Nem annyira intelligens, sokkal inkább annyira összetört vagyok. Pedig ha nem szédülnék, nem lenne minden bizonnyal enyhébb agyrázkódásom, és a rohadt fejfájásom nem tekerte volna magát bőven az alapszint fölé, akkor nagyon szívesen behúznék egyet ennek a marhának… A mosolygás meg… külön történet. Hogy lehet ennyire elégedett magával, csak azért, mert a főnökének nem kellett taxiba ülni?! Ennyi idiótát egy rakáson… Komolyan. - Persze, képzelem, mennyire sajnálja… Nem veszem be sem azt, hogy sajnálja, sem a véletlent. Ami meg azt illeti, mennyire voltam biztos pont… Nos, négy whisky után még tökéletesen annak kellett volna lennem, elgémberedett lábakkal is. De ezen majd később töprengek. Kezdek teljesen elfagyni deréktól lefelé… A taxitársaságot, ami itt üzemel, úgy egy életre, meg még egyre elátkozom magamban, és eltöprengek rajta, hogy tuti még egy lovas kocsi, illetve szán is kétszer ideért volna már a szomszéd városból is ennyi idő alatt… - Jobban is teszi… A felajánlást eleresztem a fülem mellett. Akkora macsó azért én is vagyok, hogy eszembe se jusson a derekába kapaszkodva talpra vergődni. Akkor inkább még háromszor felnyalom a flasztert felállás címszó alatt. Aminek amúgy rohadtul ideje lenne, ha valaha szeretnék még például gyerekeket… egyéb apróságokról nem is szólva. A lassított felvétel hozzám képest gyorsvonat, gyakorlatilag minden mozdulatot külön és nagyon-nagyon lassan teszek meg, de még így is kegyetlenül hasogat mindenen, amit bevertem, vagy épp bevertek. Ehhez mérten nagyon lassan is megy a felkelés, de végül, néhány ijesztő kilengés után egyértelműen talpon vagyok, és csak kicsit billenek meg néha (amíg nem kell elindulni). Ez is múlni fog, bár nagyjából Gabriellel egymagasságban megint kicsit erősebb a fejfájás. Pedig az előbb már olyan szépen csillapult…
Nézem, ahogy Jake talpra kecmereg, és mi tagadás jót mulatok rajta. Nem azért mert fáj minden csontja és ráfagyott, hanem mert annyira büszke, hogy nem hagyja, hogy segítsek. - Sajnálom, hogy megtépázva érzi a büszkeségét. De néha még egy rendőrkapitány-helyettessel is megesik, hogy a dolgok nem úgy mennek, ahogy szeretné. Mintha dörgölt volna ilyesmit Castor orra alá az imént. Hát, most visszakapja. Elég szánalmasan néz ki, bár én is csak azért festek jobban, mert a kabátot, ami rajtam van, az esés után vettem fel. Ettől még a nadrágom egy merő hólé. - Nos, amennyiben már úgy véli, hogy boldogul egyedül is, én elköszönnék. További kellemes estét Mr. Westmoreland! Hogy menynire lehet ezek után még kellemes az estéje? Nagyjából semennyire. De én megtettem minden tőlem telhetőt, ha nem fogad el segítséget, én nem fogom a nyakába varrni magam. Így aztán biccentek egyet, és hátat fordítok, aztán elkezdek azon filozofálni, hogyan is kerítsek én egy taxit magamnak, és előkotrom a mobilomat. És ha még Jake-é sem ért ide, mikorra jön meg az enyém? Kockára fagyok addigra.
Lehet, hogy én is röhögnék magamon Gabriel helyében, de ez most egyáltalán nem érdekel. Most megengedhetem magamnak, hogy az egóm maradékát ennyivel pátyolgassam. - A büszkeségem túléli. Ne aggódjon, nem először fordul elő velem, hogy a dolgok nem úgy alakulnak, ahogy szeretném… De ekkora marhaságért még nem mosták fel velem a padlót, az is biztos. Úgy tűnik, hosszú időre búcsút intek mindenféle szesznek, és költözhetek vissza az edzőterembe. Remek. Legalább megint csak aludni fogok hazajárni. Régi szép rutin, üdv újra. Hogy szánalmasan festhetek, már nem is mozgat meg. Rohadtul fázom, és szédülök. Szinte érzem, ahogy a nadrág ráfagy a combomra meg a seggemre, de legalább a kabátom nem ázott át. A lábujjaim meg úgysem érzem igazán, azokkal nincs gond. - Boldogulok… Igazából komoly késztetést érzek bevackolódni a Mitsu hátsó ülésére, és helyben elaludni, csak épp reggelre szétfagynék, így inkább rendületlenül várom a taxit. - Minden jót, Mr. …, áh, mindegy… A vezetéknevét még mindig nem tudom, de őszintén szólva egyáltalán nem is érdekel. Amúgy meg ezúttal őszintén kívánom neki, hogy forduljon fel… De legalább végre motorzúgás közeledik, és lassan hallhatóvá válik a téligumik alatt csikorgó friss hó ropogása is. Éljen! Úgy tűnik az elmúlt… mondjuk órák alatt legyártották, összeszerelték, forgalomba helyezték, levizsgáztatták, Fairbanksbe szállították, és útjára is bocsátották a taxitársaság első és egyetlen gépjárművét. Rém megható, hogy mindezt csak miattam! Hála istennek a taxi – ha már ennyit váratott, egyenesen elém gördül, és csak ki kell nyúlnom a kilincsért, hogy beülhessek. Ami persze nem fog zökkenőmentesen menni, de mit számít. Persze mielőtt a kilincsért nyúlnék, még a leengedett első ablakon megtárgyalom a sofőrrel a részleteket. Miért nem lehet bent, a melegben? - Jó estét magának is… Igen, a Holday Inn Expressbe, legyen szíves… Végre beülhetek… Még egy pillantás Gabriel felé, mert halványan rémlik, mintha említette volna, hogy nincsen autója egyáltalán… Miért is érdekel engem mindig mások nyomora?
