~ Látod, igazi lovag vagyok én! ~ nevetek föl gondolatban ~ Persze a páncélom fekete és jobban kedvelem a lőfegyvereket a kard helyett, de attól még lovag. Valahol nagyon, nagyon, nagyon belül, még annál is mélyebben gáláns is. Már szinte tökéletesen az orrom előtt volt és biztos voltam benne, hogy meg is látott. Nem baj. Lassan hátrálni kezdek, annyira lassan amennyire csak tudok. Közben szajkózom magamban: alakulj át cicamica, alakulj át, cicamica… Akkor lesz egy rövidke pillanat, amikor erősen kezdeményezhetek. Egy gyors támadás a lábaira vagy a nyakára tökéletes is volna, kemény, gyors kezdés. Mindig sokkolni kell az ellenséget, esetleg egy szuronyrohammal vagy a lovasság gyors és kíméletlen támadásával az oldalszárnyon, és így megzavarodnak. A probléma már csak ennek átültetése a mostani helyzetre. ~ Nagy kár. Ha jelentene valamit a dicsőség, akkor máris jobb világban élnénk, mert az azt jelentené, hogy a becsület is számít valamit ~ mondom neki, miközben egyre hátrálok. Három, majd négy lépés, és az ötödik után megállok. ~ Igazából én még mindig hiszek benne, hogy ennek nem kell erőszakba torkollnia. Mit akarsz? Pénzt? Tudok adni, amennyit akarsz? Egy személyt? Előkeríthetem a föld alól is, sőt, még egy másik nyavalyás bolygóról is, ha neked az úgy tetszik. Na, nem mintha félnék, vagy ilyesmi, de tényleg semmi kedvem vérontással befejezni ezt a szép kis estét. Azzal megállok ott és várom, hogy mit lép. Ha emberi alakjában marad, akkor vége, mert fölugrok, földre döntöm, jól megcsócsálom az oldalát aztán elfutok. Még mindig kitartok amellett, hogy nem akarom megölni, de már kezd bosszantani ez a hozzáállás. Ha viszont alakot vált megpróbálhatom elkapni közben, bármennyire is kevés esélyem legyen rá. Nem fogom hagyni, hogy az az este még egyszer megismétlődjön!
Nem megyek tovább, mert Chulyin másra int. Legutóbb nem hallgattam rá, jól meg is jártam: három év megvonás a bestiámtól, ilyet még egyszer nem játszunk. Még ha be is golyózok az egy helyben toporgástól, akkor se fogok most fejjel a falnak rohanni! Nem szabad! - Becsület!? - horkantam fel nőhöz cseppet se illendőn. - Ez a te szádból több mint groteszk. Aztán jött az alkudozás, én pedig türelmetlenül szusszantottam egyet. Nem hiszem el, miért nem tud a többség tényleg olyan megadó és megalkuvó lenni, mint az a srác, Jamie? Az ilyen túlpörgetett farkasoknak, mint én, sokkal jobb lenne akkor az élet! Egyetlen dolog ütötte meg a fülem: bárkit előkerít... A szemem egy pillanatra felcsillant, tettem felé egy lépést, de aztán ki is hunyt a tűz. A felderítés az egyik erősségem, ismerem Jamest babakora óta, ha eddig én nem tudtam előkeríteni, akkor más se. Nyakasságban osztályelső lehetnék. Ráadásul: a legelejétől a legvégéig én akarom kiélvezni a tesó szétzúzását. - Én is jobban örülnék, ha nem kéne órákat a zuhany alatt állnom és a vért mosnom a hajamból, szóval... - felé mutattam, és hívogatón többször is begörbítettem a mutatóujjam. - Ne kelljen érted mennem. Az energiám közben elérte a tetőfokát, ezt azért már elég messziről meg lehetett érezni, már csak a választ vártam.
~ Miért is lenne groteszk? ~ kérdem, miközben pislogás nélkül figyelem. Nem szabad levennem a szemem az arcáról. Egyetlen pillanat, egyetlen pislantásnyi idő is elég lenne neki ahhoz, hogy letámadjon, attól félek. Nem kockáztatok. Lábammal eközben idegesen karistolom a betont. Kár is lenne tagadni: az idegeim pattanásig feszültek, és nem sok hiányzik ahhoz, hogy fel is robbanjak. Persze sejtettem már egy ideje, hogy el fognak kapni, vagy legalábbis elég csúnyán megkergetnek, de arra nem számítottam, hogy ennyire hamar. Kellett volna készítenem egy menekülési tervet, valamit, ami alapján eltűnhetek, amikor az szükségessé válik. Nos, immár erre nincs többé lehetőségem. Itt vagyok, beszorítva, mint egy kutya. Vajon ugyanígy érezte magát a Császár Waterloo előtt? Ő talán nem, de mi biztosan. ~ Nos, sajnálom, de nem adhatom meg magam ennyire könnyedén ~ felelem. ~ Mi lesz akkor azzal a megmaradt, minimális jó híremmel? Ráadásul a főnököd is cselt gyaníthatna a háttérben. Tudod, az idős farkasok egy jó része kezd átmenni paranoiásba… Azzal elrugaszkodom és feléje vetem magam. Teljes testsúlyomat beleadom a támadásba, de az egyetlen célom az, hogy feldöntsem, leverjem a lábáról és elszaladjak. Nem kívánok most harcolni. A küzdelmet nem én választottam, hanem rám kényszeríttették, és ilyen helyzetben még a császár maga sem tudott volna nyerni. Hozzá kell még szoknom, hogy ez itt nem New York többé. Itt vannak nagyobb halak, mögöttem pedig nem áll ott a falka támogatása. De hogy nem fogok behódolni egyik bugrisnak sem, az is biztos. Csak reménykedni merek abban, hogy most egérutat nyerhetek, és elrejtőzhetek. Mélyebbre. Ráadásul véget kell vetni ezeknek az éjjeli kiruccanásoknak, túlontúl veszélyessé váltak.
Hosszú éjszak... Jó ideje vártam már a kocsiban Mika jelzésére. Mit vártam? Minden idegszálam kívánta már, hogy a karmaim közé szorítsam ezt a Marcust, hogy végre Castor elé vonszoljuk ezt a tetvedéket. Félelmetes energiák tomboltak bennem, amiket úgy árnyékoltam le, ahogy nem szégyelltem. Sötét űrt hagytam magamról, mintha nem is léteznék... Hiszen, míg a társam levezényli a terv első felét, addig nekem "láthatatlannak" kell maradnom. Elvégre: a közelben garázdálkodtam... Az évszázadok pedig jócskán segítettek abban, miként tompítsam el magam, és rejtsem el mások elől. Noha, egy cseppet sem aggódtam, hogy emiatt ne érezném meg Mikát. Éppen gyújtásra kapcsoltam a motort, talán megérzésből, mikor Bayle energia hullámai szinte áttépték a bőrömet, az idegeimet, és minden porcikámat. Az adrenalin fellökődött bennem, ahogy néhány mozdulatsorral a sikátor másik vége mellé dobtam le a kocsit. Pillanatok tört részei, miként már éreztem a túlfűtött atomok molekulákra szakadó részecskéit, ahogy idegeket pengető feszületbe körvonalazódtak ki. Marcus szaga, bundája, és verejtéke orrba baszott. Szóval farkasba nyomod plüss cica... - erre pedig a válaszom sem volt más, mint hogy letépve magamról a ruháimat, kivágódva a kocsiból neki iramodjak, egyetlen ugrást követően alakulva át a levegőben. Épp ekkor terítette le Mikát, és indult volna menekülve tovább, viszont erre már nem adtam lehetőséget. Olyan voltam, mint a rémálmokból előrebbenő hatalmas, vészjósló Zordó, aki nem ad kegyelmet a halál oltárán. Hirtelen érkeztem, ahogy ellőttem magam a talajról, egész testemmel elsodorva Marcust, leszaggatva őt a társamról. Indulatosan vágtam neki a falhoz, majd vetődtem rá, agyaraimat torkára szorítva, egész testemmel a talajba préselve őt. Egyetlen elcseszett mozdulat, és a torkának annyi, ezt éreznie kellett a marásom súlya alatt, mely úgy fogta őt át, mintha csak satuba volna ékelve. ~ Remélem zavarok... ~ villantottam fel gondolatfoszlányaimat, ahogy minden erőmmel magam alá kényszerítettem őt, párszor odaverve őt a nyirkos falhoz. ~ Korai volna távozóra venni, Marcus. Nem gondolod? ~ karmaim oldalába martak, miként még mindig töretlenül szorítottam őt. Nem szabadulhat ki, esélytelen. Nem adatik meg a lehetőség, ha egyszer így döntöttem!
