Szavaival, ha akartam volna se tudtam volna vitába szállni, hiszen ebben nagyon is igaza volt. Mindenkinek másban rejlik az ereje, ahogyan mindenki másban jobb. De néha nem találtam igazán azt, amiben én lennék erős. Orvos voltam és abban igazán jó voltam, de talán több lappangott a felszín alatt. Olyan dolgok, amik sokszor előttem rejtve maradtak, míg előtte, vagy esetleg más előtt még se annyira. Ahogyan mondani szokták, mi nem mindig látjuk azt, akik valójában vagyunk.
Faggathatnám, hiszen érdekel a dolog, hogy pontosan mire gondolt vagy mi száguld át elméjében, de úgy érzem, hogy semmire se jutnék, ha most kezdeném el faggatni. Majd talán később, egy tavaszi napon, egy alkonyatkor, vagy valamikor talán meg tudom, ha itt az ideje. Addig pedig nem marad más, mint a kíváncsiság és a találgatás.
A kezdeti vulkánkitörés alábbhagy és nem marad más, mint a békesség. Nem gondoltam volna jó pár perccel korábban, hogy lesz ilyen momentuma ennek a találkozásnak, ahogyan azt se, hogy hasonló dolgokról fogunk beszélgetni, de az élet tele van meglepetéssel… mellette meg pláne.
A kijelentésére hitetlenkedve rázom meg a fejemet, de inkább nem mondok semmit se, mert szerintem a gordiuszi csomó se ilyen kacifántos, mint ez a megbánásos szövege. S pár másodperc erejéig még képes mosolyt is csalni az arcomra eme fura kijelentésével.
- Szerintem csak a magad nevében beszélj- bököm meg játékosan az oldalát és a bejövös részre csak megforgatom a szemeimet. – Foglalt vagyok kedves uram, ha nem tudná. – kuncogom el a dolgot, hiszen ekkor még fogalmam sincs arról, hogy később még előjön ez a dolog és csöppet se ennyire vidám hangulatban. Neki könnyű mosolyogni, bár szerintem szer nélkül is legtöbb esetben fülig ér Balthazar szája, de ezt sose bántam. Mellette mindig megtaláltam azt, amit kerestem. A mosolyt, a boldogságot, a jókedvet és a szórakozást, na meg persze az őrültségeket.
- Akkor ezerarcú barátom kíváncsian várom a gondosan elrejtett arcaidat is, mert az eddigieket is öröm volt megismerni. – mindegyikben láttam őt és tudtam jól, hogy nála ezek nem farsangi maszkok, vagy színházi kellékek, mert mindegyik ő volt. Sokrétű volt, talán még a legtöbb farkason is túl tett a sokoldalúságával, viszont ez a dolog még különlegesebbé tette. Furán hangozhat, de ő tényleg egyedi volt és néha bosszantó, de ugyanakkor olyan is, aki ha túl sokáig távol maradna, akkor annak a hiányát mindenki megérezné.
Meg kellene nyugodnom, hogy nem lehetek itt, hogy nem használat fel még Alignak se ellene, vagy ki tudja, hiszen biztosan rengetek trükkje van az öregnek. De még se tudtam, hiszen biztos voltam abban, hogy rengeteg álmatlan éjszakám lesz, s minden egyes percben izgulni és félni fogok azért, hogy mi történik itt, illetve azokkal, akik fontosak számomra. De az elmúlt percek világossá tették számomra, hogy tényleg nem maradhatok.
A jövőkép, amit lefest egyszerre szívet melengető és rengeteg reménnyel kecsegtet, de még se képes elűzni teljesen a félelmeinket.
- Talán nem is te vagy a beteg, hanem én és titkon így akarsz meggyógyítani. – suttogom neki eme szavakat elmélkedve, majd a mosoly egy pillanatra feljebb gördül, de még mindig nem igazi. – Az se kizárt, hogy nem csak egy képzeletbeli folyó lesz. Talán egyszer még valamelyik jegességben is megmártózunk valami fogadás miatt. De a kanapé itt fog várni ránk, ha az ősök, illetve mi is úgy akarjuk, akkor még nevetésnek és bolondozásnak is lehet tanúja. – szerettem volna hinni abban, hogy tényleg lesz még ilyen. Hogy ez nem egy végső búcsú, hogy amikor visszatérek, akkor megtalálom őt a sok beteg között, akiket gyógyít a csodaszereivel. Szerettem volna hinni abban, hogy a szemeimben újra felragyognak azok a fények, amik még pár napja ott csillogtak, hirtelen talán túl sivár és rideg lett a világ, ami szép lassan a bőrünk alá is bekúszott és magával rántott. Együtt sétálunk, kéz a kézben egy képzeletbeli úton, ami néha reménnyel, míg máskor démonokkal kecsegtet, majd pedig máskor mosollyal, míg egy másik kanyar után pedig könnyekkel.
Kerülöm a pillantását, hiszen nem könnyű kimondani azt, amit szeretnék. De nem akarom a vesztét se okozni, se azt kérni, hogy olyat tegyen, amit esetleg nem szeretne. Talán még nem temetett be minket teljesen a lavina.
- Nem számoltam, páran… - jegyzem meg kurtán, s miközben őt figyelem és hallgatom a szavait idegességemben alsóajkamat harapdálom. Rossz szokás, de nem túlzottan sikerült még leszoknom róla. Habozok, de végül alig hallhatóan megszólalok. – Néha már én se tudom, hogy ez még mindig csak színdarab-e vagy nem… - nem könnyű ezeket kimondani, hiszen sose beszéltem ilyenekről. Sose fogtak el hasonló kételyek korábban, hiszen esélyt se adtam nekik. Emlékszem, hogy Abie-t is miként nevettem ki, amikor szerelemről és hasonló dolgokról beszélt. Még azt is megkérdeztem tőle, hogy lázas-e. Nem, ez nem rám vall, de most még se tudtam, hogy mi a manó történik.
Szavaira kíváncsian emelem fel a fejemet és őt fürkészem. Én se tudom, hogy miként tudná megtenni, de már semmin se lepődnék meg. Eléggé vén, hogy bármiből bajt keverjen számunkra, az itt élőknek. Figyelem őt, hiszen miként fog folytatódni a válasza? Magam sem tudom és talán ő se tudja. Lehet, hogy nem ilyen állapotban kellett volna erről beszélni, de még se tudtam volna csak úgy elmenni, ha ezt nem mondom ki… Inkább most temessen maga alá az, aminek kell, mint utána.
A válasza kicsit zavaros, vagy talán nagyon, hiszen egyikünk se ismeri a jövőt, de a lényeg akkor is benne van, hogy vissza fog várni, bármi is történjen. Majd pedig rövid időre újra csend telepszik ránk. Mondanom kellene valamit, de nem találom a szavakat, keze a térdemre siklik, az érintése képes megnyugtatni, ahogyan a közelsége is, de hamarosan csomagolni kell és menni, majd pedig várni a hosszú napokat, heteket, hogy visszatérhessünk… Túl hosszú lesz ez a távollét. A kérdése meglep, s egy pillanatra elmerülök a gondolataimban.
- Eleinte szórakozás volt, poén, majd nehezen ment, amikor Abigailnek hazudnom kellett miatta, hiszen neki sose hazudtam, de aztán… - s egy pillanatra elcsuklik a hangom. – de aztán valami megváltozott, mint még sose. Jól éreztem magam benne, minden egyes percét szerettem, s hirtelen már magam sem tudom, hogy ez még mindig csak színdarab-e, vagy már a valóság-e... Talán már részben az utóbbi lett belőle, túl jó ahhoz, hogy egyszer vége legyen, pedig tudom, hogy nem szabadna ezt éreznem, így gondolnom a dolgokat… – s a végére lesütöm a szemeimet, hiszen pontosan tudja, hogy sose történt meg velem ilyen. Én voltam az a nőstény, akit mindig elkerültek az ilyenek, de most talán a saját csapdámba estem bele. – Sajnálom… - nem pillantok rá, a szemeimet lesütöm, hiszen nem akarom azt, hogy csapdában érezze magát és talán pontosan emiatt mondtam ezt az egyetlen egy szót, de a korábbi szavai alapján mintha már maga se tudná, hogy mi a színdarab és mi a valóság ebben a játékban. Az ujjaim pedig a gyűrűre siklottak és egy kicsit meg is forgattam az ujjam körül, ahogyan azt figyeltem. Abigail arcát szinte magam előtt látom, hiszen mennyiszer mondta ezt nekem, s én nem hittem neki sose...

