Nos, akkor végül is egyenesben vagyunk. Engedélyt kapok a "fedélzetre lépni". Megkerülöm az autót, beszállok, és nagyjából ugyanúgy megkönnyebbülök a meleg éreztén, mint Jake. Az autó elindul, s érzem, hogy a hekus tényleg nincs túl jól. De most már haza és ágyba jutunk. A többi megoldódik magától. - Gabriel Simmons. - nyújtom a kezem végül. Csak egy kocsiban vagyunk ... - És nagyon remélem, hogy majd alkalomadtán jóvá tehetem ezt a mai estét. A fene egye meg! Igazából megmentettem az életét, csak ő ezt még nem tudja, és igazából az lesz a jó neki, ha soha nem is tudja meg. Ilyen az élet. A jótettek egy része soha nem kerül napvilágra. Az "elkövetőjük" meg szembesülhet a megvetéssel, rosszalló pillantásokkal, szenvedéssel ... Hiába, a modern kor mártírjainak sem jobb a sorsa. De nem sajnálom magam, felesleges. Ettől még én tényleg megpróbálom majd őt kiengesztelni alkalomadtán. Már csak azért is, mert nem célszerű dolog zsaru haragosokat gyűjteni.
Naná, hogy utánam jöttek. Mért is hittem azt, hogy csak egy baráti iszogatás kedvéért ugrott be a másik farkas, és békén elmehetek? A parkoló nem rossz hely, mert nyíltabban beszélhetünk, de mégsem belezhetnek ki csak úgy, ahhoz túl forgalmas az utca meg a kocsma. És micsoda intelligens kérdés! - Baj? Eddig még nem volt semmi baj. De tekintve, hogy utánam jöttetek, gondolom, ez nektek így nem megfelelő. Na, ez most úgy hangzott, mintha fenyegetőznék, pedig dehogy, csak józanul átlátom a helyzetet, miszerint én itt bajba fogok kerülni. Lehet vissza kéne menni a kocsmába. A szekrényajtó nekifutásos rám ugráshoz helyezkedik. - Ne pattogjál, helyből is elsodorsz, mint a tájfun! - morranok feléje. Nem szeretem, amikor valaki feleslegesen fitogtatja az erejét. Neki igazából csak súlyfölénye van, mert korban egyidősek vagyunk, észben meg garantáltan én vagyok a nyerő, de sajnos nem sakkozni fogunk. Ettől még összezavarhatom valamivel...
*Kicsit most már muszáj kimozdulnia, mert kezd kínosan bosszantó lenni, hogy nem jut egyről a kettőre abban az ügyben, amiért itt van. Hát most kiengedi a gőzt. Bár csak út közben jött rá, hogy nem feltétlen kocsival kellett volna jönnie, ha mondjuk inni akar. Most már mindegy, majd megoldja valahogy. Szépen be is áll a kocsma parkolójába. Még jó, hogy nincs túl feltűnő autója, bár tény hogy elég kommersz kispolgári, ő sincs oda érte, de legalább nem az a fajta, amit sűrűn próbálnak ellopni. Amikor megáll, szépen leállítja a motort, kotorászik még egy sort a kesztyűtartóban a pénztárcája után. Még egy fél doboz cigit is talál ott és rövid gondolkozás után, de csak elcsábul. Csak egyetlen szálat vesz ki, egy kocadohányosnak ez is bőven elég. Valószínűleg még jövő tavasszal is ezt a doboz cigit fogja szívni. Mindenesetre kiszáll, de még be nem zárja a verdát, inkább nekidől a motorházrésznél és szépen meggyújtja a bagót. Látszik rajta, hogy nem rutinos dohányos, de jelen helyzetében erre szüksége van. Közben elnézi a kocsma bejáratát, meg úgy magát az épületet. Nem először jár itt, bár nem is erősíti a törzsvendégek sorát. Néha benéz, alapvetően tudják róla, hogy a rendőrségen dolgozik és valami pszichológus, de úgy semmi több. Ő nem bánt senkit, őt se bántotta senki. Tehát békésen elcigizget, igyekszik nem odafagyni a motorháztetőre, ennek érdekében össze is húzza maga előtt kicsit a kabátját. Legendásan utálja a telet, továbbra sincs kibékülve azzal, hogy pont ide dobta ki az FBI, de hát ez van.*
Nagy lendülettel lökte ki a kocsma ajtaját, nem állt meg a mozdulatban hanem rögtön öltönye zsebébe nyúlt majd elő halászta a cigarettáját, és a pub-ból elemelt gyufás dobozt, aztán rá gyújtott. Peter Kemp nagyot szívott a cigarettából, aztán elégedett sóhaj közepette fújta ki a füstöt. Odabent legalább három pohár whiskyt megivott, és mellé kísérőként még két felest is benyakalt. Ennek ellenére nem látszott részegnek.annyira. Megállt a parkoló közepén, és felnézett az égre. Pár pillanatig azon töprengett vajon az alkoholtól lát e csillagokat, aztán megrázta a fejét, és tovább indult az autójához. Ha azt a lerobbant Toyotát lehet e még autónak nevezni. Már régen a roncs telepen kéne lennie annak a vacaknak, még az is életveszélybe van aki elmegy mellette, nemhogy benne utazzon. Peter már épphogy elért az autóhoz, amikor a bár ajtaja kivágódott és három tagba szakadt, tetkós kemény fickó indult el utána. - Gyere vissza firkász! - kiáltotta a kopasz pasas, aki már legalább háromszor megjárta a börtönt, az egész vállát tetoválások borították, az orrában egy tucat pearcing csillant meg. - Add vissza a pénzünket, amit pókeren csaltál ki tőlünk. - a férfiak gyorsabban kezdtek rohanni ahogy látták hogy Kemp a zsebében matat, a kocsi kulcsa után. A verőfiúk gyorsabbnak bizonyultak főhősünknél, mert ahogy oda értek hozzá rögtön repült is az első pofon. Peter a második elől már ügyesen elhajolt, de lássuk be..semmi esélye ez ellen a három kigyúrt faszi ellen..
