Az öregasszony remek kerítőnőnek bizonyult, ezt mi sem mutatja jobban, minthogy Anthony Kingként épp randevúra készültem. Pontosabban egy kellemes vacsorára, ugyanis partnerem minden bizonnyal abban a hitben élt, hogy baráti gesztus gyanánt, csupa szűzies gondolattól vezérelve hívtam meg a kikötő éttermébe. Ahol a múltkor nem kis botrány kerekedett. Ez a várso egy őrültek háza, ennek ellenére mertem remélni, hogy a mai éjszakát semmi sem árnyékolja be, tépi cafatjaira és gyalázza meg. Mia Wilson virágát még az éj folyamán le szándékoztam szakítani. Nemes feladat, kiváltképp úgy, hogy meggyőződése szerint a nászéjszakáig várni fog. Nos, nász biztosan nem lesz napfelkelte előtt, ennek ellenére megszerzem, mert nem adná. Megszerezni, pár napra, vagy akár hétre megadni neki mindent, világom középpontjává válhat, úrnő lehet, s én önkéntes, odaadó szolgája... hogy aztán szétmorzsoljam szememben elhervadt szirmait, hadd vigye a szél pernyeként porát. Meglelem, megszerzem, feltárom, hagyom, hadd ragyogjon illékony ideig legszebb fényében, mert vágyom rá, hogy elvakítson. Majd legyen az örök enyészeté, kevesebb, mint megismerkedésünk előtt volt - számomra pedig halott. Elkészültem, eleganciám visszafogott volt, Anthony nem vagyonos, csupán odafigyel magára, ruhája tiszta, tekintete nyílt, maga a megtestesült figyelmesség, kedvesség, ugyanakkor van benne valami megragadó, amolyan regényekben annyira szeretett sötét titok. Klisés, ezért nálam nincs titok, csak a sanda ígéret: ha hagyod, megmutatom neked a világ elevenebb, lüktetőbb oldalát, amiről eddig csak ábrándoztál, de nem mertél belevágni. Velem megteheted, mert bennem bízhatsz és én segítek, hogy ne nyeljen el a forgatag.
Pontosan érkeztem az étterembe. Tolakodásnak tartottam volna rögtön első alkalommal, ismeretlenül érte menni, éppen ezért meghagytam a kellemes illúzióban, hogy van önállósága, szabadsága, s ha úgy érzi, elég, nincs rám utalva, egyedül is hazamehet. Menekülési útvonalat hagytam, mert tisztességes vagyok. Micsoda aljasság a nagylelkűség és a becsületesség álarca... Embert játszottam ismét, bár nem voltam annyira elmaszkírozva, mint korábban, hajamat, szemöldökömet azonban feketére festettem - jobban szikrázik szemem kékje. Periférikus látásommal egyből felfedeztem, ám egy darabig úgy tettem, mint aki kutakodik utána az asztalnál ülők között. Elvégre csupán nagynéném leírásából ismerhettem, valamint abból tudhattam, kit keresek, hogy leírta korábban, milyen öltözéket szándékozik viselni. Amint ténylegesen is ránéztem, barátságos mosolyra húztam szám, távoli üdvözlés gyanánt, majd elindultam hozzá az asztalok közt szlalomozva könnyed, ruganyos léptekkel. - Jó estét! Bocsánat, csak a biztonság kedvéért: Mia Wilson, ugye? - kérdeztem kissé sután, mutatva, hogy nem vagyok a vakrandik nagymestere, amit ilyenkor röstelltem is.
Úgy tűnik, olykor még én is képes vagyok izgatottan várni valamit, bár nem kenyerem a szende szűz eljátszása, de épp oly könnyedén húzom ezen bőrt magamra, mint bármely másikat. Anguta kívülről téveszt meg másokat, én belülről teszem ezt rendkívül egyszerűen. Az vagyok, aki lenni akarok, az évszázadok gondoskodtak róla, hogy egyszerre legyen mindenki és senki. Anthony King, bevallom, kíváncsi vagyok, hogy is néz ki a hím, vajon miféle gúnyát varázsoltak az égiek egy hozzá hasonló manipulátornak? Biztosra veszem, hogy nagy játékos, vagy legalábbis annak hiszi magát, ám lássuk, hogy az én nagyobb szabású terveimnek közepén miként is sikerül érvényesülnie. Még nem tudom, hagyom-e neki, hogy egy apró csatát megnyerjen, meglátjuk, miként próbálkozik elérni azt, amit szeretne. Míg ezen szende kis alteregóm nem, én tökéletesen tudatában vagyok annak, hogy mivel keltettem fel a figyelmét. Játszunk hát. Taxi hozott idáig, hosszú, fehér kabátom már a karomon pihen, mikor is belibbenek az ajtón, tekintetemet bizonytalanul járatva körbe, elvégre tudatában igazán nem lehetek annak, hogy kit keresek, halovány leírás, ennyi csak, ami rendelkezésemre áll. Némi csalódottsággal tölt el, hogy én érkeztem előbb, ám ez nem akadályozott meg abban, hogy kikérjem az asztalt, ami le lett foglalva a nevére, s helyet is foglaljak, illetőleg kérjek magamnak egy pohár vizet. Meghalok, mennyire unalmas ez a nő. Sokkal hamarabb kiszúrom a hozzám hasonlót, minthogy megleljem a körbeírt vonásokat. Jobb szeretek így tájékozódni. A pajzsom szorosan a helyén, ember vagyok, csak úgy, mint ő, hát játszunk úgy, mint az emberek, pillanatokra, percekre, tán órákra magunk mögött hagyva a bundások életét. Hazudik ő, hazudok én, csodálatos muzsika a füleimnek. Szeretem, ha valaki képes játszani, s nem rest tenni érte, hogy saját szájíze szerint alakuljanak a dolgok. Úgy döntök, csupán sodródom, ha úgy adódik, hagyom magam lenyűgözni, előadom a sebzett, de szeretetre éhes nőszemélyt, akinek könnyű megadni a figyelmet, amire szomjazik. Legyen hát, mutasd meg, kedves leszármazottam, miként is vágyod eltölteni ezt az estét. Ami a ruházatomat illeti, igencsak kitettem magamért, ha rákérdez, úgyis azt mondom majd, hogy egy szingli barátnőm erőltette rám, aki szerint jó lenne, ha végre már felhajtanék magamnak valami igazán jó hapsit, aki megmutatná nekem, miért is érdemes élni. Mindenesetre, én tökéletesen tudatában voltam, hogy az elölről teljesen zárt, kicsiny ezüstözött betétes ruha mennyire unalmasnak, és konzervatívnak hathat, mindez azonban csak addig tartott, míg valaki meg nem látta, hogy a háta bizony teljesen hiányzik, s árulómmá vált egyúttal, hisz aligha illett volna alá melltartó. Tudom, hogy rafinált, olyan, mint én magam, én tökéletesen tudnám viselni, Mia azonban jóval bizonytalanabbul létezik benne, mintha zavarná, mintha nem ő lenne. Szőke tincseimet könnyed, fiatalos kontyba rendeztem, leheletnyi smink, hogy még inkább ragyogjanak kékeim. Hozzá hasonlóan csaltam ilyen téren. Mi tagadás, egész pofás darab, hálistennek nem az a fajta, akit bottal sem piszkálnék meg, de ezt nem is feltételeztem róla. Szikrázóan naiv, kedves mosolyom vetem rá, majd emelkedem meg ültemből, hogy nyújtsam a kezem, ha úriember, miképp a kedves, de hangos és modortalan idős hölgy alteregója állította, tudja majd, mit kezdjen vele. - Így van, örvendek a szerencsének! Egész édesnek hat ez a megjátszott bizonytalanság, a hazug máz mégis mézédesen csorog le a torkomon. Kedvelem a fiatal suhancot, ilyenkor mindig újjáéled bennem a remény, hogy nem minden kölyköm pazarolta idiótákra az áldásomat. Ruhámat lesimítva a fenekemen helyezkedtem vissza a székre, majd kezdtem el babrálni a szalvétám szélével, s az evőeszközökkel. Higgye csak, hogy zavarban vagyok, hogy nem tudok mit kezdeni ezzel az egész helyzettel… hogy nyeregben van. Magas lóról lehet a legnagyobbat esni.
Kissé feszeng, láthatóan sokkal kényelmetlenebbül viseli ezt a ruhát, mint amit első találkozásunk alkalmával hordott. Nem lennék meglepve, ha nem is az ő választása lett volna, ennek ellenére elismeréssel kell adóznom felé. Mindig is tudtam értékelni a szépséget, talán ezt az egyetlen dolog, amit őszintén, megjátszás nélkül képes vagyok tenni bármely alteregómat is mutassam a világ felé. Elegáns, nőies, csábító - utóbbi talán tudtán és szándékán kívül, mindezzel pedig hajdani szeretőt idéz fel némileg. Adeline után az egyetlent, aki képes volt valóban megragadni csendességével. Miában is lakozik valami, ami puhábbá teszi érintésem, kellemesebbé mosolyom, könnyedebbé, közvetlenebbé beszédem, bár Anthony egyébként sem a távolságtartásról híres. - Ó, nagyszerű! - szaladt széles mosolyra szám, majd finoman megszorítottam a kezét - nem túl fájón, de nem is erőtlenül -, majd miután elhelyezkedett, én is leültem. Tolakodás lett volna a kézcsók, nem ildomos ajtóstól rontani a házba. - A nagynéném vakrandijai néha elég horrorisztikusak, legutóbb azt mondta, az egyik barátnője lányát fel kéne vidítanom, kiderült, hogy a barátnőjéről van szó... kortársa - tettem hozzá, hogy biztosan el tudja képzelni a kellemetlen jelenetet. - Egyébként megszállottan akar nekem feleséget fogni - ingattam a fejem -, én meg inkább nem bánom meg azzal, hogy elárulom: aligha akad nő, aki hozzám jönne. - Halvány, kissé bánatos mosolyra húztam a szám hosszúra nyúlt, szinte bemutatkozó monológomat követően. A vénasszony mellett nem csoda, hogy az unokaöcs is beszédes. Bántja szegény Anthonyt, hogy még facér, hogyne bántaná, hiszen képes lenne mindent megadni imádottjának, ha az elviselné a hóbortjait, vele együtt tudna sodródni az élettel, nem vágyna mindenáron a megszokott, röghöz kötött biztonságra, hanem hajlandó volna ugyanúgy kalandként felfogni az életet, mint ő. - Túl sokat beszélek - pillantottam rá bocsánatkérőn. - Mesélj magadról - kérleltem az asztalra könyökölve, államat kezemmel támasztva alá, s meglehet illetlennek tűnhettem ezzel, mégsem zavartattam magam. Kíváncsiságtól sóvárgó tekintetem puhán simított végig arcvonásain, ajka ívétől arccsontja finom vonalán át egészen szikrázó kék szeméig, ahol végül megállapodott pillantásom. Rá figyeltem - legalábbis mindenemmel ezt sugalltam -, mindarra, ami benne lakozhatott, ami számomra kedves lehetett, ami túlmutatott szépségén. Szám kedves, bátorító mosolyra görbült, biztattam szavak nélkül is a beszédre, hiszen érdekelt minden, amit mondhatott, az estém az övé, ahogy figyelmem utolsó morzsája is. Ha többre nem is, de erre az estére a szolgáddá tehetsz - ezt sugallta a tekintetem, természetesen a "ha többre nem is, de erre az estére" nélkül. Hidd, hogy ennyire szentimentális vagyok.