~ És nem is utoljára ... Sőt, ha rá akar szállni Castorra, akkor szerintem ez sűrűsödni fog, de ezt most nem kötöm az orrára. Sőt, a nevemet sem közlöm, bár ritkán voltam még ennyire udvariatlan. De majd egy kellemesebb időpontban, mondjuk a legközelebbi találkozásnál. Milyen optimista vagyok! Mért gondolom, hogy az kellemesebb lesz? Lehet Jake a hotel pincéjében fog lógni, és Castor éppen kibelezni készül majd őt. Mondjuk, akkor már felesleges is lenne bemutatkoznom ... kivéve, ha előtte beharapja. Mintha említette volna, hogy kell nekünk. Azt mondjuk nem tudom, hogyan oldanánk meg, hogy Jake munkába járjon és bűnt üldözzön, az első hónapokban, amikor bármelyik pillanatban átalakulhat, ha valaki ferdén néz rá. És megérkezik a taxi. Elsőre azon gondolkodom, hogy megkérem, jöjjön már vissza értem, ha ... de ekkor meghallom, hogy igazából egy helyre mennénk. Hát ezt kár lenne elszalasztani. Persze kérdés, hogy Jake megtűr-e. De ha adok neki egy alkalmat, hogy kegyet gyakoroljon, vagy elküldjön a búsba, azzal csak segítek feldolgozni a traumáját. Odalépek hát. - Én is oda tartanék, ugye ... betársulhatok? Már ha hajlandó megtűrni a közelben ... - ennyi önkritikát megengedhetek magamnak. Ha elutasít, hát majd megoldom valahogy.
Nem, valószínűleg nem utoljára. Sőt, több, mint valószínű, hogy nem az unokáim körében, békés, kopasz és szenilis öregként fogok meghalni sem, hanem majd egy mocskos tűzpárbajban valami büdös, minden normális ember által messze elkerült raktárban, vagy egyéb hasonló módon. Talán még a hullám sem kerül elő soha. Hát igen, szép az élet, de én választottam a napos oldalát, hát nem panaszkodom. Már meg sem lep, hogy ekkora bunkó lehet valaki, nem ez az első eset, hogy külön rendőri felszólítás nélkül nem tudom meg valaki nevét. A taxi most megváltás, gyönyörű, csillogó álomautónak tűnik a mínusz sokfokos hidegben, ahol már a hátsómra fagyott a rohadt farmer. Lesz bosszúság az eláztatott ülés miatt. Az érkező Gabriel első körben egy nagyon barátságtalan pillantással lesz gazdagabb, főleg, mert ahogy odafordítottam a fejem, mocskosul megszédültem, de az, hogy olyan leereszkedő legyek, mint de Luca, és netán kegyet gyakoroljak, világéletemben távol állt tőlem. Megtűrni… Az ég áldja meg, hát nem leprás! De csak magamban sóhajtok. Még a szám mozgatását is igyekszem minimalizálni. - Dobja be magát… Csak a meggyötört állammal intek a másik hátsó ajtó felé, ő jobb állapotban van, kerülje csak meg a verdát. Amúgy a hangvétel szinte már haveri, mintha csak együtt ittunk volna. Az övé nálam tulajdonképpen távolról sem megbocsáthatatlan bűn. A lényeg, hogy végre bejutok a taxiba, és ahogy rámcsukódik az ajtó, azonnal kezdem érezni, hogy felolvadok… Amikor az autó elindul, nyögök egyet, mert roppant kellemetlen a finom hintázás is, de ennyit még kibírok a hotelig…
Nos, akkor végül is egyenesben vagyunk. Engedélyt kapok a "fedélzetre lépni". Megkerülöm az autót, beszállok, és nagyjából ugyanúgy megkönnyebbülök a meleg éreztén, mint Jake. Az autó elindul, s érzem, hogy a hekus tényleg nincs túl jól. De most már haza és ágyba jutunk. A többi megoldódik magától. - Gabriel Simmons. - nyújtom a kezem végül. Csak egy kocsiban vagyunk ... - És nagyon remélem, hogy majd alkalomadtán jóvá tehetem ezt a mai estét. A fene egye meg! Igazából megmentettem az életét, csak ő ezt még nem tudja, és igazából az lesz a jó neki, ha soha nem is tudja meg. Ilyen az élet. A jótettek egy része soha nem kerül napvilágra. Az "elkövetőjük" meg szembesülhet a megvetéssel, rosszalló pillantásokkal, szenvedéssel ... Hiába, a modern kor mártírjainak sem jobb a sorsa. De nem sajnálom magam, felesleges. Ettől még én tényleg megpróbálom majd őt kiengesztelni alkalomadtán. Már csak azért is, mert nem célszerű dolog zsaru haragosokat gyűjteni.
