- Hogyne lenne fontos? Csattanok fel. Nem szeretem, hogyha hülyének vagyok nézve, márpedig ez a megjegyzése olyan lesajnálónak tűnt és akaratlanul is felmerül bennem egy ötlet, melynek nem átallok hangot is adni. - Tudod azért, mert a hajam szőke, még nem vagyok vakmalac. Bár biztos nem akartál megbántani, szóval én kérek elnézést, én se akartam rád förmedni. Húzom be a kézifékemet. Mást nem nagyon mondok, mert se az avokádós ötletem nem arat sikert, se semmi más így heves duzzogásba merülök, s beveszem az „oldd meg te” tablettát. Amikor kikászálódunk a kocsiból, akkor azért csak nem hagyom magam lerázni. Legalábbis ez a terv, de nem fogok nekilátni cibálni egy meglett férfit az utca közepén. - De nem tudod, hogy hol van! Ágálok, miközben épp csak annyira húzódom arrébb, hogy egy arra alkalmas kuka mögé be tudjak guggolni. - Gyere már, pszt, fedezék! Suttogom lóhalálában, s ha sikerül, akkor kinyúlok és mégiscsak berántom magam mellé Duanet. Az egy kicsit ugyan ciki lenne, ha rám találna esni a lendülettől, de ugyan már, több is veszett már a harctéren. És ez izgi. Ez most csatatér! Ekkor önt el a rettegés, melytől moccanni sem bírok. Duane nem tudhatta előre, hogy számomra a félelem inkább bénító hatású, mintsem megfutamító. Jesstől és a bandájától is féltem, de mégis hagytam, hogy összeverjenek. Mert nem tudtam és nem is akartam moccanni. Megremegnek ugyan a lábaim, hogy futásnak eredjek, de elsőre nem visznek semerre. Aztán végül mégis felpattanok,. S bár minden idegszálam tiltakozik ellene, futásnak eredek. Hazáig, ha sikerül. Nem, ez nem én vagyok, s ha el fogok gondolkodni azon, hogy miért tettem, komoly szögek fognak a fejembe ütődni, az is bizonyos.
//Sajnos akkor itt nekem zárnom kell a varázslatod miatt. Egy élmény volt, köszönöm! //
Duane a nagy autós üldözés közepén egy kicsit erősebben fogalmazott. Most már ő is érezte. Bocsánatot kért, mert nem az volt a cél, hogy megbántsa a lányt: - Bocs, csak figyelni kell itt az útra, az üldözőinkre és kitalálni, mi legyen. Csak koncentrálni akartam. Shiny megint megdöbbentette azzal, amit mondott. Valahogy nagyon más bolygón járt és ez normál körülmények között vicces, sőt aranyos is lehetett volna. Menekülni viszont nehéz egy ilyennel. Az egyetlen jó pont az volt, hogy tudott egy rejtekhelyet. Duane szurkolt, hogy az tényleg rejtekhely legyen, ahol nem találják meg a lányt. - Nem baj, a lényeg, hogy neked ne essen bajod! - próbálta nyugtatni a szőke leányzót. A lábán még meg tudott állni, mikor Shiny be akarta rántani a kuka mögé. Kirántotta a kezét, nem hagyta magát. Tudta, hogy ő boldogul egyedül is és hívhat segítséget, őrzőtársat, de civileket nem kéne belekeverni. A varázslatára azt hitte először, hogy befuccsolt. Shiny nem mozdult, hiába küldött rá rettegést, ami miatt kifutna a világból. Aztán mégis. Ezt talán már sose fogja megtudni, sose derül ki, miért így történt. Kifújta magát, amikor a civil végre messzire nyargalt és biztonságban volt. Sajnálta, hogy megbántotta és hogy a félelmét kellett felerősítenie. Szép szavakkal próbálta először rávenni a távozásra, de az nem használt. Inkább féljen egy rövid ideig, minthogy komoly baja legyen, gondolta magában. Az üldözők autója lassan befordult a sarkon. Duane még egy sms-t tudott elküldeni egy a környéken lakó őrzőtársnak, hogy hova jöjjön és felkészült a harcra. Végül rendesen megszorongatátk, nagyokat kapott és csak két tagot tudott kiütni. Mikor a társa, a mágus megérkezett, akkor lett kiegyenlített a helyzet. Valaki közben kihívta a rendőröket is és a jómadarakat bevitték, mert a szomszédok az ablakból jól látták, hogy Duane-re jöttek rá négyen és egyértelmű volt, hogy nem a kubai kezdett ilyen harci műveletbe. Duane hazafelé vezetve gondolt még Shiny-ra és máskor is fog. Egyszer talán lesz alkalma újra találkozni vele és nem lóhalálában, akcióterven gondolkozva beszélni. Mert kedves lány és jószívű, többet is érdemel, mint amit ma kapott.
// Én is köszönöm, Shiny is egy élmény volt, szép színes élmény. //
Újabb szabad este, amikor tulajdonképpen nem sok dolgom akadt, így jutott időm arra is, hogy bevegyem magam a városba, ha pedig szabadidő, akkor általában csakis valamelyik közkedvelt helyem jöhetett szóba. Számba véve a lehetőségeket pedig gyorsan sikerült döntésre jutnom, így az O'Connors felé indultam. Az autót ledobtam a parkolóba, igazi luxus ám a kocsmába is autóval járni, olyan dolgokkal nem foglalkoztam, hogy hazafelé, részegen hogy vezetek majd, nem egyszer fordult már elő ilyesmi, nem hinném, hogy ezúttal problémám lenne belőle. Könnyűszerrel pattantam ki a kocsimból, kezemben a tárcámmal és a kocsikulccsal. Bezártam a járgányt és máris fordultam volna, hogy a kezemben tartott holmikat zsebre vágva induljak meg befelé, amikor valami suhanc merő véletlenségből egyenesen belém gyalogolt. A pénztárcámat kiverte a kezemből, ami alighogy halk puffanással földet ért, máris a fiú kezében volt. Egy pillanatra sem feltételeztem, hogy merő jófejségből akar segíteni rajtam, hogy felveszi és visszaadja, nem is tévedtem hát, mert a következő pillanatban már sprintelt. Sóhajtva forgattam meg a szemeimet és indultam utána, nem volt túl nehéz utolérni, akkor pedig nem volt rest kihasználni az előnyeimet. Farkasként sokkal jobb érzékekkel rendelkeztem nála, a reflexeim is jobban voltak, ráadásul vérvonalamnak hála könnyűszerrel tértem ki minden próbálkozása elől. Egy ideig még játszadoztam vele, míg aztán a kétségbeesés és a félelem semmivel össze nem téveszthető aromája kúszott orromba. Ennyire vártam csupán. Mindössze két mozdulat volt csupán és ájultan esett össze, szívesen bunyóztam volna már végre valakivel, de nem ezen a szerencsétlenen fogom kiélni a fura hajlamaimat, ártani sem kívántam neki, nem szokásom embereket pesztrálni, viszont ez a kis csóri kiprovokálta, szóval örüljön, hogy egy agyrázkódással megúszta. Visszavettem, ami az enyém, zsebre is vágtam a tárcámat, majd leporolva a dzsekimet fordultam vissza az O'Connors felé, hogy ruganyos léptekkel közelítsem meg a bejáratot. Éreztem, hogy valaki figyel, ahogyan kifordulok a sikátorból, amelybe a fiú után rohantam, de farkas volt, így nem érdekelt túlzottan, mit fog szólni a dologhoz, pajzsom tökéletesen zárt, ám vérvonalam és korom egyáltalán nem rejtegettem.
Mostanság többet járok ki esténként a városba. Így, hogy már több mint egy éve ezen a földön tartózkodunk, kezdtem újra otthonomnak érezni teljesen a várost. Szinte már alig tartottam a kapcsolatot a skót ismerőseimmel, a titkárnőmmel, mintha nem is létezett volna az az élet, amit az elmúlt egy évtizedben éltem. Pedig a személyazonosságom változatlan maradt, csak az életformámban következtek be változások. Itt már nem kellett, és nem is tudtam volna megőrizni az arisztokrata viselkedésemet, életmódomat, de nem bántam. Egy idő után már inkább találtam terhesnek, semmint élvezetesnek, vagy izgalmasnak. Akkor az ajánlatot tevő őrző kedvében jártam, és szerintem elég sokáig fent is tartottam a látszatot, de mostanra a saját életemet akartam élni teljesen. Újra. Különben is, a hold óta némi nyugtalanság volt bennem, ahogyan szerintem a legtöbb testvéremben is ott fészkelt valami megfoghatatlan, ugyanakkor nagyon irritáló, bosszantó kis érzés. Tudtam, hogy még nem ért véget a harc a két legelső farkassal, és valahogy engem is megrémített ez a gondolat, hiába nem voltam hajlandó bevallani még sokszor magamnak sem. Az valahogy nem illett volna hozzám, és különben is könnyebb volt arra koncentrálni, hogy mi lehetne a megoldás. Túlságosan széthúztunk… Gondolataim ezerfelé cikáztak akkor is, amikor lendületes lépteim az O’Connors nevű pub felé fordultak. Nem kellett túl sok idő ahhoz, hogy felismerjem az ismerős energiát a közelemben, amitől egyből fel is lelkesültem. Azóta az éjszaka óta szerettem volna minden leszármazottam testi épségéről meggyőződni, hiába tudtam, hogy mindenki visszatért az élők közé azok közül, akiknek nem sikerült győztesen kikerülni az Alignak elleni küzdelemből. Nem titkolt szándékom volt az is, hogy megtaláljam azt a nőstényt, akinek ideiglenesen én oltottam ki az életét, de eddig még nem futottam bele. Szándékosan ugyan nem akartam keresni, úgy voltam vele, hogy ha a Szellemek is úgy akarják majd, akkor az utamba sodorja őt. Lehet, hogy most jött volna el az ideje? Sajnos nem láttam a sikátorban lejátszódó teljes műsort, de azért a végét mégiscsak elkaptam. Rosszallóan pillantottam, az eddig általam még nem ismert leszármazottamra. Eddig mind nők voltak, és mind harciasak. Nem tudtam hirtelen, hogy sírjak, vagy nevessek. Büszke legyek, vagy inkább fogjam a fejemet helyette. Esetleg mind a kettő? Mert valahol örültem, hogy hasonlítanak rám, hogy valakik bölcsen döntöttek, még ha nem is mindig előre megfontoltan. Mire a gondolatmenet végére értem, az előttem lejátszódó harc is befejeződött, így a nőstény kifelé induláskor már velem nézhetett farkasszemet. - Szerencséd van, hogy csak én láttam, és nem valami ostoba suhanc, aki izgalmában előkapja a telefonját, hogy levideózzon… - jegyeztem meg kissé bosszúsan, táskámat könnyed mozdulattal csapva a hónom alá. Előlem hiába húzta fel a pajzsát, akkor is éreztem, amit kellett, ráadásul most már a kora sem volt titok előttem. Ennyi idősen komolyan ez a legjobb megoldás, ami eszébe juthatott? Te jó ég! Legszívesebben fogtam volna most már a fejemet tényleg, ám helyette csupán beletúrtam a hajamba. Én egyébként olyan kétszáz év körülinek mutattam magam, maximum. Szerettem úgy tenni, mintha jóval fiatalabb lennék a valódi koromnál, ugyanez jól sült el legutóbb a francia leányzónál is. Vagy legalábbis eléggé meglepődött ahhoz, hogy kizökkentsem.
