Érzem a csalódottságát, és az egyre növekvő feszültséget, ami kezd elhatalmasodni a nőstényen. ég szerencse, hogy Drew előbb tűnik el végleg, mint hogy bármilyen módon egymásnak feszüljünk Tarával a gyerek előtt. Nem szerettem volna az Őrzőkhöz hurcibálni... Egyébként meg: ennyit az emberekről. Az anya még csak ránk se néz, nem hogy egy köszönöm, vagy valami... Emberek. Ha nem lennénk egy bevásárló központban, akkor talán el is köpném magam. - Jó, nem kell átesni a ló túlsó oldalára, Tara. Most azért, mert mindketten duzzogunk egy sort, és azt mondjuk, hogy felejtsük el, még baromira nem fogjuk. Hát nincs igazam? Dehogy nincs. És hogy őszinte legyek, semmi kedvem elpazarolni az édes-fájdalmas erotikus perceinket valami olyan miatt, ami meg se fog történni. Mi a frászt csináljak? Meg egyébként is. A meghitt gyűrű vásárlásnak annyi. Nem, nem mondtam le róla, egész egyszerűen nem ilyen hangulatban szeretném megejteni azt a dolgot, amire talán életünk végéig emlékezni fogunk. Úgy döntök, hogy villámgyors mozdulattal, ám mégis gyengéden ráfogok a kezére, és nem engedem, legfeljebb akkor, ha annyira szabadulna, hogy jelenetet rendeznénk. Mert azt nem akarok. Felsóhajtok helyette, de úgy igazán, nagyon mélyen és őszintén, aztán inkább a kezeinket bámulom. - Nem akartalak megbántani. De utálom, hogy be kell ismernem, hogy vannak dolgok, amikben nem lehetek én az "első" és a legjobb. Ha majd egyszer szeretnél egy gyereket, valahogy, valakitől... Akkor én ott leszek, de számolnod kell azzal, hogy egyszerre kettőt is fogsz kapni, de az egyiket legalább nem kell majd pelenkáznod. Próbálkozok valamiféle poénnal, de nem tudom, hogy mennyire jön be. Hiszen láthatta, teljesen elvesztem a fejem egy ilyen helyzetben. Ha lesz egy gyereke, és fontos lesz neki, akkor rá is vigyázok, ahogy erőmből kitelik, de azt nem tudom megígérni, hogy minden hétvégén elviszem edzésre, és közös családi sütögetéseket tartunk, vagy hogy majd tanulom vele a szorzótáblát... - És srácot akarnál, vagy csajt? Bátortalan, de legalább érdeklődő próbálkozás megint. Bízom abban, hogy a benne lakó hiú nőnek számít az, hogy érdeklődök, és szeretném, ha beszélne a gondolatairól. Még akkor is, ha az elkövetkező időkben ezekkel úgysem kezdünk az ég világon semmit.
Eszem ágában sincs tiltakozni az ellen, hogy megfogja a kezem. Persze a hangulatomra némiképp rányomta bélyegét az előbbi történet, de közel sem annyira, hogy jelenetet rendezzek, vagy hogy ne akarnám meghallgatni. Azért ehhez több kell, egy feltételezett szitunál, meg rossz reakcióknál... - Nekem pedig meg sem fordult a fejemben, hogy más véleményed lehet a témakörről... és hogy nem csak rajtam múlik, mert már ketten vagyunk. - ha már ő tett lépést a békéért, akkor én sem látom értelmét a duzzogásnak. Annyira azért nem zaklatott fel a téma, hisz már Chicagoban offoltam a projektet, és azóta sem lettek alkalmasabbak a körülmények... Tudom. Felfogtam. -Ha te nem akarsz gyereket, akkor én sem. Nem akarom, hogy úgy érezd, hogy belekényszerítelek valamibe, mert erről szó sincs. Meg aztán... - megfogom a másik kezét is, közeledek felé vagy két lépést, majd önkényesen derekam köré fonom a karjait. -...Hogy akarnék máris még egy fontos személyt az életembe, ha még veled sem tudok betelni, hmm? - lábujjhegyre állok, hogy felérjek a szájához, hacsak nem hajol el, vagy éppenséggel nem mélyíti el, akkor csak egy hosszú puszit kap. - Van még kedved azokhoz a gyűrűkhöz? - őzike szemekkel nézek rá.
Haloványan elmosolyodtam. Valahol az agyam egyik legtávolabbi szegletében felütötte a fejét néhány emlékkép, például az, amikor először láttam Tarát, és úgy követtem a bokrok sűrűjében, mint az esthajnalcsillagot. Amikor először éreztem a vérét a számban, és a húsát a fogaim közt. Aztán persze az, amikor először beszéltem vele, és meg volt róla győződve, hogy a Pokolba került. Nos, mindezek után rettentően abszurd, hogy most megint úgy követem őt, mint egy vadászkutya, hogy lassan másfél órája a húsa és a vére mellett az öle íze is a számba került, és amikor beszélünk, akkor olyan dolgokról beszélünk, amik nemhogy a Pokolra emlékeztetnek, de még a Mennyet is túlszárnyalják. És most, akármennyire is nem tetszik a feltételezés, vagy a gondolat, egy olyan, egyelőre instabil mérföldkövet állítottunk fel magunknak, amit ha Jerry tudna, zokogna az örömtől. És én azzal hálálom meg az ő jóságát, és Tara szeretetét, hogy cirkuszolok. Szégyenlem magam. De boldog vagyok. - Én azt akarom, hogy mindent megkapj tőlem, amit csak adni tudok. És hogy ez boldoggá tegyen. Jó, vannak dolgok, amikből nem engedek, mert nem tehetem meg, de talán... Nem tudom. Felejtsük el, de... majd térjünk vissza rá. Mondom neki teljesen őszintén, mert az iménti gondolatsorok egészen megindítottak. De persze azt nem akarom, hogy híre menjen annak, hogy képes vagyok ilyesmikre. Ez csak a mi titkunk és kész. Még egyszer nem esem abba a hibába, hogy közszemlére tegyem a félelmeimet és a gyengeségeimet. Aztán amit mond, már a mosolyomat is kiszélesíti annyira, hogy még a fogaim is kivillannak, így jobbára azok érzik először Tara ajkait. De később én is csatlakozom a csókba, még a kezét is elengedem, hogy a derekát átfoghassam, és magamhoz húzhassam. Az a fránya tüzes energiafelhő megint kezd körém gyűlni, és csak ez az egyetlen oka annak, amiért nem adom át magam teljesen az élvezeteknek. Drew nem venné a lelkére, ha a dadáit nyúl módra szorgoskodva kéne látnia... Na meg, a többi vásárló sem biztos. Kifejezetten nem. - Még a végén komolyan veszlek... Csipkelődök kicsit, amint vége szakadt a csóknak, aztán mellé lépek, és a karomat nyújtom felé, jelezve, hogy indulásra kézen állok. - Először a gyűrű. Aztán valami új cucc nekem, és neked, ha akarsz valamit.Nem vagy éhes? Mert ehetünk is... Mondom, miközben elindulok valamerre... Fogalmam sincs merre, mert most járok itt először. - Mesélsz nekem arról, amikor először voltunk együtt? Bukik ki belőlem a kérdés. Igazából erre már azóta kíváncsi vagyok, amióta megtudtam, de néhány fontosabb tényező elfeledtette velem a történteket. Remélem, hogy nem tépek fel benne semmilyen sebet ezzel, de tényleg érdekel, és szarul is érzem magam miatta. De ha azt látom rajta, hogy nem akar beszélni, akkor adok egy puszit a feje búbjára, és egy halk mindeggyel be is rekesztem a beszélgetést, amíg nem találunk jobb témát.