Cselt? Cukorborsóm, te nagyon nem ismersz sem engem, sem őt. Bár ha azt nézzük, Castort még én sem igazán, de magamat igen annyira, hogy tudjam, akit én elkapok, azt nem csak látszatból. Ráadásul itt van még Caleb is, kettőnket együtt azért nehéz lenne lekenyerezni úgy, hogy csapda legyen gyanítható... Vissza is akartam neki szólni, de erre nem maradt időm, mert nekem ugrott. Számítottam rá, hogy meg fog próbálkozni valami ilyesmivel, aki szorult helyzetben van, az a legnagyobb ostobaságra is képes a szabadság reményében. Amint rám érkezett, már lendült is karmos félig emberi, félig mancs "kezem", hogy lekeverjek neki egy véres pofont. Éreztem a lendületén, hogy tovább ugrana, távolabb tőlem, hogy meneküljön, de erre nem maradt ideje, lehetősége, mert ekkor, mint egy éjfekete hurrikán, szinte a semmiből lecsapott Caleb. Ha csak a látásomra hagyatkoztam volna, nem biztos, hogy felismerem, mivel még nem láttam ilyen alakban, de micsoda mázli, hogy nem csak a szemem van érzékelésre! - Szép időzítés! - Nem dicséret volt, puszta ténymegállapítás. Tényleg rohadt jól időzített. Én is el tudtam volna bánni vele, egyedül ellenem se lett volna esélye, de ha már kötelező a csapatmunka, akkor legalább jól csináljuk, és ha már tervünk is, ültessük át a valóságba. Az már más, hogy rühelltem, ha úgy tűnt, segítségre szorulok - amíg farkasom van, nincs olyan, hogy nekem segítség kell és pont! Láttam, hogy Caleb biztosan tartotta Marcust, én pedig gyorsan talpra álltam, és körülnéztem, figyelte-e a műsort valaki illetéktelen. Sehol egy teremtett lélek! Nagyszerű! - Kocsikulcs? - kérdeztem Caleb leszaggatott ruhái felé lépkedve. Ő csak marasztalja jó házigazda módjára a körözöttet. Meg egyébként is, nem lenne ajánlatos egy kocsma közelében nudistaparádét rendezni, maradjanak inkább farkas alakban mindketten, a sötét bunda jobban rejt.
Nos, a tervembe két csúnya hiba csúszott. Egyrészt alábecsültem az átalakulás sebességét, de a pofonnal járó irányváltoztatást némi gyorsasággal még tudtam volna korrigálni, azonban arra már nem számítottam, hogy egy másik farkas is beugrik a képbe, és pofán ragad. Fészkelődök, próbálom pofán vágni az egyik lábammal és csak reménykedem, hogy elég fejfájást okozok nekik ahhoz, hogy elengedjenek. Mindhiába. Igazából ez volt az a pillanat, amikor úgy istenigazából kétségbeestem. Most már tudom, mit érezhetett a Császár Waterloo után. Nem volt tovább, nem volt visszaút, nem volt mit tenni. Üvölteni akartam tehetetlen dühömben, de még azt is támadásnak vehetnék ezek ketten. ~ Nocsak, a lovagiasság tényleg halott ~ üzentem nekik gondolatban. ~ Ketten egy ellen… ej, hová jut így a világ? Igazából szívem szerint hisztérikus nevetésben történtem volna ki, de az nem volt jó ötlet úgy, hogy a torkom éppen egy másik farkas szájában volt. Pedig jó lett volna ilyen módon levezetni a feszültséget. Ráadásul sejtettem, hogy senki sem találná mulatságosnak a dolgot. Tekintetemet a nő távolodó hátára szegeztem, már amennyire képes voltam erre. Gondolatban mindkettejük felé kinyúltam, hogy elküldjem a kis üzenetemet. ~ Nos… kész vagyok tárgyalni a megadásról. Akár még a feltétel nélküliről is ~ mondom, és mélyet szippantok a hűvös, éjszakai levegőből. Ilyen a vereség íze? Nem keserű, nem édes. Igazából semmilyen ízt nem érzek, csak a saját véremét az ütközés miatt. Mégis… ismét legyőztek. Márpedig ezt egy napon meg fogom torolni. Mindegyikükön.
Nos, talán nem dicséret volt, de azt hiszem Bayle-től még ez is jelent valamit. Nem mintha marhára meghatna. A dolgomat végzem, ahogy ő is. De azért a szavait elraktároztam. Eközben persze, minden erőmmel, és súlyommal Marcust nyomtam el magam alatt, halvány esélyt sem adva neki a szabadulásra. Hiába akart kapálózni, vagy lerúgni magáról. Olyan voltam, mint akit tökéletesen rábetonoztak volna. Az agyaraim vészjóslón szorították le torkát továbbra is, még akkor sem gyengítettem rajta, mikor gondolatai fejemben kezdtek kibontakozni. ~ Lovagiasság? Miért, hamupipőkének képzeled magad? Rózsát kellett volna hoznom az első találkozóra? ~ reagáltam le szinte azonnal, még párszor odaverve testét hol a betonhoz, hol a nyirkosságtól remegő falhoz. ~ Ne erőltesd, Marcus. Egyedül is leszedünk, külön-külön. Kevés vagy te így is úgy is. ~ tovább nem voltam hajlandó taglalni neki, hogy az ok, amiért ketten vagyunk pofon egyszerű. Gyors, és precíz munkát végzünk, nem szórakozni jöttünk! Karmaim egyre mélyebben szántották fel bőrét, ahogy töretlenül fogságban tartottam, egyetlen pillanatra sem engedve rajta. Még Mika kérdésére se vesztettem az összpontosításomból. ~ Nadrág. Hátsó zseb. ~ küldtem át neki a helyzetjelentést, hogy merre is találja meg a kocsikulcsot. Közben pedig újra Marcus elcseszett gondolatai fúródtak elmémbe, mely által kapott még néhány ütközetet a fallal, és az egyre élesebben maró agyaraim súlyából. ~ Nem vagy abban a helyzetben, hogy alkudozz. Egyszerűbb, ha szépen bekussolsz. ~ morrantam egyet, bele bundájába, harsányan, és erőteljesen. Nem mókázunk pici Marcus, mi magunkkal viszünk, te pedig befogod a pofádat és tűröd. Ez rohadt egyszerű! Vártam, ameddig Bayle tette a dolgát, a kocsival, hogy szabad teret kaphassak/kaphassunk ennek a gyökérnek a becibálásához. Torkánál fogva rántottam rajta egyet, testét végig horzsolva a fal mentén, újra és újra fájdalmasan odavágva őt, kíméletlenül. Úgy vonszoltam magammal, mintha csak apró lábszárcsontot hurcibálnék a pofámba. Testem folytonosan préselte az övét, hogy hangyafingnyi lehetősége se legyen megmozdulni. Noha, ha megpróbálkozott volna vele a torka úgy reccsent volna ketté agyaraim alatt, mint egy leejtett porcelán pohár. Végezetül, mihelyst célt értünk, úgy Mika segítségével, vagy anélkül, de a kocsiba löktem/löktük...