Nem vittem túlzásba a gyerekkel való verekedést, inkább hagytam, had próbálkozzon ő maga, csak akkor ütöttem ki, amikor már úgy éreztem, kellőképpen fél tőlem. Akkor sem vertem péppé, csak egy pukli és egy fejfájás marad majd belőle, de ha engem kérdeztek, megérdemelte és még szerencséje is volt, hogy nem intéztem el jobban. Nem csípem, ha palira vesznek, az pedig, hogy el akarta lopni a cuccomat, csak még inkább felhúzott. És ha már a felhúzásnál tartunk… Alig fordulok meg, máris szemközt találom magam egy nősténnyel, méghozzá egy jóval fiatalabb nősténnyel. Semmi kedvem nem volt most hozzá, amikor pedig a kioktatását meghallom.. Pláne, hogy milyen bosszús, gúnyosan nevetek fel. - Való igaz, micsoda szerencsém van veled! Ezer hála és köszönet! - ironikus minden egyes szavam, a bennük rejlő gúnyt még csak palástolni sem szándékozom, egyáltalán nem vagyok neki hálás és nem tudom, mit vár tőlem. Ha bármiféle suhanc levideózott volna, ugyanúgy elintéztem volna, mielőtt bármiféle probléma adódott volna a dologból, másrészt pedig éreztem, hogy senki nincs a környéken, a nőstény energiáit is akkor éreztem meg, amikor már tökmindegy volt, ráadásul nem hiszem, hogy egy fajtámbeli lenne olyan ostoba, hogy levideózná azt, amit látott. Akkor hol itt a probléma? Véleményem szerint sehol, leginkább ott, hogy egy nálam fiatalabb nőstény próbál kioktatni. - Most pedig ha megtennéd… - léptem elé, jelezve neki, hogy igazán hálás lennék, ha máshol múlatná az idejét és nem nekem kellene elviselnem a társaságát - Ha csak nem szeretnél olyan sorsra jutni, mint az a kedves fiatalember - bájosnak cseppet sem nevezhető műmosolyra húztam a számat, ott állva pár lépéssel a nőstény előtt. Bunkó voltam? Igen, az, de cseppet sem tűrtem, ha nálam fiatalabbak akarták megmondani, mi a helyes és mi nem az. Ráadásul ez a nőstény itt kóbor, még csak a hierarchiában sem áll felettem, így semmi okom nincsen arra, hogy magamba szállva gondolkodjak el azon, mit csináltam. Remélem eláll az utamból és nem fog visszatartani, mert ellenkező esetben tényleg nem leszek rest nekiugrani. Pedig egy kellemes iszogatást terveztem, de így…
A gúnyos nevetés hallatán rosszallóan vontam fel a szemöldökömet, feddőn pillantva a nőstényre. Mit is vártam? Eddig akárkivel találkoztam, mind nagyszájúak, tiszteletlenek, úgy látszik ez a mai kor természetes velejárója. Még az idősebb leszármazottaim is alkalmazkodtak ehhez, beszippantotta őket a jelen rohanó világa, a bunkó stílusa. Egy pillanatra el is felejtettem, hogy jóval fiatalabbnak mutattam magam a valódi koromnál, olyannyira, hogy még nála is ifjabbnak tűntem. Így némiképp megenyhültem a fogadtatásra, de még mindig nem volt elég magyarázat arra, hogy honnan ez a foghegyről odavetett, arrogáns reakció. Fogalmam sincs, hogy a mai gyermekek mikor fogják megtanulni, hogy elég csupán belepillantani a másik szemébe jó mélyen ahhoz, hogy gyanúsan éltesnek lássa az íriszek mögött rejlő elmét, ne pedig csupán az energiákra hagyatkozzon. - Az még elválik, hogy mennyire fogod szerencsésnek gondolni magad addigra, mire feljön a nap! – egyáltalán nem voltam nagyzoló, puszta megállapításnak szántam, semmi többnek. Nem tudtam, hogy mit hoz még az éjszaka, merre tart majd ez a találkozás. Az biztos, hogy a legutóbb is, amikor összefutottam egy leszármazottammal, nehéz volt a kezdés, ám a végére egészen sikerült egymással szót értenünk. Nagy hibám még mindig, hogy noha úgy teszek, mintha fiatalabb lennék, mégis elvárom a tiszteletet, amit szerintük nyilván nem vívtam ki. Ezen még nyolcszáz év sem volt képes változtatni. - Megtehetném… de nem fogom! – ajkaimon elbűvölő mosoly jelent meg, fejemet enyhén billentettem oldalra, miközben le sem vettem róla a tekintetemet. – Ugyan! – akaratlanul is felnevettem, nem tehetek róla. – Nem hiszem, hogy ennek a valós veszélye fennállna! – legyintettem nemes egyszerűséggel, és minimálisra csökkentettem a kettőnk között lévő távolságot. Olyannyira, hogy leheletem kellemesen cirógathassa a szőkeség bőrét. – Nem mondom, hogy próbáld csak meg, ha elég merész vagy hozzá, mert nem szívesen bonyolódnék veled összetűzésbe, Kedvesem! – már-már kedvesnek hatott a hangom, habár szemeim figyelmeztetően villantak meg, a hatalmas bestia acélos íriszei néhány pillanatra kikandikáltak, a másik nőstény fölé magasodva. A farkasa valószínűleg jóval előbb fogja érzékelni, hogy jobb lesz fedezékbe vonulnia, mint ő maga, de nem volt ez másként a legutóbb sem. - Úgy látom, hogy Unalaq leszármazottai mind nagyszájúak, pökhendiek ebben a városban… - ingattam a fejemet rosszallóan. – Ó, és szőkék! – pillantottam végig rajta, bár ez utóbbit inkább csak viccnek szántam, afféle feszültségoldásnak. – Nem te vagy az első, akivel találkozom, bár mivel a falkatársad, valószínűleg ismered a francia nőstényt! – csevegő hangon folytattam tovább, mintha csak a legrégebbi ismerősök lennénk, amivel valószínűleg eléggé ki fogom hozni a sodrából ahhoz, hogy lépjen valamit. Egyelőre még nem döntöttem el, hogy mit gondoljak róla, de a spiritusz mind a kettejükben ott volt, és ez tetszett. Vajon neked is van kölyköd, Angyalom? - Nagyjából veled egykorú lehet… - fűztem még hozzá a könnyebb beazonosítás céljából. – Egyébként nincs mitől tartanod, nincsenek ellenséges szándékaim, így igazán időpocsékolás lenne, ha megpróbálnál úgy elbánni velem, mint azzal az ostobával! – böktem fejemmel a fiú felé.
Nem mutatok tiszteletet? Még jó, hogy nem mutatok egy nálam fiatalabb fruska felé. Ha idősebb lenne, na akkor talán nem pofáznék így neki vissza, annyi neveltetés még bennem is van. De soha nem tűrtem el, ha nálam fiatalabb akárkik szeretnék megmondani nekem, hogy mit tegyek. Ráadásul nem nagyon szoktam nagyzolni azzal, hogy falkatag vagyok, de ez bizony most így van, ez a nőstény pedig kóbor, így mögöttem még adott esetben egy egész falka is áll, ha úgy adódik a dolog. Még jó, hogy tiszteletlen vagyok ezeknek a fényében a nőstény felé. - Való igaz, elég szerencsétlennek gondolnám magam, ha nem akadna jóképű úriember odabent, vagy éppen elfogyna a kedvenc italomból - húztam el a számat, mert ha ezek közül bármelyik is beteljesül, akkor tényleg szerencsétlennek fogom mondani magam reggelre. Más miatt.. más miatt egyelőre nem aggódtam. A nőstény nem enged utamra, ami eléggé bosszantó, főleg, hogy azt hiszi, nem tudnék elbánni vele. Most vagy még nálam is nagyobb az egója, hogy azt higgye, fiatalabb létére képes elbánni velem, vagy pedig nem az, akinek mondja és mutatja magát. Nagyjából eme felismerésemmel egy időben tornyosul a bundása az enyém fölé és habár őt is baromira zavarja a jelenet, nincs hozzászokva, hogy bárki is a lepipálja, azért ő bizony érzi, hogy valamit itt baromira nincsen rendben. - Kedvesem! - használom az előbb engem ért megszólítást én magam is - Úgy indultam neki ennek az estének, hogy bizony jól fogom érezni magam, erre elém állsz a titokzatos kiléteddel és a fennhéjázó szavaiddal. Szóval ha volnál olyan kedves beavatni, annak rendkívül örülnék. Merthogy kétszáz éves létedre kushadásra kényszerítetted a farkasom… Nem túl kerek a sztori… - csóváltam meg a fejem, ahogyan tartottam a szemkontaktust és az sem zavart, hogy már teljes mértékben belemászott az intim szférámba. Válaszokat várok, bár az eddigi stílusát tekintve aligha fogok kapni, de majd kiderül. Legalábbis bízom benne. - Ilyen géneket örököltem - vontam meg a vállam, miközben egyet hátrébb léptem, nem azért, mert kellemetlen lett volna a közelsége, egyszerűen jobban szeretem, ha hímek csinálják mindezt. Tisztában voltam vele, hogy nagyszájú és pökhendi vagyok, egy pillanatra sem tagadtam volna le, de ugyanúgy elintéztem egy vállrándítással, mert feleslegesnek ítéltem volna ebbe jobban belemászni. Ilyen vagyok és kész, ha nem tetszik, nem kell ám velem beszélgetni, de a nőstény nem engedett utamra, szóval viselje is el. - Igen, ismerem - bólintottam már akkor, amikor közölte, hogy francia az illető, ráadásul szőke is.. Nem nehéz kitalálni, hogy Odie-ról van szó. Próbáltam nem felhúzni magam azon, hogy ennyire csevegőre vette a hangnemet, bár igazat megvallva nem tetszett túlzottan a dolog. Vagy felőlem egészen nyugodtan elcseverészhetünk, de akkor legalább orientálódjunk beljebb, egy itallal a kezemben elviselhetőbb lenne a helyzet. - Már megint ez… - sóhajtottam egyet szemforgatva - Ki a fene vagy te? - szegeztem neki megint a kérdést, ha az előbb nem kaptam magyarázatot, ezúttal én magam léptem hozzá közelebb kissé, ismét elég kicsire redukálva a kettőnk közötti távolságot. Azt hiszi legyűrhet. Oké. Kétszáz évesen. Nem okés. Kushadásra késztette a farkasom. Oké. Kétszáz évesen. Nem oké. Itt valami rohadtul bűzlik és szeretnék rájönni, hogy mégis mi a fene az.
Gyorsan emlékeztettem magam, mielőtt teljesen kiakadtam volna, hogy igazából jogos, hogy nem mutat tiszteletet. Még! Egyelőre le kellett ezt nyelnem, hiszen hiába várta volna el tőlem is bárki, hogy úgy viszonyuljak felé, ha nem tett le semmit az asztalra. Márpedig én eddig remekül eljátszottam a fiatalabb nőstényt, nem is volt ezzel problémám, csak ahhoz nem voltam hozzászokva, hogy nem tisztelnek. Talán túl sokáig kerültem el az utódaimat, és most ezért esett annyira nehezemre észben tartani, mielőtt leszedtem volna a fejét az arcátlansága miatt. Csak türelem, Unalaq, türelem! - Ó, ez igazán sajnálatos volna, de azt hiszem, nem ez lenne a legnagyobb problémád! – bár ebből az apró, szemtelen megjegyzésből már sikerült kikövetkeztetnem, hogy hová igyekezett ma este. Nem volt nehéz mondjuk, hiszen itt volt az pub parkolója egy köpésre tőlünk, de ezek szerint az is feltett szándéka volt, hogy odabent töltse el az estéjét. Én is hasonlóban gondolkoztam eddig, bár csak úgy, mint lehetőségen. Mostanra kezdett kirajzolódni előttem, hogy talán tényleg ezt kellene választanom ma esti programnak. - Hú, mennyi bosszúság, mennyi feszültség! – emeltem meg két kezemet megadóan, amikor láttam rajta, hogy egyáltalán nem tetszik neki, hogy elálltam az útját. Igazán sajnálatos, de nekem meg a túlzottan felvágott nyelve nem tetszett. Kinek mi. – Nem vagy hozzászokva ahhoz, hogy valami nem úgy van, ahogyan te akarod, igaz? – kérdeztem, félig-meddig már jól mulatva a szituáción. – A titkok arra valóak, hogy megfejtsék őket. Talán hagyom majd, hogy te is így tegyél, de előbb látnom kell, hogy érdemes vagy-e a titkomra. A stílusodon még mindig lenne mit csiszolni, már ami a maró gúnyt illeti, amivel felém viszonyulsz… - csupán a leutánzott megszólítására utaltam, nem többre. – Okos kislány! – bólintottam arra, hogy legalább a farkasa tudta, hogy hol a helye. Általában így vannak ezzel a hozzánk hasonlóak, előbb érzi meg bundás felük a veszélyt, és tesz bölcsen, mint mi magunk, emberek. - A gének azok csak gének, mi formáljuk magunkat az évek során. Nekünk jóval több adatott, mint az egyszerű embereknek… - legyintésem nemtörődöm mozdulat csupán. – Ó, remek! – csaptam össze elégedetten a kezeimet, élvezettel látva, hogy mennyire idegesítette a váltás, ami a beszédmódomat illette. Nekem sem volt ám egyszerű, de még mindig jobb így, mintha letépném a fejét, puszta erőfitogtatásból. – Majd add át neki, hogy hamarosan meglátogatom, ha nem bánja! – természetesen nem volt kérdés, ha bánja, akkor is így fogok tenni. – Tudni fogja, hogy ki vagyok! – mosolyom önelégültté vált némiképp, de talán most az egyszer senki nem fog rám követ dobni érte, különösen nem az előttem álló nőstény, hiszen ő is pontosan ilyen természettel volt megáldva. Talán ő is hasonlítana rám valamiben? Nem elképzelhetetlen, és hogy ezt kiderítsem, hajlandó voltam az időmet áldozni rá. Amúgy is kíváncsivá tett már csak azzal is, hogy hozzám tartozott. Látni akartam, ő vajon megérdemelte-e az ajándékot, és a teremtője bölcsen választott-e esetében. Reméltem, hogy nem kell csalódnom… - Az a fene vagyok, aki egyszerre fogja feszegetni a határaidat, és fog kínálni egy esélyt – válaszoltam már-már derűsen, ám elég volt egyetlen pillanat ahhoz, hogy vonásaim komollyá váljanak, szemeim pedig acélosan villanjanak meg, újra némi teret engedve másik felemnek. – Ne próbálj meg a saját módszeremmel hatni rám, és megfélemlíteni, mert talán olyat tennék, amit nem szeretnék, és mind a ketten alaposan megbánnánk! – nem voltam igazán fenyegető, maximum egy kicsit, még a szemeim sem szűkültek össze, ami nagy szó! – Hidd el, nem kerülne sokba, hogy eltörjem ezt a csinos kis nyakad… - ujjaim ezzel egy időben, jóval gyorsabban fonódtak a finom, vékony bőrre, minthogy ő érzékelte volna. – Lüktet benned az élet, ne dobd el azért, mert begőzöltél! – éreztem a tenyerem alatt lüktető eret, a pulzus egyre inkább felgyorsult. Kicsit szorítottam csak rá, hogy épp elkezdjen levegő után kapni, utána el is engedtem. - Kíváncsi vagyok rá, hogy mit tudsz. Ki is provokálhatnám, hogy megtámadj, de mint említettem már, nincsenek ellenséges szándékaim. Talán ostobaság szerinted, de én hiszem, hogy egy családhoz tartozunk bizonyos tekintetben, és én szeretek új családtagokat megismerni. Van ezzel bármi problémád, és szeretnéd előbb próbára tenni a fizikai erőnlétemet, vagy bemehetünk oda, ha már úgyis olyan sóvár pillantásokat vetettél abba az irányba? – böktem fejemmel az O’Connors felé, közben pedig még egy kicsit adtam az energiáimból, így már nagyjából egykorúnak mutatva magam vele.