Naná, hogy utánam jöttek. Mért is hittem azt, hogy csak egy baráti iszogatás kedvéért ugrott be a másik farkas, és békén elmehetek? A parkoló nem rossz hely, mert nyíltabban beszélhetünk, de mégsem belezhetnek ki csak úgy, ahhoz túl forgalmas az utca meg a kocsma. És micsoda intelligens kérdés! - Baj? Eddig még nem volt semmi baj. De tekintve, hogy utánam jöttetek, gondolom, ez nektek így nem megfelelő. Na, ez most úgy hangzott, mintha fenyegetőznék, pedig dehogy, csak józanul átlátom a helyzetet, miszerint én itt bajba fogok kerülni. Lehet vissza kéne menni a kocsmába. A szekrényajtó nekifutásos rám ugráshoz helyezkedik. - Ne pattogjál, helyből is elsodorsz, mint a tájfun! - morranok feléje. Nem szeretem, amikor valaki feleslegesen fitogtatja az erejét. Neki igazából csak súlyfölénye van, mert korban egyidősek vagyunk, észben meg garantáltan én vagyok a nyerő, de sajnos nem sakkozni fogunk. Ettől még összezavarhatom valamivel...
*Kicsit most már muszáj kimozdulnia, mert kezd kínosan bosszantó lenni, hogy nem jut egyről a kettőre abban az ügyben, amiért itt van. Hát most kiengedi a gőzt. Bár csak út közben jött rá, hogy nem feltétlen kocsival kellett volna jönnie, ha mondjuk inni akar. Most már mindegy, majd megoldja valahogy. Szépen be is áll a kocsma parkolójába. Még jó, hogy nincs túl feltűnő autója, bár tény hogy elég kommersz kispolgári, ő sincs oda érte, de legalább nem az a fajta, amit sűrűn próbálnak ellopni. Amikor megáll, szépen leállítja a motort, kotorászik még egy sort a kesztyűtartóban a pénztárcája után. Még egy fél doboz cigit is talál ott és rövid gondolkozás után, de csak elcsábul. Csak egyetlen szálat vesz ki, egy kocadohányosnak ez is bőven elég. Valószínűleg még jövő tavasszal is ezt a doboz cigit fogja szívni. Mindenesetre kiszáll, de még be nem zárja a verdát, inkább nekidől a motorházrésznél és szépen meggyújtja a bagót. Látszik rajta, hogy nem rutinos dohányos, de jelen helyzetében erre szüksége van. Közben elnézi a kocsma bejáratát, meg úgy magát az épületet. Nem először jár itt, bár nem is erősíti a törzsvendégek sorát. Néha benéz, alapvetően tudják róla, hogy a rendőrségen dolgozik és valami pszichológus, de úgy semmi több. Ő nem bánt senkit, őt se bántotta senki. Tehát békésen elcigizget, igyekszik nem odafagyni a motorháztetőre, ennek érdekében össze is húzza maga előtt kicsit a kabátját. Legendásan utálja a telet, továbbra sincs kibékülve azzal, hogy pont ide dobta ki az FBI, de hát ez van.*
Nagy lendülettel lökte ki a kocsma ajtaját, nem állt meg a mozdulatban hanem rögtön öltönye zsebébe nyúlt majd elő halászta a cigarettáját, és a pub-ból elemelt gyufás dobozt, aztán rá gyújtott. Peter Kemp nagyot szívott a cigarettából, aztán elégedett sóhaj közepette fújta ki a füstöt. Odabent legalább három pohár whiskyt megivott, és mellé kísérőként még két felest is benyakalt. Ennek ellenére nem látszott részegnek.annyira. Megállt a parkoló közepén, és felnézett az égre. Pár pillanatig azon töprengett vajon az alkoholtól lát e csillagokat, aztán megrázta a fejét, és tovább indult az autójához. Ha azt a lerobbant Toyotát lehet e még autónak nevezni. Már régen a roncs telepen kéne lennie annak a vacaknak, még az is életveszélybe van aki elmegy mellette, nemhogy benne utazzon. Peter már épphogy elért az autóhoz, amikor a bár ajtaja kivágódott és három tagba szakadt, tetkós kemény fickó indult el utána. - Gyere vissza firkász! - kiáltotta a kopasz pasas, aki már legalább háromszor megjárta a börtönt, az egész vállát tetoválások borították, az orrában egy tucat pearcing csillant meg. - Add vissza a pénzünket, amit pókeren csaltál ki tőlünk. - a férfiak gyorsabban kezdtek rohanni ahogy látták hogy Kemp a zsebében matat, a kocsi kulcsa után. A verőfiúk gyorsabbnak bizonyultak főhősünknél, mert ahogy oda értek hozzá rögtön repült is az első pofon. Peter a második elől már ügyesen elhajolt, de lássuk be..semmi esélye ez ellen a három kigyúrt faszi ellen..