A lovagiasságra nem reagáltam semmit, Caleb megtette helyettem is. Különben is, úgy nézek ki, mint egy szőke herceg, fehér lovon, fénylő páncélban? Pf! Hogyne! Caleb biztosan tartotta, remélem azért nem lovalja bele magát nagyon a dologba, kínos lenne, ha kitépett torokkal, elvérezve, holtan vinnénk Castor elé. Lehet, hogy nem kapnánk érte vállon veregetést... - Vettem! - intettem Calebnek, és felkaptam a földről hátrahagyott nadrágját, hogy kihalásszam belőle a kulcsot. Hátsó zsebbe kulcsot tartani... hm, csak az én fenekemet buzerálná? Fene tudja, lehet neki seggvakaró/szúró kell, lelke rajta. - Marcus, neked csak feltétel nélküli megadás létezik most - mondtam egyszerűen, s ahogy Calebet hallottam, osztotta a véleményem. - Szokj hozzá a gondolathoz, hogy most csak egy csomag vagy, amit összegyűrünk és leszállítunk. Postás lettem. Ha Leopold ezt látná... Na, se baj, úgyis mindig ki akartam próbálni, milyen lehet postásan kétszer csengetni, legalább itt lesz a remek alkalom! Elballagtam a kocsihoz, behuppantam a volán mögé, beindítottam a járgányt és odagurultam a két farkashoz. Remélem ezalatt Marcus nem próbálkozott semmi esztelen meneküléssel, Caleb sokkal higgadtabb és megfontoltabb volt, mint én, ettől függetlenül tuti, hogy néha nála is szakad a cérna. - Uraim! - szálltam ki, majd kinyitottam a hátsó ajtót. - A taxi előállt. - Amilyen szélesre csak lehetett, kinyitottam az ajtót, hogy Caleb minél könnyebben be tudja gyűrni a zsákmányt. Amennyiben Marcus akadékoskodott, kapott egy-kettőt a bakancsomtól. - Előre szólok, rázós út lesz, Caleb, remélem nem a szemed fénye a kocsi! Erőteljesen motorhoz voltam szokva, nem is tudom, mikor vezettem utoljára olyan járművet, aminek négy kereke és teteje volt... Rohadt régen, szóval ez most tényleg nem lesz egyszerű menet. Kifaroltam a parkolóból - egy szemeteskonténer kimúlt -, aztán gázt adtam - egy parkoló autó visszapillantó tükrének annyi -, és elzúztunk az O'Connorstól.
~ Mindek rózsát? Elég tüskés vagy így is… Mintha a lovagok rózsával harcoltak volna. Igazán érdekes lett volna egy torna, nem gondolod? Sok karcolt kis seb… ~ Már-már kedvem támad felnevetni, de inkább elfojtom. Aztán minden ingerenciám el is hagy, amikor nekivág a falhoz. Idióta, ostoba vadbarom! Vademberek vesznek körbe. Ó, minő fájdalom látni, hogy a civilizáltság ily szörnyű módon kihalóban van az emberekből… ~ Óvatosan, nagyfiú! Szerintem a főnököd teljes nyakkal szeretne megkapni. Tudod, valószínűleg ő jobban élvezné, ha elvághatná. Amikor mindketten felkapják a „feltétel nélküli megadás” dolgot elvigyorodok egy kissé. Ó, annyi mindent lehetne még ezzel kezdeni? Húzzam az agyukat egy kicsit? Miért is ne? ~ Csak gondoltam, hogy ha már ilyen kedvesek, barátságosak és mégiscsak hatékonyak voltatok, megajándékoználak benneteket. Mégiscsak én vagyok a télapó, vagy valami olyasmi. Szeretem a mazsolát is, mogyorót is, tudjátok hogyan megy ez… Na mondjátok, mit szeretnétek! ~ Szavaim csöpögnek az iróniától és bizonyos ponton a szarkazmustól, de nem baj. Ez a két izomagy úgysem veszi észre. Kár, pedig a csajjal tudnék mit kezdeni…. Amikor az autót meglátom ismét nevetni támad kedvem. Fenébe, ki kell találnom egy megoldást erre farkas formában, mert csak torokhangú, fulladásszerű morgás tör föl belőlem. Talán még arra is ráveszi a fickót, hogy elengedjen, mert már kezd elegem lenni a szájszagából. Ilyen közelről olyan, mint valami durván erősre tervezett francia kölni, egyenesen a tehénistállóból. ~ Csak vigyázz a vezetéssel, kisanyám. Tudod, jelen pillanatban a bundám aranyat ér. Legalábbis amíg a főnökötökhöz nem érünk. Ó, micsoda csodás látogatás lesz! ~ Ismét hallatom azt a fuldokló hangot, miközben várom, hogy bedobjanak a hátsó ülésre. Majd jól összevizelem nekik, legalább ennyit megtehetek. Jócskán méltóságomon aluli, de hát ennyi maradt.
A mai nap nagy részét a szerelőműhelyben töltöttem, át kellett vizsgálnom jó néhány autó alját, át kellett nézni a motorház belső részét, mert a hideg miatt jó pár műszer elfagyott és általában ez okozta a legtöbb problémát így télen. Sikerült legalább négy-öt kocsit megbuherálnom, mire végeztem már délután öt óra is volt , ezért nem tétlenkedtem tovább, levettem a szerelős göncöket, átöltöztem normális ruházatba, ami egy farmerből és egy pulóverből állt, vállamra kaptam a hátizsákomat és elköszönve a főnöktől , felpattanva a motoromra már száguldottam is a város másik végébe, a helyi edzőtermek egyikébe, ahol plusz pénzért heti kétszer capoeira órákat tartottam nőknek és férfiaknak egyaránt. Az edzés hatvan perces volt és sok energiát kivett belőlem, de ezt is élveztem, szerettem csinálni, tanítani az embereket , és mikor capoeiráztam, olyankor el tudtam feledkezni a hétköznapi gondokról, bajokról. Itt Fairbanksben a tizenkét év alatt úgy érzem, sikerült új életet kezdenem, már nem állt minden pillanatom a bűnözésből, abból, hogy bármelyik nap lepuffanthatnak az utcán. Dolgoztam, volt állásom és még pénzt is kaptam érte, amire gondosan ügyeltem, hogy ne szórjam szanaszét. Néha azért keveseltem, így előfordult, hogy csurrant-csöppent némi pénz illegális melókból is, de azokat próbáltam háttérbe szorítani, hogy minél kevesebb legyen. Ismét eltelt egy óra, végre véget ért a nap fárasztóbb része, jöhetett a kikapcsolódás. Először is elmotoroztam a farkaslakhoz, ahol meg sem álltam a konyháig. Ott éppen sürgölődött néhány fiatal csajszi, kölykök voltak ahogy én, és megkínáltak azokkal a szendvicsekkel, amit épp akkor készítettek el. Bele is vetettem magam az élvezetekbe, befaltam a szendvicsekből legalább négyet-ötöt, aztán jó fiú módjára megköszöntem, majd áthúztam a folyosón és meg sem álltam a szobámig, ahol végre ledobálhattam magamról az izzadt göncöket és vehettem egy zuhanyt, ami már rám fért a nap után. A zuhanyból kilépbe, megtörölközve kerestem valami tiszta holmit, alsót, farmert , egy szürke pólót, magamra kaptam még a világos homokszín bakancsomat, a bőrkabátomat és újra célba vettem a motoromat, amivel elszáguldottam egyik kedvenc helyemre, az O'Connorsba. Szerettem azt a kis kocsmát, nyugisan be lehetett dobni egy-két sört , úgy, hogy a kutya sem kötött belém. Nekem éppen erre volt szükségem, semmi másra. Azt hittem, ez a nap is jó lesz, mint a többi, megérkeztem a parkolóba, de valami barom otromba módon tolatott ki, a lámpái sem jeleztek, így kevésen múlt, hogy nem száguldottam bele a kocsi hátsó részébe. Éppen csak sikerült elkapnom a kormányt, félreálltam a motorral és dühösen kaptam le magamról a bukósisakot. Hirtelen haragú voltam és heves, gyilkos pillantást vetettem a sofőrre, de próbáltam visszafogni az indulataimat , nem volt kedvem összetűzésbe keveredni senkivel, főleg azért, mivel a falkán belül már legutóbb is rám szóltak, hogy visszavehetnék a stílusomból. Esküszöm, mindent megtettem, hogy türtőztessem magam, de mikor a faszi kiszállt a kocsiból és elkezdett nekem pofázni, csak azért, mert termetre kétszer olyan széles tápos gyökér volt , mint én, attól felment bennem a pumpa. - Én nem figyeltem? Te nem figyeltél b..meg és jobb lesz, ha visszaülsz a redvás kocsidba, és elhúzol innen! - Én figyelmeztettem őt, de a fickó nagyon úgy érezte, hogy ő a jani a gáton, mert felém lépett, kihúzta magát, mint díszpinty, aki épp násztáncra indul, vicsorgott, a szemiet is kidüllesztette és befeszítette a karjait. - Beszóltá k**csög, szétrúgom a s**ged, na mi van? Be*-arsz? Félsz tőlem sz**házi? - Nekem jött, ő kezdte, nem én, ez legyen a legnagyobb mentségem! Azonban, nekem ezzel be is telt a pohár, elpattant a húr, odaléptem, megfogtam a férfi felső ruházatát és a mellettünk parkoló , kopottas, kávészínű Volvo motorháztetejére dobtam, de el nem engedtem volna, rántottam rajta egyet és így csaptam ismét a motorháztetőnek. - Ne kötekedj velem b>>>meg! - Dühösen villantak szemeim, a pasi erősnek tűnő, lapát kezeivel próbált eltolni magától, de hiába volt emberként izomkolosszus, egy farkassal nem vehette fel a versenyt.