*Rendkívül jól elvan a kocsijának dőlve, elnézelődik, már félig el is szívta a cigit. Azt megint csak megállapítja, hogy ez egy nem túl jó szokás, de eztán úgysem fog rágyújtani megint egy jó ideig. ha már úgy fest, mint egy sportember, akkor illene úgy is viselkednie. A kilépő fószer megragadja a figyelmét. Igazából nem is maga a személy, hanem a mozgás az, ami odavonzza a tekintetét. Végül is mennyivel izgalmasabb már, mint a kocsma falát nézni. Azt azért leszűri, hogy valószínűleg nem szomjas már az illető. Azon meg kimondottan jól mulat magában, amikor az eget kezdi el szemlélni a másik. Nagy forma lehet, bár ez annyira nem érdekli, hogy felhívja magára a figyelmet. Újabb mozgás, viszont ez a geng inkább tűnik dühösnek, mint sem ittasnak. Vagy a kettő keveréke, franc se tudja. Most már azért valamivel komolyabb érdeklődéssel figyeli az eseményeket, az első ütés láttán pedig szinte reflexből löki el magát a kocsijától és már nyúl is be a kesztyűtartóban lévő fegyverért és az övén lévő tokba süllyeszti. Biztos, ami biztos. Eztán indul meg feléjük. Rohanni nem fog az tény, de azért szedi a lábait és amikor már nagyjából fél úton van a saját kocsija és a verekedés... verés... között, azért odaszól.* - Hárman egy ellen? Remélem csak számtani problémáitok vannak és nem gondoltátok komolyan. *Az önjelölt hős beszól és provokál. Nagy az arca, de ez mondjuk betudható annak is, hogy fegyver van nála. Így könnyű. Persze alapjáraton nem szándékozik használni, egy kis verekedés neki sem derogál igazából. Így amikor odaér és úgy fest nem akarnak leállni, akkor bizony neki megy az elsőnek amelyiket éri. Igencsak jó erőben van, szóval ha egyszerre csak egy jön neki, akkor még esélye is van.*
Pár jókora öklöst kapott már, érezte amint elered az orra vére. Nem bánta hogy verekedésbe keveredett, bőszen ütötte ő is a támadóit. Az alkohol pedig most jól jött, mert a fájdalmat is csak tompa tűszúrásként érzékelte. Arra aztán nem gondolt hogy mi lesz ha addig verik, amíg ki nem leheli a lelkét, most csak az járt az eszében hogy minnél több ütést vigyen be. Ekkor vette észre a férfit, aki feléjük közeledett, Peter rögtön látta hogy a törvény emberével van dolga. A férfi egy szolgálati pisztolyt villogtatott az övén, de a bőrnyakúak erre sem riadtak vissza. Legalábbis egyenlőre. Az újonnan érkezettnek úgy látszik nem tetszett, hogy egyszerre három férfi is próbálja laposra verni Petert, mert beszólt a pasasoknak. Erre az egyik megfordult, és neki rontott a zsarunak. A pillanatnyi időt kihasználva Pete a zsebébe nyúlt és előhúzta belőle a boxerét. Felhúzta a kezére, majd vigyorogva intett az előtte álló tetkósnak. - Gyere csak. - tette hozzá, és újult erővel vetette rá magát támadójára. Sikerült egy jókora jobb egyenessel betörni az orrát, majd egy térdelés a hasba, és rúgás a golyók közé, a csávó rögtön a földön fekszik. - Ez mindig bejön. - jegyezte meg vidáman Peter, az adrenalintól úgy nézett ki mint akit bedrogoztak. Egy helyben ugrándozva várta hogy a másik börtön töltelék is rá támadjon.