*Rendkívül jól elvan a kocsijának dőlve, elnézelődik, már félig el is szívta a cigit. Azt megint csak megállapítja, hogy ez egy nem túl jó szokás, de eztán úgysem fog rágyújtani megint egy jó ideig. ha már úgy fest, mint egy sportember, akkor illene úgy is viselkednie. A kilépő fószer megragadja a figyelmét. Igazából nem is maga a személy, hanem a mozgás az, ami odavonzza a tekintetét. Végül is mennyivel izgalmasabb már, mint a kocsma falát nézni. Azt azért leszűri, hogy valószínűleg nem szomjas már az illető. Azon meg kimondottan jól mulat magában, amikor az eget kezdi el szemlélni a másik. Nagy forma lehet, bár ez annyira nem érdekli, hogy felhívja magára a figyelmet. Újabb mozgás, viszont ez a geng inkább tűnik dühösnek, mint sem ittasnak. Vagy a kettő keveréke, franc se tudja. Most már azért valamivel komolyabb érdeklődéssel figyeli az eseményeket, az első ütés láttán pedig szinte reflexből löki el magát a kocsijától és már nyúl is be a kesztyűtartóban lévő fegyverért és az övén lévő tokba süllyeszti. Biztos, ami biztos. Eztán indul meg feléjük. Rohanni nem fog az tény, de azért szedi a lábait és amikor már nagyjából fél úton van a saját kocsija és a verekedés... verés... között, azért odaszól.* - Hárman egy ellen? Remélem csak számtani problémáitok vannak és nem gondoltátok komolyan. *Az önjelölt hős beszól és provokál. Nagy az arca, de ez mondjuk betudható annak is, hogy fegyver van nála. Így könnyű. Persze alapjáraton nem szándékozik használni, egy kis verekedés neki sem derogál igazából. Így amikor odaér és úgy fest nem akarnak leállni, akkor bizony neki megy az elsőnek amelyiket éri. Igencsak jó erőben van, szóval ha egyszerre csak egy jön neki, akkor még esélye is van.*
Pár jókora öklöst kapott már, érezte amint elered az orra vére. Nem bánta hogy verekedésbe keveredett, bőszen ütötte ő is a támadóit. Az alkohol pedig most jól jött, mert a fájdalmat is csak tompa tűszúrásként érzékelte. Arra aztán nem gondolt hogy mi lesz ha addig verik, amíg ki nem leheli a lelkét, most csak az járt az eszében hogy minnél több ütést vigyen be. Ekkor vette észre a férfit, aki feléjük közeledett, Peter rögtön látta hogy a törvény emberével van dolga. A férfi egy szolgálati pisztolyt villogtatott az övén, de a bőrnyakúak erre sem riadtak vissza. Legalábbis egyenlőre. Az újonnan érkezettnek úgy látszik nem tetszett, hogy egyszerre három férfi is próbálja laposra verni Petert, mert beszólt a pasasoknak. Erre az egyik megfordult, és neki rontott a zsarunak. A pillanatnyi időt kihasználva Pete a zsebébe nyúlt és előhúzta belőle a boxerét. Felhúzta a kezére, majd vigyorogva intett az előtte álló tetkósnak. - Gyere csak. - tette hozzá, és újult erővel vetette rá magát támadójára. Sikerült egy jókora jobb egyenessel betörni az orrát, majd egy térdelés a hasba, és rúgás a golyók közé, a csávó rögtön a földön fekszik. - Ez mindig bejön. - jegyezte meg vidáman Peter, az adrenalintól úgy nézett ki mint akit bedrogoztak. Egy helyben ugrándozva várta hogy a másik börtön töltelék is rá támadjon.
*Igazából nincs ráírva a fegyverre, hogy szolgálati lenne, bár tény, hogy látható. Az a biztos, annyira azért nem vérszomjas, hogy minden áron verekedni akarjon, de ha úgy alakul, akkor persze áll elébe. Egyébként más jele nincs, hogy a rend őre lenne, lévén jelenleg nem is a rend őreként van jelen. Speciel jelvényt se tudna villogtatni, hiszen nem tartja magánál. Az álcájának épp az a lényege, hogy ne jöjjenek rá, hogy ügynök. Tehát nem zsaru, csak egy civil fegyverrel, de akkor nekiront ugyebár az egyik kétajtós szekrény. Az a legviccesebb, hogy ő még szín józan és azért egy pöppet ért is a közelharchoz. A felé irányuló ütés elől egyszerűen elhajol, kezeit már emeli is, olyan kick boxos beállásnak tűnik, tehát érezhetően nem most fog életében először verekedni. Aztán ez elég hamar be is igazolódik, amikor térdhajlaton rúgva térdre kényszeríti a fazont, majd nemes egyszerűséggel képen térdeli. Instant orrsövényferdülés élete végéig, ugyanis ezer százalék, hogy ez eltörött. Ő így igazából le is tudta az övét, ekkor tekint a fószerre, látja, hogy egy már kiterült előtte, hát akkor most vár, hátha azzal is megbirkózik, amelyik épp most ront neki. Olyan szinten nem ismeri a másikat, hogy simán győz a kíváncsisága, hogy vajon melyik az erősebb-ügyesebb, mint sem a segítő szándéka. Ha a dromedár győz, akkor legfeljebb majd ő elintézi, de akkor most figyel. Végül is egy-egy ellen a fair.*
Calebbel lassan mást se csináltunk, mint a várost jártuk, hol együtt, hol külön, szimatoltunk, kérdezősködtünk, figyeltünk, teljesen eredménytelenül. Hiába tartoztam Chulyin vérvonalába, az én radarjaim se jeleztek semmit, pedig azok aztán igazán csúcsra voltak járatva. Ez is egy ilyen keresgélős nap volt, de már nagyon untam az egészet, és a kutyagolás helyett motorra pattantam, hogy a menetszélben lehűtsem magam. Nem igazán foglalkoztam a közlekedési szabályokkal, de eddig se érdekeltek különösebbe, nem most kezdek el velük foglalkozni. Épp az O'Connors előtt húztam el,a mikor egy röpke pillanatra megcsapott valami, én pedig egyből úgy lefékeztem, hogy a motor hátulja jócskán elemelkedett a betontól. Visszább gurultam, és figyeltem. A közelben volt. Nem ismertem ugyan, sose találkoztunk, ám tekintve, hogy az O'Connor kölyök beharapója, nem nehéz felismerni, ha hasonló energiát érzek. Csak erősebbet. Elmormoltattam a járgányt a parkolóba. Itt jobban lehetett érezni az erejét, s ennek megfelelően a sajátomat lejjebb tekertem, annyira, amennyire csak tudtam. Leparkoltam két kocsi közé, de közben meghúztam az egyik oldalát. Nem egészen volt véletlen... - Ó a fenébe! - csattantam fel sopánkodással vegyített aggodalommal, majd leállítottam a motort és leszálltam róla, hogy megvizsgáljam a kárt. - Jaj, anyám... - Elég csúnya volt, gyorsan körbe is néztem, hogy a közelben van-e a tulaj. Vagy valaki más, aki esetleg segíthetne szegény elveszett Mikán.