Csendesen pillogva hallgattam a szavait, a vakrandi szónál lesütve pilláimat, mintha csak most tudatosulna bennem, minek is szánta ezt az alkalmat az a bizonyos nagynéni. - A nagynénéd igazság szerint csupán annyit említett, hogy jóravaló fiatalember vagy, és biztosan jót tenne nekem, ha találkoznánk. Noha a barátnőm, Chloe szerint ez biztos egy randi, úgyhogy nem hagyta, hogy valami… nem is tudom, hozzám illőbb ruhában jöjjek. Sóhajtok fel kissé lemondóan, még szép, mert ami hozzám illőbb, attól Mia vonásait vörösség kéne, hogy elöntse. - Atya ég, ez elég rosszul hangzik, már legalábbis randi szempontból, de kellemes társaság lehet egy idős hölgy is. Kivéve a saját otthonában, az ezer macskájával. Engedek meg magamnak egy finom mosolyt, hogy éreztessem, csupán némi szellemességnek próbáltam kitenni, a feleség témára azonban már bánatos sóhaj hagyja el ajkaimat, és inkább a közben megkapott vizemet emelem hozzájuk. Kellemetlen erről hallani, ezek szerint a kedves nagynéni nem mondta, hogy miként is járt szegény Mia. Hát persze. - Ezt nem igazán értem, miért ne akadna olyan nő? Nem lehetsz olyan borzalmas személyiség! Hagyjuk a külsőt, az Miát nem érdekli, engem igen, de ő finoman elegáns, visszafogott, s kedves, nem fér bele, hogy azzal példálózzon, hogy ezekkel a vonásokkal nem egy nő akadhat, aki bedől neki. - Ohh, engem nem zavar, beszélj csak nyugodtan, szeretek másokat hallgatni. Hárítom el bocsánatkérését, a következő szavaira azonban ismét csak kortyolok egyet a vizemből, hangsúlyozva bizonytalanságomat önmagamat illetően, ami talán pont szükséges ahhoz, hogy egy ilyen férfinek tökéletes prédája lehessek. Ohh, nem Anthonynak, biztosra veszem, hogy ez is egy szerep, túlontúl tökéletes volt a múltkori színjáték ahhoz, hogy csak úgy megmutassa az igazi arcát. Igazán édesen megnyerő ez a könyöklős jelenet, esküszöm, Oscart érdemelne a drága, bármilyen naiv nőszemély elhitte volna, hogy megfogta az isten lábát, és Mia is csillogó tekintettel mosolygott rá, látszólag elég volt ennyi, hogy elolvadjon. - Nem tudom, mit mondott rólam a nagynénéd, de a jövő héten lett volna az esküvőm, a férjem megcsalt az egyik barátnőmmel, így hát az egész ugrott. Ennek fényében elnézést, ha nem volnék olyan kellemes társaság. Egyébként jelenleg a már említett Chloenál lakom, mivel el kellett költöznöm a volt vőlegényemtől. Még kellemetlenebb így, hogy én laktam nála, s nem fordítva. Egyébként, örök romantikusnak vallom magam, aki hisz a házasság szentségében, és hasonlók, ezzel a legtöbb férfit el is ijesztem, bár elég rég volt, hogy ismerkedésre adtam a fejem. Kezdetnek talán túl sokat is beszéltem, úgyhogy most megálljt parancsolok magamnak, közben megérkezik a pincér is. - Én pikáns szűzérméket kérnék gorgonzola mártással és tagliatellével! Tudom, tudom, egy kicsit aljas vagyok, de hát... így lesz minden sokkal érdekesebb. Azzal át is adom a szót Anthonynak, kíváncsi lennék az igazi nevére, de egyelőre ez rejtély előttem, sebaj, nem fogok belehalni abba sem, ha sosem tudom meg, de ez a veszély nem is fenyeget. Elég lenne követnem a falkaterületre, és rengeteg dolgot megtudhatnék róla, ám ezt nem fogom megtenni, elrontanám vele a saját játékom. - Vakrandikat emlegettél, gyakran fordul elő, hogy ezt műveli a nagynénéd? Sosem akartad leállítani? Igaz, ami igaz, elég nehéz lehet neki nemet mondani. Mia csupán kíváncsi, nekem célom van a kérdésemmel, vajon milyen gyakran játssza önmagának a kerítőt?
A szekrényajtó előtt állok, a törölköző még ott van a csípőmön, nem régen zuhanyoztam. A hajam csöpög még és kb mindenhogyan lóg, de csak addig, amíg majd meg nem szárítom. Kiveszek a polcról egy sötét színű nadrágot, egy fekete pólót és egy fekete sport zakót. Az inget cseppet túlzásnak érzem, így azt eleve nem veszem számításba. Persze kerítek boxert, meg zoknit is, aztán leveszem a törölközőt a csípőmről, átdörgölöm vele még az üstökömet és villámgyorsan felöltözöm, szó szerint. Előkerítek egy hajszárítót és elintézem a hajam is, amivel száradás után még vagy fél óráig szenvedek, hogy ne úgy nézzek ki, mint egy nyírásra váró, gyapjas birka. Oké, amúgy ez már szerintem is a nevetséges kategória, mert általában az ötujjas fésű az, ami maximálisan kimeríti nálam a fésülködést, most meg itt szerencsétlenkedek, még jó, hogy zárt ajtó mögött, különben azt hiszem elég hamar válnék közröhej tárgyává. A karórám is felveszem – na azt se viselek gyakran, de most nem akarok késni – és amikor úgy ítélem, hogy ideje indulnom, már csak a csizmáimat rántom fel, no meg zsebre vágom a telefonomat, a tárcámat és a kulcsaimat. Sosem vallanám be senkinek és semmilyen módon sem mutatom ki, de egy hangyányit ideges vagyok. Tudom, totál nevetséges, hogy nyolc évszádosan is még képes lehet erre a farkas, de vannak olyan dolgok, amelyek egyszerűen így maradnak. Ha fontos valami, akkor számít és ha számít, akkor nem a szar végkifejletre hajt az ember – vagy a farkas – és hát igazából én is szeretném, ha a ma este jól sülne el. Bevágom magam mögött a bejárati ajtót, aztán beszállok a Maseratimba és, ahogy beindítom a csendesen doromboló motort, hamarosan kikanyarodok a kúria udvaráról az útra, majd egyenesen Yee és Kila házához vezetek. Először, de amint a feljáróra kanyarodnék, eszembe jut, hogy illene egy szál gazt – virágot na – beszereznem, mert mégiscsak úgy illik, de hol a fenébe szerezzek ilyenkor azt? Persze, logikus, hogy a virágboltban, de halvány lila gőzöm sincs, hogy a városban olyat hol találni, lévén, hogy sosem szorulok arra, hogy azt vásároljak. Végül feladom a reménytelen küzdelmet, hogy támad egy látomásom a fellelhető és nyitva álló virágüzletekről és bár nem tartana soká, hogy kiderítsem a telefonommal, hogy mégis merre van ilyesmi a városban, lemondok erről a lehetőségről, mert akkor meg elkésnék és ha egyszer azt mondtam, hogy itt leszek Yee-ért fél 7re, akkor nem fogok késni. Elég gáz lenne, ha pont a villámok feje késne el, amúgy is. Lényeg a lényegben, hogy a pillanatnyi gondolkozás után, mégis felhajtok a házhoz, leállítom az autó motorját, kiszállok és az ajtóhoz sétálok, majd egy rövid időre a csengőre tapadok. Nem tudom megmondani, hogy mikor vittem el egy csajt vacsorázni, de azon se lepődnék meg, ha azt realizálnám, hogy soha. Nem szoktam ilyesmit csinálni. De azt hiszem egyszer mindent el kell kezdeni, szóval… szóval várok, hogy a vacsora partnerem kinyissa az ajtót és amikor megteszi, egy pillanatig csak csendesen élvezem a látványát, mielőtt megszólalnék. - Szia! Nagyon csinos vagy. – jegyzem meg csendesen, aztán odalépek hozzá és arcon csókolom röviden. - Ha készen vagy, akkor indulhatunk. – lépek el tőle és ha elfogadja, a karomat ajánlom fel neki, hogy az autóhoz kísérjem.