Egy amolyan "valóban?" tekintettel nézek fel rá a "még a végén komolyan veszlek" kijelentés után. Viccelődik, érzem, de halványan azért csak ott bujkál hangjában az őszinte kétely, még ha nem is annyira "tudatosan". Nem kezdem kivesézni a témát, erről úgysem fogja meggyőzni más, csakis az idő. Majd rájön. És én is. Ha menni kell, hát menjünk. Sikerült megint úgy elmerülnöm benne, hogy megfeledkezzek a külvilágról, ezért most egy kicsit zavarban is vagyok. De mi közben belé karolok, és elindulunk, megint felmerül bennem a kérdés, hogy ez vajon mindig így lesz? Komolyan, ha fel lehetne hasznosítani valahogyan a köröttünk szikrázó levegőt, az jó eséllyel kitenné egy kisebb város napi energia szükségletét. Ez tetszik (mit teszik?! Imádom!) A kérdésekre már menet közben válaszolok. Elmondom, hogy éhes abszolút nem vagyok, de egy ruhát szeretnék majd az Upperes hepajra. Azt is, hogy a vásárlás szempontjából elég határozott vagyok, szóval nem kell majd órákat eltöltenie egy próba fülke előtt. Aztán... belekérdez a sűrűjébe... - Te tényleg nem emlékszel rá... - zavart vigyor terül el a képemen, és érzem, hogy már kezd égni az arcom. Hamarosan eper vörösre fogok pirulni. Borzasztó zavarba hozott. Jó értelemben véve, nem a kényelmetlenben. Erre szeretek emlékezni. - Akkor történt, amikor béta lettél. Bejöttél hozzám a kocsmába megünnepelni... Sakál részegre ittuk magunkat. - röviden felnevetek, előttem nagyon él a kép. - Elindultunk haza, aztán végül is a tengernél kötöttünk ki. Úszni akartunk... aztán... Tudod, te voltál nekem az első. Mármint aki az első csókot adta, és aki először... - sokat sejtetően megköszörülöm a torkom, de szóban nem folytatom már. Erről nem fogok beszélni ekkora tömegben, de megmutathatom. Hacsak meg nem állít, akkor válogatás nélkül küldöm neki az emlékeket az éjszakáról. Botrányos részletességgel az előjátékról, a szexről, az orgazmusokról és mindenről egészen addig, hogy lefektettem, eljöttem a házából, és megszólal Todd hangja a fejemben... Igen, ha erre az éjszakára gondolok, akkor a rosszra is ugyanúgy emlékezek, mint a jóra. A pillanatban viszont elfelejtettem, hogy jelenleg nem csak én látom az emlékeimet, hanem Castornak küldöm. De leállok amint rájövök, hogy zavar van az erőben... Ha rákérdez erre is, beszélek róla, ellenben megmutatni biztos nem fogom. Elég nekem látni. - Mondj valamit. - kérem, ha még nem szólalt volna meg.
Azt túlzás lenne kijelenteni, hogy nem emlékszem semmire. Vannak bizonyos... Képek, képfoszlányok a fejemben, de én mindig is meg voltam győződve arról, hogy ezeket álmodtam és kész. Még én se akartam ezekre a képekre visszaemlékezni soha, mert még magam előtt is szégyelltem őket, és a múltkor is csak azért hozakodtam elő a dologgal, mert Tara elég erős lépést tett az ügy érdekében. Ennek ellenére kissé elszontyolodva húzom el a számat, amikor megállítja, hogy tényleg nem emlékszem. Amikor mesél, először még zavartan körbelesek, hogy vajon mennyien hallgatózhatnak, aztán persze rájövök, hogy végül is... Rejtjelezve, szolidan mesél, és ekkor megnyugszom. Ráadásul egy ilyen jelentőségteljes estén történt mindez... Ó jaj nekem. Tényleg szégyenlem magam kissé. Néha hümmögök egy halkat, vagy éppen bólintok, de kifelé kommunikálni addig a pillanatig vagyok képes, amíg meg nem érkezik a videó, ami mint egy jól összevágott bemutató, le nem írja előttem az egész estét. Hogy melyik résznél tátottam el a szám, és melyik résznél álltam meg a mozgásban, azt ne kérdezze senki, mert nem volt tudatos, és nem azzal voltam elfoglalva. Borzasztó furcsa magamat látni kívülről, azzal a fizimiskával. Részegen, meztelenül... Szex közben... Szinte érzem az ujjaimon, hogyan merülnek el Tara testében, és természetesen ez a libidómat is azonnal az egekbe repíti. De túl hamar lesz vége (szerencsére, talán ha tovább mozizunk, leteperem), és a fülemet megüti egy olyan hang, ami... Hm. Todd... Álldogálok tátott szájjal, kikerekedett, üveges tekintettel nézek ki a fejemből, aztán egy kisebb fejrázás után oldalra fordítom a fejem, és ránézek Tarára. - Egy: hihetetlen hülye vagyok, hogy erre nem emlékszem. Kettő: már értem, hogy honnan ered ez az egész... Durva sóvárgás... - kissé felajzott, ám gyors csókot kap - Három: mi az istent akart Todd? Gondolom, hogy megkérdezem. Ha már egyszer ünnepeltünk, nem tudom, hogy miért rondított bele. Kinevezett, és még ő zavart el, hogy szedjem szét a várost annak tiszteletére, hogy Bétává avanzsáltam.
Tulajdonképpen szórakoztat Castor reakciója. Már csak ezért is megérte átküldeni a home videót, nem pedig szavakkal körül írni szarul a leírhatatlant. Habár, ha meg kellene mondani, hogy melyik fajta ámulatot látom az arcán, bajban lennék. Magán képedne el, hogy erre nem emlékezett? Vagy azon, hogy ilyen "gagyi" volt a szex, vagy éppen ellenkezőleg? Nesze nekem "majdnem doktori cím", most azt hiszem szét is téphetném a papíromat ha lenne. De végülis... csókot kapok, az jó. Nem? Fene se érti már ezt. Hogy mi volt a kérdés? Jah, igen... A válaszhoz séta kell, szóval ha megkapom a kezét, akkor ujjaiba kulcsolom az enyémeket, és ösztökélem továbbhaladásra. Nem akarok most agyalásba kezdeni arról, hogy mit és mennyit mondjak el neki. Az utóbbi hetekben annyit beszéltem már erről, nem szabadna nehezemre esni pont neki elmondani. Leszámítva a szégyent, és azt amit majd belőle kiválthat a történet. - Akkor kezdődött. - halkan beszélek, és mindvégig a padlót bámulom magam előtt, mintha attól tartanék, hogy elesek. Ez tulajdonképpen még igaz is. Ha jelzi, hogy folytassam, akkor megteszem. - A házamban várt már. Persze felvettem a nyúlcipőt, be akartam futni a városba, de már pirkadat volt, a gyomrom forgott az italtól, ő meg elbújt a pajzsa mögött... Ha nem kérte, akkor vevő vagyok bármi másra ami alatt bambulhatom tovább a cipőm orrát egy-egy lépés közben. Viszont amikor legközelebb felnézek Castorra, szemem sarkában feltűnik egy ékszerboltnak látszó kirakat is. Az nem kérdés, hogy én akarom e azokat a gyűrűket, az viszont sokkal inkább, hogy Cas szeretné-e.
Annak ellenére, hogy valamiféle egyszerű, vállrántós választ vártam a kérdésemre, elég hamar rá kellett jönnöm, hogy itt bizony többről lesz szó, mint valamiféle "tudni akarta, hogy ment a buli" típusú válaszról. Hagyom, hogy birtokba vegye a kezemet, az ujjaimat, és követem őt, akár merre megy. Néha rápillantok, de ő csak masszívan bámulta a cipőjét, a padlót, mit tudom én. De ez nekem valamiért nagyon nem tetszik. Össze is ráncolom a homlokomat, és már-már feszélyez, hogy mennyire lassan rakja össze a mondatait. - Igeeen... Nógatom minden alkalommal, amikor egy lélegzetvételnél nagyobb szünetet tart. De miért akart befutni a városba? Megállok, felpillantok, én is látom az ékszerüzletet. - Mindjárt megyünk. Mondom neki, aztán megállok vele szemben, és megfogom a karját. - Tudom, hogy mindig is tartottál tőle, de Tara... Todd már nem él, már nem árthat neked, gondoskodtam róla. Úgyhogy nyugodtan elmesélheted, hogy aznap épp mivel készített ki, mert tudom, hogy mekkora s*gg tudott lenni. Próbálkozom szelíd komolysággal, de ha nagyon nem akarja elmondani, akkor csak megrántom a vállam, és elindulok befelé az üzletbe.
Jahm, hogy ebből még nem volt elég egyértelmű? Az úgy már más. Nagyon is. Amikor a szállodában összevesztünk, és mutattam neki azokat a képeket, azt hittem, abból már rájött. Vagy akkor is annyira részeg volt, hogy elfelejtette? Nem, mert később amikor békülni jött hozzám, meg is jegyezte: nem hagyta volna azt, hogy Todd bántson. Akkor most nem értem, mit nem ért. Vagy a képek nem voltak tiszták, amiket pár hónapja mutattam neki? Nah jó, az agyalással nem megyek sokra, hisz itt áll előttem, és még mindig a válaszra vár. Jesszusom de utálok beszélni erről! És most pont neki kell elmondanom, akinek a háta mögött folyt az egész. Szomorú sóhajjal könyvelem el, hogy azokból a gyűrűkből semmi nem lesz, ha kinyitom a számat. Ha egy kicsit eltolnám még ezt a beszélgetést, mondjuk akkorra, mikor visszaérünk a lakosztályába? Ahhh, ekkora kretén nem vagyok... Nagylevegő, szemkontaktus felvesz, az "úgy-elásnám-magam-hat-méter-mélyre" életérzésről pedig igyekszem nem tudomást venni. - A zaklatások kezdődtek akkor, Cas. És tartott amíg meg nem halt. Mennyi is volt? 50? 80 év? Mit számít az a pár évtized... - Nézd. Ha szeretnél tudni mindent, elmondom neked... de nem itt. - én most nem érintem meg őt, mert nem tudom hogy reagálna rá. Pedig most rohadt nagy szükségem lenne egy ölelésre. Beszéltem erről Duncannel, és botrányos részletességgel Jakenek is elmeséltem már, de nem lett könnyebb, habár az ember éppen az ellenkezőjét tartja. - Menjünk. Miért érzem úgy, hogy ez már megint egy mérföldkő, és hogy rohadt nagy jelentősége van annak, hogy most merre indul el? Vagy már megint túldrámázom a helyzetet? Nos, ez rögtön ki fog derülni...