Néha olyan jó a farkas formában rohangászni a városban éjszaka. Az utakon kicsi a forgalom, a forgalmasabb utcákat meg elkerülöm, így máris nem keltek feltűnést. Többször is csináltam ilyet, amióta meggyógyultam. Jó volt tudni, hogy közben azok az idióták valószínűleg éppen rám vadásznak. Szeretek játszani a tűzzel, mit ne mondjak… Volt már belőle párszor bajom az életem során, de még mindig jobb, mint otthon ülni és a nyavalyás életemen filozofálni. Hogy mit nyertem, mit vesztettem. Rühelltem ezen gondolkodni, ugyanis a veszteségek serpenyője mindig lefelé húzta a mérleg nyelvét. Az, hogy miként keveredtem az O’connors közelébe, sőt, egyenesen a parkolóba azt hiszem, örök rejtély marad. Követtem a vér szagát, márpedig ezen a helyen ilyenkor mindig sok-sok ember gyűlik össze, olyanok, akik csutkára lerészegednek és könnyű prédává válnak. Milyen kár, hogy az őrzők ostoba rendje annyira figyeli ezt a várost. Pedig hatalmas lakomákat lehetne itt csapni! Éppen elő akarok lépni, amikor megérzem a másik farkas jelenlétét, majd a hangját is meghallom. Ostoba liba, azt hiszi, hogy ennyire könnyű dolga lesz velem? Már vagy háromszor láttam, ahogy motoron keresztülvág a városon, engem keresve. Nem most jöttem le a falvédőről szivi, nehogy azt hidd. Viszont idősebb nálam, még akkor is, ha ennyire ostoba trükkökhöz folyamodik, nekem pedig semmi kedvem sincs belemasírozni a csapdájába. Talán az a másik idióta is itt leselkedik valahol. Elgondolkodva figyelem. Mit tett volna a Császár? A saját előnyére változtatja a helyzetet, úgy hiszem. Szóval úgy kell gondolkodnom, ahogy ő gondolkodott volna. Persze egy zseni fejébe igen nehéz belelátni, főleg ha az a zseni már halott, de azt hiszem meg lehet próbálni. Körbemegyek az O’connors körül, és reménykedem abban, hogy elől nincsenek sokan. Be kell csalogatnom a betondzsungel sötétebb részébe, ahol az enyém az előny. Azt hiszem ez az egyetlen módja, hogy megússzam ezt a kis kalandot.
Igen, határozottan a közelben volt, a parkolóba jött, holott biztos észrevett már. Az okozott sérülést szemléltem a kocsin, de közben lehunytam a szemem, füleltem szimatoltam... fürkésztem. Megpróbált elsunnyogni. Na, azt már nem, tubicám, több hetembe került téged előásni itt az isten háta mögött, James ügyével sehogy sem állok, zabos is vagyok emiatt, szóval te biztos nem húzod el innen a beled! Lassan, nesztelenül felálltam. Nem szökhet meg, Calebet viszont egyelőre nem éreztem a környéken. Nem mintha egyedül nem bírnék el vele, gyorsabb és erősebb vagyok, de mégis csak kisebb energia befektetés kéne. A következő pillanatban úgy rávágtam a sérült autó tetejére, hogy az behorpadt, mintha egyszerű kartonból lett volna. - Nem kölyök vagyok, így már nem is érdekes a dolog, igaz, Marcus Klein? - mondtam jól hallhatóan, és kiballagtam a járművek közül. - Engem nem tudnál úgy szétkapni, mint azt a szerencsétlen kölyköt, ezért iszkolnál, mint egy gyáva pincsi. - Köptem egyet. Ó, igen, éljen a texasi parasztfiú! Megropogtattam az ujjaim, és lusta mosolyra húztam a szám. - Azért örülnék, ha maradnál, a múltkor a hallottak alapján jót buliztál, szeretném kipróbálni most én, hogy milyen érzés. - A szemem a következő másodpercben sárgába fordult és lassan elindultam felé. - Légy jó kutyuli, és ülj le a seggedre szépen, akkor én is úri hölgy leszek. Általában állom a szavam, most is ezt terveztem. Ha nem nehezíti meg a dolgom fölöslegesen, a maradék jókedvem nem száll el, és mindenki sokkal jobban jár úgy. - De ha nagyon ragaszkodsz hozzá, fogócskázhatunk is. - A mosolyom már inkább volt a farkasomé, mint az enyém. - Nekem édes mindegy, így is, úgyis elérem, amit akarok. Ez így van, csak ajánlottam neki egy humánusabb utat. Castor már úgyse lesz ilyen jótét lélek, mint én, jelen pillanatban. Na, de lássuk, mennyit ér a rongy élete.
