Nem is tudom mikor indultam el otthonról, Csak kettő mobilt tettem el, meg a pénztárcám, vásárolni akartam valami pc-t meg ahhoz való cuccot. Fél áron. De csak Fairbanksben található efféle akció és irritál. Miért pont egy olyan helyen, ahol egy falka fenevad mászkál…Alec meg melózik, nekem meg eszem ágában sincs fizetni azért, hogy bejárhassak a városba. Vagyis… igen. Egyszer. De az sem mostanában lesz. Egyetlen szabály létezik: ki fizet többet. A pénz a földön evilági isten. Alec letette azt a bizonyos valamit az asztalra, hogy melózhasson a városban. Normális? Erre nem tudok mit mondani, na. Sokszor volt már gyökeres változás az életemben, de ez nem olyasvalami, amihez könnyen hozzá tud szokni az ember. Most mégis úgy érzem, hogy tökmindegy merre sodor a sors. Az egészre úgy készültem fel, mint valami futóversenyre. Minél hamarabb végeznem kell a feladattal, hogy a falka majd csak pislogjon párat, és mire felfogják, már itt sem vagyok. Ilyen gondolatokkal… csak agyalok rajta, mi lesz ha elkapnak? Kit érdekel. Majd megoldom! Lépteim sebesek, megfigyelek mindent és mindenkit, akik elhaladnak mellettem. De csak emberek… meg őrzők. Farkasok egyelőre sehol. Remek. Van még időm, amíg feltűnik nekik a zavaró jelenlétem. Az egyik utcán befordultam, valami virágüzlet nyitott épp, megcsapta az orromat a növények illata…meg a színek megzavartak…szóval átsiettem az út másik oldalára és ott folytattam az utat. Csak ösztönök vezettek. Mennem kellett, vagy megbolondulok. Végül egy kissé másabb helyre érkeztem. A hatalmas pláza...marhajó ám. Besétáltam a fotocellás ajtón, időközben elővettem a mobilom és a térkép opciót böngésztem. Aha. Szóval az az üzlet még zárva. Majd 10 perc múlva nyílik… akkor várakozok. A hajamba túrtam és eltettem a kütyümet és a padok felé sétáltam, helyet foglalva az egyiken. Lábam keresztbe tettem és hátradőlve azon, mély levegőt szívtam. Irritáló ez a falka szag. Három farkas vesz engem otthon körül…. Egy csapat vagyunk, még se falkásak… Itt a béke csupán egy pillanatnyi szünet két háború között. Nincs más út a békéhez, mint a mélységes csendbe lépni, ahol ő lakozik, teljes fenségében és békességében. Farkasom békésen pihenget, bár eléggé éber, tudja jól, hogy milyen helyzetben vagyunk. De amíg nyugi van, mi is azok vagyunk. Tekintetem a többieket figyeli, amolyan célkeresztben... mindenkin végigsiklok elég feltűnően, olykor pedig egy egy mosoly is társul mindehhez.
Remek napra ébredtem. A fiam régi gépe, ami eddig tökéletesen működött, kicsit lassan talán, de működött, most bedöglött. Bekapcsolt, el is indult valamelyest, aztán egyszer csak feketeség, utána el sem indult már. Próbálkoztam jó néhány dologgal, egyedül szét nem szedtem. Nem értek ezekhez a gépekhez annyira, viszont ez az eset rávilágított arra is, hogy talán ideje lenne újat venni. Először csak bevittem az irodába, majd pedig odaadtam az ottani tech-gurunknak, mondván, hogy ami jól működik benne, azt nyerje ki belőle, és aztán adja el. De azért megjegyeztem, hogy azokat ne adja tovább, amin személyes dokumentumok vannak. Már ha működik még. Elég kényes helyzetbe kerülnék, ha azok a dolgok, a nyomozásaim egyszer csak kikerülnének egy ismeretlennek. Valamint azt is mondtam neki, hogy a pénzt is megtarthatja ebből nyugodtan. Nekem nincs szükségem rá. Mielőtt bármi ellenkezésbe kezdhetett volna, már el is hagytam a helyszínt. Így kerültem a plázába, ahol az órámat nézegettem. Hm, lehet nem most fog még nyílni az üzlet. Mindegy, maximum beülök kajálni. Zsebre dugom a kezemet, és megfontolt léptekkel haladok a helyszín felé, mikor is érezhetően egy farkas szaga csapja meg az orromat. Remek… Legalább a falka szagát nem érzem rajta, ez pedig jó. Egyelőre próbálom őket elkerülni, az ügyem remélhetőleg le is van rendezve. Az egyetlen falkatagok, akikkel egyelőre találkozni akarok, azok régi ismerőseim. Igen, még Saraht is szívesen látnám, akármennyire sem voltunk egymás szíve csücske. Az illető pedig pont azelőtt a bolt előtt üldögél, ahová engem irányítottak át, hogy ott nézzek magamnak valamit. Na mindegy is, nyugodtan haladok tovább, aztán mikor meglátom a srác arcát, akkor egy pillanatra lefagyok. De nem többre. Kiköpött olyan, mint az öcsém volt, Paddy… Igen, eltelt már rengeteg év, de még mindig emlékszem az arcára. Ez viszont nem lehet ő. Nem, ő már jóval idősebb volt, mikor utoljára találkoztunk, és akkor se farkas, se őrző nem volt. Talán az egyik fia? Unokája? Előbbire gyanakodnék inkább, hisz volt egy nagyon fiatal gyermeke is, akire teljesen illene, hogyha beharapták, itt tudjon lenni. Bár a többiekre is igazából. Elég jó géneket örököltünk mi, Blackbirdök. Oda is lépdelek hát a sráchoz, teljesen békés szándékkal. - Helló. Ide vársz te is? - Arra már rájöttem, hogy nemsoká fog nyitni csak az üzlet, így hát afelé is bökök a kérdésemkor. - Esetleg leülhetek? - Válaszától függően cselekszem, ha kell, állva maradok, bár az már kellemesebb kezdés lenne, ha pozitív választ kapnék erre.
Idegen szag. Farkas és idősebb is. Ez a nap egyre szebb és jobb. Farkasokat akartam elkerülni, erre itt egy közülük. Bár falka szagot nem érzek, de hogy ez nem nyugtat meg. Farkasom kényelmesen fekszik, füleit hegyezi és élénken figyeli környezetét. Viszont, nem bolyongunk céltalanul: a tudatom villámsebességgel kutatott, talált rá információhalmazokra és jegyeztem meg őket milliméternyi pontossággal, játszi könnyedséggel. A legnagyobb fegyverem az emlékezés képessége, nem több, viszont nem is kevesebb. Az vagyok, ami és aki, nem több, de egy fikarcnyival sem kevesebb. Mindezen gondolatok viszont amilyen gyorsan képződtek, olyan gyorsan illannak tova, hiszen amint megpillantom az idegen küllemét, külső ruházatát azonnali változást érzékelek. Aztán derült égből villámcsapás, avagy a hím előttem toppan meg. Az egyik szemöldököm homlokom közepére szökik, mikor felmérem a társaságomban osztozó férfit… Épp emiatt nem is tudom behatárolni a tartalmat, de az eddigi tapasztalataimtól eltérően egy kellemetlen érzés futott végig a hátamon, mely egészen a zsigerekig hatolt. Mert bizony egy adott helyzetben végtelen számú lehetőség merül fel, ugyanannyi kimenetellel, jövővel. Viszont mindegyik ilyen helyzetben csak egy döntés létezik. Egyetlen egy. És mégis mi az a hatalmas végtelenhez képest? Az égvilágon semmi. - Üdv neked is. - mértem végig nem kevés negatív bírálással a szememben az öreget. - Ja, oda… - halk, alig hallható mormogásom csak magamnak szól igazából, de észre sem veszem mindeközben, hogy hangosan szóltam, vagy legalábbis nem csak a saját tudatomon belül. Nem terveztem most el semmit. Az élet olyan változékony, olyan gyors, hogy nem is lett volna értelme. Túl gyorsan és túl kiszámíthatatlanul változik, megállíthatatlanul. Végtelenül. Farkasom hátat fordít a másiknak, de fülei még így is lokátorként mozognak. - Ülj...Persze. - meglepett a leülhetek kérdése... tudtommal nem az én tulajdonom ez az ülőalkalmatosság, felőlem lecsavarozhatja és el is viheti...