Nem túl irodalmi stílusban, ennek ellenére száz százalékig életszerűen erre az egészre csak annyit tudok reagálni, hogy.... öööö... he? Zaklatások? Nagyokat pislogok, mert nem értem. Ez nagyon nem úgy hangzott, mintha néhány durvább tockost osztott volna ki neki a tudtom nélkül. És ez bármennyire dühített, amíg Todd volt az Alfa, el kellett fogadnom, benyelni, aztán a képébe röhögni mindenért, mielőtt az ujjaim közé nem fogtam a még lüktető - ám rothadt - szívét. - Jó... Persze... Persze, hogy szeretném, ha elmondanád. De előbb vegyük meg, ami kell, aztán menjünk haza. Úgy könnyebb lesz beszélni is, és hallgatni is. Próbálok megértő lenni, és valami értelmes ábrázatot a képemre varrni. Amellett, hogy az oldalamat fúrja a kíváncsiság, mégis kissé hanyagul állok a dologhoz. Nem szeretném elrontani a már így is majdnem derékba tört napot azzal, hogy a második legjobb részét elhalasztom valaki olyan miatt, aki miatt már nagyon rég nem kell aggódnia egyikünknek sem. - Gyere. Fogom karon kedvesen, és ha csak nem ellenkezik, vagy ment el a kedve a dologtól, akkor magammal húzom az ékszerboltba. Csak hogy lássa, hogy nem vagyok én mindig olyan harapós, hogy leragadjak valaminél, és azon lovagoljak, amíg meg nem tudom, amit akarok. De ezt a napot kettőnkre akartam szánni, ha már bejött az irodámba.
//Akkor íme! Drága szvíthártom, ezennel megajándékozom magunkat ezzel a gyűrűpárral, amiről azt kell tudni, hogy természetesen egyetlen alkotóeleme sem olcsó, az alap pedig nem ezüst, hanem platina //
Nem, Castor még semmiről nem tud. Fene... Ez durva menet lesz. Látom rajta, hogy a legszívesebben megrázna a vállaimnál fogva, hogy bökjem már ki, hogy mi van, e helyett azonban gyengéden! megfogja a karom, és az üzlet felé vezet. Rendben, én megyek vele akárhová vigyen, és jobb is ezt nem egy bevásárlóközpontban megbeszélni. Talán még a szálloda is túl zsúfolt lesz ehhez. Nem a saját érzelmeimtől tartok már, vagy hogy milyen depis leszek ettől később... A nagy francokat! Castor semmit nem tud. Azaz SEMMIT! Ki fog akadni, abban biztos vagyok. (Bevallom, csalódott is lennék, ha nem), de hogy mennyire... és hogy velünk mi lesz aztán... nem, erre nem akarok gondolni, most gyűrűzünk. .... A feszültséget vagy oda képzeltem, vagy tényleg ott volt mindvégig, mégis őszintén tudok örülni a választásnak. Az árának kevésbé, (ha nem Castorral vásárolgatnék, felajánlanám, hogy fizetem a felét, mondjuk részletre...10 éven át). Végül nem teljesen ugyanolyat választottunk, ellenben tökéletesen passzolnak egymáshoz. Ha nagyon romantikus hasonlattal akarok élni, akkor azt mondom, hogy olyanok ezek a platina karikák, mint mi vagyunk. A legpozitívabb értelemben véve.
Its a new dawn its a new day its a new life for me And i’m feeling good...
Ismét felkelt a Nap. Néha elhiszem a hazugságokat, amik arról szólnak, hogy eljön a teljes sötétség. Én azonban kitartok. Mint mindig. Túl sok minden pihen árván, a hátam mögött, hogy feladjam. Ha sötétség telepedne a világra és a szívemre, hát a világosságért fogok harcolni. A taxi, amiből épp kiszállni készülök, hangos csikorgással fordul be a járda mellé. Valamiért más ez a nap. Farkasom érez valamit, amit elmém még nem. Csitítani nem tudom, talán nem is érdemes. Vészcsengő a fejemben. Nyílik a taxi ajtaja, az eddig keresztbe vetett lábaimat, először kinyújtom, aztán kiszállok a kocsiból. A sofőr kezébe nyomom a pénzt, némi borravaló is akad közte, aztán a táskámat felveszem a vállamra és az emberek közé lépek. A Nap óvatosan hunyorog. Még nincs olyan ereje, ami felmelegítene. Bézs színű sálamat kissé szorosabbra húzom, nem mintha fáznék, de mégis jobban mutat. Magassarkú feszítette combjaim, végre megmozdulnak. Valamerre a boltok felé veszem az irányt, be az épületbe. A kirakatok varázsa. Merengésemből egy ismerős illat zökkent ki, összerándul a gyomrom. Félelmemben? Ijedtemben? Vagy inkább a bennem élő vad borzolja bundáját? Nem tudom felismerni, hogy pontosan milyen érzéseket vált ki belőlem Camille Duvalier… Utoljára, hosszú évekkel ezelőtt találkoztunk. Még akkor, amikor Sebastian élt és a lehető legdurvábban követelte azt, ami szerinte járt neki. Legyen az tárgyi érték, vagy lelki. Camille és én nem voltunk rosszban. Talán soha. De olyan dolgot tettem, amit én se bocsájtanék meg egykönnyen a másiknak. Elloptam tőle egy számára értékes holmit. Sebastiannak éppen arra fájt a foga, hogy legyen egy trófeája a távozni készülő nőtől. Vajon túléltem volna, ha nem teszem meg? Mikor vehette észre? Mikor elment, rögtön? Felsóhajtok. Megtehetném, hogy hátat fordítok mindennek, visszaszállok az épp elkanyarodó taximba, de nem. Megállok az utca közepén és keresni kezdem. Mikor jöhetett vissza? Megszédülök a félelemtől. A saját elmém generálta rettegéstől, amit emlékeim szülnek. Soha nem fogja megérteni, hogy miért tettem. Fáradtan túrok bele hajamba, ami szabadon piheg a vállaimon. Tekintetbe olvad a tekintet. Elmém jégpáncélja vészesen megremeg. S a Nap…? A Nap, ugyanolyan vészjóslóan hunyorog a felhők mögül, mint, ahogy a szívem zakatol, bordáim védelmében. Tikk-takk-tikk-takk…
Igazából szerethetem én bármennyire a munkámat, de a szabadnapoknak mindig nagyon tudok örülni. A mai napon pontosan ebben a kiváltságban részesültem, ezért úgy döntöttem, hogy ideje egy kicsit emberek között lennem, és talán vásárolni sem ártana néhány dolgot. Többek között a hűtőbe, meg a ruhásszekrényembe is elkelne pár újdonság, úgyhogy nem is lehetett kérdés, hogy a bevásárló központot fogom megcélozni, mint végső megállóhelyet. Előtte azonban még volt néhány elintéznivalóm, amiket minél gyorsabban le is tudtam. Mivel, ahogyan már említettem, nem kellett dolgozni mennem, így hosszú tincseim szabadon verdesték hátamat, körülölelve szép arcomat. Öltözködésemre sem a megszokott elegancia volt most a jellemző, hanem sokkal inkább a lazább stílus. Farmerem szorosan ölelte körül a lábaimat, magas sarkú csizmáim hangosan vertek visszhangot a fülemben, valahányszor léptem egyet. Nem volt rajtam kabát, a kocsival közvetlenül a bejáratnál álltam meg, úgyhogy nem láttam értelmét még azt is cipelni magammal. Könnyedebbnek éreztem a fehér színű pulóvert, amit a mai reggelen kiválasztottam, mint ideális darabot. Ajkaimon folyamatosan valamiféle szórakozott mosoly ült, bár más nem hiszem, hogy éppen mosolynak nevezte volna. Nálam ettől függetlenül annak felelt meg, a többi pedig abszolút nem tudott érdekelni. Sem az, hogy a fiatal egyetemistákból álló csoport rólam beszélt, mikor elhaladtam mellettünk, sem pedig néhány nő irigykedő pillantása. Tisztában voltam azzal, hogy sugárzott belőlem a gazdagság, de előfordul, ha a farkas lánya annyiféle melót bevállalt már az életében, mint én. Ráadásul nem is vagyok a legfiatalabbak között, mint az tudvalevő. Az apró kis mosoly egyébként egészen addig ott is díszelgett az arcomon, míg meg nem éreztem egy kísértetiesen ismerős illatot. Vonásaim abban a pillanatban megkeményedtek, pajzsomat pedig annyira felhúztam, hogy a nőstény a későbbiekben még véletlenül se tudja megállapítani, hogy mégis merre járok. Szerettem a helyzeti előnyt, főleg amikor néhány perccel később ki is szúrtam őt, méghozzá nem is olyan messze tőlem. - Érzem a félelmed szagát, Chelsea… - suttogtam magam elé, bár nem voltam már olyan messze tőle, hogy ne hallja meg. Jó füle volt, biztosra vettem, hogy már korábban is észrevett engem. Ezt a találkozást már nem odázhatta el, és ettől nekem muszáj volt mosolyognom. Ezúttal azonban nem a szórakozottság, sokkal inkább a gonoszság ült ki az arcomra. Úgy sétáltam, úgy néztem őt, mintha a vadat leső vadász cserkészne éppen. Valójában pontosan ez történt, és én voltam a vadász. – Marja az orromat! – beszéltem tovább halkan, ám annál fenyegetőbben. Említettem már, hogy senkinek nem egészséges magára haragítania? Akkor most mondom! Az más, ha én lopok valakitől, de azt nem tűröm, ha tőlem vesznek el valamit, hogy aztán illetéktelen kezekbe kerüljön. – Imádom ezt a fémes ízt… - ajkaim még inkább felfelé görbültek. – A félelem fémes íze – közben a távolságot egyre kisebbre csökkentettem kettőnk között. Valahogy mindig is sejtettem, hogy ő volt az, de csak most döbbentem rá, hogy tényleg így történt. - Szervusz, Chelsea! Régen találkoztunk… - ezúttal már közvetlenül mögötte szólaltam meg. Ajkaimon