- Hát nem tudom, melyiket vennék be. Kínosan nevetek, mert ez azért elég gáz. Kétballábas vagyok, ciki. Az asszony dirigál, ciki. Ha még meg is ver, pedig erőkategóriában alattam van, az azt jelenti, hogy hagytam. De ismernek, ez nyugtat meg. Ezért nevetek végül egy kiadósat. Valahol igaz, hogy ő irányít. És amíg nekem jó így, addig nem bánom. Bizonyos határokon belül mozgunk, még mindig. Megint. Borzasztóan jó, hogy pont itt történik meg az egymásra találás. A víz csobog és locsog, mintha elmosná, túlkiabálná a ballépést, a sérelmeket és tisztára mosná azt a lapot, ami egy új fejezet első oldala. Bizony. Újat nyitottunk. Elölről kezdjük, de már úgy, hogy ismerjük egymást. Nem követjük még egyszer ugyanazokat a hibákat. Amivel pedig örömet okoztunk, abból még több lesz, mint eddig. Ezt szavak nélkül tudom és tudatom. - Azt hiszem, folytatom, amiben sikeres vagyok. Ahogy elvonul, még a nyakára is kap egy csókot, hátulról. Remek volt, fantasztikus érzés volt egymásra találni. Hazaérkeztünk. Én is készülök egy laza törülközővel. Váltóruhát nem hoztam, de valamit találok. Egy ócska sárga pólót, ami takarításhoz a legjobb, meg egy skótkockás boxert. - Minél hamarabb kéne, mert csak ilyenek maradtak - mutatok végig a kissé komikus öltözetemen, aztán nevetek egy jót. - Amúgy holnap én hosszúzom, de azután lesz egy szabad délutánom. Megoldjuk kettesben? Elmegyek érted, becuccolunk, aztán jöhet tőlem minden. Bútorokat nem kell cipelni, azokat nem ürítettük ki. Na jó, én elvittem egy éjjeli szekrényt. Amit ide is én hoztam. Egyszerű lesz ez. Teljesen felvillanyoz a gondolat, hogy újra együtt leszünk. Már a zuhanytól is pörgök, ettől még inkább. Elkezdek táncolni, idétlenül, esetlenül, mint a cowboy-diszkóban. 100 éve még így nyomták falun. - Persze, ha lesz időm! - válaszolok nevetve és kirohanok. Maeve jól látta, sehol se állunk a terítéssel. A szekrényben figyelnek a tányérok, evőeszközök. A krumpliba belekóstolok egy kicsit. Hű! Rosszul számoltam. Nem kemény. Ez majdnem püré. Ha minden készen áll, akkor a nagy konyhai kesztyűvel az asztal közepére pakolom a fazekakat. - Gondolom, most meg tudnál enni egy fél házat! Csak szólj, hogy mennyit kérsz! Négy adag, szerintem nem lesz gond. Rakom, amíg mondja. És még utána is egy kanállal. Aztán magamnak is pakolok. - Jó étvágyat, kincsem! - mosolygok a szemeibe szerelmesen. Közös vacsora. Ó, de gyújtanék most gyertyát! Majd hozok. Én is éhes voltam, bőszen csörömpölök a villával. És keresem, hogy hogyan tovább. A mai estét nem rontjuk el. Nagyon szép lett, legyen még szebb, nyugodtabb, vidámabb. - Egyébként te mit szólsz ahhoz, hogy páran elmentek abba a társasházba? Jártál már ott? Én megnéztem. A hegy az otthonom, Maeve is itt lakott azt hiszem a kezdetektől, fel se merült, hogy menni kéne. Úgyis olyan kevesen maradtunk. Érdekel, ő mit gondol erről, hiányol-e valakit. A feladatainkat ellátjuk, szerintem elég jól kivesszük a részünket. Volt is pár eset nemrégiben, amikor kellettünk.
// És egy szép Halloween love song // Tonight I wanna see it in your eyes Feel the magic There's something that drives me wild And tonight we're gonna make it all come true 'Cause girl, you were made for me And girl I was made for you
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Elmosolyodom, amikor megérzem a nyakamra hintett csókját és egy puszit nyomok arcára viszonzásul. Le se tagadhatnám, hogy a boldogság újra kezd igazán rám találni, hiszen a mosolyom eléggé árulkodó. Nem igazán zavartatom magam, könnyedén ejtem le a törölközőt, hogy felöltözzek. Majd utána kiterítem. Amikor pedig megszólal, akkor sietve nézek rá és könnyedén nevetem el magam. A szám szinte fülemig él és próbálom elrejteni, hogy mennyire is nevetségesen néz ki, de előle úgyse tudnám, hiszen nála jobban egyedül talán csak Abie ismer, de más nem. - Tényleg csak ez maradt? – pillantok rá kérdőn, majd a szekrényhez lépve előveszek legalább egy másik pólót, ami szintén az övé volt, én csak lenyúltam, mert szerettem benne aludni. Ha szeretné, akkor viselheti azt is. – Hmm, nem is tudom eldönteni, hogy így vagy igazán lehengerlő, vagy ha nem lenne rajtad a skótok színe. – kuncogom el magam, majd pedig belebújok a fehérneműbe, majd egy hosszabb pólóba, ami a fenekem alá ér. - Persze, akkor majd úgy intézem, hogy én is szabad tudjak lenni. Cserélek valakivel, mostanság úgyis már túl sokat voltam bent és biztos vagyok abban, hogy inkább távol tartanának a helytől, mintsem ki kelljen fizetniük. – nem mintha annyira szükségem lenne a pénzre, de a látszat mindig is fontos volt. Egyszerű embereknek kell tűnnünk és nem többnek. Nekik pedig fontos a pénz, hiszen ennyiidősen nem lehetne még akkora vagyonunk, mint nekem, vagy éppen másoknak van. Maximum akkor, ha örökölnek. Amikor pedig elkezd még idétlenül táncolni is, akkor aztán tényleg nevetek, meg játékosan meglegyintem őt a törcsivel, már ha még sikerül elérnem. Utána kiterítem, a hajamon szárítok pár percet, majd pedig én is leszaladok a lépcsőn hozzá. Miután pedig én is besétáltam a konyhába sietve vettem elő a tányérokat, majd pedig jöhetett a többi dolog is és szép lassan készen is voltam a terítéssel. Mosolyogva figyeltem, ahogyan sündörög a konyhában és egyre inkább rájöttem, hogy mennyire is hiányzott. Remélem, hogy még fog szebb napokat is megélni ez a ház. Bólintottam, majd szóltam is, hogy elég. Volt egy olyan sejtésem, hogy kapni fogok egy plusz kanállal is, pontosan ezért szóltam egy kicsit hamarabb. Már kiismertem ennyire a férjemet. – A végén még fel akarsz hizlalni? – kérdeztem meg játékosan, de csöppet se komolyan. - Köszönöm, neked is életem. – pillantottam rá jókedvűen és mosolyogva. Majd hamarosan pedig neki is láttam az evésnek. Nem sokat beszéltem, mert tényleg éhes voltam, nem is kicsit, így most lefoglalt az, hogy megtömjem a pocimat. A kérdésére sietve kaptam fel a fejemet, majd miközben rágtam kicsit elgondolkoztam a kérdésén. - Mint valami modern kolesz, elsőre ez jutott eszembe, de amúgy még sose jártam ott, meg nem is nagyon vágyom oda. Itt kicsit szabadabb szerintem. Te inkább mentél volna, mintsem maradtál volna? – kíváncsian fürkészem őt, hiszen amikor sokan távoztak, akkor se igazán rágtuk át magunkat ezen. Maradtunk, de ennyi. Pláne, mert akkor még azt se tudtuk, hogy mi lesz velünk, mert negyedennyire se volt jó a helyzet, mint a mai napon.