I got ideas man
You took me for a walk
Under the sycamore trees
The dark trees that blow baby
In the dark trees that blow  

And I'll see you
And you'll see me
And I'll see you in the branches that blow
In the breeze
I'll see you in the trees
Under the sycamore trees

Megrázom a fejemet és ajkaim mosolyra gördülnek a bohóckodásnak köszönhetően. Ez a vihar kicsit elcsendesül, miközben a pusztítóbb erejű szinte már az ajtónkon kopogtat, de most mégis képesek vagyunk rövid időre megfeledkezni róla. S a mosolyunk nem holmi szernek köszönhető jelenleg, hanem sokkal inkább a saját kis hülyeségünknek köszönhetően, de nem bánom. Néha a legnagyobb viharban is pont egy kis jókedvre van szüksége az embernek, hogy újra erőt tudjon meríteni és képes legyen küzdeni, talpra állni.
- Egyszer talán megismered mindet. – s játékosan megpöckölöm őt, hiszen ebben hasonlítottunk. Mind a kettőnknek sok fajta arca volt, bonyolult lelkek a farkasok, s ma is megmutattam olyan arcomat, amit még sose láthatott róla. Legfeljebb már halhatta a „legendákat”. De ahogy mondani szokás megtapasztalni a legendát és csak hallani nem ugyanaz. Nem azért akartam maradni, hogy esetleg többen megszeressenek, mert ellátom a sebüket, hanem úgy éreztem, hogy muszáj segítenem nekik. Ők az én fura családom, de azt is szép lassan beláttam, hogy jobb, ha megyek, így próbáltam megbékélni a gondolattal.
Kíváncsian pillantok rá, amikor megszólal, majd egy apró kuncogás hagyja el az ajkaimat az első pár szavának köszönhetően. Bolondos és ezen remélhetőleg sose senki se fog tudni változtatni. Majd amikor a történetet elkezdi mesélni, akkor a kíváncsiság kerül előtérbe és csendesen hallgatom őt. S nem gondolom azt, hogy csak úgy kitalálta volna. Néha talán megteszi, de ezek most nem olyan pillanat volt. Talán igaz, hogy néha az emberi kapcsolatok gyógyítóbb hatásúak, mint esetleg egy-egy gyógyszer. – Talán mégis igaz, hogy az emberi kapcsolatok a legerősebb kötelékek a világon, s a legnagyobb ereje is annak van. – szólalok meg kissé elmélkedve. Nem vártam rá választ, ez tényleg csak amolyan hangosan gondolkodás volt, ami néha megesik velem, de mellette ez csöppet se zavart. Ez kábé olyan, mint amikor az ember saját magával beszélget. S részben magunkat láttam a történetben. Sokat köszönhettem neki, s talán én is tudtam neki segíteni, ha már felforgattam kicsit az életét a megjelenésemmel, de nem tűnt olyannak, mint aki ezt bánná. Szerencsére, ez volt az én nagy mákom.
Nem mondok semmit se, csak reménykedek abban, hogy egyszer talán tényleg az őrültségünk arra fog minket vinni és a képzeletbeli folyóból valóság is lesz. Talán őrült ötlet, de annyira vészes csak nem lehet. Meg amúgy is kell a kaland, hiszen a kalandokból születnek néha a legjobb dolgok és a legváratlanabb helyzetek, vagy éppen érzések.
- Szavadon foglak majd! – kacsintok rá játékosan, de közben pedig legbelül még mindig vihar tombol. Csak ne essen baja, vagy talán még a baj is jobb, ha életben marad. Annyira rossz dolog nem történhet vele, hiszen mindene visszanőhet idővel, de a halálból már senki se hozhatja vissza. Sőt, ha sérült, akkor még ugratni is tudom, de nem lesz semmi baja. Nyugtatgatom magamat, hiszen fő a pozitív gondolkodás, legalábbis mindig mindenki erről papol, így itt az ideje ezt bevetni. – Én is szeretném, hogy még sok vidám pillanatnak adhasson otthont eme hely. – teszem hozzá egy kisebb csend után, hiszen kár lenne tagadni a dolgot. A remény ott él bennem és sose fog eltűnni. Addig nem, amíg van miért reménykedni, amíg az utolsó remény forrás ki nem alszik.
Hamarosan pedig nem csak mi változunk meg, vagy én, hanem még talán kicsit a levegő is. Nehezen jönnek a szavak, mintha túlzottan is nehéz lenne kimondani, pedig csak a félelem a nagyúr, míg végül kibuknak a szavak, a gondolatok és az érzések. Hallom, ahogyan a szíve nagyobbat dobban, majd pedig látom rajta azt, hogy mondani szeretne valamit, de még se tud. Nem hibáztatom érte, a bólogatásának köszönhetően folytatom, majd végül ő is megszólal. Jön a káosz, aminek ilyenkor jönnie kellene. Azt hiszem ez sokkal bonyolultabb, mint bárki gondolná, ahogyan talán hihetetlen is, nem értem, hogy ez miként történhetett meg, vagy mégis mi a célja ezzel a csillagoknak, mert sose álmodoztam ilyenről. Vagy talán emberként néha megfordult a gondolat a fejemben, de azóta elég sok évtized eltelt és másabb lettem. Sokkal inkább előjött az az énem, aki mindig is a szabadságot imádta.
A keze a kezemre siklik, megállít abban, hogy tovább babráljak a gyűrűvel, kíváncsian pillantok rá.
Szavaira csak bólintok, de a pillantásom sokkal többről árulkodik, mint amit jelenleg szavakba tudnék önteni. Amúgy se lehet mindig mindent szavakkal megfogalmazni, néha egy-egy pillantás, tett sokkal többről árulkodik. Végül ajkaim elválnak, de egyetlen egy hang se jön ki rajta, így kissé esetlenül bólintok. Nem a szavaiban kételkedek, hanem még mindig félek attól, hogy esetleg nem fogom itt lelni, amikor visszaérkezem, és nem azért mert lelépett volna. Ő sose tenne ilyet, ezt már megtanultam, hanem azért, mert Alignak mindent megkavart. Valami összeköt minket, de magam sem tudom, hogy ez jó-e, vagy inkább veszélyt jelent ránk nézve, rá nézve, de majd az idő megmutatja ezt. Figyelem őt, amikor pedig egy puszival ajándékoz meg, akkor haloványan elmosolyodok, majd pedig viszonozom a csókját. Ez másabb, mint amilyen az elmúlt időszakban volt, ez nem a színdarab kelléke, hiszen most senki se lát minket. A karomat a nyaka köré fonom és hagyom, hogy az élet magával ragadjon. Úszom az árral, hiszen eme tettünk is többet mond minden szónál, ahogyan az energiáink is. Hamarosan pedig hozzábújva heveredek én is a kanapéra, s hagyom, hogy csend magába szippantson, ahogyan a közelségének a nyugtató hatása is. Velem lesz, ahogyan én is vele. Tudom, hogy nem fog úgy perc eltelni, hogy ne aggódjak érte, s emiatt még inkább szenvedés lesz távol lenni ettől a helytől. Egy aprócska békesség a vihar előtt, miközben már a vihar utáni dolgokat készíti elő. Nem tudom, hogy mit fog hozni, ahogyan senki se tudja, hogy mi vár ránk, a falkára és mindenkire, akire Alignak haragja le akar sújtani, de a remény akkor is jelen van. S csak ez számít…  



|| Köszönöm a játékot, nagyon élveztem, mint mindig! Kíváncsian várom a folytatást, illetve kéz és lábtörést vh-ra! Sok szerettel a 200. hsz-em a tiéd.    

Reménykedtem abban, hogy senkit se fogunk elveszíteni, de mégis megtörtént. Bármennyire is önző dolog volt, de örültem annak, hogy nem olyan személy halt meg, aki túl közel áll hozzám. Talán eme rossz emberi tulajdonsága mindenkinek megmaradt és picit fellélegzett, amikor a testvérét, a rokonát, a barátját vagy bármilyen hozzá közelálló személyt még a karjaiban tarthatta eme véres április nap után…
Csendesen ültem mellette az autóban, nem akartam megzavarni a gondolataiban. Mindenkinek szüksége van néha egy kis magányra. Figyeltem az elsuhanó fákat, ahogyan a házakat is, de még se tudtam, hogy mit kellene mondanom. Túl sok minden történt most, s most először úgy érzem, hogy nem találom a szavakat, mintha ellopták volna őket. Meglepődök, amikor látom, hogy a Lakhoz vezet az utunk, de nem teszem szóvá. Talán végre megtörik a csend? Végre kimondásra kerülnek azok a dolgok, amik indulás előtt és érkezés óta is kerülve voltak? Megbeszélésre kerülnek, hogy akkor pontosan mi, közösen miben is sétálunk, vagy merre tartunk… mi ez az egész... Szeretem őt úgy, ahogyan talán nem helyes és ez megrémiszt, hiszen korábban sose történt ilyen, s nem tudom, hogy most merre tovább, de még se bánom eme érzéseket. Jó érzéssel töltenek el, még ha picit emiatt tanácstalan is vagyok. Mintha csak tőle remélném útmutatást.
Nagyon is aggódtam Balthazarért, hiszen nem tudtam, hogy pontosan mi történt, de azt tudtam, hogy Alignakkal szemben találta magát, de szerencsére életveszélybe nem került, még ha nem is éppen kellemes helyen szerzet sérülést. Lassan és némán haladtam továbbra is mellette, s ha hagyta, akkor a kezem a kezére siklok és elvettem a szájából az öklét, hogy ne harapdálja, de nem erőltettem a dolgot, miközben a másik kezünkön az ujjaink egymásba fonódtak. Szerettem volna vidám lenni, bolondozni, vagy talán csak kiadni magamból azt, ami szép lassan megőrjített, de még se ment. Mintha csak hirtelen sokkal higgadtabb lettem volna, mint előtte bármikor, s inkább az aggódás és a gondoskodás hatalmaskodott volna el rajtam. Sietve nyitom ki a lakásom ajtóját, majd betessékelem őt rajta. Követem őt a pillantásommal, majd megállok a nappali közepén és onnét figyelem őt. A némaság szinte perzselő, de még se tudom mit kellene mondanom. Én sose kerültem még hasonló helyzetbe. – Esetleg kérsz valamit inni? – kérdeztem meg alig hallhatóan, mert úgy éreztem valamivel muszáj megtörnöm a csendet, majd kibújtam a magas sarkúból, miközben a válaszát vártam. Ha igen volt a válasz, akkor sietve mentem a konyhába és töltöttem neki, meg magamnak is valamit, hogy utána befészkeljem magamat mellé a kanapéra, miután átadtam neki a poharat. – Elszeretnéd mondani, hogy mi történt? Balthazar, bármi is történt vagy történni fog, én itt leszek, hogy meghallgassalak és segítsek, ahogyan tudok. – pillantottam rá aggódó szempárral és kicsit kezdtem úgy érezni, hogy valami nagyon nem stimmel velem. Talán emberként mondtam utoljára hasonló dolgokat a húgomnak, de ezt akkor nem tudtam betartani, most viszont tudom, hogy menni fog. Nem fogok neki hátat fordítani, még ha az élet esetleg olyan irányba is akarna sodorni minket. Nem fogom újra megszegni a szavaimat senki kedvéért. Ezt nem!