Nem mondom azt, hogy nem voltam izgatott a dolog miatt, de azért így kijelenteni is túlzás lenne. Inkább azért aggódok, mert félek attól, hogy Tipi mást lát ebben az egészben, mint én. Persze jól esik, hogy bókol, meg közelít felém, de néha kicsit soknak érzem. Azzal győzködöm magam, hogy ez csak egy baráti vacsora, semmi több, de a sípályán történtek után.. Már fogalmam sincs és azt sem tudom, hogyan álljak hozzá ehhez az egészhez. Meg úgy alapjáraton Tipviguthoz. Inkább úgy döntök, nem is aggódok ezen, majd lesz, ami lesz, alakulnak a dolgok úgy, ahogyan kell. Tipivel mindig jól érzem magam, mert mindig megnevettet és mellette nem érzem a mázsás úlyként a vállamra nehezedő ezernyi problémát. Vele kicsit kikapcsolódhatok. Ezért is bólintottam rá a ma estére is. A készülődést sem vittem túlzásba, egyszerű fekete nadrág egy csinosabb felsővel, a hajam a szokásos enyhe hullámokban csiklandozta az arcomat. Semmi cicoma, semmi extra, elvégre csak egy baráti vacsora, nem igaz? Amikor hallottam, ahogyan leparkol a ház elé, már indultam is, hogy belebújjak a csizmámba és felvegyem a kabátomat, így már szinte teljesen készen voltam, amikor csengetett. - Szia! Köszönöm - válaszolok a kedves bókra, amint kinyitottam az ajtót, az arcra puszin meg sem lepődöm, legutóbb is így köszöntöttük egymást, számomra semmiféle többletjelentéssel nem bír a gesztus. - Én készen vagyok, felőlem mehetünk! - kedves mosoly kúszik ajkaimra, éhes vagyok, a társaságában is szívesen időzöm, úgyhogy nem lesz itt semmi probléma. Elfogadom a karját, beülök az autóba, ami hú, a mindenit! Persze, láttam már, de mindig sokként ér, ahogyan meglátom. Főleg, ha az én kis bogárhátúmra gondolok, amivel ide érkeztem. Nem kicsi a különbség kettőnk között. - Mondd csak, hova megyünk? - teszem fel a kérdést már az autóban ülve, kíváncsian fordulva a hím felé.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Ahogy beszállunk az autóba, beindítom a motort és visszatolatok az útig , majd végül rákanyarodok arra. Konkrétan nem neveztem annak a ma estét, amikor elhívtam, aminek gondoltam, de úgy ítéltem, hogy nem kell. Egyfelől, mert nem tíz évesek vagyunk, másfelől pedig volt már köztünk több, mint barátság és a farkassá válásunk után, így fel sem merül bennem, hogy ő esetleg máshogyan gondolhatja az estét, mint én. Lazán és most kivételesen viszonylag lassan – azaz a megengedett sebességhatáron belül – vezetek, ami kicsit bevallom, furcsa. Egyébként is motorral közlekedek, de azt most érthetően nem tartottam jó ötletnek, ezért döntöttem az autó mellett. - A kikötőbe, van ott egy étterem és ott foglaltam asztalt. Ismered a helyet? – én még sosem jártam ott valójában. Az elmúlt évben nem került rá sor, előtte meg nem igazán lehetett volna bármit is étteremnek nevezni, amikor még ezen a földön éltünk. Maga a szó sem létezett, nemhogy az, amit takar. - Bevallom őszintén, fogalmam sincs, hogy milyen, remélem elfogadható. – pillantok rá oldalra, de nem sokáig időzök el vonásain, mert hát nem árt, ha az utat is figyelem közben. - Milyen napod volt? – azt hiszem ezekben kis csacsogásokban sosem leszek igazán jó és ha eddig nem ment, nem most pont fogok ebben brillírozni. Viszont ma este igyekszem a lehető legkevésbé pofátlannak és szemtelennek lenni. Egész egyszerűen azért, mert jól akarom csinálni. Ettől még nem fordulok ki a magam négy sarkából, de van olyan – még nálam is – amikor igyekszem visszafogni magam. Nem képmutatásból, hiszen Yee egészen pontosan tudja, hogy milyen vagyok valójában, nem is szándékozom megjátszani magam előtte. Minek tenném?! Ahogy megérkezünk az étteremhez, beállok az egyik üres helyre a parkolóban. Kiszállok és a maseratit megkerülve Yee ajtajához megyek kinyitom neki. Újabb dolog, amit sosem szoktam – leginkább azért, mert ritkán játok autóval – és be kell valljam, egy egyszerű ember nem is biztos, hogy olyan gyorsasággal is ügyességgel ment volna elébe a nőstény mozdulatainak, hogy meg tudja ezt tenni. Jó, a figyelmet azért nem hívom fel magamra, ha bárki is meglátott, max azt vehette észre, hogy milyen gyakorlottan vagyok képes szinte „ugrani” és kinyitni az ajtót a partneremnek. - Ha megengeded… – megint felé nyújtom a karomat és ha elfogadja, akkor az étterembe kísérem. A szinte az ajtóban álló hostess azonnal megkérdezi, hogy miben lehet segítségünkre. - Két személyre, Valeran névre van foglalásunk. – darálom le automatikusan, mire a hölgy a helyünkre kísér bennünket. Ha Yee engedi, akkor lesegítem a kabátját, rajtam csak a zakó van, amit nem szándékozok levenni, a kabátot viszont készséggel viszi el a hostess, ha a nőstény hagyja neki. Kihúzom a széket Yeenek, majd őt követve én is leülök és lassan kezdem magam egy díszpintynek érezni. Tényleg nem gyakran teszek ilyesmit. Az étterem egész hangulatos, az asztalokon gyertya ég, a terítés is ízléses, már amennyire azt én meg tudom állapítani. - Hogy telt az újéved? – a szánkózás óta nem beszéltünk, bár elsejére virradó éjjel, azért dobtam egy-egy smst a többieknek. A karácsonyt nem tartom, mert számomra nem jelent semmit, de az újév jó buli. - Képzeld találkoztam még egy leszármazottammal. – ennek semmihez semmi köze, és fogalmam sincs, hogy jutott most eszembe. Legutóbb esett szó közöttünk a vérvonalunkba tartozókról, gondolom így. - És te, találkoztál újabbakkal a tieid közül? – érdeklődök, de aztán el is hallgatok, mert odalibben hozzánk a pincér étlapokkal és az italrendelésért, hogy azt felvegye. - Én egy pohár 2000res Cabernet Sauvignont kérek, és te mit iszol? – a mondat első felét a pincérnek, a másodikat Yeenek címzem és ahogy elmegy a fickó a rendeléseinkkel kíváncsian várom a nőstény válaszát.
- Hallani hallottam már róla, de még magam sem jártam ott - rázom meg kissé a fejem, nincsen mit szépíteni a dolgon, nem igazán szoktam étterembe járni. Ha valakivel összeülnénk ebédelni, inkább otthon főzök, az sokkal kényelmesebb és jobban is szeretem, hiába, jobban preferálom, ha én gondoskodhatok valakiről, mintha engem szolgálnak ki. - Ha nagyon rossz, akkor ott hagyjuk és veszünk egy adag sült krumplit valamelyik bódénál - mosolygok rá viccelődve, tessék, máris kezdem a szurkálódást. Mondjuk persze én annyival is tökéletesen beérem, bizonyára tudja jól. Persze nem vagyok ellene a szépnek és a jónak, sőt, a kényelemnek sem, néha jól esik kikapcsolódni, de nem árt, ha tudja, hogy a szerényebb verzióval is ugyanúgy beérem, mint egy étteremmel. Nekem inkább a társasága a fontos, de azt hiszem ezt sem kell magyaráznom. - Köszönöm a kérdésed, egészen nyugodt napom volt. Csak a ház körüli tevékenykedések és ezt kapd ki! Egy ültő helyemben elolvastam hetvenkét oldalt egy könyvből! - olyan büszke arcot vágok, amilyet csak tudok, persze ebből nem sokat lát, inkább a halk nevetésem, mi jelentéstartammal szolgál. Ez mondjuk így igaz, ma valóban sikerült elég sokat olvasnom, de inkább viccesebbre veszem a figurát. Főleg mivel jól tudom, hogy az ilyen jellegű társalgás nem igazán Tipi asztala. Hátha könnyedebbre veszem a figurát, akkor egyszerűbb lesz. Amint leáll a motor, már éppen nyitnám az ajtót, amikor megelőz. Mosolyogva, hálás tekintettel pillantok rá, hiszen alapjáraton nem lételemem az, hogy kiszolgáljanak, de azt hiszem ma megengedhetem magamnak, hogy kicsit rám is figyeljenek. Így hát értékelem a kedves gesztust, jól esik. Ahogyan a felém nyújtott kart is elfogadom, így sétálunk be az étterembe, a kabátom is odaadom, majd helyet foglalunk, újabb hálás pillantás minden egyes udvarias megnyilvánulásért. - Egészen nyugodtan. Nem gondoltam volna, de azt hiszem most kellemes alakulnak a dolgok. És veled mi újság? Mit hozott az új év? Sokféle nehézséggel kellett megbirkóznunk az év végén és habár nem teszem könnyelmű kijelentést azt illetően, hogy minden rendben van, azt hiszem határozottan alakulgatnak a dolgok. Bár ez megint csak olyan, hogyha babonás volnék, most lekopognám, hiszen nem akarom elkiabálni, pláne nem azok után, amik például Kilaunnal történtek. Ebbe nem is megyek bele mélyebben, mert fáj mindaz, ami vele történt és nincsen szomorúbb dolog annál, minthogy boldogtalannak, vagy éppen szenvedni lássam őt. - Nocsak! Mesélj! - csapok le egyből a felmerülő témára, egyrészt mert szívesen terelném el magamról a szót, másrészt pedig érdekel is. Főleg a múltkori beszélgetésünk után. Meg úgy alapjáraton is, érdekel, mi történik azokkal, akik közel állnak hozzám, főleg, ha egy Testvéremről és a leszármazottakról van szó. Közös szívügy, azt hiszem mondhatom ezt. - Nem, nem futottam bele újabbakba - csóválom meg a fejem, mert ez kissé elszomorít. Utazgatásaim során elég sok leszármazottamat ismerhettem meg, ezt a várost pedig nem tudjuk elhagyni, hogy felkeressem őket. Talán jobb is így, mert most több időm van megismerni az itt élőket. Megérkezik a pincér, nekem pedig hirtelenjében fogalmam sincsen, mit is választhatnék, így rábízom magam Tipire. - Tökéletes lesz nekem is - mosolygok kedvesen a pincérre, majd a kezembe veszem az étlapot. No igen, ezért is más az étterem, itt minimum negyed órás procedúra, mire sikerül kiválasztanom, mit is szeretnék. - A bőség zavara.. Remélem nem vagy annyira éhes - jelzem ezzel is, hogy ez bizony eltart majd egy ideig, sőt, lehet a szakácsra bízom magam, elegáns az étterem, biztosan a konyha is jó, ezzel együtt a konyhafőnök ajánlata is.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
- Akkor mindkettőnknek új tapasztalat lesz. – mosolyodok el és közben remélem, hogy nem lesz nagyon nívón aluli, vagyis, hogy egyáltalán nem lesz az. Mondjuk utána járhattam volna jobban is, de ez is jókor jut eszembe. No igen, én és az előre gondolkodás… hát mondjuk ki bátran – vagyis inkább csak csendben jegyzem meg magamban – nem éppen vagyunk közeli és jó viszonyban. - Oké, megegyeztünk. – bólintok és villantok egy még szélesebb mosolyt, de azért remélem, hogy erre nem fog sor kerülni. Bár nyilván megoldjuk, ha mégis, szóval nem féltem magunkat. Az otthon főzés ötletét eleve elvetettem, vagyis meg sem fordult a fejemben, egészen egyszerűen azért, mert nem tudok főzni. Az pedig már csak hab a tortán, hogy két másik nősténnyel is együtt élek és hát… khm… nem reklámoztam be ezt az estét a többieknek. Nem azért, mert szégyellem – ez ugyanis baromira nem igaz – hanem, mert másnak egészen egyszerűen nincs hozzá köze. Ez csak Yeere és rám tartozik. - Aaaz igen! És mit olvasol? Bár gondolom valami jó könyvet, ha így le tudott kötni. – örülök annak, hogy fordít magára időt, mert tudom milyen és azt is, hogy képes lenne addig menni és tenni másokért akármit, amíg össze nem esik. És szerintem ezt sokan ki is használják, még ha nem tudatosan vagy rosszindulatból. Mert Yeere tényleg mindig lehet számítani és nem is tudom elképzelni, hogy nemet mondjon, ha valaki valamiben a segítségét kéri. Mondjuk nem véletlen ő Az Önzetlen. Én túl izgága vagyok az olvasáshoz, pedig az nem lenne igaz, hogy nem csípem a könyveket. Csupán nem tudok elég ideig a fenekemen ülni ahhoz, hogy példának okáért egyszerre ennyit elolvassak. Nem nagyon pörgök ezen egyébként, ilyen vagyok és kész. Bemegyünk az étterembe és megkönnyebbülés, hogy nem kell lelépnünk keresni egy sült krumplis bódét. - Örülök, jó hallani, hogy jól alakulnak a dolgaid. – eresztek meg felé egy mosolyt és kényelmesen hátradőlök a széken, amíg válaszolok neki. - Valójában nem sok mindent, amire ne számítottam volna, szóval azt kell mondjam, hogy jól és eddig viszonylag békésen, nyugisan. A többi pedig majd még kiderül. – az elmúlt két hétben semmi figyelemre vagy említésre méltó nem történt, ami hát… kissé talán unalmas, de nem élhet a farkas örökké adrenalin lökettől túlfűtötten. - Kölyök még, és csak egyszer találkoztam vele, de egész kellemesnek találom. – ami tőlem egészen nagy dicséret, mert azt aztán nem szoktam két kézzel szórni. Vagy inkább szinte egyáltalán nem. Viszont az tény, hogy ebben a leszármazottamban látom azt a fajta izgágaságot és belső feszültséget – mindenféle pejoratív értelem nélkül –, ami szerintem benne kell lennie egy villámban. Mondjuk az is igaz, hogy erről másnak így nem beszélnék és továbbra is nagy elvárásaim vannak azokkal szemben, akik a vérvonalam tagjai. - És, hogy haladsz a kölyköddel? – legutóbb felmerült ő is említés szintjén és mivel tudom, hogy mennyire fontos Yeenek a nőstény és úgy általában a leszármazottak kérdése, érdeklődve kérdezem és várom a válaszát. Szeretem hallgatni, amikor lelkesen beszél róluk. A pincér felveszi az italrendelést és szépen megy is tovább, így nem zavarog sokáig. Amíg Yee az étlapot tanulmányozza, addig én őt, de nem tapintatlan módon. Mondtam, ma este viselkedek, amennyire tudok. De mégis, hogy, ha így belekérdez, amiről kapásból olyan válasz bukna ki belőlem, amiből süt a kétértelműség. - Nem rohanunk, szóval csak nyugodtan. – gondolatban vállon veregetem magam, amiért nem engedtem utat a farkaséhséget megemlítő pimaszkodásomnak. Közben pedig a kezembe fogom és én is átfutom az étlapot, bár már tudom, hogy mit ennék. Közben visszatér a pincér és leteszi elénk a két poharat, majd megy a dolgára. Én az enyémet a kezembe veszem és megvárom Yeet is, ha esetleg úgy dönt, hogy ő is hasonlóképpen cselekszik. Ha így tesz, akkor az övének koccintom a saját poharam finoman. - Egészségedre. – mondhatnám, hogy az új évre, de abban kb nincs semmi – mondjuk ebben az egészségedre dumában sem, de mégsem érzem kínosnak – vagy éppen azt is, hogy Rá, de azt hiszem azzal talán zavarba hoznám és ehelyett inkább szeretném, ha jól érezné magát. - Képzeld, azon gondolkozom, hogy megveszem a motorszervizt, ahol dolgozom. Úgy tűnik egyhamar nem megyünk innen sehová és hát… nehezen viselem, hogy főnököm van. – grimaszolok egyet, mert hát ez igaz, tényleg elég rosszul tűröm, ha dirigálnak nekem. Jobb szeretek a magam ura lenni.