*Igazából nincs ráírva a fegyverre, hogy szolgálati lenne, bár tény, hogy látható. Az a biztos, annyira azért nem vérszomjas, hogy minden áron verekedni akarjon, de ha úgy alakul, akkor persze áll elébe. Egyébként más jele nincs, hogy a rend őre lenne, lévén jelenleg nem is a rend őreként van jelen. Speciel jelvényt se tudna villogtatni, hiszen nem tartja magánál. Az álcájának épp az a lényege, hogy ne jöjjenek rá, hogy ügynök. Tehát nem zsaru, csak egy civil fegyverrel, de akkor nekiront ugyebár az egyik kétajtós szekrény. Az a legviccesebb, hogy ő még szín józan és azért egy pöppet ért is a közelharchoz. A felé irányuló ütés elől egyszerűen elhajol, kezeit már emeli is, olyan kick boxos beállásnak tűnik, tehát érezhetően nem most fog életében először verekedni. Aztán ez elég hamar be is igazolódik, amikor térdhajlaton rúgva térdre kényszeríti a fazont, majd nemes egyszerűséggel képen térdeli. Instant orrsövényferdülés élete végéig, ugyanis ezer százalék, hogy ez eltörött. Ő így igazából le is tudta az övét, ekkor tekint a fószerre, látja, hogy egy már kiterült előtte, hát akkor most vár, hátha azzal is megbirkózik, amelyik épp most ront neki. Olyan szinten nem ismeri a másikat, hogy simán győz a kíváncsisága, hogy vajon melyik az erősebb-ügyesebb, mint sem a segítő szándéka. Ha a dromedár győz, akkor legfeljebb majd ő elintézi, de akkor most figyel. Végül is egy-egy ellen a fair.*
Calebbel lassan mást se csináltunk, mint a várost jártuk, hol együtt, hol külön, szimatoltunk, kérdezősködtünk, figyeltünk, teljesen eredménytelenül. Hiába tartoztam Chulyin vérvonalába, az én radarjaim se jeleztek semmit, pedig azok aztán igazán csúcsra voltak járatva. Ez is egy ilyen keresgélős nap volt, de már nagyon untam az egészet, és a kutyagolás helyett motorra pattantam, hogy a menetszélben lehűtsem magam. Nem igazán foglalkoztam a közlekedési szabályokkal, de eddig se érdekeltek különösebbe, nem most kezdek el velük foglalkozni. Épp az O'Connors előtt húztam el,a mikor egy röpke pillanatra megcsapott valami, én pedig egyből úgy lefékeztem, hogy a motor hátulja jócskán elemelkedett a betontól. Visszább gurultam, és figyeltem. A közelben volt. Nem ismertem ugyan, sose találkoztunk, ám tekintve, hogy az O'Connor kölyök beharapója, nem nehéz felismerni, ha hasonló energiát érzek. Csak erősebbet. Elmormoltattam a járgányt a parkolóba. Itt jobban lehetett érezni az erejét, s ennek megfelelően a sajátomat lejjebb tekertem, annyira, amennyire csak tudtam. Leparkoltam két kocsi közé, de közben meghúztam az egyik oldalát. Nem egészen volt véletlen... - Ó a fenébe! - csattantam fel sopánkodással vegyített aggodalommal, majd leállítottam a motort és leszálltam róla, hogy megvizsgáljam a kárt. - Jaj, anyám... - Elég csúnya volt, gyorsan körbe is néztem, hogy a közelben van-e a tulaj. Vagy valaki más, aki esetleg segíthetne szegény elveszett Mikán.
Néha olyan jó a farkas formában rohangászni a városban éjszaka. Az utakon kicsi a forgalom, a forgalmasabb utcákat meg elkerülöm, így máris nem keltek feltűnést. Többször is csináltam ilyet, amióta meggyógyultam. Jó volt tudni, hogy közben azok az idióták valószínűleg éppen rám vadásznak. Szeretek játszani a tűzzel, mit ne mondjak… Volt már belőle párszor bajom az életem során, de még mindig jobb, mint otthon ülni és a nyavalyás életemen filozofálni. Hogy mit nyertem, mit vesztettem. Rühelltem ezen gondolkodni, ugyanis a veszteségek serpenyője mindig lefelé húzta a mérleg nyelvét. Az, hogy miként keveredtem az O’connors közelébe, sőt, egyenesen a parkolóba azt hiszem, örök rejtély marad. Követtem a vér szagát, márpedig ezen a helyen ilyenkor mindig sok-sok ember gyűlik össze, olyanok, akik csutkára lerészegednek és könnyű prédává válnak. Milyen kár, hogy az őrzők ostoba rendje annyira figyeli ezt a várost. Pedig hatalmas lakomákat lehetne itt csapni! Éppen elő akarok lépni, amikor megérzem a másik farkas jelenlétét, majd a hangját is meghallom. Ostoba liba, azt hiszi, hogy ennyire könnyű dolga lesz velem? Már vagy háromszor láttam, ahogy motoron keresztülvág a városon, engem keresve. Nem most jöttem le a falvédőről szivi, nehogy azt hidd. Viszont idősebb nálam, még akkor is, ha ennyire ostoba trükkökhöz folyamodik, nekem pedig semmi kedvem sincs belemasírozni a csapdájába. Talán az a másik idióta is itt leselkedik valahol. Elgondolkodva figyelem. Mit tett volna a Császár? A saját előnyére változtatja a helyzetet, úgy hiszem. Szóval úgy kell gondolkodnom, ahogy ő gondolkodott volna. Persze egy zseni fejébe igen nehéz belelátni, főleg ha az a zseni már halott, de azt hiszem meg lehet próbálni. Körbemegyek az O’connors körül, és reménykedem abban, hogy elől nincsenek sokan. Be kell csalogatnom a betondzsungel sötétebb részébe, ahol az enyém az előny. Azt hiszem ez az egyetlen módja, hogy megússzam ezt a kis kalandot.