Most megint olyan könnyen viselkedünk egymás társaságában. Ehhez hónapoknak kellett eltelnie. Kellettek a levelek, a plüssök és az a beszélgetés Abigailéknél. Meg a mai. A zuhanynál is frissítőbb érzés, hogy ismét kijövünk, ismét _szeretjük_ egymást és már nem félünk kimutatni. - Hát... Jobbat tényleg nem találtam. Amit Mae kihúz a szekrényéből. - Ó, tartalék! A legjobbkor, köszi! Egy fokkal elegánsabb. Mondjuk úgy, hogy nem annyira lepukkant. Mosollyal veszem át és hamar vedlek. - Alul semmi? De tánc közben veszítsem el? Pár idétlen csípőmozdulatot lejtek is és kezemmel a hajamat túrom, közben csücsörítek. Én se bírom ki nevetés nélkül. Olyan jó hülyéskedni! - Hát igen, egy szavuk sem lehet, még akkor se, ha egy hétig nem mennél be. Jól van, szívem, örülök akkor, hogy együtt csinálhatjuk! Csillognak a szemeim. Egy közös költözködés is nagy dolog. Már tervezem, honnan szerzek dobozokat. Muszáj, mivel a hazacuccolás után mindtől megszabadultam. Kellettek az asszisztensemnek, én meg jó fej voltam. Mikor kapok a fenekemre a törülközővel, direkt bosszúsan nézek. Nem bírom sokáig, elvigyorodom. És távozom is, míg a feleségem tollászkodik. Akkora hajjal foglalkozni kell és biztos vagyok benne, hogy még gyönyörűbb lesz, ha végzett. Imádom. - A túlsúlyossághoz vezető út tíz alaplépése. Írta Dr. Balthazar Bluefox - válaszolok pontosan ugyanolyan hangsúllyal. Sejtem, hogy mikor szólt, már számolt azzal, hogy még kap. Ismerjük egymást és ez csodálatos dolog. Együtt enni, a feleségem diszkrét, de farkasfüllel hallható nyammogását élvezni, látni, ahogy az ízek és az energia miatt még inkább erőre kap. Ez az igazi élet, a beteljesedés. Ezt hajtottam én egész életemben, csak nem vallottam, sőt néha pont az ellenkezőjét állítottam. Maeve tanította meg nekem, hogy ha magamba nézek, azt látom, ami van. - Nekem meg pont itt van ilyen érzésem. És tényleg modern kollégium, mert régen az egyetemen nem ilyen volt. Meséltem már az egyetemi éveimről? Akkoriban New Yorkban éltem, egy doki fogadott be, de mikor beiratkoztam az orvosira, oda kellett költözni. Illedelmes, jófiús, jókislányos hely volt az akkori kolesz. Persze addig, amíg én meg nem érkeztem... Dr. de Marronra gondolok, arra a hősre, aki szállást biztosított szegény árvának. Sose árultam el, hogy mi hárman elmenekültünk a szülőktől, megloptuk őket. A társaim eltűntek, azóta se tudom, mi történt velük. Csak sejtéseim vannak. Boldog évekre emlékszem, az élet megismerésére, a világ kiterjedésére. Majdnem el is felejtek válaszolni két falat között. - Hogy? Ja, nem, dehogy! Nekem a Lak volt az első otthonom, még 100 éve. És őszintén szólva akik itt maradtak, azokat egy kicsit jobban is kedvelem. Ezt már megbeszéltük, könnyen, mivel Maeve se akart oda menni. Még nem mondtam neki, hogy ezt a költözést, amire készülünk, én véresen komolyan gondolom. El fogom adni a házamat, nem csak bérlőket hívok. Talán magamnak bizonyítok ezzel és semmit nem változtat meg, de szükségét érzem. - Ahonnan érkeztél, ott milyen volt a Falka helye? Ilyen nagy kúria vagy elszórtan éltetek? Kíváncsi vagyok. Már egész régóta ismerjük egymást, de még mindig előkerülnek ilyen alap dolgok, amik érdekesek, de el lehet siklani felettük. Egymás szívét már ismerjük, adatok nélkül is. Csak tudós lennék vagy mi. Még ha le is álltam a kísérletekkel.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
- Hmm, nem is rossz gondolat. Tetszik az ötlet. – pillantok rá pimaszul, amikor a táncot említi. Amikor pedig még kicsit imitálni is kezd valami idióta mozgással, akkor könnyedén nevetem el magam és még a fejemet is megrázom. És hirtelen még alig hiszem el, hogy tényleg újra itt vagyunk és képesek vagyunk együtt hülyülni, nevetgélni. Annyira hiányzott már. Ő megy befejezni az ételt, miután megbeszéljük azt is, hogy együtt költözünk át. Arra meg nem számítok, hogy most el is szeretné adni a lakást, nem csak bérbe adni. Kicsit szárítok a hajamon is, mielőtt még utána mennék, hiszen nincs kedvem máris eláztatni a felsőmet, nem mintha annyira tartanom kellene a megfázástól, de akkor is kényelmesebb így. - És rajtam teszteled az elméletedet? – kérdezem játékosan, amikor úgy mondja, mintha éppen könyvet írna az felhizlalásról. Végül természetesen győz az üres poci és a mennyi illatok, így egészen hamar nekilátok az evésnek. Ez mennyi, még mindig remekül tud főzni és tudja, hogy miként érje el azt, hogy tényleg el is fogyjon az a mennyiség, ami a tányéromra kerül. Ezt vétek lenne meghagyni, ez ahhoz túlzottan is remek lett. Megrázom a fejemet, amikor az egyetemet említi, de nem szólalok meg, hiszen tele a szám. A pillantásom viszont ennek ellenére is eléggé árulkodó, hogy kíváncsian várom, hogy elmesélje. Legalább addig is több marad nekem, mert ő kevesebbet tud enni. Hahh! Na jó, tényleg érdekelt egy újabb morzsa az életéből, hiszen összekötöttük már az életünket, de még így is rengetek olyan dolog volt, amiről a másik nem is tudott. - Régóta itt élsz már. Sose hiányzott az, hogy kicsit elvándorolj és felfedezz másik vidéket? Ennyire szereted ezt a várost, az ittenieket? – azért nem kevés idő, amit maga mögött tudhat ezen a vidéken. Ahogyan lavírozni se lehetett könnyű, hogy senkinek se tűnjön fel. Arról pedig nem is tud, hogy az összeveszésünket követően a nászútról majdnem nem is idejöttem vissza, hanem az egykori otthonom felé vettem kis híján az irányt, de végül az utolsó pillanatban meggondoltam magam. - Nem mondanám kúriának. Mindenkinek volt egy saját kis háza, de arra a területre sose költözhetett be csak úgy senki se. Szállást kaphatott egy-két farkas, de ember nem tehette be oda a lábát, nem vehetett házat. Részben az erdőségbe nyúlt a házak java. Az emberek olykor furán pillantottak az ott élőkre, de számunkra mégis tökéletes volt rejteknek is, hogy az évek múlásával valaki a feledés homályába vesszen. – mint valami fura kertváros, ahova nem költözhet be senki se úgy, meg az erdőben volt a házak zöme. Érdekes volt, hogy olykor pont minket néztek a vadászoknak, amikor nem is mi voltunk, vagy éppen szektásoknak. - Tudod, az összekapásunk után majdnem nem idejöttem, hanem a régi otthonomba. – vallom be, majd lesütöm kicsit a pillantásomat is, hiszen nem vagyok rá büszke. Nem könnyedén talált volna meg és vélhetően a többiek igazán a közelembe se engedték volna, ha tudták volna, hogy előle menekülök. Fura egy időszak volt az, még talán a mostaninál is furább.