Csak sóhajjal reagálok arra, hogy nem az lenne a legnagyobb problémám, ha nem találnék helyes úriembereket odabent és a kedvenc italomból sem jutna már. Nem fogok ebbe jobban belemenni és harcot vívni az igazam felett, amikor láthatóan ez a nőstény nagyon is kitart a sajátja mellett. Tartson, okos enged, szamár szenved alapon, merthogy szó sincsen feladásról a részemről, csak jobbnak ítéltem meg itt és most kiszállni belőle. - Bosszúság? Feszültség? - ismételtem meg a kér kérdést, értetlen arcot vágva - Ugyan, dehogy! Csak egy idegesítő mitugrász előttem - persze, hogy annak véltem és jelen esetben jobb, hogy nem ismertem a valódi kilétét, mert akkor tuti eszem ágába sem jutott volna ilyen jelzőkkel illetni. De mivel ugyebár nem tudok róla annál többet, mint amit látok belőle, így nyilvánvaló, hogy az alapján ítélek. - Eltaláltad. Főleg, ha egy nálam jóval fiatalabb akarja megmondani, hogy mit tegyek és mit ne - fűztem még tovább a gondolatmenetét, mert tagadni is kár lett volna. Ismertem magamat, tudtam, hogy milyen vagyok, tisztában vagyok azzal, hogy nehezen tűröm, ha valami nem úgy alakul, ahogyan szeretném. Azt pedig próbáltam figyelmen kívül hagyni, hogy roppant mód jól szórakozik ezen az egészen. - Amilyen az adjon Isten, olyan a fogadj Isten… - tettem hozzá a magam véleményét, hiszen ha ő is normálisan állt volna hozzám, valószínűleg én is így tettem volna. Ehelyett már az elején egy olyan megjegyzést kaptam, amivel mintha helyre szeretett volna tenni. - Meglehet, hogy a gének csak gének, de ilyen alapra építkeztem, ráadásul úgy nevelnek, hogy abból építkezzek tovább - nyilván nem nagyszájúnak és pimasznak neveltek, ezt elismerem. Sokkal inkább határozottnak és erősnek, aki képes kiállni a saját igazáért és nem hagyja, hogy elnyomják. Ehhez kaptam még pluszba a farkasomat is, sokban hasonlítunk, bár őt nehezebb kihozni a sodrából, mint engem. - Egészen biztos vagyok benne, hogy egy ilyen személyt igencsak nehéz elfelejteni - az eddigi szóváltásainkat tekintve eléggé belemászott már az elmémbe a puszta léte is annyira, hogy én magam sem fogom egy hamar elfelejteni, az egészen biztos. Főleg azért, mert amellett, hogy nagyon is sok mindenben hasonlítunk, a temperamentumunkat tekintve legalábbis biztosan, nagyon furcsa ez a nőstény. Valami nem stimmel vele, az egészen biztos. - Csupa fül vagyok - fűztem össze mellkasom előtt a kezeimet, szavaimban ezúttal semmiféle gúny nem érződött, vonásaim a nősténnyel együtt váltak komollyá, ám én nem engedtem a felszínre a bestiámat, még annyira sem, hogy a szememben megmutatkozzon jelenléte. Figyelmesen szemlélte a nőstényt, kellőképpen felcsigázta őt is a dolog, már a puszta jelenléte is, pláne azért, mert tartott tőle. Már éppen felelnék, hogy ugyan bakker, ne fenyegetőzzön, hanem akkor mutasson valamit! Mert ezek így üres szavak, egy fiatal fruska nagyzolása csupán, még azt is megkísérelném feltételezni, hogy elment a józan esze, hogy ilyesmiket állít, amikor idősebb vagyok nála. Csakhogy először is, már a koránál megbukik a teóriám, mert lehetetlen, hogy csak kétszáz éves legyen. Másrészről pedig olyan gyorsan kapja el a grabancomat, hogy kitérni sincsen időm, így ha csak nem villám, akkor idősebbnek kell legyen nálam. Két kezem fonódik a csuklójára, ám amíg nem kezd el fojtogatni, én sem teszek drasztikusabb lépést. Szemem azonban borostyánná válik, mert ezúttal már farkasomnak sem tetszik, hogy csak játszadoznak velünk. Szeretne kitörni, megmutatni magát és a másikat is erre késztetni, hogy ne csak a mentális síkon nézhessen vele szembe. Elképesztően furcsa ez az érzés. Szorulnak az ujjai, ezzel egy időben az enyémek is, nem vájom bele a bőrébe a karmaimat, csak erősebben fogok rá a csuklóra, bár ha kitépné a torkom, semmit sem érnék el vele. Levegőért kapok és ahogyan elereszt, hátrálok is tőle egy lépést, hogy összegörnyedve szívjam tüdőmbe az éltető oxigént és masszírozzam meg kicsit a torkomat. Tessék, éppen most kaptam bizonyítást az eddig elhangzott szavaira és egyre inkább érzem a bűzt, ami ebből az egész szituból árad. Arról nem is beszélve, hogy szavait követően még inkább érzem az energiáit az enyéimnek feszülni… Velem egyidős. És ha eddig rejtegette a korát, akkor az is lehet, hogy ez sem a valós éveit mutatja. Na szuper… - Egy család? Egyre jobban érdekel ez az átkozott történet és, hogy miért is vagy kíváncsi arra, hogy mit tudok - egyenesedem fel ismét, hogy a szemeibe mondhassam a szavaimat. Nem tudom elképzelni, hogyan is tartozhatnánk egy családhoz, miért is lenne kíváncsi rám. Amellett, hogy valami itt nagyon nem tetszik és bűzlik is, ugyanannyira vagyok kíváncsi mind a nőstényre, mind arra, tulajdonképpen mi a frászt is szeretne tőlem. - Amennyiben nem csak valami idióta tréfát űzöl velem, úgy természetesen, bemehetünk - bólintok aztán végül, mert még mindig nehezemre esik elhinni, hogy ez nem csak valami buta vicc. Az olyanokat nem tűröm túl jól, úgyhogy nagyon bízom benne, hogy ezúttal nem egy ilyenről van szó. Ha a nősténynek nincs kifogásolni valója, úgy én meg is indulok befelé, hogy a pultnál kikérve az üveg whisky-t és két poharat, máris egy asztalhoz telepedjek le. Van egy olyan érzésem, hogy kevés lenne egy-egy pohárka a mai estéhez…
- Hah! – nevetve forgattam a szemeimet a mitugrász hallatán, hiszen éppen fordítva állt a helyzet, és ő volt hozzám képest olyannyira fiatal, hogy azt számára valószínűleg még elképzelni is nehéz lett volna. Nyolcszáz év rengeteg idő, egy ember még a három évszázadot is annak fogja fel, néha én is alig hittem, hogy valóban leéltem egy ilyen hosszú életet, máskor pedig megfáradva éreztem magam, mint aki képtelen akár még egy lépést is megtenni. Nem fizikailag fáradtam el természetesen, hanem sokkal inkább lelkileg. Az a rettentő kor, a mélyen ülő bölcsesség pedig visszaköszönt zöldes íriszeimből. - Sose becsüld alá a fiatalabbakat, hiszen kaphatott jóval profibb nevelést, egy odafigyelő mentor mellett, mint mondjuk te! – mutattam végig rajta könnyed mozdulattal. Igaz, hogy semmit nem tudtam sem róla, sem a múltjában megforduló, tanító szerepben tetszelgő fajtársainkról, de akár még rá is igaz lehetett ez az állítás. Talán pont beletrafáltam, vagy éppen nagyon mellélőttem, sohasem lehet tudni. Azt a megjegyzését pedig, amit a kölcsönös viselkedésről mondott, mind a kettőnk érdekében eleresztettem a fülem mellett. Komolyan kísértetiesen emlékeztetett a másik nőstényre. Még az is lehet, hogy rokonok? Nem, az biztosan nem, a vonásaik egyáltalán nem hasonlítottak, leszámítva a hajszínüket. - Hm, nehéz eldöntenem, hogy ezt most bóknak vegyem a szádból, vagy épp ellenkezőleg… - pillantottam rá tanácstalanságot színlelve, holott tökéletesen tisztában voltam vele, hogy elég egyedi jelenség vagyok, egy hozzá hasonló farkasra pedig igencsak különös hatással vannak az én elfojtott, alapvetően fullasztó energiáim. Valahogy a farkasok mindig ösztönösen érzik, hogy jobb tartani az én bundásomtól, hiába tűnik az elme számára fiatalabbnak. Ahogyan ő, úgy én is éreztem, hogy a szavak ideje lejárt, és valamit most már ildomos lenne mutatni is, nem csak a számat járatni, így némi erőfitogtatást, egy kis helyrerázást mégis megengedtem magamnak. Talán kicsinyes, talán éppen helyénvaló, nem tudnám megmondani, egyszerűen csak azt tettem, amit éppen abban a pillanatban jónak láttam. Sokszor tettem így régebben, manapság már jóval megfontoltabb vagyok, semmint az ösztönök szerint cselekedjek, de néha azért akadnak kivételes esetek, ez a mai pont ilyen volt. Arra azért gondosan ügyeltem, hogy kárt ne tegyek benne, csak érzékelje, hogy van mitől tartania, nem csak a szám nagy. - Nos… - kezdtem bele, oldalra billentett fejjel figyelve, ahogyan próbálja visszanyerni a normális légzést, és a szapora pulzust csillapítani, hiszen hallottam, ahogyan zakatol a szíve. -… azt hiszem, akkor innentől kezdve mellőzhetjük is a tettlegességet, így van? – úgy kérdeztem, mintha valamiféle ultimátum lenne, egyfajta burkolt fenyegetés, vagy netán parancs, amit egy tanár ad a diákjának. – Én egyszerűen ilyen kíváncsi személyiség vagyok – tártam szét a kezeimet ártatlanul. – Nincsen történet, Kedves! – már-már elbűvölő volt a mosolyom, vonásaim majdnem ellágyultak. – Egyszerűen csak ugyanazon vérvonalhoz tartozunk, ez pedig arra enged következtetni, hogy van közös ismerősünk, van némi közünk egymáshoz – úgy mondtam, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Valójában számomra tényleg az volt, csak éppen azt nem dörgölhettem az orra alá, hogy ha én nem lennék, akkor bizony ő sem birtokolhatná a képességet, amely belőlem született. - Tudom, hogy te is kíváncsi vagy rám! – szemeim mindentudóan, kissé vidáman csillannak meg, ahogyan ránézek. Mintha csak a veséjébe látnék, ezt már többször is említették. – Nem szoktam tréfálni – jelentettem ki komolyan, noha humorérzékem azért akadt. – Sem ingerenciám, sem időm nincs arra, hogy bárkivel is tréfát űzzek, nem is értem, hogyan jutott eszedbe! – kissé még meg is sértődhetnék, amiért nem teljesen vesz komolyan, de annyi baj legyen. A lényeg most az volt, hogy lássam, mennyire méltó a nevemhez, és mennyi korrekcióra szorul. – Csak utánad! – intettem a távolabb eső bejárat felé. Jobb, ha ő megy előttem, mielőtt még lenne olyan botor, és megpróbálna hátulról nekem támadni. Még a végén véletlenül, reflexszerűen tényleg eltörném a nyakát, pedig nem állt szándékomban, erről nem hazudtam. Míg ezen gondolkoztam, be is értünk a pubba, ő pedig otthonosan mozogva kérte ki az italainkat. Elég nagy mennyiségben. – Úgy látom, hogy nem szokásod fukarkodni az alkohollal – nyugtáztam az információt, miközben helyet foglaltam vele szemben, az általa kiválasztott asztalnál. Mivel nem vagyok finnyás, hiába vagyok elegáns italokhoz szokva, így a whiskyt is megfelelőnek találom, és közelebb is tolom az egyik poharat az üveghez. - Szóval, hogy szólíthatlak? – érdeklődtem kíváncsian. A másik nőstény nevét még mindig nem tudtam, noha nem lett volna nehéz dolgom kideríteni, ha éppen ahhoz lenne kedvem.
- Igen, biztosan - bólogattam, bár közel sem értettem egyet a kijelentéssel. Mármint azon részével persze, hogy vannak jól képzett fiatalok is, de én sem panaszkodhatom. Az édesapám a falkánk alfája volt, érthető hát, hogy mindenből maximálisan kellett teljesítenem, a mentorokból pedig csakis a legjobbak jöhettek szóba. Persze nem felvágni akarok mindezzel, de ami igaz, az igaz. Inkább nem megyek bele ebbe sem mélyebben, mindketten jobban járunk vele. Vagyis adott esetben nyilván én, mert túl sok minden bűzlik ezzel a nősténnyel kapcsolatban, hogy azért ne kezdjem félteni kissé az irhám tőle. - Amelyik jobban esik - tártam szét kissé megadóan a kezemet, én aztán nem fogom megmondani, hogy egyáltalán nem bóknak szántam a megjegyzésem, bár ezzel nyilván a nőstény is tisztában van. Nem fogok ellenkezni, mert sehova sem vezet, mindketten a másik fölött állónak hisszük magunkat, akárhogyan próbálnám a saját igazamat érvényesíteni, úgy sem menne, mert a velem szemben álló nőstény úgy tűnik, nem ad lejjebb egy szemernyit sem a sajátjából. Legyen hát, okos enged… khm. Nyilvánvalóan így állok ehhez az egészhez, mert azontúl, hogy valami nem stimmel ezzel a nővel, még megvan a saját stílusom és véleményem, amit nem fogok csak azért visszaszívni, mert félek attól, hogy elvernek. Nem vagyok gyáva. Vakmerő és makacs már sokkal inkább és hogy ez jó, vagy rossz, azt helyzete válogatja. Ha ennek a nőnek nem csak a szája nagy, akkor ebben az esetben lehet inkább rossz, még mázli, hogy a gondolataimban nem tud olvasni. Kapok is kis ízelítőt abból, mire is képes, így már elhiszem, hogy nem csak fellengzés minden szava, hanem tényleg van mögötte valami és örülhetek a fejemnek, hogy nem mondtam ki mindent, ami a nyelvemre kívánkozott. Éljen, még élek. - Így van - egyáltalán nem tetszett a farkasomnak, hogy ilyen könnyen megadtam magamat. Vagyis inkább az nem, hogy tisztára úgy hangzott a kérdés, mintha nem is lenne más opció, mintha valami parancsot kaptam volna, az ilyesmit pedig nem igazán szeretjük. Főleg úgy, hogy baromira olyan az egész szitu, mintha csapdába szorultunk volna. Merthogy nagyon úgy néz ki, hogy ez a nőstény igencsak sok mindent rejteget, így van némi félsz az irányába, ugyanakkor iszonyatosan idegesítő, hogy megmondja, mit csináljak, tenni viszont nem tehetek ellene semmit, mert a végén tényleg letépi a fejem. Kár lenne érte. - Ez egyre érdekesebben hangzik! - fontam keresztbe karjaimat a mellkasom előtt, mert akárhogyan néztem ezt az egészet, akkor sem akart kerekedni a sztori. De bíztam benne, hogy tényleg sikerül túllendülnünk ezen az egészen és sikerül megértenem ezt az egész szitut, mert nem szeretek a homályban tapogatózni. - Persze, hogy kíváncsi vagyok rád. Nem minden nap ken fel olyan nőstény a falra, aki fiatalabbnak mutatja magát nálam, aztán meg egyszer csak bumm! Oda a korkülönbség - osztottam meg vele a véleményem és foglaltam össze az eddig történtek igencsak káoszosságát, legalábbis ami az én oldalamat érintette. Ez az egész már önmagában megér annyit, hogy lehiggadjak és képes legyek nyugalmat erőltetni magamra. - Én kérek elnézést, de elég kaotikusan indult az ismeretségünk ahhoz, hogy legalább megforduljon ilyesmi a fejemben - egyáltalán nem állt szándékomban azt közvetíteni felé, hogy nem veszem elég komolyan, csupán nem igazán tudtam még felfogni, mi is történt itt az előbb. Vagy inkább elfogadni, hogy valaki ezt simán megcsinálta velem. Nem túl kellemes, azt kell mondjam. Bent aztán nem cicózok az itallal, felesleges is volna, amúgy sem vagyok olyan típus, aki egy pohártól már az asztal alá esik, ráadásul olyan beszélgetés előtt állunk - véleményem szerint -, amihez nem árt némi ital. Csakhogy megkönnyítsünk a dolgot. Állítólag én is kedvesebb vagyok, ha iszom, bár ezt nem tudom alátámasztani. - Nem. A magunkfajtáknak úgysem árt meg még ennyi se - vontam meg a vállam, minek is tagadni. Persze nem vagyok alkoholista, meg ráadásul most ketten is iszunk, szóval szerintem nem túlzás az egész üveg. - Sarah - egyszerű kérdésre egyszerű válasz - És te ki volnál? - tettem fel én magam is a kérdést, miután kitöltöttem az italokat és legurítottam az első kortyot. - Mármint valóban. Mert azt állítottad, hogy egy vérvonalba tartozunk, viszont olyan gyorsan ragadtál nyakon, hogy villámnak gondolnálak, ráadásul elég erős is volt a szorításod… Arról nem is beszélve, hogy ugyebár alaposan átvertél a valós koroddal is - és kit tudja, rejteget-e még előlem éveket... Viszont bele is csaptam egyből a lecsóba, bár fogalmam sem volt, hogy a nem is olyan régen említett bizonyos titok mennyire terjed ki a valós személyére, de majd legfeljebb megint azt mondja, hogy ez is titok. Kicsit közelebb hajoltam hozzá, miközben egyik kezemmel fogtam a poharamat, a tekintetét kerestem, mintha csak abból szerettem volna a válaszokat kiolvasni.