Igen, határozottan a közelben volt, a parkolóba jött, holott biztos észrevett már. Az okozott sérülést szemléltem a kocsin, de közben lehunytam a szemem, füleltem szimatoltam... fürkésztem. Megpróbált elsunnyogni. Na, azt már nem, tubicám, több hetembe került téged előásni itt az isten háta mögött, James ügyével sehogy sem állok, zabos is vagyok emiatt, szóval te biztos nem húzod el innen a beled! Lassan, nesztelenül felálltam. Nem szökhet meg, Calebet viszont egyelőre nem éreztem a környéken. Nem mintha egyedül nem bírnék el vele, gyorsabb és erősebb vagyok, de mégis csak kisebb energia befektetés kéne. A következő pillanatban úgy rávágtam a sérült autó tetejére, hogy az behorpadt, mintha egyszerű kartonból lett volna. - Nem kölyök vagyok, így már nem is érdekes a dolog, igaz, Marcus Klein? - mondtam jól hallhatóan, és kiballagtam a járművek közül. - Engem nem tudnál úgy szétkapni, mint azt a szerencsétlen kölyköt, ezért iszkolnál, mint egy gyáva pincsi. - Köptem egyet. Ó, igen, éljen a texasi parasztfiú! Megropogtattam az ujjaim, és lusta mosolyra húztam a szám. - Azért örülnék, ha maradnál, a múltkor a hallottak alapján jót buliztál, szeretném kipróbálni most én, hogy milyen érzés. - A szemem a következő másodpercben sárgába fordult és lassan elindultam felé. - Légy jó kutyuli, és ülj le a seggedre szépen, akkor én is úri hölgy leszek. Általában állom a szavam, most is ezt terveztem. Ha nem nehezíti meg a dolgom fölöslegesen, a maradék jókedvem nem száll el, és mindenki sokkal jobban jár úgy. - De ha nagyon ragaszkodsz hozzá, fogócskázhatunk is. - A mosolyom már inkább volt a farkasomé, mint az enyém. - Nekem édes mindegy, így is, úgyis elérem, amit akarok. Ez így van, csak ajánlottam neki egy humánusabb utat. Castor már úgyse lesz ilyen jótét lélek, mint én, jelen pillanatban. Na, de lássuk, mennyit ér a rongy élete.
Az utcán nem volt senki. Túlságosan kései az óra, de ahhoz még nem, hogy a részegek kitántorogjanak az ajtón, így aztán árnyékként suhanva kelek át az utcán, latba vetve a vérvonalamból származó előnyömet. Nem hiszem, hogy komoly hasznom lenne belőle, ha már annyival idősebb az ellenfelem, mint hittem, de azért ki kell használnom az Isten adta előnyeimet, nem igaz? Közben azért hallgatom, amit mond, már amennyire a szél elhozza a fülemhez a hangját. Nem tudom megállni, hogy ne feleljek neki. ~ Az a kölyök elárult, elhagyta a falkáját, és elhagyott engem is! Nehogy azt higgye, bánom, amit tettem vele. Magával azonban nincs semmi gondom vagy ellentétem. Menjen innen, akkor megmaradhat köztünk a le nem becsülendő béke. ~ Mire a szövegelés végére érek már el is foglalom a kinézett pozíciómat: alig pár méterre a parkolótól, egy árnyas sikátor keresztez egy fényesebb utat. Sötét bundám tökéletes ahhoz, hogy elrejtsen az árnyak között. ~ A probléma gyökere az, hogy te lehet, hogy barátságos lennél, de a főnököd, az a Castor nem. Pedig még szívességet is tettem, és nem hagytam a kölyköt megdögleni az utcán, csak úgy potyára. Megtehettem volna, de miért? Mégiscsak a vérem, bármennyire fáj is az árulása. ~ Igazából reménykedem benne, hogy rám talál a beszéd nyomait követve, ha ez lehetséges egyáltalán. A csapdát már fölállítottam, már csak a vadnak kellett belesétálnia. Nem akarom úgy elintézni, mint a kölyköt – ami, lássuk be, rettenetes hibának bizonyult -, csak elvenni a kedvét attól, hogy utánam jöjjön, aztán egy marha gyors visszavonulót fújni. ~ Menj el, Miss. Akárki. Neked itt nem terem dicsőség. Egyébként jóval egyszerűbb lenne, ha elmondanád nekem a nevedet, csak a beszélgetés kicsivel humánusabb lehetne kettőnk között. Nem vagyunk mi ellenségek, legalábbis, én nem kívánok a magáé lenni.
Gondolatban üzent. Vagy farkas alakban van, vagy így akarja minél kevésbé elárulni, hol rejtőzik. Nekem édes mindegy, hatókörön belül mozog, az épp elég. Tovább folytatom a kényelmes sétát, innentől neki nincs menekvés. - Könnyekig meghat a lovagiasságod - mondtam színtelen hangon. - Castoron pedig ne csodálkozz. Az ő falkájának a kölykét verted meg - folytattam csevegve. - A feladatomat végzem, nem dicsőséget hajkurászok, azt meghagyom más szerencsétleneknek. Én legfeljebb azért vagyok rád zabos, mert eddig nem dugtad elő a képed, és sok időmet vesztegettem már így is rád, amikor akad sürgősebb dolgom is. - A sikátor felé vettem az irányt. Úgy lépkedtem felé, mintha már a zsebemben lett volna, s hiába a fekete bunda, egyrészt farkas vagyok, a látásom alapjáraton is sokkal jobb, mint egy emberé, másrészt pedig ott van Chulyin vérvonala. Ő rejtőzik, én felkutatok, az én szemem elől nem könnyű elbújni. Csípőre tettem a kezem és megálltam a sikátor bejáratánál. Már nem fogtam vissza az energiám, kieresztettem, semmit sem rejtegettem, hivalkodóan kiterjesztettem. A bestiám ott vibrált a bőröm felett, auraként vont körbe, halk fenyegetéssel morgott, miközben próbálta lerázni magáról Chulyin csitító béklyóját. A szellem ott volt velem, idegesítően levakarhatatlanul, és mintha hűvös, figyelmeztető érintés súrolta volna a mellkasom. Máskor is csinálta már ezt, nem akarta, hogy tovább menjek. - Minél tovább húzod a dolgot, Castor annál inkább vérszemet kap - mondtam, mintha ez az egész tényleg csak ezen állna, és én egyébként elengedném. Végül is, nem az én kölykömet tépte meg, nem a barátomat, szóval felőlem akár tényleg mehetne, amerre lát. De még dolgom volt a városban, ezért kénytelen voltam engedelmeskedni még egy darabig.