Azt hiszem, kár volt mondanom. Szavamon fog fogni az én kis feleségem. Akkor pedig kiteszek majd magamért! Most csak nevessünk, elég ez, régóta ránk fért, hogy ilyen jól érezzük magunkat egymással. Elkergettük a felhőt a házunkról. Még vissza fog jönni, de együtt elfújjuk. - Nem, neked a lektor szerepét szánom. Milyen szép is lenne, ha ketten írnánk könyvet! Szép álom. A vacsora pedig úgy fogy, hogy szinte megijedek. Kevés lesz az az egy fazéknyi? Maeve arca, az ízek élvezete kárpótol a gondolatért. Kémiai alapon készülnek nálam az ételek és úgy néz ki, az érzetekre is megfelelően hatnak. Ez büszkeséggel tölt el. Hagyom őt enni, beszélek én. - Mikor elszöktem hazulról, New Yorkba mentem a két társammal. A két bűntársammal. Szerintem otthon ki is átkoztak, mielőtt kerestetni kezdtek volna. Először rendes iskolát kellett végeznünk, utána jöhetett az egyetem. Én a szomszéd orvostól már tudtam pár trükköt. Kígyóméreg elleni szert. Csináltunk is ilyet, beszöktünk a szertárba és beadtam magamnak, ami egy viperából kijön. Mindenki szörnyülködött és mielőtt elrohantak volna segítséget hívni, elárultam, hogy bevettem a vakcinát. Őrültnek neveztek, természetesen egy akadt, aki be is köpött. Bizonyítani viszont nem tudta. Meg amikor tényleg lebuktunk egyszer, alkoholizálás miatt és a szobafogságból az ereszcsatornán másztunk le. A negyedik emeletről. Az elsőnél megadta magát a fém és onnan zuhanás volt, de szerencsére megúsztuk. Az aztán tényleg az isteni gondviselésnek köszönhető. Mennyi bolondságot megcsináltam ott is! Az a jó, hogy mindenhol vannak ehhez társak. Mae-vel is így kezdtük. - Ez egy jó kérdés, kicsim! Az életem első fele vándorlással telt. A hülye kis falum, aztán a Nagy Alma. Farkasként Párizsba szöktem, mert a Teremtőm is sokat volt ott. Nyelek egyet. Sura... Aki nincs többé. Életem második szerelme volt vagy az első, ha a gyerekes dolgokat kihagyom. - És nem is volt jó sorom New Yorkban, ott én voltam a kisgyerek, akit lehet ugráltatni, bántani. Nem rovom fel a Teremtőmnek, hogy ott hagyott. Meg kellett tanulnom túlélni. De Elisabeth nagyon hiányzott! - Farkasok lakónegyede a város szélén? Nem hangzik rosszul! Érdekes, hogy milyen helyeken tudunk élni. Párizsban például egy kastély adott otthont a Falkának. Figyelmesen hallgatom, ahogy Maeve mesél. Nem szokott sokat mondani a múltjáról. Még a rágást is abbahagyom. Elképzelem azt a helyet és benne a fiatal Destiny-t, tojáshéjjal a fenekén. Aztán mikor felhozza, hogy majdnem oda szökött, kínosan érzem magam. A tányérba bámulok, megtúrom kicsit a krumplit. Felnézek. Nem szabad menekülni. Megegyeztünk. - Azt nagyon sajnáltam volna és nem tudom, mikor sikerült volna kiderítenem, hogy ott kell keresnem téged. De hogy elindultam volna valamerre, az biztos. Talán még most is a világot járnám. Maeve mondott ennél rosszabbat is, mikor arról beszélt, hogy el akarta dobni az életét. Ha ez megtörtént volna, azt hiszem, nekem se kellett volna többet az enyém. - Tudod, néha rám nehezedik a múlt súlya, egyben az egész. Hogy hányszor bántottam meg _nagyon_ azokat, akik nem érdemelték meg. A szüleim is szerettek, akármennyire fanatikusak voltak. A szökésnél lenyúltam egy jó adagot a családi kasszából és úgy hagytam ott őket, hogy soha többet nem hallottak rólam. Jó 50 évre rá mentem vissza és már senki nem élt a családomból. Múltkor elmeséltem Chinook történetét is. Sajnos van még pár ilyen a tarsolyomban. Nem akarom, hogy így legyen. Ne bánkódjanak olyanok, akiket szeretek, ne haljanak meg ártatlanok. A méltatlan halál nem jó. Sura miért nem élhet örökké? Miért kellett elvesznie nem sokkal azután, hogy újra megismerhettem? Maeve itt van nekem és őt már nem engedem el. Soha. - Soha ne mondd, hogy soha, de kimondom. Soha. Soha nem akarlak többé elveszíteni és nem akarlak bántani. Már nem bírnám ki - szólok megtört hangon. Az életem tele volt ilyen dolgokkal és ha teret engedek nekik, ha nem töltöm be az étert valami mással folyamatosan, akkor maga alá temet, amit tettem és amit még tehettem volna. Nem akarok bút és bánatot. Együtt vagyunk, vidám zuhanyzás után, finom vacsora közben, amit lassan elfogyasztunk. Tervekkel a zsebünkben. Az utolsóelőtti falatot szedem ki és tempósabban kezdem rágni, mint előtte. Be kell indulnom, nem állhatok félre bedöglött motorházzal. Nem egyedül vagyok.
Who cares when someone's time runs out? If a moment is all we are Or quicker, quicker Who cares if one more light goes out?
Well I do Well I do
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Olykor egy aprót bólintok, miközben hallgatom a történetét. New York az én életemben is eléggé érdekes állomás volt, de nem olyan, amiről szerintem ő szívesen hallana, hiszen eleve veszélyes életet éltem, ugyanakkor meg egy hímmel ragadtam be több napra egy lakásba. Igen, azt hiszem inkább ez nem olyan, amit el akarnék mondani, hiszen kicsit jobb a helyzet, de messze nem a legjobb, és ahogyan én se szívesen hallgatnám azt, hogy mikor milyen nősténnyel, vagy nővel feküdt össze, vagy fűzte gyengéd szál hozzájuk, úgy szerintem ő se. Legalábbis ennyire nem lehet maziosta, ugye? - Ezek szerint akkor már régebben se voltál egy angyali teremtés és imádtál bajt keverni. – mosolyodom el két falat között, majd megtörölve a számat kortyolok párat a kávéból. Jó érzés újra itt lenni, újra közelebb kerülni egymáshoz, de annyira még én se tudok rózsaszínködben élni, hogy elhiggyem azt, hogy máris minden a legnagyobb rendben van. - Hiányzik bármelyik is? Hiányzik ő? Ő több volt neked, mint Teremtő? – kérdezem meg óvatosan. A kezemet összekulcsolom, a könyökömmel az asztalt támasztom. Államat pedig a kezemre „fektetem”. Kíváncsian fürkészem őt, mert vélhetően számára fontosabb volt a Teremtője, mint nekem. Én nem igazán ismertem meg a nőstényt és még mindig olykor alig tudom elhinni, hogy Eska, a Hajnalköd az anyám. Magam sem tudom, hogy ennek örülök-e, vagy inkább azt kívánom, hogy bár sose tudtam volna meg, mert akkor még könnyebb lenne még mindig haragudnom rá. - Itt pedig ez változott volna? – cukkolom őt, hiszen tényleg nem számít olyan kicsinek az itteniek között, de azért valljuk be, hogy mindig is lesznek nagyobbak nálunk és erősebbek, meg akik magasabban állnak a ranglétrán. - Igen, de inkább egy közösségnek láttak minket, akik furák és … - megrántom a vállaimat. Nem tudom, hogy őszintén minek is gondoltak minket az emberek. És nem is nagyon érdekelt abban az időben. Eleinte lázadtam és nem akartam elfogadni azt, ami velem történt. Aztán az se segített a helyzeten, hogy senki se tudott igazán kölykévé fogadni, mert minden egyes harapás felesleges volt. Nem született meg új farkas, mert mindig az halt meg, vagy sose létezett igazán. Most már azt is tudom, hogy miért. - Ha lett volna eszed, akkor talán Abienél célt értél volna. Ő tudta volna, hogy vélhetően merre vagyok és miért nem tértem vissza. – pillantok rá komolyan, hiszen ő a nővérem. Ő ismeri egészen jól a múltamat, de vélhetően abban a helyzetben Balthazar se azon agyalt volna, hogy kitől tud információt szerezni. - Mindenki követ el hibákat, csak olykor olyanokat, amikre nem is gondolnánk, hogy nem csak magunkon, hanem másokon is sebet ejt. – mondom teljesen komolyan, majd hajamba túrok. Felállok, a tányért a kezembe veszem és a mosogatóhoz viszem. Egy pillanatra megtorpanok, amikor megszólal. Habozok, de végül odasétálok hozzá és kezem arcára siklik. – Nem fogsz, legalábbis azt hiszem ez menni fog, hogy helyrehozzuk a dolgokat. – és ha kicsúszik a székkel, akkor az ölébe ülök, majd megcsókolom. - Arra gondoltam, hogy esetleg karácsonykor kibérelhetnénk az egyik faházat. Akár Abie és Aida is jöhetnének, egy amolyan családi karácsonyra. Mit gondolsz? – kérdezem meg kíváncsian, hiszen talán mindenkinek jót tenne egy kis kikapcsolódás, a családias légkör. Ide pedig őket nem hívhatjuk meg, oda meg nem mennék, hogy mindent Abie csináljon. Nyaralás a környéken.