Sok mindent kellene megbeszélnünk, de még se tudunk megszólalni, mintha az elmúlt hetek történései megnémítottak volna minket, vagy éppen ellopták volna a szavakat. Nem tudom, hogy mit mondhatnék, vagy tehetnék, hogy könnyebb legyen, hiszen eleve egy temetésről jövünk. Balthazar talán ismerte is a nőstényt, legalábbis úgy tűnt, abból ahogyan viselkedett. Engem is megérintett az elvesztése, pedig nem is ismertem. Fogalmam nem lenne arról, hogy mit csináltam volna akkor, ha az egyik számomra fontos személy feküdt volna ott. Nem, erre nem is akarok gondolni! Ezért is töröm meg a legegyszerűbb kérdéssel a dolgot. A válaszára csak bólintok, majd sietve megyek teát főzni. Csinálok egyet magamnak is, de valójában annyira nem is kívánom. Sokkal inkább egy szíverősítő kellene, vagy bátorító, ami segít kimondani a dolgokat.
Arról volt szó, hogy itt legközelebb vidámság lesz, de ez oly messze volt, mint az én otthonom. Túl messzinek tűnt, mintha sose lenne erre lehetőség. Egy pillanatra habozok, majd végül mély levegőt veszek és könnyedén sétálok vissza a nappaliba és indulok el felé. Odaadom neki a forró csészét.
- Nincs mit! – a hangom alig hallhatóan csendül. Az én poharam az asztalon landol. Még ha csak rágondolok, akkor is úgy érzem, hogy ki fog jönni. Nem sokat ettem, vagy ittam mostanában, valahogy túlzottan nem volt valami rendben velem. Higgadtabb voltam, mint szoktam, ugyanakkor túlzottan aggódtam egy-két személyért is, így az evéshez se volt gyomrom. Túlzottan görcsben állt, talán ideje lenne egyet majd futni menni bundásban. Az lehet, hogy segítene kicsit, de nem hiszem, hogy hosszú időre, meg mióta visszajöttünk az ágyat se látogattam meg túl gyakran, hiszen a munkába menekültem az érzések elől.
Kíváncsian fürkésztem őt, miközben csendesen vártam arra, hogy mesélni kezdjen. Nem moccantam meg, nem szóltam közbe, inkább csak aggódó szempárral fürkésztem őt. Nem tetszett az, hogy ennyire magába zuhant és tudtam jól, hogy ez nem csak amiatt van, hogy Leah meghalt, hanem itt sokkal többről van szó. Amikor pedig a pillantásunk találkozik, akkor látom rajta, hogy egy része annak, amit mondott mekkora rést ütött a pajzsán. A kezem gyengéden siklik az arcára, ha csak meg nem akadályoz benne, majd szeretettel simítok végig az arcán.
- Tudom, hogy nem lennél képes senkinek se ártani. – emiatt még különlegesebb volt, hiszen sose nyerserővel intézte a dolgait. -  Alignak nem kegyes, ő odapróbál ütni, ahol rést lát, ahol a kételyeid lakoznak. – szólaltam meg egy kisebb hallgatás után. – Az már csak rajtad múlik, hogy engeded-e neki, hogy sikerrel is járjon vagy nem. – tettem hozzá, majd egy pillanatra megköszörültem a torkomat is, hogy megtaláljam a hangomat. – Balthazar, nem élek régóta és annyira sok helyen nem is jártam még, de éltem már falkában. Teljesen másabb volt, mint ez. Haszontalan lennél? Miért lennél az, ha sok farkast gyógyítottál már meg, ahogyan embert is? Nem csak a sebükre hozol gyógyírt, hanem a lelkükre is. – hiszen nekem is segített, amikor magam alá zuhantam. - Másokon segítesz, ezt sose felejtsd el, hogy remek ember… farkas vagy. Bolondos és komolytalan? Talán kicsit igen az vagy, viszont én örülök annak, hogy megismertelek, ahogyan mások is. Láttam azt, hogy a bolondozásaiddal miként tudsz sebeket begyógyítani és rossz emlékeket elűzni… boldogságot csempészni a társaid, a betegeid szívébe és lelkébe. Fajtánk szégyene lennél? Nem, egyáltalán nem vagy az, inkább Alignak az, aki nem tud tovább lépni és inkább a saját fajtáját öli! – jegyzem meg komolyan, s a pajzsom is közben jóval lejjebb van és érezheti azt, hogy nem hazudok. Egyik se ő, még ha az ősi ennek is gondolja. Talán Balthazarban is voltak kételyek és ő pont ezt ragadta meg, pedig a hímnek se kellene kételkednie magában. A kezem a mellkasára siklik, oda, ahol a szíve van, majd a szemébe nézek. – Remek ember vagy, s a szíved is hatalmas. S szerinted mi lenne a falkával, ha te nem lennél? Eltűnne mindenki barátja, a bolondos és vidámságot hordozó farkas, aki másokért él, s sokszor elfeledkezik saját magáról. Unalmas és sivár lenne az élet nélküled, s senki se tudná azt az űrt pótolni, amit magad után hagynál. Ne engedd, hogy Ő táplálja a kételyeidet, mert nem kellene kételkedned magadban, mert okkal születtél ilyennek... – s közben végig őt figyeltem. Nem sokszor mondtam ilyet, talán életemben még sose, vagy talán emberként. De most úgy éreztem, hogy ki kell mondanom, amit gondolok. Nélküle ez a falka már nem lenne ugyanolyan. Sokan ismerik és sokak számára fontos, még ha ezt nem is mondják ki. Az pedig, hogy mi nyomasztotta az én lelkemet, vagy éppen mi történt a kitelepülés közepette, az most csöppet se volt lényeges, ahogyan a Teremtőmmel való találkozás se. – Kérlek, ne engedd, hogy Ő irányítsa az életedet. Nem vagy egyedül, s ha engeded, akkor itt leszek és segíteni fogok, hogy higgy önmagadban... – s ha tudtam, akkor csak elvettem a kezemet az ölembe ejtettem, de egy pillanatra se fordítottam el a tekintetemet.

Fura volt ez az egész helyzet, számomra merőben ismeretlen, talán számára annyira nem. Ki tudja, hiszen annak ellenére, hogy közel engedtük egymást, még mindig rengeteg el nem mesélt történet és érzés lappangott ebben a csendben. Ez a csend nem volt békés, nem volt jóval kecsegtető. A lakásomban voltam, de még se éreztem magam otthonosan. A tea illata belengte, de míg egyik érintetlenül hevert az asztalon, addig a másik a hím kezében gőzölgött és árasztott el az illatával minket.
Oly érzések hada járt át, amelyet régóta eltemettem, amiket régóta bezártam jó mélyre… oly mélyre, hogy senki se tudja előcsalogatni, kivéve Abigail, de most mégis megtörtént. Talán egyszerre vágytam arra, hogy homokba dugjam a fejemet és visszakapjam a csöppet se törődő énemet, míg a másik részem pontosan itt akart lenni és segíteni Balthazarnak, pedig egyáltalán nem tudtam, hogy miként tehetném meg.
A cinizmus, a piszkálódás, a kaktusz üzemmód, illetve a fura tréfák hirtelen elillannak és valami más költözik be, belém. Egy fél másodperce nem tudtam még, hogy mit mondhatnék, de aztán egyszerűen valami megtörik, talán a lakat leesik, az érzések végérvényesen kiszabadulnak és könnyedén öltenek magukra szavakat. Féltés, gondoskodás és még megannyi érzés lappang a szavaimban, de szinte fel se fogom a szavakba bújtatott érzéseket, mert már a mondandó is teljesen magába szippant, ahogyan a sors fura játéka is. Nem tudom, hogy miként fogjuk magára hagyni ezt a kanapét, de bármi is fog történni azt tudtam, hogy nem fogok neki hátat fordítani. Arra képtelen lennék, pedig korábban oly könnyedén megtettem, most még se menne. A mosolya kisebb reménysugár a káoszban és a félelem mezején, amely egyre inkább körbe lengett mostanában, amit egy mosollyal viszonozok. Mintha csak valami fura köszönés lenne a mosoly, talán egy szebb jövő kezdete, magam sem tudom…
- Talán csak túlzottan bevertem a fejem. – szólalok meg picit játékosan, majd megrázom a fejemet. – Inkább csak őszinte… - javítom ki, hiszen én és az édes szerinte mindig elég távol álltunk. Bár most már magam sem tudom, csak azt, hogy őszinte voltam és azt mondtam, amit gondolok, látok és érzek. Nem többet és nem is kevesebbet.
Nem húzom el a kezemet, a keze még melegebb a teának köszönhetően, de most nem bánom, mert eddig úgy éreztem, mintha velőig átfagytam volna és most kezdenénk kiolvadni. A kezemre adott csókot pedig mosollyal fogadom, majd pedig kíváncsian hallgatom azt, amit mesél. Először csak bólintok, hiszen tényleg nem a részrehajlás beszélt belőlem, hanem őszintén ezt gondolom, amit mondtam. Ijesztő volt kimondani, de nem bánom, hogy megtette…
- Mert csak így hagyhat nyomot maga után, ha nem ezt tenné, akkor nem szenvednének az életben maradottak is. Ha újra megkísértene a dolog, akkor tudod, hogy találsz meg. Nem tudom, hogy pontosan mi történt veled régebben és miért gyötörnek ilyen kételyeket, de egyszer talán megtudom, viszont… - kezdtem bele a dologba és továbbra se engedtem el őt a pillantásommal. – Azt tudom, hogy nem csak a szereknek és a kísérleteidnek köszönhetően vagy nagyszerű ember, farkas. A szívedet és a lényedet nem változtathatják meg azok, ezt sose felejtsd el! – s biztató mosoly küldtem felé. Ha ezt mos kívülről látnám, akkor tuti megkérdezném saját magamtól, hogy éppen mit vettem be vagy szívtam, hogy így beszélek, de tudtam rá a választ semmit se. Egyszerűen csak a lakat leszakadt és az érzések kiszabadultak, hogy a szavaimba bújjanak el.
- Megtettem volna? Nos, akkor ezentúl lehet inkább már démonok űzésével fogok foglalkozni, mintsem gyógyítással. – a hangom kisebb játékosságról, jókedvről árulkodott, míg az energiám továbbra is féltésről, félelemről, aggodalomról és kételyekről árulkodtak, ahogyan korábban is. – A Teremtőm megkeresett, még a Vörös Hold előtt. Nem tudom, hogy mire utalt, mit szeretne elmondani… Aztán pedig egyszerűen elájultam, egy hétre, ahogyan mások is, mint kiderült. – hitetlenkedő nevetés társult a szavaim mellé, s ha érdekli az üzenet, akkor előkotrom a telefonomat és könnyedén megmutatom neki. Hátha ő képes többre rájönni, mint én. – Amíg pedig magamnál voltam, vagy vagyok, addig pedig aggódok azokért, akiknek baja esett, de legfőképpen érted. Talán nem kellene, de nem tudom elzárni ezt a „csapot” és vélhetően nem is akarom… Sose voltam erős Balthazar, mindig is menekültem, ha nem tudtam, hogy merre tovább vagy mi miért történik… – majd egy pillanatra lesütöttem a szememet is, hiszen ostobaság erősnek hinni. Valószínűleg ő is tudta jól, ha nem mellette voltam, akkor vagy itt vagy amott voltam a betegek mellett. Idejét se tudom, hogy mikor aludtam úgy igazán, de előre bepótoltam a kómával. Ahogyan valószínűleg az is leesett neki, hogy a kómával se néztem túlzottan szembe, csak átléptem rajta. Amikor pedig meglátom a könnyeit, akkor gyengéden nyúlok az arcához, hogy letöröljön, majd egy apró puszit hintek arcára, hogy utána a vállához hajtsam a fejemet. - Tudod sokszor gondoltam arra, hogy miként fogunk újra találkozni ezen a kanapén, de mindig arra jutottam, hogy sokkal inkább azt várom, hogy újra lássalak és tudjam azt, hogy egyben vagy... - vallottam be a dolgot alig hallhatóan.