Az utcán nem volt senki. Túlságosan kései az óra, de ahhoz még nem, hogy a részegek kitántorogjanak az ajtón, így aztán árnyékként suhanva kelek át az utcán, latba vetve a vérvonalamból származó előnyömet. Nem hiszem, hogy komoly hasznom lenne belőle, ha már annyival idősebb az ellenfelem, mint hittem, de azért ki kell használnom az Isten adta előnyeimet, nem igaz? Közben azért hallgatom, amit mond, már amennyire a szél elhozza a fülemhez a hangját. Nem tudom megállni, hogy ne feleljek neki. ~ Az a kölyök elárult, elhagyta a falkáját, és elhagyott engem is! Nehogy azt higgye, bánom, amit tettem vele. Magával azonban nincs semmi gondom vagy ellentétem. Menjen innen, akkor megmaradhat köztünk a le nem becsülendő béke. ~ Mire a szövegelés végére érek már el is foglalom a kinézett pozíciómat: alig pár méterre a parkolótól, egy árnyas sikátor keresztez egy fényesebb utat. Sötét bundám tökéletes ahhoz, hogy elrejtsen az árnyak között. ~ A probléma gyökere az, hogy te lehet, hogy barátságos lennél, de a főnököd, az a Castor nem. Pedig még szívességet is tettem, és nem hagytam a kölyköt megdögleni az utcán, csak úgy potyára. Megtehettem volna, de miért? Mégiscsak a vérem, bármennyire fáj is az árulása. ~ Igazából reménykedem benne, hogy rám talál a beszéd nyomait követve, ha ez lehetséges egyáltalán. A csapdát már fölállítottam, már csak a vadnak kellett belesétálnia. Nem akarom úgy elintézni, mint a kölyköt – ami, lássuk be, rettenetes hibának bizonyult -, csak elvenni a kedvét attól, hogy utánam jöjjön, aztán egy marha gyors visszavonulót fújni. ~ Menj el, Miss. Akárki. Neked itt nem terem dicsőség. Egyébként jóval egyszerűbb lenne, ha elmondanád nekem a nevedet, csak a beszélgetés kicsivel humánusabb lehetne kettőnk között. Nem vagyunk mi ellenségek, legalábbis, én nem kívánok a magáé lenni.
Gondolatban üzent. Vagy farkas alakban van, vagy így akarja minél kevésbé elárulni, hol rejtőzik. Nekem édes mindegy, hatókörön belül mozog, az épp elég. Tovább folytatom a kényelmes sétát, innentől neki nincs menekvés. - Könnyekig meghat a lovagiasságod - mondtam színtelen hangon. - Castoron pedig ne csodálkozz. Az ő falkájának a kölykét verted meg - folytattam csevegve. - A feladatomat végzem, nem dicsőséget hajkurászok, azt meghagyom más szerencsétleneknek. Én legfeljebb azért vagyok rád zabos, mert eddig nem dugtad elő a képed, és sok időmet vesztegettem már így is rád, amikor akad sürgősebb dolgom is. - A sikátor felé vettem az irányt. Úgy lépkedtem felé, mintha már a zsebemben lett volna, s hiába a fekete bunda, egyrészt farkas vagyok, a látásom alapjáraton is sokkal jobb, mint egy emberé, másrészt pedig ott van Chulyin vérvonala. Ő rejtőzik, én felkutatok, az én szemem elől nem könnyű elbújni. Csípőre tettem a kezem és megálltam a sikátor bejáratánál. Már nem fogtam vissza az energiám, kieresztettem, semmit sem rejtegettem, hivalkodóan kiterjesztettem. A bestiám ott vibrált a bőröm felett, auraként vont körbe, halk fenyegetéssel morgott, miközben próbálta lerázni magáról Chulyin csitító béklyóját. A szellem ott volt velem, idegesítően levakarhatatlanul, és mintha hűvös, figyelmeztető érintés súrolta volna a mellkasom. Máskor is csinálta már ezt, nem akarta, hogy tovább menjek. - Minél tovább húzod a dolgot, Castor annál inkább vérszemet kap - mondtam, mintha ez az egész tényleg csak ezen állna, és én egyébként elengedném. Végül is, nem az én kölykömet tépte meg, nem a barátomat, szóval felőlem akár tényleg mehetne, amerre lát. De még dolgom volt a városban, ezért kénytelen voltam engedelmeskedni még egy darabig.