ugyanaz a fenyegető mosoly ült, szemeim hidegen és veszélyesen csillogtak. Őszintén szólva tényleg nem lettem volna a helyében. Egy férfinek talán még lett volna esélye ellenem, de nála sokkal erősebb és idősebb is voltam, itt pedig senki nem volt, aki a segítségére siethetett volna. Nyilvánvalóan nem kívántam kioltani az életét, viszont az ellenem elkövetett sértést kénytelen voltam valamiképpen megtorolni. Már-már el is felejtettem, hogy mi történt, de az illata emlékeket csalt elő az elmémben, ami számára nem kecsegtetett túl sok jóval. Régen szerintem nem voltunk rossz viszonyban, talán ezért is éreztem ekkora árulásnak azt, amit tett. Túl sietősen álltam tovább ahhoz, hogy időben észrevegyem, pedig akkor talán még lett volna esélye arra, hogy kiengeszteljen. Túl rég volt már, mégis kísértetiesen hasonlított ahhoz, amit akkor éreztem, mikor egy férfi árulta el a szerelmemet, az iránta érzett érzéseimet. Miatta voltam itt, de most eszméltem csak rá, hogy akadt még egy befejezetlen ügyem idefenn északon. - Mondd csak, miért félsz ennyire? – kérdeztem mézes-mázos hangon, fél szemöldökömet kíváncsian vontam fel. – Talán okom lenne haragudni rád? – érdeklődtem tovább, mintha csak az időjárásról beszélgetnénk. Külső szemlélő nem is nagyon láthatott mást, mint két egymással társalgó nőt. Rajtam csak ő vehette észre a dühöt, arcomon viszont nyugalom ült meg, noha mosolyomat egyetlen ember sem láthatta volna valódinak. Egyáltalán nem érdekelt…
Its a new dawn its a new day its a new life for me And i’m feeling good...
Tudod Camille, vannak dolgok, amiket ha valaki nem tapasztal, soha nem tudja meg, hogy milyen. Alkothatunk képeket magunkban szituációkról, elmosódott alakokról, meg sem történt eseményekről, de igazán, soha nem lesz a mienk a tapasztalat, ha nem éljük meg a pokol legmélyebb bugyrát. Nem akartalak soha bántani, meglopni pedig főleg nem. Tudom azonban, hogy vannak tények, amiken nem változtathatunk. Formálnak bennünket. Igen. Téged is és engem is. Láss! Nézz rám! Nem vagyok ugyanaz a nő, aki akkor voltam, amikor utoljára találkoztunk. Csak szimatolj, bátran! Lehajtom fejemet. Hallom hangját, de már nem keresem. Sokáig, úgysem tudtuk volna elodázni ezt a találkozást. Csak pár nap kellett volna, hogy előálljak egy értelmes magyarázattal számára. Csak pár nap. De annyit sem kaptam. Mert az élet, csak egyszer kegyes velünk. Ha többször kérünk segítséget tőle, hát elfordítja a fejét. Ennyire egyszerű a mi sorsunk. Megfordulhatnak a dolgok, de nem annyiszor, ahányszor mi óhajtjuk. Félek. Érzi. De vajon azt tudja, hogy nem tőle? Sokkal inkább a rám zúduló éles emlékképek alatt, görnyednek meg vállaim. Camille…te vagy az, aki még összeköt a múltammal. Az utolsó béklyóm, ami még odaláncol. Mit teszel te velem? Miért teszed velem? Lehunyom egy másodpercre a szemeimet. Hosszú, seprűszerű pilláim, reszketve csukódnak le. Nem akarom hallani a hangját. Nem tehet ellenem semmit és ezt tudja jól. Csak egy kísértet. Elfordítom a fejemet, mintha minden egyes szava arcul csapna. Fáj? Talán. Sokkal inkább az egész, amit felkavar. A víz, ami eddig nyugodt volt, most vadul hullámzik és ostromolja elmém falát. Olvad a jégpáncél. Olvad, ahogy egyre közelebb ér hozzám. Tud egyáltalán bármiről? Tudsz róluk Camille? - Nem félek Camille. Tőled nem. Egyébként isten hozott. Nagyon régen nem jártál erre. Mondd, mégis minek köszönhetjük a látogatásod? Tekintetem a tekintetét keresi. Csak egy pillanatra, hogy riadt szempáromra megnyugodva ereszkedhessen le, a már jól ismert álca. Nem tagadhatom meg a múltamat. Soha nem. De vannak pillanatok az életben, amikor mégis hasonlóképp kell tennem, legalább a látszat kedvéért. Ez is ilyen. Talán észre sem vette, hogy hiányzik az ékszer a dobozából. Ha mégis, nem tudja rám bizonyítani. Már nem tud megtörni. Ha előbb érkezik, sírva kértem volna bocsánatot tőle. - Hogy te miért haragszol az emberekre, azt sosem tudtam megérteni. De! Ha most megbocsájtasz, akkor én távoznék. Programom van. Vörös ajkaim mosolyra húzódnak. Már nem nézek rá. Így erősebbnek gondolom magam. Talán túlságosan is erősnek.
Még mindig mosolyogtam, pedig már ott álltam mögötte néhány másodperce. Orromat betöltötte mind az ő saját illata, mind a félelem fémes szaga. Jól éreztem magam, már-már azt mondhatnám, hogy elememben voltam, habár nem szívesen tettem azt, amit tettem. Nem akartam én ráijeszteni, sem más rosszat, de ha megsértenek engem, akkor bizony erős késztetést érzek rá mindig, hogy visszaadjam a szívességet. Most is csupán erről volt szó, azon felül, hogy természetesen rosszul érintett a tudat, hogy egy újabb hozzám közelálló okozott nekem ekkora csalódást. Persze ezt neki nem kellett tudnia. Azért annyira mégsem volt súlyos az árulás, mint amit Sam követett el, de éppen eléggé felidegesített ahhoz, hogy ne tudjak szó nélkül elsétálni emellett a dolog mellett. - Valóban? – kérdeztem vissza felvont szemöldökkel. Nyilvánvaló volt, hogy fél, amit az én megjelenésem váltott ki belőle. Ha nem is tényleg közvetlen tőlem, de attól még én voltam a kiváltó ok, és nálam mindez egyre ment. Nem érdekelt, hogy pontosan mitől félt, vagy mitől nem. Éreztem, amit éreznem kellett, és kész. A többi már az ő saját problémája volt, és nem az enyém. Azokat éppen most próbáltam meg orvosolni, még ha nem is új keletűek voltak, hanem több évtizeddel ezelőttiek. Csupán részletkérdés volt számomra, semmi több. - Pedig jobban tennéd, ha tőlem félnél – jelentettem ki halálos nyugalommal, amilyen általában szoktam lenni. Sokan rohadtul irigyelték, hogy ilyen higgadt tudtam maradni még a legrázósabb helyzetekben is, míg másokat az őrületbe voltam képes kergetni ezzel a tulajdonságommal. Én általában csak jókat nevettem azokon, akiket kihoztam a sodrából azzal, hogy nem méltattam őket arra sem, hogy dühös legyek. – Nem hinném, hogy rád tartozna a jövetelem célja, Chelsea! – közöltem hanyagul, szinte már lenézően. Senki nem tudott Samről sem korábban, sem pedig most. Az egyetlen személy, aki erről mindent tudott, az Max volt, és ez nekem bőven elégnek is bizonyult jelenleg. Nem csak Chelseat nem kívántam beavatni a terveimbe, hanem mást sem. – Ne aggódj, nem miattad utaztam fel a világ végére… - tettem azért hozzá szenvtelenül. Egyszerűen képes volt legalább annyira feldühíteni az ügy, mint amikor észleltem, hogy hiányzik egy számomra nagyon fontos láncom. Viszonoztam a tekintetét, sőt, igazából mélyen a szemébe néztem, és nem voltam hajlandó elengedni azt. Tartozott nekem, és elvártam, hogy vissza is fizesse, méghozzá kamatostul. Nem érdekelt, hogy miért tette vagy hogyan tette, csakis az számított, hogy a baj már megtörtént. Nekem ez elég volt ahhoz, hogy két lábon járó idegbeteggé változzak egyetlen másodperc alatt, mint azt a mellékelt ábra is mutatta. - Nem haragszom az emberekre, csak akkor, ha okom is van rá. Most nagyon jó okom van arra, hogy rád dühös legyek, kár is úgy tenned, mintha nem tudnád, hogy miről van szó. Pontosan tudod! – böktem felé ujjammal indulatosan, szemeim összeszűkültek. – És nem, nem bocsájtok meg! Csak nem képzeled, hogy hagylak egyszerűen elsétálni? – fejemet büszkén szegtem fel, miközben elálltam az útját. Esélye sem lett volna arra, hogy elmenjen innen, és szerintem ezt ő is nagyon jól tudta. Kevés volt hozzám, mindenféle túlzás nélkül jelenthetem ki. Talán egyszer méltó ellenfelem lenne, de fiatal volt, és erről nem ő tehetett. – Nem lehetsz ennyire ostoba… - oldalra billentettem a fejemet, úgy néztem rá. Szemeimben még mindig olyan csillogás volt, ami egy okosabb farkast óvatosságra intett volna. - Ez a műmosoly pedig egyáltalán nem áll jól neked. Nem a te stílusod… - ezúttal újra elmosolyodtam. Jól mulattam, csak éppen nem volt kedvem nevetni. Én használtam a mosolyomat arra, hogy mindenfélét elfedjek mások elől, viszont ő és én nagyon távol álltunk egymástól. – Az a lánc, amit voltál szíves eltulajdonítani, nagyon sokat jelent nekem. Remélem te sem gondoltad, hogy nem kérem vissza előbb-utóbb! – léptem felé még egyet, megint nagyon közel kerülve ezzel hozzá. Szavaim fenyegető éllel hagyták el a számat, miközben őt méregettem. – Meg sem fordult a fejemben, hogy azon az utolsó estén ilyen célzattal jöttél be hozzám – kicsit elhúztam a számat, ezzel jelezve, hogy nagyon nem tetszik az, amit tett.