Arra, hogy mennyire is vertem be a fejemet, már nem felelek. Felesleges lenne, mert talán már korábban megtörtént ez a dolog és ezért hagytam azt, hogy valaki közel kerüljön hozzám. Pedig mindig is ügyesen figyeltem erre.
- Rendben van, akkor majd egy másik este, másik meséje lesz. – hagyom annyiban ezt a dolgot is, mert nem fogom erőltetni, hogy most mesélje el. Szerintem anélkül is van már elég mesélni való ma. Csak valahogy még se teljesen találjuk meg a szavakat. Mintha hirtelen mi se tudnánk azt, hogy mit kellene mondani, vagy félnénk kimondani a dolgokat.
Szavak automatikusan hagyják el az ajkaimat. Bár túl nagy segítség amúgy se lehetek, vagy legalábbis nem minden értelemben, hiszen jóval idősebb nálam, de ha lelki támaszték kell, akkor itt leszek és segítek őt helyre billenteni.
- Igen, jól van. Nem esett baja. Ő miatta kellett nekem is távoznom. – válaszolok neki könnyedén, hiszen ha esett is, azt mondta, hogy ő már meggyógyult vagy nem vészes. De jelenleg jobban nem is akarom ezt a témát boncolgatni, mert Balthazar látott az egyik találka után, hogy mennyire magam alá kerültem és nem hiszem, hogy túlzottan szívébe zárta volna a teremtőmet. Bonyolult egy lélek a nőstény, de nem bánom, hiszen én se vagyok egyszerű, de bőven van még mit tanulnom. Ezt én is tudom.
- Remélem, hogy neki sikerül valamit kiderítenie. Beszéltél vele esetleg a visszaérkezésünk óta? – kérdeztem meg tőle kíváncsian. Néha úgy éreztem, hogy Lilianne valami miatt fontos Balthazarnak, de ez csak puszta megérzés volt és semmi több. S nem is nagyon törődtem ezzel a dologgal, hiszen miért kellett volna? Eleve nem vagyok egy féltékeny nőstény, másrészt még azt se tudom, hogy pontosan mi is zajlik közöttünk, vagy éppen köztük.
A telefont végül lezárom, s újra a zsebemben csúsztatom, vagyis inkább végül inkább az asztalra rakom azt is, hogy ne zavarjon. Meg amúgy sincs kedvem azzal szöszmötölni, hogy valahogy a zsebembe visszaoperáljam a készüléket.
- Tényleg én jártam a fejedben? – őszintén kihallatszik a hangomból a meglepettség. Tény, hogy sms-t írtam neki, majd beszéltünk telefonon, de akkor se gondoltam volna azt, hogy rám gondolt volna annyiszor. Biztosan akadnak olyan farkasok, vagy személyek, akik nálam is fontosabbak és ezért gondoltam azt, hogy inkább rájuk gondolt volna. A kezemet nem húzom el, csak őt figyelem kikerekedett és meglepett ábrázattal, végül sikerül megtalálnom a hangomat is. – Örülök annak, hogy tisztafejjel vártad azt a napot… - s ez tényleg így volt, a másik dologra még mindig nem tudtam semmi értelmeset se reagálni. Igen, ez vagyok én, aki ilyen dolgokhoz nincs hozzászokva és eddigi élete során mindig menekült ezek elől, de most nem akarok többé futni.
- Köszönöm… - szólalok meg alig hallhatóan. – Köszönöm azt, hogy értem és másokért is inkább a menekülést választottad. Én nem tudom mit csináltam volna akkor, ha… - de elbicsaklik a hangom. Nem bírom befejezni. Mit tettem volna akkor, ha ő temetése lett volna ma, s nem Leah-é? Ha eddig nem sok minden, de az biztosan megtört volna, rövid időre szerintem el is tűntem volna. Még a teremtőm se érdekelt volna. Arra képtelen lettem volna, majd egyszerűen a fejemet a vállára hajtom, hogy kicsit hozzábújjak. Mintha csak még biztosabb szeretnék lenni abban, hogy tényleg itt van és ez nem csak álom, s nem is valami fura hallucináció, hanem ez a valóság. S ha teljesen nem is, de jól van… él…
Ki erős dologra meg nem is reagálok, mert felesleges lenne. Inkább csak az ölelésében maradok, mintha ez lenne a legtermészetesebb dolog, pedig mondhatni félévvel ezelőtt tuti, hogy csak nevettem volna egy ilyen jövőképen.
Aztán hamarosan mocorogni kezd, a fejem egy pillanatra megbillen, de én nem dőlök el. Csak figyelem, ahogyan törökülésbe tornázza magát, majd a mosolyát. Szőke tincseimmel babrálok és kicsit talán kérdőn pillantok rá. Végül pedig az oldalammal kanapétámlájának dőlök, mert jelenleg nem érzem azt, hogy stabilan képes lennék ülni. Túl sok a kérdés és túl nagy a káosz.
- Semmi baj, hiszen tudtam jól, hogy valami csodaszernek köszönhetően viselkedsz úgy. Tény, hogy nem volt a legszebb látvány, meg a legjobb érzés se, de a múlton amúgy se lehet változtatni. – mondtam neki komolyan, hiszen kár lenne ezen rágódni, mert nem neheztelek rá, de nem esett jól. Viszont azóta sok minden történt és most teljesen „józan”, így szerintem tényleg lényegtelen az akkori esetkor való viselkedése is.
- Nem tudom, hogy mit mondhatnék Balthazar… Egyszerűen csak úgy érzem, hogy nagy a káosz és a gondolatokat nem tudom szavakká formálni... - kezdek bele, majd egy aprót alsóajkamba harapok és egy pillanatra lesütöm a szemeimet. – Wasilla számomra szörnyű, nem akartam ott lenni, de ott kellett lennem távol mindenkitől, aki fontos számomra. Én nem vagyok az a barátkozós típus és nem is változott meg. Ugyanakkor legszívesebben melletted lettem volna. A kómás dolgot meg még azt hiszem meg se emésztettem… - vallom be a dolgokat, majd egy pillanat erejéig habozok, s ha csak nem emeltem fel a fejemet, akkor még csak most keresem meg őt az íriszeimmel. – Milyen vallomásokkal? – kérdeztem meg tőle határozottan, de valójában legbelül nagyon is remegtem, mert nekem is lett volna mit bevallanom, de még se tudtam, hogy miként. Én annyira egy szerencsétlen vagyok ilyen téren. 80 év és semmi hasonló érzés nem kerített hatalmába. Miért pont most történik mind ez meg? Mi lesz akkor, ha ő igazából elsétál? Akkor se lesz semmi, mert erős vagyok és jelét nem fogom adni, bármi is jöjjön…