- Hát, ha szépen akarunk fogalmazni, akkor akár azt is mondhatjuk, hogy nem vagyok mindennapi jelenség! – kicsit szórakoztatott a helyzet, de annyira nem vagyok botor és forrófejű, hogy az orra alá dörgöljem, mennyi igazságtartalma van ennek a kijelentésnek. Majd akkor, ha kiérdemli, talán be fogom avatni. Szándékomban állt egyébként valamelyik leszármazottam előtt felfedni az igazi kilétemet, csak még abban nem sikerült döntést hoznom, hogy melyikük legyen a szerencsés, akit megtisztelek ezzel. Egyelőre ugyanis még egyiküknek sem sikerült annyira levennie a lábamról, hogy azt mondjam, ez igen! - Nagy benned a vívódás, igaz? – igazán nem is hangzott kérdésnek, sokkal inkább kijelentésnek szántam, afféle ténymegállapításnak. Valamit ugyanis érzékeltem a benne végbemenő változásokról, arról, hogy miként próbált nyugalmat erőltetni magára. Le a kalappal, valószínűleg az ifjonti hévem annak idején nekem nem hagyta volna, de azóta már nagyon sok emberöltőt leéltem ahhoz, hogy ez megváltozzon. Ez a szőkeség azonban még fiatal volt – már persze hozzám képest -, így kapott egy jó pontot tőlem gondolatban. Természetesen nem állt szándékomban hangot is adni a dicséretnek, majd talán később, amikor még több dologgal sikerül elnyernie a tetszésemet. Ha pedig az ellenkezője lesz… nos, azt még nem döntöttem el. Befelé menet minden apró részletet elraktároztam, kezdve azzal, hogy kik ülnek bent a pubban, és azok hol foglaltak helyet. Úgy gondoltam, hogy a legjobb, ha képben vagyok, habár az érzékeimre is nyugodtan hagyatkozhattam volna, de így a biztos. Követtem is a nőstényt tovább, egyenesen az általa választott asztalig, ahol vele szemben foglaltam helyet. Hozzá képest kicsit elegánsabb volt a tartásom, a ruházatom pedig nőiesebb, de egészen jól elvegyültem ahhoz képest, hogy mennyire nem szokásom hasonló helyekre betévedni. Pedig pont a felfedezés izgalma volt az, ami eredetileg is erre a környékre hozott, az, hogy valami újat próbáljak ki. - Magabiztos és kissé pökhendi. Hm… - dünnyögtem magam elé a szavak hallatán. Igaza is volt, meg nem is. A fejlettebb képességeink ilyesfajta kiaknázásának nem voltam híve, de hát kinek mi. Én sem vetettem meg soha az italt, de az, hogy leüljek és lerészegedjek pusztán azért, mert megtehetem, nem volt szokásom. Már csak azért sem, mert szerettem, ha tiszta a fejem, és képes vagyok józanul gondolkodni. A közelmúlt eseményei után ez már korántsem volt olyan egyszerű, de kicsit most lazíthattam. Kivételesen. Hátha a mai nap is olyan kivételes alkalom lesz, hogy az afféle ünneplést érdemeljen. – Sarah! – ismételtem meg a nevét, mintha csak ízlelgetném. – Örvendek, Sarah! – nem nyújtottam felé a kezemet, azt hiszem, hogy az efféle bemutatkozáson már túljutottunk még odakint. - Szólíts, mondjuk Rowenának. A városban mindenki így hív! – ajkaimon mosoly futott végig, miközben hátradőltem kényelmesen. Biztos voltam benne, hogy neki sem ez az eredeti neve, de még csak az első álneve sem. Azt mégsem mondhattam, hogy Unalaq vagyok, a végén még lefordulna itt nekem a székről, és máris bajban lennék, mert minden szempár felénk fordulna. – Jó megfigyelő vagy. Ez tetszik! – bólogattam valóban elismerően. Nem csak jó megfigyelő, de még az esze is vág. Kiváló! A pillantásunk azonban hiába kapcsolódott össze, mert a zölden örvénylő mélységen, és a hatalmas koron, a bölcsességen kívül, ami a szemeimben rejlett, nem láthatott semmi mást. Sőt, inkább úgy tűnhetett, mintha én látnék bele az ő veséjébe. – Nincs közöm egyébként Tipvigut gyermekeihez, csupán gyakorlás kérdése az egész… – hazudtam szemrebbenés nélkül, bár az első része a mondatnak tényleg igaz volt. A leszármazottaihoz nem is volt közöm, csak magához az Alapítóhoz. - Elárulod nekem, hogy ki volt a Teremtőd? – érdeklődtem kíváncsian, én is éppen úgy belecsapva a közepébe, ahogyan ő tette. – Nem kizárt, hogy ismertem őt. Egyáltalán mennyit tudsz a vérvonaladról? – érdeklődtem tovább csevegően. – Furcsa, hogy sokan semmit nem tudnak erről, pedig sokat ad hozzá ahhoz, akik ma vagyunk. Sok múlik az elődökön – adtam hangot véleményemnek. Szerettem azt hinni, hogy én megfelelően teljesítettem a Szellemek által adott feladataimat. – Mesélj nekem magadról! Mióta élsz itt? És mivel foglalkozol? – tényleg szerettem volna megismerni. Ha nem árulja el, akkor is kideríthettem volna, de így sokkal inkább kedvemre való volt az információszerzés.
- Az nem kifejezés - húztam el a számat. Méghogy vívódás! Tényleg elég enyhe kifejezése annak, ami bennem végbemegy. Legszívesebben már nekiestem volna, mert iszonyatosan bosszantott a személye, a szavai, az, hogy felettem áll és ennyire nyíltan hangoztatja is. Mégsem tehetek, mert a végén tényleg én járok pórul és képes kitépni a torkomat. Szóval nyugalom, bármennyire is dühít a helyzet, kénytelen leszek türelemmel viseltetni a másik felé, ha meg akarom tudni az igazságot. Furcsa belegondolni, hogy vajon mások is így éreznek, ha velem találkoznak? Mert igazság szerint elég sok hasonlóságot véltem felfedezni kettőnk között, csak én fiatalabb voltam hozzá képest és ha tényleg én is így viselkedem, ha fiatalabb egyeddel sodor össze az élet, akkor elég kellemetlen lehet a másik fél számára. Ez mondjuk csak elégedettséggel tölt el, de most talán nem is ez a lényeg. - Nem is tudom, ki bír még itt hasonló tulajdonságokkal - morfondíroztam egyik kezemmel az államat ütögetve. Semmi gonoszkodás, vagy pimaszság nem volt már a szavaimban, inkább csak ténymegállapítás és.. némi humor lett volna? Igen, minden bizonnyal. Pia mellett sokkal oldottabb voltam, pedig még az első poharam sem fogyott el. - Én is örvendek, Rowena - válaszoltam bájos mosollyal ajkaimon, még csak farkas szimat sem kellett hozzá, hogy bárki rájöjjön, nem egészen igazak a szavaim. Bár szerintem ez érthető az elmúlt percek tekintetében, nem sokszor vágtak így a falhoz, ráadásul a stílusa sem tetszik. Egyelőre. Egyedül azért nem pattantam még meg, mert túlságosan kíváncsi vagyok, mit tartogat még számomra. Aztán ki tudja, lehet a találkozónk végén már egymás nyakába borulva tántorgunk ki a kocsmából (nem). - Mindenki a városban? Ezt úgy mondod, mintha valami közismert személyiség lennél - ezúttal sem célom gúnyolódni, csak tényeket állapítok meg az elhangzott szavaiból. Lehet, nem így van, de egy kérdést megér, nem igaz? Az elismerő szavakra nem reagáltam, örülök, hogy tetszik neki, legalább ennyi sikerem had legyen már. A tekintetét azonban álltam, hiába éreztem úgy, hogy még azt is képes lenne meglátni, milyen színű bugyi van rajtam. Tessék, ha neki így tetszik, legyen, ennyitől biztos nem fogok ijedten máshova pislogni. - Ahha - bólintottam, bár cseppet sem voltam meggyőzve, ezt pedig nem is titkoltam előle. Még hogy gyakorlás… Gyakorolhatom orrba-szájba a gyorsaságom, akkor sem érhetek fel a Villámokhoz, vagy éppenséggel ahhoz, amit ő odakint produkált. Nem érdekel, ebbe nem fogok belekötni, ha kamuzott, akkor legyen boldog tőle. - Szóval így játszunk? Elütöd a kérdésem egy fél válasznak sem beillő valamivel és máris én kerülök terítékre? - vontam összébb kicsit a szemeimet - Oké, legyen neked gyereknap - csaptam össze a tenyereimet, majd a poharamért nyúltam, hogy megigyam a benne lévő maradék italt és újabbat töltsek magamnak. - A Teremtőm a tulajdon édesapám volt, Bastien La`Miraque. Egy Bordeaux közeli kisvárosi falkának volt az Alfája, már gyerekkorunktól kezdve ebben nőttünk fel, beavatott voltam, számomra ez a világ volt a normális. Amint elértem a felnőttkort, megkaptam a bundásomat egy igen szép ceremónia keretein belül - csaptam bele egyből a közepébe. Senki előtt nem volt titok a múltam és a farkassá válásom, szimplán és önmagamtól nem híreszteltem senkinek, kérdezni meg nem sokat kérdeztek, de ha ezt a nőstényt érdekli, megkapja, amit szeretne, bármennyire is rossz szájízzel mesélek. De ha én beavatom, talán ő is hasonlóképpen tesz, kifejezetten boldog volnék. - Ismerted az apámat? - teszek fel közben egy kérdést, aztán akár kapok választ, akár nem, folytatom is. - Édesapám sokat mesélt a vérvonalamról, büszke volt arra, hogy Unalaq leszármazottai közé tartozik és belénk is ezt nevelte, így hasonlóképpen vélekedem én magam is róla. Apám Teremtője egy Ferghal nevű férfi volt, egy ismeretlen utazó. Az elmondások szerint egy viharos, fagyos reggelen érkezett, szállást és ételt kért, amíg elül a vihar, hogy aztán folytathassa az útját. Édesapám családja befogadta, az ismeretlen alak pedig sorra hívta ki a falu lakóit. Olyan ügyesen bánt a vándorbotjával, hogy senki sem akadt, ki képes lett volna néhány percnél tovább talpon maradni vele szemben. Nem tudom, mennyi igazság tartalma van és mennyire kiszínezett történet csupán, de apámnak sikerült kivernie a kezéből a botot, felnőttkorba lépő ifjú volt még csupán, ám felkeltette a férfi érdeklődését. Sok időt töltöttek együtt, míg végül apám úgy döntött, vele maradna, de a vándor nemet mondott rá. Mégsem hagyta hátra üres kézzel, a saját Kölykévé tette, hogy még néhány évig mellette maradjon, tanítsa, aztán amilyen hirtelen jött, úgy távozzon is. Egyik napról a másikra. Az apám saját maga állt talpra, hogy aztán megerősödve falkát keressen magának, majd megalapítsa a sajátját, amint elég rátermetté vált egy ilyen feladatra - újabb korty, régen beszéltem ennyit egy huzamban, bakker, tényleg eléggé kiszárítja az ember torkát. - Nos, így alakult meg a falka, amiben felnőttem - értem egy hosszabb szakasz végére, pici szünet után folytattam csak a mondandómat. - Nagyjából az ezernyolcszázas évek végéig minden jól ment, amikor csúnya árulás ütötte fel fejét, trónbitorlók végeztek a családommal és ha a Kölyköm nem elég rátermett, én magam is odavesztem volna - osztottam meg vele ezen információt is, ám az utána következő jó száz évről nem állt szándékomban mesélni neki. Ha kérdez, akkor talán, de lényegében semmit nem tudok róla, hogy az olyan személyes dolgokról is meséljek, mint, hogy például mi lett a Kölykömmel. - Nagyjából két éve jöttem ebbe a városba, azóta élek itt. Idővel csatlakoztam a falkához, most pedig az Upper Deck diszkót vezetem másodmagammal - no nem mintha nem lennék képes egyedül is igazgatni a helyet, de tény, hogy kettesben sokkal könnyebb. Az meg, hogy kivel vezetem és miért vagyunk ketten, szintén magánügy. Majd ha ő is ad némi bepillantást az életébe, akkor én is osztok még meg vele információkat. Szerintem így is jóval többet árultam el neki, mint amennyit én eddig megtudtam róla, szóval most rajta lenne a sor. - Kielégítő választ kaptál? - kortyoltam ismét az italomba.