Nem igazán értettem egyet azzal, amit Castor Duncannel tett Tara kapcsán, de mondjuk az én véleményem, aligha számít itt bármit is. Szóval beálltam a sorba, ahogyan mindenki más azon az éjszakán, aztán ki kellett eszelnem még azt is, hogy milyen büntetést szabok ki rá. Hajjajj... Hogyan is találhatnék ki bármilyen büntit is olyasmiért, amiért szerintem nem járna? Lényeg, hogy végül azzal kerestem meg, akkor legyen a segítségemre az esküvő körüli teendőkkel. Hímből van, tehát biztosan nem fogja ezt annyira élvezni, de azért mégsem azt kértem tőle, hogy pucolja ki fogkefével a hotel összes wc-jét, vagy ilyesmi. Eljött az első menyaruha próba, illetve keresgélés, nézelődés napja, ezért reggeli után átrongyoltam Duncanhez, hogy megnézzem, ő vajon elkészült-e már. A szobája előtt állok meg és kopogok be hozzá, és közben izgulok, mert remélem, hogy nem felejtette el, hogy a mai napja az enyém. - Szia. - köszönök rá, amikor már előkerül. Rajtam egy egyszerű passzos farmer, meg egy kék póló van, nem vittem túlzásba az öltözködést, mert a mai napom egésze nagyjából a vetkőzésről fog szólni. - Jól áll a hajszíned. - nem kötözködésből jegyzem meg, hanem, mert nem lehet nem észrevenni a rózsaszín üstökét. - Szia. - köszönök az apróságnak is, aki szintén feltűnik az színen, azon az éjszakán őt is láttam, de valójában még nem ismerkedtünk meg egymással. - Magammal hívtam Bellst is, kell még egy nőstény is a csapatba. Nem mintha nem bíznék meg az ízlésedben, vagy ilyesmi, de ez ilyen csajos dolog, tudod. - amúgy nem bíztam, mert nem is ismertem, de ez most lényegtelen. Kell nekem, hogy egy nő is lecsekkolja a ruhámat, meg a több szem, az sosem árt. - Ha készen vagy, akár indulhatunk is. - mosolyogtam rá, majd ha benne volt ő is, akkor Bells szobáját céloztuk be és itt is bekopogtam. Attól nem tartok egyáltalán, hogy az ő fejéből kiment volna a dolog, a nők az ilyesmit nem szokták elfelejteni. - Szia. - köszöntem immáron a nősténynek is, és őszintén örültem neki, hogy elkísér. - Arra gondoltam, hogy a bevásárlóközpontnál kezdjünk és ha mázlink van, akkor onnan már nem is nagyon kell sehová sem tovább menni. - fordultam mindkettejük felé és ha nem volt ellenvetés, vagy egyéb, akkor szépen el is indulhattunk. Abban maradtunk, hogy Duncan viszi el a kis csapatot a célig, majd miután odaértünk, mind bemasíroztunk a Bentley Mall üzletközpontba. Legutóbb Norival és Bellsel jártam itt, és már akkor kinéztem, hogy hol van a menyaruha üzlet, szóval céltudatosan indultam meg a szalon felé. Korábban már idetelefonáltam, szóval reményeim szerint várnak minket és kezdődhet a móka, amint oda is értünk. - Tényleg, nem is mondtad mekkora sikert arattál a vadító cuccban. - fordulok Bells felé hirtelen, még mielőtt az üzletbe érnénk, ugyanis legutóbb azt is vettünk. Ő is, én is, de még Norinak is vettünk, aminek azt hiszem Brad nem annyira örült, de ez most nem érdekes. Ahogy a szalonhoz érünk, benyitok, közlöm, hogy ki vagyok, hányra jöttem, és ezután kezdődik csak el igazán a nap. Vázolom, hogy milyen típusú ruhák is érdekelnének, Jesse mindenképpen valami szexisben szeretne látni és én is hajlok efelé az elképzelés felé.
Nem szívesen emlékeztem vissza az első éjszakáim egyikére a hotelben, elvégre, olyat kellett bántanom, akit nem is ismerek, és épp ezért csalódást sem okozhatott volna nekem. A szavak súlyosabbak voltak, mint a pofon. Mindenesetre, engedelmeskedtem a parancsnak, mert nem akartam Rayt kellemetlen helyzetbe hozni, ha csak a saját bőröm múlt volna, lehet, hogy nem teszem meg. Ami a büntetést illette, nem akartam én annyira megszívatni, de így utólag visszagondolva a rózsaszín haj egy pasinál elég gáz. Mindegy, egy hétig csak kibírja, maximum páran azt fogják hinni, hogy a saját neméhez vonzódik. Mondjuk, fogalmam sincs, hogy nincs-e tényleg így, de ha igen, akkor sem tartozik rám. Mikor Rosie megkeresett, hogy elkísérem-e én is az első ruhapróbájára, majd kiugrottam a bőrömből, ha jól emlékszem, konkrétan visítva vetettem magam a nyakába. Jó, hát na, én eléggé csajos csaj vagyok, az ilyeneket mindig is imádtam. Így hát esélytelen volt, hogy nemet mondjak, a romantikus, szerelmes kis lelkem valósággal szárnyalt a dologtól. Az ajtó szinte rögtön kivágódik, ahogy bekopog rajta a hozzám hasonlóan vörös, és aprócska nőstény. Talán pont ezért szimpatizáltam vele a normálisnál kicsit jobban. - Sziasztok! Köszöntem széles mosollyal, rajtam egy fehér szandál volt, hozzá illő színű szoknya, és egy könnyű, világoskék felső. Én nem szándékoztam ruhát próbálni, viszont szívesen öltöztem fel csinosan, úgyhogy most megragadtam a lehetőséget erre is. A fegyvert, amit korábban Raytől kaptam, még véletlenül sem hoztam magammal, nem voltam én paranoiás. Mégis mi baj érhetne fényes nappal egy bevásárlóközpontban minket? - Rendben. Ott biztos van egy rakás ruha, amikből lehet válogatni. Bólintottam, némileg bűntudatosan pillantva Duncanra az üstöke miatt, de nem szóltam egy szót sem, gondolom, anélkül is elég neki a tudat, hogy folyton felemlegetné valaki. Őszintén, nem irigylem, hogy még az esküvő előkészületeiben is segédkeznie kell. Mikor már a bevásárlóközpontban jártunk, Rosie úgy döntött, hogy engem is rózsaszínbe öltöztet, vagyis, ez már inkább vörös lehetett elképzeléseim szerint, már az arcom. - Ööö… Oldalra sandítottam, mert hát, azért ilyesmit nem nagyon szeretek pasik előtt megtárgyalni, ahhoz én túlságosan is szégyenlős voltam. Ám nem akartam, hogy szegény még púpnak is érezze magát két liba hátán, úgyhogy inkább elmotyogtam a válaszom gyorsan, és reméltem, Rosie megérti, hogy én erről több szót nem ejtenék. - Még nem igazán volt alkalmam felvenni… várok valami nem túl erőltetett lehetőségre. Sütöm le végül a tekintetem, bár, inkább arról volt szó, hogy iszonyatosan be voltam rezelve attól, hogy valamit esetleg elszúrok, és Ray rájön, hogy nem egy hozzám hasonlóan ártatlan, naiv teremtés kell neki, hanem valaki, akitől döglenek a pasik.