- Azt írta, hogy ő intézte el. Talán Rockyn keresztül… - rántom meg a vállaimat, mert majd talán idővel az én fejemben is jobban összeállnak a dolgok és akkor értelmesebben tudok erre reagálni.
- Igen, tudom, hogy abban volt ő is. Együtt voltunk távol, aztán szinte egyszerre tértünk magunkhoz. Remélem jobban van. - mondom neki könnyedén, hiszen nem is szabhatnám meg azt, hogy kivel legyen jóban, vagy kivel nem. Meg nem is akarom, mert úgy gondolom, hogy aki ismeri igazán Balthazart, az tudja jól, hogy mekkora kincset engedett be az életébe. Remek ember, aki önzetlenül mindig ott van melletted és segít, hogy jobban legyél.
A kérdésemre bólintással felel, de akkor is eléggé nehéz elhinnem. Nem kételkedek abban, amit mond. Egyszerűen értem nem szokta aggódni, ahogyan én se szoktam másokért aggódni. S inkább ezt nem tudom egyszerűen elhinni, hogy most mégis olyan helyzetben sodródom egyre inkább, ami totálisan ismeretlen terep. Nem szokásom senkit se közel engedni. Főleg nem a hímeket, de ha akarnék se tudnék már menekülni ez elől.
- Elhiszem, de egyedül az számít, hogy újra bebizonyítottad, ha valamit nagyon szeretnél, akkor ki tudsz tartani és semmi se tántoríthat el a dolgoktól. Erősebb vagy, mint hiszel. S ha ilyen jól ellenállsz a szírének énekének, akkor lassan azt hiszem kezdhetek aggódni. – kuncogom el picit a végét, hogy picit jobb kedved is belecsempészek a beszélgetésünkbe. Tudom jól, hogy komoly dolgokról is szó lesz, vagy talán lesz, de akkor is fura számomra ez teljes komolyság. Nem szoktam túlzottan hozzá ehhez se. Tudok komoly lenni, de ez most eléggé másabb volt.
Keze a vállamon pihen, a pillantásunk összefonódik. Nehéz kimondani egyes dolgokat, néha még nehezebb, mint gondolnánk, de végül csak sikerül, még ha közben el is bicsaklik a hangom. Ő tudja, hogy miként folytatódna a mondandóm. Figyelem őt, majd bólintok.
- Igazad van, ez most a legfontosabb és erre kell koncentrálni! – erősítem meg a dolgot, de nem is annyira neki akarom kivételesen visszajelezni azt, hogy figyeltem rá, hanem inkább magamban akarom erősíteni ezt a dolgot. Még ha fura módon is, mert inkább én is hangosan kimondom azt, amire most koncentrálni kell, de annyira nehéz ekkora káoszban és úgy érzem, hogy egyre nagyobb lesz.
Ugyanakkor kissé ijesztő volt, hogy párunkat Wasillában is elért valami, hiszen eddig tudomásom szerint nem volt a városhatáron kívül semmilyen hatása a Vörös Holdnak, vagy ez talán nem is ahhoz köthető, hanem sokkal inkább az álmunkhoz. Magam sem tudom, de egyre inkább érdekel a dolog és szembe is kell néznem vele. Nem lehet csak úgy a szőnyeg alá söpörni a dolgokat.
- Örülök annak, hogy így gondolod. S igen, pontosan tudom, hogy mennyire nem bírod nélkülük, de ez engem nem zavar. Az tény, hogy nem szívesen élném azt a helyzetet újra, de mindenki tanul a baklövéseiből. – még én is tanultam a Rocky és Thea találkozásból. Soha többé nem fogom hagyni, hogy ennyire dühöm vezessen és olyat tegyek, amit amúgy nem tennék meg.
Eleinte azt mondom, hogy nem tudom mit mondhatnék, vagy éppen nem tudok semmit se mondani. Aztán meg kicsit ismételve önmagamat és picit plusz információt mondva végül azért valamit mondok. Mintha néha nem is én irányítanám a szavaimat, hanem azok maguktól bukkannának elő. Szavai meglepnek és valami fura kis ízé még legbelül mocorogni kell, miközben talán egy kisebb nyugodtság is rám telepszik.
- Akkor is ezt fogod gondolni, ha esetleg ugyanúgy nem maradhatok a városban? Képes leszel túllépni azon, hogy nem lehetsz itt és eljössz velem… velünk? – kérdeztem meg óvatosan, miközben picit félszegen a szemeimet is lesütöttem. Ismerhet annyira, hogy önként biztosan nem mennék el, hiszen idén se akartam. Viszont, ha idén se maradhattam, akkor jövőre miért engedné a Teremtőm? Persze, ez csak egy tipp, de jobb tudni most a választ, mint esetleg akkor egymástorkának esni a be nem tartott ígéretek miatt. Ugyanakkor kissé ijesztő is, hogy majdnem egy évvel későbbre ugrik. Reményt adó is, de ijesztő számomra, ahogyan ez az egész helyzet.
Bízom benne, de a bennem kavargó dolgokról baromira nem könnyű beszélni, meg túlzottan is érdekel, hogy milyen valómásokra gondolt.
- Igen, emlékszem. Egészen sajátos formában fejezted ki. Szerintem azt sose fogom elfelejteni. – s egy apró, alig hallható kuncogás társul a szavaim mellé. De nem is értem, hogy most ez miként jött fel.
A fejemet picit oldalra billentek és biztosan nagyon „értelmes” fejet is vághatok mellé. Figyelem őt, mintha csak olvasni szeretnék még inkább a sorok között. Vajon tényleg pontosan az történik, amiről Abigail annyit mesélt? Amiről azt mondta, hogy remek érzés és egyszer én is meg fogom tapasztalni? Tényleg erről lenne szó, vagy most ez meg se történik, hanem csak valami otromba álom, illúzió? Esetleg valaminek az utóhatása? Nem, ennyire kegyetlen még Alignak se lehet. – Megérezni valamit? – megint igazán értelmes kérdés hagyta el az ajkaimat, de hamarosan tovább folytatódott a dolog, hogy szép lassan a puzzle darabkák összeálljanak és egységet alkossanak. A káoszból kiemelkedjenek és egy kitisztult képet mutassanak, már ha ez egyáltalán lehetséges ebben a helyzetben…
Amiket mond rólam… Legszívesebben közbevágnék, azt mondanám, hogy elég, mert tuti valamit megint szívott és csak hallucinálja ezeket, mert nem vagyok ilyen. Magamnak vagyok, zárkózott és sokan azt hiszik, hogy talán szívem sincsen, aki imád játszadozni másokkal, de semmi több. Kissé nagyszájú és roppant mód bosszantó, de semmi több. De inkább csak ajkamba harapok és hirtelen még az se tűnik fel, hogy egy apró könnycsepp megjelenik a szemem sarkában, meghatódottság jeleképpen. S még szép, hogy azt hittem az csak vicc! Mégis mit kellett volna hinnem egy olyan helyzetben? Meg mi szinte mindent elvicceltünk…
- Magadhoz láncolni? – szinte tátogtam eme szavakat, s kezdtem tényleg egyre hülyébben érezni, amiért ismételem őt, mint valami gyagyás. Könnycsepp végig gördül az arcomon, hogy utána egy másik gördülhessen végig és egy apró hitetlenkedő nevetés is elhagyja az ajkaimat. Erőtlen és tényleg szinte alig hallható. Ha nem lennénk farkasok, akkor talán meg se hallanánk, de amiket mond… Azok egyszerűen annyira hihetetlennek. Figyelem őt és még mindig nem tudom elhinni eme szavakat.
Emlékszem az első csókunkra, arra, hogy mennyire másabb volt, mint előtte bárki mással. Milyen érzés volt érezni az érintéseit, vagy éppen hallani a nevetését. Látni a mosolyát, vagy azt, ahogyan lelkesedik a dolgokért. Ha akarnám se tudnám feledni. Másabb volt, mint előtte bármi, ahogyan én is másabb voltam mellette, mint előtte bárki mellett. Előle nem akartam futni, a közelében akartam lenni minél többször, de nem nyomasztóan. Ez lenne az? Ezt érzik azok, akik szeretik a másikat? Ők tesznek ilyen dolgokat? Magam sem tudom, hiszen én sose… Ennyi évtized alatt én még sose, aztán a gondolataim vonatja hirtelen megáll, amikor újra megszólal. Sietve kapom fel a fejemet a szavaira, s pár pillanatig szinte csak pislogok, mint aki nem tudja, hogy jól hallotta-e azt, amit hallott. „Ez nem színház, Maeve.” Ez visszhangzik a fejemben, figyelem őt és mielőtt még bármit is reagálhatnék a pohár borul, ő felpattan, és mint a pók a falon kezd el forgolódni, hogy valamivel megállítsa a katasztrófát. Hamarosan pedig a pólója adja meg magát az erejének, a felsőteste kivillan, az amelyikre annyiszor hajtottam már a fejemet, amelyiket néha lopva vettem szemügyre vagy éppen az ujjaimmal cirógattam… Megannyi emlék és érzés villan be, majd mire észbe kapnék, addigra már én is ott vagyok a földön.
- Balthazar, hagyd a foltot és a teát! – szólalok meg kissé erőteljesebben, majd a kezem a kezére siklik, így állítva meg őt. Amikor felpillantok, akkor arcunk túl közel van egymáshoz. Lehelete szinte cirógatja az arcomat, de nem bánom. Figyelem őt, a kezem a kezén pihen, miközben a tea ütemesen csöpög le az asztalról, mintha csak valami fura zene lenne. – Te.. te… mi most? Én téged… - szinte komolyan, mint valami idióta akinél beakadt a lemez és nem tud normálisan megszólalni. – Ez… ez… mi... már nem színjáték? – továbbra is sikerül szinte nyöszörögnöm, majd mielőtt tovább bénázhatnék ajkaim ajkait érintik. Óvatosan és félénken, mert mi van, ha mindent félreértettem? Akkor mi a manó van? Nem tudom. Végül óvatosan hajolok el tőle és úgy nézem őt, mint aki hirtelen tényleg nem tudja, hogy mit kellene tennie vagy mondania, de ő talán ezt pontosan megérti, hiszen én még sose… sose szerettem senkit se előtte…