Újabb békés napnak indult a mai is, egészen addig, amíg fel nem hívtak az ügynökségtől, hogy pár napra szívesen látnának Milánóban. Normális ember azt hiszem nem fogadtam volna el az ajánlatot, mert ki a hülye utazná át a fél világot egy kifutóért, hogy utána még sznob úriembereknek kínáljon italt mosolyogva, mindezt úgy, hogy még pénzt sem kap érte. De egyrészről Milánó a kedvenc városom, másrészről egy állatkínzás elleni jótékonysági gáláról volt szó, harmadrészről pedig nem sok dolgom volt még mindig a falkával, mert még csak ismerkedtem a környékkel. Így természetesen elfogadtam az ajánlatot, viszont Olaszországba egy kicsit más öltözék kell, és ugyan a ruházatom nagy része megfelel a mediterrán klímának, de a cipőim aligha. Így kora délután nekivágtam a városnak, és meg sem álltam amíg egy új fekete magassarkút és egy napközben is viselhető púderszínű telitalpút nem vettem magamnak, viszont sajnos ez jóval tovább tartott, mint számítottam, mert itt Alaszkában nem a divat játssza a legfontosabb szerepet, én pedig erre az egyetlen dologra igen kényes vagyok. Egyszóval nem volt könnyű közös nevezőre juttatni az ízlésem és az itt fellelhető dolgokat, de sebaj. Majd Olaszországban bevásárolok minden hiánycikket. A hatalmas körutamból épp visszafelé tartottam a városközponton keresztül, amikor az O'Connors parkolójából kiabálást hallottam. Hagytam volna az egészet a fenébe, ha nem pont arra kellett volna eljussak a házamig, és amikor megláttam a szemben álló feleket, egy pillanatra megállt bennem az ütő. "Milan Jowan... több mint 10 éve él itt, őslakos, és nem a finomkodó természetéről híres." Pörgetem le gyorsan az információkat, amiket különböző akták boncolgatása nélkül tudtam eddig róla. Informátorként ugyan nem feladatom, hogy rendet teremtsek, de minden őrző elsődleges kötelessége, hogy megvédje az embereket, függetlenül attól, hogy esetlegesen jogos-e egy farkas haragja, vagy sem. Amikor Milan felkapja az embert, és könnyűszerrel a Volvo motorháztetejére nyomta, már épp elég indokoltnak éreztem a közbelépést, így feléjük vettem az irányt. -Uraim, kérem!- Szóltam úgy 10 méterre tőlük kedves, kissé talán behízelgő hangon. Szoknyát feljebb húzni, sálat meglazítani, hajat kicsit összekócolni, egyszóval kaphatónak tűnni! Mind mind szinte berögzült és észrevehetetlen mozdulatok, amiket már önkéntelenül is alkalmazok, így mire odaérek egyikőjük sem gondolná, hogy bármiféle fontos ügyben járok el. -Olyan nyugalmas nap volt ez a mai, nem kéne így elrontani a végét.- Eresztek meg egy könnyed mosolyt, s közben a két férfi közé próbálok kerülni, de inkább a farkas felé fordulva, bármelyik pillanatban védekezésre készen. A másiktól nem kell félni, nagy a szája, de még Rám nézve is ártalmatlan, viszont az lehetséges, hogy Jowan ellen még ketten sem lennénk elegen. -Látom ön motorral van.- Fordulok immár kizárólag a farkashoz, mert egyetlen megoldásnak csak az tűnt, ha minél gyorsabban elviszem a környékről, mielőtt elszakad a cérna. -Nem vinne el hazáig?- Ha nemet mondd, sem leszek szomorú, sőt...a lényeg inkább az, hogy szóval tartsam akármelyikőjüket. Mert fajok ide vagy oda, tény, hogy a férfiak jobban szeretnek egy dologra figyelni 100 százalékosan, mint kettőre félgőzzel.
Játékosok: Emma Ridley & Isabelle Davis Civilek: 9 civil Időpont: Este 7 óra tájéka Leírás: Viszonylag sokan vannak a parkolóban. Az egyik kocsi hátsó ülésén gyanús dolgok történnek és teszi párássá bentről az ablaküveget. Két barátnő, 22 örnyékén lehetnek, éppen kiszúrják és halkan röhögnek rajta. A telefonjukat nézegetik, talán várnak valakire. Egy taxi érkezik, amiből egy negyvenes férfi mászna elő, ha nem keveredne veszekedésbe a sofőrrel a díjszabást illetően. Még nem ért oda ugyan, de a parkoló felé robog egy motoros járőr is. A kocsma oldalfalánál egy harmincas srác dől a falnak, fején kapucni, és egy huszonéves sráccal diskurál. Ahogy meglátják a közeledő rendőrt, zsebre vágják a kezeiket, talán droggal üzletelnek...