Pink haj és "menyaruha" próba. Mivel érdemeltem ezt ki? Oké, pontosan tudtam, de akkor is! Ha Anne nem lett volna... Így azonban esélyes, hogy ép ésszel megúszom ezt a tortúrát és ennyi nőstény között láthatatlanná válhatok. Az üstökömmel mondjuk nehezen, de hát ez van, kellett nekem hős szerepbe bújnom. Ami a szerelésemet illette, hát ilyen hajjal most erre is adtam, próbáltam menteni a menthetőt. A mákom annyi, hogy nem ilyen kis babarózsaszín lett a séróm, hanem az az erős pink, igaz így is baromi röhejesen festettem, de ezt még tudtam kompenzálni. Színben passzoló nyakkendőt és övet vettem fel, a ruházatom többi része pedig éjfekete volt: farmer és ing, az is elég slamposan hordva, az ujja könyékig felhajtva. Felcsatoltam hátra a derekamhoz a két pisztolyt és a négy tőrt is eltettem - kettő alkarra csatolva, kettő az oldalamon. A fekete bőrdzsekim mindet eltakarta, ugyanakkor nem akadályozott, hogy gyorsan értük nyúljak. Ex-foglalkozási ártalom és paranoia. Ráadásul már annyira hozzászoktam, hogy ezek nélkül a szobámon kívül meztelennek éreztem magam, és mégiscsak ruhapróba, nem nudi-parádé lesz. Mikor kopogtattak, Anne szaladt ajtót nyitni, de már én is a nyomában voltam. - Hali! - köszöntem minden lelkesedés nélkül, a hajamra tett megjegyzésére pedig kapott ajándékba egy gyilkos pillantást. Nem, nem visszaválthatós, sajnálom. - Szia, Rosie néni! - Anne-től már kapott egy kedves mosolyt. - Én is jövök, hogy Duncan ne rosszalkodjon. - Én meg tőle zsebeltem be egy feddő pillantást. Remek, most, hogy körbenéztük egymást, szedjük végre össze Bellst!
Az utat az én kocsimmal tettük meg, tágas, kényelmesen elfértünk benne, és legalább ez legyen az én szám íze szerint ezen a napon. Miután leparkoltam, és kipattogtunk a kocsiból, mint kukorica a mikróban, Anne egyből lelkesen előreszaladt. Attól kezdve, hogy megtudta, mivel töltjük a mai napot, be volt zsongva, hiába, nőből van, ahogy Rose és Bells is... ez az én nagy szerencsétlenségem! - Lassíts, Tökmag! - szóltam utána, mire megállt, s bár alig bírta ki, de bevárt minket. Odabent a két vörös ment elöl, Anne, ha tehette közöttük lépkedett és úgy forgatta a fejét, mint aki életében nem látott se csinos nőket, se plázát, a nőstényeket nézve sütött róla, hogy ilyesmi akar lenni, ha egyszer nagy lesz. Fújtam egyet és ballagtam utánuk egy-két lépéssel lemaradva, így is tökéletesen hallottam mindent. Vadító cucc és nem erőltetettség... - A nők tényleg túlbonyolítanak - jegyeztem szinte csak magamnak és inkább tudomást se vettem róla, hányan bámultak meg. Chicagóban valószínűleg nem váltottam volna ki ekkora megütközést, de az isten háta mögötti kis porfészekben igen. Azt hiszem, ezzel a várossal sose fogok kibékülni. - Ruhát próbálni is körülményesen szoktatok? Csak hogy felkészülhessek - finomítottam, mikor Anne hátranézett.
Duncan gyilkos pillantását nem veszem fel, amúgy sem én vagyok az a fajta nőstény, aki emiatt problémázni kezdene, egyszerűen csak túllendülök rajta és kész. Annak, hogy Anne jön, kifejezetten örülök, nincs bajom a kicsikkel, sőt, ami azt illeti én is szeretnék egyet, de egyelőre nem tudom rávenni Jesset, hogy belemenjen a gyereknevelésbe. Márpedig én vele szeretném felnevelni és nem egyedül. Így nem marad más, minthogy vágyakozom utána, és szépen valahová a sor végére teszem magamban ezt a dolgot, úgy téve, hogy most minden más sokkal fontosabb. Elmegyünk Bellsért is, és utána mind autóba vágódunk, majd a bevásárló központba megyünk be. Anne Bells és köztem sétál, én pedig gyakran mosolygok a kislányra kedvesen. - Kérsz csokit? - kérdezem meg tőle és a táskámba nyúlok, majd Bellst és Duncant is megkínálom. Én magam nem eszem, Anne miatt jutott eszembe, hogy van nálam, és ha már megkérdeztem a kicsit, akkor természetesen jó szívvel kínálom meg a többieket is. Látom, hogy a kérdésemre Bells elpirul, hát nem akartam én zavarba hozni, nem gondoltam, hogy ennyitől kellemetlenül fogja magát érezni. - Talán valamelyik nap keríthetnénk rá időt, hogy fel tudd venni. - nem, nem akartam tovább feszegetni a dolgot, mert tényleg nem akartam, hogy szegény rosszul érezze magát miattam, vagyis amiatt, amit kérdeztem. Szóval igyekeztem menteni a menthetőt és talán lesz is kedve valamikor eljönni velem szórakozni. Talán csapunk egy csajos estét... Duncan megjegyzésére hátrafordulok. - Talán tényleg így van... Hát, attól függ mit értesz körülményes alatt?! Amúgy pedig, ha a menyaruha kapcsán kérdezed, akkor azt hiszem a válasz igen. Mivel halvány fogalmam sincs arról, hogy milyen ruhát szeretnék viselni. - tudom, hogy utálja, amiért itt kell lennie, én sem örülök, hogy büntetést kellett kitalálnom azért, amiért szerintem nem járna. Hát akkor azt hiszem kiegyezhetünk abban, hogy egyikünk sem örül túlzottan annak, amit meg kell tennie, de ez van. Mikor odaérünk a szalonba, Duncant, Annet és Bellst bekísérik, hogy helyet foglalhassanak az üzletben, ahová majd ki fogok jönni a ruhákban, hogy lássák miket aggattak rám, engem pedig az egyik próbafülke felé invitáltak. Bent aztán elmondtam, hogy Jessenek milyen elképzelései is vannak és, hogy tulajdonképpen ezen kritériumok nekem is megfelelnének. Az eladó elmegy, majd kisvártatva visszajön néhány ruhával. Felveszem az első ruhát, amit ajánl nekem a nő és kimegyek a többiekhez. - Na milyen? - pillantok Bellsre, Annere és Duncanre, ahogy a tükrök előtt forgolódom. Nem rossz, de nem igazán vagyok abban biztos, hogy ez lenne az igazi. Szép, szép, de azt hiszem túl menyasszonyos. Ami tudom fura, elvégre pont menyaruhát keresek, de azt hiszem nem ilyet. Megvárom, amíg elmondják a véleményüket. - Van még pár, amit szeretnék felpróbálni, szóval rögtön jövök vissza. - pillantok rájuk, aztán visszamegyek a próbafülkébe, hogy felvegyem a következőt. A következő ruhába bújok és abban is kimegyek a többiekhez. - Hát ebben meg olyan vagyok, mint egy habcsók... - nem hiszem, hogy ez lenne az igazi, de azért felvettem, hogy megtudjam, nem ezt akarom. Természetesen most is megvárom, hogy mit gondolnak, meg amúgy is kíváncsi vagyok a véleményükre. - Úgy érzem, mintha lenyelt volna a ruha. - csúszik ki a számon, ahogy nézegetem magam. Közben pedig egy kissé fojtogató érzés tör rám, pedig a ruha nem szoros. Talpig fehér ruhában ácsorgok a tükör előtt, mint egy elvileg nagyon is boldog ara és közben pedig... Jesse tudom, hogy még mindig nem örül annak, hogy az Uppert átvettem, nagyon zavarja, hogy többet keresek nála, bántja, hogy teszem a dolgom a falkában és neki még nem igazán termett babér végrehajtóként. Kezdem egyre inkább azt érezni, hogy a dolgaink, a kettőnk dolga, egyre rosszabbul áll... - Ne haragudjatok, de ezt most azonnal le kell vennem. - és azzal már el is indulok vissza a próbafülke felé és szinte tépem a ruhát magamról le, egyszerűen nem bírom elviselni, hogy rajtam van.