Nem akarok róla senkinek se szólni és Balthazar is láthatja a szemeimben, hogy jobb, ha erről hallgat. Benne megbízok, azért mondtam el, ha úgy érzem, hogy itt többről van szó, akkor majd én intézem a dolgokat, de többet nem akarok egyikükről se beszélni.
- Ez igazán aranyos és ez fordítva is igaz. Bár én azért kaptam egy kisebb sokkot, amikor megtudtam, hogy bajod esett. – vallom be az utolsó dolgot alig hallhatóan. Egy picit még a fejemet is elfordítom zavaromban, hiszen nem éppen egyszerű helyen szerzett sérülést, de akkor én még nem tudtam, hogy mekkora a baj. De szerencsére remek kezekben volt itt és hamar meg fog gyógyulni.
Szavak egymást követik, de számomra a káosz nem, hogy csökkenne a hallottaknak köszönhetően, hanem sokkal inkább nő. Persze, tuti, hogy én vagyok ilyen téren defektes, de hát ilyen fura egyedek is kellenek. Nem lehet mindenki tökéletes, vagy olyan, aki mindent elhisz, amit hall. Eleve nehezen bízok meg mások, de ő ezt pontosan tudja, maximum az okát nem.
- Vigyázz, még a végén sose szabadulsz az ördögi énemtől, aki minden rosszba belerángat. – s viszonozom a mosolyát, hiszen miért ne tennék? Ez még a beszélgetés bolondobbik témája és ha már azt mondtuk, hogy mosolygunk ezen a kanapén, akkor tényleg tegyük meg, hiszen fogalmam sincs arról, hogy mit fog hozni a következő percek, de egyre inkább úgy érzem, hogy a szellemek kezdenek kiszabadulni a palackból. Természetesen beszédközben kicsit megismétlem amit ő mond, mire ő csak bólint, de nemszól semmit se. Sejtheti, hogy ez inkább hangosan gondolkodás, mintsem neki szánom. El akarom hinni azt, amit hallok, de szerintem még ehhez kellene fognak percek, mert ekkor még nem is sejthettem, hogy itt sokkal több fog a felszínre bukkanni percek múlva és hirtelen úgy fogom érezni magam, mint Alice Csodaországban.
A hullámok néha kicsapnak a partra, de mindent sikerül szép lassan megbeszélnünk. Nem nehezteltem rá egy percig se az a nap miatt se, amikor fülig ért a szája, amikor nem kellett volna. Megesik az ilyen és tudom, hogy többé nem fog ilyet tenni, amikor szükségem lesz rá. És csak ez számít.
Kíváncsian hallgatom és türelmesen várok a válaszára. Fura módon egész nyugodt vagyok, ahhoz képest, hogy tudom jól, hogy normális esetben eléggé tűkön ülnék már, hogy válaszoljon, de… De pontosan tudom, hogy mennyire nehéz döntés egy ilyet meghozni. Helyettem döntöttek idén, s még így is nehéz volt, hogy ne szökjek meg valahogyan a büntetést vállalva és ne legyek itt, azokkal, akik fontosak számomra. A döntése viszont eléggé meglep, s ez ma már nem az első alkalom, hanem a sokadik. Óvatosan a kezem arcára siklik és picit oldalra billentem a fejemet. – Köszönöm, tudom, hogy nem volt könnyű ezt a döntést meghoznod. S talán ott is utolérhet a vég, de akkor legalább ott leszünk a másiknak, hogy vigyázzunk egymásra. – a mostani dolog is megjelent Wasillában, így tényleg nem lehet tudni, hogy mi fog egy év múlva történni, ahogyan azt se, hogy mi merre leszünk. De most nem is akarok arra gondolni, hogy mi fog következő áprilisban történni, hiszen a jelent kell élvezni és a jelen rejtélyeit kell megfejteni.
Szokatlan fordulat vesz a beszélgetésünk, hirtelen tényleg nem látom a labirintus végét, az első találkozáson viszont jó derülök, mire egy mosolyt kapok válasznak. Már akkor is sejteni lehetett, hogy nem lesz egyszerű eset, de nem is bántam. Pont a bolondozásaival fogott meg és ennek köszönhetően léptünk egyik bolondos dologból a következőbe.
Aztán érdekes fordulatot vesz az egész és kezdem úgy érezni magam, mint egy rakás szerencsétlenség, hiszen tényleg nem találom a szavakat, vagyis inkább a fonalat, hiszen ő beszél és én hallgatok. Legalábbis jelenleg ez a felállás, de mégis néha közbe vágok, mintha értelmi sérült lennék, pedig nem vagyok, csak egyszerűen nem értem! Sok filmet láttam már, ahogyan két ember egymásra talál, ahogyan hallottam már a nővéremet is erről beszélni, de mindig inkább elnyomtam a filmeket, a nővérem szavain pedig nevettem. Most pedig ostobának érzem magam, mert teljesen hihetetlennek hangzik az, amit mond. Így meg még inkább, hogy nekem mondja. Legszívesebben megcsípném magamat, hogy ébredjek már fel, de helyette a könnyeim kezdenek el folyni, amiket sietve törlök le, de ez inkább az őszinteség könnyei, majd pedig meg fogja a kezemet és picit megszorítja. Szóval nem álmodok, ez már jó jel, de akkor is túl hihetetlen.
Hamarosan pedig jön a kavalkád, a tea borul, Balthazar pedig hősiesen próbálja menteni a menthetőt. Én pedig percekig ülök ott, mint valami idióta, legalábbis sok időnek tűnik, de vélhetően csak pár másodperc telt el, míg végül leállítom őt. Meglepett, ahogyan én is. A pillantásunk egymásba fonódik, pár perc erejéig elveszem az íriszeiben, miközben lehelete úgy cirógat, mintha csak valami csalfa szellőcske lenne. Aztán persze megpróbálok beszélni, de bölcsebb lett volna, ha hallgatok, mert hogy semmi értelmes szöveget nem bírok kinyögni az is biztos. Most már azért szépen elástam magam. Tuti, hogy csak én vagyok olyan szerencsétlen, hogy több mint 8 évtized után se tudom, hogy mit kellene ilyenkor mondani, vagy miként reagál a normális ember, helyette végül tettek beszélnek. Az ösztönök vezérnek, s hamarosan az ajkait ízlelem meg. Eleinte óvatosan és kicsit félénken, amikor pedig viszonzásra lel a csókom, akkor bátrabb leszek és hagyom, hogy az érzések magukkal ragadjanak. A szememet lehunyom és egyszerűen csak elveszem az érzésben, miközben viszonozom a csókját és a nyelvünk őrült táncra kél egymással. Sose éreztem még ilyet, ennyire felkavaró érzést egyetlen csók közben. Aztán pedig ajkaink elvállnak egymástól és kíváncsian fürkészem őt. Mintha hirtelen valami érthető magyarázatot várnék tőle arra, ami bennem zajlik. Tiszta ciki vagyok, mint valami buta tini, aki azt se tudja, hogy mi van, de ez van.  Míg mások szerelemből keverednek elsőre egy férfi ágyába, addig én kalandból keveredtem, ahogyan utána is állandóan. Semmi érzelem nem volt jelen, egészen nem olyan régig,mostanáig.
Amikor meghallom a teljes nevemet, akkor csodálkozva kapom fel a fejemet és biztosan eléggé szánalmas fejet vághatok. Figyelem és várom a folytatást úgy, mint mások a kedvenc sorozatuk következő részét vagy éppen a kedvenc könyvük következő részét.
Szavai hallatára pedig a szemeim elkerekednek és hirtelen nem is tudok semmit se mondani. Látom a könnyeit is, de mielőtt még összeszedhetném a maradék ép agysejtemet hirtelen magához ölel, szívének a ritmusa szinte a fülemben dalol, a könnyei a vállamat áztatják, majd pedig óvatosan én is átölelem őt, de még mindig nem lelem a szavak, majd óvatosan kezdek bele, szinte suttogom a fülébe, miközben az ölelésével szorosan tart magához közel, mintha csak attól félne, hogy elillanok.
- Balthazar, én… én szere… - persze amennyire szerencsétlen vagyok sikerül újra és újra megbicsaklania a hangomnak. Végül lassan picit kibontom magam az öleléséből és a szemeimbe nézek. Az egyik kezét a kezembe fogom, majd pontosan odateszem, ahol a szívem van, mielőtt még frászt hoznék rá, hiszen nem akarok elfutni, egyszerűen nekem nem olyan könnyű ezt kimondani, mint neki vagy másoknak. – Bármennyire is furán hangzik ez tőlem, de én is szeretlek! Őszintén és úgy, ahogyan még előtte soha senkit se... – s közben őt figyelem, ahogyan végül sikerül értelmesen megszólalnom. Vélhetően közben a szívemen pihen egyik keze, azon pedig az én kezem. Kár lenne tagadni, hogy nem féltem attól, ami ezek után jönni fog, hiszen számomra ez tényleg ismeretlen terep, végül a másik kezem arcára siklott, letöröltem a könnyeit, majd ha engedte, akkor könnyedén csókoltam meg őt, vagy ha meg nem előzött benne.

