-Tudom én! Az esküvőn láttam, hogy milyen jól tudja magát érezni. Nem is félek attól, hogy nemet mondana!-Csak az a kérdés, hogy ideje lenne e. Mindenesetre én nem félek attól, hogy ne tudnám majd hordani ezt a cipellőt. Nah meg a télnek is vége lesz egyszer és akkor már az utcára is felvehetem. -Tényleg? Akkor majd egyik nap tarthatunk egy papucspartit!-Az ötleten nevetek egy jót. Mondjuk végül is nem rossz ötlet. Ha már pizsipartit is szoktak tartani akkor miért ne lehetne papucsparti? Végül is a lényeg az, hogy legyen alkohol és jól érezzük magunkat, az hogy hogyan nevezzük el már mellékes. Ahogy a kajás részleghez érünk és megérzem a finomabbnál finomabb ételeket a hasam hangosan kezd el morogni. Nah igen már nagyon szüksége van valami finomra, még a bundás is kezd türelmetlen lenni. Pedig most nem nyers húst fogok enni. abból elé akkor, mikor vadászok. -Tökéletes!-Le is pakolom gyorsan a holmikat, majd le is huppanok az egyik székre és elkezdem böngészni az étlapot. Az biztos, hogy nagyon sokat fogok enni, hiszen a bundásnak is jól kell laknia. Mikor a pincér odasétál mellénk én már rendelek is tőle egy nagy pohár jeges teát és elkezdem sorolni az ételeket is. -Nos akkor kérnék egy ilyen duplahúsos, baconös, hagymás nagy hamburgert, sült krumplival meeeg egy vegyes salátával utána meg kérnék egy ilyen nagy csokis fagyikelyhet jó sok csokival. De tényleg sok legyen rajta!-És azt hiszem első körben ennyi elég lesz. Lehet, hogy majd a fagylalt után még lenyomok még egy hambit, de ezt majd akkor kitalálom még. Becsukom az étlapomat és kérdőn pillantok Jennyre, hogy ő vajon mit is fog enni.
Én is csak mosolyogtam egy jót Masa papucsos ötletén. Nekem igazából mostanában nem volt olyan sok kedvem ilyen kis összejövetelekhez, talán Olen miatt. Bár, lehet, hogy pont emiatt kellett volna belevetnem magam a szórakozásba újra. Rám fért volna már, az tény, hiszen az esküvő nem most volt, azóta meg csak dolgoztam, meg egyéb elfoglaltságokba temetkeztem. Jó volt ez így, de a lazítás mindig kell. Jobban belegondolva most is pontosan ezt csináltam, de a vásárlást nem lehetett még véletlenül sem összehasonlítani egy bulizós, italozós estével, éjszakával. Darren is mostanában olyan elfoglalt lett, hogy nem rúgtunk ki úgy isten igazából a hámból. Sajnáltam nagyon. Miután lecuccoltunk az asztalhoz és sikerült átböngésznem az étlapot is, szerencsére megérkezett egy pincér. Mondjuk az ilyen gyorséttermeknél sajnos nem sűrűn fordult elő – legalábbis Európában -, de itt Amerikában úgy szerettem azokat a mókás kis kosarakat, amikben kihozták a rendelést. Egyszerűen imádtam! - Nos, azt hiszem, hogy első körben lesz egy limonádé, a nagyobbik. Az fél literes, ugye? – érdeklődtem kíváncsian, és az igenlő válasz hallatán bólintottam egyet. – Remek! Aztán lesz nekem is egy adag sült krumpli, aztán mellé még rántott hagymakarika is, és öhm… - gyorsan átfutottam újra az étlapot, majd tekintetem visszatért a jegyzetelőre. – Ó, igen, és lesz még egy nagy sajtburger duplahússal, pirított hagymával és salátával, ha lehet. Mehet bele mustár, ketchup meg majonéz is nyugodtan – amint megvoltam a rendelést leadásával, elégedetten csuktam össze a lapot, és pislogtam fel a srácra. – Még egy szelet rebarbarás pite is lesz desszertnek, vaníliafagyival és tejszínhabbal – igen, valószínűleg nagyon furcsa lehetett számára, hogy két ilyen vékony nő ennyit meg bír majd enni, de ez van. Sajnos mi kettő helyett eszünk, úgyhogy ezt meg kellett szokni, nincs mese! - Szeretnél majd bemenni még valamelyik üzletbe? – érdeklődtem mosolyogva, amikor ismét magunkra maradtunk. Nekem teljesen mindegy volt, ahová akart, oda szívesen elkísértem, ha már egyszer a gardedám szerepét játszottam. Még akkor is, ha nem tűnt úgy első ránézésre vagy gondolatra. Attól még én voltam most a felelős Masaért, ezzel pedig abszolút nem volt semmi problémám. Ashleyre is volt már példa, hogy nekem kellett vigyáznom, még a kezdeteknél. Mostanság Darren már megoldotta ezeket a dolgokat, úgyhogy nem az én fejem fájt miatta. - Csak azért kérdezem, mert van még időnk, ha gondolod… - tettem hozzá, nehogy azt higgye, hogy sürgetni akarom. Egyébként, ha már itt voltam, lehet a többieknek is vinnem kéne majd valami kaját. Ha már nem főztem, kis családom biztosan nagyon örülne némi meleg ételnek, még ha az csak ilyen fajta is. Én mindenképpen értékeltem volna a gesztust, annyi szent.
-Huuu hagymakarikákat én is kérek!-Mondom széles vigyorral a pofámon. Igen látszódik a megdöbbenés a pincér arcán, de hát na. Elvégre fejlődő szervezet vagyok. Miután a pincér ismét magunkra hagy visszapillantok Jennyre. -Igazából nincs ötletem, de bevallom őszintén semmi kedvem nincs még visszamenni a házba. Esetleg megnézhetnénk egy filmet, meeeg majd ha benne vagy ismerek egy jó csokiboltot. Azt is meglátogatnám. Be kell tankolnom! Tudod én csokifüggő vagyok és ezt nagyon is komolyan mondom. Nekem a csoki olyan, mint másnak az alkohol. Egyszerűen ha kimarad egy nap, hogy ne ennék belőle megőrülök. És valljuk be őszintén a házban nincsenek belőle nagy raktárak.-Igazából fogalmam sincs, hogy milyen filmeket vetítenek, de ha már itt vagyunk örömmel beülnék egy előadásra. Rég voltam moziban, nagyon rég és azért annak is megvan a varázsa. Persze, ha Jenny nemet mond nem fogok belehalni, majd akkor elmegyek máskor mással. Talán James egy akciófilmre elvihető, amiben dögös csajok a túl szűk rucijukban össze-vissza lövöldöznek fegyverekkel. -Amúgy még merre jártál a nagy világban? Gondolom ennyi év alatt sok mindent láthattál. ez is egy pozitív dolog abban, hogy szinte hallhatatlanok vagyunk. Legalább jut időnk tényleg felfedezni a világot. Annyi csodálatos helyről lehet olvasni...Jó lenne mindegyiket megnézni.-Idővel még a kajákat is kihozzák, így neki is foghatunk az evéshez. Természetesen elsőként Jó étvágyat kívánok Jennynek és csak utána látok hozzá a pusztításhoz. Minden nagyon finomnak tűnik.
- Ha arról a csoki boltról beszélsz, amire gondolok, akkor azt jobb, ha elkerülöd. Nem akarlak kiábrándítani, de az tudtommal a másik falka tulajdonában van – vontam meg a vállaimat nemes egyszerűséggel. Én sajnálatos módon nem éreztem át a csoki iránti rajongását. Még úgy sem, hogy amúgy én is szeretem és szívesen majszoltam esténként, amikor ropog a tűz a kandallómban és nézek valami ostoba műsort a tévében. – De ha veszel többet egyszerre, akkor talán lesz raktározva nálunk is – küldtem felé azért egy halovány kis mosolyt, mert ennyire egyszerű volt az egész. Annyit vesz, amennyit akar. Elég nagy kamránk van ahhoz, hogy néhány tábla csokoládé elférjen ott. A gond talán csak az lenne, hogyha ennyire szem előtt van és mindenki rendelkezésére van bocsájtva, akkor valaki megdézsmálja, mielőtt kettőt pisloghatna. - Ha még mindig akarsz, majd otthon nézhetünk valamit, hátha más is szívesen csatlakozna – vetettem fel, mert nekem annyira most nem volt kedvem moziba menni, viszont a házban elég sok filmet fel lehetett lelni, ha valakinek ahhoz volt éppen kedve. Szeretem én a mozit, nem arról van szó, de valahogy most nem akartam akkor sem beülni oda a sok ember közé és bámulni valamit, ami talán nem is köt le annyira. Igazából még csak azt sem tudtam, hogy mit adnak most. Látszik, hogy mennyire követtem nyomon az elmúlt hetekben az ilyen apróságokat; semennyire. - Nem vagyunk halhatatlanok, csak tovább élünk, mint egy ember – mosolyogtam elnézően, mert ez talán a fiatal farkasok sajátja volt, hogy halhatatlannak gondolták magukat. Sokan talán pontosan emiatt voltak olyan vakmerőek, hogy nekiugrottak valaki olyannak, aki sokkal erősebb volt náluk. Te jó ég, hány ilyet láttam már! – Egyébként egy idő után az utazásra is rá lehet unni, mint minden másra – adtam hangot a véleményemnek a témával kapcsolatban. – De tényleg elég sok helyen jártam, viszont sok más helyen meg egyáltalán nem. És talán már nem is vágyom egyikre sem – miközben ezt mondtam, megjött a pincér és lepakolta elénk az összes rendelést. Tökéletes, viszonylag még hamar el is készült, ami azért meglepő. Bár nem véletlenül kapta azt a nevet, hogy gyorskaja. - Leginkább Amerikában utazgattam, amivel talán kicsit csalódást okozok, hiszen nem meríti ki igazán a nagy világ fogalmát – vontam meg vállaimat, miközben két falat között válaszoltam neki. – Franciaországban születtem, bár már régen nem jártam ott és bizonyára sokat változott, éltem Oroszországban is, de azt is elkerültem az utóbbi évtizedekben, aztán a háború alatt ide-oda hurcoltak, de azt nem nevezném utazásnak – és ezzel rövidre is zártam inkább, mert ha tovább beszéltünk volna erről, akkor olyan dolgokat piszkálnánk meg a felszín alatt, amit jobb volt nyugodtan hagyni. – Miért, te hová szeretnél eljutni? – kérdeztem meg ahelyett, hogy magamról beszéltem volna tovább. Fiatalságom évei nem tartoztak a kedvenc témáim közé, a jobbakat viszont csak ezen a kontinensen éltem meg, az meg bizonyára már annyira nem volna érdekfeszítő.
-Ezt most komolyan mondod? Az tényleg a másik falka tulajdonában van! Ez nem igazság! Az volt a kedvenc helyem!-Fakadok ki kissé. Miért pont az? Annyira szerettem és most már soha többé nem mehetek oda? Pedig még a tulajjal is találkoztam egyszer és nagyon kedvesnek tűnt. Most honnan fogok olyan finom csokikat beszerezni. Ez nem igazság! -Ez nem rossz ötlet. Bár csinálhatok egy dugi készletet is. Bár senkitől sem sajnálom, de azért ha egy nap alatt elfogy minden nem tudom rendszeresen feltölteni.-Lehet, hogy van pénzem, de azért a csoki, főleg a jó minőségű nem az olcsóságáról híres. Sajnálom, hogy nem akar moziba menni, de végül is az sem rossz ötlet, hogy a házban filmezünk egyet közösen. Legalább nem leszek egyedül és már az is nagyon jó. -Rendben benne vagyok!-Majd akkor legközelebb Jamest rángatom el egy filmre. Biztosan benne lenne, bár annyi munkája van, de néha neki is kell pihennie. Max elalszik a film közben, nem baj az. -Igen persze tudom! Csak nekem ez a több száz év majdnem egyenlő a halhatatlansággal. Szerintem azért ez se semmi egy dolog. Annyi mindent át lehet élni, bár kérdéses, hogy lesz e.-Egyre ijesztőbb híreket lehet hallani a Föld jövőjéről. Így még kérdéses, hogy egyáltalán megélem e a 200-at. -Ez azért izgalmasan hangzik! Nekem Amerikát sem sikerült még bejárnom, szóval nem okoztál csalódást.-Általában csak Japánba ruccantam ki néha családlátogatás címszó névvel. Mindig is vágytam felfedezni a világot, de valahogy sosem jött össze. -Hogy én? Nos igazából sok mindent. Ott van például Európa. Szívesen bejárnám, igaz már voltam Párizsban egy hetet és iszonyatosan jó volt, de vissza mennék oda. Csodálatos egy város. Igazából egy nagyon kedves barátomnak köszönhetően juthattam oda ki. Megszervezett nekem egy divatbemutatót. Talán nem voltam olyan jó, mint a leghíresebb divatcégek, de nem is hurrogtak le! Szóval az nagyon jó tapasztalatszerzés volt.-És eszembe is jut a jó öreg Lorenzo. Szerettem őt nagyon is. Hiányzik nekem! -De Ázsiát is bejárnám. Japánon kívül ott nem jártam máshol. Ha esetleg oda kiruccannál szólj és intézek neked szállást!-Nevetek fel, majd egy újat harapok a hamburgerembe.
Csak halványan elmosolyodtam és megvontam a vállaimat, amikor Masa a hírem hallatán teljesen kiakadt. Inkább nem mondtam semmit, mert attól tartottam, hogy esetleg megsérteném, azt pedig nem szerettem volna. Sajnos az élet sohasem igazságos, másik kedvenc helyet pedig bármikor találhat, ha egy kicsit szemfülesebb. Talán vannak még édességboltok a városban, ha nem is konkrétan csokoládéra specializálódva. Amúgy is csínján kellett bánni az efféle kajákkal és az édességekkel, ha egyáltalán formába akart lendülni úgy rendesen. Ez amúgy is egy elengedhetetlen kelléke volt a fizikai erőnlét szinten tartásának, vagy esetében javításának. Azért nekem is akadtak hiányosságaim bőven, talán nem ártana, ha lemondanék róluk én is. - Akkor egészen egyszerűen rakd be a saját szobádba! – tanácsoltam neki, mert jobb ötlet nekem sem jutott eszembe. Hozzám a családomon kívül senki nem járt be, aki lenyúlhatta volna bármimet is. Mondjuk nem is kellett, Darren így is túl sokszor járt rá a hűtőmre, már éppen ezért gondolkoztam el azon, hogy szereltetek rá egy lakatot. Utána viszont úgyis megesne rajta a szívem, ezért úgy döntöttem, hogy az a legjobb, ha már alapjáraton is nagyobb adagot csinálok mindenből, és akkor jut neki is mindenből, meg Ashnek is, ha már drága bátyám képtelen főzni. Közben én jóízűen eszegettem tovább, amíg sikerült lebeszélnünk azt is, hogy majd legfeljebb otthon nézünk valami filmet. Ma nem voltam olyan hangulatban, hogy moziba menjek, ennyire egyszerű az egész. Ha pedig nekem nincs kedvem valamihez, akkor általában nem szoktam erőltetni, kivéve, ha nagyon muszáj. Ez azonban most nem tartozott abba a kategóriába, szóval így pont jó is lesz. Így legalább mi választhatjuk majd ki a megnézendő filmet, meg minden egyéb. - Akkor kezdd azzal! – billentetem oldalra a fejemet. – Amerikában is rengeteg sok szép hely van, hasonlóak is akadnak azokhoz, mint amik mondjuk a világ túlsó felén vannak – bár ez csak a szerény véleményem volt, de attól még, hogy nem jártam olyan helyeken, amiket nagyon sok utazgató szerető ember felkeresett, még nem éreztem úgy, hogy lemaradtam volna bármiről is. Én még amúgy is fiatalnak számítottam, ha olyan kedvem lesz, még bármikor megtehettem, hogy útra kelek. Talán majd egyszer, ha nagyon besokallok. Általában ilyenkor vágtam neki egy nagyobb horderejű utazásnak, vagy akkor, ha unatkoztam. Mivel ez mostanában nem történt meg, ezért inkább az előbbi bekövetkezésétől kellett tartani. A múltkorában már eléggé magam alatt voltam ahhoz, hogy csak pillanatokon múljon, hogy ne pakoljak össze és lépjek le. Csak a lelkiismeretem tartott vissza, semmi több. - Tizenhét éves korom óta nem voltam Párizsban… - jutott eszembe, amikor éppen szülővárosomról áradozott. Csak mellékes infóként szúrtam közbe, semmi több. Amíg beszélt, én továbbra is jóízűen falatoztam, eltüntetve most már a krumpli egy részét és a hamburgerem felét is. – Rendben, köszönöm! – mosolyogtam rá kedvesen. Értékeltem én a gesztust. – Bár nem terveztem oda eljutni, valahogy sosem vágytam rá. De talán egyszer majd másképp fogom gondolni – tettem hozzá, mivel tényleg így volt. Még sohasem jártam Ázsiában, az valahogy kimaradt, de nem is bántam eddig annyira nagyon.
-Igen az lesz, de egyelőre még várnom kell ezzel, amíg egyedül is kimozdulhatok messzi helyekre....Addig meg csak álmodozom, tervezgetek, meg gyűjtögetek.-Mert ugye az ilyen utak pénzbe is kerülnek, így nem árt, ha már korán elkezdek rá össze spórolni elég pénzt. A kaja isteni finom, így szinte le se rakom a kezemből a hambit. Ha éppen nem beszélek és csak Jennyt hallgatom akkor bizony zabálok ezerrel. Rég ettem már ilyen finomságokat. Még az is lehet, hogy majd viszek is haza párat, hogy este is legyen valami jó kis kajám. Ki kell használnom ezt az alkalmat. Ki tudja mikor hoznak el újra ide. -Tizenhét? Miért nem mentél azóta vissza? Rossz emlékek?-Azért már eltelt jó sok idő azóta. Félreértés ne essék. Nem azt mondom, hogy Jenny öreg lenne, de azért valljuk be, azért mégis csak eltelt azóta legalább száz év. Már teljesen más a város, az akkori időkhöz képest. Biztosan újdonság lenne a számára, hogy mi minden változott. -És milyen volt akkor Párizs? Gondolom nem volt még ott ennyi ember, főleg nem turisták.-Akkor még teljesen más volt az élet. Oké én még sehol sem voltam, sőt a szüleim sem, de a filmekből, könyvekből azért sokat meg lehet tudni az akkori időszakról. Nem is tudom, hogy az volt e a jobb, vagy a mostani. Mind a kettőnek megvannak a maga előnyei és hátrányai. -Pedig vannak nagyon szép helyek ott is. Persze Tokio bazi nagy és iszonyatos tömegek vannak ott. Az egy teljesen másik világ. Több napig nekem is sok, de a kisebb városok, ahol a régi hagyományokat komolyabban megőrizték. Nah azok csodálatosak.-De nem fogom ráerőltetni. Majd ha megjön hozzá a kedve, akkor legalább tudja, hogy kihez fordulhat segítségért.
- Hát, gyűjtögetni azt tényleg nem árt… - bólogattam egyetértően, hiszen a mai világban egyre drágább volt utazni. Nekem ugyan nem volt okom panaszra, de én elég sokat is éltem ahhoz már, hogy készleteket halmozhassak fel. Nekem sokszor annyi adatott meg így is, mint amennyit eddig Masa megélt, holott még én is fiatalnak számítottam azért, akárhogy nézem is. Jó ez, talán majd újra elhatározom magam, hogy utazgatok egy kicsit a világban, de egyelőre sehová sem vágytam úgy isten igazából. Lehet, hogy elfáradtam. - Nem – ráztam meg a fejemet tagadólag. – Egyszerűen csak nem volt miért visszamennem – vallottam be őszintén, mert ez volt az igazság. Fogalmam sem volt arról, hogy mi lett a családom sorsa. Mire farkassá váltam, már nem tartottam velük a kapcsolatot, és egyedül ők voltak azok, akik oda kötöttek emberi életemben, de ez a kötelék is megszűnt idővel. Ez talán elkerülhetetlen egy magunkfajtánál, erre majd Masa is rá fog jönni, bár azt nem tudtam, hogy nála mi a helyzet család vagy barátok terén. Nem is ez számított most, hiszen ő kérdezett engem és nem fordítva. Bár részletekbe azért én sem kívántam bocsátkozni, ha már választhattam. - Mindig voltak olyanok, akik átutazóban voltak, de akkor nyilván nem turistáknak hívták őket, ember pedig mindig is sok volt Párizsban – vontam meg egyszerűen a vállaimat. Ugyan azt nem tudtam pontosan, hogy milyen lehetett a jelenben, de az emlékezetemben tisztán élt a kép még róla, a XX. század fordulójáról. Szerettem akkor is, most talán teljesen más a hangulata, vagy éppen olyan, mint régen, csupán küllemre lett olyan, mint bármelyik más város a világban. Láttam már tévében, filmekben, emlékeztem is néhány helyre, de akkor sem ugyanolyan nyilván, mintha én sétálnék végig valamelyik utcán vagy esetleg parkon. - Elhiszem, de valahogy nem keltette fel eléggé az érdeklődésemet sohasem – mosolyogtam rá, közben eltüntettem az utolsó falatokat is a hamburgeremből és azt a néhány szem krumplit is csakhamar elfogyasztottam, majd magam elé vettem a nemrégiben kézhez kapott pitémet. Az első falat máris meggyőzött arról, hogy egyetlen morzsát se hagyjak belőle. – Most egészen jól érzem itt magam, még ha néha rám is tör a vágy, hogy elmenjek valahová – zártam végül rövidre a témát, és vágtam le egy újabb darabot a villám segítségével. – Kérsz még akkor desszertet, vagy lassan mehetünk? – érdeklődtem két falat között, kékeszöld tekintetemet egyből Masara emelve. Éreztem még valahonnan egy ismeretlen farkas energiáját és ez egyáltalán nem nyugtatott meg. Nem hiányzott most a balhé, úgyhogy a pajzsomat egyből fel is vontam. – Húzd fel a pajzsod, jó? – kérdeztem halkan. Erre már biztosan képes volt, ha nem, hát az sem olyan nagy baj, az enyém a helyén volt, ő pedig fiatal volt ahhoz, hogy valódi veszélyforrást jelentsen egy másik hasonszőrűre.
Azért számomra furcsa, hogy ilyeneket mond. Én már csak magáért a látványért vissza mennék Párizsba. De nem vagyok ugyan olyanok. Nekem nagy élmény volt oda kimenni és jó lenne majd megint sétálni a Szajna partján, vagy felmenni az Eiffel-torony tetejére. Persze ez akkor lenne teljes, ha nem egyedül lennék, de nem szabad telhetetlennek lenni. -Oh igen, meg otthonra is kérek még kaját.-Azzal intek is az előbbi pincérnek, akinek le is adom a kövi rendelésemet. Természetesen nem áll szándékomban most mindent felzabálni. Csak a desszertet akarom elfogyasztani. A többi jó lesz majd vacsorának! -Rendben!-Én is megérzem az idegen farkas jelenlétét, így ahogy azt Jenny kérte fel is húzom a pajzsom. Igaz még nem megy olyan jól, mint neki, de azért kezdő szinten megy már a dolog. Közben a desszertem is megérkezik, így neki is fogok az elpusztításának. Talán jobb, ha most nem húzom az időt. Lehet, hogy nem kell aggódni semmitől, de jobb az elővigyázatosság. Miután a desszert is elfogyott és a becsomagolt kaját is megkaptam fel is állok az asztaltól jelezve, hogy most már tényleg mehetünk. Igaz még pár órát szívesen eltöltenék itt, de nem akarok visszaélni Jenny kedvességével. Már ez is nagy ajándék volt tőle. És ugye aki a kicsit nem becsüli... -Azt hiszem most már tényleg mehetünk!-Már fel is vettem a kabátot és a csomagokat is a kezembe vettem.
Mivel én már befejeztem a hamburgeremet, így elkezdtem a pitét szép lassan eszegetni. A farkastól egyelőre nem ijedtem meg, valószínűleg észre sem vett minket, vagy nem érdekeljük túlzottan, de addig jó. Én csak elővigyázatos akartam lenni inkább, ezért szóltam Masanak. Nem hiányzott, hogy valami bajba keveredjünk mind a ketten, mert egy erősebbel szemben én nem tudnám őt megvédeni. Még magamat sem… - Rendben, akkor kérd ki! – biztattam, miután én befejeztem az ebédet. Kényelmesen hátradőltem, és némán figyeltem, ahogyan ő is megkapta a saját desszertjét, majd elkezdte megenni. Érzékeimmel én teljesen máshol jártam, de veszélyben még mindig nem éreztem magamat és ez jó. Nem kellett pánikszerűen egy kölyökkel a nyakamban lelépni, hősködni most valahogy eszem ágában sem lett volna. Amúgy sincsenek öngyilkos hajlamaim, hogy nekiugorjak valakinek csak úgy, a gond az, hogy ez nem mindig csak rajtunk múlik. Elég, ha a másiknál nem stimmel valami és máris megvan a gond. Én a magam részéről azt terveztem, hogy majd otthon főzök valamit magamnak, szóval nem kértem semmit, amit hazavihetnék. Mikor a velem szemben ülő leányzónak kihoztak szépen szatyorba téve a rendelését, kértem a számlát és én fizettem mind a kettőnk fogyasztását, mert én már csak ilyen rendes kislány vagyok. Meghívtam ebédre, ennyi még a mai napra kijárt pluszként, nem fogok belerokkanni pénzügyileg. Abba sem, hogy még haza is hoz valamit későbbre. Hozzon csak nyugodtan, jól teszi, ha nem szeretne összeütni semmit magának. - Hát, akkor irány a kocsi! – jelentettem ki, és én is felálltam a helyemről, hogy belebújhassak a kabátomba. Nem gomboltam be, mivel a parkolóba kiérve úgysem kell majd hosszú utat megtennünk a levegőn, csak nem fogok annyi idő alatt megfázni. Két kezemben szatyrokkal egyensúlyoztam, végül ügyeskedve átvettem mindent az egyik oldalra, hogy a felszabadult ujjaimmal a zsebemben kotorásszak, ahová a slusszkulcsot rejtettem még a megérkezésünket követően. Amint megleltem, máris megnyomtam a riasztó gombját, és így most már egészen nyugodtan kinyithatta Masa a hátsó ajtót, hogy berakja a saját cuccait, őt követően pedig én is hasonlóképpen tettem. Ha mindennel megvagyunk mind a ketten, akkor behuppanok a vezetőülésre, táskámat hátrateszem a szokásos helyére, aztán indítok. Biztonsági öv bekapcsolva, irány a Farkaslak!
Boldogan fogyasztom el a desszertemet. Bár igaz lassan vissza kell menni a farkaslakba, aminek csöppet sem örülök, én mégis a kellemesen eltelt időre gondolok. Nem lehet mindig a dolgok rossz oldalát nézni. Abba az ember csak beleőrülne. Próbálom lebeszélni Jennyt, hogy kifizesse a fogyasztásomat, de nem járok túl nagy sikerrel. Kedves tőle ez a gesztus és meg is köszönöm, de közben kicsit rosszul is érzem magam, hogy ennyit kifizetett miattam. Megvárom míg Jenny is összeszedi a holmijait, majd már indulunk is vissza a kocsihoz. Úgy érzem, hogy ettől a kis kiruccanástól feltöltődtem és egész nap pörögni tudnék tőle. Még a kocsiban is meghálálom neki a lehetőséget jó párszor. A mosolyt az arcomról egész nap nem lehet levakarni. Olyan mintha örökre így akarna maradi.
//Én is nagyon szépen köszönöm és bocsi, hogy ilyen későn és ilyen gyenge zárót sikerült összehozni!//
Címzett: Bárki, akit felcsigáz a hozzászólás egy játékra.
~ Kelt kettőezer-tizennégy április tizedikén. Címzett: szabo.simon@gmail.com. Feladó: sweetlikehoney@yahoo.com. Tárgy: Hideg van! Drága, egyetlen Simonom! ~ kezdek bele gondolatban egy újabb levélbe. Már jártam a cipőbolt előtt, s képzeletben vettem magamnak egy bélelt Converset, majd a ruhákat nézegettem, s gondolatban beleburkolóztam egy nagyon szép kabátba. Mivel ma nincsen munkám, pontosabban már nincsen munkám egyáltalán, így inkább kijöttem ide. Szeretem a bevásárlóközpontot, mert fűtött és a sok ember között nem szúr szemet, hogyha egy padon üldögélek. Arra kell csak figyelnem, hogy néha változtassak a tartózkodási helyemen, nehogy a biztonságiak kiszagolják, hogy a szegény lány csak melegedni jár ide. ~ Amint látod a feladóból, új e-mail címet csináltam magamnak. Itt Alaszkában a freemail szervere nem nagyon volt számomra elérhető, s már idejét éreztem annak is, hogy haladjak a korral, ha már itt vagyok. Eszelősen hiányzol nekem, s Henrik után is elemészt a vágy. Olyan jó volt, hogy az ő hangját hallva hallhattalak téged, így mindkettőtöket megszerettem, s a szívembe zártam egy életre. ~ kalandozom tovább gondolatban, s közben letelepszem az egyik padra, jó messze az éttermektől. Nem szeretnék ennivalóillatot érezni, mert attól megéheznék, s összekuporgatott pénzecském jó ha pár napra elég úgy, hogy minden nap csak három zsemlét eszem a legolcsóbb felvágottal. Most mit mondjak? Szegény vagyok, mint a templom egere, s ezt nem merem bevallani Simonnak. Egyetlen levelemben sem emlegettem azóta, hogy Tomit elhagytam Marylandben, s egyedül elutaztam ide. Igen, lehet engem flúgosnak nézni, de nem vagyok az. Tudom, hogy a fiú, akinek képzeletben írok szinte minden nap az sose létezett. Éppen ezért senkinek nem mesélnék róla úgy, hogy beleszövöm a történetbe Henrik halálát és mindazt, amit előtte megtudtam róla. Mert mondjon akárki akármit, nekem Simon igenis élő volt és létező, szívem minden szeretetével őt szerettem és most is szeretem. Legalább van kit szeressek. Más filmsztárokért rajong én pedig a képzeletbeli vőlegényemért. Nincs semmi különbség a kettő között. ~ Itt Alaszkában nagyon hideg van, hiába jön a tavasz. A szállón sok a büdös alak, s udvariatlanok is, de nem tudok máshová menni. Nem panaszkodom, elvégre Isten legalább ezt a hajléktalanszállót nekem szánta, s nem hagyott megfagyni kint az utcán. Célja van még velem. Hát nem nagyszerű? ~ levelezés közben szórakozottan az ujjam köré csavargatom egy kósza hajtincsemet. Az utóbbi időben ragadt rám mindez. El sem hiszem, de unatkozom! Túl az éhségen, túl a kilátástalanságon én unatkozom amiatt, hogy nem dolgozhatok. Sürgősen kéne valami állás, mert semmire sem visz ez így.
A vásárlás nem tartozott a kedvenc időtöltéseim közé, mégis el kellett ismernem, hogy a pláza alakalom adtán remek információforrás lehetett. Elejtett félmondatok, elsuttogok beismerések, jelentéktelennek tűnő megjegyzések... Az embernek megvan az a felettébb szórakoztató és naiv elképzelése, hogy tömegben biztonságban van, s éppen ezért bátrabban, nyíltabban mer beszélni. Az egyetlen probléma, hogy a sok lényegtelen csacsogás közül roppant nehéz kiszűrni az érdemi dolgokat, ezért elsősorban olyanokra szoktam koncentrálni, akiknek a hangulata is már árulkodik valamiről. Vonzanak a kétségbeesett, elesett emberek, akik körül baj gyülekezik. Céltalanul róttam a folyosókat, ám látszólag remekül éreztem magam nézelődés közben, se unalom, se undor nem ült ki arcomra, energiáim se árulkodtak, szeretett képességemnek köszönhetően is teljesen rejtve voltak valódi gondolataim, érzéseim, ahogy mindig is. Éhség szagot éreztem. Úgy csapta meg az orrom, mint egy ígéretes vad félelmének íze, fejemet pedig mintha láthatatlan, finom kéz fordította volna a megfelelő irányba. Ez nem a büfék, éttermek közelében érzett türelmetlen éhség volt, ez mélyebb, hosszabb, olyan, amitől én is kedvet kaptam pár falatra. Egy percnyi tétovázást mímeltem, holott cseppnyi kétség nem akadt bennem, majd kissé bizonytalannak, óvatosnak tűnő közeledéssel indultam el felé. - Elnézést, leülhetek? - kérdeztem odalépve, kedves mosollyal az arcomon, a hangom pedig barátságosan csengett, enyhe brit akcentust csempészve bele.
Anica Laurelle Bright
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 70
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Nem beszél és még kettő sétál belőle a város utcáin.
Gondolatban olyan messze járok, amilyen messze csak elterül a nagy Alföld, láthatóak a budai hegyek és virít az OPNI lepusztultságában is impozáns épülete. Simonnal vagyok, ölelő karjaiban tart és simogatja a hátamat, miközben egy padon ülve hozzábújok, akár egy szerelmes kamasz. Előttünk hideg márványon díszlik Henrik neve, s bár nyeljük a könnyeinket, egymásra támaszkodva egyikünk sem sír. Aztán ahogy léptek koppannak el előttem, a kép eltűnik a szemeim elől, s nem marad más utána, csak a valóság, melybe egy piros tűsarok rántott vissza. Förtelmesek ezek a platformos cipők! Komolyan, ezeknél még elszakadt állapotában is jobban néz ki a fekete alapon napszítta leopárdmintákkal díszített conversem. Ha sok pénzem lenne, akkor is legfeljebb csak egy alkalmi cipőm lenne, a többi mind tornacipő sorakozna a gardróbomban, mint megannyi, gumitalpú szivárvány. Azt hiszem, hogy ez a cipőszerelem legalább annyira örök bennem, mint Simon imádata. Sőt, talán örökebb. Mert talán Simon után egyszer fogok még mást szeretni, de el sem tudom képzelni, hogy valaha másféle cipőbe bújtassam a lábaimat. Ahogy a nő eltipeg előttem a magas sarkakon, kuncoghatnékom támad. Olyan esetlenül mozog, annyira nem csinos, hogy jobban tenné, hogyha inkább papucsban járna, akkor legalább több férfi tekintetét magára vonzaná. Például azért is, aki éppen felém közeledik. Jé, és le is ülne! A kérdésre egy mosoly a válaszom és egy határozott bólintás, melytől arcomba pattannak menten két copfba felfogott, fekete tincseim. A hajgumiból csak az előrelógó két zöld tincs van szabadon engedve, s most azok is szép ívben táncolják körbe arcomat. Nem szólok hozzá (sem), csak arrébb húzódom, hogy kényelmesen elférhessen, majd kissé féloldalasan fordulok, hogy ráláthassak padtársamra. Távol álljon tőlem a férfi bámulása, de nem bírom megállni, hogy képzeletbeli ceruzámmal elmém jegyzetlapjára ne rójam a vonásait. Szeretem figyelni az embereket. Mind olyan nagyon érdekesek, s alapjai lehetnek egy újabb történetnek. Van mit nézzek hát, hacsak ki nem kéri magának, hogy figyelem.
Leülök mellé, látszólag úgy, mint akit feszélyez a sok ember, az idegenek. Kezeimet mintegy törlő mozdulattal húzom végig a farmeromon combomnál, enyhén előre-hátra hintázok pár másodpercig, majd lassan a lány felé fordulok. Magam éreztem a tekintetét, s ez még inkább felkeltette a kíváncsiságom, hát felé fordultam. Hasonlóképp fürkésztem az arcát, mint ahogy ő az enyémet, bár úgy hiszem, én más után kutattam, mint ő. Nem szóltam, nem zavartattam magam, ha elfordította a fejét, akkor is tovább néztem, s csupán pár percet követően szólaltam meg újból. - Miért néztél? - érdeklődtem halvány mosollyal a szám szegletében. Kedves arca volt, fiatal és ránézésre ártatlan, ártalmatlan, ennek megfelelően kezdtek gondolataim más irányba terelődni, s egy kósza ötlet lassan szárba szökkent bennem. Miért ne? Kockázat valójában nincs benne, legalábbis elenyésző a haszonhoz képest, ilyen arány mellett pedig bolond lennék nem megkísérelni. Bár is lehet, hogy nemet mond majd. Ki kell derítenem, milyen a helyzete. - Vársz valakit, vagy csak... múlatod az időt? - kérdeztem továbbra is kedvesen. Tekintetem nyílt, csupa figyelem, csupa kíváncsiság, mint aki évek óta szomjazza egy kedves arc, egy békés ember közelségét.
Anica Laurelle Bright
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 70
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Nem beszél és még kettő sétál belőle a város utcáin.
Nem zavar, hogy néz, hiszen nem gondolok mögé semmi egyéb jelentést. A nézés az csak a figyelem egy formája, s számomra teljesen megszokott. Én is figyelem az embereket, mindig figyeltem, nem zavar hát az sem, ha viszonozzák ezt. Nem képzelek sokat magamról, nem hiszem, hogy tetszenék neki, hiszen ebben a „milyen vagy, megtekintem” összefüggésben nem számítanak a nemek. Ő is csak egy ember és én is csak az vagyok. A kérdésén megakadok, s bár nem fordulok el tőle (sőt, féloldalt még fel is húzom a lábamat, hogy a padon ülve a lehető leginkább szemben lehessek vele) mégis érezheti, láthatja rajtam, hogy egy kicsit zavarban vagyok. Megszoktam már önnön némaságom, nem zavar jobban annál, mint amennyire hiányzik Henrik vagy Simon, de mégis, amikor kérdeznek, mindig egy kicsit megakadok. Sokan nem értenek. Nem tudják, hogy mit kezdjenek egy némával, s bár nem ért annyi pofon, amennyi járhatott volna, ettől még óvatos duhaj vagyok. Megadón széttárom karjaim, enyhén oldalra billentem fejemet és felhúzom majd leejtem vállaimat. Ez nálam a „csak” egyezményes jele, de nem vagyok benne biztos, hogy érti majd. Lehajolok hát a mindig magamnál hordott, összes kincsemet rejtő hátizsákhoz, s kiemelem belőle a jegyzetfüzetemet. Kettőnk közé helyezem a padra, majd rábökök. Ezért! - mondhatnám, de nem formáznak szavakat ajkaim. A saját magam által fogadott némaságban az a legütősebb, hogy még a szájról olvasás esélyét sem adom meg, lévén nem teszek úgy ajkakkal sem, mintha beszélnék valamit. Ha belelapoz a füzetbe, akkor minden oldalon legalább egy, néha több skiccet találhat emberekről, mindennapi szituációk közepette. Talán ez választ adhat a kérdésére: elvégre én ezért figyelem az embereket. Hogy lerajzolhassam őket, képregényfigurává varázsolhassam mindőjüket és elhihessem, hogy így nem válnak az életem részévé. Pedig ó Uram, de mennyire, hogy megteszik! A következő kérdésre adandó válaszom egy újabb fejrázás, majd ezt követően egy igenlő bólintás. Nem, nem várok senkit. Csak múlatom az időt. És te? - üzenheti neki a ráirányított mutatóujjam, mintha csak rá akarnék bökni, amolyan „hát te?” módon. Ha nagyon nem érti, majd írok is. De egyelőre jó ez így. Amíg várok rá, hogy megeméssze a viselkedésemet, a nem megszólalásomat, addig ceruzát és egy másik füzetet is előveszek. Ez az én beszélő füzetem.
Nem beszél, egy szót se szól, hangot se ad ki. Az emberek nagy többségéről nem feltételezem, hogy képesek volnának csendben maradni, kiváltképp a donnák. A gesztusai azonban kifejezőek, így habár hallgat, mégis értem őt, s kíváncsi tekintettel figyelek, mert ezúttal nem csupán a mögöttes tartalmat kell kiolvasnom a mozdulatokból, hanem azt is, amit elsődlegesen közölni kíván velem. - Szabad? - kérdeztem udvariasan, mert habár valószínűsítettem, hogy megtekintésre tette elém a füzetet, mégis illetlenség megerősítés nélkül más személyes holmijai közt vájkálni. Egy ilyen füzet pedig sokkal több mindent rejthet, mint azt elsőre akár a tulajdonosa is gondolná. Amint bólintott, kézbe vettem, lapozni kezdtem, precíz alapossággal szemrevételezve minden vázlatot, ceruzavonást. A részleteket, a kidolgozottságot, olykor pedig felpillantottam rá, nehogy elmulasszak egyetlen gesztust is. Senkit se vár, pusztán itt tölti az idejét. Tovább szemlélődtem a füzetben. Arcok, mozdulatok, figurák, némelyik alaposabb, némelyik sietősebb munka, de minden arc karakteres, jellegzetes. Ez a fiatal lány valóban kezdett felcsigázni. - Tehetséges vagy - mondtam eltűnődve, mialatt egy üres oldalra lapoztam, majd átnyújtottam neki a füzetet. - Szeretnék kérni valamit. Teszek egy kisebb sétát ezen a szinten, addig légy szíves rajzolj le engem emlékezetből. - Elmosolyodtam, amitől egész arcom bizalomgerjesztő, őszintén barátságos jelleget öltött, majd felálltam. - Hamarosan jövök. Ígéretemhez híven, valóban elindultam, egy darabig nézelődve sétálgattam, majd a büfék felé indultam. Az egyiknél vettem egy nagy szendvicset, majd kényelmes léptekkel elindultam visszafelé. Nagyjából öt-tíz percig lehettem távol, feltűnés nélkül közeledtem hozzá, míg ő rajzolt, s ügyeltem rá, hogy csupán az utolsó pár lépés előtt tűnhessek fel neki. Bár elképzelhető, hogy már csak éhsége miatt is hamarabb felfigyelt rám. Visszaültem, s ugyanazt a pózt vettem fel, amit ő, majd felé nyújtottam a frissen vett szendvicset. Ebédnek is kiadós lett volna. - Mit szólnál, ha cserélnénk? -kérdeztem, fejemmel a rajzos füzet felé intve, s ha beleegyezett, megszemléltem, mit alkotott ennyi idő alatt. Míg én a rajzot tanulmányoztam, ő zavartalanul ehetett.
Anica Laurelle Bright
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 70
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Nem beszél és még kettő sétál belőle a város utcáin.
Újabb bólintás, mely ezúttal annak szól, hogy szabad-e megnézze a füzetemet. Persze, hogy szabad, ha nem lenne az, akkor nem tettem volna oda kettőnk közé, ám ettől függetlenül nagyon tetszik, hogy így rákérdez. Udvarias dolognak tartom, szimpatikusnak. Nem, mintha eddig tett volna bármit is, ami udvariatlan lett volna. Jóravalónak tűnik. Vagy csak én vagyok naiv. Érdeklődéssel figyelem, ahogyan a rajzokat tanulmányozza. Szeretem látni a mások arcán azt, hogy mit gondolnak a munkámról, s a rajzolás nálam a hobbin felül vágyott munka is. Ha tehetném, akkor ezzel keresném a kenyérre valót, de nyilván nem vagyok abban a helyzetben, hogy ilyen úri hóbortokat megengedhessek magamnak. Inkább a kenyérre sem gondolok. Egy mosoly a köszönöm helyettesítője kettőnk egyoldalú beszédének, ám cseppet sem egyoldalú kommunikációjának. Jólesik, amit mond, hajlamos vagyok hinni neki. Nem vagyok álszerény, a rajzaimra büszke vagyok, de ettől függetlenül kinek ne esne jól, hogyha megdicsérik, s elismerik a tehetségét? Én sem vagyok fából, a fát csak aprítom, nem viselem magamon. A kérését enyhén oldalra billentett fejjel, érdeklődő tekintettel hallgatom, s bár megdöbbenésemet nem tudom letörölni arcomról, mégis egy felderült mosolyt társítok hozzá. Jé, hát furcsa kérés ez, de nagyon kedvelhető! Bólintok hát, jelezve ezzel, hogy én benne vagyok az ilyen jellegű dolgokban. Megvárom hát, míg felkel, s amint pár lépést távolodott tőlem, előveszem a hátizsákomból egyzipzáras csőtolltartómat. Grafitot és barna valamint vöröses árnyalatú színesceruzát veszek elő, majd ezeket váltogatva a kezemben kezdek hozzá, hogy megrajzoljam őt. Mivel az arcát figyeltem a leginkább, ezért a porténál maradok, könnyedén mosva el a nyakánál a viselt felsőrész nyak kiváságást, finoman érzékeltetve, hogy a kép nem befejezetlen azon a ponton sem, egyszerűen csak így kívántam megalkotni. Finom vonalakkal éppúgy dolgozom, ahogyan felviszek néhány durvább vonást is, elsősorban az árnyékolt részeknél. Mivel nincsen rá több órám, így a kép a maga gyorsságában lesz elkészültnek nyilvánítva, s mire visszaér, már csak az utolsó vonalakat teszem a helyükre ahhoz, hogy már ki merjem adni a kezemből művemet. A szendvicsről nagyvonalúan igyekszem nem tudomást venni, s nagyban remélem, hogy a gyomrom sem fog megkordulni a lárványtól hangosan. A kép alá mutatok, kérdőjelet formázok a levegőben ujjammal, s visszalapozok kettőt, hogy láthassa, mire is akarok rákérdezni. Az ottani képen egy pap látható, s a kép alatt a neve. Ezt kívánom hát megtudni, hogy milyen nevet írjak a róla készült rajz alá. A kérdést értem, fel is fogom, s át is adom neki a rajzot, de a szendvicsre csak értetlenül meredek. Először a szendvicsre mutatok, aztán magamra, s a kérdő tekintetem tükrében megint megjelenik a jel, melyet előbb ujjaimmal róttam a papírra. Nekem hoztad? - szólnám, hogyha nem ítéltem volna magam csendes kárhozatra. Így viszont nem kérdezek csak a szememmel, s ha bólint, akkor tétován a kezembe veszem a szendvicset. Mielőtt beleharapnék viszont, újabb megerősítésre vágyom tőle, még egy bólintásra, hogy tényleg igaz-e. Arcélemet vörösre festi a szégyen és a hála pírja, s bár nem ismerjük egymást, köszönetemet mégsem tudom másképp tettekbe önteni mint úgy, hogy közelebb hajolok hozzá, s finom, gyors, pillangószárnyrebegtetésnyi puszit nyomok az arcára. Nálam ez a köszönöm. Ha ismerem őt, ha nem. Különben is, azzal, hogy lerajzoltam, magamba ittam a vonásait, s már soha (vagy nagyon hosszú ideig legalábbis) nem feledem el.
Joggal merülhetne fel bárkiben a kérdés, aki akár egy kicsit is úgy gondolja, hogy ismer: mi az ördögöt művelek itt. Hárman háromféle választ kapnának, ám ezek mégis összecsengenének, a kérdezők azonban sose tudnák meg a teljes igazságot. Hogy ez a lány bízhat-e a jó szándékomban? Nos, úgy vélem, igen. Mindazonáltal a legokosabb dolog, ha soha nem bízunk meg a másikban teljesen. Kiváltképp egy farkasban nem, csakhogy neki erről sejtelme sem lehet. Tán idővel... Beleegyezett a próbába, s ennek megfelelően indultam útnak, hogy szerény túrám alatt élelmet szerezzek neki. A háromfogásos vacsorát egy leheletnyit eltúlzottnak éreztem volna ismeretségünk ezen fokán. Visszatértemkor újból mosolygásra ad okot azzal, hogy figyelmen kívül hagyja a szendvicset, holott érzem az éhségét. Nem oly' vad és nyers, mint a miénk, emberi létéből kifolyólag, ám érezhető, előlem pedig nehezen titkolható. Felvonom a szemöldököm, amint a lap aljára mutat, majd egy korábbi rajzhoz lapoz, ami egy fiatal papot ábrázol, s egyértelművé válik, mit is szeretne kérdezni. - Anthony King - feleltem a ki nem mondott, mégis "elhangzott" kérdésre. - Anthony King vagyok - hajtottam előtte fejet finoman. Igazi, elsősorban farkaskörökben használatos álnevemet, hogy úgy mondjam ki kell érdemelni. Roppantmód érdekel, vajon ő el fog-e jutni addig. Idejét se tudom, mikor játszottam utoljára ilyen játékot, valahol a lelkem mélyén úgy hiszem, izgatott is voltam a magam árnyalatnyi módján, mindamellett, hogy egy ilyen játék összes kimenetelére fel vagyok készülve. Ez is csupán olyan, mint bármely más szerencsejáték, a különbség a tétekben, s a nyereményben áll. - Igen, ez a tiéd - engedtem meg magamnak egy kurta, visszafogott nevetést félénk udvariasságára. - Látom, hogy éhes vagy. No, de én nézem, mit alkottál közben... Belemerülnék a rajza, csakhogy ő megmozdult és hálás csókot lehel arcomra. Ó, gyermek, később majd talán még több okod lesz elhalmozni háláddal, vagy épp ellenkezőleg, ám bárhogy is alakuljon, ama hasznod mindenképp meglesz, hogy láthatsz egy falatot Dominci Santoroból. Vajon képes lennél megtalálni Giovannit is? Meglelni a nem-létezőt. - Korai még így hálálkodni - mondtam minden élt, vagy feddés mellőzve hangomban, azzal a rajzot kezdtem tanulmányozni. - Egészen kiváló a memóriád és valóban tehetséges vagy - mondtam szinte csak magamnak, de nyilvánvaló, hogy mégis miért ejtettem ki hangosan is elismerő szavaimat. Mindenkinek jól esik a dicséret. - Megtennéd, hogy mesélsz egy keveset magadról? Volna pár konkrétabb kérdésem is, de nem szeretnék esetlegesen tapintatlan lenni. Előbb meglátom, mennyit árul el magától, azt követően pedig a kapott információhoz mérten terelem erre vagy arra a kis beszélgetésünket. Igazság szerint pusztán három-négy dolog foglalkoztatott jobban ebben a pillanatban, csakhogy látni szeretném, mennyire nyílik meg ennyi "puhítgatást" követően, hogy ezzel a felkapott kifejezéssel éljek.
Anica Laurelle Bright
Kölyök
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 30
◯ HSZ : 89
◯ IC REAG : 70
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : Nem beszél és még kettő sétál belőle a város utcáin.
„A” – kezdődik a vonal egy szép, cirádás indával, hogy egy húzásból szülessen meg az egész betű ezt követőn; „nthony” – szalad sebesen a papírra a ceruza hegye nyomán, szabályos rendben sorakoztatva fel így a betűket a kéz, hogy aztán az y alsó fecskevonalát eltúlozva jelenítse mag, s hozzá kösse egyből a „K”-t, melynek folytatásaként az „ing” már jóval egyszerűbben, de az előzőekhez harmonikusan illőn tűnjön fel a kép alatt. Felőlem ez is lehet az igazi neve meg más is, nem feltételezem senkiről, hogy ilyesmiben hazudna nekem éppen úgy, ahogyan nem is zavarna, ha mégis megtenné. Ezek csak nevek, lényegtelen halmazai a betűknek számomra, elvégre úgysem mondom ki őket soha. Elrejtem ugyan fejemben, társítva az arcokhoz, de elmémbe az emberek alakja, arcuknak vonala mar kitörölhetetlen képet és ez, csakis ez az, ami lényeges. Amint a nevét is a kép alá írtam, már teljes mértékben készen áll a mű arra, hogy az övé legyen pár pillanat erejére. Nem, nem fogom nekiadni, de nem is hiszem, hogy elkérné. Ahhoz, hogy egy olyan példány készüljön, melyet nem szeretnék hevenyészett emlékkönyvemben megtartani, ahhoz megint vagy sétára kell induljon, vagy csendben maradjon egy időre, hogy beszélgetésünk (milyen érdekes is erre így gondoljak még ennyi eltelt hónap után is) ne foglalja le gesztikuláló kezeimet, s azokkal újra rajzolhassak: ezúttal Tonynak. Szép név ez, könnyen becézhető, magamban így raktározom hát el abban a békés tudatlanságban, hogy kiérdemeltem az igazmondását. A szendvicses jótéteményét nehezen hiszem el. Elmormolok magamban egy hálaimát Istenhez, amiért elküldte nekem ezt az embert, megköszönöm az ételt, melyet adott nekem, s csak azután harapok bele. Nem eszem mohón annak ellenére sem, hogy világosan érezte éhségemet, mely szinte emésztőn mardosott. Tudom én, hogy talán egy egész nap is el fog telni (ha nem kettő), míg újra ételhez jutok, így nem sietek sehová. Élvezem, hogy van mivel megtöltsem gyomromat, s közben tovább hálálkodom. A társaságért és az ételért is, valamint azért, hogy újabb értékes bárányával ismertetett meg engem az Úr. Érdemes hinni, mindenekfelett. Minden falat fölött meg-megállva marad időm megfigyelni arcának változásait is, miközben a rajzot figyeli. Igen érdekes dolog ilyenkor a mimika, sok mindent elárul olyat is, melyet az udvariasság nem enged a másiknak elmondani. Kékszín tekintetemmel arcának teljes felém eső oldalát bejárom, képzeletben végigsimítok a haján is, hogy aztán vállán át lejjebb futtatva tekintetemet végül kézfejének figyelésében merüljek el. Szeretem a férfiak kezén nyugtatni pillantásomat. Sokat elmond nekem az életükről, képzelt múltjukról, s arról a munkáról, amit végeznek. Apám keze érdes volt és hatalmas, lapáttenyerében szinte elveszett a balta nyele. Emlékszem azokra az időkre, amikor mindig bekötötte fáslival a kézfejét munka közben, hogy ne dörzsölje ki a fűrész, a baltanyél, mert anyám nem szerette, hogyha végigsimított lábán és kiszakította érdes tenyerével a fehér nejlonharisnyáit, melyeket munka közben viselt. Nem érzem magam rosszul attól, amit mond a hálapuszi kapcsán. Szerintem így volt helyes, nem tenném máshogy akkor sem, ha menten villám csapna le az égből, s figyelmeztetni kívánna tettem helytelenségére. Mindenem a hitem, de ez nem gátol meg abban, hogy néha (nem is olyan néha, ha belegondolok) Istennek nem tetsző dolgokat tegyek. Ekképpen tehát ha az Úr nem lenne elégedett azzal, hogy alig tizenkilenc éves fejjel csókot lehelek számomra ismeretlen férfiak arcára, hát kénytelen lenne elfogadni, hogy én ilyen vagyok, mint ahogyan én is elfogadtam, hogy vannak olyan csapások, melyeket annak ellenére mér rám, hogy tudom: szeret, mint minden gyermekét. Ajkaimon mosoly játszik, elhiszem, hogy őszintén gondolja minden szavát. Nem túl mézesmázos és nem mászik hízelgésével a tenyerembe, tehát teljesen elfogadható a véleményének minden kiejtett szava. Örülök, ha tetszik neki, amit lát. Én sose vagyok elégedett a portrékkal, melyeket magamról készítek, épp ezért hajlamos vagyok elnéző lenni azokkal szemben, akik szintén nem hagyják szívüket az örömtől megdobbanni, látvány papírról mosolyogni, vagy azon sírni saját képüket. A kérdését néma nevetésem kíséri, nem tudom elrejteni. Mesélhetek én, készséggel meg is fogom tenni, épp csak ez a mese nem olyan lesz, mint amilyeneket megszokhatott. Rövid leszek, tömör és lényegre törő, majd meghagyom neki a lehetőséget arra, hogy kérdezzen. Eldöntendőt, kifejtőset, amilyet akar. Nem tudhatom, hogy mire kíváncsi. Kedvesnek tartom, hogy nem tolja a képembe a kérdéseit, hanem megadja a lehetőséget arra, hogy kibújjak alóluk, mint takaró alól, ha nyáron fullaszt a hőség. Mégsem hiszem, hogy meg fogom tenni, de legyen kívánalma szerint: mesélek hát. Finoman lehelyezem a szendvics maradékát (úgy a felét ettem meg ennyi idő alatt) a hozzá tartozó szalvétára kettőnk közé, s felemelt jobb kezemen három ujjamat hagyom nyújtva, a többit mind behajlítom. Ezzel jelzem, hogy mint a mesékben, a hármas szám az én életemben is fontos szereplő. Újra a hármast mutatom, majd kezeimmel tetőt formázok fejem fölé. Három hazám van, szólok ekképp, s hiheti otthonomnak is, azzal sem fog sokat módosítani a jelentéseken. Újra a hármas következik, majd nyelvem kinyújtása, s rámutatás arra is. Három hazám van és három beszélt (értett) nyelvem, mely ezen hazákhoz tartozik. S végezetül a hármast egy rámutatás követi a képe alá írt Anthony Kingre, majd ugyanazzal a lendülettel vissza rám, saját mellkasomra, jelezve ezzel, hogy három nevem is van mindezek felett. Kérdő tekintetem odadobja neki a lehetőséget, hogy rákérdezzen ezekre, ha akar, vagy bármi másra is. Amit nem tudok neki eljátszani, azt majd leírom. Már nem zavar ez az egész pantomim.
Ma döntöttem, úgy hogy veszek magamnak valamit, ami nekem fontos, de lehet hogy másnak viszont nem az. Először, egy ruha boltba megyek, mert a kirakatban, láttam egy klasz kis mini szoknyát, amit szeretnék nagyon. A szoknya mellé, veszek egy topot is, ami illik is a szoknyához. Mielöt, még megvenném, elöbb a próba fülke felé tartok, hogy fel próbáljam a két szerzeményemet. pár perc alatt vetkőzömle, és öltözöm fel. A fülkében lévő tükörben nézzem magam, és hát nem is tudom, de mintha magamba estem volna, úgy nézzem tükörképemet. Miután, magamban levonom azt a következtetést, hogy jól áll rajtam a ruha, megint egy gyors átöltözésen kell részt vennem, aztán irány a kassza. Szerencsémre, nem kell sokáig várnom, hogy sorra kerüljek, mert szinte alig vannak a boltban. Még a bank kártyámat is elő keresem, ami nem tart sokáig, mivel a pénztárcámban hordom. A nő unottan kérdezi, hogy kérek-e mást is, mire én a fejemmel jelzem neki, hogy nem. A nő, mond egy öszeget, mire én csak pislogni tudok, de azért oda adom neki a kártyát, majd a pinkodomat írombe, utánna a zöld gombot nyomom meg. A ruhák, bekerülnek egy zacskóba, és úgy kapom meg őket, majd a kártyám is vissza kerül, amivel fizettem. A boltból kilépve, azon elmélkedem, hogy majd ebben a ruhában megyek a koncertre. Alig, hogy kilépek a boltból, egy ismerös arcot pillantok meg a közelben, bár nem tudom, hogy higyek-e a szememnek. Nem tudom, hogy mit is keres itt, de nagyon örülök neki, hogy látom őt. Lábaim, egyenesen felé visznek, és mikor a közelébe érek, szólalokmeg. - Helló Angie örülök, hogy ujra találkozunk. - Mondom neki, bár igaz az is, hogy akár még nyugodtan fel is hivhattam volna őt, de hát eleve nem is akarnám őt zavarni. Mondatom közben, átölelem őt, mint barátot.
Nem vagyok olyan jó kedvemben azóta, hogy megtudtam, a férjem kerestet, és el akarja látni a bajom, jobban mondva, másokkal intézteti a piszkos munkát, ami több mint undorító. Aljas, gyáva féreg. Már értem, miért utáltam annyira a hülye pofáját. Ide csak Margaretet kísértem el, nem szeretem a plázákat, túl sok ember, nem figyelnek senkire magukon kívül, nehezebben közlekedem itt, mint az utcákon. Ráadásul túl nagy a zaj az érzékenyebb füleimnek. Ám nem volt mit tennem, hisz Margaret rendelt valami szart a teleshopból, és volt pofája közölni velem, hogy nem tud elküldeni érte senkit, úgyhogy jönnöm kell vele. Mondanom sem kell, mennyire örvendtem a dolognak. Semennyire. A hátammal támaszkodom a korlátnak valahol a bolt előtt, amíg kedves kis gardedámom intézi a dolgait, valami elkeveredhetett mert ideges, hallom a hangján, kicsit hangosabban is beszél. Nem jellemző rá. Abban a pillanatban érzem meg Alli parfümjét, hogy megszólít, el is mosolyodom, mert legutóbb kedves volt velem, már az elválásunk előtti pillanatokig, azóta sem tudom hová tenni a kifakadását, ugyanis nem volt igaza. Ha kérdezett volna, elmondom neki, hogy nem azért nem műttetem meg a szemeimet, mert idióta vagyok, és nem akarok újra látni, hanem mert egyetlen orvos szerint sincsen semmi fizikai oka annak, hogy nem látok, tehát nem segítene a műtét. - Szia! Én is nagyon örülök. Hogy vagy? Vásárolgatsz? Régi szép emlékek, amikor csak bementem egy boltba, és azt hoztam ki, amit nem szégyelltem. Nem szerettem fizetni semmiért sem, most már nem nagyon tudnám ezt megcsinálni. Az ölelést viszonzom, majd mosolyogva nézek rá, talán a társasága kicsit feldobja majd a napomat.
Jól esik, hogy ölelésemet, viszonozza vagy is ő is megölel. A közelségét kihasználva, orromat valamint a tüdőmet is az ő gyönyörü puha bőrének az illatával töltöm meg. El is válok tőle, hogy még a szemeim is kapjanak belőle valamit. Kérdésére válaszólok is neki. - Nagyon jól érzem magamat. Igen, az elöbb vettem egy toppot, és egy mini szoknyát. És te, mit csinálsz itt? - Csacsogom neki boldogan, hogy mit is vettem. Mosolya, még most is gyönyörű szép, mint akkor este. Majd, én is el teszek neki egy kérdést. - Angie, szeretnék bocsánatot kérni a multkori kirohanásomért, nem voltam akkor valami igazságos. - Kérek tőle bocsánatot, és remélel azért ennyi elég lesz. De, ha mégsem, nem tudom, hogy meddig lennék képes elmenni, hogy megbocsáltson. Épp várom Angie válaszát, mikor is egy női hang szólalmeg mögöttem, és számomra egyértelmüvé válik, hogy az illető Angie-t kérdezt valamiről, majd meg fordulok felé, hogy megnézzem az illetőt. Végig mérem őt, de nem tudom, hogy mit is gondoljak. Fel villantom felé a mosolyomat, majd kinyújtom felé a kezemet, és szólalok meg. - Szia a nevem: Allison. - Mutatkozom be, és ha a másik nő is felém tartja a kezét, akkor egyenlőre csak kezet rázok vele.
Kezdőlap
//