Majd meglátjuk, hogy a megérzéseim mennyire csalnak, de úgy érzem, nem rövid folyamat lesz, mire kiderítem az igazságot. Mégsem ülhetek le mellé, és mondhatom neki, hogy „hali, én vagyok valószínűleg a nagybátyád.” Talán semleges információkkal is kideríthetek egy-két dolgot. Általában eléggé egyenes ember vagyok, most viszont lehet, hogy ez az egyetlen esélyem van. Bár azt már most meg tudom mondani, hogy nem valami bájos teremtés. Bár ki tudja, lehet csak az idegenekkel van így. Nem tagadom, nekem is vannak hasonlóim. Mikor odajön hozzám valami idegen, nekem pedig nagyon nincs kedvem a beszélgetéshez. Az más, mikor valaki olyan jön oda, akit ki nem állhatok, de amúgy ismerek. Még azzal is jobban el tudok beszélgetni. Most viszont én állok a térfél másik oldalán. Van egy sejtésem, ki lehet a kölyök, ő viszont kétlem, hogy emlékezne rám. Már ha nem csalnak a megérzéseim. Végül le is ülök a padra mellé, aztán már nyújtom is felé a kezemet. - Dorian. - Bemutatkozásképpen. Nem tudom, segítene-e valamit, ha Kacperként mutatkoznék be. De egyelőre még mindig csak a sötétben tapogatózok, és próbálok a megérzéseim után menni. Eddig sem bántam meg, hogy azok után mentem, azok vezettek ide, Fairbanksbe. És lám, mennyi régi ismerőssel futottam össze! Az őrült doki, az imádnivaló némber, és Yvonne. - Mióta vársz itt? - Nem igazán tudom, milyen kérdéseket tegyek fel, hogyan induljak neki ennek az egésznek. Nem vagyok a bájcsevejgések királya, mi több, elég rossz vagyok benne. Főként olyanoknál, akikről amúgy fogalmam sincs, hogy milyen vérmérsékletű egyének. De ha ez tényleg a kis Blake, az öcsém fia, akit utoljára még totyogóként láttam, akkor az tényleg remek lenne. Akkor nyugodtan elmondhatnám azt is, hogy kicsi a világ.
Eszmefuttatásom éles reccsenéssel kettészakad, ahogy az alak bemutatkozik és kezet nyújt. És van az a pillanat, mikor legszívesebben pofán basznám egy poroltóval. Vagy bármi más kéznél lévő tárggyal. Mert olyan idegesítő, de ha minden jól megy, angolosan fogok távozni. A fejemben Dorian szava cseng… a neve. Nem tudom hova tenni, még csak a bankszámla számlájáról sem csórtam még pénzt. MÉG! Összevonom a szemöldökömet, jellegzetes mozzanat, ez jelenti nálam a „hülyének nézel?” kérdést, majd rápillantok. Nem nyújtok kezet. - Matt. - mutatkozom be röviden, majd ismét a járókelőket veszem figyelembe. Türelmetlenül dobolok a térdemen a mutató- és középső ujjammal, amit legszívesebben a boltos bal orrlyukába nyomnák fel, aztán az orránál fogva felmosnám vele a padlót, ujj továbbra is az orrlyukban, naná!!! Bár ha a mellettem ülő ipse ennyire idegesítő lesz a továbbiakban, ő lesz a szerencsés nyertes. Ki tudja? Vékony, vértelen vonallá préselem az ajkaimat, lenyelve a kitóduló, goromba szavakat, és kiengedem hirtelen ökölbe rándult kezemet. A laza kérdéstől megcsikordul a fogsorom, és nagyon kevés kell, hogy az elképzeléseimet megvalósítsam. - Hét perce, 26, 27, 28... másodperce. - felelem nemes egyszerűséggel, mellőzve minden jó modort, mintha bizony dögivel rendelkeznék ezzel a tulajdonsággal. Aztán elkapom a pillantását. Felvont szemöldökkel visszanézek rá, majd a boltra meredek. Kiroppantom az ujjaimat, aztán mindkét kezem ökölbe szorítom, minden érzékem százszázalékos fordulatszámra kapcsol. Abba már nem is merek belegondolni (mintha érdekelne is), hogy valószínűleg a hímnek teljesen mást mond ez a gesztus, például „addig takarodj, amíg ki nem baszlak valamelyik ablakon.” - És te? Mi járatban? Nem helyi vagy… - érdeklődöm, hiszen nem akarok semmi balhét, jelenleg legalábbis.
Matt… Ízlelgetem magamban a nevét. Nem valami komplikált név, amit egy élet, mire ki tud mondani az ember. A névválasztása miatt gondolom úgy, hogy nem komplikálja túl a dolgokat ő sem. Hogy csak ezen a téren, vagy úgy az életben, csináljon, akármit is csinál, azt nem tudhatom. Még. Ha akarnám, bőven elég lenne megkérnem valakit, hogy nézzen utána, biztosan több, mint szívesen segítenének nekem. Ellenben jobb szeretném magam meg tudni, hogy milyen felnőtté… farkassá vált a kis Blake. Már ha tényleg ő az. Olyan 98%-ban vagyok csak biztos a dolgomban, de ettől még én is tévedhetek. Oldalra döntöm kicsit a fejemet, mikor elkezdi a csontjait ropogtatni. Az ő érdekében remélem, hogy ez most ne az legyen, amire gondolok. Mert ha itt akar jelenetet rendezni, akkor abból nem kérek. A falkával jó viszonyt akarok ápolni, és ilyen hamar máris szétcseszni a bevásárlóközpont néhány kirakatát lehet nem lenne jó. Na nem mintha annyira hátrányban lennék a kölyökkel szemben, az erőviszonyok nekem kedveznek. De azt is megtanultam már, hogy sose becsüljem le az ellenfelemet. Elég, ha csak váratlanul rajtakap… Mint az a mesterlövész, aki fejbelőtt néhány hónapja. - Tényleg nem helyi vagyok. Írországban születtem még jó néhány éve. Kinsale-ben. - Remélhetőleg mond valamit neki ez a hely, hisz a visszatértem után is ott lakott még Paddy a szüleim birtokán a feleségével, gyerekeivel. Ha ő itt mellettem tényleg Blake, akkor pedig ő is ott született. - Na és te? Hova valósi va…? - Fejezném be a mondatot, de aztán hallom a kulcs fordulását, és a fejemet is a bolt felé kapom. Nyitnak is. Vállat vonok, és aztán felállok. Úgy tűnik, most csak ennyire futotta. És eddig az is eléggé világosnak kezdett el tűnni, hogy nincs kedve a jópofizáshoz. Így ha valamivel nem tart fel, akkor egyszerűen csak elindulok befelé.
Ne feledjük, hogy ha két farkas között ellenséges kapcsolat alakul ki, akkor... nagy eséllyel már öt mérföldes körzetben olyan szinten érezni fogják egymást, hogy szétrobbannak a felgyülemlett feszültségtől. Nem kimondottan vagyok oda a szedjük szét egymást csak mert akkora az egónk, hogy az eget verdesi, de olykor ez mégiscsak muszáj. Van ami azért sérti az Én önérzetemet is. Ami azt illeti, soha senkivel nem osztottam meg, mi van bennem, és miért lettem annyira elcseszett… De mire ismét szóra nyílt volna a szám, a szemben lévő boltot nyitják, a tag pedig pattan is fel, én pedig egyelőre csak a tekintetemmel követtem. Kinsale, mi... - Üdv a klubban. - szavaimat átitattam furcsa gúnnyal. Majd mozdulok én is, hogy kövessem a boltba, hisz ide jöttem magam is. Cipőm sarka tompán koppan, ahogy belépek, és körbefordulok, majd céltudatosan megyek a hardverek, szoftverek és erősítők meg egyebek felé. Próbáltam nem ránézni, helyette a kütyüket és legújabb akciójátékokat tekintettem fő célnak. Az energiáim lomhán lengtek körbe, már nem voltam feszült, ez a hely lecsitított. Csak így vagyok teljes, és ha valaki kényszerít arra, hogy mondjak le valamiről, ami igazán fontos a számomra, hát valószínűleg ő lesz a következő a sorban, akit mindenképpen el akarok majd tüntetni. Akartam már leállni... volt egy rövid időszak az életemben, amikor pár hetet kibírtam anélkül, hogy billentyűzet tapadt volna az ujjaimhoz... de ez a ritkábbik eset. És csak akkor egyszer fordult elő, hogy kibírtam. Sosem tudtam lemondani „betegségemről” mert ez már szinte mánia és kétlem, hogy bárki kedvéért megtenném. Végül a kosárba dobok vagy 5 legújabb PC játékot, kiakasztani a mai éjszaka folyamán, meg egy nagyobb vinnyót, amolyan fel plusszolni a gépet, meg egy monitor is kellene...negyediknek. Meg egy hószabitó is kellene, az előző beadta az unalmat. De a monitor meg amott Anchorage-ban olcsóbb... Hát basszák meg. Csak Doriant látom a pulthoz lépni, hogy fizetne, de szerény személyem elé tolakszik. Megy a buszom öregem, nem érek rá... Előkapom a pénztárcám a farzsebemből és adom is az összeget, a visszajáró nem kell... vagyis de, elveszem. Rápillantok a fényképre, majd össze is csukom a tárcát és kilépek onnan, egy táskát akasztok le a pult mögül, ez legalább ingyen van...