Én az az igazi féktelen kollegista voltam. Ma már nem vagyok kollegista, csak féktelen. - Általában magamat kevertem bajba és ez azóta se változott. Elvigyorodom. Ha többen vagyunk benne a hülyeségben, akkor is én szoktam elvinni a balhét. Abban nem vagyok olyan jó, hogy kivágjam magam. Lásd a múzeumi napunkat, ahol simán hagytam volna magam megbilincselni, Maeve meg elintézte egy rohanással. - Párizs néha. Szerettem, csak mennem kellett, mert már sok ideje éltem ott és rámállt egy firkász. Bosszúból, illetve inkább viccből az ő nevét vettem fel, mikor visszamentem a falumba. Monsieur Antoine Garance lettem. A helyek is tudnak hiányozni, de inkább azok, akikhez kötődtem. Nagyot sóhajtok, mikor a feleségem Elisabeth-ről kérdez. Nem tudom, jó ötlet-e erről beszélni. Megegyeztünk, hogy nincs több titok. De most kell elmondani? Hát...ha nem most, akkor mikor? Egy kis mélázás után folytatom: - Akartam, hogy több legyen. Ő volt az első nő a világon, aki orvosi diplomát szerzett. Szakemberként ismertem meg, aztán beharapott. Egy kísérlet volt az egész, meg akarta tudni, elmúlik-e a stikkem, ami a szereimtől kijött. Ezt képzeld el állandó jelleggel! És elkezdem rángatni a bal szememet, meg hozzá a szám sarkát. Akkoriban le se tagadhattam, hogy őrült tudós vagyok. - A kölyökéveimben velem volt és beleszerettem. Viszonzás nélkül. Azt mondta, neki volt egy szerelme és meghalt, így senki nem léphet a helyébe. Szóval ez nekem plátói volt, el is múlt, de sok idő kellett hozzá. Jézusom, ha belegondolok, hogy egy vérvonal alapítójába voltam szerelmes... Kezembe temetem az arcomat és elvörösödök. Ez a történet fájdalmas lehet Mae-nek, a történtek után. Azt tudja, hogy előtte szerettem mást is, de konkrétan hallani biztos nem jó. Arról nem is ejtek szót, hogy mennyire törődő volt a nőstény, mennyit adott nekem. Az nagyon csúnya lenne. - Pár év után úgy látta, megállhatok a saját lábamon és lelépett. Akkor kaptam ezt a próbababa szerepet. Ami miatt elmenekültem...Elisabeth-et keresve. A Teremtőink az ősök közé tartoztak, az Elsők közé. Azt hiszem, ezt még mindig nem dolgoztuk fel. Mert volt más. - Hát ööö...kisgyerek már nem vagyok - vigyorgok rá. Nem érzem úgy, hogy sokszor bántanának. Megbecsülnek itt. - És te hogy érzed magad a Falkában most, egy kis idő elteltével? Jobb, mint az előző? A helyről már mesélt, de hogy mennyire szerette, arról nem. Őt nagyon korán eldobta a Teremtője, így érkezni a Falkába nem túl szerencsés. - Mint egy szekta? Látod, azt ismerem, mert a szülőfalum konkrétan az volt. Még ma is vannak hírek, hogy egyes helyeken van nyoma annak a hitnek. Talán ez is segített, hogy összejöjjünk. Különcök vagyunk, egy kicsit számkivetettek, nem a legelfogadottabb fajtából. - Igen, de nem tudom, hogy elmondta volna vagy nem. Lehet, hogy téged akart volna védeni és nem engedte volna, hogy utánad menjek, hogy megint bajt okozzak. Abigail lett volna az első gondolatom, mert tudom, milyen fontosak egymásnak. Meglehet rólam a véleménye. Vele még nem estünk át a dolgok kibeszélésén, pedig biztos szükség lenne rá. Én akkor nyugodnék meg, ha tudnám, mit gondol az Anya, a fogadott testvér, a bölcs őrző. Szerintem nem sok jót... Mae szavai összegzik azt, ami történt. Hozzászoktam, hogy mindig megsebesülök, testileg-lelkileg és keresem is az ilyen helyzeteket. Túl messzire mentem, teljesen eldobtam az eszemet. Kínosan hallgatok, erre nem tudok mit mondani. Nézem őt, ahogy rendet csinál. Megint kiegészítjük egymást. Ami utánam maradt, az egy telerakott konyha, ő pedig harmóniát hoz a káoszba. - Köszönöm, hogy megvártál és hogy adtál még egy esélyt. Soha nem fogom ezt még egyszer eljátszani. Mindent helyrehozunk. Tudom, hogy még csak az elindulásnál tartunk, nem a megérkezésnél. Nekem nagyon sokat jelent, hogy ő hisz bennem. Így már sokkal magabiztosabban hangzanak a szavaim. Mikor az ölembe ül, átkarolom a derekát és egy kicsit magamhoz is húzom őt. A csókba beleolvadok. Ezt meg tudnám szokni újra. - A hegyen? Ha tesókád is benne van, én abszolút támogatom az ötletet! Csak időben kell intézkedni, nehogy mindet elhappolják előlünk! Állítunk ott karácsonyfát is? Lelki szemeim előtt megjelenik az alkalmi fa, amire különleges díszekkel készülök. Meglesz a békülés is, remélem, sikerül. És végre jól érezzük magunkat, úgy, ahogy egy rendes családnak kell. Ki fogok tenni magamért, az elmúlt évek legjobb karácsonyát akarom összedobni.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Csendesen hallgatom azt, amit mesél, de leginkább talán a szavainál az is beszédesebb, ahogyan teszi. Van benne valami, ami felér egy kisebb gyomorszájon vágással is. Tudom, hogy szeretett már előtte is és talán nem is kellene érdekelnie, hiszen végül jelenleg mellettem kötött ki, engem vett el, de ez még se olyan egyszerű. Vajon fordított esetben neki is rosszul esne hallani ilyeneket? Fogalmam sincs, a férfiak eleve másképpen működnek, mint a nők. Ugyanakkor érdekes volt hallani, hogy miként is szeretett bele egy elsőbe. – Egy részed mindig is az övé lesz, igaz? – pokolian nehéz feltenni a kérdést, de mégse adom ennek jelét. Helyette inkább gördülékenyen és lazán kérdezek, mintha nem is lenne olyan torokmardosó hatással rám. Vajon egyszer majd én is csak egy múltbéli árny leszek, akiről mesélni fog valakinek? - Nem mondanám jobbnak, inkább csak másabb. – rántom meg a vállaimat, hiszen sokat köszönhetek az egykori falkámnak. Meg is ölhettek volna, de ehelyett inkább befogadtak és felneveltek. Próbáltak tanítani, ami nem volt mindig egyszerű, ugyanakkor mégis hatással voltak rám, ezt kár lenne tagadni, de talán akkoriban örök lázadó kamasz korszakomban ragadtam. Semmi volt egyszerű és eléggé pocsék érzés volt, hogy a saját teremtőm ilyen módon ellökött magától. Kérdésére sietve kapom fel a fejemet és egy pillanatra vélhetően nem éppen kedves néz kap tőlem. Nem, nem volt a falkám olyan, mint egy szekta és nem is tetszik, hogy ilyen bélyeget süt rá. - Nem volt szekta, nem volt semmi olyan, mint amivel te hasonlítod össze, így ne nevezd őket annak. – egy pillanatra talán túl nyers lesz a hangom, de érezheti, hogy ezzel most mellé fogott. Fontosak számomra, még ha el is hagytam őket, és sose lesz szerintem még egy olyan falka, akik miatt másképpen gondolnám, vagy éppen olyan, amelyiknek jobbnak gondolnám annál. – Olyan volt, mint egy nagy család, akik ha nem is könnyedén, de befogadták az árvákat is. – jegyzem meg már kicsit békésebben, hogy utána ismét a hajamba túrjak és egy aprót sóhajtsak. - Ez olyan dolog, amire senki se tudja a választ és talán sose derül ki. – rántom meg a vállaimat, hiszen az azt jelentené, hogy megint rosszabbra fordulnak a dolgok. Azt meg senki se akarná szerintem. Se ő, se én. Szavaira abbahagyom a mosogatást, de még nem pillantok rá, hiszen kell pár másodperc mire tudom rendezni az arcom vonásait, mert még mindig fáj, ha arra gondolok, hogy mit tett. – Remélem úgy lesz. Egyszer még minden rendben lesz teljesen, vagy legalább majdnem. – őszintén hinni próbálok ebbe és tudom, én mondtam, hogy költözzünk össze, de hazudnék, ha nem mondanám, hogy ez részben amolyan kétségbeesett utolsó javaslat volt a részemről is, hogy végre kiderüljön van-e még esélyünk, vagy nincs. - Szerintem lehetne, meg kicsit fel is díszíthetjük a helyet, ha netán nem tették meg. Ha gondolod, akkor holnap rákérdek náluk. – mosolyodom el, majd pár kósza tincset próbálok kiszedni arcomból, de közben meg ne is habozzam össze magam teljesen. - Mihez lenne kedved? -kérdezem meg közben, miközben még mindig a romok eltakarításán ügyködök.
Tudtam. A vörösségem felerősödik, ha eddig rák voltam, akkor most maga vagyok az Alignaktól színét váltó Hold. Pedig ebben nem hibáztam. - Mint kölyök a teremtőjére, már csak úgy nézek rá, nagyon régóta. És ugye ő sose látott bennem többet a tudósnál és a kölyöknél, meg el is tűnt, lemondtam róla. Mikor... Belekezdenék valamibe, ami izgatja a fantáziámat, de megrázom a fejem és sóhajtok egyet. A történet itt nem elég. Arra is ki kell térni, ami most zajlik. - Bocsáss meg, én nem akartam neked kellemetlen pillanatokat. Az őszinteség jegyében meséltem el az egészet, hogy tudd, mi volt. Bűnbánó arccal nézek rá. A teste nem árulja el, de tudom, hogy ezzel kínzom. Mit tehettem volna? Ha a farkas szereti a teremtőjét, az nem baj. Nálunk azért problémás, mert a múltkori eset után Mae-t minden hasonló sztorinál megmarkolja a félelem. Nem lesz sok ilyen sztori. Tanulok én. Félve kérdezek, mert tudom, hogy neki nem volt ilyen szerencséje a teremtőjével. - Aki mellett felnevelkedtél, mint farkas, ő milyen volt veled? Rendes? Kíváncsian hallgatom, mikor a feleségem beszél a régi falkájáról. Ahogy elképzelem őket, kint a város szélén, hasonló társaságként, mint az itteni, egész tetszetős. És megint el tudom rontani a pillanatot. Ennyi. Amihez nincs recept, nincs képlet, az berobban. Megint. Megint... - Bocsáss meg, nem úgy értettem, hanem hogy a városiak, az emberek néztek titeket szektának. Tudod, ehhez már az is elég, hogy kint élnek egy csoportban, elkülönülve. És az ilyen vádakat kiosztják jogtalanul is. Úgy igaz, ahogy mondja. Talán maga Abigail se tudná megmondani, hogy mit tett volna, ha úgy alakult volna, hogy. És többet nem fog úgy alakulni. Mikor erről beszélünk, a remény is megcsillan, de a háta mögül integet a fájdalom és a megbántottság csúf szörnyetege. Ott vicsorgatja a fogait, ahogy Mae kezében megáll a tányér. Majdnem. Ebben a szóban minden benne van. Orvosként, gyógyítóként, kutatóként is abban bízom legjobban, hogy az idő segít a seb begyógyításában. - Jó, kérdezd meg mindenképp! - szólok lelkesen mosolyogva. - Készítenék díszeket, angyalkákat, gömböt, csillogó izéket. Meg koszorút. Azt hiszem, azzal lekéstük az adventet, de akkor is jól fog mutatni az ajtón. Van kedved segíteni? Te csináltál már ilyet? Szerintem új élmény lenne és tetszene neki. A gyerek imádná és talán Abigail Anya is örülne. Ők még rá se bólintottak, de én már nagyon beleéltem magam. Teljesen.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Látom, hogy miként lesz egyre inkább vörösebb és talán nem is kellene firtatnom a dolgot, hiszen eléggé kényes téma. Nem a legjobb érzés hallani ezekről a dolgokról, de eléggé naiv lettem volna, ha abba a hitbe ringatom magam, hogy előttem nem volt senkije se, aki komolyabb és fontosabb lett volna számára. – Mikor? – bukik ki ajkaim között totálisan meggondolatlanul, hiszen a gondolataim engem is elnyeltek, de mégis ez az egy szó a felszínre kerül. Ha már belekezdett, akkor fejezze is be, nem? - Ne aggódj, sose voltam annyira naiv, hogy azt higgyem, hogy előttem nem szerettél mást teljes szívedből. Egyszerűen csak talán azt hittem, hogy készen állok hallani más remek nőstényekről, akik képesek voltak hatással lenni rád ilyen téren, de mégse megy. Tudom, hogy csak őszinte akartál lenni, de talán jobb az, ha nem firtatjuk jelenleg ezeket a dolgokat. Félő lenne… - de inkább elharapom a mondatot. Félő lenne, hogy újra csak azt érezném, hogy nem vagyok elég jó, hogy mellettem mégse teljesen boldog. Nem kap meg mindent, amire vágyik. Nem akartam újra ezt a mardosó kígyót érezni mélyen legbelül, ami minden egyes harapásával csak még inkább elülteti ezt a mérget bennem és egyre inkább úgy érzem, hogy kevés vagyok számára. – Sajnálom. – tettem csak ennyit hozzá, mert díjaztam, hogy belekezdett, hogy mesélt róla, de azt hiszem gyenge vagyok és inkább elfutnék, vagy süketté válnék, mintsem hallani kelljen. - Olyan volt, mint egy remek nővér. Eleinte eléggé makacs, önfejű voltam. Nem volt könnyű velem és az se segített, hogy még a vének is hiába kínoztak, hogy átharapjanak, senkinek se ment. Nem igazán értette senki se, de idővel feladták. Ő nem mondott le rólam és idővel a párja is eléggé jó arc lett. – mosolyodom el, ahogyan eszembe jutnak a régi idők. Nem volt kellemes érzés az, hogy újra és újra próbálnak átharapni, de senkinek se megy. Egy kölyök, aki nem adta meg magát egyetlen egy vénnek se. – Családot kaptam általuk és olyan tudást, hivatást, amiért a mai napig hálás vagyok. – ha nincs ő, akkor talán nem gyógyító lett volna belőlem. Akkor talán nem sikerül talpon maradnom a tragédia után se. Kitartott mellettem és talán pont ezért vagyok olykor én is ragaszkodó típus, mert vannak olyanok, akikről én se tudok könnyedén lemondani, elengedni. És pontosan ilyen ő is, a férjem. Szeretem és túlzottan is fontos számomra. - Nem tudom, nálunk sose volt ilyen, ahogyan itt se tapasztaltam még, hogy emiatt furán néznének ránk, te igen? – pillantok rá kérdőn, mert lehet sokan ezt hinnék, de én tényleg nem éreztem ilyet senki irányából. Inkább azt, hogy olykor irigykedtek, hogy ezek a szomszédok mennyire is jóban vannak egymással, számíthatnak a másikra. Sose adtunk okot a gyanakvásra senkinek se, én meg mielőtt megtehettem volna, azelőtt leállítottak kölyökkoromban. Egy pillanatra még én is lefagyok, de szerencsére inkább halad tovább a medrében a beszélgetés, ez pedig segít abban, hogy én is inkább tovább haladjak, ne pedig aggódjak, vagy az olykor még mindig igazán szarul eső érzéseknek adakozzak. Miközben beszél, miután végeztem a tányérokkal odasétálok hozzá és ha kijjebb csúszik a székkel, akkor az ölébe ülök és neki dőlök. - Régebben igen, még a testvéreimmel, utána meg jótékonyság, vagy a gyerekeknek a kórházban. Olykor ezek az apróságok is képesek mosolyt csalni az ember arcára. – mosolyodom el, majd nyomok egy puszit a férjem arcára. – arra gondoltam, hogy akár kettesben is elmehetnénk kicsit a hegyekbe. Lehet jót tenne nekünk is egy kis kikapcsolódás, mit gondolsz? – pillantok rá kérdőn, miközben kezemmel hajába túrtam játékosan, és arcomra mosoly szökött ismét.
Mikor... Mindig ezt csinálom, belekezdek és aztán már nincs kiút. Sehogy se lesz ez jó. - Mikor először találkoztam vele, fehér nő volt. Itt Fairbanks-ben meg indiai. Az ősi történetek szerint viszont itteni bennszülött volt. Ez hogy van? Szerinted ők...képesek voltak más emberi alakot ölteni? Ez eltér az eddigi témától és nagyon is foglalkoztat. Képtelen vagyok megérteni, a legendák nem szólnak ilyesmiről, amennyire tudom. Megint a tudós énem, a kutató kíváncsiskodik. - Igazad van. Ezekre nincs szükség. Nem is szoktam exekről mesélni, Sura-t sem ezért hoztam fel. Te jó ég, nem is volt az exem! Szegény Maeve-ben így is megforgattam a tőrt. Szerintem örökre eltemetem mindezt, legfeljebb a barátokkal beszéljük majd ki sörözés közben. Mae-t megkímélem. Kíváncsian hallgatom, ahogy a pótanyjáról beszél, aki ezek szerint nem tűnt sokkal idősebbnek. - Szívesen ismertelek volna már akkor is. Örülök, hogy lázadó maradtál. Rámosolygok, hisz tudja, hogy így szeretem. Kedvelem benne, hogy a szabályokat arra használja, amire valók. Hogy áthágjuk őket. - Ó! Azért nem tudtak átharapni, mert...Eska farkasával senki se bírt. Hű, ez érdekes! Államat vakargatva gondolkodom el. Senki nem értette. Én is csak most értem. Kíváncsi vagyok rá, milyen kínokkal járhat ez, de a feleségemnek nincs rá szüksége, hogy emlékeztessem rá. - Ők indítottak el a gyógyítók útján? Biztosan nagyon lelkiismeretesek voltak. Sokszor gondolsz rájuk? Egy igazán szeretetteljes közeg jelenik meg előttem, ahogy Mae a nevelőiről beszél. Hatottak rá, ragaszkodott hozzájuk. Köztünk is legalább ekkora kötődés van, ezért is vagyunk itt. Még mindig, ezek után is. Ezt már nem kártyázom el. - Itt nem olyan, egy nagy ház a város szélén más, mint egy telep. De hagyjuk is, ahonnan én jövök, ott mindent fejjel lefelé néztek. Az volt a fura, aki normális életet akart. És onnan ember nem került ki normálisan. Én vagyok rá az élő példa. Elfogadtam magam, ilyen lettem, ez van. De változom, még kétszáz évesen is. - Aha! Igen, nagyon tudnak neki örülni, főleg a gyerekek! Örülök, hogy Maeve régebben is foglalkozott ilyesmivel. Mindig kiderül, hogy a sok szurkálódás mögött egy nagyon is érzékeny, szerető szív lakozik és nem csak egyvalaki fér bele. - Az is jó ötlet. Egynaposra gondoltál? Mert sátrazáshoz még hideg van, de kulcsos házakat lehet találni. Nem tudom, hogy hirtelen meggondolta-e magát vagy a két ötlet nem zárja ki egymást. Mindkettőt megértem. Mae-vel szívesen megyek bárhova. Egy jó kirándulás összehozna minket, ahogy a díszek készítése is. Megmutatnánk, mennyire megy ez. Szerintem remekül! Magamhoz húzom őt egy kicsit, deréktájon ölelve. Másik kezem játszani kezd az egyik frissen mosott tincsével. Tekerem az ujjaim köré és közben a szemem is egyre tágul.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
Kérdésén egy pillanatra elgondolkozom, nem felelek egyből, hiszen én is hallottam már legendákat, de anyám egyáltalán nem hasonlított egyetlen egy indiánra se, legalábbis abban a formában nem, amiben láttam. - Ők régóta élnek, elsők voltak és ki tudja, hogy még mennyi mindenre képesek voltak, amiről mi nem is tudunk, így szerintem erre is. Talán náluk a halál régebben nem végső pihenő volt, mint nálad, vagy nálam lesz, hanem csak egy rövidke megálló. – hiszen, ha ő másabb testben látta korábban és a legendák is tök másról szólnak, akkor valahogy ők képesek. Nem tudom, hogy hogyan, vagy miként, de ezt tudom elképzelni, hogy náluk a halál válthatta ki netán azt ki, hogy utána másik testbe kerültek. - Köszönöm és sajnálom. – tudom, hogy csak jót akart, hogy csak őszinte akart lenni, de valahogy erre a fajta beszélgetésre nem álltam készen. Talán ha nem történik az az esküvő előtt, ha nem veszíti el a fejét, akkor lehet másképpen állnék hozzá, de így? Egyszerűen csak nem ment, hogy más nőstényekről halljak, aki számára kedves volt. Szavaira könnyedén nevetem el magam és még a fejemet is megrázom kicsit. - Nem biztos, hogy akkor is ezt gondoltad volna? Pláne, hogy vélhetően csak azért se vettem volna rólad tudomást, ha te annyira próbálkoztál volna. Eléggé lázadó voltam és képes voltam direkt az ellenkezőjét csinálni, mint amit akartak. – mosolyodom el, ahogyan eszembe jutnak a régi idők. Nem egy tündéri kölyök voltam, de amiket átéltem. Nos, az csöppet se volt mindig kellemes. - Most már én is tudom, hogy vélhetően miért nem, de akkoriban senki se tudta és csak még inkább úgy éreztem, hogy kilógok onnan, hogy furán néznek rám. – sóhajtok egy aprót, hiszen voltak jó napok, míg mások borzalmasok voltak és legszívesebben elköszöntem volna a farkasomtól, ettől a világtól, vagy azoktól, akik ott éltek, hogy világgá menjek, csak ne kelljen még egy átharapást megpróbálni rajtam és hasonló dolgokat elviselni. - Mondhatni. – majd lesütöm a szemet, a karomat összefonom magam előtt, ahogyan neki dőlök a pultnak. Nem szoktam erről beszélni, a múltamról. – Aki befogadott próbált tanítani, de engem nem érdekelt, ha ők bántanak, akkor én miért akarnék segíteni rajtuk? – keserű nevetés hallatok alig hallhatóan. – De aztán egyik nap minden megváltozott. A szüleim hazafelé tartottak az öcsémmel, tél volt, minden csúszott, hó fedte. Hallottam a balesetet, éreztem, hogy oda kell mennem, hogy ott kell lennem. Pedig akkor még nem is tudtam, hogy őket érte baleset. De mintha a szívem megsúgta volna. A szüleim egyből életüket veszítették, de az öcsém nem. A mancsaim között érte a vég. Nem tudta rajta segíteni, csak az utolsó percei meleget adni. Úgy éreztem, ha odafigyelek, ha hallgatok rá, akkor megmenthettem volna, de már késő volt. Az a pillanat volt az, amikor megfogadtam, hogy több ártatlan halálát nem fogom tehetetlenül végignézni. – egyre halkabban csendül a hangom, majd amikor a történet végére érek sietve törlöm le azt a pár könnycseppet, ami megjelent. – Néha igen, de már kevesebbszer, mint hajdanán tettem a távozásomat követően. - - Akár, de mehetünk többre is, de vélhetően nem örülnének, ha a gyógyítók többsége eltűnne pár napra. – fészkeltem be magam az ölébe, majd hozzábújtam. Rövid időre még a szemeimet is lehunytam. - Érdekes, hogy emberként, még gyerekként olykor ábrándoztam, hogy egyszer majd férjhez megyek, de aztán ahogyan farkassá váltam úgy halt el az álom, vágy. Mintha azzal együtt megszűnt volna létezni és aztán ide keveredtem a világ végére, s te mégis megadtad azt, amiről már régóta nem álmodtam. – mosolyodom el, majd egy apró puszit nyomok az arcára. – Te hitted volna, hogy valaha lesz (még) feleséged? – kérdeztem meg kíváncsian, hiszen eléggé szabad szellem voltam, amikor mi találkoztunk.
Ez a kis hallgatás megint aggasztó. Megint rosszat kérdeztem? Sura említésére már mindig ez történik? - Uh. Ez egy kicsit ijesztő. Akkor bárkinek a testében lehetnek? Lehet, hogy ma reggel valamelyikük szembe jött? Nem, mert úgy búcsúztak el, hogy ez nem így lesz. De majd, mondjuk ötven év múlva, ahogy a szellemek szoktak? Ez se biztos. Megráng a fejem egy kicsit. Nem Sura-tól félek és nem is Eska-tól. Ők jó természetűek, amennyire tudom. A többit nem ismerem és ez rémiszt meg. Bárki lehetett. Bárki! Próbálom félretenni, mert az biztos, hogy most jó helyen vagyok. A feleségemmel, aki önmaga, nem más. Ez megnyugtat. - Ezt nem tudhatjuk. Ööö...Maeve, az elején én annyira próbálkoztam? Szerintem nem, inkább csak hecceltük egymást. De kíváncsi vagyok, ő hogy érezte. - Azt hiszem, jobb, hogy nem kölyökkorunkban találkoztunk. Én akkor még egy kicsit reménytelennek éreztem magam. Nem lettünk volna ilyen jóban. Az az orvos, aki padlóra küldi magát a kísérleteivel és szinte várja a halált, na, az nem tetszett volna Maeve-nek. Érdekes ilyeneken gondolkodni. Mindenki máshogy volt lázadó. Érzem, hogy a nejemnek kínos a helyzet. Ha nem akarja folytatni, nem fogom előkapni a harapófogót. De folytatja. Előttem van a kép a havas tájjal, a balesettel. Könnyek úsznak a szemembe, mert érzem Maeve fájdalmát. Lenne egy sógorom, ha az az este nem így alakul. Sokkal jobban értem már, mi hajtja őt és miért nézte rossz szemmel a kísérleteimet, amikkel magamat kínoztam úgy, hogy néha a halál küszöbén álltam. Ha nem ült volna az ölembe, most én álltam volna fel, hogy átkaroljam. Szemeiből ki akarom törölni a cseppeket. - Sajnálom, hogy ez történt. Maeve, úgyis tudod magadról, de csodálatos ember vagy! Mást egy ilyen eset megkeményít, elsorvasztja a szívét. De téged abba az irányba lökött, hogy segíteni akarj másoknak. Ez csak azt mutatja, hogy kincset ér a szíved! És már én is sokkal jobban értem, így sokkal jobban is becsülöm. Nem kell neki több tragédia. Meg akarom óvni attól, hogy ilyenek érjék. - Egy kérdést megér, nem? Pár nap szabi nekünk is jár. Magamhoz szorítom és kicsit a vállára teszem a fejemet. Arra gondolok, hogy ránk mindig lehetett számítani eddig is. Megérdemeljük a pihenést. Megérdemeljük, hogy együtt legyünk. Mosolyogva hallgatom a történetét. Tudom, hogy nem számított ilyesmire. Ma este egyre több részletet mutat meg, ahogy én is sok mindent elárulok. A puszira nézek fel és viszonzom, kétszer is. Megsimítom Maeve hátát. - Nem. Nagyon-nagyon régóta nem volt senki és azt hittem, ez már így is marad. És látod, van, amikor a vicc valósággá válik. A boldogsághormonok felbolydulnak, ahogy arra a napra gondolok. A mi lánykérős videónk elég egyedi. És még mi minden maradt le róla? Képesek voltunk egy nagy átverésnek venni az egészet. Aztán rájöttünk, hogy magunkat verjük át, mert nem vicc volt ez, hanem tényleg akartuk. - Kicsim, az a múzeumos nap és a többi, amit veled töltöttem azóta, ezek mind olyanok, hogy nem elég belőlük. Mindig csak több kell. Több kell belőled! Felnézek rá és ha engedi, akkor megcsókolom. Legszívesebben sose engedném már ki a markomból. Képes lennék itt meghalni, vele leélni még két-háromszáz évet, akár ezen a konyhai széken. Ha mi ketten együtt vagyunk, akkor itt is jó. Bárhol.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
- Lehetnének, de mégse hiszem, hogy ennyire könnyű lenne bárki testét viselniük, megkaparintani. – miként is kellene mondani, hiszen ez eléggé bizarr így belegondolva. – De a levelükből kiindulva nem hiszem, hogy valaha még visszatérnének. Ez volt az ő végső búcsújuk, legalábbis annak szánták szerintem. Sajnálom, hogy többé nem láthatod, de mindig ott lesz veled, hiszen a farkasod tőle van és a szívedben is mindig meg fogok lelni őt. – mosolyodom el, mintha egy kicsit lelket akarnék önteni belé. Velem is ott lesz Eska, még ha a szívembe nem is igazán fog élni, mert szinte semennyire se ismertem. Talán nem véletlen ez, hiszen mégis csak a rejtőzködés nagymestere volt. - Nem, bohóckodásnak vetted, de én nem benne lettem volna a szituban, a hülyéskedésben, hanem inkább azon lettem volna, hogy megüsd a bokádat. – vallom be, hiszen nem voltam angyali és nem túlzottan érdekelt, ha végre olykor más is megüti a bokáját. Meg amit akartak, én annak inkább az ellentétét csináltam volna, még akkor is, ha jó móka lett volna belőle. - A reménytelen és a bajkeverő. Nem is annyira rossz párosítás. – mosolyodom el, majd játékosan kicsit megbökőm őt, hogy ne lógassa itt az orrát. Mindenkinek vannak nehezebb időszakai és úgy néz ki, hogy mind a kettőnk kölyökkora nem volt éppen könnyű, de most itt vagyunk és ez a lényeg. Nem könnyű beszélni arról, hogy végül miért lett belőlem gyógyító, az életemnek arról a percéről. Igazából egyikről se, én nem az a fajta voltam, aki nyitott könyvmásoknak ilyen téren. Szerettem a múltamat megtartani magamnak, a tetteim mögött húzódó gondolatokat és hasonlóakat, de szép lassan a férjem számára egyre inkább bepillantást nyertem. Bíztam benne, és tudtam jól, hogy nem fogja sose ellenem felhasználni egyiket se, de így talán jobban meg fog érteni is. Elmosolyodom, amikor letörli a könnyeimet, majd pedig a szavain és sóhajtok egy aprót. – Sok rosszat tettem már én is, mintha semmi se számított volna. Talán előre fizettem meg részben ezeknek az árát. – pillantok a kedvesemre le, ahogyan az ölében ülök. A karjai, amivel átölel biztonságot és menedéket is nyújtanak számomra. – Azért túlzásba ne essünk. Nincs akkora szívem, vagy ha mégis, akkor se hangoztasd. – kuncogom el magam, mintha csak ezzel is messzire akarnék kerülni attól a tragédiától, amit újra átéltem. - Rendben, de te mondod, mert a te hangod mélyebb! – mosolyodom el, és remélem, hogy érteni fogja a poént, mert látta esetleg a filmet. Örökklasszikus marad az is, amikor a fejét a vállamnak dönti, akkor csak a fejemet fejére hajtom, de előtte még egy-kétszer gyengéden túrok a hajába, simítok végig a tarkója vonalán. Még mindig olykor hihetetlen, hogy tényleg itt vagyok, együtt. Pedig az egész mókának indult. - Igen, szerencsére. – őszintén így gondolom. A nehézségek ellenére is, amiken át kellett mennünk mostanában, vagy éppen mennyire is siklott félre a nászút. Nos, mindennek ellenére szerencsésnek érzem magam, hogy egy olyan társ van mellettem, mint ő. - Lehet már annyira nem díjazná Nessa, ha megismételnénk a múltat, de egyetértek. Több és több nap kell veled. Egyszer talán elmehetnénk oda is, ahol születtem. – kicsit óvatosan ejtem ki a dolgot, de ha már szóba került az a hely, akkor vélhetően őt is érdekli az a közösség. Talán nem lenne belőle gond, vagy túl hülyeség ez? Magam sem tudom, hiszen még olykor számomra mindig megannyi meglepetést tartogat a kapcsolatunk és nem mindig tudom, hogy amit mondok, azzal nem rontok-e bármin is.
Mélyen elgondolkodom, hogy mindez hogy is működhet? Nekiállnak és ahogy mi változunk farkassá, ők valaki mássá válnak? - Megkaparintani. Úgy érted, megszállnak valakit és...talán örökre elküldik a lelkét? Két lélek biztos nem fér meg egy testben sokáig. Megint a tudós tanakodik az ősein, nem a kölyök a teremtőjén. Ráncolom a szemöldökömet, nézek magam elé. Szeretném érteni mindezt. Maeve megerősít abban, amit először gondoltam. - Nem, nem arról van szó, hogy remegve várom Sura visszatérését. Igazából nem is tudom, mit tennék. Már elengedtem, felfogtam, hogy nincs többé. Végleges volt a búcsú. Vagy lehet, hogy csak ezt akarták mutatni? Vagy ahogy mondod, annak szánták, de nem úgy sikerült, ahogy akarták? Észreveszem magam és elnézést kérően nézek a feleségem szemébe. - Bocsánat, kicsit belelovalltam magam az érdekességek kutatásába. Nem akarlak fárasztani. Igazából senki sincs, aki ezekre választ tudna adni. Esetleg az őrzők tudnak valamit, de ők nekem semmit nem mondanának erről. Sura csak akkor fedte fel magát teljesen, mikor tudta, hogy már nem találhatom meg. Előtte csak sejtésekben, találgatásokban hagyott. Dobott egy kis csontot. Anchorage! Azt mondta, ott van a családja. Egy hímet ismerek is onnan, szállított nekem ezt-azt. Ő is troll. Hátha. Hátha! Beszélek Zackkel. - Ja, hogy ja. Amiket most viccből mondasz, mármint a szivatásokat, azokat régen komolyan mondtad volna? A reménytelen és a bajkeverő. Lehetne valami fura film címe is. Elmosolyodom, ahogy megbök. Nem akarok szomorkodni. Ez egy vidám este, mert együtt vagyunk, hosszú idő után újra együtt és még meg is értjük egymást. Nem könnyen, de megvagyunk. Kell is, hogy erős legyek, mert Maeve olyasmiket oszt meg velem, amiket ő maga is óriási erőfeszítések között hordoz. Szinte látom, hogy görbül a háta a súly alatt. Borzalmas a történet, sosem fogom úgy felfogni, ahogy ő átélte. Marad a könnytörlés. - Csss! - próbálom nyugtatni, ujjamat a szájára téve egy pillanatra. - Ne hibáztasd magad! Az élet néha kiszámíthatatlan dolgokat produkál. Szörnyű, ami történt, de nem vállalhatod magadra. Régen úgy vitték a foglyokat, hogy a bokájukra vastag láncot raktak, aminek a végén egy óriási golyó volt. Vasból. Csak úgy tudtak menni, hogy ezt hurcolták, húzták maguk után, barázdát vágva az út porába. Úgy nem lehet menni. Úgy nem lehet élni. Nekem is szembe kellett néznem azokkal, amiket tettem, fel kellett fognom és azt is, hogy van folytatás. Van tovább. Maeve, remek ember vagy, okos farkas, kiváló orvos. Még sokat tehetsz másokért, de a lényeg, hogy neked is jár a boldogság. Ezeket tudja ő is, csak emlékeztetni akarom rá. Valahogy úgy lehet, hogy felejteni akar, de néha rátörnek az emlékek és nem hagyják békén. Ez egy ilyen pillanat és még jobban örülök, hogy vele vagyok. Hogy támaszt nyújthatok neki. Megint. A kuncogása visz magával. Szeretem azt az aranyos kis hangját. Ilyenkor felhőtlen a hangulat. Úgy tud nevetni, mint a gyerekek, szinte önkívületben. - Rablótámadás! Vagy bankrablás? Valami ilyesmi. Láttam, láttam, csak nem tudom idézni. Egy nevetésre ez is elég. Lehet, hogy meg kéne néznünk egy Bud Spencer-filmet együtt. Karácsonykor úgyis adják őket. Olyan bensőséges ez a pillanat. Még sokáig tudnék így ücsörögni Mae-vel. Órákig. Hallgatásban is, mert a szívverése, a hogy veszi a levegőt, ahogy kiadja, ahogy apró mozgásokat tesz, a teste minden rezdülése egy jel, annak a jele, ami ő maga. Nincs még egy ilyen, hasonló sincs. - Mást is elenged. Tettünk, teszünk eleget, hogy ne vegye lógásnak. Ránk mindig lehet számítani. Nem igaz? Nessa-nak tényleg nem lehet egy szava sem. Ha gyógyító kell, Maeve vagy én az elsők között jelentkezünk vagy hívásra megjelenünk. - Írország! Ott még sose jártam, de gyönyörű lehet a képek alapján. Leszel majd az idegenvezetőm? - mosolygok rá. Nagyon jó ötlet! Ismertem más íreket is, akik meséltek a végtelen mezőkről, a koboldokról és még sok mindenről. Mégsem mentem el oda, nem jutottam el, mert mindig akadt valami más hely, ami fontos volt valami miatt. Maeve szülőfalujába elmenni, az fantasztikus ötlet, szinte hihetetlen is. Csillog a szemem. Azért is, aki itt ül az ölemben és azért is, amit kitalált. Bepótoljuk a félresikerült nászutat. - Tavasszal? Vagy már januárban? Ott milyen idő van ilyenkor? Tele vagyunk tervekkel, ötletekkel. Ebből látszik, hogy megtaláltuk az összhangot. Ilyenkor mindkettőnknek beindul az agya. A közös hullámhosszon sugárzunk, egy adón, egy vevővel. Tényleg nem hittem volna, hogy újra lesz részem ilyesmiben.
Destiny Maeve Bluefox
Tatkret
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 90
◯ HSZ : 451
◯ IC REAG : 382
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : lapockáján és a csuklóján lévő tetoválás
- Igen, szerintem úgy. AZ, hogy ők élhessenek valaki másnak a halálába kerül. – megrántom a vállaimat és megrázom még a fejemet. – Nem tudom, hogy így történik-e Balthazar, de elég sok történetben lehet ilyenekről olvasni, mi van akkor, ha van egy kis alapja annak, hogy honnan is vették a könyvek szerzői? Azt pedig nem hiszem, hogy élnének, mert ha így lenne, akkor szerintem már rég tudnánk róla. – olyan titkot mondtak el, amit talán sose lett volna szabad nekik. Nem lennének kíváncsiak arra, hogy mihez is kezdünk velük? Szerintem ezek után biztosan a közelünkbe akarnának keveredni, hogy lássák miként is viseljük a dolgokat, de lévén nem tapasztaltam semmi ilyet se, illetve Rocky se mondott semmit se ilyet se, így nem hiszem, hogy élnének még. A többi pedig csak puszta spekuláció, találgatás volt a részemről, hogy szerinetem miért lehetnek mindig másabb testben, vagy igazam van, vagy nem, de szerintem erre választ sose fogunk kapni. - Valóban senki nincs, ha pedig igen, akkor se kell mindig mindenre választ kapni. Így is olyan dolgot tudunk, amit sose lett volna szabad. Bíztak bennünk, nekünk pedig meg kell őrizni ezt a titkot. – mondom komolyam, mert én ebben hiszek, hogy okkal árulták el nekünk, nem pedig világgá kürtölték. – Kérlek, ne keverd magad túl nagy bajba a kíváncsiságod miatt. – egyszer már elég nagy törést okozott, mert kíváncsi volt, vajon legközelebb kinek fájna jobban, ha túl messzire megy és nem tetszik valakinek, hogy ennyit kutakodik? Nem akarok erre gondolni, se arra, hogy vajon kik vigyázhatnak ránk, vagy éppen Alignak mikor fog és miként lecsapni legközelebb. - Elfogult vagy, mert a férjem vagy.- mosolyodom el, miután végighallgattam őt, de azt is tudom, hogy részben igaza van. Muszáj elfogadnom a múltat és elengednem, mert ha nem teszem, akkor sose leszek igazán szabad és a jelent se fogom tudni úgy megélni, ahogyan kellene, de mégse tehetek semmit se, mert olykor a múlt árnyai képesek hatalmukba keríteni és magukkal rántani újra és újra. Viszont amióta mellettem van, azóta sok minden könnyebb is, még ha nem is hangoztatom, de tudom. - Bankot akartak rabolni, de helyette végül a rendőrségre nyitottak be. Eltévesztették és rendőrnek álltak. Legalábbis, ha jól rémlik, akkor így van. – mondom mosolyogva, mert akkor egyszer már biztosan látta, ha valamennyire dereng neki. Én is régóta nem láttam, de ez még mindig örökmondás maradt azóta. Egyébként is szerintem nagyon is jó filmjeik voltak, így nem csoda, hogy szerettem őket. - De. – értek vele egyet, de akkor se akarom kivívni senki haragját se, de jó lenne a be nem fejezett nászútat kicsit másképpen, de végre befejezni. Csak ő és én, ami régóta nem volt. - Leszek. – csókolom meg gyengéden és szerelmesen, majd végigsimítok az arcán. Szeretem őt, nagyon is. Sose hittem volna, hogy valaki iránt fogok ilyet érezni, de ő mégis képes volt másképpen megdobogtatni a szívemet, mint előtte bárki más, vagy éppen a szívemet körbeölelő jeget megolvasztani. - Hideg, nagyon hideg. Inkább legyen nyár, mert tavasszal nem hiszem, hogy elengednének. – utalok itt arra, hogy mekkora fennforgás is szokott lenni erre felé akkor. – Na de gyere. – állok fel és nyújtom felé a kezemet. – Ideje lesz azt hiszem aludni, mert a végén holnap még délben is aludni fogunk és semmi se lesz abból, hogy visszaköltözz ide. – mondom mosolyogva, s ha nem akadályozott meg benne, akkor elindultam a háló felé, mert hiába aludtam már egy kicsit, de attól még nagyon fáradt voltam. Főleg így, hogy már a hasam se volt üres.
||Köszönöm a játékot! Folyt. köv. jöhet majd, amint lesz rá lehetőség.
Ez az egész annyira hátborzongató. Most kell befejezni. Ilyet csak legendákban és rémmesékben hallottam vagy filmen láttam. Egyik se volt kellemes, a legrosszabb pedig, hogy ez az egész valóság. Undorítónak érzem és még nem tudom, hogy csak a jelenséget vagy azt, aki ezt megteszi egy másik lélekkel. - Igazad lehet - zárom le nagy sóhajjal. Azért tűntek el, hogy mi élhessünk, nem igaz? Ezt nem emelem ki, mert Maeve nagyon nehezen boldogult a teremtőjével. Még idő kellett volna nekik. Nagyon sajnálom ezért, mert ezt nem lehet pótolni. Legfeljebb gyógyszer van rá. - Nehéz lenne úgy kérdezni, hogy senki ne sejtsen semmit. Nehéz ez mindenhogy. A kíváncsiságom, a tudós lelkem nem fog megnyugodni. Titkot tartani mindig képes voltam, de hadd tudjam legalább én! Az a baj, hogy fogalmam sincs, ki lehet még beavatott. Az se biztos, hogy a nagyfőnökök tudják az igazat. Ezt nem tudom elengedni, még sokáig fogok rajta pörögni. - Túl nagyba nem fogom - szólok egy mosollyal. Már nem csak magamért felelek. Ezt kellett megtanulnom. És sokkal jobb így. Hiányzott, kellett a kötődés, valaki, akit szeretek és aki viszont szeret. - És azért vagyok a férjed, mert szeretlek. Ez a legnagyobb elfogultság. Lehet, hogy nincs igazam. Úgy is mellette állok, ezt tudhatja. Nem hagyom, hogy ostorozza magát, sose fogom ráhagyni az ilyen mondásokat. - Igen! Újra meg kéne nézni. Ezek klasszikusok, könnyű, megunhatatlan vígjátékok. Kellenek az önfeledt pillanatok, nagy szükségünk van rájuk. - Már alig várom. Nagyon várom. Elutazni valahova a kötelességek elől, a hétköznapok elől, bármennyire nem szürkék. Más kultúra, a múlt, a távoli vidék, ahol én még sose jártam és ahol megismerhetem Maeve gyökereit. Azért nem mondom, hogy menjünk el az én szülőhelyemre is, mert már meséltem róla és mindenfélét éreztem a feleségem felől, csak olyat nem, hogy vágyna oda. Ahogy egy normális ember se menne kígyókat emelgető vallási fanatikusok közé. Amúgy is más idők járnak. 200 év nem múlik el nyomtalanul. - Akkor már intézem is a nyári szabadságomat. Ez izgalmas, nagyon is az! Késő este van, de totál bepörögtem. Ebből alvás nem lesz, részemről nem. Mae drágám elfáradt. Nem csodálom. Kitett magáért. Elmosolyodom az érvelésén. Remekül ért hozzá, hogy vegyen rá olyan dolgokra...amiket egyébként is akarok és néha olyanra is, amit nem. Jövök én, meg fogom várni, amíg elalszik. Nagy jóéjtcsókot kap, aztán elkezdem bújni a netet. Írország, Írország, te csodás...
Kezdőlap
//
//
