetek, majd szállok is ki. Parkoló… csak a szívem fájdítom ilyenekkel, a kocsim azóta is ott rohad valahol megőrzés alatt, mert elhozni nem tudom, Margaret meg nem tud vezetni. Mondjuk, ha tudna, sem bíznám rá, maradjon csak meg szépen a szakmájánál, nővérnek tökéletes véleményem szerint, noha olykor kicsit idegesítő. Kíváncsiságom nem hagy nyugtot, muszáj kitapiznom, milyen járgányok parkolnak, jobb esetben nem szólal meg riasztó, rosszabban meg hamarosan már a nyakamban fognak lihegni a zsernyákok. Szerencsém van, sikerül megtudnom, hogy milyen szépségek ácsorognak itt árván, ha látnék, tán még meg is próbálnék elkötni egyet, de jelenleg ez sajna nem játszik. Lépteket hallok, ritmusából, puhaságából arra következtetek, hogy nő lehet az, hát jó, úgyis rég alkottam valami értelmeset, meglátjuk, mire jutok, hátha nem kopott még meg a tehetségem. Bebotorkálok két autó közé, és igyekszem lépteinek üteméből megsaccolni, hogy vajon mikor fog elhaladni előttem, és azt a pillanatot választom arra, hogy előmásszak a kocsik közül. Elvétem, de arra még bőven elég a mozdulatsor, hogy beleszaladjak, a botom beleakad valamibe, talán a lábába, de tán csak a földbe, fogalmam sincs, mielőtt elvágódnék, még kitapintom a táskáját, s mit ad isten, azt próbálom kapaszkodónak használni, hátha ezzel leránthatom a válláról. A botom szándékosan engedem el, hagyom, hagy koppanjon, majd guruljon el a betonon, én pedig annak rendje és módja szerint elvágódom. Érzésre az egyik tenyerem lehorzsolódott a betonnal való randevútól, remélem, a gatyám nem szakadt ki… Elég meggyőző, döbbent felkiáltás szökik ki közben ajkaimból, majd amint leértem, igyekszem térdelő állásba tornázni magam. - Jesszusom, bocsánat, iszonyat béna vagyok, nem is értem, hogy nem hallottam… Szabadkozom rögtön jó kislány módjára, majd elkezdek a földön tapogatózni, látszólag letojva minden egyebet, s a botomat keresem.
Totálisan elmerültem a gondolataimban. Már majdnem odaértem Tűzbogárhoz, amikor a legváratlanabb pillanatban egy bot akadt a lábaim közé. Aztán rá egy másodperc múlva mindjárt egy lány ütközött belém jó nagy lendülettel. Az oldalról érkező „merényletre” még én is megijedtem, pedig aztán nem könnyű a frászt hozni rám. Nem számítottam rá. A gondolataimat kitöltötte a sorozatgyilkos. Épp a rejtélyes tettesen rágódtam, amikor BUMMM. Megbotlottam, de nem estem el, hamar visszanyertem az egyensúlyom, s próbáltam még idejében elkapni a lányt, de hanyatt vágódott a betonon, a botja meg csörömpölve ért földet a közelében. A táskámat lerántotta a karomról, ahogy megkapaszkodott benne, úgyhogy a tatyóm is lehuppant a földre. - Elnézést, ne haragudj! Annyira sajnálom! – magyaráztam szaporán, miközben azon voltam, hogy segítsek neki felállni. – Én meg nem láttam. – motyogtam halkan. El kellett vigyorodnom ezen. Ő nem hall, én nem látok, már csak egy harmadik kell, aki nem beszél. - Jól vagy? Nem ütötted meg magad? – tudakoltam őszintén aggódva. Ha felegyenesedett, nyomban a botjáért hajoltam, és egyúttal felszedtem a földről a táskámat, hogy visszavegyem a vállamra. - Mindjárt adom, tessék. – nyomtam ezzel a kezébe a botot. Bakker, fellöktem egy látássérültet. Isten a tanúm, nem számítottam rá éjnek idején itt a parkolóban. Egyszer csak előrobogott két kocsi közül. Lehet, hogy eltévedt? Mert az kizárt, hogy az autóját keresse, így nem vezethet. - Nem az én dolgom, de hová szeretnél menni? Talán segíthetek. Valamelyik kocsit keresed? – az sem kizárt, hogy utas volt, és míg a sofőr távol van, ő kiszállt friss levegőt szívni, de vissza már nem talál. Ám az is lehet, hogy a pub-ba igyekszik.
Kezdőlap
//