Csupán egy sejtelmes mosoly volt a jutalma arra a megjegyzésére, hogy ki bírhat még olyan tulajdonságokkal, amilyenekkel én. Konkrétan ugyanilyenekkel nyilván senki, ám rajtam kívül is akadtak még más, különösen erős és tapasztalt farkasok, talán már találkozott is néhányukkal, csak nem tud róla. Ezt azonban nem árulhattam el neki természetesen, és nem is állt szándékomban lebuktatni a Testvéreimet, felfedve valaki olyan előtt a létezésüket, akit ők talán nem tartanának érdemesnek rá. Az pedig, hogy az én szerény személyemmel mi a helyzet, már a saját dolgom volt eldönteni. - Arra utaltam, hogy akikkel eddig találkoztam a cirka két év alatt, amióta itt vagyok – azt nem állt szándékomban elárulni, hogy pontosan mikor érkeztem. Így is éppen elég sok idő telt el hozzá, már hamarabb is összefuthattunk volna. – De egyébként tényleg sokan ismernek. Szobrász vagyok, a jégszobrok közül is néhány az én munkám volt télen, a fesztiválon – vontam meg egyszerűen a vállaimat. – Mondjuk, hogy ügyesek a kezeim! – kacsintottam jókedvűen, utalva a vérvonalunkra. Nyilvánvalóan nem kellet megmagyaráznom, értette ő anélkül is. - Szerintem mind a ketten tudjuk, hogy úgy játszunk, ahogyan én szeretném – mondtam annyira nyugodt, higgadt és kimért hangon, amennyire csak tőlem telt, miközben előrehajoltam az asztalra. Nem akartam én megfélemlíteni, hiszen már tudta, hogy van oka tartani tőlem. Egészen egyszerűen csak kimondtam azt a tényt, amivel mind a ketten tisztában voltunk. Akkor is, ha ez neki egy kicsit sem tetszett, hiszen el tudtam képzelni, hogy milyen borzasztó érzés. Én valami hasonlót éreztem Alignakkal és Tupilekkel szemben, a Szellemekről már nem is beszélve. Mindig is ők diktáltak, és valószínűleg ez továbbra sem fog megváltozni soha, ahogyan az sem, hogy mindig felette fogok állni, ahogyan Alignak felettem. Amikor mesélni kezdett magáról, tekintetemből őszinte érdeklődést olvashatott ki. Nem udvariasságból kértem őt erre, hanem azért, mert tényleg szerettem volna tudni, hogy ki is ő, azt, hogy méltó helyen van-e az ajándék, amit másokon keresztül ugyan, de végső soron tőlem kapott. A benne élő bundása nem hasonlított az enyémhez, de attól még egyértelműen érezhető volt a bizonyos fokú hasonlóság, az egymáshoz tartozás érzése. - Ezek szerint a másik nősténnyel még a származásotokat illetően is hasonlóak vagytok. Különös véletlen… - biccentettem elgondolkozva, pusztán mellékesen fűzve hozzá. Eszem ágában sem volt megakasztani a mesélésben, így kis ideig el is csendesedtem újra. – Értem. Ezek szerint hagyománya volt nálatok a fajunknak, és alaposan megfontolt döntés előzte meg a beharapásodat – nyugtáztam a következő információt is, ami leplezetlenül elnyerte egyébként a tetszésemet. Nagyon örültem neki, hogy ezt hallottam, mert máris kezdett felfelé ívelni az eddig kialakult véleményem Sarahval kapcsolatban. Természetesen az is legyezgette a hiúságomat, hogy büszkék voltak arra, hogy hozzám tartozhatnak, manapság már nem nagyon hallani ilyesmit, pedig a régi korokban tényleg megtiszteltetésként élték meg az enyémek a kegyet, amit tőlem kaptak. Így hát, egyre inkább érdekelt, hogy vajon melyik leszármazottam választhatott ilyen kiválóan utódot magának, amilyen Sarah apja volt. Megfontolt, jó vezetőnek tűnt, aki tiszteli a hagyományokat. Milyen régen találkoztam már ezzel a jelenséggel, megmondani is nehéz lenne! - Egyébként nem volt szerencsém ismerni édesapádat – szúrtam közbe gyorsan, miután elhangzott a kérdése. Abban a pillanatban azonban, hogy kiderült, ki a Teremtője a valamikori Alfának, máris felismerés villant zöld íriszeimben. – Akkor apád valószínűleg nagyon kivételes volt már embernek is. Ismertem Ferghalt, páratlan tehetsége volt a harcokhoz – repesett a szívem, hogy amit annak idején láttam az ifjúban, nem vitt tévútra, és helyes döntésnek bizonyult ilyen sok évvel később is. Reméltem, hogy a világban vannak még leszármazottai, és azokban az esetekben is ilyen bölcsen döntött. – Ferghalban mindig is túltengett a felfedező szellem, nem bírt nyugodtan maradni sokáig egy helyen. Bizonyára a vikingek vére benne rejtőzött még olyan sok évvel az ősei után is… - vélekedtem elgondolkozva. Szándékosan árultam el egyébként egy kicsit én is többet magamról, hogy ne legyen olyan keserű a szájíze amiatt, hogy én faggathatom, ő meg nem tudhat rólam semmit. A fél információkkal is be lehet ám érni! – Ezek szerint neked is van egy kölyköd – ez is nagyon érdekelt, szívesen megismertem volna őt is. – Ő is itt van veled a városban, vagy már a saját lábára állt? – kérdeztem rá arra, ami most leginkább foglalkoztatott. - Gondolom a társad is falkatag… voltam már azon a helyen, furcsa, hogy nem találkoztunk. Ki ő? – minden érdekelt, túlzás nélkül. Azt is gyanítottam, hogy vagy közel áll hozzá az illető, vagy csak nagyon jól kijönnek egymással, másként nem fogadná el szerintem, hogy valaki a társa legyen. Már, ha magamból indultam ki, akkor ennek így kellett lennie. – Igen, mondjuk, hogy egyelőre beérem vele, kezdésnek kiváló volt! – bólintottam, és ezúttal én voltam az, aki telitöltötte a poharát, hogy aztán koccintásra emeljem felé.
- Nem vonzanak az ilyen túl szociális embertömegek, úgyhogy sajnos nem volt szerencsém megcsodálni a szobraidat - mindjárt sírok, komolyan mondom. Ezúttal sem voltak túl őszinték a szavaim, de annyi baj legyen. Amúgy sem érdekelnek a szobrok, sokkal inkább volnék kíváncsi a nőstény valódi személyére. A kacsintást és a megjegyzést követően, csak egy bájos mosolyt villantok, micsoda elmés megjegyzés! - Igen, tudjuk - hajoltam én magam is előrébb kissé, hogy egészen közelről nézhessek a szemeibe. Nem fogok ennyitől megijedni, hiába tudom, hogy tényleg van okom tartani tőle. De ha azt hiszi, hogy fülem farkas behúzva kushadok majd egész este, akkor nagyon is téved. Sajnos nem ilyen fából faragtak. Aztán mesélni kezdek, térjünk minél hamarabb a végére ennek az egésznek és kétlem, hogy másként ez lehetséges volna. Beszélnem kell, méghozzá magamról és képes vagyok annyit és olyan részletesen pofázni a múltamról, ahogyan szerintem még Yvonne-nak sem tettem. Bízom benne, hogy legalább megéri. Az Odie-t érintő megjegyzésre csak bólintok, ez már csak így megy… - Igen. Így lettünk nevelve. Élj úgy, hogy méltóvá válj egy ilyen ajándékra. Elég nagy szégyen lett volna, ha az Alfa gyermekei nem érdemlik ki - hoppá, ismét egy olyan valamit árultam el neki, amit nem szerettem volna. A testvérem. Erről viszont önként biztos nem beszélek többet, hiába sikerült már réges-régen megbarátkoznom azzal, hogy meghalt. - Minden bizonnyal, ha sikerült Ferghal figyelmét felkeltenie - erről többet nem tudok neki mesélni, hiszen én is csak annyit tudok, amennyibe beavattam. Amikor viszont azt mondja, ismerte Ferghalt, meghökkenek egy picit. Főleg azért, mert baromi furcsa előérzetem támadt. - Ismerted Ferghalt? Az apámat viszont nem? Mikor találkoztál te Ferghal-lal? És honnan ismered? - kérdezek ezúttal én magam is, talán választ is kapok, nagyon hálás lennék érte. Merthogy ha ismerte Ferghalt, akkor minimum olyan idősnek kellene lennie, mint az apámnak, de valahogyan akörül, drága nemzőm pedig nem lenne éppenséggel túlságosan fiatal, ha még ma is élne. - Van. Kettő is. Az egyikük már meghalt, a másik viszont még mindig boldogítja a mindennapjaimat - osztottam meg vele ezt az információt is. Az első kölyköm haláláról meglehet túlságosan érzéketlenül beszéltem, de fontos volt számomra a fiú, az életemet köszönhettem neki, hiába történt már rég a dolog, akkor is kellemetlen. - Itt van velem - nem kell róla túl sokat tudnia, elég, ha Rowena engem terrorizál, Yvonne-t hagyja ki a dologból. Mondjuk azért elég magabiztosan állíthatom, hogy Yvonne már a saját lábán áll, de nem kell mindenről tudnia. Majd ha ő is beavat a saját kis dolgaiba, akkor én is mesélek, de így is jóval inkább felém billen a mérleg az elárult információkat tekintve. - Igen, ő is falkatag és történetesen a Lányom - na tessék, csak kikényszeríti belőlem a válaszadást. Egy húzásra tüntettem el az italomat, hogy amikor magának töltött, a saját poharam is odatoljam, remélhetőleg nem fog neki derogálni, hogy nekem is töltenie kell. Mindenesetre koccintottam, bár közel sem úgy, mintha egy szeretett személy poharához koccantottam volna a sajátom. - Pompás! - csettintettem a nyelvemmel, miután közölte, hogy egyelőre beéri vele - Van még bármi, amire kíváncsi vagy, vagy esetleg van némi esély arra, hogy te is mesélj magadról valamit? - nem voltam továbbra sem kedves, habár a maró gúny már rég hiányzott a szavaimból. Egyszerűen csak nem éreztem fair-nek a dolgot, hiába ő diktáljon, attól még nem fogom elnyomni magamban a sajátomat. Domináns vagyok mentalitást tekintve, a fenébe is! A farkasomat pedig épp annyira izgatja a dolog, mint engem.
- Mégis egy szórakozóhelyen dolgozol? – kérdeztem kissé meghökkenve, mert ez egészen furcsa volt számomra, ráadásul a farkasok alapvetően ugyebár társas lények, és kedvelik maguk körül a többiek jelenlétét. Jó, nyilván az emberek más lapra tartoznak, de éreztem én akkor is, hogy nem is egy falkatag volt jelen az eseményen, amitől repesett a szívem. Legalább a város még őriz bizonyos hagyományokat, noha ezekhez nekünk már semmi közünk nem volt, mégis valahogy az ősi kultúra éltetése elnyerte a tetszésemet, és azt is érdekesnek találtam, ahogyan a mostani törzs tagjai viszonyultak a régi történetekhez. - Ugye tudod, hogy ez manapság mennyire különlegessé tesz téged? Hogy mennyire ritka az, hogy valaki ennyire őrizze a régiek emlékét? – kérdésem őszinte volt, még mindig teljesen odáig voltam ettől az információtól. – Sokan nem törődnek vele, hogy honnan jöttek, arról pedig el is felejtkeznek, hogy a faj honnan indult. Arról, hogy farkassá válni kiváltság, bár sajnos ez azért is lehetséges, mert vannak olyanok, akik büntetésből harapnak be valakit, elkótyavetyélve mindazt, amit jelentenie kellene egy ilyen eseménynek. Ez ajándék, nem pedig átok kellene, hogy legyen, de nem mindenkinél van minden rendben itt… - közben a halántékomat megkocogtattam a mutatóujjammal. Valószínűleg az sem éppen megszokott, ahogyan én beszéltem, és a hozzáállásom sem éppen mindennapi, de sajnos teljesen én sem tudok kibújni a bőrömből. Persze, ha szerettem volna még jobban megjátszani magam, akkor nem mondtam volna ilyeneket, de úgy voltam vele, hogy kicsit én is adok neki magamból, vagy legalább a világról alkotott képemből egy pici szeletet. Már az is elég beszédes tud lenni az emberekkel kapcsolatban. Az viszont nem kerülte el a figyelmemet, hogy kerülte a testvére témáját, és korábban sem említette, hogy lenne neki. Bizonyára valami olyan dolog állhatott a háttérben, amiről nem szeretett volna beszélni nekem. Talán majd egyszer lesz olyan a kapcsolatunk, hogy ilyenek nem okoznak gondot, de az érzései kuszasága, a hangulatingadozásai egyelőre arról árulkodtak, hogy fájó pont és ne feszegessem. Alapvetően magasról tettem volna erre, de cserébe azért, hogy erőszakoskodás nélkül megosztotta velem azt, amire kíváncsi voltam, nem tettem ilyet. - Igen, ismertem – árultam el, ezáltal megerősítve a szavaiban rejlő igazságot. Valahol szórakoztatott, hogy ennyire meglepődött, bár számítottam rá, így aztán egy kis mosoly meg is jelent a szám szegletében. – A kalandozásaim során futottam vele össze, északon. Egyébként nem tudom, hogy ez apád előtt, vagy után történt-e, de akkoriban nem jártam francia területen… - ismertem be őszintén, bár kicsit mégiscsak vetítettem, még ha hihető volt is, és számára egyáltalán nem kiszagolható a hazugságom. Én ugyanis tisztában voltam vele, hogy csak az apját megelőzően futhattam vele össze, hiszen tőlem kapta a farkasát, ráadásul az övé még pont kísértetiesen hasonlított is az enyémhez. Nagy termet, hím lévén csak kicsit nagyobb az enyémnél, szürke tömött bunda, csupán a szemeik színe különbözött. Sarah ezzel valószínűleg nem lehetett tisztában, bár arról nem voltak információim, hogy az apja milyen bundást kapott a Teremtőjétől. - Ez dicséretes, hogy nem hagytátok el egymást – bólogattam elégedetten, mert ezek szerint akkor még egy leszármazottam kószál valahol a városban. Az utódaim szaporodnak, és Sarah választása biztosan éppen olyan megfontolt volt, ahogyan az ő esetében az apjáé. Vagy legalábbis némi bizakodásra adott okot az ő múltja. – A veszteségedet pedig sajnálom. Mindegy, hogy kölyök, vagy gyermek az illető, a fájdalom éppen olyan borzasztó tud lenni – szavaimban nem volt kötekedő él, őszintén mondtam, hiszen én is elveszítettem már egy vérszerinti gyermeket, az én vérem volt a Sangilakkal közös fiúnk, ráadásul később negyvenhét kiváló harcos leszármazottam halt velem együtt hősi halált Japánban, ahol szintén elveszítettem az enyéimet. Nagyon jól tudtam hát, hogy milyen érzés az, amiről Sarah most nem akart bővebben beszélni. - Áhá! – csupán nyugtáztam az információt, bár máris kezdett körvonalazódni bennem, hogyan ismerkedhetnék meg a nősténnyel is. Talán a legegyszerűbb a közös munkahelyükön lenne, de idővel majd úgyis ki fogom találni, hogyan kerítsek rá sort. Annyiban biztos voltam már most is, hogy látnom kell a Kölyköt. – Ne légy ilyen ellenséges, látod, hogy nem ártottam neked! – szóltam rá kissé dorgálóan, amikor összekoccantak a poharaink. Én ugyan nem ittam ki mindet, de ittam pár kortyot belőle. – Nem tudom, idővel talán eszembe jut még valami, de kezdésnek egyelőre ez is elég volt, ahogyan azt már említettem. Látom, hogy sok olyan dolog van, amiről most nem szeretnél beszélni, de bízom benne, hogy idővel másképp látod majd, és beavatsz azokba is. Elég jó megfigyelő vagyok, tudom mik azok, amik érzékenyen érintenek, de később elég felkészült leszel hozzá, hogy eláruld nekem a rossz élményeidet is, amelyeket most olyan mélyen rejtesz el még saját magad elől is – nem afféle jóslat volt ez részemről, hanem egyszerű tényközlés. Bíztam benne ugyanis, hogy tényleg így fog történni, hogy majd elnyerem a bizalmát. Annak örültem, hogy ez nem most történt meg, mert akkor elég ostoba lenne, hogy kiteregeti a legféltettebb titkait is egy idegennek, így viszont sokkal büszkébb voltam arra, hogy vannak hozzá hasonló utódaim is. Kár, hogy nem mindannyian ilyen gyanakvóak, ugyanakkor magabiztosak és okosak. - Nos, mit szeretnél tudni? – kérdeztem, miközben összefűztem magam előtt az ujjaimat az asztal lapján. – Talán van, amire válaszolok neked, de valószínűleg több az, amiről most nem fogsz tudomást szerezni. Majd akkor, ha én is látom azt, hogy kiérdemelted a bizalmamat, ahogyan te is akkor fogsz beavatni engem azokba a dolgokba, amelyekbe most nem – a különbség csupán az volt, hogy én alapvető dolgokat nem szándékoztam elárulni neki, míg ő a legbelsőbb titkait nem teregette most ki nekem. – Kezdetnek mondjuk elárulok annyit, hogy Skóciából érkeztem ide, hogy találkozzak néhány régi ismerősömmel. Ott kastélyokat renováltattam és adtam el, a szobrászkodás mellett – mivel ő is elárulta a foglalkozását, ezért én is megtehettem ugyanezt. – Kedvelem a fegyvereket, afféle gyűjtő vagyok, és a művészetet is szívesen támogatom. Legyen az képző-, vagy harcművészet – mosolyodtam el az utolsó szónál, hiszen egyértelmű volt, hogy inkább ahhoz húz a szívem, noha ránézésre talán inkább tűntem arisztokratának, mint harcolni tudó nősténynek.
- Más a munka és más a szabadidőd tevékenység. Nem mindenki leli örömét abban, ha az idióta vendégeknek szólogathat vissza - vontam meg a vállam lazán. Elég érdekesnek tűnhet valóban a dolog, hogy alapjáraton nem vagyok túl szociális lény, de javarészt a pult mögött állva melózom, de ez tényleg más dolog. A pult mögött valahogy minden más és valószínűleg valami bekattantság lehet nálam ez az öröm, ami a beszólogatásokból fakad. De amit eddig belőlem megismert, annak fényében talán nem is lesz olyan meglepő a dolog. - Valószínűleg sokkal tovább őriztem volna, ha nem robbantják szét a falkánkat - fűztem hozzá csendesen, kissé fájó szívvel. Mert tényleg szar érzés volt belegondolni, hogy hol tartanék, ha akkor máshogyan alakulnak a dolgok. Az én Kölyköm is ugyanúgy született, mint én, megfontoltam választottam, majd készítettem fel erre az életre, hogy aztán ugyanolyan ceremónia keretein belül tegyem magamhoz hasonlatossá, mint ahogyan engem is Teremtett az apám. Csakhogy ez mind megszakadt, amikor menekülnünk kellett, Yvonne esetében pedig már merőben más volt a helyzet, mert ő már rendelkezett farkassal. Egy meglehetősen nyeszlett, erőtlen farkassal. - Sajnos valóban akadnak elég furcsa esetek. Én mindenesetre büszke vagyok a származásomra, a vérvonalamra egyaránt és határozottan ajándékként tekintek a bennem élő bundásra - osztottam meg vele még egyszer mindazt, amit már elmondtam, csak most kissé más szavakkal. Az pedig, hogy különlegesnek nevezett… őszintén jól esik, bár nem szokásom, hogy ezt kimutassam mások felé és sokáig lovagoljak rajta, hogy azta, bizony, hogy bókfélét kaptam. - Értem - bólintottam beletörődően, mert ezzel a válasszal sajnos nem lettem kielégítve. Annyiban viszont biztos voltam, hogy minimum az apámmal egyidős, szóval jóval idősebb nálam, nem csak velem egykorú. Ez megint csak furcsa, hiszen egy bizonyos koron túl a farkasok már nem erősödnek, hanem gyengülnek, ennek ellenére nála mintha nem így működnének a dolgok… - Makacs egy természettel vagyunk megáldva - sokatmondó mosolyra görbültek ajkaim. Arról meg nem kell tudnia, hogy egy jó időre különváltunk, aztán Yvonne úgy jött vissza hozzám és azóta élünk csak ismét együtt, békességben, ha mondhatom így. - Köszönöm - valóban jól estek a szavai, úgy éreztem, illendő ki is fejezni, de nem sokáig hagytam a témát, göngyölítettem is tovább, magamról a nőstényre. - Ezek szerint téged is ért veszteség - összegeztem a hallottakat, persze lehet nem a saját bőrén tapasztalta meg a veszteség fájdalmát, de annyi baj legyen. - Ellenséges? Közel sem ilyen vagyok, amikor valóban ellenséges vagyok. Most csak nem érzem fair-nek a helyzetet - közöltem vele mindenféle szemrebbenés nélkül az álláspontomat, baj csak nem lesz belőle! Ha meg igen, akkor így jártam, tanulni belőle már úgysem fogok. - Nem osztogatom olyan bőkezűen a bizalmat, de ha ennyire határozottan kijelented, hogy eljön az idő erre is, akkor kíváncsian állok elébe - semmi gúny, vagy pimaszság nem volt a szavaimban, szimplán közöltem vele a nyilvánvalót. Gondolom az elég egyértelmű számára, hogy közel sem bízom benne, egyáltalán nem. Az meg, hogy miként leszek elég felkészült, az ő szavaival élve, számomra is rejtély. De úgy tűnik Rowena nem csak egy estére tervezte a találkozónkat… - Oké - sóhajtottam ezúttal már tényleg lemondóan. Úgysem fogok itt én most annyi mindent megtudni róla, mint amennyit én árultam el neki, de bízzunk benne, hogy idővel majd máshogy alakul. Igen, hajlandó voltam akár utánamenni a dolognak, mert kellőképpen felpiszkálta a nőstény a kíváncsiságomat, hogy ne hagyjam csak úgy a levegőben lógni a dolgot. - Skócia, renoválás és szobrászat - ismételtem meg a szavait, mintha csak ízlelgetném őket, de helyette inkább az italomból kortyoltam egy újabbat. - Skóciában születtél is? Vagy honnan származol? - jöjjenek akkor szépen a kérdések is, nem gondolkodtam, hogy vajon melyikre nem kapok majd választ, mondtam, ami eszembe jutott. Legfeljebb azt mondja, ez tiltott terület és bumm, barátkozzak meg vele. - A kint történtekből egyből gondoltam, hogy elég harcias alkat vagy - rándult meg szám széle. De nem is ez érdekelt igazán, voltak sokkal fontosabb dolgok is, mint az, hogy a nősténynek éppenséggel mi a hobbija. - Hány éves vagy valójában? Mert az elég egyértelmű, hogy nem lehetsz olyan idős, mint én. Viszont ez egészen furcsa, mert a történtekből és az elhangzottakból arra következtetek, hogy jóval idősebbnek kellene lenned, viszont akkor honnan ez az erő? Honnan ez a gyorsaság? - osztottam meg vele a következtetésemet, amire az együtt töltött idő alatt jutottam. Túl sok a rejtély, túl sok a ködös pont és minden bizonnyal ez olyan dolog lesz, amibe nem biztos, hogy be fog avatni. - Illetve… Elég magabiztosan állítottad, hogy később talán másként alakul a kapcsolatunk és elég felkészült leszek ahhoz, hogy mélyebben nyíljak meg előtted. Miből gondolod? És mit jelent ez a felkészültség? - voltak bőven kérdéseim, de talán így elképzelhetőbb lesz, hogy megtudok róla bármit is, mintha konkrét kérdéseket szegeznék neki. Jöjjenek akár csak a fél információk is, egy idő után elég lesz abból is, hogy nagyobb képet kapjak róla.
Nem boncolgattam tovább, de még mindig különösnek találtam, hogy a munkája során szereti, ha sokan vannak körülötte, ám máskor nem viseli jól a tömeget. Furcsa kettősség volt ez, de talán, ha a természetében ez megjelenik, a farkasával remek összhangot alkot. Erre még rá kellett jönnöm, ki kellett derítenem, de úgy hittem, hogy lesz még rá idő is, és lehetőség is. Ha akarja, ha nem, terveztem, hogy az élete részévé váljak. A családját elveszítette ugyan, még sok évvel ezelőtt, de nem volt egyedül. Nem végleg, nem megmásíthatatlanul. Tudtam én, hogy ott van a kölyke, de az nem olyan, mintha ő maga is tanulhat egy idősebb farkastól, fejlesztheti a képességeit, amelyek még kiaknázásra vártak, bármilyen idős legyen is. - Szerintem valahol még mindig ott van az, az ilyen neveltetésnek mindig meglesz a nyoma, akkor is, ha már fel sem tűnik neked – adtam hangot a saját véleményemnek, érdeklődően tanulmányozva finom vonásait. – Helyes! – bólogattam elégedetten. – Több hozzád hasonlónak kellene élnie, mert ha megfontoltan teszi is őket valaki hozzánk hasonlóvá, később az illető átokként éli meg sokszor, nem fogadja el azt a csodás lényt, amely benne él, vele osztozik egy testen. Ám vannak azok, akik olyanok, mint mi… - ebből, és a korábbi reakcióimból már bizonyára rájött könnyedén, hogy én is azt vallom, amit ő, az én hozzáállásom is hasonló a farkasomhoz, mint amilyen az övé. Ritka „madarak” maradtunk mi, akár a fehér holló. - Ezek szerint akkor hasonlít hozzád, és ő is elég öntörvényű – vontam le a következtetést egyszerűen. – Igen. Mind a két fajtából – árultam el egy kicsit én is magamról még többet, ám mégis keveset mondó információt. – Bár azt hiszem, hogy ha olyan hosszú élet adatott valakinek, amilyen nekünk, akkor ez sajnos elkerülhetetlen – szomorkás volt kicsit a mosolyom, ahogy meglötyögtettem a pohár aranyló tartalmát. – Azt elhiszem, és ez sérti a fene nagy önérzetedet. Valamikor én is ilyen voltam… - szórakoztatott egy kicsit még mindig, hogy ennyi hasonlóság van közöttünk. Azt ugyan nem árultam el, hogy még mindig egészen hasonló vagyok ezen a téren, de szerintem valami anélkül is megsúgta neki. - Hidd el, el fog jönni! – erősítettem meg még egyszer azt, amit már korábban is elmondtam, és most ő is elismételt. – Az viszont csak rajtad múlik, hogy mikor… - tettem még hozzá, elegáns nemtörődömséggel rántva meg a vállaimat. Legalább egy kicsit már moderált a stílusán, így már talán tényleg könnyebben szót fogunk érteni egymással. Tudom én, hogy velem sem könnyű, de a különbség az, hogy én vele ellentétben megtehettem, hogy ilyen legyek, még ha egyelőre ő ezzel nem is volt tisztában, csak azzal, hogy nem tud ellene tenni semmit. – Szeretem a régiségeket – bólogattam, ahogy elismételte az általam elmondottakat. – Bármit mondhatnék, úgysem tudnád, hogy igazat mondok-e, de őszinte leszek. Innen származom, Amerikából, de számtalan helyet mondtam már az otthonomnak, ahogyan bizonyára te magad is – nem volt ez annyira magától értetődő, inkább csak puhatolóztam, hogy sokat vándorolt-e élete során. - Már nem annyira, mint régen – sejtelmesen mosolyogtam, mert valójában még mindig elég intenzív maradt a harciasságom, csak jobban képes voltam visszafogni az indulataimat, mint fiatalon. – Most még nagyon visszafogott is voltam, hiszen nem akartalak bántani – tettem hozzá, mivel még semmit nem látott abból, hogy mire vagyok képes, mégis harciasnak bélyegzett. – Ezeket idővel talán elárulom, most legyen elég annyi, hogy olyan idős vagyok, amilyennek érzel – szerintem mind a ketten tudtuk, hogy ez nem igaz, de nem kívántam megosztani vele a valós életkoromat. – Sokat láttam már, és elég tapasztalt vagyok, viszont én sem osztogatom a bizalmamat, ahogyan nagyon bölcsen te sem teszed! – előre vetítettem hát, hogy később talán elmondom majd az igazat is, ha kiérdemelte. Nagyon jó úton járt egyébként afelé, hogy ő legyen az első a városban, aki tudomást szerezhet a valódi kilétemről. Nem kapkodtam el, sok más testvéremmel ellentétben, és nagyon megfontoltan akartam kiválasztani azt a szerencsést, akit majd beavathatok. - Úgy gondolom, hogy ahhoz, hogy valakit beavass azokban a dolgokba, amiket féltve őrzöl, és nem szeretsz róla beszélni, magadnak is felkészültnek kell lenned lelkiekben. Fel kell készülnöd arra, hogy régi sebeket tépj fel, amiért kitüntetsz valakit a bizalmaddal – magyaráztam el, hogy mit is jelent szerintem a felkészültség, amire utaltam. A többi már úgyis rajtam fog múlni. – Maradjunk annyiban, hogy úgy hiszem, elnyerem majd a szimpátiádat később, és vele együtt a tiszteletedet is, a feltétel nélküli bizalmadról már nem is beszélve. Addig azonban még van időnk. Szándékomban áll megismerni téged jobban, ahogyan a kölyköddel is szeretnék majd találkozni. Nem akarok neked ártani, inkább segítenék fejleszteni a képességeidet. Azt hiszem, hogy valahol magamat látom benned… - mosolyodtam el újra, majd könnyeden kiittam a whisky maradékát a pohárból. – Hidd el, hogy van még mit tanulnod, én pedig segíthetek ebben, ha szeretnéd. Semmilyen hátrányod nem származhat belőle, csak profitálhatsz! – tettem még hozzá, bár ezt már sokszor elmondtam, de talán nem elégszer.