Könnyed esti séta, nem titkolt szándéka némi szórakozás után nézni, elvégre, jó volna, ha kicsit el tudná engedni magát az idegen környezetben. Egyelőre még nem igazán ismeri ki magát a városban, de ami késik, nem múlik. Bizonyára nem sokban különbözik a legtöbb várostól, bár elég lényeges momentumnak számít az, hogy itt két falka van, következésképp kicsit komplikáltabb a helyzet. A parkoló mellett sétált el, mi bizonyára valamiféle szórakozóhelyhez tartozott, elvégre, eléggé tömve volt, ami jó jelnek számított a szemében, vélhetőleg nem egy utolsó lebujról van szó. Mondjuk, volt, aki már idekinn is meglehetősen jól érezte aktuális társaságát, a felismerés fanyar mosolyt csalt az ajkaira, mi tagadás, kellő izgalmat tartogatott néhány fülledt pillanat egy kocsi hátsó ülését. A két röhögő picsa nem érdekelte, bizonyára rég volt már alkalmuk valami tisztességes fazonhoz, aki megadja nekik a magukét. Szokásos apró-cseprő problémák a halandók részéről, meg aztán, ott voltak a sumákoló fazonok is, őszintén, nem érdekelte egyik sem. Felőle mindenki úgy teszi tönkre magát, ahogy akarja, részéről az alkoholra esett a választása mindig is. Ohh, s itt a rend éber őre is, hátha lekapcsolhat valami piti kis drogkereskedőt, ahelyett, hogy a nagykutyákkal törődne. Idegesítő egy társaság, annyi szent. S akkor kezd el borsódzni a háta, mi azt jelzi, hogy van egy másik farkas is a közelében. Nem, nem a parkoló felől érzi, azok csak halandók. Némelyiknek szíves örömest tépné ki a dobogó kis szívét, túl régen nem volt már alkalma rá. Nem pálya neki az, hogy vissza kell fognia magát, de egyelőre még nem védelmezi senki, meghalni meg nem áll szándékában. Tekintetét körbehordozta, hogy megtalálhassa a farkast, még ha nem is vágyott most különösképpen ilyen társaságra, de azt szerette volna tudni, hogy a véletlen sodorta erre, esetleg valaki figyelteti. Egyik sem lenne olyan meglepő, de az utóbbinak kevésbé örülne, noha tény, hogy ő errefelé csupán egy nem szívesen látott vendég lehet… Közben lassan elindul, hogy megkerülje a parkolót és közelebb jusson a bár bejáratához, elsődleges célja még mindig a lazítás. Eszében sincs áthaladni az autók közt, hiszen az, akit érez, nincs ott, így pedig talán könnyebben szúrja ki, mintha csak úgy loholna előre. Lassú, megfontolt léptei higgadtságról árulkodnak, ami most valóban jellemzi. Senkinek nem áll szándékában ártani. Jelen pillanatban. Most nincs szüksége arra, hogy lássa, mikor illan el valakiből az élet alig egy pillanattal azután, hogy a lélektükreibe költözött a felismerés. Vége. Pedig milyen jó is az. A pajzsa fenn van, most valahogy nem számít nagykutyákra, azt pedig nem szeretné, hogy boldog-boldogtalan úgy lapozgassa, mint egy nyitott könyvet.
Ma estére egy kis lazítást terveztünk be a kollégáimmal. Az egyiküknek ma van a szülinapja, így úgy gondoltuk elvisszük őt egy kicsit bulizni. El sem tudom mondani, hogy milyen régen voltam utoljára ilyen „bulin”. Amikor még csak húsz éves voltam a nőknek nem volt szabad csak úgy elmenni, nah meg az akkori úgy nevezett bulik teljesen mások voltak, mint most. De ez nem jelenti azt, hogy nem szívesen kapcsolódom ki és ülök be egy bárba. Mivel viszont mindenki haza szeretett volna menni munka után, így az O’Connorsba beszéltük meg a találkozót. Természetesen, ahogy általában mindig most is pontosan érek a pub parkolójába, ám mikor éppen befordulnék észreveszem, hogy egy üres hely sincs. Ennek annyira nem örülök, mert most lehet, hogy több percet is elvesztek a keresgéléssel. Szerencsére sikerül valahol egy közeli kis utcában találnom helyet, így miután leparkoltam azonnal a szórakozóhely felé veszem az irányt. Több méter távolságból is már éreztem egy másik nőstény jelenlétét. A pajzsomat szokásomhoz híven most is felhúztam. Nagy ritkán engedem le és azt is csak, ha falkatagok között vagyok. Nem kapkodom sehová, a parkolással igaz elment egy kis idő, de még így is időben vagyok, meg van egy olyan gyanúm, hogy én vagyok az első a csapatból. A parkolón keresztül áthaladva a nőstényt is megtalálom magamnak. Fiatal, hozzám képest és idegen a szaga. Nem a mi falkánkból való, de ha jól érzem nem is a betolakodókhoz tartozik. Egyre több magányos farkas érkezik a városba. Kíváncsi vagyok, hogy miért pont ide jönnek és, hogy mennyit tudnak az itteni falkákról, vajon mi alapján próbálják eldönteni, hogy hova kerüljenek? Tudom, hogy leginkább a falkavezértől függ ez, hiszen Milié a végső szó. Ha ő nem akarja az idegent, akkor hiába próbálkozik. Bár azért azon is kell gondolkozni, hogy minden elutasított jelentkezővel csak nagyobb esélyt adunk a betolakodóknak ahhoz, hogy még erősebbek legyenek.
Már majdnem túlhaladt a parkolón, mikor végre kiszúrja a másik nőstényt. Nem meglepő, hogy sosem látta még, elvégre erre nem is ismer senkit szinte, pár futó találkozás még nem igazán nevezhető ismeretségnek. Azt sem tudná megmondani, hogy melyik falkához tartozik, már ha tartozik egyáltalán valamelyikhez. Túl sokat gondolkodnia azonban nincs ideje, a hátán végigfut a hideg, érzi, ahogy a mindig üvegfalként maga köré képzelt pajzsa milliónyi apró darabra törik, s csilingelve landol a betonon. ~Mi a fene?~ Valami nagyon nem stimmel, de túl sok ideje nincs ezen gondolkodni, mert a következő pillanatban olyan fájdalom hasít a testébe, mitől hangos sikoly szakad fel a torkából. Érzi, ahogy a térdeit még ruhán keresztül is felsérti a durva beton, ahogy leroskad. Megszámlálhatatlanul sokszor volt mások boksz zsákja, nagyon jól tudja, milyen érzés a fájdalom, de mégsem közelítette meg soha azt, ami most zajlik a testében. Mintha ki akarnák forgatni a bőréből, hogy odakinn zongorázzanak a csontjain. A smaragdzöld íriszek visszavonulót fújnak, pillanatok alatt adva át helyüket a vörös őrületnek. Nagyon gyorsan történik, mégis, talán a külső szemlélőknek tudata belassítja számukra a dolgot, a földbegyökerezett lábak egyértelműen annak szólnak, hogy soha ilyesmit nem tapasztaltak még. Senkinek sem jut eszébe odamenni segíteni, fogalmuk sincs, ezúttal milyen jól teszik. Az emberi tudat már tovább is állt, teljes mértékben a vad gondolatai a mérvadóak. Folyamatos ordítás kíséretében vedlik át az emberi külső valami felfoghatatlanná. A teljes vérfarkas alak ezúttal iszonyatos kínok árán elevenedik meg, de mikor végre felemelkedik a földről, egy közel két és fél méteres, éjfekete szörnyeteggel találhatják szembe magukat a halandók. Vicsorogva nézett körbe, tekintete a legközelebbi áldozatot kereste, vért akart, húst tépni, meg akart fürdeni benne, mintha ennél normálisabb dolog nem is létezhetne. Könnyed lendülettel ugrott fel a hozzá legközelebb álló kocsi motorháztetejére, majd lassan mászott tovább, kiélvezve, hogy ő a helyzet ura. Várta, ki kezd el rohanni, mindig az a legérdekesebb, mikor valakit üldözni lehet. Türelmetlensége mégis hajtotta, nem bírt sokáig egy helyben szobrozni. Jelzésértékűen felvonyította, lélektükrei itták magukba a Vörös Hold fényét, s bármit megtett volna érte. Ingerelte a drog illata, talán ez volt az, ami a fal tövében álló férfi felé lendítette, talán csak az, hogy ő volt a legközelebb. A tőle imént vásároló suhanc elkezdett hátrálni, ez volt most a szerencséje, bár ki tudja, meddig tudhatja magáénak ezt a kegyet. Nyála fröccsent, ahogy a mancsával a nyakánál fogva falhoz szegezett férfi képébe üvöltött. Érezni akarta a testet zsibbasztó félelem minden egyes apró kivetülését. A riadt kismadárkaként reszkető szívet, a tekintetbe költöző rettenetet. A férfi tudta, hogy ezek életének utolsó pillanatai, ha hitt volna istenben, biztos a gyors halálért imádkozna. Akárhogy is, megadatott neki, hisz a fenevadat csupán az hajtotta, hogy vért ontson, s életet oltson ki. Karmai pillanatok alatt roppantották össze a légcsövet, a következő lendülettel már tépte is ki a gigáját, miközben állkapcsa a vállat morzsolta, élvezve, ahogy az ember vére a pofájába spriccel. ~Még.~ A magatehetetlenné váló test a földre roskadt, ahogy elengedte legújabb áldozatát, mancsában néhány sokkoló pillanatig tartva az egykor élettől lüktető belső szerveket. Diadalmas üvöltést hallatva vágta végül a földhöz, majd vetette magát a fiú után. Ő lesz a következő… A körülötte zajló, némileg távolabbi események nem jutottak el a tudatáig, így az sem, hogy a motoros rendőr megpróbálja összeterelni az embereket, hogy ura legyen a káosznak, mi pillanatok alatt kialakult. Igaz, ő maga sem hitte el, amit lát, de a kötelességtudata igencsak figyelemreméltó volt.