~ Látod, igazi lovag vagyok én! ~ nevetek föl gondolatban ~ Persze a páncélom fekete és jobban kedvelem a lőfegyvereket a kard helyett, de attól még lovag. Valahol nagyon, nagyon, nagyon belül, még annál is mélyebben gáláns is. Már szinte tökéletesen az orrom előtt volt és biztos voltam benne, hogy meg is látott. Nem baj. Lassan hátrálni kezdek, annyira lassan amennyire csak tudok. Közben szajkózom magamban: alakulj át cicamica, alakulj át, cicamica… Akkor lesz egy rövidke pillanat, amikor erősen kezdeményezhetek. Egy gyors támadás a lábaira vagy a nyakára tökéletes is volna, kemény, gyors kezdés. Mindig sokkolni kell az ellenséget, esetleg egy szuronyrohammal vagy a lovasság gyors és kíméletlen támadásával az oldalszárnyon, és így megzavarodnak. A probléma már csak ennek átültetése a mostani helyzetre. ~ Nagy kár. Ha jelentene valamit a dicsőség, akkor máris jobb világban élnénk, mert az azt jelentené, hogy a becsület is számít valamit ~ mondom neki, miközben egyre hátrálok. Három, majd négy lépés, és az ötödik után megállok. ~ Igazából én még mindig hiszek benne, hogy ennek nem kell erőszakba torkollnia. Mit akarsz? Pénzt? Tudok adni, amennyit akarsz? Egy személyt? Előkeríthetem a föld alól is, sőt, még egy másik nyavalyás bolygóról is, ha neked az úgy tetszik. Na, nem mintha félnék, vagy ilyesmi, de tényleg semmi kedvem vérontással befejezni ezt a szép kis estét. Azzal megállok ott és várom, hogy mit lép. Ha emberi alakjában marad, akkor vége, mert fölugrok, földre döntöm, jól megcsócsálom az oldalát aztán elfutok. Még mindig kitartok amellett, hogy nem akarom megölni, de már kezd bosszantani ez a hozzáállás. Ha viszont alakot vált megpróbálhatom elkapni közben, bármennyire is kevés esélyem legyen rá. Nem fogom hagyni, hogy az az este még egyszer megismétlődjön!
Nem megyek tovább, mert Chulyin másra int. Legutóbb nem hallgattam rá, jól meg is jártam: három év megvonás a bestiámtól, ilyet még egyszer nem játszunk. Még ha be is golyózok az egy helyben toporgástól, akkor se fogok most fejjel a falnak rohanni! Nem szabad! - Becsület!? - horkantam fel nőhöz cseppet se illendőn. - Ez a te szádból több mint groteszk. Aztán jött az alkudozás, én pedig türelmetlenül szusszantottam egyet. Nem hiszem el, miért nem tud a többség tényleg olyan megadó és megalkuvó lenni, mint az a srác, Jamie? Az ilyen túlpörgetett farkasoknak, mint én, sokkal jobb lenne akkor az élet! Egyetlen dolog ütötte meg a fülem: bárkit előkerít... A szemem egy pillanatra felcsillant, tettem felé egy lépést, de aztán ki is hunyt a tűz. A felderítés az egyik erősségem, ismerem Jamest babakora óta, ha eddig én nem tudtam előkeríteni, akkor más se. Nyakasságban osztályelső lehetnék. Ráadásul: a legelejétől a legvégéig én akarom kiélvezni a tesó szétzúzását. - Én is jobban örülnék, ha nem kéne órákat a zuhany alatt állnom és a vért mosnom a hajamból, szóval... - felé mutattam, és hívogatón többször is begörbítettem a mutatóujjam. - Ne kelljen érted mennem. Az energiám közben elérte a tetőfokát, ezt azért már elég messziről meg lehetett érezni, már csak a választ vártam.