~ Látod, igazi lovag vagyok én! ~ nevetek föl gondolatban ~ Persze a páncélom fekete és jobban kedvelem a lőfegyvereket a kard helyett, de attól még lovag. Valahol nagyon, nagyon, nagyon belül, még annál is mélyebben gáláns is. Már szinte tökéletesen az orrom előtt volt és biztos voltam benne, hogy meg is látott. Nem baj. Lassan hátrálni kezdek, annyira lassan amennyire csak tudok. Közben szajkózom magamban: alakulj át cicamica, alakulj át, cicamica… Akkor lesz egy rövidke pillanat, amikor erősen kezdeményezhetek. Egy gyors támadás a lábaira vagy a nyakára tökéletes is volna, kemény, gyors kezdés. Mindig sokkolni kell az ellenséget, esetleg egy szuronyrohammal vagy a lovasság gyors és kíméletlen támadásával az oldalszárnyon, és így megzavarodnak. A probléma már csak ennek átültetése a mostani helyzetre. ~ Nagy kár. Ha jelentene valamit a dicsőség, akkor máris jobb világban élnénk, mert az azt jelentené, hogy a becsület is számít valamit ~ mondom neki, miközben egyre hátrálok. Három, majd négy lépés, és az ötödik után megállok. ~ Igazából én még mindig hiszek benne, hogy ennek nem kell erőszakba torkollnia. Mit akarsz? Pénzt? Tudok adni, amennyit akarsz? Egy személyt? Előkeríthetem a föld alól is, sőt, még egy másik nyavalyás bolygóról is, ha neked az úgy tetszik. Na, nem mintha félnék, vagy ilyesmi, de tényleg semmi kedvem vérontással befejezni ezt a szép kis estét. Azzal megállok ott és várom, hogy mit lép. Ha emberi alakjában marad, akkor vége, mert fölugrok, földre döntöm, jól megcsócsálom az oldalát aztán elfutok. Még mindig kitartok amellett, hogy nem akarom megölni, de már kezd bosszantani ez a hozzáállás. Ha viszont alakot vált megpróbálhatom elkapni közben, bármennyire is kevés esélyem legyen rá. Nem fogom hagyni, hogy az az este még egyszer megismétlődjön!
Nem megyek tovább, mert Chulyin másra int. Legutóbb nem hallgattam rá, jól meg is jártam: három év megvonás a bestiámtól, ilyet még egyszer nem játszunk. Még ha be is golyózok az egy helyben toporgástól, akkor se fogok most fejjel a falnak rohanni! Nem szabad! - Becsület!? - horkantam fel nőhöz cseppet se illendőn. - Ez a te szádból több mint groteszk. Aztán jött az alkudozás, én pedig türelmetlenül szusszantottam egyet. Nem hiszem el, miért nem tud a többség tényleg olyan megadó és megalkuvó lenni, mint az a srác, Jamie? Az ilyen túlpörgetett farkasoknak, mint én, sokkal jobb lenne akkor az élet! Egyetlen dolog ütötte meg a fülem: bárkit előkerít... A szemem egy pillanatra felcsillant, tettem felé egy lépést, de aztán ki is hunyt a tűz. A felderítés az egyik erősségem, ismerem Jamest babakora óta, ha eddig én nem tudtam előkeríteni, akkor más se. Nyakasságban osztályelső lehetnék. Ráadásul: a legelejétől a legvégéig én akarom kiélvezni a tesó szétzúzását. - Én is jobban örülnék, ha nem kéne órákat a zuhany alatt állnom és a vért mosnom a hajamból, szóval... - felé mutattam, és hívogatón többször is begörbítettem a mutatóujjam. - Ne kelljen érted mennem. Az energiám közben elérte a tetőfokát, ezt azért már elég messziről meg lehetett érezni, már csak a választ vártam.
~ Miért is lenne groteszk? ~ kérdem, miközben pislogás nélkül figyelem. Nem szabad levennem a szemem az arcáról. Egyetlen pillanat, egyetlen pislantásnyi idő is elég lenne neki ahhoz, hogy letámadjon, attól félek. Nem kockáztatok. Lábammal eközben idegesen karistolom a betont. Kár is lenne tagadni: az idegeim pattanásig feszültek, és nem sok hiányzik ahhoz, hogy fel is robbanjak. Persze sejtettem már egy ideje, hogy el fognak kapni, vagy legalábbis elég csúnyán megkergetnek, de arra nem számítottam, hogy ennyire hamar. Kellett volna készítenem egy menekülési tervet, valamit, ami alapján eltűnhetek, amikor az szükségessé válik. Nos, immár erre nincs többé lehetőségem. Itt vagyok, beszorítva, mint egy kutya. Vajon ugyanígy érezte magát a Császár Waterloo előtt? Ő talán nem, de mi biztosan. ~ Nos, sajnálom, de nem adhatom meg magam ennyire könnyedén ~ felelem. ~ Mi lesz akkor azzal a megmaradt, minimális jó híremmel? Ráadásul a főnököd is cselt gyaníthatna a háttérben. Tudod, az idős farkasok egy jó része kezd átmenni paranoiásba… Azzal elrugaszkodom és feléje vetem magam. Teljes testsúlyomat beleadom a támadásba, de az egyetlen célom az, hogy feldöntsem, leverjem a lábáról és elszaladjak. Nem kívánok most harcolni. A küzdelmet nem én választottam, hanem rám kényszeríttették, és ilyen helyzetben még a császár maga sem tudott volna nyerni. Hozzá kell még szoknom, hogy ez itt nem New York többé. Itt vannak nagyobb halak, mögöttem pedig nem áll ott a falka támogatása. De hogy nem fogok behódolni egyik bugrisnak sem, az is biztos. Csak reménykedni merek abban, hogy most egérutat nyerhetek, és elrejtőzhetek. Mélyebbre. Ráadásul véget kell vetni ezeknek az éjjeli kiruccanásoknak, túlontúl veszélyessé váltak.
Hosszú éjszak... Jó ideje vártam már a kocsiban Mika jelzésére. Mit vártam? Minden idegszálam kívánta már, hogy a karmaim közé szorítsam ezt a Marcust, hogy végre Castor elé vonszoljuk ezt a tetvedéket. Félelmetes energiák tomboltak bennem, amiket úgy árnyékoltam le, ahogy nem szégyelltem. Sötét űrt hagytam magamról, mintha nem is léteznék... Hiszen, míg a társam levezényli a terv első felét, addig nekem "láthatatlannak" kell maradnom. Elvégre: a közelben garázdálkodtam... Az évszázadok pedig jócskán segítettek abban, miként tompítsam el magam, és rejtsem el mások elől. Noha, egy cseppet sem aggódtam, hogy emiatt ne érezném meg Mikát. Éppen gyújtásra kapcsoltam a motort, talán megérzésből, mikor Bayle energia hullámai szinte áttépték a bőrömet, az idegeimet, és minden porcikámat. Az adrenalin fellökődött bennem, ahogy néhány mozdulatsorral a sikátor másik vége mellé dobtam le a kocsit. Pillanatok tört részei, miként már éreztem a túlfűtött atomok molekulákra szakadó részecskéit, ahogy idegeket pengető feszületbe körvonalazódtak ki. Marcus szaga, bundája, és verejtéke orrba baszott. Szóval farkasba nyomod plüss cica... - erre pedig a válaszom sem volt más, mint hogy letépve magamról a ruháimat, kivágódva a kocsiból neki iramodjak, egyetlen ugrást követően alakulva át a levegőben. Épp ekkor terítette le Mikát, és indult volna menekülve tovább, viszont erre már nem adtam lehetőséget. Olyan voltam, mint a rémálmokból előrebbenő hatalmas, vészjósló Zordó, aki nem ad kegyelmet a halál oltárán. Hirtelen érkeztem, ahogy ellőttem magam a talajról, egész testemmel elsodorva Marcust, leszaggatva őt a társamról. Indulatosan vágtam neki a falhoz, majd vetődtem rá, agyaraimat torkára szorítva, egész testemmel a talajba préselve őt. Egyetlen elcseszett mozdulat, és a torkának annyi, ezt éreznie kellett a marásom súlya alatt, mely úgy fogta őt át, mintha csak satuba volna ékelve. ~ Remélem zavarok... ~ villantottam fel gondolatfoszlányaimat, ahogy minden erőmmel magam alá kényszerítettem őt, párszor odaverve őt a nyirkos falhoz. ~ Korai volna távozóra venni, Marcus. Nem gondolod? ~ karmaim oldalába martak, miként még mindig töretlenül szorítottam őt. Nem szabadulhat ki, esélytelen. Nem adatik meg a lehetőség, ha egyszer így döntöttem!
Cselt? Cukorborsóm, te nagyon nem ismersz sem engem, sem őt. Bár ha azt nézzük, Castort még én sem igazán, de magamat igen annyira, hogy tudjam, akit én elkapok, azt nem csak látszatból. Ráadásul itt van még Caleb is, kettőnket együtt azért nehéz lenne lekenyerezni úgy, hogy csapda legyen gyanítható... Vissza is akartam neki szólni, de erre nem maradt időm, mert nekem ugrott. Számítottam rá, hogy meg fog próbálkozni valami ilyesmivel, aki szorult helyzetben van, az a legnagyobb ostobaságra is képes a szabadság reményében. Amint rám érkezett, már lendült is karmos félig emberi, félig mancs "kezem", hogy lekeverjek neki egy véres pofont. Éreztem a lendületén, hogy tovább ugrana, távolabb tőlem, hogy meneküljön, de erre nem maradt ideje, lehetősége, mert ekkor, mint egy éjfekete hurrikán, szinte a semmiből lecsapott Caleb. Ha csak a látásomra hagyatkoztam volna, nem biztos, hogy felismerem, mivel még nem láttam ilyen alakban, de micsoda mázli, hogy nem csak a szemem van érzékelésre! - Szép időzítés! - Nem dicséret volt, puszta ténymegállapítás. Tényleg rohadt jól időzített. Én is el tudtam volna bánni vele, egyedül ellenem se lett volna esélye, de ha már kötelező a csapatmunka, akkor legalább jól csináljuk, és ha már tervünk is, ültessük át a valóságba. Az már más, hogy rühelltem, ha úgy tűnt, segítségre szorulok - amíg farkasom van, nincs olyan, hogy nekem segítség kell és pont! Láttam, hogy Caleb biztosan tartotta Marcust, én pedig gyorsan talpra álltam, és körülnéztem, figyelte-e a műsort valaki illetéktelen. Sehol egy teremtett lélek! Nagyszerű! - Kocsikulcs? - kérdeztem Caleb leszaggatott ruhái felé lépkedve. Ő csak marasztalja jó házigazda módjára a körözöttet. Meg egyébként is, nem lenne ajánlatos egy kocsma közelében nudistaparádét rendezni, maradjanak inkább farkas alakban mindketten, a sötét bunda jobban rejt.
Kezdőlap