Üdv a klubban... Ja, most már 99%. Még így is lehet csak egy nagyon szerencsétlen véletlen. Lehetne, de én nem hiszem ezt el. Az arcberendezése kiköpött olyan, mint az öcsémnek volt, a születési helyszíne is ugyanaz, ahol a családunk nagy része született. Mégis inkább beljebb haladok az boltba, kicsit elgondolkozva a dolgokon. Nem tudom, miként tudnám ezt tálalni neki. Nem is ez a gond. Hanem, hogy nincs semmi kézzelfogható bizonyítékom. És szerintem én pontosan olyan személy vagyok, aki bizonyíték hiányában nem hisz el mindent. Azt sem hinném el, ha valaki beállítana hozzám holnap reggel, és azt mondaná, hogy ő a rég elveszett lányom. Nem éltem amúgy sem olyan nagyon buja életet, hogy erre sok esély lehessen. Nem sok szerencsém volt a nőkkel, ami azt illeti. Legalábbis az elmúlt évszázadig. El is indulok a laptopok felé, de közben figyelek arra, hogy szem elől ne vesszen a srác. Járkálok fel-alá a laptopoknál, olvasgatom a tulajdonságokat róluk, de elég sok minden kínai belőle. Viszont a fiam is meg volt áldva ezekkel a gépekkel korábban, így valamit tudok róluk. Végül megnézek egy egész megfizethető árban levőt, garancia is bőven van rá, valamint, ha jól értem, nem is olyan rosszak a benne levő alkatrészek. Arra tökéletesek, amire én használom. Végül el is veszek egyet, amelyik bontatlan csomagolásban van, és megindulok fizetni. Épp állnék be a sorba, mikor Blake Matt beáll elém. Megforgatom a szemeimet, és várok, hogy haladjon a sor. Végül ő kerül sorra, és akkor olyasmin akad meg a szemem, amire végképp nem számítottam. Emlékszem, hogy mikor készült ez a kép, és ez volt épp a meglepő... Hogy már több, mint 3 évszázada volt ez! Mikor elrakja a kabátzsebébe a tárcáját, akkor pedig gyorsan, észrevétlenül kiszedem onnan, hogy aztán megnézhessem… Jól láttam, vagy sem? Kiszedem a képet belőle, és megnézem gyorsan. Hm… Egész jóképű voltam már akkoriban is. A képet kiveszem belőle, a tárcát pedig visszacsukom. Mikor elhagyja a pultot pedig utána lépek, az asztalra lerakva a laptopot, és mutatóujjamat feltartva, hogy mindjárt jövök. - Hé, ezt itt hagytad, Blake! - Egyik kezemben a tárcája van, és azt mutatom fel neki, aztán, mikor megfordul, és tenne akármit is, mellkasára teszem a másik kezemet, amiben a kép van, és úgy tolom kijjebb az üzletből. Akármi is lesz, szerintem inkább legyen valamivel tágasabb téren.
Épp az utolsó dolgot teszem el szimmetrikusan a többivel a szatyorban, mikor megakasztanak a műveletben. Pontosabban a korábbi hím, méghozzá... Blake.... rápillantok, két kezem automatikusan csusszan bele 1-1 zsebbe a kabátomba. Üres mindkettő. A meglepetéstől nyitva feledem a számat - nem túl jól nevelt dolog, de itt ki nem szarja le? –, és egy pillanat erejéig megpördül a fejemben a gondolat, hogy itt és most, ebben a szentséges pillanatban letépem a fejét. De nem, egy pillanat, akkor nem tudom meg, honnan lökte elő a születési nevem. Teljesen felé fordulok és ekkor hozzám ér. Hátrálok, ő pedig velem együtt jön ki a kis üzletből. Kikerekedett, kék pillantásom úgy ugrál ide-oda a másik hím alakján, mintha képtelen lenne befogadni a látványt. Az az igazság, hogy fogalmam nincs ki ő. Sose láttam, de tényleg! A nevem is a homályba veszett... jó formán az egész családdal együtt. Ha szépen és kulturáltan fogalmaznám, akkor "finoman" el tették őket láb alól. Vagy pasz. Értetlenül állok ez előtt, mint egy összekutyult puzzle dobozának borítója előtt, és ha tehetném, inkább hazamennék... Tényleg! Gondolatok dörömbölnek koponyámnak falán, ahogy megpróbálok ésszerű terveket előállítani magamban. Igen: egyik pillanatról a másikra kezdtem el terveket kovácsolni abban a témában, hogy miképp ismerhetett félre. - Ne nevezz Blake-nak. - a rideg él a hangomban olyan, mint egy arculcsapás. Állam vonalát pedig lassan, talán pár centivel feljebb emelem, fogva tartva a tekintetét az enyémmel, - bizony, ez goromba volt. - Kurvára összekeversz valakivel... - felelem színtelen hangon. Aztán: - Nem bírom a fejed. – próbálok elnyomni minden ellenséges érzést magamban, mégis haragosan összepréselem a számat, hogy egyetlen vértelen, vékony vonal legyen, és a kezem reszketni kezd az oldalam mellett.
Ahogy kiejtem a nevét, a valódi nevét, csak akkor válik teljesen biztossá számomra, hogy ő az. Az előbbi Blake megszólítás pusztán egy próbálkozás-szerencse volt, de jól bevált. Megtántorodásra késztettem őt, annyira igen, hogy ki tudjam tenni a szűrét a boltból a sajátommal együtt. Nem tudom, hogy ez után, mi fog következni, de inkább ne legyünk ennyi ember szeme előtt, ha még meg is próbálna megütni, vagy valami. Ehelyett egész nyugodt marad. Remek! Akkor még talán emberi kommunikációt is tudunk folytatni. Habár ő legszívesebben biztos tenne velem most egy-két dolgot, nem tudom, miket, de ha egy random valaki beállítana ide, és Kacpernek szólítana, nálam is kiborulna a bili. Egyetlen szikra felismerés sem látszik az arcán. Ha megvan neki ez a kép már régóta, akkor hogy a faszba nem tűnik fel neki, hogy az egyik rajta szereplő itt áll, pont előtte? Bár lehet, hogy csak megszokásból van nála, és régebben még talán fel is ismert volna. - „Nem bírom a fejed?” Tényleg? Ez most olyan volt, mintha egy öt éves mondta volna. - Szalad feljebb az egyik szemöldököm, és egy apró, rezzenésnyi féloldalas mosoly kúszik az arcomra. Aztán pedig komolyra váltok, szinte egyből, bal kezemet felemelem, hogy a kép felé nézzen. - Ennyire sokat változtam volna? - Mutatok rá a képen jómagamra. Szerintem nem. Hajam ugyanolyan hosszú volt, akkor is már eléggé nagydarab voltam. Na jó, a szakállam nagyobb volt valamivel akkoriban. - Nem, Blake, nem keverlek össze senkivel. - Rázom meg a fejemet, hangom teljesen komolyan cseng. Jézusom, csak most jövök rá, hogy tiszta olyannak tűnhet ez a szituáció, mint mikor az FBI-os (jómagam) felmutatja a jelvényét a gyanúsítottnak a tipikus szöveggel szólna „FBI, le van tartóztatva.” Már csak a bilincs kellene.
Az izmok és inak megfeszülnek a bőröm alatt. A farkasom felfigyel a tudatomban, és a fülei a koponyájára simulnak. Farkas vigyort villantanék rá, de az erőmből csak egy fájdalmas, halovány mosolyra futja. És figyelmen kívül hagyom, hogy a másik ismét Blakenek szólított, mert hát, ez egy vicc. Az is a szarabbik fajtából! Megcsóválom a fejemet, és reszelősen felnevetek. - Ez hülyeség - mintha magamat próbálnám meg nyugtatni, de… de egyelőre még nem vagyok képes lenyugodni. Felzaklatott a hím közelsége, még most is felzaklat, és fel is fog zaklatni, amíg itt van. A közelsége, a kibaszott társasága van rám így hatással, mert ezen röhögnöm kell, bár most nem teszem meg. Ahhoz túlságosan is komoly a helyzet, és a nevetésem erőltetettnek tűnne. És gyűlölöm az erőltetettséget. Jól láthatóan megdermedek, és a homlokom pillanatokkal később elfelhősödik. - A poénkodást hagyd inkább a szakértőkre! - vetem oda foghegyről, bár ha bárki is a fejembe nézne, érezhetnék a fellobbanó, sötét színnel megfűszerezett fájdalmat a tudatomban. Még nekem is fájnak tulajdon szavaim, de egyelőre nem akarom kimutatni őket. - Nem tudom akkor se… - mondom, de el is harapom a végét és megpróbálom az összes ellenszenvemet - ami percről percre csökken - a szavaimba sűríteni. Valószínűleg kevés sikerrel. Rohadtul nem számítottam erre. De csak tehetetlenül állok, az alsó ajkamba vájom a fogaim, hogy gátat szabjak a tehetetlen káromkodásáradatnak, ami már érik a mellkasomban, a hangszálaimban egy ideje. A tekintetem Dorian arcán függeszkedik, és pillanatokig – de ezek a pillanatok óráknak tűnnek – képtelen vagyok levegőt venni. A kép és Dorian. Ha tükörbe néznék, akkor valószínűleg apám arcát látnám magamon… Megrebben a tekintetem, ahogy kibukik száján a dolog: Nem, Blake, nem keverlek össze senkivel. Vonásaim talán ellágyulnak kissé, nem mintha nagyzoló baltával szabott arcom lenne. Egy pillanatig mimikámban változás áll be, mintha lehullana a maszk – vagy éppenséggel felölteném azt. Feszültté tesz a saját gondolatmenetem. Hátrálok pár lépést és ahogy megérzem a padot, összeroskadva ülök is rá. - Heh - nyögöm keserűen, persze félig azért szórakozottan. Összeszorított fogaim megcsikordulnak, ahogy előrehajolok, könyökeim a térdeimen, és jobb tenyeremmel feszülten végigdörzsöltem a nyakamat. - Szóval te is... - nem tudom befejezni a mondatot, honnan kellene elindulnom az egésszel. Új ez a dolog... nehezen emészthető. Minden más tök gördülékenyen átfolyik rajtam, remekül értelmezem. De ez most olyan, mintha kinaiul mondanák el Spanyolországban az időjárást.
Minden egyes eltelt perccel foszlik szerte az összes kétségem azzal kapcsolatban, hogy kivel hozott össze a sors. Már két olyan személlyel is találkoztam itt tartózkodásom során, akikről azt hittem, halottak, és még emberként haltak meg. Aethe, most pedig Blake. Erre kiderült, hogy mindkettejükből farkas lett, és abban is biztos vagyok, hogy egyikük sem rövid utat tett meg, hogy idejusson. Én biztos nem. - Nem hülyeség, csak nehéz elhinni. - Nem tudom, mi történt velük, az öcsémmel, és a családjával. Szeretném, ha elmondaná, de egyelőre látom, érzem rajta, hogy ez is túl sok neki. Talán jobb lesz, ha egyelőre mellőzzük ezt az egészet, és hagyom neki, hadd gondolkodjon el a dolgon. Még nekem is el kell. Ez olyan fordulat az életemben, amire egyáltalán nem számítottam. Aethe is ilyen volt néhány hete, és ezen is meglátszik, hogy ehhez nem lehet hozzászokni. Milyen okból lett vérfarkas, ki tette azzá, mi történt vele az évek alatt. Rengeteg kérdés merül fel bennem, de egyet sem teszek fel. Csak figyelem, ahogy a felcseperedett Blake Elliot teljes tanácstalanságba zuhan, zavarodottságba. Én is ugyanennyire vagyok zavart, elhiheted nekem. Ellenben én már megtanultam véka alá rejteni azt. Valamelyest. Még mindig csak a régi szerelmemmel tudnék példálózni, de ezt már mindenki unja szerintem. Figyelem, ahogy végül lehuppan a padra, és még mindig nem tud mit szólni az egészhez. Visszaadom neki a tárcát és a képet, lerakom mellé a padra, aztán bemegyek a boltba, kérek egy cetlit, és egy tollat, amire ráírom a számomat. A címemet nem, hisz nem akarom, hogy váratlan szituációban jöjjön. Aztán mondom az eladó hölgynek, hogy egy másodperc és jövök a laptopért is vissza. Kimegyek Blake-hez, és a kezébe nyomom a papírost. - Ha feldolgoztad, hívj fel. - Mondom neki komolyan, aztán megpaskolom a vállát, és már megyek is vissza a boltba, kifizetni a vásárolandó gépet, majd hazaindulok. Ha ott ül még a kölyök, akkor egy pillantást vetek rá, és úgy sétálok el, ha nem, akkor pedig csak egyszerűen elhaladok a pad mellett.
Kész. OKÉ!! Teljes K-O-t adott a fickó. Pedig nem tett semmit. Nem ölt meg, nem ért hozzám, egyszerűen csak a lelkembe mart. Felszakított olyan sebeket, emlékeket, hogy azt se tudtam hirtelen, hogy mi a valódi nevem. Állok e vagy ülök. Jobb kezes vagyok, vagy bal? Annyira bezavarta, megkavarta a dolgokat, hogy olyan nincs! Egy kicseszett szót se tudtam rendesen kimondani. Életben van... egy Blackbird. Annó mennyire akartam egy ehhez hasonló összefutást. Most meg? 300 év elteltével egy véletlen összefutás alkalmával, a mai napon szart se tudok kinyögni, se kérdés szerűen, semmi érdemlegeset. Még csak egy öklöst se tudok bemosni neki! A kezembe kerül egy telefonszám és magyaráz... a papírt nézem, hallom, amint visszalép a boltba,majd újra előkerül, érzem a pillantását magamon, aztán megy. Talán még egy óra elteltével is ott ülök. De végül megemberelem magam annyira, hogy méltóságteljesen emelkedem fel a padról, a zsebembe gyűröm a telefonszámot, a képet visszateszem a jogos helyére, a tárcát meg vissza a farzsebembe. Végül szatyrostul elhagyom az egész szaros szent helyet. Haza kell mennem egy hideg zuhanyra, utána meg 5 napig nyomatom a Grade-t... tombolás ezerrel kocka mód.
Jó ideje nem jártam már ebben a városban, de nem itt éltem, így érthető, hogy már nem tettem be a lábamat Fairbanksba túl gyakran. Meg nem is akartam azt, hogy bárki gyanakodni kezdjem rám, hiszen én nem játszom egyik város javára se, meg bajt se keresek, kémkedni meg pláne nem akarok. Egyszerűen csak sok barátom él itt, akiket szeretek idővel meglátogatni. Persze, ha lehetőségem van rá, akkor inkább városhatáron kívül tettem meg eme találkozókat, de amióta elment Rhydian, azóta sokkal üresebb volt a ház. S míg eleinte annak a fogja voltam a keserűség miatt, most már annyira nem akartam abban az üres házban lébecolni naphosszat, persze ott volt a két háziállatom is, de az akkor se olyan volt... Jó pár hete nem is hallottam felőle, pedig azt ígérte, hogy minden héten írni fog, de még se írt... Természetesen hiányzott, meg aggódtam is érte, mégis csak az a személy volt, aki otthont adott és egy új esélyt farkasként, amikor kölykévé fogadott. Fontossá vált számomra, de azt is elfogadtam, hogy elnyelte őt a világ, vagyis Párizs... A szabadosabb életbe pedig beletartozott már az is, hogy egy új munkahelyet is találtam magamnak. Lehet, hogy sokan azt gondolnák, hogy rendes nők olyan helyre nem tennék be a lábukat, de nem sok olyan személy volt az életemben, akiknek a véleménye érdekelt volna. Meg amúgy se örökre adtam el a lelkemet Marla-nak. Még csak a próbaidőmet töltöttem ott és szükségem volt valami őrültségre, az pedig pont kapóra jött. Hallottam, hogy valami jótékonysági gyűjtés lesz Fairbaksban található plázában, én pedig mindig adakozó szellemű voltam. Főleg akkor, ha jó ügy érdekében történt. Így kimenőt is kértem erre a két napra, mert fogalmam sem volt, hogy mikor érek vissza, Anchoragebe. Ha már arra járok, akkor talán beköszönök végre Nonónak is, meg talán Jacksonnak, esetleg Victoriának. Sietve bújtam bele az egyik ruhámba – ami nem túl gyakran esett meg mostanában-, hiszen inkább hordtam nadrágot, mint ilyeneket, de most úgy éreztem, hogy kivételt tehetek, ha már kicsit jobb idő van. Végül sietve ültem be a kocsiba. Az utat kissé gyorsan tettem meg, miközben még néha énekeltem is, mint egy hétköznapi fiatal nő tenné. Alig, hogy megérkeztem, találtam is egy parkolóhelyet. Felkaptam a táskámat, majd a szatyraimat is, amiben az adományoznivaló ruhák voltak. Egyenesen abba az irányba mentem, ahol le lehetett őket adni. Pár szót még váltottam is a jelenlévőkkel, majd pedig ha már itt voltam, akkor úgy gondoltam, hogy körbe is nézek a plázában. Sietve rohant el mellettem egy kisgyerek, mire én félre ugrottam, kicsit neki is ütköztem folyosón lévő szekrénysornak. Nem esett semmi bajom, vagyis én ezt hittem, amíg tovább nem indultam. Felfigyeltem egy reccsenésre, de először nem esett le, hogy esetleg tőlem származik ez a hang, így tettem még egy-két lépést, mire egyre inkább szólt az az ismerős ruhaszaggatásos hang, s a hűvösebb levegő is egyre feljebb kúszott a combomon. Sietve pillantottam le, s akkor láttam meg, hogy a szoknyám beakadt és „gyönyörűen” elkezdtem megcincálni az alját. Remek, már csak ez hiányzott. Ezt el se hiszem, hogy ez történik velem. Végül sietve léptem közelebb a szekrényhez, hogy megpróbáljam kiszabadítani, mielőtt túl rövidre szakadhatna, mert az eddigi szakadást követően éppen hogy takart valamit alul… Forgolódás közepette pedig persze, hogy tovább szakad, s ha ez nem lett volna elég a szerencsétlenkedésem közepette még neki is ütköztem valakinek. – Bocsánat! – szólaltam meg automatikusan, de nem néztem fel, hiszen így is már zavarban voltam, amiért ez a szekrény így kifogott rajtam. Nem is értem, hogy miként akadhatott be egy ütközés következtében ennyire a ruhám. De aztán egyszer csak ismerős energia és illat ölelt körbe. Sietve kaptam fel fejemet, s arcom talán kisebb pírral volt díszítve. – Liam?! – mondtam ki úgy a nevét, mint aki azt hiszi, hogy szellemet lát. Ez tuti nem lehet valóság, hiszen mekkora az esélye annak, hogy itt futok bele minden régi ismerősömbe, ebben a városban? Nulla. Zero. Esélytelen Túl nagy… Főleg, hogy pont ennyire idióta helyzetbe keveredtem.
Ütemes léptekkel haladok felfelé a zajos utcán. Autók zúgása, telefonáló üzletemberek hangja, kávézgató nők csevegése, és gyerekek zsivaja keveredik a levegőben. Zsebre tett kézzel, magam elé bámulva gyalogolok, és igyekszek kizárni a körülöttem áramló embereket. Az áruházba befordulva ugyan ez a menet és csak egy sóhajjal nyugtázom…Fairbanks-ben zajlik az élet. Épp elszalad mellettem egy 5 éves kis csaj, nekem szalad, de rohan is tovább, utána nézek, ekkor megtörténik egy elkerülhetetlen. Ez az illat…meglepetten bámulok vissza magam elé…ez az arc… - Primrose… - kezdem ezzel, a legfontosabbal, hogy emlékszem a nevére. - Tudom, mit gondolsz. – mondom habozás nélkül. - Rég találkoztunk. - mondom aztán. - Túl rég. Engem tényleg szemernyit sem érdekel, hogy mennyit változott a teste, a bőre. Soha nem hinné el nekem, ha azt mondanám, hogy őrjítően izgató, hogy mennyivel érettebb lett. Egyenesen elveszi az eszem az, ahogyan kezein is ott hagyta nyomát az idő. Egykor szerelmes voltam belé, de már akkor sem az érdekelt, hogy mi van kívül, hanem Ő maga, a csodálatos személyisége, meleg szíve, gyors észjárása és kivételesen éles nyelve… de az energiája…felkelti a sajátomat. Farkasom neki rohan oldalvást a ketrecének…amaz még új…valaki átharapta a farkasát. A zöldellő íriszpárból kiolvasok minden érzelmet, érzést, gondolatot: és mintha megvonaglana arcbőröm alatt egy izom, és a torkom emberien összeszorul. - Látni akartalak rég… - nyelek egyet. - Bár a Sors nem értett egyet velem. - tekintetem ismét a többiek felé rebben, hogy aztán ismét Primrose-ra nézhessek, és egy pillanatra halvány mosoly suhan át az ajkaimon. - Hiányoztál. - simítok arcára finoman, majd haját eltűröm arcából. - Eljössz egyet inni valamit? Kávé, tea? Bármi? Akármi? Beszélhetnénk.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 103
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Egy pillanatra szinte ledermedek, ahogyan a pillantásunk találkozik, hamarosan pedig meghallom a nevemet. Mindig is képes voltam beleborzongani abba, ahogyan egy-két dolgot kiejtett, de természetesen jó értelemben. Figyelem őt, s helyettem beszélt ő is. Tényleg túl régen láttuk már egymást, de szemmel láthatóan az évek aprócska nyomott rajta is hagytak, még ha nem is olyan sokat. Akkor is és most is pontosan remekül festett, de nem a külsője miatt gabalyodtam akkoriban össze vele, hanem sokkal inkább a felszín alatt lappangó értékek miatt. Azzal sikerült neki az ujjai köré csavarnia… - Túl rég. – a hangom szinte alig hallhatóan csendül, s ha akarnám se tudnám letagadni azt, hogy az elmúlt évtizedek ellenére is még mindig hatással van rám. Figyelem őt, fürkészem arcának a barázdáit, mintha abból akarnám megfejteni azt, hogy mik történhettek vele azóta, hogy utoljára láttuk egymást. Talán kalandnak indult akkoriban az, de többről volt szólt végül, de aztán egyszer csak vége szakadt, s az élet szellője engem tovább sodort, míg ő maradt. A farkasom egy pillanatra összerezzen, amikor a farkasa neki ront a ketrecének, de végül elődugja az orrát, majd óvatosan tesz a hím felé egy-két lépést. Nem érzi azt, hogy félnie kellene, de azok után, hogy nem olyan régen majdnem meghaltunk mind a ketten ő is nehezebben bízik meg már a farkasokban. - Talán csak akkoriban még nem volt itt az ideje, hogy ismét találkozzunk… - majd egy pillanatra én is oldalra pillantok, mintha valahogyan szeretném végre megtalálni a hangomat. Figyelem az embereket, majd újra felemelem a fejemet és őt figyelem, elveszek abban a szempárban, ami régebben is képes volt megbabonázni úgy, ahogyan másé nem. Amikor keze arcomhoz ér, akkor automatikusan csukódik le egy-két másodpercre a szemem és szinte elveszek azokban az érzésekben, amit még ennyi idő után is képes ébreszteni bennem, pedig talán nem kellene így éreznem... – Te is nekem, de most már itt vagy… - suttogom végül alig hallhatóan és a kezem óvatosan siklik arcára pár pillanat erejéig, hogy utána ismét mellém essen vissza. Hiszen attól még, hogy ő itt lesz, én amott leszek, mivel vélhetően itt is a falkatagja lesz, még ha nem is érzem rajta jelenleg azt a jellegzetes illatot. Figyelem őt, s egy pillanatra talán habozok, majd végül bólintok. - Ha nem rohansz sehova se, akkor igen. Szívesen beülnék valahova veled. – nem tudhatom, hogy mióta van itt, vagy éppen merre indult valójában, hiszen még mindig alig tudtam elhinni azt, hogy itt van. – Viszont van egy kis gond, mivel „valaki” nem akar elengedni. – jegyzem meg, s zavaromban ajkamba harapok, majd pedig a ruhámra mutatok, amiből szemmel láthatóan már jó pár centi hiányzik alulról és majdnem teljesen körben leszakad belőle egy darab hála a szekrénynek. – Mit csinálsz itt? Mikor érkeztél? – szólalok meg végre megtalálva a hangomat, kérdésekkel halmozva el őt, miközben elkezdem kiszabadítani a ruhámat, ha csak nem próbál meg benne segíteni. Bár vélhetően így is, úgyis el kell viselnem majd azt, hogy sikerült jó pár centivel megrövidítenem…
Mozdul felém, én pedig mozdulok felé - azt hiszem jó jel, hogy nem húzódozik vagy küld el a halál faszára, nem mintha sokat érne vele.. Érzem én, hogy megnyugszik közelségemre és ennél jobb érzés nem is csúszhatna tarkómra. Itt vagyok és ő is itt van. Igaz, nem itt kellene lennünk…hanem valahol másutt, kettesben. Csak ő és én. - Ez a lényeg. - vidám mosolyomat le se lehetne az arcomról törölni. Komolyan élvezem a nő társaságát és nem csak azért, mert jó "megrakni való személy". Ahogy az arcomhoz és, szinte belebújok ebbe a pillanatba, de hamar véget ér… De velem maradna, ami újabb dobbanás a szívnek, hogy szíve választottja együtt dobbanna vele. - Nem rohanok soha. - mosolyodom el szelíden, ahogy pillantásunk újra találkozik. Láttam erre nemrég egy kis büfé-kávézó-étterem együttest, beülhetünk. Sok finom illat szállt ki onnan. Amúgy meg tök kajás vagyok. Amazok meg tök kedves ép… Kissé meglepődök, mikor kinyögi, hogy nem engedik, de lepillantok ruhájára…odalépek mellé közvetlen. Kissé lejjebb hajolok, hogy elérjem kényelmesen. Megfogom a ruhadarabot, a pillantásom felsiklik a lány testén, majd arcára. De nem bírom ki, egyszerűen lehetetlen a kérdésére fókuszálnom, amikor sokkal fontosabb, hogy Ő itt van, alig pár centire tőlem. Lassan megemelkedem és magamhoz vonom őt, állát felemelve ajkára hintek egy hosszú lágy kellemes csókot. Ha felpofoz emiatt, hát így jártam. Ez hiányzott már nekem! Hátán simítok végig, majd eleresztem ajkait és szemeibe bámulok. – Csak pár órája. - mormogom ajkaira az egyik kérdését, majd eleresztettem és egy mozdulattal rövidebbé tettem a ruháját. Ennek már elrendeltetett a sorsa. Karomat emeltem, hogy belekaroljon, ha szeretne, legalább ma legyen egy jó napunk együtt. Lehet ma látom őt utoljára,hiszen ki tudja merre visz bennünket a sors fura humora. Megindulhattunk az étterem rész felé, ahol nem sokan voltak ugyan, de kelleme hangulata volt a helynek. - És neked mi dolgod erre? - nem, dehogy bántanám meg őt semmi pénzért sem…de tudtommal ez a falka területéhez tartozik. Kihúzom időközben az egyik széket, hogy hölgyem le tudjon ülni, majd én is szemben helyet foglalok vele. Én jelenleg kirándulok...mi mást tehetnék? Nemrég, csekélyke három órája érkezett meg a gépem, Victoria eljött értem, de nem tudtam megmaradni az otthonában...kellemes volt meg minden...csak én meg a békében ücsörgés...nos, egy jó könyv mindig eltereli a figyelmet. - Ki harapott át? - érdeklődöm, mert igen...észrevettem a dolgot. - Mit adhatok? - érkezik a hölgy a kis noteszával, majd Primre pillantok, válasszon ő előbb. Ha választott, akkor én is választok valamit. - Kávé lesz, egy kis süteményt is kérek, mindegy milyet, meg croissant. - adom le a rendelést, hölgyike lekoppintja kéréseinket, majd eltűnik, a figyelmem újra a nőstényé. - Hogy érzed magad. Mesélj valamit. Egyedül vagy?
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 103
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Tetteink többet mesélnek annál, mint amiket eddig kimondtunk, ahogyan talán néha a kissé furán verő szívverésünk is. A mi fülünk jó ehhez, s mintha hirtelen nem is találnánk rendesen a szavakat, így inkább egy-egy érintés vagy éppen pillantás beszélt helyette. - Ezt örömmel hallom. – viszonozom a mosolyát, kicsit talán a jól ismert huncutsággal fűszerezve. Jól ismerhette már ezt a fajta nézésemet, vagy éppen mosolyomat, hiszen egykoron sokszor pillantottam így rá. Látom a csodálkozást a pillantásában, de hamarosan választ is kap arra, hogy a szekrény fogja lettem, bármennyire is idiótán vagy furán hangzik ez farkasként. Tény, hogy én igyekeztem menteni a menthetőt, ami nem túlzottan jött össze. Figyelem őt, majd pedig megérzem a perzselő tekintetét magamon. S mire észbe kaphatnék, addigra közelebb von magához, majd ajkai ajkaimat érintik. Meglepetett-e? Eléggé, de magával ragadott a pillanat. Még akkor is, ha megfogadtam, hogy többé nem fogok engedni az ilyen fajta érzéseknek, mert nem akarom hagyni, hogy bárki is újra összetörje a szívemet, nem akarom érezni már azt, hogy milyen az, amikor valaki kisétál az életemből... De mégis képtelen vagyok nem viszonozni a csókját. Túlzottan hiányzott és az általa szép lassan felszínre csalogatott érzések magukkal ragadnak. Gyengéden, ugyanakkor egy kisebb fajta szenvedéllyel viszonozom csókját, miközben kezem arcára siklik. Amikor kezével végig simít a hátamon, akkor egy jól esi bizsergés terjed szét a testemben a gerincem vonalán, majd a lábujjamtól a fejem búbjáig bejár. – Akkor eléggé friss vagy errefelé. – pillantok rá mosolyogva. Szabadulás után picit feszengeni kezdek, hiszen azért az a pár centi számomra sokat számít, ami most hiányzik az aljából. Végül pedig habozás nélkül karolok belé és mellette sétálok. – Tavaly nyár óta ezt a vidéket boldogítom. Sok ismerősöm lakik ebben a városban, mint kiderült. Részben őket jöttem meglátogatni, mivel én nem itt élek, hanem pár órára innét. Anchorage-ben, lehet hallottál már róla. – pillantok rá kíváncsian, majd amikor kihúzza a széket nekem, akkor megköszönöm és helyet is foglalok. Fura, hiszen régóta nem volt már ilyenben részem, de szemmel láthatóan ő semmit se változott ilyen téren. - Látom, még mindig nem szeretsz kertelni. – szólalok meg mosolyogva és láthatja, hogy nem bánom a dolgot. – Anchorage-ben élő… élt személy. – nem vertem nagydobra a dolgot, de előtte ezt nem akartam titkolni. Amikor pedig megérkezik a pincér, akkor sietve pillantok rá. – Kérnék egy teát, illetve egy kis süteményt. Köszönöm. – majd pedig türelmesen megvárom, hogy Liam is leadja a rendelést, közben pedig kíváncsian fürkésztem őt. – Megvagyok. – s ekkor nem túlzottan pillantottam rá, majd az újabb kérdését meghallva eleinte csak bólintottam. – Igen, mint a kisujjam. – fejtettem ki végül, hiszen Teremtő téren is jelenleg egyedül éreztem magam, ahogyan senki se volt olyan értelemben az életemben se. Már csak barátaim voltak ezen a vidéken. – S te? Jól vagy? Maradni fogsz, vagy csak látogatóba jöttél? – érdeklődtem én is felőle, hiszen nagyon is érdekelt, hogy maradni fog-e és esetleg láthatom-e még, vagy nem. Bár ha itt is falkatag lesz, akkor vélhetően itt se túl gyakran fogunk találkozni, vagy ki tudja, hogy mit hoz az élet, hiszen főként már csak Wendy kötött Anchorage-be, meg talán Marla…
Miért nem éreztem eddig? Megeshet, hogy a feszültség, ami egész nap rajtam uralkodott… megeshet. Hiszen már a központ előtt éreznem kellett volna a jelenlétét. Jó ez tényleg nem ilyen egyszerű. Sok az inger, én meg még fiatalka…meg ő is, ami azt illeti. Lélekben és szívben is szorongva, aggódva teltek az elmúlt hetek. Számomra mindenki fontos, aki valamilyen módon az életembe került. Primrose meg főleg akkoriban, még Kölyökként ismertük meg egymást. Felnőtt Kölykökként. Szép pillanatok voltak. Számtalan érzés kavarog bennem, a fájdalom a legkisebb, az aggodalmon túl a féltés, hogy elveszítek ismét olyas valakit, aki fontos az életemben. Egyszer már elvesztettem két személyt, akik nagyon fontosak voltak nekem, a háborúkban barátokat, bajtársakat. Többet nem akarok. A Nő fontos lett az életemben és így látni… kicsit mintha megviselt volna. Az elmémben megfogalmazódó kérdések - nem várt módon - erőteljesen szíven ütnek. Keserűen veszem tudomásul, hogy szemeim szúrni kezdenek, ahogy gyomrom szűkülni kezd. - Igen, hallottam, a Kóborok városa… bocsáss meg a kifejezésért. - tekintve, hogy ő se került be a falkába… nem sértésként említettem, úgy ahogy. Felfedezem majd azt a területet is, csak előbb Fairbanks-al végezzek. Mindig is szerettem kirándulni. Emberi életem jelentékeny fele persze kiképzőtáborban zajlott, mint minden fiúé - ám a gyermeki én amikor már nem sírta magát álomba az izomláztól vagy alkalmasint a verésektől, akkor lenyűgözötten figyelte a környezetét. Többet aludtam földön, mint ágyban, többet csillagos ég alatt, mint az otthon melegében. Jó, oké, a születésemet követő néhány év nem arról szólt, hogy hózentrógeres bőrgatyában, térdig húzott zokniban és túrabakancsban valamelyik hegy tetején üvöltök bele a világba… A hadsereg tagjaként akkoriban mindig a még érintetlen táj szépsége fogadott - aztán jöttek a lovasok, gyalogosok, később az automobilok, tankok és mindenféle technikai vívmányok: távozásunk után kellett tíz-húsz év a természetnek a regenerálódásra… - Mivel foglalkozik? - érdeklődöm, mikor a pincér már távozott. - És miért ment el? - érdeklődöm, majd feltartom mindkettő kezem védekezőn. - Ne haragudj. Csak nagyon sok kérdés gyűlt össze. Tényleg hiányoztál. Tudni szeretnék mindent rólad… amik történtek veled. - mosolyodok el szelíden a tekintetébe pillantva hosszan. Egymaga van…remélem azért barátok, társak, vagy bárki más rá néz olykor. De itt vagyok most már, olykor én is rá nézek. Mert aggódom…főleg, hogy ide kerültem és új minden. - Köszönöm kérdésed. Jól vagyok…illetve nemrég épültem fel egy verekedésből. - húztam el a szám, hisz nem szégyellem egy sérülésemet sem. - És… a falka nagyobb része vágyott a társaságomra. Köztük a Teremtőm Egy tele csízes vigyort villantok minderre, szóval leszűrheti, hogy maradni kívánok sokáig eme területen. - Téged most nagyobb öröm látni…szeretnék még összefutni veled. - vettem komolyabbra a figurát.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 103
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Látom azt, ahogyan arcának vonásai megváltoznak, mintha hirtelen egy pillanatra a szomorúság vagy valami hasonlót vélnék felfedezni szemeiben vagy arcának rezdüléseiben, vagy éppen energiáiban, ha csak el nem rejtette őket falak mögé, hiszen hiába vagyok idősebb sose törnék át rajta. Vele sose lennék képes olyat tenni. – Nincs miért bocsánatot kérned, hiszen így van. Jártam itt, s megfordult a fejemben, hogy végre talán csatlakoznék egy falkához, de talán megijedtem, vagy csak nem találtam okot arra, hogy maradjak… Így mondhatni megtűrt lettem, de magam sem tudom, hogy a jövő mit fog még hozni és merre sodor… – pillantok rá komolyan, hiszen ha itt lett volna érkezésemkor, akkor lehet, hogy nem keveredek vissza Anchorage-be, ahova először véletlen tettem be a lábamat Fairbanks helyett, s nem történt volna meg az átharapásom se, de úgy tartják, hogy minden okkal történik. S talán nem véletlen volt, amiért csak most toppantunk be újra egymás életébe, akkor, amikor túl sok minden történt, s hirtelen úgy éreztem, hogy már magam sem tudom, hogy merre is van az otthonom, vagy éppen hova is tartozok… - Orvos. – felelek neki könnyedén, majd megrázom a fejemet, amiért ismét „bocsánatot” kér. – Nem haragszom, hiszen engem is érdekel, hogy mik történtek veled. Hiába telt el annyi évtized… - s közben őt fürkészem, majd a kicsit rövidebb tincseimmel kezdek el babrálni, amit vélhetően ő is egyből levág, hogy akkor szoktam csinálni, ha zavarban vagyok, vagy picit idegesebb. Most inkább az utóbbiról volt szó, mert nem volt könnyű hangosan kimondani azt, amivel mélyen legbelül teljesen tisztában voltam. – Kutatás miatt Párizsba ment. Elméletileg szeptemberig, de régóta nem adott hírt magáról, így egyáltalán nem vagyok biztos abban, hogy még látni fogom… Szóval azt hiszem mondhatom azt, hogy egyedül maradtam… – sütöm le a szemeimet, mert valamennyire már ismeri Liam a múltam apró foszlányait, s pontosan tudja, hogy az első beharapómmal is már ráfaragtam egyszer. – S mesélnék szívesen, de sok jót nem tudok az elmúlt időszakról... Karácsony előtt nem sokkal majdnem meghaltam. – óvatosan pillantok rá, hiszen tudja jól, hogy nem tudok megülni én se a fenekemen, de ismer annyira, hogy halál közelébe sose sodornám magam önszántamból. – Sajnálom, inkább valami vidámabbról kellene vélhetően beszélnünk, mesélnem. – sütöm le a szemeimet, hiszen megint sikerült talán elcsesznem mindent és elrontanom a beszélgetést. - Verekedésből? Mibe keveredtél megint? – hangomból pedig kicsendült egy kisebb fajta aggodalom. Még szép, hogy aggódtam érte és annyira kicsi nem lehetett, ha farkas létére lábadoznia kellett. - Falka… - ismétlem meg ezt az egy szót, majd egy pillanatra oldalra pillantok. – Ezek szerint te is csatlakozol hozzájuk, hiszen téged ide kötnek az ismerősök, így esélyem se lenne elcsábítani téged amoda… - fejezem be a gondolatmenetet és kissé talán szomorúan, hiszen örültem annak, hogy láthatom őt, olyan érzések bukkantak elő, amiket nem lett volna szabad éreznem és megfogadtam, hogy nem is fogok, de még se tudtam csak úgy bezárni őket a közelében. Bár az se biztos, hogy túl hosszútávon akarta volna élvezni ismét a társaságomat, bár a korábbi tette pont az ellenkezőjét sugallta, de sose lehet tudni, amilyen kis szerencsétlenség tudok néha lenni farkas létemre. Végül pedig viszonozom a mosolyát, még ha kissé szomorú is voltam amiatt, hogy már őt is csak itt fogom meglelni, ahogyan a legtöbb ismerősömet. - Örülök ennek, hogy így gondolod és ez fordítva is igaz. Reménykedtem abban, hogy még foglak látni, de azt se szeretném, ha esetleg miattam ütnéd meg a bokádat, vagyis amiatt, amiért esetleg egy kóbor közelében látnak… – pillantottam rá komolyan és egy kisebb fajta aggodalom ilyen téren is megcsillant az íriszeimben. – de szeretnék még én is találkozni veled, ha lehetőség van rá... – S ha lehetőségem volt, akkor egy pillanatra kezére siklott a kezem, óvatosan, mintha csak félnék attól, hogy esetleg el fogja húzni.
Annyi mindent szeretnék. Őt magát és a jelenlegi helyzetet is megérteni. De amíg itt vagyunk, ez nem nagyon kivitelezhető. Majd négy szemközt kitárgyaljuk a dolgokat. Újra. Szeretném ha újra mosolyogna, megadnék a mosolyáért mindent…szeretném ha csatlakozna Hozzám. A Falkához. Az új teremtője orvos és magára merte hagyni…oké, jó tudom én is, hogy nem kölyök már, de hogy van joga ehhez, hogy lelép, mert vannak fontosabb dolgai is? Primrose ezerszer fontosabb lenne egy kis kutató munkánál… vagy vitte volna magával…de. De ne lássam a szomorú, mélabús arcát. - Nem vagy egyedül. - nyúlok át, hogy megérinthessem arcát, végig simogassam gyönyörű puha bőrét. A szemeit vizslatom, a lelkébe akarok látni, hogy érezzem őt, ahogyan régen tettük. Ahogyan mesélni kezd…a szám is tátva marad, kicsit aggódva pillantok rá…meghalt…majdnem. Ott van az a majdnem, de csak az a halál szó jut el a tudatomig… És nem volt szükség szavakra, hogy tudjam, Primnek szüksége van rám. Talán pillanatokkal, talán percekkel, talán egy örökkévalósággal később, elvettem a kezem a közelségéből, amint újra megszólal. - Remélem abból azért már jóval több van…szívesen meghallgatlak. - mosoly futott arcomra, majd meghökkenése a verekedésemről…megvakartam a tarkóm… - Hát… nekimentem egy kóbornak… - na igen, a farkasom domináns alkat és ez itt is meglátszik. Mindenkinek neki megy, aki nem tetszik neki… ez van. Már hozzá szoktam. A falka részese voltam mindig is, úgy illő, hogy mellettük maradjak és erre még szavak se kellenek…a Teremtőm is köztük van, nem szeretném a karmai alatt végezni, mint áruló. - Attól még, látni akarlak… - vágom bele a csendbe, hiszen Ő fontos nekem, tudom jól, hogy a falka ellen megyek már ezzel a húzással is, de ha egyszer nagyobbak ezek az érzések, mit lehetne tenni? Úgy őszintén? A nagyoktól kellene érdeklődnöm talán, vagy hallgassak az eszemre, vagy szívemre. Valamelyik úgy is hazudni fog. - Lehetőség mindig van. Megragadjuk az alkalmat, rendben? – mosolyodtam el rá pillantva, hiszen van igazság szavaiban. Sok… ami azt illeti. Tanácsot kellene majd kérnem Victoriától. Tudna segíteni ebben is. Vele akarok lenni...úgy, hogy a falka részese lesz, de ehhez, az ő döntése kell.
Primrose Trevelyan
Wagabond
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 103
◯ HSZ : 738
◯ IC REAG : 618
◯ Lakhely : Anchorage
◯ Feltűnést kelthet : Jobb csukló környékén egy "Joy" tetoválás
Sok fajta érzés kavargott bennem, sok kérdés volt mélyen legbelül, amiket képtelen lettem volna szavakba önteni, de azt meg se próbáltam leplezni, hogy mennyire örültem annak, hogy újra láthatom… Fontos volt még mindig számomra, túlzottan is... Hiányzott és sokszor eszembe jutott, szerettem volna, ha a közelemben marad, de tudtam, hogy ez nehezebb lehet, mint bármelyikünk gondolná. Ő falkatag (lesz), én meg egy kóbor vagyok... De még se akartam arra gondolni, hogy esetleg hamarosan az élet tréfájának köszönhetően ismét egymástól messzebbre sodródunk… Nem akartam messze lenni tőle… Szavaira egy halovány mosoly kúszik az arcomra, az érintésének köszönhetően pedig egy pillanatra újra lecsukódnak a szemeim és elveszem abban érzésáradatban, amit életre kelt eme egyetlen tettével, majd pedig újra megtalálom őt a pillantásommal, s a kezem kezére siklik óvatosan. Látom az aggodalmat a szemében. – Most már jól vagyok. – szólalok meg sietve, nem akarom, hogy ezen aggódjon, hiszen a sebek beforrtak, s egyszer majd el fog múlni az az érzés is, hogy az egykori Teremtőm vette el majdnem az életemet. Miközben beszéltem, őt fürkésztem, elvesztem újra az íriszeiben, s ha nem is mondtam ki, a tetteim vagy a pillantásaim könnyedén megsúghatták számára, hogy szükségem van rá, s hogy amit egykoron éreztem iránta az csöppet se illant el, inkább csak eltemettem egykoron, de most újra kezdtek előbukkanni, ahogyan a percek egyre csak teltek. Amikor meghallom a szavait, miután elvette a kezét, akkor egy mosoly kúszik az arcomra. – Szívesen mesélek olyat is, de nem ér megint azt mondani, hogy mennyire „őrült” vagyok. – jegyzem meg már sokkal boldogabban és kicsit még a szemeim is felcsillannak. Természetesen idézőjelet kap az őrült, amikor kiejtem, hiszen régebben is azért voltak olyan tetteim, amikre simán ráilletek, néha meg is kaptam tőle, de kedvesen. – Értem, és az a lényeg, hogy jól vagy. – mondom még mindig kissé aggódva, hiszen aki fontos számunkra, azokért aggódunk. Legalábbis rám ez a dolog eléggé igaz volt. Tudom, hogy nem kérhetem tőle azt, hogy jöjjön velem, de mégis kicsúszott valamennyire a dolog ajkaimon. Nem, sose lennék képes erre, hiszen a családja itt van… Csend pedig könnyedén telepszik ránk, s nem marad más, mint a pillantások, végül pedig megtöri a csendet. – Csak légy óvatos, kérlek… - s láthatja az íriszeimben, hogy sose bocsájtanám meg magamnak azt, ha miattam esne baja. Azt képtelen lennék megemészteni, a következő szavaira pedig sietve bólintok. Talán ideköltözhetnék, de akkor is csak egy kóbor lennék, hiszen félek a falkaságtól. Sose éltem falkában, de itt lenne Ő, mellettem… – Esetleg nem mehetnénk valami olyan helyre, ahol kevesebb a fültanú és csak ketten lennénk? – kérdezem meg kissé óvatosan. Tudom, hogy szinte majdnem minden falkaterület, de talán találunk valami békésebb helyet…
Most már jól van. De akkor is. Ezek olyan dolgok, hogy a szívem majd megszakad a gondolattól, hogy majdnem, elveszítettem őt. És ezzel az egy most már jól vagyok-kal nem leszek nyugodtabb. Kíváncsi vagyok, hogyan teltek a mindennapjai. Hiszen ő…mondhatni ő az én angyalom. Valaki, aki megdobogtatta a szívem akkor nap és most…ez a szív újra dobbant felé. Kicsit sablonos, meg unalmas duma lehet ez, de így érzek. Az hogy jól vagyok, nem kifejezés. Látom és érzem őt, bár új farkasa mindkettőnknek újdonság. De hozzá szokunk majd, nem igaz, pajti? Megszokjuk a másik felet. Kiválóan vagyok, most hogy a szemben ülőt láthatom… az meg, hogy miatta esik bántódásom, mert a falka ezt nem tűri…nos, az az én bajom lesz. De majd úgyis úgy alakítom, hogy neki bántódása se essék. Nem élném túl, ha neki valami baja esne. Kérdésére elvigyorodom. - Dehogynem. Menjünk. - kezdtem, de megnyaltam ajkaimat. - Még nem ismerem a várost, de talán találunk csendesebb helyet is. - állok fel és felé nyújtom kezem, hogy fogja meg és menjünk. Ha mindezt megteszi, akkor kifelé indulunk a helyről. El innen egy időre, majd úgy is vissza jövök… most csak… szeretnénk mi lenni. Rápillantok, végig mérem és jól esik amit látok. Teljesen megbolondítjuk egymást, de ez…ez már csak ilyen.
Kezdőlap