Jaj istenem, hát úgy, hogy még Anne is itt van, még sokkal jobb az egész. Imádnivaló volt ez a kislány, bár, abban nem voltam biztos, hogy Duncannek jót tesz, ha minden rá kiszabott büntifeladatnál ott van, de hát, ez nem az én dolgom. Meglehet, Anne ezek nagy részére nem is fog emlékezni, legalábbis, reméltem, mert akkor azt a csúfos estét is képes lenne elfeledni… Most valahogy eluralkodott rajtam ama gondolat, hogy nekem sosem lehet gyerekem. Igen, kétségkívül ezért lettem gyerekorvos, legalább ott találkozom velük, bár, eddig nem igazán gondoltam ebbe bele, de nem is volt senki, aki miatt generálódhatott volna benne eme érzés. Na, most már van. Fura, a legutóbb, mikor vásárolgattunk Rosieval és Norival, még fogalmam sem volt, mi lesz Ray és köztem, most pedig már csak arra tudtam gondolni, hogy mikor láthatom újra. Mikor Anne közénk sorolt, én nyújtottam a kezem, hogy megfoghassa, egyrészt, nagyobb biztonságban gondoltam így, másrészt olyan édes volt, hogy majd beledöglöttem. Meg aztán, én azért eléggé értek a gyerkőcök nyelvén, és tudom, hogy a kislányok szeretik az ilyesmit. A csoki kínálására mosolyogva megrázom a fejem, azt inkább nem, és az is biztos, hogy Anne kis kacsóját majd jó alaposan meg kell nézni, mielőtt esküvői ruhák közelébe engedjük. Nem hiszem, hogy annyi fölösleges pénze van bármelyikünknek is, hogy az esetlegesen csokimancsos ruhákra összedobjuk a rávalót. - Az szuper lenne. Bólintok mosolyogva, akkor talán elhívhatnám Rayt is, és bár egyértelmű lenne, hogy miatta öltözök úgy, ahogy, mégsem telepedne ránk a dolog. Áhh… fogalmam sem volt, hogy kell az ilyesmit csinálni, vagy inkább csak mindent túlaggódtam Ray miatt, hisz annyi időt vesztegettünk el, most nem akartam elrontani semmit. Vaaagy, még jobb, ha utána lát meg benne, akkor még azt sem hiheti, hogy miatta erőlködöm. Csodás! Egyből jobb lett a kedvem. - Szerintem a te kedvedért megoldjuk. Pislogtam hátra Duncanre a körülményes kérdés hatására, néha azért én is szeretek piszkálódni, ha meg már ő ezt teszi, hát kapja is vissza. Még nyelvet is öltök rá, mert nekem ez nem kifejezetten okoz problémát, hallom is, ahogy Anne felkuncog a látványra, és utánoz. Jó, hát, ez talán kicsit sok lesz a hímnek, de szerintem tök aranyosak vagyunk. Odabenn lecsüccsenek, és hacsak Duncan nem néz rám túlságosan csúnyán, akkor az ölembe ültetem Annet, és megnézem a kezeit, hogy nem maradt-e csokis. Ez utóbbi akkor is megtörténik, ha a hím nem díjazná, hogy Anne ott csücsül. - Szerintem szép, és kiemeli az alakot, de nem látom rajtad, amit látnom kéne. Döntöm meg egy kicsit a fejem, a múltkor már csacsogtunk az esküvői ruhákról, és úgy tűnt, Rosie ennél sokkal extrémebb. Meg aztán, van a dolog, hogy a nyerő ruhában csak úgy ragyognak a menyasszonyok. Hát, Rosie ezt még nem produkálja, de csoda is lenne, ha már az első nyerő lenne. - Meeeg, nincs benne semmi vad. Nem. Csóválom meg a fejem a következő ruhánál, még határozottabban, mint az előzőnél. Kezd formálódni bennem egy gondolat, de egyelőre még nem dobom be, várok még pár ruhát, és addig hátha biztosabb leszek benne, hogy az nyerőbb lenne Rosie számára. - Öhm… Azt hiszem, ez a helyzet segítségért kiált. Pillanat. Emelem le Annet az ölemből, majd besétálok Rosie után, hogy segítsek neki levenni a ruhát, még a végén szegény ruha jár pórul valami egészen más dolog miatt. Közben csendesen megszólalok, mert biztos vagyok benne, hogy valami baj van, és szeretném, ha meg tudnám vigasztalni a nőstényt. - Rosie… mi a baj? Segíthetek valahogy? Persze, ha azt látom, hogy jobb szeretné, ha egyedül maradhatna egy kicsit, akkor már megyek is kifelé, az ilyesmit elég hamar kiszúrom.
Szóval körülményes lesz... És még Anne is nyelvet ölt rám! Visszakapták a rendkívül felnőttes gesztust, mert jelenleg mással nem vághattam vissza. Tudom, ez is hatttalmaaas visszavágó volt. Nagyot sóhajtottam végül és megadóan baktattam be a trió után a boltba, majd tettem le magam valamivel távolabb tőlük. Legalábbis így szerettem volna, de amint leültem, Anne odajött és Bells meg maga mellé citált, tudtam, hogy ez részéről egyfajta csendes bocsánatkérés volt a nyelvnyújtogatásér, szóval hagytam. Mikor Rose megjelent az első ruhakölteményben érdektelenül pislogtam felé. Ő pedig volt olyan meggondolatlan, hogy megkérdezte, milyen. Szerintem nem számított rá, hogy ezt tényleg kérdésnek veszem és korántsem fogok olyan szolid választ adni, mint Bells. - Olyan vagy benne, mint egy tollseprű. - Hát most nem? Felül szűk, mint a nyele, alul meg szétáll, ebben nem a parkett ördöge lesz a lakodalmán, hanem sepregető. - Kicsit jobban riszálj és akkor hatékonyabb lesz az alja - intettem a ruha említett része felé. Bellsre pillantottam. - Nincs benne vad? Ezt a mond a porcicáknak, nekik elég vad lesz amit minden lépésnél kapnak. - Apu, este Disney-maraton lesz - szólalt meg mellettem faarccal Anne, majd ördögi kis vigyort vágott hozzám. Tikkeltem. A következő ruhánál viszont rájöttem, hogy az a tollseprű mégse lenne olyan rossz! Ehhez képest legalábbis, de itt már nem fejtettem ki a véleményem, nincs is rá szükség, pár pillanat múlva Rose eltűnt a próbafülkébe. Nem kellett zseninek lenni hozzá, se nők szakértőjének, hogy érezzem az energiáin, valami nem stimmel. Az aggódó-gyámolító szerepre viszont hála az égnek itt volt Bells, nekem elég volt Anne-t megakadályozni abban, hogy ő is utánuk menjen. - Mi történt? - nézett rám nagy, értetlen szemekkel, őszinte aggodalommal. - Rosie néni nincs jól? - Rosie néni azt hiszem rájött, hogy menya. - És mindarra, ami ezzel jár a továbbiakban. Nagyjából nekem is ilyen sokk volt rájönni anno, hogy szeretem Ambert. Nos, azóta nem volt ilyen problémám szerencsére, és az biztos, hogy nem is lesz.
Bells nagyon kedvesen adta a tudtomra, hogy az első ruha, nem az igazi. Tudtam én is, de azért egy kicsit még forgolódtam a tükör előtt. Duncan szavaira viszont már felpillantottam, háttal állok neki a tükörképére nézek. - Mint egy... tollseprű?? - oké, ez tényleg nem az én ruhám, de ami azt illeti egy menya ilyesmit aligha szeretne hallani alig egy bő hónappal az esküvője előtt. Tudom, hogy ez most még akár vicces is lehetne, de talpig fehérben a farkas nem igazán találja annak, főleg mivel én vagyok az alanya a viccnek. A porcicás beszólásra azért halványan elmosolyodom, aztán Bells tükörképére szegezem a tekintetem. - Tényleg nincs benne... semmi. Nem tetszik, szóval jöjjön a következő. - és ezzel már el is indulok vissza a próbafülke felé. Jön a második ruha és ezzel együtt az egyre inkább fojtogató érzés is. Egyre sűrűbben nyelek és egyre kevésbé viselem jól, hogy a ruha szinte teljesen betakar és a magáévá tesz. Közben pedig minden gondolatom kezd teljesen borús lenni, mert Jessevel nem éppen áll jól a szénánk. Dühös azért, mert jól végzem a munkám a falkában, dühös, mert viszem az Uppert, dühös, mert itt nincs neki gyilkolászós meló (igen, emiatt is rám hargszik szerintem). Nem fair, de lassan mindenért engem tesz meg bűnbaknak, egyre jobban távolodik el tőlem és én egyre jobban aggódom kettőnkért. Még nem vitt rá a lélek, hogy beszéljek vele, egyszerűen még nem állok készen rá. Pedig hamarosan muszáj lesz, mert tudnom kell, hogy van-e annak értelme, hogy itt parádézom talpig fehérben, vagy nincs. Korábban soha, semmi kétségem nem lett volna afelől, hogy mit akar, tudtam, hogy engem és ennyi. Most azonban ebben vagyok a legkevésbé biztos. Feladom és beszaladok az próbafülkébe, az eladó nem győz utánam rongyolni és segíteni leszedni rólam a ruhát, mielőtt valóban letépném magamról. És ekkor jelenik meg Bells. Felnézek, a tükörből látom, hogy belépett és megfordulok. Az eladó pedig tapintatosan kilép a fülkéből. - Csak... - csak az, hogy koránt sem vagyok biztos abban, hogy egyáltalán lesz-e esküvő. És erre most döbbentem rá. Nem azért, mert én nem állok rá készen, hanem, mert Jesse nem tudja elfogadni, hogy nem csak egy tartozék vagyok. Hogy a sikereim szerinte az ő megalázása és semmi más. De ezt, hogyan is mondhatnám el a nősténynek? Hogyan? -... csak nehéz egy kicsit. Tudod, sosem hittem volna, hogy Jesse egyszer megkéri a kezem és most pedig... annyira törékenynek tűnik ez az egész, félek, hogy nem is igazi. - tényleg félek, félek attól, hogy teljesen feleslegesen csinálok idiótát magamból, ahogy menyaruhában bohóckodom. - Mindjárt összeszedem magam, ne haragudjatok az előbbiért. - vettem néhány mély lélegzetet és úgy döntök, hogy folytatom a mai napot. Talán csak rémeket látok, talán semmi olyasmi nincs, ami miatt aggódnom kellene, talán csak én vizionálok rémképeket. - Felveszem a következő ruhát és megmutatom azt is. Oké? - lassan összeszedem magam, illetve mindjárt fogom. Ha Bells újra csatlakozott Duncanhez, akkor felvettem a következő ruhát és kimentem benne a többiekhez. - Oké, jöhetnek a vélemények. Mennyire tollseprű? - pillantottam Duncanre és most már felragasztottam egy mosolyt is az arcomra, a fejemből pedig igyekeztem kiűzni a zavaró gondolataimat. - A felső része nekem kifejezetten tetszik, de az alsó részben még nem vagyok biztos. - szerintem egész csini az átsejlő anyag és, hogy megmutatja van alakom is és nem akar lenyelni a ruha. - Anne, szerinted milyen? - pillantottam a kislányra és rá is mosolyogtam. Örültem, hogy itt van ő is. Egyszer majd én is szeretnék egy apróságot... De egyelőre azon essünk túl, hogy Jesse elvegyen. Majd utána jöhet minden egyéb más is.
Duncanra meredtem, majd némileg riadtan Rosie-ra, hogy vajon miként fogja viselni az elhangzott kritikát, ami cseppet sem volt finom. Nos, az már tuti, hogyha meglesz az igazi, azt is tudni fogják, elvégre a hím kegyetlenül őszintének tűnik. - A porcicák már csak így járnak az esküvői ruhákkal. Jegyeztem meg a helyzethez képest derűsen, majd Anne hozzászólására el is vigyorogtam, úgy tűnik, a kiscsajt bizony nem kell félteni. Kacsintottam is egyet felé. Mellesleg, én még élveznék is egy Disney-maratont, de nincs az az isten, hogy a tollseprű meg a porcicák után megmentsem ebből a helyzetből Duncant. Aztán hamarosan azon kapom magam, hogy a mi kis menyasszonyunkkal ácsorgok a próbafülkébe, szentül meggyőződve arról, hogy itt valami komoly baj van, de azt is tudom, hogy nem erőltethetek semmit. Annyira még talán nem vagyunk jóban, hogy megossza velem, miféle gond nyomasztja. Türelmesen várok, igyekszem a legbájosabb arcot vágni hozzá, ami azért nekem nem nehéz, mert alapból olyannak faragtak az égiek, mint valami babát, nem mintha zavarna, már rég megszoktam, olyan idő tán nem is volt, hogy valami szívdöglesztő maca akartam volna lenni. Mosolyogva nyúltam Rosie arca felé, hogy végigsimítsak rajta, már ha nem húzódik el, talán egy falkatárs érintése megnyugtatja kicsit. Mit lehet erre mondani? Mit mondhatok én, akinek folyton kétségei vannak afelől, hogy Ray nem hagy ott az első adandó alkalommal? Tulajdonképpen, azt sem tudom, mi van most, még mindig nem láttam be a pajzsa alá, nem engedi. Én eldobtam mindent érte, és még többet is megtennék. Soha nem vagyok olyan bizonytalan és borúlátó, mint vele kapcsolatban. - Rosie, biztosra veszem, hogy te vagy a mindene, a mi életünkben a lánykérés nagyon ritka, de ha megesik, akkor az biztosan nem valami rossz tréfa, ami egyszercsak eltűnik. Nem ismerem túlzottan Jesset, te igen… csak… képzeld el, mennyi ideig gondolkodhatott rajta, mire megtette ezt a lépést. Nem hinném, hogy ne fontolta volna meg alaposan. Csak… élvezd, a ruhapróba az egyik legjobb része a dolognak. Kacsintottam rá, majd legyintettem, én ugyan nem haragudtam, eszembe nem volt ilyesmit érezni, csak nyomtam egy vigasztaló puszit az arcára, aztán kisiettem, hogy nyugodtan felvehesse a következő ruhát. Mikor aztán megint megláttam a nőstényt, szélesebb lett a mosolyom, határozottan alakult a dolog, de még mindig nem voltam biztos abban, hogy ez kifejez mindent, ami Rosie. Ám mivel Duncan felé irányult a kérdés, egyelőre hallgattam, a nyers őszinteség talán most jobban kellett a menyasszonynak, mint az én finom válaszaim. Mikor aztán a többiek megadták a válaszukat, úgy döntöttem, ideje bedobni az ötletemet, elvégre, valamerre haladni kellett. - Mit szólnál, ha lenne benne egy kis szín? Úgy tudom, valami extrábbat akarsz, esetleg fel lehet dobni a fehéret ilyesmivel. Mondjuk egy szalag, vagy valami hasonló. Esetleg… itt-ott némi fekete tüll? Az utóbbit csak óvatosan jegyeztem meg, mert bár szerintem illett volna Rosiehoz, nem tudom, mennyire ragadt le a múltban ilyen téren, kapható-e a merészebb újdonságokra, vagy inkább a fehérnél maradna, annak valami figyelemfelkeltőbb verziójával.
Amíg a nőstények a próbafülkében élték ki érzelmes mivoltukat és Bells Rose-t pátyolta, piros pacsit játszottam Anne-el. Épp látszólag rettenetesen elszontyolodtam a vereségem fölött, mikor visszatért Bells, én pedig rendeztem a vonásaimat, és visszavedlettem a megszokott mufurcságba. Hát na, van ami magánügy, és ez totálisan az. Majdnem elkezdtem befonni Anne haját a következő ruháig, de megálltam, és szerencsére Rose tényleg sietett. A ruha pedig amiben kijött, két ellentétes reakciót váltott ki belőlem és Anne-ből. Én elismerően füttyentettem egyet, míg a felsőrészre korlátoztam a figyelmem, aztán apró fintor jelent meg a szám sarkában, ahogy lejjebb pillantottam, de nem volt időm véleménykifejtésre, mert Tökmag a karomba temette az arcát, a bőrdzsekivel pedig ha tehette volna eltakarja az egész fejét. - Én nem nézhetek ciciket! - dünnyögte, s láttam a füle hegyén, hogy pipacsvörös lett. Nem bírtam megállni, jóízű nevetésben törtem ki. - Jaj, te buta... - simogattam meg a fejét még pár másodpercig halványan mosolyogva, majd visszafordultam Rose-hoz. - Az alja még mindig rémes, a fodroknál yo-yózik a szemem. Ha azt a részt el lehetne tüntetni, nem lenne rossz. - Vállat vontam, ennyi volt a nagy szakértői véleményem, s azt már nem tettem hozzá, hogy ez olyan ruha már azért, amiből sokan szívesen kihámoznák, legyen elég ennyi elismerés. Átadtam a "mikrofont" Bellsnek, ő úgyis finomabb és jobban ismeri Rose-t, közben pedig folyamatosan simogattam Anne fejét, aki addig nem volt hajlandó felnézni, míg Rose dekoltázsa ennyire látszott. Kis szende, de inkább ilyen legyen még ebben a korban. - Csak ne nézzen ki úgy, mint egy dominó - ingattam a fejem a fekete tüllre. - Tollseprű.... dominó.... De a színes szalag nem rossz - huzigáltam pár pink tincsemet cseppet sem célzatosan Bellsre sandítva. Jó, morogtam, hogyne morogtam volna, de emögött nem volt vérig sértettség, vagy indulat, a saját marhaságom büntetése ez, de attól még a magam elcseszett módján szórakozhattam rajta.
Kezdőlap
//