~ Miért is lenne groteszk? ~ kérdem, miközben pislogás nélkül figyelem. Nem szabad levennem a szemem az arcáról. Egyetlen pillanat, egyetlen pislantásnyi idő is elég lenne neki ahhoz, hogy letámadjon, attól félek. Nem kockáztatok. Lábammal eközben idegesen karistolom a betont. Kár is lenne tagadni: az idegeim pattanásig feszültek, és nem sok hiányzik ahhoz, hogy fel is robbanjak. Persze sejtettem már egy ideje, hogy el fognak kapni, vagy legalábbis elég csúnyán megkergetnek, de arra nem számítottam, hogy ennyire hamar. Kellett volna készítenem egy menekülési tervet, valamit, ami alapján eltűnhetek, amikor az szükségessé válik. Nos, immár erre nincs többé lehetőségem. Itt vagyok, beszorítva, mint egy kutya. Vajon ugyanígy érezte magát a Császár Waterloo előtt? Ő talán nem, de mi biztosan. ~ Nos, sajnálom, de nem adhatom meg magam ennyire könnyedén ~ felelem. ~ Mi lesz akkor azzal a megmaradt, minimális jó híremmel? Ráadásul a főnököd is cselt gyaníthatna a háttérben. Tudod, az idős farkasok egy jó része kezd átmenni paranoiásba… Azzal elrugaszkodom és feléje vetem magam. Teljes testsúlyomat beleadom a támadásba, de az egyetlen célom az, hogy feldöntsem, leverjem a lábáról és elszaladjak. Nem kívánok most harcolni. A küzdelmet nem én választottam, hanem rám kényszeríttették, és ilyen helyzetben még a császár maga sem tudott volna nyerni. Hozzá kell még szoknom, hogy ez itt nem New York többé. Itt vannak nagyobb halak, mögöttem pedig nem áll ott a falka támogatása. De hogy nem fogok behódolni egyik bugrisnak sem, az is biztos. Csak reménykedni merek abban, hogy most egérutat nyerhetek, és elrejtőzhetek. Mélyebbre. Ráadásul véget kell vetni ezeknek az éjjeli kiruccanásoknak, túlontúl veszélyessé váltak.
Hosszú éjszak... Jó ideje vártam már a kocsiban Mika jelzésére. Mit vártam? Minden idegszálam kívánta már, hogy a karmaim közé szorítsam ezt a Marcust, hogy végre Castor elé vonszoljuk ezt a tetvedéket. Félelmetes energiák tomboltak bennem, amiket úgy árnyékoltam le, ahogy nem szégyelltem. Sötét űrt hagytam magamról, mintha nem is léteznék... Hiszen, míg a társam levezényli a terv első felét, addig nekem "láthatatlannak" kell maradnom. Elvégre: a közelben garázdálkodtam... Az évszázadok pedig jócskán segítettek abban, miként tompítsam el magam, és rejtsem el mások elől. Noha, egy cseppet sem aggódtam, hogy emiatt ne érezném meg Mikát. Éppen gyújtásra kapcsoltam a motort, talán megérzésből, mikor Bayle energia hullámai szinte áttépték a bőrömet, az idegeimet, és minden porcikámat. Az adrenalin fellökődött bennem, ahogy néhány mozdulatsorral a sikátor másik vége mellé dobtam le a kocsit. Pillanatok tört részei, miként már éreztem a túlfűtött atomok molekulákra szakadó részecskéit, ahogy idegeket pengető feszületbe körvonalazódtak ki. Marcus szaga, bundája, és verejtéke orrba baszott. Szóval farkasba nyomod plüss cica... - erre pedig a válaszom sem volt más, mint hogy letépve magamról a ruháimat, kivágódva a kocsiból neki iramodjak, egyetlen ugrást követően alakulva át a levegőben. Épp ekkor terítette le Mikát, és indult volna menekülve tovább, viszont erre már nem adtam lehetőséget. Olyan voltam, mint a rémálmokból előrebbenő hatalmas, vészjósló Zordó, aki nem ad kegyelmet a halál oltárán. Hirtelen érkeztem, ahogy ellőttem magam a talajról, egész testemmel elsodorva Marcust, leszaggatva őt a társamról. Indulatosan vágtam neki a falhoz, majd vetődtem rá, agyaraimat torkára szorítva, egész testemmel a talajba préselve őt. Egyetlen elcseszett mozdulat, és a torkának annyi, ezt éreznie kellett a marásom súlya alatt, mely úgy fogta őt át, mintha csak satuba volna ékelve. ~ Remélem zavarok... ~ villantottam fel gondolatfoszlányaimat, ahogy minden erőmmel magam alá kényszerítettem őt, párszor odaverve őt a nyirkos falhoz. ~ Korai volna távozóra venni, Marcus. Nem gondolod? ~ karmaim oldalába martak, miként még mindig töretlenül szorítottam őt. Nem szabadulhat ki, esélytelen. Nem adatik meg a lehetőség, ha egyszer így döntöttem!
Cselt? Cukorborsóm, te nagyon nem ismersz sem engem, sem őt. Bár ha azt nézzük, Castort még én sem igazán, de magamat igen annyira, hogy tudjam, akit én elkapok, azt nem csak látszatból. Ráadásul itt van még Caleb is, kettőnket együtt azért nehéz lenne lekenyerezni úgy, hogy csapda legyen gyanítható... Vissza is akartam neki szólni, de erre nem maradt időm, mert nekem ugrott. Számítottam rá, hogy meg fog próbálkozni valami ilyesmivel, aki szorult helyzetben van, az a legnagyobb ostobaságra is képes a szabadság reményében. Amint rám érkezett, már lendült is karmos félig emberi, félig mancs "kezem", hogy lekeverjek neki egy véres pofont. Éreztem a lendületén, hogy tovább ugrana, távolabb tőlem, hogy meneküljön, de erre nem maradt ideje, lehetősége, mert ekkor, mint egy éjfekete hurrikán, szinte a semmiből lecsapott Caleb. Ha csak a látásomra hagyatkoztam volna, nem biztos, hogy felismerem, mivel még nem láttam ilyen alakban, de micsoda mázli, hogy nem csak a szemem van érzékelésre! - Szép időzítés! - Nem dicséret volt, puszta ténymegállapítás. Tényleg rohadt jól időzített. Én is el tudtam volna bánni vele, egyedül ellenem se lett volna esélye, de ha már kötelező a csapatmunka, akkor legalább jól csináljuk, és ha már tervünk is, ültessük át a valóságba. Az már más, hogy rühelltem, ha úgy tűnt, segítségre szorulok - amíg farkasom van, nincs olyan, hogy nekem segítség kell és pont! Láttam, hogy Caleb biztosan tartotta Marcust, én pedig gyorsan talpra álltam, és körülnéztem, figyelte-e a műsort valaki illetéktelen. Sehol egy teremtett lélek! Nagyszerű! - Kocsikulcs? - kérdeztem Caleb leszaggatott ruhái felé lépkedve. Ő csak marasztalja jó házigazda módjára a körözöttet. Meg egyébként is, nem lenne ajánlatos egy kocsma közelében nudistaparádét rendezni, maradjanak inkább farkas alakban mindketten, a sötét bunda jobban rejt.
Nos, a tervembe két csúnya hiba csúszott. Egyrészt alábecsültem az átalakulás sebességét, de a pofonnal járó irányváltoztatást némi gyorsasággal még tudtam volna korrigálni, azonban arra már nem számítottam, hogy egy másik farkas is beugrik a képbe, és pofán ragad. Fészkelődök, próbálom pofán vágni az egyik lábammal és csak reménykedem, hogy elég fejfájást okozok nekik ahhoz, hogy elengedjenek. Mindhiába. Igazából ez volt az a pillanat, amikor úgy istenigazából kétségbeestem. Most már tudom, mit érezhetett a Császár Waterloo után. Nem volt tovább, nem volt visszaút, nem volt mit tenni. Üvölteni akartam tehetetlen dühömben, de még azt is támadásnak vehetnék ezek ketten. ~ Nocsak, a lovagiasság tényleg halott ~ üzentem nekik gondolatban. ~ Ketten egy ellen… ej, hová jut így a világ? Igazából szívem szerint hisztérikus nevetésben történtem volna ki, de az nem volt jó ötlet úgy, hogy a torkom éppen egy másik farkas szájában volt. Pedig jó lett volna ilyen módon levezetni a feszültséget. Ráadásul sejtettem, hogy senki sem találná mulatságosnak a dolgot. Tekintetemet a nő távolodó hátára szegeztem, már amennyire képes voltam erre. Gondolatban mindkettejük felé kinyúltam, hogy elküldjem a kis üzenetemet. ~ Nos… kész vagyok tárgyalni a megadásról. Akár még a feltétel nélküliről is ~ mondom, és mélyet szippantok a hűvös, éjszakai levegőből. Ilyen a vereség íze? Nem keserű, nem édes. Igazából semmilyen ízt nem érzek, csak a saját véremét az ütközés miatt. Mégis… ismét legyőztek. Márpedig ezt egy napon meg fogom torolni. Mindegyikükön.
Nos, talán nem dicséret volt, de azt hiszem Bayle-től még ez is jelent valamit. Nem mintha marhára meghatna. A dolgomat végzem, ahogy ő is. De azért a szavait elraktároztam. Eközben persze, minden erőmmel, és súlyommal Marcust nyomtam el magam alatt, halvány esélyt sem adva neki a szabadulásra. Hiába akart kapálózni, vagy lerúgni magáról. Olyan voltam, mint akit tökéletesen rábetonoztak volna. Az agyaraim vészjóslón szorították le torkát továbbra is, még akkor sem gyengítettem rajta, mikor gondolatai fejemben kezdtek kibontakozni. ~ Lovagiasság? Miért, hamupipőkének képzeled magad? Rózsát kellett volna hoznom az első találkozóra? ~ reagáltam le szinte azonnal, még párszor odaverve testét hol a betonhoz, hol a nyirkosságtól remegő falhoz. ~ Ne erőltesd, Marcus. Egyedül is leszedünk, külön-külön. Kevés vagy te így is úgy is. ~ tovább nem voltam hajlandó taglalni neki, hogy az ok, amiért ketten vagyunk pofon egyszerű. Gyors, és precíz munkát végzünk, nem szórakozni jöttünk! Karmaim egyre mélyebben szántották fel bőrét, ahogy töretlenül fogságban tartottam, egyetlen pillanatra sem engedve rajta. Még Mika kérdésére se vesztettem az összpontosításomból. ~ Nadrág. Hátsó zseb. ~ küldtem át neki a helyzetjelentést, hogy merre is találja meg a kocsikulcsot. Közben pedig újra Marcus elcseszett gondolatai fúródtak elmémbe, mely által kapott még néhány ütközetet a fallal, és az egyre élesebben maró agyaraim súlyából. ~ Nem vagy abban a helyzetben, hogy alkudozz. Egyszerűbb, ha szépen bekussolsz. ~ morrantam egyet, bele bundájába, harsányan, és erőteljesen. Nem mókázunk pici Marcus, mi magunkkal viszünk, te pedig befogod a pofádat és tűröd. Ez rohadt egyszerű! Vártam, ameddig Bayle tette a dolgát, a kocsival, hogy szabad teret kaphassak/kaphassunk ennek a gyökérnek a becibálásához. Torkánál fogva rántottam rajta egyet, testét végig horzsolva a fal mentén, újra és újra fájdalmasan odavágva őt, kíméletlenül. Úgy vonszoltam magammal, mintha csak apró lábszárcsontot hurcibálnék a pofámba. Testem folytonosan préselte az övét, hogy hangyafingnyi lehetősége se legyen megmozdulni. Noha, ha megpróbálkozott volna vele a torka úgy reccsent volna ketté agyaraim alatt, mint egy leejtett porcelán pohár. Végezetül, mihelyst célt értünk, úgy Mika segítségével, vagy anélkül, de a kocsiba löktem/löktük...
A lovagiasságra nem reagáltam semmit, Caleb megtette helyettem is. Különben is, úgy nézek ki, mint egy szőke herceg, fehér lovon, fénylő páncélban? Pf! Hogyne! Caleb biztosan tartotta, remélem azért nem lovalja bele magát nagyon a dologba, kínos lenne, ha kitépett torokkal, elvérezve, holtan vinnénk Castor elé. Lehet, hogy nem kapnánk érte vállon veregetést... - Vettem! - intettem Calebnek, és felkaptam a földről hátrahagyott nadrágját, hogy kihalásszam belőle a kulcsot. Hátsó zsebbe kulcsot tartani... hm, csak az én fenekemet buzerálná? Fene tudja, lehet neki seggvakaró/szúró kell, lelke rajta. - Marcus, neked csak feltétel nélküli megadás létezik most - mondtam egyszerűen, s ahogy Calebet hallottam, osztotta a véleményem. - Szokj hozzá a gondolathoz, hogy most csak egy csomag vagy, amit összegyűrünk és leszállítunk. Postás lettem. Ha Leopold ezt látná... Na, se baj, úgyis mindig ki akartam próbálni, milyen lehet postásan kétszer csengetni, legalább itt lesz a remek alkalom! Elballagtam a kocsihoz, behuppantam a volán mögé, beindítottam a járgányt és odagurultam a két farkashoz. Remélem ezalatt Marcus nem próbálkozott semmi esztelen meneküléssel, Caleb sokkal higgadtabb és megfontoltabb volt, mint én, ettől függetlenül tuti, hogy néha nála is szakad a cérna. - Uraim! - szálltam ki, majd kinyitottam a hátsó ajtót. - A taxi előállt. - Amilyen szélesre csak lehetett, kinyitottam az ajtót, hogy Caleb minél könnyebben be tudja gyűrni a zsákmányt. Amennyiben Marcus akadékoskodott, kapott egy-kettőt a bakancsomtól. - Előre szólok, rázós út lesz, Caleb, remélem nem a szemed fénye a kocsi! Erőteljesen motorhoz voltam szokva, nem is tudom, mikor vezettem utoljára olyan járművet, aminek négy kereke és teteje volt... Rohadt régen, szóval ez most tényleg nem lesz egyszerű menet. Kifaroltam a parkolóból - egy szemeteskonténer kimúlt -, aztán gázt adtam - egy parkoló autó visszapillantó tükrének annyi -, és elzúztunk az O'Connorstól.
~ Mindek rózsát? Elég tüskés vagy így is… Mintha a lovagok rózsával harcoltak volna. Igazán érdekes lett volna egy torna, nem gondolod? Sok karcolt kis seb… ~ Már-már kedvem támad felnevetni, de inkább elfojtom. Aztán minden ingerenciám el is hagy, amikor nekivág a falhoz. Idióta, ostoba vadbarom! Vademberek vesznek körbe. Ó, minő fájdalom látni, hogy a civilizáltság ily szörnyű módon kihalóban van az emberekből… ~ Óvatosan, nagyfiú! Szerintem a főnököd teljes nyakkal szeretne megkapni. Tudod, valószínűleg ő jobban élvezné, ha elvághatná. Amikor mindketten felkapják a „feltétel nélküli megadás” dolgot elvigyorodok egy kissé. Ó, annyi mindent lehetne még ezzel kezdeni? Húzzam az agyukat egy kicsit? Miért is ne? ~ Csak gondoltam, hogy ha már ilyen kedvesek, barátságosak és mégiscsak hatékonyak voltatok, megajándékoználak benneteket. Mégiscsak én vagyok a télapó, vagy valami olyasmi. Szeretem a mazsolát is, mogyorót is, tudjátok hogyan megy ez… Na mondjátok, mit szeretnétek! ~ Szavaim csöpögnek az iróniától és bizonyos ponton a szarkazmustól, de nem baj. Ez a két izomagy úgysem veszi észre. Kár, pedig a csajjal tudnék mit kezdeni…. Amikor az autót meglátom ismét nevetni támad kedvem. Fenébe, ki kell találnom egy megoldást erre farkas formában, mert csak torokhangú, fulladásszerű morgás tör föl belőlem. Talán még arra is ráveszi a fickót, hogy elengedjen, mert már kezd elegem lenni a szájszagából. Ilyen közelről olyan, mint valami durván erősre tervezett francia kölni, egyenesen a tehénistállóból. ~ Csak vigyázz a vezetéssel, kisanyám. Tudod, jelen pillanatban a bundám aranyat ér. Legalábbis amíg a főnökötökhöz nem érünk. Ó, micsoda csodás látogatás lesz! ~ Ismét hallatom azt a fuldokló hangot, miközben várom, hogy bedobjanak a hátsó ülésre. Majd jól összevizelem nekik, legalább ennyit megtehetek. Jócskán méltóságomon aluli, de hát ennyi maradt.
Kezdőlap