A parkolón áthaladva tekintetemmel szemügyre veszem a jelenlévőket. A felhozatal nem túl szimpatikus, de meg sem lepődöm már a mai világon. Fiatalok, akik nem tudnak mit kezdeni magukkal, így drogoznak, vagy úgy öltöznek, mint a qrvák és csodálkoznak, ha egy részeg fazon nem éppen úgy bán velük, ahogyan azt ők szeretnék. Viszont a figyelmemet jobban érdekli a másik nőstény. Csak egy futó pillantást vetek rá, majd tovább is haladok. Már a bejárathoz érnék, mikor meghallom a sikítást. Az érzékszerveim azonnal felismerik a másik nőstény. A szemöldökömet összeráncolom, ahogy visszafordulok és megpillantom a lányt. Ez most tényleg éppen átváltozik? Mi a franc? Nem normális! Ennyi ember előtt a városban? Nem mondták neki, hogy ez így k**ra veszélyes és nem csak a civilekre nézve. Megállítani már nem tudom az átváltozást, ami sajnos elég gyorsan végbemegy, nem úgy, mint egy kölyöknél. Gondolataim gyorsan cikáznak össze-vissza a fejemben. Próbálom kitalálni, hogy mi is lenne most a helyes megoldás. Az tuti, hogy le kell állítani őt, de hogyan? Változzak én is át?...Nem előbb az embereket kell innen eltűntetni, hogy ne essen bajuk. Nem kell sok idő és már le is csak első áldozatára. Nem kegyes vele, ahogy azt illik szépen kibelezi őt. A vér szaga eljut hozzám is, amire a farkasom csóválni kezdi a farkát. Oh igen tudom mennyire örülne neki, ha ő is belekóstolhatna abba az emberkébe, de most nem engedhetem meg neki. Ez most nem az a pillanat. -Azonnal vigye el innen a többieket jó messzire!-Kiabálom oda a rendőrnek, aki csak értetlenül bambul. -Nem hallja? Ha itt maradnak, mindeni meghall! Takarodjanak innen!-Többet nem tudok várni, gyorsan ledobom magamról a kabátom és egy szempillantás alatt én is átváltozom. Nem azt a szörnyet hívtam elő, akit a lányt is hatalmába kerített. Először csak megpróbálkozom a kis farkasommal leállítani őt, és ha azzal nem járok sikerrel veszem elő a legerősebb felemet. Mielőtt letámadnám a nőstényt az emberekre morgok utolsó figyelmeztetésként. Ha továbbra is itt maradnak, akkor magukra vessenek. Látták, hogy mire képes az a szörny. Ha az nem elég arra, hogy meneküljenek, mint valami őrültek, akkor vajon mi? De nem is foglalkozom velük többet. A nőstény egy újabb áldozatot szemelt ki magának és amilyen gyorsan csak tud utána is veti magát, de nem ér célba! Mielőtt elkaphatná meghiúsítom a tervét. Egy szép íves ugrással vetem magam a nyakára, fogaimat beléje mélyesztem amennyire csak tudom. Nem akarom őt megölni, de talán ez elég ahhoz, hogy egy pillanatra megállítsam őt.
Minden vörös volt, elképesztően gyönyörű, végtelen massza. Úgy fonta körbe, mintha fel akarná falni minden tagját, parttalan dühvel körítve, mi villámgyorsan rágta be magát minden porcikájába, gondolatába. Csak vér és halál. Igen… Semmi más nem létezett ezen a sosem látott, csodás helyen. Szabadság! Mintha soha nem lett volna semmi ennyire egyértelmű és egyszerű.
A rendőr, még ha nem is értett semmit, cselekedett, kicsit ugyan lassú, suta halandó módjára, de igyekezett összeterelni az embereket. - Gyerünk, gyerünk, irány mindenki a bejárat felé, csak szépen lassan, semmi pánik! A fiatal srácon már nem biztos, hogy tud segíteni, most előre valóbb volt számára, hogy a többi ember bejusson az épületbe, ahol vélhetőleg biztonságban lesznek. Utána majd szitát csinál ebből az izéből, az egyszer biztos. A pánik az már elérte a parkolóban tartózkodókat, és talán ezért kezdtek el rohanni, noha nagyon nem így szólt az utasítás. Kitűnően alakították a préda szerepet… kész szerencse volt, hogy arra mentek, amerre mondták nekik. Felvonyít, amikor az a büdös dög a nyakába veti magát. Mégis mi a francot képzel, hogy a prédája és közé áll? Elködösült aggyal nem marad más számára, csak a mérhetetlen harag, ami most épp a nyakába maró farkas felé irányul. Hogy megállítaná a dolog? Erre esély sincs, talán csak még inkább feldühíti. Fájdalom azonban nincs sehol, csak egy bosszantó valami a hátán, ami távol tartja őt a vértől. Hát neki aztán mindegy, kiből folyik a vörös, éltető nedű, csak tépni akarja, marni, kínozni. Azt akarja, hogy az aszfalton folyjon szét minden csepp, mi azért felelős, hogy ne a holtak táborát gyarapítsa. Állkapcsai közt akarja érezni a csontjainak roppanását, hallani a szűkölését, mielőtt kimúlik. Morogva, vicsorogva kap hátra a mancsával, még önmagát sem kíméli, csakis az aktuális cél a fontos, de ha meg is sérti a nőstény oldalát, leszedni akkor sem tudja ilyen egyszerűen. Egy ideig tehetetlen dühében forgolódik a hátán a farkassal, miközben igyekszik mindenhez odavágódni vele, legyen az fal, vagy épp egy szeméttároló, csak takarodjon már le róla. Vért akar. Miért olyan nehéz ezt felfogni? Nem akar csillapodni, tépheti akármennyire a másik, úgy tűnik, az égvilágon semmi hatása nincs a teljes vérfarkas alakot öltött nőstényre. Ha semmi sem működik, végső elkeseredésében háttal egy kocsi motorháztetejére vágódik, hogy a nyekkenéstől engedjen a dög állkapcsa. Neki az is jó, ha közben elengedi, hogy elkerülje a becsapódást, hiszen abban az esetben is szabadul, a fájdalmat pedig jelenleg nem érzi. Akárhogy is, egy pillanatig sem fog egy helyben maradni…
A nőstény próbál ledobni a hátáról, de nem jár sikerrel. Úgy kapaszkodom belé fogaimmal, karmaimmal, mintha csak az életemen múlna az egész. Igaz ha ügyetlen leszek és valamit elcseszek lehet, hogy ez lesz az utolsó napom...De ennyi örömöt nem adok meg ennek a bestiának. Ahogy nekivágódik a falnak egy nagyot nyüszítek, de továbbra sem engedem el. Lehet, hogy nem állítja le a próbálkozásom, de legalább az embereknek időt nyerek arra, hogy elfussanak. Érzem, hogy csontjaim megrepedeznek minden egyes nekicsapódáskor, de nem foglalkozom velük. Ha vége van ennek az egésznek úgy is begyógyulnak a sebeim. ~Mi a franc bajod van neked? Álljál már le az isten szerelmére.~ A nőstény felé küldözgetem a gondolataimat, bár fogalmam sincs, hogy ebből ő mit fog fel, hall meg, de egy próbát megér. Későn veszem észre, hogy célba vett egy autót, így még időm sincs leugrani róla. A becsapódás az eddigieknél sokkal keményebb volt. A nyüszítésem az egész környéket betölti. Érzem a fájdalmat, de nem akarok vele foglalkozni, Voltak már rosszabb napjaim és azokat is túléltem. A nőstényt elengedtem, de ne reménykedjen abban, hogy ezzel feladtam a dolgot. Valahogyan az erdőbe kell terelnem őt. Ott aztán azt csinálhat, amit csak szeretne!...Talán nekem is fel kéne vennem a teljes alakomat. Én vagyok az idősebb, így az erősebb is, de farkasként nem győzhetem le, ha csak nem próbálok meg ügyesen taktikázni...Most nincs idő a cselekre. Minél gyorsabban el kéne tüntetni őt a városból. Nem hezitálok sokat, leugrom a széttört kocsiról, és már változok is át. Csak pár másodpercembe telik mire én is az egész alakomba bújok. Egy gyors lépéssel már mögé is kerülök, majd fogaimmal belemarok a hosszú farkába és egy határozott mozdulattal hajítom az egyik falnak. Nem várom meg míg feltápászkodik, vagy magához tér. Utána megyek és egyik kezemmel erősen megfogom a farkánál fogva és elindulok vele az erdő felé.
A hold - szenvtelen, néma tanúja a szerelem és bosszú édes pillanatainak.
Anton Pavlovics Csehov
Gondolatok nincsenek, nincsen semmi, ami kirángathatná ebből a vérgőzös, őrület szülte állapotból. Halál, vér, hús, csontok, csupán ezek maradtak számára. Füleket sértő sikolyok, utolsó, kétségbeesett szívdobbanások, az elmúlás szaga. Ohh igen. Csak még, még sokat, de nem, megakadályozzák benne, inkább hallja, mintsem látná, ahogy a kölyök elszalad, a füleiben minden lépése hangos dobbanásként csattan, bizonyítéka annak, hogy egy préda kicsúszott a kezéből. A francba is, pedig olyan könnyű kis falat lett volna. Az estébe szökellő vonyításai úgy kapnak szárnyra a széllel, hogy messze viszik a tomboló hírét. Bárki ostobaságnak vélné az ilyesmit, de hozzá az észérvek nem jutnak el. Megremeg a vágytól, hogy végre vér csorogjon le a torkán, vörössé színezve pengeéles agyarait. Nyüszíts csak. Szenvedj. Vérezz! Vérezz már az istenért. Legalább a szaga lökné tovább a következő vészterhes pillanatba. Parázs szenvedéllyel próbálta elérni célját, megmásíthatatlanul hajtotta valami ismeretlen erő afelé, hogy immár a farkast tépje darabjaira, ellett volna ő a gyenge halandókkal, de a nőstény önként festett magára célkeresztet. A benne villámgyorsan szétterpeszkedett kontrollt vesztett ragadozónak nem kellett más, csak egy alak, aminek nekironthat. Újabb nyüszítése arra utal, hogy ezt már megérezte, ám ő még mindig nem képes mást észlelni kiváló szaglásával, mint önnön vérét, mi a sötétben könnyedén tűnik el a fekete bunda szálai közt, Isabelle azonban kétségkívül érezte, hogy megsebezte. Nem mintha ez különösképpen nehéz lenn a nyakát maró állkapocs fényében. Fájdalom azonban nincs, még a sérülés tudata sem elég hozzá, hogy megálljon. Nem, esélytelen, igenis pontot fog tenni az ügy végére, hogy aztán megkeresse a csávót és kitépje a szívét. Eszetlen morgása minden félelmet ismerőben felborzolta volna az idegeket, mintha sosem lett volna benne semmi emberi, azt azonban éreznie kell a másik nősténynek, hogy nem egy kontrollt vesztett kölyökről van szó. Emma vagy szimplán egy elmebeteg, szadista állat, vagy valami baj van, mivel nem ismerte korábban, így bármelyik szóba jöhetett. Igaz, felmerülhetne a kérdés, hogyha az előbbi, akkor tán meg akar halni, hogy a városban, emberek szeme láttára műveli mindezt? Vörösen villogó szemei ugyan nem néznek más felé, csakis az aktuális ellenfelére, lévén azt azért még így is felismeri, hogy nem lesz olyan egyszerű dolga, mint szeretné, mégsem képes elkerülni a reptetést. Nem mintha különösebben megérezné a dolgot, szinte el sem jut a tudatáig a becsapódás ténye, már ugrik is fel, az biztos, hogy némi vakolat került a fekete bundára, tehát nem úszta meg szárazon. A látszat azonban közel sem ez. Hisztérikus vonyítás hangzik fel, amint megint a farkát ragadják meg. Hát mi ő? Valami kibaszott kotorékeb? Ha ez lehetséges, még az eddigieknél is idegesebb lesz. Ő ugyan nem fogja hagyni, hogy a farkánál fogva rángassák, mégsem egy kicseszett hím, a fenébe is. Mit érdekli őt, hogy fogják a farkát, nemes egyszerűséggel megkapaszkodik a legközelebbi autó lökhárítójába, és a pillanatnyi elakadást felhasználja arra, hogy lendületet vegyen, és elrugaszkodva a földtől, iszonytató erővel hátba rúgja a nőstényt. Őt aztán jelenleg az sem érdekli, ha tövestül tépi ki a farkát a mozdulat hatására, de hogy őt nem fogja egyetlen szuka sem így rángatni, az rohadt biztos. Utána pedig már veti is magát utána, csattogó agyarai bizony arról árulkodnak, hogy nem fog csak úgy lemondani öldöklési vágyáról. Ki tudja, lehet jobb lenne futni, még kergetné is a fenevad, elvégre, szemlátomást nem érzékel már senki egyebet a környéket, csakis Isabellet.
A gondolataimra nem reagál semmit. Ez bőven elég jel ahhoz, hogy rájöjjek ez most nem használ nála. Valahogy sejtettem, hogy nem fogja olyan könnyen hagyni magát elhurcolni. Én sem engedném meg, hogy a farkamon keresztül ráncigáljanak, de hirtelen más nem jutott az eszembe. Tovább harcolhatnánk, de nem akarom megölni őt. Van egy olyan sejtésem, hogy nem önszántából csinálja mind ezt. Aki a városba jön és vérfarkas előbb, vagy utóbb értesül az itteni szabályokról különben vagy megölik, vagy csak száműzik. Gondolom ez a nőstény is tudta, hogy mi a helyzet. Mikor megragadja a kocsit és érzem, hogy zsákmányom megakad hátra pillantok, de ekkor egy erős rúgást kapok a hátamba. Ez bőven elég arra, hogy elengedjem őt és pár métert előre „repüljek”. Nem állok fel azonnal. Hirtelen jött a „támadás”, így kell egy kis idő, hogy ismét helyre rázódjak. Feltápászkodom és látom ahogy a nőstény már utánam is veti magát. Az utolsó pillanatig várok, majd egy hirtelen mozdulattal ugrom el a helyemről egy kocsi tetejére. Nem fog ilyen könnyen elkapni! Mielőtt ismét letámadhatna én ugrom rá és ha sikerül erősen belemarok az egyik karjába. Nem fogom letépni, vagy szétzúzni, hogy minél nagyobb fájdalmat okozzak neki, csak le akarom gyengíteni és kicsit hátráltatni a mozgásában, így csak pár pillanatra mélyesztem bele fogaimat húsába, végül elengedem őt és a mellettünk lévő ház tetejére könnyed mozdulattal ugrok fel. Van egy olyan érzésem, hogy követni fog engem és talán a tetőkön ugrálva nem lesz annyira feltűnő az emberek számára két medve nagyságú szörny. Fentről lepillantok rá és ha látom, hogy ő is feltornázza magát már át is rohanok a következő tetőre. Talán egy kis fogócskával le lehet őt fárasztani.
Egész egyszerűen vérszemet kapott, kívülről talán egyre rosszabb, s bensőjét is egyre inkább feszíti a vágy, hogy vért ontson, talán azért, mert egyetlen embertől semmit sem csillapodott. Pedig milyen sokan voltak a parkolóban… Vörösen világító tekintete azonban már rég nem a környéket fürkészi, elvégre Isabelle elég alaposan rászolgált a figyelmére. Mondhatni, megküzdött azért, hogy az ő vérét akarja kiontani a fenevad, már semmi sem tűnt olyan édesnek. Diadalmas vonyítása hallatszik, amikor sikerül méterekkel arrébb rúgnia prédáját, de nem húzza sokáig az időt vele, elvégre el akarja kapni, ugyan egy kiadós hajsza is remekül tud esni a szörnyetegnek, de ő most vérre vágyott. Úgy tűnik, egy rövid időre ártalmatlanná tette, viszont elérni már nem képes, pedig már szabályosan a markai között érzi a bundáját. Mégis tehetetlenül foszlik le a mancsa, s már szorul is ökölbe, hogy dühében az aszfaltba üssön vele. Úgy tűnik, még abban sem akadályozza semmi, hogy saját magának ártson. A horzsolásokból vér szivárog, de csak annyira méltatja, hogy nyelvét végigfuttatja a sebeken, talán csak hogy végre érezzen egy kis vért. Mit számít, hogy az éppenséggel a sajátja? Ugyanolyan vörös, ugyanúgy visszaadja azt a megszokott, fémes ízt, annak az illúzióját, hogy megsebzett valakit. Ekkor landol a nyakában a nőstény. Már megint. Ez valami fétis lehet nála. Morogva kapar hátra, majd ordítása messze hallatszik, amint a karjába marnak. Ő ugyan mit sem érez belőle, mégis fájdalom költözik a vonyításba. Talán csak reflex, fene tudja. Ez viszont mit sem változtat azon, hogy láthatólag épp olyan energikus, mint eddig. Azon kívül, hogy egyre dühösebbnek tűnik, nem látszik, hogy fáradna, vagy a legcsekélyebb mértékig is zavarnák a sebei. Nem kímélve egyetlen tagját sem, veti magát Isabelle után, ha szükséges, karmaival segítve az előrehaladást. Már több helyről vérzik, mint ami normális lenne, noha egy farkas életében egyébként sem nevezhető semmi normálisnak. Itt-ott a földre, tetőre hullik egy-egy apró csepp, viszont már most elkezdődött a gyógyulási folyamat, elvégre, nála lényegesen gyorsabban zajlik le ez a folyamat. Felérve körbeles, hamar észreveszi a nőstényt, nem tétovázik, már veti is magát utána, hogy végre elkaphassa. Gyorsan halad, de némileg le van maradva, ettől függetlenül, amint tud, a másik farkas lábai után fog kapni, ha kell majd utána is vetődik. Ez csupán attól függ, merre halad Isabelle, és van-e olyan elem, ami feltartóztatja akár egy pillanatig is…
Örülök annak, hogy nem próbál újabb embereket letámadni. Sikerült elérni nála, hogy rám koncentráljon és így csak az a fiatal srác vesztette el a életét brutális módon. Egy élet a többiért cserébe. Azt hiszem ezt az áldozatot megérte. Bár igaz lehettem volna gyorsabb és akkor talán ő is élne...De ezen már kár rágódni. Nem tudok változtatni a múlton. A lényeg, hogy most engem kerget és más ártatlannak nem esik bántódása. A magyarázatot még mindig nem találtam meg, amiért így viselkedik. Az égre felpillantva látom a vörös Holdat és így arra már rég rá jöttem, hogy annak a hatása lehet, de vajon én miért nem váltam olyanná? Igaz a pajzsomat így sem tudom felemelni, de legalább uralhatom a farkasom, aki csak is azt csinálja, amit én megengedek neki. De ennél a nősténynél...A farkasa eluralkodott rajta. Már nem irányítja. Igazából már nagyon kezdem unni ezt a kergetőzést. Az elején még jónak bizonyult, de a házak közötti ugrálástól már nyúlnak érzem magam. Még a farkasom sem élvezi már olyan nagyon ezt a hajszát. A kisebb harcnál lelkes volt és örült annak, hogy végre kimozdulhat és bemutathatja erejét. Nem hagyom magam elkapni, megállás nélkül rohangászok szinte körbe-körbe. Nem akarom jobban bántani őt és természetesen azt sem akarom, hogy ő elkapjon engem. Nem egy kölyökről van szó, szóval ő is képes már súlyosabb sebeket ejteni főleg ilyen állapotban. Az egyik háztetőn egy bazi nagy reklámot helyeztek el. Nem is jöhetett volna jobbkor. Egy gyors mozdulattal ott termek alattam, majd szépen kitépem a helyéről és egy hangos üvöltés kíséretében, amikor a nőstény éppen ugrik felé hajítom a több méter hosszú és széles vas lapot. Ha eltalálja legalább leállítja egy kicsit, de ha nem hangosan zuhan le az egyik sikátorba, egy konténer tetején.
Gondolatban bizony nagyon csúnya helyekre kívánja ezt a bosszantó nőstényt, ha utolérné, biztos kitépné a beleit, legalábbis nagyon vágyik rá. Nem gyakran fordul elő, de most dühíti, hogy nem tudja elkapni a prédát. Ostoba fogócskának véli az egészet. Kezdi inkább idegesíteni, mint tüzelni a dolog, már-már elgondolkodik azon, hogy keres valakit, akit kettétéphet, ez így nem pálya. Más lenne, ha néha-néha kicsit bele tudna kapni, ha érezné a vérének illatát az orrában, ám nincs így. Nem szórakozik sokáig, még ilyen elködösült elmével is képes felismerni, hogy Isabellen nem élheti ki a vérontásra irányuló késztetését. Bármennyire is igyekszik, nem éri utol, elé vágni pedig nem tud, nem alkalmas hozzá a terep… Morogva torpan meg az egyik tető szélén, karmaival szántva fel látszólag oktalanul a földet maga előtt. Valamivel egyszerűen le kell vezetnie ezt a mérhetetlen dühöt, és feszültséget. Vér... vér... csak a sajátját érzi, meg a halott drogdílerért a pofáján. Nem sok maradt szerencsétlenből... Ölni akar, új préda kell. A levegőbe szaglászik, hegyezi a füleit, ez bizony a belváros, ami egyenlő a sok gyenge céltáblával. Épp fordulna meg, hogy körülnézzen, és az első szerencsétlen halandó után vesse magát, amikor eljut a tudatáig Isabelle ténykedése, mi azért nem kevés hanggal jár. A másik számításaiba csak ott csúszott bibi, hogy már éppen állt, így viszonylag könnyen ki tudta kerülni a táblát, aminek a lendülete még így is megsuhintotta. Némileg rájátszik a dologra, mert hát ő azért hallott már egyet, s mást addigra, még ha látni nem is látja azokat, akik odalenn vannak. Láthatóan meginog, majd lezúg a tábla után, bár azért elég kevés az esély arra, hogy ilyen pancser legyen egy vérfarkas. A karmai hangosan sírnak fel, ahogy lassítja az esést a falakon, a tábla óriási robajjal ér földet, az már nem egyértelmű, hogy amiatt, vagy a szörnyeteg miatt hallatszik fel pár lányos sikoly. Úgy tűnik a két barátnő nem hallgatott olyan sokáig a rendőr bácsira, nem volt annyi eszük szegényeknek, s mostanra elcsámborogtak idáig a mellékutcákban. Öreg hiba. Vonyítás hallatszik, tehát egyértelműen semmi baja, a következő mozdulattal pedig már veti is magát a két rohanni kezdő lány után. Csak az egyiknek lesz esélye megúszni… egy olyan emlékkel, amit talán sosem lesz képes maga mögött hagyni. Ki tudja, Isabelle mikor ér ide, ha egyáltalán jön, de vélhetőleg az lesz az általa látott első képkocka, hogy ráveti magát a szőkére, és kegyelmet nem ismerve tépi fel pengeéles agyaraival a nyakát.
Kezdőlap