- Nem is az a lényeg, hogy mit olvasok, hanem inkább az, hogy ezúttal nem volt semmiféle olyan dolog, ami félbeszakított volna - mosolyodom el. Se csengő, se telefon, se ház előtt leparkoló autó, se semmi. Persze ha választani kell, akkor inkább választom a Testvéreimet, mint a könyvet, még akkor is, ha az utóbbi időben elég sok galiba zúdult a nyakunkba. - Egyébként a Jane Eyre-t olvasom. Fantasztikus könyv. Szeretek olvasni. A szobám is tele van könyvekkel. Megnyugtat, kikapcsol és egy kicsit pihenhetek is. - Nekem mondod? - mosolyodom el ismét szélesen, én is örülök, hogy jól alakulnak a dolgok. Persze nem akarom elkiabálni és nem is fogom, mert előrehamarkodott kijelentés lenne így nyíltan ezt állítani, de a tény, az tény. - Nahát, ennek örülök. Jó néha egy kis nyugalom. Figyelemmel hallgatom azt is, ahogyan az egyik leszármazottjáról mesél, aki ráadásul kölyök még. Habár sokat nem árul el róla, érzem ám a dicséretet, aminek kifejezetten örülök. - Mesélj, mit csináltatok? - érdeklődöm kedvesen, hátha beavat, de nagyon jól tudja, hogyha esetleg nem szeretné, akkor is nyugodtan mondhat nemet, teljes mértékben elfogadom. Én örömmel hallgatom meg a Testvéreimet, ha a leszármazottjaikról mesélnek, én magam is ugyanilyen lelkesedéssel teszem meg ezt, ha úgy adódik. És most úgy adódik, mert Tipi ismét érdeklődik. - Nem találkoztam vele túl sokszor az elmúlt időben, de kifejezetten elégedett vagyok. Nagyon szépen halad és érti is azt, amit csinálok. Nem a levegőbe beszélek, ha neki mondok valamit. Tipikusan az az eset, akinél egy pillanatra sem bántam meg, hogy egy esélyt adtam neki. Őszinte, büszke kifejezés jelenik meg az arcomon, mosolyra görbülnek ajkaim. Miért ne lennék büszke? Persze, hogy az vagyok és azt hiszem, van is mire. Annabelle nagyon jó tanítvány és Kölyök, értelmes, okos és Önzetlen. Nem is kívánhatnék többet. Az étlapba bújok és azt tanulmányozom, annyi finom fogás van rajta, hogy választani is alig tudok! Se levest, se előételt nem nézek, mert azzal csak újabb negyed-negyed óra menne el, annyira pedig nem szeretném megvárakoztatni a partnerem, úgyhogy lassacskán kialakul az elképzelés is. - Egészségünkre - emelem én is a poharam, egy plusz szótaggal toldva meg az ő szavacskáját, majd aprót kortyolok a pohárból. Nem is tudom, mikor ittam utoljára alkoholt, nem szokásom, csak ritkán, általában az otthon elbontott bor is hetek alatt fogy el, annyi idő után meg már nem is igazi, szóval.. Maradjunk a kivételes, különleges eseteknél. Egy pohár bor, semmi több, ennyi még belefér. - Ez csodás hír! - izgatott arckifejezés jelenik meg a vonásaimon - Gratulálok előre is! Bár még nem vetted meg és tudom, nem szabad előre inni a medve bőrére, de ez jó dolog. Én a magam részéről még néha önkénteskedem a kórházban, illetve Kilaun boltjában sürgölődök, ennyi pedig bőven elég, megvan a magam feladata. De annak nagyon örülök, hogy Tipinek ilyen határozott terve van az üzlettel kapcsolatban. És ház a főnökök.. általában nem sokan szeretik őket. A pincér újbóli erre fordulásával le is adhatjuk a rendelésem, én a magam részéről a szakácsra bízom magam, az a biztos, a fess fiatalember pedig valami fetasajttal töltött csirkét emlegetett, nekem az tökéletesen megfelel. Tekintetem Tipire siklik, ő mivel tömi meg bendőjét a mai este folyamán, majd mikor hallótávon kívülre ért a személyzet, felteszem a kérdésem. - Szerinted meddig maradunk még itt? És van egyáltalán valami konkrét feladatunk? Nagyon hallgatnak a Szellemek…
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
- Ezek szerint ilyen gyakran félbe szakítanak? – leheletnyit feljebb szalad mindkét szemöldököm a képemen. Jó, persze, az mondjuk nem meglepetés, hogy Yeehez sokan fordulnak, de az azért igen, hogy ritkaság számba megy, ha van pár nyugodt órája. - Azért ne hagyd, hogy mindenki a fejedre nőjön. – vigyorodok el, bár sejtem, hogyha valaki híresen önzetlen, akkor nem fog nemet mondani másoknak. - Nem örülnék, ha bajod esne. – fűzöm hozzá csendesen és talán nem is túlságosan magamhoz illően, de annál igazabb szavakkal. Tisztában vagyok azzal, hogy nem egy törékeny virágszál és olyan gyorsan gyógyul, mint bármelyikünk, de az tény, hogy azért az sem egészséges, ha folyton hagyja, hogy leszívják mások minden értelemben. - Ismerem a sztorit. – nem olvastam, láttam valamikor filmen, de az sem mostanában volt és egészen véletlen alakult így. Valami csaj nagyon rá volt akadva, hogy megnézze videón – akkor még nem volt se dvd, se blue-ray se semmi ilyesmi – és akkor épp én is ott voltam, így aztán elkerülhetetlen volt a dolog. - Gyorsulási versenyen voltunk és zsaruk szétverték az egészet. Egyébként is találkozni akartam vele a verseny után, tudtam, hogy ott van, így amikor meg kellett pattanni, felajánlottam, hogy elviszem. – vigyorodok el, mert ez a találkozó már eleve olyan volt, amilyennek el lehet képzelni a villámok megismerkedését. Van a helyzetben azért humor és gyanítom, hogy a szellemek nem véletlen rendezték a dolgot így. - Ezt örömmel hallom. – bólintok a szavaira, vele együtt örvendezek, hogyha büszke lehet az utódjára. A borospoharak csilingelő összekoccintása után pedig én is az enyémbe kortyolok, majd leteszem azt vissza az asztalra. - Kösz. Bevallom őszintén, nem terveztem, hogy sokáig maradok. Reméltem, hogy gyorsan kiderül miért is vagyunk itt és ahogy végeztünk a dolgunkkal, mentem volna. De a dolgok nem így történtek, én meg belenyugodtam, a magam módján, hogy maradunk még. És így viszont a főnök kérdés egyre sürgetőbb, jobb szeretem, amikor magam osztom be az időmet és nem más. – vonok vállat egykedvűen, bár Yee gratulációjára azért halványan elmosolyodok. Azt hiszem nem lesz rossz ötlet megvenni a szervizt, az egyetlen, ami visszatartott eddig, hogy nem akartam sokáig a városban maradni, ergo azt sem, hogy bármi idekössön. Amikor a pincér megjelenik, átadom a lehetőséget Yeenek, hogy ő rendelhessen először, én a magam részéről T-bone steaket rendelek rare módra. Ahogy pedig ellép tőlünk a fickó a rendeléseinkkel, úgy lesz megint minden figyelmem a velem szemben ülő nőstényé. Kérdését hallva halkan szusszanok egyet, ujjaim a pohár talpánál matatnak, szemöldökeim egy pillanatra feljebb szaladnak a képemen, amíg átgondolom a választ. - Őszintén fogalmam sincs. Kaskaeval beszélgettünk erről, ő mindenre számít, arra is, hogyha itt kezdődött minden velünk, akkor lehet, hogy itt is ér véget, mert még sosem kellett összegyűlnünk. Én a magam részéről nem látom borúsan, bár lehet, hogy tévedek. A halál pedig már nem rémít, nem félek tőle. – haltam már meg, ahogyan a nőstény is, bár amikor az ő halálát – vagy a többiekét – megéreztem, nem gondoltam volna, hogy lesz visszaút. Én is átéltem és most mégis itt vagyunk, mindannyian. - Abban egészen biztos vagyok, hogy van konkrét célja annak, hogy mind éreztük a hívást és gondolom, amikor itt lesz az ideje, kiderül az ok és a feladat is, amiért itt vagyunk. És van egy olyan érzésem is, hogy megvan a hallgatásra az okuk. – elvégre soha semmit nem tesznek cél nélkül, csupán még nem fedték fel előttünk a szándékaikat. Halk és lassú zene szól az étteremben és támad egy ötletem, így a kezemmel Yee felé nyúlok, a tenyerem nyitva van és felfelé fordítom, miközben a nőtény tekintetét keresem. - Amíg a vacsorára várunk, van kedved táncolni? – ha elfogadja a felkérést, akkor a többi táncoló pár közé vezetem – ha nincsenek is sokan, de az kit érdekel – és míg egyik kezem a derekára fonódik, addig a másikban tartom az ő kezét. - És te mit gondolsz, vajon meddig hallgatnak még? – utalok vissza az előbbi témára és a szellemekre.
- Mondjuk inkább úgy, hogy nincs sok időm, amit magamra fordítanék. Vagy ha akad is, inkább keresek valami mást, amivel elfoglalhatom magam - vonom meg a vállam haloványan, mert megint rólam beszélünk, amit nem igazán szeretek. Nem fogom tagadni, tényleg nem sokat szoktam magammal foglalkozni, de nem is értem, ezen mi lenne a meglepő. Mindig is ilyen voltam és habár az évek alatt sokat változtam, egy ideje már ismét így „működöm”. - Jól van, nem hagyom - mosolyodom el magam is, bár sejtheti, hogy nálam ritkaság számba megy, ha valakinek nemet mondok. - Kedves tőled, hogy így aggódsz értem, de nyugi, nem lesz semmi gond. Tudok én vigyázni magamra, eddig is ment. Na jó, azt az olaszországi kis „bakit” leszámítva, aminek következményeként kétszáz évig csupán a Szellemek mellől szemlélhettem utódaimat. De mindegy is, nem szeretnék a múlton rágódni, se saját magamról beszélni, úgy csinálom a dolgaimat, ahogyan az nekem kényelmes, tudom, hogy hol a határ. Az már más kérdés, hogy annyira nem érdekel, mert ha valaki olyanon kell segítenem, aki fontos nekem, akkor nem számít semmi más, csak ő. - Nahát. Akkor ezek szerint emlékezetesre sikeredett a találkozó. Mondjuk melyik leszármazottal való első találkozás nem marad emlékezetes? Mindenesetre örülök neki, hogy vele is jól alakulnak a dolgok, pláne ha tényleg találkozni akart vele a verseny után. Nem mondom, hogy én lelkesednék egy ilyen típusú összefutásért, de tudom, hogy Tipi szereti az ilyesmit, így nekik ez külön öröm lehetett. - Szerintem egyikünk sem tervezte, hogy ilyen sokáig itt kell maradnunk - jegyzem meg csendes, mert én magam sem gondoltam volna, hogy ennyi ideig itt leszünk. Egy év.. Itt vagyunk már egy éve és még mindig nem tudjuk, pontosan miért is kellett idejönnünk. Persze én jól érzem magam és jó végre ismét találkozni a Testvéreimmel, együtt lenni velük, de hosszútávon ez nem lesz kifizetődő. Szerintem legalábbis. Főleg ha azt nézzük, hogy egy egész szép számú falka él itt. Pontosan ezért is teszem fel a kérdésemet, a választ hallva pedig egyetértően bólintok. - Kaskae szavaiban van ráció.. - továbbra is csendesen beszélek, mert maga a téma elég nyomasztó, ha úgy nézzük. Igaza lehet ebben az egészben, hiszen egyszer sem tereltek még így össze minket, ráadásul valóban itt születtünk. Sóhajtok. - A haláltól én magam sem félek, nem volna újdonság. Sokkal inkább tartok attól, hogy ismét vissza kellene térnem. Elfáradtam. Nem kell ezt olyan sokat ragozni, több, mint nyolc évszázada élünk már, ami rengeteg idő. A sok fájdalom, csalódás, a rengeteg feladat mind-mind hatalmas súllyal nehezedik a vállunkra és habár vannak pozitív dolgok is, jó volna végre megpihenni. Végleg. - Igen, ebben egyetértek - bólintással kísérem a szavaimat. Tipi jól beszél. Ok nélkül biztosan nem hívtak volna ide és amikor eljön az ideje, úgyis megtudjuk, de szerintem ideje volna már, hogy beavassanak. Persze nyilván megvan a céljuk, hiszen valóban semmit sem tesznek cél nélkül, de akkor is.. A felém nyújtott kezét látva felszalad a szemöldököm, a kérdést hallva azonban mosolyogva bólintok és tenyerem az övébe helyezem. - Rendben, táncoljunk. Nem táncolnak túl sokan, de túlzottan nem is zavar a dolog, egyik kezem Tipiében, a másikat pedig a vállára helyezem, érdekesen nézhetünk ki, hiszen majd egy fejjel alacsonyabb vagyok nála. Nem nőttem túl magasra, ez van. - Fogalmam sincsen, de szerintem nem kell túl sokáig várnunk. Közeledik az újabb Vörös Hold ideje.. - szinte csak suttogom a szavakat, azonban így is érződik benne némi félsz. Nem attól félek, hogy esetleg akkor érne utol minket a végzetünk, á, nem. De elég arra gondolni, hogy tavaly mi volt. Megannyi utódunk sérült meg, a mi kezünk által és ez szerintem akkor is borzalmas, ha Alignak szállta meg őket. Tudtommal senki nem veszítette életét, de voltak igencsak súlyos sérülések. Borzalmas volt az az éjszaka, látni a Teremtőnk képét azokban az ártatlan szemekben.. Kiráz a hideg tőle, még egy kissé meg is borzongok. Egyáltalán nem szép emlék. Rettenetes. Nem is szólalok hát meg, csupán élvezem a kis nyugalmat, hallgatom Tipvigut szívverését. Most minden olyan csendes és békés.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Egy apró bólintással jelzem, hogy vettem a lapot, és értem, hogy tud magára vigyázni. Tudom, hogy nem nagyon szeret magáról beszélni. Ebben nagyon is hasonlítunk, én sem szeretek magamról. - Eddig minden leszármazottammal az volt. Még a hétköznapinak tűnők is. Gondolom a te találkozásaid is, vagy tévedek?! – nem ismerem még mindegyik leszármazottamat, de ami késik nem múlik és úgy tűnik van még időnk, így aztán nem pörgetem a dolgot. A szellemek kezeiben vagyunk, ha eljön az ideje, összefutok előbb-utóbb mindegyikkel. Ráadásul egyikükkel épp van elég dolgom, ami miatt nem is annyira igyekszem egyszerre az összeset felkeresni. Minden a maga idejében fog megtörténni, ezt már épp elégszer tapasztalhattuk meg a testvéreimmel. Arra, hogy Kaskae szavaiban van ráció, ismételten bólintok. Ezt én is elismerem, de ettől még bízom benne, hogy nem olyan sötét jövő vár ránk, mint amiről beszélgettünk a minap. - Pedig erre is megvan minden esély, mint ahogyan minden másra is. – többen is átéltük a halált és támadtunk fel, így aztán tényleg nem kellene meglepődnünk már semmin sem. Befolyásolni úgysem tudjuk a szellemek akaratát, csupán alávetni magunkat annak. - Azt hiszem ezzel talán a legtöbben így vagyunk. Hosszú ideje végezzük a munkánkat. Mindenesetre tartogasson bármit a jövő számunkra, annak azért örülök, hogy annyi év után mind láthattuk egymást. – mert ha valóban itt lesz vége annak, ami nyolc évszázada elkezdődött, akkor az utolsó viszontlátás mindenképpen ajándék. A többi táncoló pár közé vezetem Yeet és amint összekapaszkodunk annak rendje és módja szerint, a zene ütemére kezdek el mozogni vele. Nem gyakran művelek ilyesmit, nem is igazán szeretek táncolni, de azért tudok és van olyan, amikor szívesen művelem. Ez példának okáért pont azaz eset. Nem zavar, hogy Yee annyival alacsonyabb nálam. Voltam már magasabb, alacsonyabb testben is, mindegyiket megszoktam hamar. Ez a mostani teljesen átlagos a mostani hímekhez mérten. - Igaz… Nem tudom, hogy idén mit fog tartogatni a számunkra... – szusszanok egyet röviden és elhúzom a számat. Ostobaság lenni azt gondolni, hogy ebben az évben valami csoda folytán elmaradna a vörös hold. Igaza van Yeenek, közeledik és ha azt veszem alapul, hogy milyen volt legutóbb, akkor nem sok jóra számítok. Tavaly nem kicsit kaptuk szét azokat a leszármazottakat, akiket megszállt Alignak. Nem volt szép eset, de szerencsére egyetlen farkas sem vesztette életét. Érzem, hogy a nőstény élvezi azt a kis nyugalmat, ami most létrejött körülöttünk és nem is akarom ezt megzavarni, így csupán magamhoz ölelem, tartom és tovább mozgok vele a zene lágy ütemére egészen addig, amíg egy másik szám nem szólal meg. Energiáim gyengéden ölelik körbe és kapcsolódnak az övéibe. A soron következő zeneszám hasonló az előzőhöz, ritmusában, dallamvilágában nem mondhatni, hogy nagyon eltérő lenne. Elveszem a kezem Yee derekáról, hogy kisimítsak egy tincset az arcából és, hogy a tekintete után kutathassak. - Ne haragudj, hogy legutóbb olyan nagyon szemtelen voltam veled. – kedves mosolyra húzódnak ajkaim. Tudja milyen vagyok, mondhatni a felszerelés része nálam ez, de azt is tudom, hogy olykor sok lehet másnak. Ami normál esetben koránt sem érdekelne, nem izgat kit mennyire zavar. Az ő esetében azonban kicsit más a helyzet és úgy gondolom ennyivel tartozom neki. A kezem visszatalál a derekára, de a tekintetét nem eresztem el. - És örülök, hogy eljöttél. – tartok egy lélegzetvételnyi szünetet. - Gyönyörű vagy. – ajkaimhoz húzom azt a kezét, amit a tenyeremben tartottam eddig a tánc miatt és a kézfejére könnyed csókot ejtek, miközben végig a szemeit és a reakcióit figyelem.
- Nem, egyáltalán nem tévedsz - mosolyogva adok választ, miközben enyhén oldalra döntöm a fejemet - Szerintem ez mindenkivel így van. Már magában az is nagy öröm, hogy leszármazott, a találkozás mikéntje e tény mellett talán már nem is annyira fontos. Nekem legalábbis nem. Bár hozzáteszem, én szinte mindenkivel valami tragédia folytán futottam össze, hiszen Artemis az erdőben éppen egy bajba jutott kölykön akart segíteni, Egon hasonlóképpen, aki egy elgázolt kisfiút mentett meg. Annabelle más volt, vele először még úgy találkoztam, hogy Eskához tartozott, így ő egészen más ebben a tekintetben. - Igen, tudom, hogy megvan rá az esély, de bármi is vár ránk, kétlem, hogy olyan egyszerű lenne majd. Újabbat sóhajtok, hiszen elég csak a Vörös Holdra gondolni, Alignak haragjára, az sem volt túl egyszerű és ha ez esetben mondjuk halálról lenne szó, kétlem, hogy csak úgy mindannyian örök álomra szenderülnénk. Félek kicsit. - Hosszú, nagyon hosszú ideje - szerintem ennyi is bőven elég lesz, ki sem kell mondanom, hogy elfáradtam és azt hiszem nem csak nem én vagyok ezzel így - Ne is mondd.. Ennek én magam is elmondhatatlanul örülök. Kilaun, Sangilak, Biisha és a többiek, mindenkit hatalmas öröm volt viszontlátni annyi év után és lehet, hogy itt a vége, ez valóban ajándék. Annak ellenére is, hogy mennyi minden történt az elmúlt egy évben. Bele sem merek gondolni. Én magam is nagyon régen táncoltam utoljára, a bál sajnos tragédiába torkollott azelőtt, hogy Sangilakkal sikerült volna táncolnunk. Az előző életemben sokat jártunk elegánsabb bálokra a férjemmel, talán akkor táncoltam utoljára. Szeretek és valamennyire még tudok is, így nem jelent problémát, az sem zavar különösebben, hogy Tipi jóval magasabb nálam. Már megszoktam, hogy szinte mindenkire felfelé kell nézzek. - Én sem tudom, de félek, hogy idén borzalmasabb lesz még a tavalyinál is.. Hiszen tavaly Alignak nagy terve nem sikerült, hiszen egyikünkkel sem tudott végezni. Egyáltalán az volt a célja? Vagy csupán csak káoszt szeretett volna okozni. Már sajnos semmiben sem vagyok biztos, de félek, hogy idén nem fogjuk olyan könnyen megúszni. És főként az itt élő leszármazottaink miatt aggódom. Sóhajtok és inkább megpróbálok belefeledkezni a pillanatnyi nyugalomba és messze űzni a fekete felhőket. Most jó itt, egészen addig élvezhetem is a dolgot, amíg meg nem állunk, Tipi el nem veszi a kezét a derekamról, ekkor felemelem az arcom és a tekintetét keresem. Kisimít egy tincset az arcomból, haloványan mosolyodom el erre, szavait hallva pedig még halkan kuncogok is egyet. - Ugyan, nem tesz semmit - legyintenék, de most mindkét kezem foglalt, tényleg nem történt semmi, azt azért felelőtlenség lenne állítanom, hogy megszoktam, de tény, hogy Tipi társaságában máshogy mennek a dolgok, mint a többieknél, így fel vagyok készülve ilyesmi dolgokra is. Az első megjegyzést hallva ismét csak mosolygok, az újabb bókot követően azonban halovány pír fut végig az arcomon, a kézcsókról pedig nem is beszélve. Tekintetemben némi zavar jelenik meg, noha nem szakítom el az övétől. - Mit szeretnél ~ Tipvigut~? - a nevét csupán gondolatban ejtem ki, hiszen vannak még mások is a közelünkben, nem lenne tanácsos, bár már eddig is elég kényes témákról beszélgettünk, de most már mindegy. Nem tudom, hogy mit higgyek jelen pillanatban, hiszen újabb bókot kaptam, ismét csókot hintett a kézfejemre, ráadásul ez az egész vacsora dolog… Kíváncsian várom hát a válaszát, miközben végig a tekintetét fürkészem.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Igazából minden leszármazottammal a véletlen hozott össze, egyik sem volt előre elrendezve, noha már tudtam, hogy kik tartoznak hozzám a városban. Nem siettem el a velük való kapcsolatfelvételt és miután úgy döntöttem, hogy én is kiveszem a részem a dolgokból, a szellemek rendezték el a találkozásokat. Én legalábbis ennek tudom be. Nem bánom, hogy így alakult. Yee szavaira bólintok egyet röviden, hiszen a témához érdemben már nem tudok mit hozzátenni. - Előbb-utóbb ki fog derülni, előre parázni miatta meg szerintem nem érdemes. Aminek meg kell történnie, az meg fog. – frázispuffogtatásnak hathatnak a szavaim, pedig egyáltalán nem annak szánom. Mindannyian tapasztaltuk már ezt így, nem újdonság szerintem egyikünk számára sem. Én a magam részéről nem vagyok hajlandó sokat agyalni azon, hogy mi várhat még ránk, de köztudott, hogy nem éppen az elmélkedésnek szentelt időtöltésről vagyok híres. Mindig is azt szerettem, ha a tettek beszéltek helyettem, így éltem le az eddigi életemet. A gondolatokba való merülést meghagyom másnak. Én nem szeretek és nem is szoktam sokat agyalni, elvesztegetett időnek tartom. Sejtem, hallom, érzem és értem, hogy elfáradt. Hosszú évszázadok állnak mögöttünk, nem csoda hát, hogy ezt tapasztalom a nőstény részéről. Én a magam részéről nem vágyom a halált, de nem is tartok tőle. Ha eljön, hát hadd jöjjön, utána viszont nem megyek. Ha van még dolgunk a világban, úgyis maradunk. És az évszázadok alatt megtanultam olyan szenvedélyeknek hódolni, amelyek kifejezetten élvezhetővé teszik a szürke hétköznapokat. Ki mondta, hogy szigorúnak kellene lennem önmagammal szemben, amikor a feladatom végzem a leszármazottaimmal kapcsolatban?! - Eskával találkoztam a szétválás után, de a többiekkel nem. Nem is hittem, hogy látlak még benneteket valaha. Szóval legyen bármi oka annak, hogy haza kellett térnünk, nem bánom, mert így legalább találkoztunk. – és persze jól itt is ragadtunk, de ez már egy más kérdés. - Ne félj. Koránt sem borítékolt a dolog. – hangom meglepően lágyan cseng – magamhoz képest legalábbis –, nem szeretném, ha feleslegesen aggódna olyasmi miatt, aminek sem az eljövetelét sem pedig a kimenetelét nem tudjuk befolyásolni. A szellemek kezében vagyunk, ha tetszik, ha nem és ezen a félelem nem segít. Amikor Yee elmosolyodik és el is pirul, az örömgesztust én is viszonozom egy mosolygörbével. Jól esik látni, hogy jól érzi magát – a mosolyt legalábbis ennek tudom be – a pír pedig olyasmi, ami szerintem minden nőnek nagyon jól áll és ez alól természetesen a nőstény sem kivétel. Zavara viszont engem is megkavar kicsit. Hát még az elhangzott kérdése. Szemöldökeim kicsit összébb szaladnak a homlokomon. Azt hittem egyértelmű a dolog, főleg, hogy egyszer már megjöttünk valami hasonlóból, úgy értem volt idő, amikor egymásra találtunk, csak hát én elcsesztem vele kapcsolatban. - Öhm… tényleg nem… khm… nem egyértelmű ~ Eeyeekalduk ~ ?! – nem számoltam azzal, hogy nem fogja érteni, mivel nem szokásom vacsorázni vinni senkit, erre legalábbis az elmúlt egy évben nem volt precedens, bár ezt ő nem tudhatja. - De semmi olyat, amit te nem akarsz. – szusszanok végül egyet röviden. Megállok a mozgásban és a képembe hulló hajam alól pillantok rá kutatón. Nem vagyunk már oktondi kis kamaszok, abból a korból elég régen kinőttünk mindketten, így nem hiszem, hogy zavarban kellene magamat vagy magunkat éreznem/éreznünk, mert nem csak annyit látok benne, mint a többiek, hanem jóval többet. Nem csak testvéremként kedvelem Yeet, de ha a dolog nem kölcsönös, akkor nyilván nem fogok semmit sem ráerőltetni. Olyat egyetlen nővel sem tettem az évek alatt ilyen tekintetben.
- Én Kaskae-val tartottam egy jó ideig, de amikor ő meghalt.. - pillanatnyi kis szünet - Elég nehéz volt és nem gondoltam volna én magam sem, hogy lesz még olyan, hogy így, mindannyian együtt leszünk. Halovány mosoly szökik ajkaimra, ezért már tényleg megérte. Ráadásul a sok rossz mellett rengeteg jó dolog is történt, köztük az egymásra találás, meg hát a leszármazottak és ráadásul nekem még Annabelle is ott van, így panaszra semmi okom. A következő kijelentésre csupán egy bólintással reagálok, könnyű azt mondani, hogy ne féljek. Sajnos nem olyan egyszerű ez az egész, hiszen Alignaknak előző évben nem sikerült, amiért közénk jött, félek, idén már biztosra akar menni. És nem, magam sem a haláltól félek, csupán a leszármazottakkal kapcsolatban vannak aggodalmaim, hiszen előző évben is elég csúnyán elbántunk azokkal, akik szerencsétlenségükre pont rosszkor voltak rossz helyen. De nem aggódom a jövő miatt, addig még elég sok időnk van, így felesleges ilyeneken gondolkodni. Aztán jön az a bizonyos zavarba jövős dolog és érzem, hogy sikerült Tipit is megkavarnom kicsit. A válaszát hallva elmosolyodom, legszívesebben amúgy kinevetném magunkat, magamat, amiért itt szerencsétlenkedünk, de aztán csak mosolyogva, haloványan megcsóválva a fejem lépek hátrébb, ezáltal kicsusszanva a tánctartásból. - Dehogynem, elég egyértelmű, pontosan ezért is vagyok megkavarodva ezzel az egésszel kapcsolatban. Ez bonyolult, sajnos túlságosan is, azt hiszem ideje, hogy visszaüljünk, így a fejemmel az asztalunk felé intek és ha Tipvigutnak nincsen ellenvetése, akkor én elindulok az asztal felé, hogy egy korty bor után kezdjek bele a magyarázatba. - Tudod ez elég bonyolult.. Nekem férjem volt és gyermekeim és nagyon szerettem őket. Ott kellett hagynom őket, mert nekünk nem adatik meg az olyan élet - szomorú sóhaj, még a fejem is lehajtom, hiába léptem túl a múlton, akkor is fáj, mérhetetlenül fáj. - Ráadásul régebben sem működött ez köztünk, mennyiben lenne más most a helyzet? - teszem fel a logikus kérdést, mert nem akarok én pesszimista lenni, de megváltozott volna? Nem tudom - Nem igazán tudok rád máshogyan tekinteni, mint a Testvéremre - ismerem be végül és nagyon remélem, hogy nem veszem el ezzel a kedvét, vagy nem ölöm meg túlságosan a hangulatot. - Tűz és víz vagyunk, Tipvigut..
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Hagyom, hogy hátra lépjen, távolodjon tőlem és már ez a gesztus is bőven beszédes ahhoz, hogy ne legyen szükség semmiféle magyarázatra a későbbiekben. Mindkét karom a törzsem mellé hull, ajkaimat alig észrevehetően préselem össze és amikor Yee jelzi, hogy üljünk le, magam elé engedem, csak eztán követem őt az asztalhoz. A széken hátra dőlök, felszegem az állam, pajzsom még feljebb húzom és hagyom, hogy jeges energiáim szorosan fonjanak körbe. Csendesen hallgatom végig és bár van bennem némi együttérzés a szavait hallva, már csak azért is, mert ez a nőstény fontos számomra, óhatatlanul is felrémlik bennem, hogy valaha én is szerettem valakit. Csak egyszer, egyetlen egyszer merészeltem igényt tartani egy szeletre abból, amit mindenki kerget, a vége az lett, hogy egy egész várost felgyújtottam, lemészároltam egy falka nagy részét és majd’ kétszáz évig büntettek a szellemek a halálban. Visszatérésem után pedig még magunkhoz képest is önfeláldozóbb életet éltem, vezekeltem, tettem, ami a dolgom, így kellett lennie. Kinyúlok a boros pohárért, belekortyolok és bár elhangzik egy kérdés, ez nem olyasmi, amit szóban kellene bizonygatnom. Ha mindünk közül a legÖnzetlenebb sem gondolja, hogy jogom lehet a bizonyítás esélyére, akkor azt hiszem felesleges is lenne bármit is magyaráznom. Természetesen nem azért érdeklődöm iránta, mert ő a mártírok ősanyja, de tény, ha nem látja bennem azt, amit szerettem volna, hogy lásson legalább ő, akkor nincs értelme tovább erőlködnöm. Talán valóban nem való nekem, hogy bármiben is más legyek, mint aki vagyok. - Rendben, vettem. – még csak meg sem rezzen a hangom, megmondtam, semmit sem kell, amit nem akar. És, ha nem akar engem, akkor nem, nincs ezen mit tovább ragozni. Nem tehetek mást, minthogy ezt emelt fővel viselem. Az pedig, hogy egymás ellentétei vagyunk… tudjuk mit tart a mondás erről. Szánalmasan festenék, ha bármit is felhoznék abból, ami a gondolataimban kavarog, így aztán némaságra ítélem magamat. Nincs ebben amúgy sem sok meglepő, egyébként sem bánok jól a szavakkal, nem is szeretek beszédes lenni. - Azért remélem a vacsorát még elfogadod. – küldök felé egy mosolyt is, mert a legkevésbé sem szeretném, ha bármit is érezne vagy meglátna abból, amit valójában érzek és gondolok. Talán még mindig tart a büntetésem a múltban elkövetett hibáimért, talán átok van a fejemen, mint Eskáén. Végül is mindegy, a végeredmény szempontjából tökéletesen lényegtelen. Nem is tudom mit hittem vagy képzeltem…
Annyira féltem attól, hogy ez lesz és a legkevésbé sem szerettem volna megbántani a válaszommal és fogalmam sincsen, most mit tegyek. Két szónál többet nem válaszol és lehet az lenne a legjobb, ha ennyiben hagynám, de megbántottam, amit egyáltalán nem akartam és azt hiszem mindenki tudja, hogy milyen vagyok. Emellett nem tudok szó nélkül elmenni és úgy tenni, mintha mi sem történt volna, vagy mintha jól döntöttem volna. - Elfogadom, igen - válaszolok halkan, szám széle aprót rándul, mosolykezdemény jelenik meg ajkaimon, de hamar lehervad onnan. Sóhajtok és előrébb hajolok, megtámaszkodva az asztalon. - Nézd, ez nekem rettentő nehéz - kezem a halántékomra siklik és egy pillanatra a szemem is lecsukom, hogy utána a tekintetét keressem - Iszonyatosan nehéz volt otthagyni a családomat és azóta képtelen vagyok úgy nézni egy férfira.. Ez érdekesen hangozhatott a számból, de nem tudom normálisabban elmondani. Bizony, vannak olyan esetek, amikor egy nyolcszáz évet megélt nőstény sem találja a megfelelő szavakat. - Sajnálom, Tipi.. - alig több suttogásnál a hangom - Nem tudom, hogy képes vagyok-e még ilyesmire. Elfordítom a tekintetem, micsoda remek helyszín, csak most veszem észre, hogy körülöttünk mindenhol andalgó párocskák vacsoráznak, vagy táncolnak éppen. Mintha csak egy újabb pofon lenne ez az egész, mély levegőt veszek, valami szorítja a mellkasomat. Levegőre van szükségem. - Ne haragudj, megbocsátanál egy pillanatra? - keresem a tekintetét és ha nem bánja, akkor felállok és a női mosdó felé veszem az irányt. Becsukom az ajtót, hátam támasztom a falapnak, lehunyom a szemem és mély levegőket veszek, de a mellkasomat szorító érzés nem akar szűnni. A mosdóhoz lépek és megmosom hideg vízzel az arcomat, kezem fonódik a mosdókagyló szélére és jó pár pillanatig csak a saját tükörképemet bámulom. Mi a fene ütött belém? Nem kellene ennyire letaglóznia ennek az egésznek, hiszen a múltat magam mögött hagytam és azt hittem túlléptem, de ezek szerint mégsem tudok teljes mértékben elszakadni a családomtól. Az elveszített családomtól. Még mázli, hogy a táskámat kint hagytam az asztalnál, mert most egészen biztosan megnézném a tárcámban hordott fényképeket a két kislányomról és akkor valószínűleg eltörne a mécses is, azt pedig végképp nem szeretném. Kezemmel a nyakamhoz nyúlok, hogy megfogva a láncot húzzam ki a póló alól a jegygyűrűmet, melyet aztán tenyerembe fogok. Újabb sóhaj és gyorsan el is tűntetem, vissza a felső alá, csak rosszabb lesz a helyzet, ha hagyom, hogy a múlt előtérbe kerüljön. Megtörlöm hát végül az arcomat és halovány mosolyt varázsolva az arcomra visszatérek a partneremhez. Hihetetlen, hogy felnőtt, nyolc évszázadot a háta mögött tudó nő létemre képes vagyok így viselkedni. - Bocsánat - ülök vissza végül a helyemre, sajnálom ezt az egész helyzetet, ami kialakult, mert tényleg nem ezt szerettem volna. És magamat hibáztatom, mert már a bobozáskor is észrevehettem volna, jobban mondva tudatosíthattam volna magamban a dolgot, akkor ezt az egész kellemetlen helyzetet megelőzhettük volna - A legkevésbé sem szerettelek volna megbántani, de sajnos nem tudok magamon változtatni és az emlékeimet sem tudom kitörölni, vagy elhalványítani..
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Megkönnyebbülten bólintok arra, hogy a vacsorát azért elfogadja. A történtek ellenére nem fogok felugrani és elviharozni, mint egy kisgyerek. Jó pár dolgot megéltünk már az évek alatt, nem ez lesz életem legborzasztóbb estéje az elutasítás ellenére sem. Úgy vagyok vele, hogy ennyiben hagyjuk az egészet, elég világosan fogalmazott, én pedig igen gyorsan felfogtam a lényeget, ezért nem tudom, hogy mi hozzáfűzni való lenne még a dologhoz. Részemről nem sok, nem fogom magamat megalázni bárminemű hosszas gondolatkifejtéssel. Vagyis én annak érezném, ha ilyesmit tennék. Ezért aztán meglep, amikor előre hajol, egyértelműen kifejezve, hogy nem értünk még a téma végére. Én hátradőlve maradok a széken csendesen, még a szemeim is összébb szűkülnek valamennyire, ahogy rá figyelek. Pillantását viszonozom, pontosabban végig Yee tekintetébe fúrom a sajátomat, amikor rám néz. - Megértem. Szükségtelen magyarázkodnod. – bár ez nem volt teljesen igaz. Szerettem volna megérteni, tényleg bennem volt a szándék, de valójában nem éreztem ezt. Nekem sosem volt úgy családom, amiről most ő beszél. Az egyetlen nőt, akit szerettem, megölték. Elragadták tőlem, beharapták és nem élte túl az átváltozást. Meghalt, elment. Nem volt meg a tudat, hogy boldogan élhet nélkülem tovább vagy, hogy teljes és viszonylag hosszú emberi élete lehet. Én pedig ezután nem voltam hajlandó más valaki felé nyitni, túlságosan mélyen az elevenembe mart az eset. Akkor is, ha ezt még magamnak sem vallottam be soha. - Nem kell Yee. – halkan válaszoltam neki, mert nem szerettem volna, ha más is hallja a beszélgetésünket. Engem, a Jégvihart ne sajnáljon senki! Akkor se, ha tudom, érzem, hogy jó szándékkal ejtette ki Yee a szavakat, valójában borzasztóan belém vájt. Nem azért, mert többet képzeltem ebbe az egészbe. Persze, érdeklődtem iránta és nem csak annyira, hogy egyetlen éjszaka legyen az ágyamban, akkor nyilván nem egy vacsora ötletével hozakodok elő neki. Tévedtem, és elfogadom a tévedésem, ahogyan azt is, hogy annak következménye van, maga az elutasítás. Azonban azt nem hagyom, nem engedem, hogy bárki sajnáljon. Nem kell, nincs rá szükségem, nem vagyok rászorulva. Lealacsonyítónak, sértőnek érzem. - Nézd. Én nem erőltetek semmit. – ezt viszont maradéktalanul őszintén gondolom. Eddig sem tettem, eztán sem fogom. Ha ő önmagának nem adja meg az esélyt, hogy kiderítse, képes-e rá vagy sem, az nem az én dolgom. Sosem szerettem mások dolgaiba ütni az orrom, csupán azzal foglalkozom rendszerint, ami rám tartozik. Mikor egyértelműen jelzi, hogy ki akar menni, csak egy bólintással jelzem felé, hogy nem gond, persze menjen. A boromból kortyolok ismét és türelmesen várom, hogy Yee visszatérjen. Eszembe jut, hogy utána menjek és megkérdezzem, hogy jól van-e, de végül arra jutok, nem ment volna ki, ha a társaságomra vágyna jelen pillanatban. Így aztán ott maradok az asztalnál. - Semmi baj. – nyugtatom meg, amikor visszatért és ismét leül velem szemben. - Jól vagy? – egyrészről érdekel, másrészről, így tűnik helyénvalónak, hogy megkérdezzem a dolgot. Eszemben sem volt elrontani a kedvét, ez az egész vacsora nem erről szólt volna. Most már azonban azt hiszem mindegy, hogy miről is szólt volna terveim szerint. - Nem is kértem tőled ilyesmit. Mindannyiunknak megvan a múltja, azzal élünk együtt immáron több, mint nyolc ~ száz ~ éve. Mind máshogyan kezeljük. Nincs ennek jó vagy rossz módja, csak mi vagyunk, akiknek ezt valahogyan rendeznünk kell önmagunkban. Te nem akarsz vagy nem tudsz túllépni, én pedig csak nem akarok beleragadni abba, ami mögöttem van. Azt hiszem kár lenne ebbe bármi egyebet belelátni. – máshogyan gondolkozunk, máshogyan látjuk ezt azt hiszem. Én egyébként sem szerettem se lelkizni, se pedig olyasmin rágódni, ami nem a jelenem része. Túl sok energiát emésztene fel és a legkevésbé sem segítene semmin. És ekkor, mint egy végszóra megjelenik a pincér a vacsoránkkal.
Szeretném, ha megértene, ha tudná, hogy mit miért csinálok és miért is utasítottam most vissza. Azt mondja megérti és szükségtelen magyarázkodnom, rendben, én elhiszem és nem fogok akadékoskodni, hogy csak azért had mondjam el. Ha nem kíváncsi rá, akkor legyen, én nem erőltetem magam és a múltam sem senkire. Nem mászom hát bele jobban a témába és nem is mondom el a pontos indokokat, hiszen megérti. ”Nem kell Yee” Azt hinné az ember, hogy ennyi idősen már kevés olyan dolog van, ami rosszul eshet neki. Nos, mindig újra és újra rájövök, hogy de, igenis vannak olyan dolgok, amik nagyon is a taccsra tudnak vágni. Ez a megjegyzés pont ilyen. Mindig csak az a férfi büszkeség! Nem kell neki a sajnálatom, az együttérzésem és ekkor érkezem el arra a pontra, hogy lehet valóban jó döntés volt az, hogy az előbb nemet mondtam. Megfeszül az arcom, pillanatnyi változás meg végbe az energiáimon is, ám nem hagyom, hogy ezt megérezze, felhúzom a pajzsom, apró rést hagyva csupán rajta. Valószínűleg nem fog túl jól esni neki, hogy ezzel is kizárom és eltaszítom magamtól, de akár ezt szerette volna, akár nem, az előbbi kijelentésével ő is pontosan ugyanezt érte el. - Jól van - válaszolok kimérten és szinte minden érzelmet mellőzően. Ezúttal közel sem vagyok Önzetlen és valószínűleg abban a pillanatban, hogy becsukom majd a házam ajtaját, már bánni fogom, hogy így reagáltam, de ezúttal sajnos nem tehetek mást. Kimegyek a mosdóba, mert szükségem van néhány perce, egyedül. Egyetlen pillanat erejéig megfordul bennem, hogy hívok egy taxit és mégis hazamegyek, de azt mondtam, maradok, nem másítanám meg a szavaimat. Ráadásul felnőttek vagyunk, el tudjuk intézni a dolgainkat anélkül is, hogy bármelyikünk is gyerek módjára viselkedne és inkább elmenekülne a probléma, vagy a kellemetlen szituáció elől. - Nem, nem mondanám, hogy jól vagyok - megrándul a szám széle, mosolyogni szeretnék, de most valamiért ez sem megy. Nem szeretném, hogy magát okolja amiatt, amiért így alakult az este és a hangulatom is rohamos ugrásnak indult meg. Lefelé, természetesen - De nem érdekes, ne beszéljünk erről, kérlek. Pillantok rá, a tekintetét keresem, soha nem szerettem magamról beszélni, ezzel ő is nyilván tisztában van és azt sem szeretem soha senkinek elmondani, hogy nem vagyok túl jól. Hazudni azonban nem fogok, felesleges volna és nem is hazudnék soha, egyetlen testvéremnek, mert az undorító volna. Egész egyszerűen nem szeretnék beszélni róla. - Igazad van - bólintok a szavaira, más egyebet sajnos nem tudok mondani. A pincér pedig ebben a pillanatban érkezik meg, véleményem szerint talán a legjobbkor, kedves mosollyal és egy köszönömmel hálálom meg, amikor elém teszi a tányéromat és amikor Tipvigut is megkapja a saját adagját, kezembe veszem az evőeszközömet. - Nos, akkor jó étvágyat! - mosolyom immár őszinte, habár még mindig egészen halovány, de nem szeretnék erről az egészről beszélgetni. Tényleg igaza van, nem tudok túllépni, bármennyire is szeretném. Legszívesebben elmondanám neki, hogy igazándiból szeretném és megannyi esélyt adnék neki, hogy bebizonyíthassa, hogy megváltozott, de nem lehet. Egyrészt ott a múltam és ebből következik a második is. Nekünk nem adatik meg az ilyesmi és nem szeretném őt is elveszíteni. Persze a mi esetünk más volna, de a gondolkodásmódomat nem tudom megváltoztatni. Túl sokat nem eszem, sajnos az étvágyam sem az igazi, persze igyekszem, hogy azért a felénél többet is megegyek és nehogy végül azt lássa, hogy kényszerből tegyem. Az esetlegesen felmerülő desszert gondolatára nemet mondok és ehelyett inkább arra kérem, hogy vigyen haza. Fáradt vagyok és pihenni szeretnék.
Tipvigut
Szellem
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 842
◯ HSZ : 383
◯ IC REAG : 327
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : farkasom teljes szemgolyója ébenfekete
Nem csak a férfiúi büszkeségemről van szó, hanem rólam. Mindarról, amit talán szerettem volna, ha megismer belőlem. És ehelyett inkább sajnál, ami rosszabb bárminél, amit tehetett volna. Azt még el tudom fogadni, hogy nem kellek neki és nem kíváncsi rám, de azt, hogy lealacsonyít, egyszerűen nem. Mert számomra ez ilyen. Ha elérhetetlen akar lenni számomra – vagy akárki számára – legyen. Ez viszont fájó és bántó, amit kapok tőle. Hűvös válaszára és elzárkózására csupán a szemeim szűkülnek összébb, de nem teszem szóvá. Nem érti. Nem értheti. Ám legyen. Kimegy a mosdóba és bár bennem a szándék, hogy utána menjek, nem teszem. Nem hiszem, hogy különösebben látni akar, én pedig farkas vagyok, egy bestia, fenevad és nem pitiző kiskutya. Nem óhajtom megalázni saját magam. Van bennem büszkeség, elég sok ami azt illeti. Visszajön és tényleg érdekel, hogy jól van-e, mert ez az este ide vagy oda, még nem szűnt meg fontosnak lenni a számomra. Valószínűleg soha nem is fog, csakúgy, mint a többi testvérünk. Egyikükkel kapcsolatban sem tudom elképzelni, hogy valaha is közömbösek legyenek számomra. - Ahogy akarod. – bólintok egyet lassan. A hangomban benne van, hogy nem azért, mert nem érdekel, hogy mi a baj, hanem tiszteletben tartom azt, hogy nem akar beszélni róla. Én pedig nem fogom erőltetni. Nem vagyok jó ebben, soha nem is voltam, de azt hiszem neki nem kell bemutatkoznom ilyen téren. Pillantását viszonozom, nincs okom arra, hogy ne tegyem. Nem sok mondanivalónk van egymás számára, én kifejtettem, amit hozzáfűzni akartam, és azt hiszem mindent hallottam, amit hallanom kellett tőle. A pincér pedig a lehető legjobbkor érkezik meg. Leteszi elénk az ételt, én pedig a kezembe veszem az evőeszközöket. - Neked is. – bólintok, aztán én is enni kezdek. Csendesen, szavak nélkül, de azért Yeere figyelve. Nem szeretem, amikor milliónyi gondolat cikázik a fejemben, most mégis kavarognak, zavarosak, akár egy vihar és fárasztóak is. Nekem azok. Megkérdezem tőle, hogy szeretne-e még valamit, amikor látom, hogy befejezte az evést és mivel elutasítja, így nincs más hátra, minthogy kikísérjem az autóhoz és hazavigyem. Megint ráfordulok a felhajtóra és amilyen lelkesen – már amennyire tőlem telt – tettem meg néhány órával korábban ugyanezt idefelé jövet, most pontosan olyan mértékű keserűséggel teszem meg. Kiszállok és a terasz/verandáig elmegyek a nősténnyel, de az ajtóhoz már nem megyek fel. - Örülök, hogy eljöttél ma velem. Jó éjszakát Eeyeekalduk. – köszönök el tőle csendesen majd hátat fordítok és elhajtok a háztól.
//brühühü de azért köszöntem, ettől függetlenül élveztem ^^ //
Igaz, az orvosok már ígértetik egy ideje, hogy a húgom végre kijöhet a kórházból, de mind jól ismerjük a fajtájukat, ígérgeti azt tudnak, meg köntörfalazni, csak győzze kivárni az ember! Mindenesetre, ahogy úgy tűnt, tényleg kezd aktuálissá válni a dolog, Erinnel is megbeszéltük, hogy hogyan tovább, elvégre nem mindegy, hogy New Yorkban folytatja az életét anyáékkal, esetleg megkapja kölcsönbe az ottani kis lakásom kulcsait, vagy marad itt fenn északon egy darabig. Mivel felejtős volt, hogy az egyetemre jöjjön lakni, így végül intéztem egy hotelszobát neki - ha már az öregek otthona említéséért olyan nyaklevest kaptam, hogy csak na... pedig ott teljes ellátást kaphatott volna! - és még a jegyeket is elintéztem a hazaútra. Igaz, végül annyiban módosult a terv, hogy mégsem utaztunk együtt, csak itt, Fairbanksben vártam az érkezését, de hát ki számított arra, hogy pont pár nappal korábban sikerül úgy esnem a jégen, hogy egy felkötött kar legyen a vége? Így aztán csak itt, Fairbanksben ölelgettem meg, majd miután átvette a szobát és a csomagok is sikeresen a hotelben kötöttek ki, elhívtam egy kisebb csavargásra a városban. Nem, eszem ágában sem volt városnéző körútra vinni, hisz lesz bőven szabadideje, tekintve, hogy én nap közben dolgozok, és egyébként is, amúgy sem nagy ez a város, és ismerem a húgom... Izgalmasabb, ha magad fedezheted fel a helyet, mint ha mindent készen tolnak az orrod elé, úgyhogy csak egy-két olyan helyet kerestünk fel, ami nálam is tervbe volt véve egy ideje, csak még nem sikerült eddig időt szakítanom rá. Mint például a kikötő... - Nos, hugi, milyen érzés végre klór- és szmogmentes friss levegőt szívni, meg emberi ételt fogyasztani? Komolyan mondom, a kórházak direkt azért játszanak rá az ehetetlen diétás kajákra, mert így minél előbb szabadulni akar az ember onnan... -csóváltam a fejem elégedetlenkedve, miközben felcsaptam az étlapot, átnézve a kínálatot, hogy mi legyen az ebéd. A hajókázás úgy is eltart egy darabig, a jegyeket meg már előre megvettem, szóval nem árt, ha nem pont a nyílt vízen akarunk éhen halni. - Jut eszembe, anya nem kérdezősködött felőlem mostanság? -kérdeztem rá óvatosan, mert mióta megtudtam, hogy az ő kezük is benne volt ebben az egész tíz évvel ezelőtti szarkavarásban, azóta kínosan ügyelek rá, hogy nehogy véletlenül is összefussunk. Sem Anchorage-ban a kórház környékén, sem pedig telefonon nem voltam hajlandó kommunikálni vele, és ha eddig Erinnek gyanús is volt, csak leráztam annyival a dolgot, hogy sok a munkám, meg összekaptunk valami apróságon. Az amúgy sem olyan hihetetlen esetünkben, lévén jól megvagyunk családon belül, de ha néha nagy ritkán valami vita van, akkor ott aztán nem semmi harci állapotok tudnak uralkodni. Na, ezt a mostanit inkább még a vihar előtti csendben mondanám.
Kezdőlap
de azért köszöntem, ettől függetlenül élveztem ^^ 
//