- Persze, ez nyilvánvaló - sóhajtottam - Csak ilyenkor szerintem mindenkiben felmerül a gondolat legalább egyszer, hogy hol tartana, ha az események nem úgy alakulnak, ahogyan - húztam el a számat. Már közel sem volt fájó pontja az életemnek az emlék, ahogyan láttam, Thomas nyaka miként roppan, hogyan morzsolódik szét a falka és semmisül meg az addigi életem. De a gondolattal mindenki eljátszadozik; vajon még mindig a falka tagja lennék? Vajon hány kölyköm lenne? Apám nyomdokaiba léptem volna, vagy az öcsém került volna a helyére? Netán valaki teljesen más? Szerintem nem hiba, vagy gyengeség, hogy olykor töprengtem ilyesmin. Persze nem vágyom azután az élet után, ez adatott a számomra, én pedig teljes mértékben meg vagyok vele elégedve. - Ezen a vidéken eddig még nem sok olyannal találkoztam, aki átokként tekintene a benne élő bundásra, de akkor ezek szerint neked nagyobb tapasztalatod van ilyen téren - egészen meglepő, hogy félreteszem a gúnyt és az ellenségeskedést, tényleg egész kellemesen el tudunk egymással beszélgetni. - Le sem tagadhatná, hogy a lányom - vontam meg a vállam egy mosoly keretében. Büszke voltam Yvonne-ra, egyértelműen látszott a reakciómból. Főleg azok után, amiket it, Fairbanks-ben éltünk át. Akármennyire is ellenséges voltam vele eleinte, ő nem adta fel. Bizony, hogy makacs, pont ez az, amit szeretek benne. Vagyis ezt is. - Igen - bólintottam egyetértően, kissé eltöprengve mindazon, amit mondott. A sajnálatomat nem fogom kifejezni neki, mert egyelőre nem érzek ilyesmit, de együtt érzés az van bennem, az energiáimból is színtisztán érezheti. A fájdalom mindenképpen rossz és hiába nem sajnálom emiatt, mert mindenkinek kijut egy ilyen hosszú élet alatt belőle, azért még szar érzés tud lenni, nem nehéz azonosulni vele. - Valamikor? - kérdeztem vissza egy félmosoly kíséretében. Persze, hogy sértette a fene nagy önbizalmamat és valóban szórakoztató volt, hogy ezen a téren is hasonlóságot mutatunk, de kétlem, hogy teljes mértékben kinőtte ezt a „rossz” szokását. Nem szemrehányás a visszakérdezés, csupán valami egészen halovány komikus él bújik meg benne. - Ahh, persze, ez teljesen nyilvánvaló! - forgattam meg a szemeimet a szavai hallatán, de aztán csak megvontam a vállam. Nyilván rajtam múlik, hogy mikor jön el a „nagy megnyílás” pillanata, miért is lenne másként? Szívás tud lenni az ilyesmi egy magamfajta számára, bíznom kell valakiben és el kell érjem, hogy ő is hasonlóképpen tegyen ahhoz, hogy megtudhassam, ami érdekel. Szar egy helyzet tud ez lenni. - Szóval Amerika. Melyik részéről? - tudakolóztam tovább, legalább ennyivel legyek jobban képben. Legfeljebb csak legyint és azt mondja, nem árulja el. - Egyébként ezzel kapcsolatban tévedsz. Sajnos kevés olyan hely van, amit igazán, teljes szívemből nevezhettem otthonnak - osztottam meg vele egy apróságnak tűnő információt, nekem mégsem volt az. - Te jó ég! Akkor milyen lehettél régen? - néztem rá elkerekedett szemekkel, mielőtt elmosolyodtam volna. Na bumm neki, már ott tartok, hogy az agyát húzom és viccelődök vele. Mi a fene van velem? - Oké, legyen elég ennyi. Bár kifejezetten gyűlölöm magam tévhitekbe ringatni - ráztam meg a fejem kissé csalódottan, mert nagyon is tisztában voltam azzal, hogy ez nem igaz, ezt pedig egy pillanatig sem próbáltam elrejteni előle. - Egyre jobban érdekel ez a dolog, Rowena - hunyorítottam rá a szavait hallva. El fogja nyerni a szimpátiámat? A tiszteletem? A feltétel nélküli bizalmam? Hát ez elég morbidan hangzik, de már csak azért is érdekel, mert baromi kíváncsi vagyok, miként fog ez megvalósulni. Tényleg nem osztogatom minden sarkon a bizalmamat, a tisztelemről meg nem is beszélve. Egy kezemen össze tudnám számolni, hány olyan személy van a városban, akiben megbízok. - Nyilván a „jó pap holtáig tanul” mondás a mi esetünkben is igaz - nyíltan kimondani úgysem fogom, hogy oké, köszi, elfogadom a segítséged, mert tényleg tanulni szeretnék. Pedig lényegében így van. Hiszen a városban egy olyan Zsizsikről sem tudok, akitől valóban tanulhatnék, legfeljebb gyakorolhatunk, de javarészt fiatalabbak nálam, így egészen kecsegtetőnek tűnik az ajánlat.
- Valószínűleg igen. Engem is értek olyan veszteségek, és történtek velem olyan események a múltban, amik örökre megváltoztatták az életemet. Azt viszont ne feledd el, hogyha azok nincsenek, akkor ma nem az lennél, aki vagy. Lehet, hogy gyengébb lennél, és a veszteségek erősebbé formáltak, többet tanultál. Persze az is lehet, hogy már jóval nagyobb tudásod lenne, de kár ezen gondolkozni. Azt kell megbecsülni, ami van, és nem elfelejteni, hogy minden okkal történt. Ettől persze sose feledd el teljesen, hogy ki vagy, és honnan indultál, mert mindennek az adta meg az alapot! – talán megengedhettem magamnak nagy ritkán, már csak a koromból fakadóan is, hogy tartsak egy kisebb hegyi beszédet. Nem szokásom ugyan kioktatni senkit, és a bölcselkedés is csak az utóbbi időben ragadt rám, de attól még megtehetem, és ez alkalommal meg is tettem, hogy kicsit hosszabban fejtettem ki a véleményemet. - Igen, én már találkoztam olyanokkal. Nem is eggyel… - biccentettem arra vonatkozóan, hogy nekem már volt szerencsém, vagy inkább szerencsétlenségem olyan farkashoz, aki utálta azt a létet, megvetette a fajtársait. Ez azonban nem az ő hibája volt, ez nyilvánvaló, sokkal inkább a teremtőé. Ha nem olyan körülmények között történt a beharapás, hogy a kiszemelt áldásként, megtiszteltetésként fogja fel, akkor nem meglepő, hogy éppen a másik véglet következik be. Sokaknak lehet ez ijesztő, és taszító, míg számomra ez egészen felfoghatatlan hozzáállás volt. A kezdetekben bizony eléggé odafigyeltünk mindnyájan arra, hogy kiket tettünk magunkhoz hasonlatossá, így akkor ez a veszély nem állt fent. Fogalmam sincs, hogy ki lehetett az első, és miért tette ezt, de azóta bizonyosan bevett szokássá vált az ilyen módon való büntetés. Nem sokat tudtam ugyan meg a kölykéről, de az máris sokat elárult a kapcsolatukról, hogy a lányának nevezte. Ráadásul, egyre inkább szerettem volna megismerni azt, aki hasonlít az előttem ülő nőstényre, csak éppen fiatalabb kiadásban. Vajon ő is szőke? Eddig minden nőstény szőke volt, akivel összefutottam a leszármazottaim közül. Illetve majdnem, hiszen egyetlen kivételt képezett a mediterrán származású, akit a nyáron tartott estélyen láttam néhány pillanatig, valamint a Vörös Hold alkalmával. - Számít az? – kérdeztem mosolyogva, hiszen véleményem szerint teljesen mindegy, hogy melyik részéről származom a kontinensnek, a lényeg, hogy itt születtem az általuk Újvilágnak nevezett helyen. Büszke is vagyok rá, csak jelenleg nem akartam kiteregetni egyből, mert valószínűleg elég különösnek találta volna, hogy az én korommal ilyen északon születtem. – Nem tudom igazából, hogy melyik a jobb; ha világot látsz, és sok helyen érzed otthon magad, vagy ha egyet nevezel igazán annak! – elgondolkozva pislogtam néhány pillanatig a poharamra, majd tekintetemet újra a szőkeségre emeltem, amikor kicsit viccelődött velem. Leplezetlen meglepettség ült ki az arcomra, aztán én is elmosolyodtam, ellágyítva ezzel a vonásaimat. – Talán egyszer megtudod! – válaszoltam sejtelmesen. Talán egyszer mesélek neki, talán meg is mutatok néhány emlékfoszlányt a múltamból, ki tudja. A jövő még olyan képlékeny volt, és a Szellemek bármikor dönthettek úgy, hogy már nem lesz lehetőségem mindezt megtenni, nem fogok tudni segíteni Sarahnak a fejlődésben, és soha nem ismerem meg a kölykét sem, akinek még mindig nem sikerült megtudnom a nevét, bár nem is kérdeztem rá. - Majd eloszlatom őket a megfelelő időben, egyet se félj! – elégedetten dőltem hátra, mivel láttam, hogy alaposan sikerült felkeltenem az érdeklődését, és már korántsem volt olyan elutasító, mint a találkozásunk elején. Ezt biztatónak fogtam fel. – Tudom, látom rajtad! Érzem a kíváncsiságodat, szinte csiklandozza a bőrömet. Majd mind a ketten tudni fogjuk, hogy mikor jött el a megfelelő idő, kivéve, ha valami olyan körülmény jön közbe, amely mindent megváltoztat! – nem tudtam, hogy pontosan mi lehetne ilyen körülmény, de ahogyan a korábbi gondolatmenetemben is eszembe jutott, úgy most is, hogy velem a Vörös Hold után bármi bekövetkezhetett. Ha beáll egy fordulat, lehet, hogy nem fogok eleget várni ahhoz, hogy beavasson az élete bizonyos részeibe, de ha megtudja, ki vagyok, valószínűleg a dolog változni fog. - Rendben! Nos, akkor úgy hiszem, hogy megegyeztünk – állapítottam meg, lefordítva magamnak a nyíltan ki nem mondott választ. – Azt hiszem, hogy kezdetnek ez tökéletesen megteszi. Most megyek, hagyom, hogy gondolkozz, és mérlegelj, hogy a jövőben mit szeretnél, és mit vársz el magadtól, ha elkezdek foglalkozni veled. Azt akarom, hogy nyitott legyél mindarra, amit majd mondani fogok neked, és ne ellenkezz, ha utasítalak valamire. Azt már látom, hogy domináns vagy, de engem sem kell félteni, tudok majd hatni rád, hidd el! – kacsintottam még egyet utoljára, aztán légies könnyedséggel felemelkedtem az ütött-kopott székről. – Később még találkozunk, Sarah! Örülök, hogy végre megismertelek! Majd kereslek! – azzal futólag még megszorítottam a karját, ha az esetleg az asztalon pihent, majd kifelé vettem az irányt. A kezdő lépéseket megtettük, jelenleg ez is elég volt nekem ahhoz, hogy máris megnyertnek tekintsek egy kisebb csatát.