- Még szerencse, hogy csak ott lent bánod a dolgot, s nem pedig hasfelmetszőset játszottatok. A szobrot meg lehet pótolni, az számít, hogy jól vagy. Az meg lehet jobb lesz új korában, mint régen. – próbálom picit elvenni az élét a dolognak. Meg ő eleve gyorsabban gyógyul, mint sokan, hiszen a vérvonala is nagy segítség számára. Lehet történtek rossz dolgok, de jók is. Például az, hogy nem az ő temetésére mentem ma, hanem egy másik farkaséra. Fogalmam sincs, hogy akkor mit tettem volna, s remélhetőleg sose kell szembe néznem azzal, hogy nincs többé, vagy ha igen, akkor nem mostanában.
- Fogalmam nincs, hogy mire gondolsz. – s angyali tekintet, angyali szempilla rebegtetés és még játékosan glóriát is rajzoltam magamnak hozzá, hiszen tényleg sok mindenbe belerángatott már. Bár nem kellett túlzottan győzködnie sose, elég volt csak felhoznia az eszement ötletét, én pedig máris benne voltam, vagy már javában zajlott az őrültség, mire észbe kaptam.
Szavai meglepnek és rövid időre nem is tudom hova tenni, majd az újabb ördögös megjegyzésére csak egy apró bólintással felelek. Azért reménykedek abban, hogy egyszer vége lesz ennek az örültek házának, de vajon akkor is ennyire képesek lennénk egymást megbecsülni? S ezt most nem csak magunkra értem, hanem mindenkire, aki itt él és tudja, hogy mi fog beköszönteni következő év áprilisában. Nem lenne szabad erre gondolni, de ennek ellenére egy félelem örökké bennem fog lenni. Ez volt az első, s milyen lesz a második? Rosszabb? Esetleg jobb? Talán Tupilek meg tudja fékezni a testvérét, vagy az egész elméletem az álmomról és a hozzájuk fűződő kapocsról teljesen téves? Eddig egyedül Thea-nak mondtam el, a Teremtőmnek, hogy mit gondolok. Mások előtt talán jobb hallgatni.  
De mielőtt még túlzottan elmerülhetnék benne az események felpörögnek. Olyanokat hallok, aminek köszönhetően rövid időre sikerül még azt is elérni, hogy ne tudjak beszélni, ahogyan a tea is a földre csöpög, mintha csak valami fura dallamot akarna játszani a történésekhez, vagy éppen csak nyomot hagyni a szőnyegben, hogy később emlékezzünk ezekre a pillanatokra.
Szavak torkomon akadnak, vagy csak el-elhal a hangom, mintha nem lelném a megfelelő szavakat, talán ciki, talán nem. Magam sem tudom, de az tény, hogy tiszta szerencsétlenségnek érzem magam, ezért is hallgatok el. A farkasa mancsával megérinti az enyémet, mire a farkasom kicsit közelebb lép az övéhez, s picit a másik bundájához simul, de nem mozdul el. Inkább csak figyeli a hímet mosolyogva és úgy, mint aki szintén rájött arra, amire a másik. Hamarosan pedig a gazdatestek is egymásra találnak. Szavak helyett a tettek beszélnem és csók pecsételi meg mind azt, ami pár hónapja még csak bolondság volt, de mára már valósággá nőtte ki magát. Talán ezt akarták a szellemek, mert másképpen nem lett volna kivitelezhető? Ezt, hogy egy játéknak és bolondozásnak köszönhetően kerüljön túl közel, hogy többé ne lehessek vak és ne futhassak el? Ha igen, akkor sikerrel jártak, ahogyan az élet nagykönyvét írok is. Nem akarok elfutni. Ölelésbe torkollik a dolog a vallomása után. Aztán pedig az ösztönök vezetnek, még akkor is, ha a hangom többször elcsuklik, hiszen elsőre nem tudom kimondani azt, amit még sose mondtam ki, de végül sikerül. Utána pedig őt figyelem. Majd hagyom neki, hogy egyszerűen közelebb vonjon magához, már az se érdekel, hogy ki mennyire ázik el a teában, hiszen a ruha kimosható, megszárítható és pótolható, de az élet fura és felkavaró pillanatai viszont nem. Ahogyan ez a pillanat se lesz sose pótolható, fogalmam sincs arról, hogy ő akkor is emlékezni fog, ha esetleg majd jön egy felkavaró szellő és távol sodor minket, vagy ha nem is távol, de sok idő eltelik, de azt tudom, hogy nem fogom elfeledni, hiszen a jég megtört. 82 év után a saját csapdámba sétáltam bele részben, de most nem akarok menekülni, még akkor se, ha megannyi félelem is lappang legbelül bennem, hiszen számomra ez teljesen szokatlan dolog. De a csók minden kételyt képes elüldözni, hiszen ez olyan, amilyen még előtte nem volt. Ez teljesen őszinte és tökéletesen elárulja a másik irányába az érzéseinket. Hirtelen a kettőből egy lesz, de vajon mennyire veszélyes ez? Nem tudom, de valahogy nem is érdekel. Néha megéri harcolni dolgokért és Abigailnek igaza lett… Abigail, jesszusom…  Mosolyogva simítok végül végig Balthazar arcán, miközben egyik kezem még mindig a nyaka köré van fonva, ami a csók közben keveredett oda, majd egy aprót az alsó ajkamba harapok. – Talán nem a legjobb időzítés, de Abigaillel is beszélni kellene. Én nem akarok tovább hazudni neki… - sütöm le kicsit a szemeimet, hiszen most már nem hazugság, de amiről ő tud, az részben az volt. S talán illene tudnia az igazságot is. – Illetve szeretném, ha megismerhetne ő is téged. – s óvatosan pillantottam rá, hiszen lehet tényleg abszolút a legrosszabbkor hoztam fel a dolgot.

Nem gondoltam volna azt, hogy a mai nap ilyen fordulatot vesz, vagy az, ami hülyéskedésnek indult és részben hazugságnak jó pár ember szemében. De egyáltalán nem bántam ezt, mármint azt, ahogyan mind a ketten kimondtuk azt, amit érzünk és örültem annak is, hogy nem csak bennem fordult ilyen irányba eme érzés, játék. Akkor fogalmam sem lett volna, hogy mit csinálok, nem mintha most pontosan tudnám, hiszen biztosan fura lehet és eléggé nehezen mondom ki a dolgokat, de 8 évtized alatt most először történik ilyen velem. Bármennyire is furán vagy éppen szánalmasan hangzik, de most először érzem azt, hogy mekkora ereje lehet a szerelemnek, ugyanakkor mennyire is ijesztő tud lenni. De ő biztosan profibb ebben, régebb óta él, s nem hiszem el, hogy nem lett volna olyan nőstény, akit az ujjai köré ne tudott volna csavarni, így lehet, hogy furán veszi ki még az ő szemében is, hogy ilyen kis esetlen vagyok jelenleg.
Miután érzéseink által övezett csókunknak vége szakad megszólalok, de óvatosan, hiszen tuti nem ezt kellene jelenleg mondanom, de hát én már csak ilyen vagyok, ha zavarban vagyok, akkor képes vagyok tök más dologról beszélni, olyanról, amiről esetleg csak később kellene. Viszont ezt az énemet szerintem már nem kell neki bemutatnom. Elég sok időt töltöttünk már együtt, sok kalamajkába keveredtünk és biztosan látta már azt a ritka pillanatot is, amikor zavarba tudok jönni, de ennyire elveszetnek talán még sose láthatott, miközben a boldogság szikrái csillogtak a szememben.
Amikor meghallom a nevetését, akkor megrázom a fejemet és játékosan a vállaiba bokszolok annak jelképeként, hogy nem szép dolog pont most kinevetnie. S picit talán még a nyelvemet is kinyújtom rá, hogy utána egy igazán rövid csókkal illessem őt, ha abbahagyta a nevetést.
- Remek móka volt valóban, de ez szerintem még jobb annál, s szeretlek Balthazar Bluefox. – mondom neki komolyan, hiszen így volt és azt hiszem most először sikerült végig is mondanom anélkül, hogy esetleg elakadtam volna közben. És én is örültem annak, hogy már nem kell többé hazudnom. Bár azt se tudom, hogy mit fognak szólni és szerintem Abigailnek eleve elmondanék mindent. Itt az ideje annak, hogy tiszta vizet öntsünk a pohárba. Nem akarom azt, hogy ez, ami köztem és Balthazar között van, hazugságra épüljön. Szóval érthető, hogy a nővéremnek is be akarok mindent vallani.
- Lehet, hogy már ismered is. – nevettem el magam. – De majd felhívom és szólok, hogy neki mikor jó. – felelem mosollyal, miközben őt nézem, s zavaromban kicsit a gyűrűmet babrálom az ujjamon, de szerencsére ő sikeresen megtöri a csendet. Hangosan elnevetem magam és hitetlenkedve nézek rá, hogy ez most komoly? Legalább a humorából csöppet se veszített és végre visszatért. Figyelem, ahogyan feláll, majd hagyom, hogy nekem is segítsen kikelni a teafoltból és végig nézek a ruhámon. – Azt hiszem remekül csináltad, hogy megszabadíts a ruhámtól. – szólalok meg játékosan, hiszen az is átázott rendesen, ergo majd nekem is meg kell szabadulnom tőle.
Amikor pedig vetkőzni kezd, akkor mosolyogva figyelem, majd egy aprót az ajkamba harapok és a mosoly továbbra is ott bujkál az arcomon. – Csak nem szégyellős lettél időközben? – kérdezem tőle pontosan annyira komolyan, amennyire csak lehetne, de persze ajkaimon ott bujkál a huncut mosoly, így simán elárul, hogy csöppet se kérdeztem komolyan. – Segítenél életem? – fordulok meg, hogy a ruhám cipzárját le tudja húzni. – S van, ha nem zavar, hogy inkább nőies és nem férfias színekben pompázik. – teszem hozzá, s ha nem tart ott, akkor könnyedén bújok ki a ruhámból, miközben elindulok a lépcső felé, hiszen nem túlzottan zavar az, ha ismét fehérneműben lát. Látott már lengébben is, ha meg esetleg nem szabadulok a „fogságából”, akkor nem próbálok elszökni se.