// Köszönöm szépen a játékot, nagyon élveztem! és akkor hamarosan találkozunk!! //
- Persze, ez teljesen nyilvánvaló - reagáltam mindössze ennyivel a kis „hegyi beszédére”, mert abszolúte egyetértettem vele. Vannak fájó pontjai az életemnek, de azok valóban formáltak, ha nem így történtek volna a dolgok, egyrészt nyilván nem ücsörögnék itt a nőstény előtt, másrészt nem is ilyen lennék. Régebben gyakran eljátszogattam a vele megosztott gondolattal, manapság azonban már elég más dolog van, amin kattoghatok, hogy ne kelljen már ezzel foglalkoznom. - Véleményem szerint ez abszolúte személyiségfüggő - vontam meg a vállam, nem szerettem volna túlzottan elmélyedni ebben a témában, nem is lett volna túl sok értelme. Mindenki döntse el maga, neki melyik a kényelmesebb. Én azért utaztam annyit, mert űzött a bosszúm, aztán ahogyan sikerült beteljesíteni, itt maradtam és megpróbáltam új életet kezdeni. A viccelődésnek nevezett akármimre kapott reakcióját látva egy egész rövid pillanatra megfagyok, mert átfut rajtam, hogy itt helyben borítja rám az asztalt, vagy épít bele a bútorzatba, de végül elmosolyodik, így az én aggodalmam is elmúlik. Talán egyszer megtudom. Ez tényleg baromi sejtelmesen hangzik, de nem ellenkezem és nem kérdezek vissza, elég sok titok fedi ezt a nőstényt, hogy egy ilyen megjegyzést hallva már ne akadjak fenn. - Én nem félek! - tártam szét a kezem és dőltem hátra a székemen, mert tényleg nem féltem, attól sem, hogy így maradok tudatlanul, sem attól, hogy valami olyan vár rám, ami után azt kívánnám, bárcsak inkább meghagyott volna a tévhitemben. Lesz majd, ami lesz és ráérek ezen akkor gondolkodni, ha tényleg beavat a titkába. Akkor dőlök ismét előre, megtámaszkodva az asztalon, amikor újra belekezd. - Na erre most már tényleg egyre jobban kíváncsi vagyok - ráncoltam a homlokom a domináns kérdéskört illetően, mert baromira meglepett, hogy ennyire nyíltan kijelentette, bizony képes lesz hatni rám, domináns mivolt ide, vagy oda. Ráadásul itt kacsintgat nekem, ami jelen helyzetben még inkább nem tetszett! Igenis zavart, hogy ő van nyeregben, én pedig lentről szemlélhetem és kuncsoroghatok minden aprócska információ morzsáért. - Nem különben - adtam választ a megismerés okozta örömére - Rowena - biccentettem felé és emeltem meg a poharam, amikor távozóra fogta, a karszorítás meg… Annyira alul maradottnak érzem magam a mai kis beszélgetésünk után, hogy ez már nem oszt, nem szoroz a jelenlegi helyzetemen, így még csak nem is tiltakozom a dolog ellen. Egy dolog azonban még szöget üt a fejembe; „végre megismerhettelek”. Ezek szerint vagy figyelt engem, vagy hatalmas kamu van valahol a sztoriban, lehet csak nyelvbotlás volt, fene tudja. Összességében zavaros volt ez az egész, mintha direkt keveredett volna a parkolóba, mintha direkt akart volna megismerkedni velem… A kérdés már csak az, hogy miért? Kétlem, hogy olyan jótékony jellem lenne, hogy szimplán azért, mert tanítani szeretne. Valami itt nagyon bűzlik és ez iszonyatosan zavar, de megpróbálok nem rágódni ezen, bár tudom, hogy képtelenség lesz. Inkább kiiszom a poharam, rendezem a számlát, dobjam le otthon a kocsit és nem sokkal később már a Holdat vonyítsam az erdő sűrű fái között.
Kilépve az ajtón húzta összébb kabátját. Mélyet lélegezve szívta be a közelgő éjszaka hűvös levegőjét, mintha kitisztíthatná fejét egyetlen mély sóhajjal. Hosszú hónapok óta gondolkodott a költözés lehetőségén, de valami mindig visszafogta. Hol a szüleit nem akarta magára hagyni, még ha a távolság nem is volt áthatolhatatlan, hol a kialakult praxisát. Azonban hiába tagadta, a Pszichiátriai Intézet valamiért vonzóbbnak bizonyult most, hogy beszélt Nathel. Elisé városba költözése sokkal csábítóbbá tette az újrakezdés lehetőségé, minden szempontból. A kocsihoz lépve nyúl a kilincs felé, mikor valami tompán puffant tőle pár méterre. Oldalra pillantva akadt meg a tekintete az egyszerű szobapapucson, min valaha valami állatka lehetett díszül, de mára kellően viseltesnek tűnt. Összevonva szemöldökét kezdte feljebb emelni tekintetét, majd követve a pubbal srégen szemben lévő épület emeleteit, ért el a lapos tető széléig. A világos, ingszerű anyagot keservesen rángatta a fel-feltámadó szél, akárcsak a hosszú, sötét fürtöket, mit a nő lefelé bámuló arcába vágott. Eugén sietős léptekkel érte el a házba vezető kaput, majd belökve a hanyagul, de szerencsésen nyitva hagyott üvegajtót, szaladni kezdett a viseltes lépcsőn. Öt-hat emelet magason lehetett „csak” a nő, még akár túl is élhette volna a zuhanást, ha az Istenek is mellette állnak. De épp ennyi esélye volt a halálra is. Kettesével szedve a fokokat, ujjai rutinosan ütötték be a segélyhívó számát. A beszélgetés rövid volt. Név, öngyilkossági helyzet, és cím, ahová azonnal induljon a mentő. Mire a tetőfeljárathoz ért, a lenémított fekete készülék újra a zsebében lapult. Lassan nyitotta ki a vasajtót, nehogy megijedjen a nő, de szándékosan csapott annyi zajt, hogy felhívja magára a figyelmet. A felé fordult, könnyekkel áztatott arc nem tűnt többnek 16 évesnél. Ahogy meglátta a magas férfit, hátrébb lépett egyet az aránylag széles peremen. - Csak leülök ide. – volt csendes, és nyugalmat árasztó a mély bariton, ahogy némileg közelebb, de mégis kellően távoli helyre mutatott a tetőperemen. - Ki…ki maga? – volt sírástól és kétségbeeséstől fojtott a fiatal nő hangja. - Eugéne. A nevem Eugéne. Szemben söröztem, és megláttalak itt fenn. Hogy hívnak? – nyugodtan tűnő szavai mögött folyamatos mérlegelés ment. Egyszerre mérte fel a távolságot, figyelte a nő testbeszédét, a megfeszülő vagy épp elernyedő izmokat, hogy ha mégis az ugrás mellett dönt, előbb tudja, mint hogy az megtörténne. Pár ezredmásodperc mindent eldönthetett. - Amelia… - szipogott a lány. - Amelia. – ismételte meg Eugéne, jól tudva, mennyit számít a kötődés a nevünkhöz. A nevünk mi magunk vagyunk. – Csodaszép neved van Amelia. És mivel foglalkozol? – a nő zavara egyértelmű volt. Nem értette a helyzetet, a kérdés miértjét, de épp erre volt szükség. A kizökkentésre. - Én…én…gimnáziumba járok. – A férfi bólintott, miközben tekintete végigsiklott a fiatal lányon. Vékonyka alakja körül egy méretes, félregombolt, világoskék férfiing lobogott. - Imádtam gimibe járni, de a tanulással voltak gondjaim. – hazudott. Rezzenéstelenül és tökéletesen hazudott. – a nő megingatta a fejét. - Én szeretem. Jó ott…ott jó...ott jó… - ismételte suttogva, miközben teste kissé elernyedt. Eugéne bólintott, érezve ahogy zsebében gyengéden rezeg a Blackberry. - Itt laksz ebben a házban? – a nő keze ökölbe szorult a kérdésre, és újra lepillantott a hívogató utca felé. Eugéne teste megfeszült, ugrásra készen, mégsem mozdult. Még nem. A gond itthon van, a reakcióból egyértelmű volt. Bármi is vezetett ide, az itthon kezdődött. - Van egy húgom… - nyögte a lány, de szemét nem bírta levenni a lenti járdáról. - Nekem is van. Elisé. A legértékesebb dolog az egész életemben. Mindent megtennék érte. – a kislány tekintete elszakadt az utcáról, és a férfira nézett. - Szereted? – kérdezte halkan. - Nagyon. Nagyon szeretem. – bólintott a férfi. - És ha nem tudnád megvédeni? Ha tudod, hogy képtelen vagy rá? – helyben voltak. - Olyan nincs. Ha kell, megmozgatnám az egész világot. Segítséget kérnék. Mindig van segítség. Hogy hívják a húgodat? - Kate…7 éves. - Megmutatom az enyémet. – kellett valami indok, amiért előveszi a telefont, és egy pillanatra leveheti a szemét a nőről. Amíg fenntartja a kíváncsiságát, nem fog ugrani. – Ő balerina. – vette elő a készüléket, és egyetlen rövid üzenetet küldött a szemben lévő kocsmában üldögélő barátjának: „Ne engedd fel a mentősöket!!!” Egy pillanattal később a lány felé fordította a megnyitott képet a testvéréről. Ez kellő ürügy volt, amiért egy métert közelebb csúszhatott a párkányon, hogy lássa a nő a kijelzőt. Így lentről már mindketten látszottak. Az ugarain készülő nő, és a sötét alak, ki tőle két méterre a párkánynak dőlve „üldögélt” - Gyönyörű nő… - súgta a kislány, mire a pszichiáter bólintott. - Igen az. Gyönyörű. Ahogy a húgod is az. – tette el a telefont. – Az én húgom 27 éves, és még mindig szüksége van rám. – ismét hazudott, de ezt kellett tennie. – És nekem is…nekem is szükségem van rá. – ez már sokkalta közelebb állt az igazsághoz. - Nem tudok segíteni…vele is megteszi… – kezdett reszketni a nő, miközben közelebb húzódott a peremhez. Eugéne ismét ugrásra készen feszült meg. - Amilia! Én segítek. Tudok segíteni! Meg tudlak védeni téged és a húgodat is, de kellesz hozzá. Nélküled senki nem segíthet…
Csendesen figyeltem Eugéne barátját, majd néha-néha egy-egy csönd közepette belekortyoltam az italomban. Amikor pedig a távozó férfiról kezdett el beszélni, akkor kíváncsian fordultam felé és csendesen hallgattam őt. Egyszer-kétszer bólintottam arra, amit mondott, hiszen nem gondoltam azt, hogy rosszindulatú vagy bármi hasonló lenne, de egy pillanatra még az is átfutott az agyamon, hogy egy kaktuszt is hamarabb ölelne meg az ember, mint őt, vagy legalábbis még azt is könnyebb megtenni, mint Eugéne közelébe férkőzni. Csak hallottam már róla és gondoltam megpróbálok vele beszélgetni. Rájönni arra, hogy valóban olyan-e, amilyenek leírták őt. – szólalok meg egy kisebb hallgatás után. Főként azt hiszem emiatt, másrészt meg talán a kihívás miatt. Végre nem egy „egyszerű” bűnöző arca, így sokkal nehezebb az ő vonásai között olvasni. Bocsánat, hogy elüldöztem a barátját, de azt hiszem, hogy jobb, ha én is megyek. – teszem hozzá sietve, majd az üres pohár mellé lerakom a pénzt. Sose szerettem azt, ha idegennek csak úgy meghívnak. Eleinte még Ben-nek se hagytam. Szerettem mindig is azt, hogy kicsit független nő vagyok. – Örültem a találkozásnak, de gondolom, majd az egyetem még egymásba botlunk. – szólalok meg mosolyogva, majd sietve bújok bele a kabátomba és hamarosan már a kinti hűvös szellő simogatja az arcomat. Egy pillanatra csak megállok a bár előtt és próbálom kitisztítani a fejemet és elfelejteni azt, hogy milyen kudarcot vallottam. Régóta nem történt még ilyen, de legalább megbizonyosodhattam arról, hogy még van hova képeznem magamat. Amikor kiléptem az ajtón és elindultam haza, akkor még nem sejtettem, hogy még ezzel nem ért végett az estém. Nem sokkal később már szirénákra lettem figyelmes és hirtelen nem értettem, hogy mi történt. Elindultam arra, amerre a tömeg is haladt. Mondhatni egy lettem a hírekre éhes hiénák közül. Sietve lépdeltem, majd hamarosan már a tömegen keresztül törtem előre. Sietve pillantotta fel arra, amerre mindenki nézett. Eléggé messze voltak a tetőn lévő személyek, de még így is sikerült kivennem, hogy a korábbi találkozásból az egyik férfi. Sietve indulta el az egyik rendőr irányába, hogy információkat szedjek ki, ami meglepő módon elég könnyedén ment. Legalább, ha ő hazudni próbált, akkor sarokra tudtam szorítani. Ő benne könnyebb volt olvasni, mint a háztetőn lévő férfi arcvonásai között. Mindenki feszülten figyelte, hogy mi lesz ennek a vége, de ha nem is egyből, de idővel mind a ketten elindultak lefelé és hamarosan már a lány körül sürgölődött mindenki. A tekintetemmel nem eresztetem el Eugéne-t, mert igyekeztem rájönni, hogy miért tette azt, amit tett. Miért segített a lánynak? Szakmai ártalom lenne vagy esetleg emberségből fakadó okok miatt? Ha sikerült a közelébe kerülnöm, akkor kissé óvatosan szólaltam meg. – Mi lesz vele? Mit fognak vele csinálni? – kérdeztem kicsit aggódva. Hasonló személlyel nem találkoztam még. Én sokkal inkább olyanokkal találtam szemben magamat, akiket testileg is bántalmaztak vagy esetleg valami bűntényben vettek részt, vagy áldozatok voltak. Miért segített neki? – szegeztem neki minden habozás nélkül a kérdést és ha volt lehetőségem rá, akkor közvetlenül a közelébe kerültem. Na jó, talán kezdek olyan lenni, mint egy rosszabb fajta pióca, de ez a férfi csupa rejtély és kicsit talán idegesít, hogy nem vagyok képes megfejteni őt, ha úgy tetszik, akkor a sorok között nem tudok olvasni.
Kezdőlap
//
//
és akkor hamarosan találkozunk!! 
//