Azt mondják, hogy ilyenkor az érzések vezetik az embert, s így is volt, de mégis képtelen voltam teljesen hagyni azt, hogy a szívem dallama vezessen minden egyes másodpercben, mintha csak attól félnék, hogy akkor túl sokáig marad csukva a szemem és a végén könnyedén illan el az, ami még csak most vette kezdetét. Féltem? Még szép, hogy igen, hiszen melyik kezdő ne félne bármilyen szituációban? Minden szerelmese fél valamilyen mértékig, legalábbis azt hiszem. Mégis honnan tudhatnám, hiszen könnyedén illantam el bárki ágyából eddig, mielőtt még a nap felkelt volna, most viszont nem illantam el, ahogyan nem is akartam már. Nem tudtam, hogy mi lesz napok később, ahogyan azt se tudtam, hogy miként fogom elmondani Abigailnek ezt az egészet. Mindig is nyugodt teremtés volt, de életemben most először hazudtam neki, mert úgy éreztem, hogy nem tehetek mást… S most, hogy a hazugságból igazság lett többé nem akartam titkolni, beszélni akartam vele, de nem csak emiatt, ha másképpen alakultak volna a dolgok, akkor is elmondtam volna neki az igazat. Nem véletlen mondtam azokat a szavakat a távozásom előtt Balthazarnak, amit mondtam…
Egy apró kuncogás hagyja el az ajkaimat, amikor meghallom a szavait, hiszen még képes ezt is úgy mondani, hogy nevetésre bírjon. – Örömmel hallom, hogy sikerült olyan dolgot elérnem nálad, amit jobbnak tartasz a mókánál. – mondom neki játékosan, majd pedig kicsit össze is borzoltam a haját a játék kedvéért, ha csak meg nem állított benne. Amikor a karjaiba von, akkor talán menekültem volna más esetben, de most nem akartam. Szálltam, ahogyan a madarak, egyik helyről a másikra, még ha emiatt várost nem is váltottam, de most végre úgy éreztem, hogy talán végre hazatértem, hogy ott vagyok, ahol lennem kell. Könnyedén simultam a karjaiba, majd egy apró puszit nyomtam ajkára. Örültem annak, hogy ő se olyan volt, mint a tank, még annak ellenére se, hogy vélhetően ő már egyszer vagy talán kétszer is volt szerelmes, de számomra ez teljesen új keletű dolog volt és kissé még mindig hihetetlen.
- Lehet, hogy nem ezért borítottad ki, de annyira nem bánod azt, amit elértél vele, vagy tévednék? – kérdeztem meg tőle kissé pimaszul, hiszen mi tényleg képesek vagyunk mindent a nagy hülyéskedés közben kiönteni, kiborítani, feldönteni vagy éppen véletlen apróra törni. De az élet már csak ilyen, ahogyan mi se voltunk sose százasok, vagy legalábbis nem egymás társaságában.
- És átfagytál, mi? – segítettem ki őt a dologban, mert igazán aranyos volt az, hogy ő is kissé zavarban van, de én még mindig jobban, mint ő. Érthető, s nem is hibáztatom érte, hiszen az is megeshetett volna könnyedén, hogy az ajtón kívül találja magát és kinevetem őt, amiért ilyen érzéseket táplált irányomba. Én, aki nem hitt a kötöttségekben most az élet teljesen fura és ismeretlen arénájában találtam magam. S most hagytam, hogy az élet kockái könnyedén döntsék el, hogy 80 év után végre megismerjem azt, hogy milyen igazán szeretni valakit. Nem bántam, egyszerűen félelmetes volt, ahogyan minden ismeretlen dolog…
Amikor megcsikiz, akkor elnevetem magam, majd kicsit mozgolódni kezdek, mintha csak a kezét szeretném lerázni magamról. Majd amikor megfordulok, akkor megrázom a fejemet, amolyan „Hogy ez nem volt szép dolog”. De a boldogság és a mosoly ott bujkál az arcomon.
- Ohh, szóval rózsaszín szívecskés hölgyeménynek tartasz? – kérdeztem tőle pimaszul, s játékosan még az orrára is koppintottam, hogy mégis minek gondol engem. Eddig is sejthette, hogy nem vagyok egy Barbie baba típus, ami szerintem nem is baj. Figyelem őt, amikor a karjába zár, hagyom, hogy ujjait végig húzza ajkaimon, de nem eresztem őt el a pillantásommal. Majd amikor megcsókol, akkor viszonozom.
- Szerintem kivételesen rossztól kérdezed, hogy miként tovább Bubukám. – jegyzem meg könnyedén a nyilvánvalót, hiszen gőzöm sincs, hogy miként tovább. Számomra ez teljesen ismeretlen terep, mondhatni homály az egész és még szerintem idő is kelleni fog ahhoz, hogy teljesen felfogjam. – Van, miért ne? – kérdeztem vissza, majd úgy tettem, mint aki el akarna menni zenét kapcsolni, de mielőtt még az ujjaink teljesen elválhattak volna egymástól pördültem egyet, hogy újra visszataláljak hozzá, a mellkasának ütközve kicsit. – De mi lenne, ha most nem lenne zene, hanem vezetne a szívünk dallama? – kérdeztem meg óvatosan, hiszen lehet, hogy oltári nagy hülyeséget mondok, de ha így van, akkor majd elmegy és keres valami zenét, hogy mire is szeretne táncolni, ha pedig nem, akkor kíváncsian vártam arra, hogy megtegye az első lépést, s utána követni tudjam én is őt.

Amikor meghallom a szavait, akkor mosolyogva rázom meg kicsit a fejemet, de nem ez az első alkalom, hogy kissé alulöltözve látjuk a másikat. Sőt, ennél már jobban is ledobtuk a textíliákat. meg nem is ez volt az első alkalom, hogy vélhetően kissé alulöltözve is láttuk már a másik nemet, ahhoz azért jócskán benne voltunk a korban már.
- Meglátom, hogy mit tehetek ennek érdekében Mr. Bluefox. – mosolyodom el egy ravasz pillantás keretében, ami vélhetően többet mesél minden szónál. Energiáink sincsenek elrejtve pajzsok mögé, így azok is eléggé beszédesek, ahogyan belengik a köztünk lévő teret, vagy éppen csak a szobát. Amikor pedig elkezd csiklandozni, akkor természetesen elnevetem magam, hiszen ilyen téren kissé védtelen vagyok, néha még egy hasra puszitól is képes vagyok elnevetni magam, bármennyire is fura esetleg. Ez van, de szemmel láthatóan ő nem bánja a dolgot. Sőt, még talán újra meg fog ilyen módon „támadni”…
- Ohh, ezek szerint szeretnél látni talán olyan „jelmezben” is? Csak a végén nehogy azt hidd, hogy valaki más toppant be hozzád. – kuncogom el a dolgot, hiszen eléggé messze állna tőlem ez a fajta viselet, vagy éppen viselkedés, de a móka kedvéért lehet, hogy bevállalnám. Biztosan érdekes dolog sülne ki, vagy éppen a nevetéstől nem bírnánk megszólalni, de ha én beöltöznék, akkor neki is be kellene. Ebben az esetben nem lenne kibúvó alóla.
Szavaira csak lassan bólintok. Biztosan totálisan ciki, hogy 80 éves fejjel igazából azt se tudom, hogy ilyen helyzetben merre van az előre, vagy mit csinálna egy normális ember, esetleg egy nő. Tényleg fogalmam sem volt. Rendben, láttam már párokat, hiszen a mentoromnak is volt egykoron párja, meg ott van a sok film is, ami a nagyszerelemről szólnak, de amikor belecsöppen az ember, akkor az teljesen más. Örültem annak, hogy Balthazar nem nézett emiatt még „furábbnak”, hogy tényleg fogalmam sincs erről. Vélhetően ő már többször is volt szerelmes, de számomra Ő volt ilyen téren az első. Így azt hiszem jobbat nem is tehetek, mint rá bízom magam ilyen téren is, ahogyan az életre is, hogy magával sodorjon ebben a mámorító és magával ragadó tengerben.
- Ezt örömmel hallom. – mosolyodom el, hiszen kicsit féltem attól, hogy elég nagy balgaságot mondtam, de végül hamarosan magához von, a kezünk egymásra siklik, majd pedig a tánc elkezdődik. Nincs zene, vagy legalábbis nem megszokott értelemben. A dallamok a fejünkben csendülnek és hagyom, hogy vezessen, miközben elmémben megannyi kérdés, érzés üti fel a fejét, de egyiket se tudnám jelenleg szavakba önteni, így inkább csak a nappali csendjében hagyom, hogy elvesszünk egy kissé szokatlan táncban. Amikor lábamra lép, akkor csak megrázom a fejemet, de ilyenért se enném meg sose, megesik. A puszit viszonozom, majd pedig hagyom a délután, az este igazából tovább sodorjon minket egy olyan úton, ami már régen elkezdődött, de mégis csak most vált valóssággá.

|| Én is köszönöm, s rendben van! :cupp: