- Nem, nem hallottam. És ez jobb is így. Kissé megvonom a vállamat. Nem hiszem, hogy különösebben aggódnom kellene érte, hiszen Őrzőkkel van, és mint tudjuk, ő imádja az Őrzőket... Azok pedig majd szépen, egyesével bevédik majd mindenkitől, akivel netalántán össze kívánna akadni. - Érdekel szerinted, hogy hova született? Ha nem képes elfogadni azt a világot, amibe csöppent, rövid úton megöli valaki. Én mosom kezeimet... Kiskutya szemeket meresztek rá, amikor hozzáilleszti azt az egy rövidke szót a mondandója végére. Őrült egy idők voltak... Soha többet nem akarok visszamenni arra a szintre, amikor minden barátban ellenséget láttam, és barátnak hittem azokat, akik gyökeresen meg akartak változtatni. Tévedtem, halmoztam a rossz döntéseket, akinek kellett, kimondtam már, hogy sajnálom, a többiek pedig elégedjenek meg azzal, hogy már vége van. Némán tátogom el megint, hogy sajnálom, aztán röpke románcba keveredek a pohár tartalmával. De az viszont felvillanyoz, hogy a második kérdésemre már mosolyogva reagál, ettől én is megnyugszom, és újra mosolygok. Mi lehetne egy hímnek nagyobb bók, mint az, hogy megad mindent, ami a nőstényének kell? A szívem dobogása ettől kissé felgyorsul, odabent a Bestia pedig büszkén húzza ki magát, keresi az éterben Tara farkasát, csak hogy rápillantson egy futó pillanatra, és telje megelégedéssel tölti el, hogy az övé, és a miénk, most már egészen más módon, mint eddig. - De ha valamit túlzásnak érzel, akkor szólj. Ismerlek már, mint a rossz pénzt, Tara, de még soha nem vizsgáltalak olyan szemszögből, hogy férfiként mit adhatok neked, amitől egy életre hozzám ragadsz. Vigyorodok el. Hát, igen. Nem vizsgáltam olyan szögekből, mint fölé hajolva, a lába közül felnézve, et cetera, et cetera... Minden esetre kedvelem ezeket a szögeket, meg az összes többit, amit sikerült produkálnunk. - Szeretem, hogy amióta így vagyunk együtt, a veszekedéseink csökkentek, és ha elő is fordulnak, sokkal gördülékenyebben meg tudjuk oldani. Szeretem, hogy nem rágod a fülemet, hogy foglalkozzak veled többet, és imádom, hogy nem akarod megmondani, hogy mit csináljak. Elég erőd és tapasztalatod van ahhoz, hogy domináns nőstény legyél, de hagyod, hogy irányítsalak ennek ellenére. Persze, nem csak mint Alfa... Szóval, azt hiszem, hogy ideális ez így együtt... Ó, egek, ha ezt Jerry látná, sírva fakadna... Kuncogom el magam, visszagondolva a régi időre. Persze a nevetésben benne van, hogy fáj a hiánya, de mit lehet tenni... Túl léptem rajta, ennek ellenére semmi sem tenne boldogabbá annál, ha megérhette volna ezt a pillanatot. - Nem szeretem Fairbankset. Utálom, hogy ennyire kicsit, és semmiben sem hasonlít egy nagyvároshoz. Van egy McDonald's. De ennyi. Az idő is pocsék az év nagy részében. Szóval, ha nem bánod, akkor arra gondoltam, hogy mostantól holnap hajnalig, vagy amíg fel nem kelünk, Chicagót varázsolok a városból, csak nekünk. Mit gondolsz? Ha elfogyasztotta a pezsgőt, akkor töltök neki is, ha kér, de magamnak mindenképpen, miközben az utolsó monológomat előadom. Nem telik bele fél perc, és zenészeket látok kivonulni valahonnan a konyha mögül, hegedűvel a kezükben. Mint a régi szép időkben. Az egyikük keresni kezd a tekintetével, és amint meglát, váltunk egy gyors pillantást, majd zenélni kezdenek, tisztes távolban tőlünk, hogy még véletlenül se másszanak az arcunkba az itt tartózkodásunk ideje alatt.
Az, hogy (ahogy ő fogalmazott) egy életre hozzá ragadok, körülbelül akkor dőlt el mikor a fogaival tépett le a lóról kétszáz egy évvel ez előtt. Az út pedig, ami idáig vezetett, már nem is számít így a célegyenesben. Együtt vagyunk, egyelőre jól megvagyunk, és szerintem ez a lényeg. Az naponta egymás mellett töltött idő még a legönzőbb szerelemben sem tűnhet olyan nagyon kevésnek, ha azt veszed alapul, hogy tényleg egy örökkévalóságon át tarthat. Hát persze, hogy nem nyafogok, meg csüngök a nyakán, pedig Tupilek látja lelkem, a legszívesebben 0-24-ben követném, mint egy vadász kopó. Mindezek ellenére ha valamiből túl soknak bizonyulna, vagy túl kevésnek, szemernyi kétsége se legyen a felől, hogy szólni fogok. Bólintok is rá, és egy rafinált mosollyal próbálom elmondani neki, hogy "a szavadon foglak, ugye tudod?". - Lássuk be, hogy eddig nem is ütköztünk olyan akadályokba amin komolyabban összekülönbözhettünk volna. - Nem akarok illúzióromboló lenni, de tényleg ez az igazság. -És remélem, hogy nem is lesz olyan a közeljövőben... - utálok veszekedni vele. Úgy értem, nagyobb dolgokon. Ha csak úgy összekapunk valamin, az néha esküszöm, még szórakoztat is, meg azokat többnyire egyikünk se veszi olyan véresen komolyan. De még egy olyat nem akarok mint amikor beszakította a falat a szállodai lakosztályában. Halkan felnevetek, mikor Jerryt említi, és azt, hogy sírva fakadna a gyönyörűségtől. - Arra akár mérget is vehetsz! - a pezsgős pohárba próbálom rejteni arcomat mielőtt még Castor totál idiótának nézne. Erről már akartam beszélni vele, csak a megfelelő pillanatra várok, ami már tuti hogy nem ma fog eljönni.. Cas Chicagoról nosztalgiázik, amivel nem akarok vitatkozni, bár az én szívem nem a kifejezés nemes értelmében "hagy ki egy ütemet", ha arra a helyre gondolok. Ő még mindig szereti azt a város, én pedig igyekszem tiszteletben tartani azt. Nem Chicago a lényeg ma este, hanem mi ketten, és az, hogy jól érezzük magunkat. Cas elnéz mellettem, ha jól saccolok, valamerre a konyhaajtó felé. Követem a tekintetét, ekkor húznak rá a zenészek is. Beletelik néhány másod percbe, mire rájövök, hogy ez itt most nekünk szól. Nah ez az a pillanat, amikor magasról teszek én az illemre, arra hogy hol vagyunk, meg úgy egyáltalán hol vagyok. Én ugyanis felpattanok, átülök Cas ölébe, és adok egy iszonyat meglepődött-alélt és eszeveszett-boldog csókot az ajkaira. - Köszönömköszönömköszönöm. Nem mindenki szereti a nyálas romantikus filmeket (én sem), de amelyik nő azt mondja, hogy nem dobna hátast az olyasmitől amit ma este Cas művel, az pofátlanul hazudik. - Elképesztő vagy! - még egy hálás csók, aztán leállok, esküszöm!
Nagyon igyekszem a lehetőségekhez mérten közömbös arcot vágni Tara elhűlt reakciójára. Látom, hogyan lágyulnak el a vonásai, a nyakamat bizsergetni kezdi a belőle áradó boldog izgatottság, szóval elég nehéz úgy csinálnom, mintha nekem semmi közöm nem lenne a zenészek műsorához. És amikor felpattan, hogy az ölembe vackoljon, akkor már végképp nem tudok nem elmosolyodni, vagy lebuktatni magam. Úgy viszonozom a csókot, ahogy eddig szinte mindig. Mintha ez lenne az első és az utolsó. Beissza magát a teljes tudatomba és az érzékszerveimbe az íze, a tapintása, az illata. Kezeim lágy ölelésre kúsznak a dereka körül, és a csók utolsó taktusainál karakteresen bele is marok a húsába, valahol a csípője tájékán. Ha nem lenne olyan gyönyörű az alakja, mint amilyen, ebben a ruhában nehezen találnám meg a határt derék, csípő és fenék közt. De nekem igazából mindegy, nekem a húsa, a bőre kellett, tejesen mindegy, hogy a teste melyik pontján: csak kapjak belőle egy kóstolót. - És még csak bele se kezdtem... Viccelődtem mosolyogva, mert igazából eddig én semmit nem csináltam. A jelenlétében, persze. A virágot se hozattam, én magam választottam, és fektettem az anyósülésre. A zenészek meg csak jöttek, és tették a dolgukat, ráadásul még az áruk is jó volt, tekintettel arra, hogy én vagyok a hotel igazgatója. Na ez milyen? - Ne mondd el nekik, de te sokkal szebben játszottál annak idején. Suttogtam mímelt titokzatossággal a hangomban, mintegy játékos köntösbe bújtatva a bókot. Mit érdekel engem, hogy ki tudja meg? Az én véleményem, és nekem már csak alanyi jogon is igazam van. Aki fizet, az dirigál. Ha magától nem kel fel és ül vissza a helyére, akkor csak abban a pillanatban paskolom meg a fenekét, és buzdítom indulásra, amikor a gnocchi közeledő illata egyre intenzívebb lesz, és amíg a konyha ajtaja újra ki nem vágódik a pincérrel, kezében pedig a tányérjainkkal. Megdönti a törzsét, és egy kimért bon apetit elmondása után odébb áll, ahogy kell. A zenészek pedig vígan adják a talpalávalót, és ez a többi vendégnek is ínyére van. Örüljetek, ingyencirkusz. Az évi, emberek felé mutatott kedvességem ezennel ki is lett váltva. Összefut a nyál a számban, még halkan fel is morranok, ahogy az első, tudatos és célzott szagmintát veszem az ételről. A lazac frissessége és a tejszín lágysága valami hihetetlen összhangban van otthonom fűszereivel. Imádom! - Ezek után azért kíváncsi lennék, hogy vannak-e még ötleteid, hogy esetleg miket terveztem még a ma estére. ~A megkínzásodat egyértelmű, azt nem ér mondani...~ Nézek rá egy félmosollyal, megállva a rágásban, ahogy a gondolatfoszlányt még elküldtem felé. - Mmmm... Ef vajami mennei! Gyere, kóftold meg! Elhaló, ízorgiától kéjes arccal és félig teli szájjal szúrok fel a villára egy falat lazacot, és egy kis "nokedlit", majd gondoskodom arról, hogy elég tejszínes-fehérboros mártás jusson rá, majd felé tartom a villát. Már etetem is! Wow! Ennek ellenére az étel íze felszabadít, és azt hiszem, hogy a jelenlegi helyzet annyira ellazít, hogy bárki mással megkóstoltattam volna a vacsorámat. - Azt meséltem már, amikor anyám végigkergetett a Piazzán, mert beledobtam Benitót a lisztes ládába? Képzeld el... Egy havi lisztünk lett oda csak azért, mert az a bastardo nem volt hajlandó fürdeni, én meg cserébe belevágtam a lisztbe. - felnevetek egy rövidet, mert előttem megjelenik a kép, és nem bírok magammal - Egy hétig én takarítottam aztán atyám lovai után... De mesélj valamit te is, mio caro. Ha már ilyen jókedvű és ízletes a vacsoránk! Na, most aztán tényleg úgy érzem magam, mint egy digó, aki számára minden pillanat dolce vita, szemernyi gondja sincs, és már egy falat tésztától és egy hölgy társaságától úgy érzi, hogy elégedett az életével. Vidám vagyok, mosolygok, teli szájjal beszélek, és ahogy a vérem megköveteli, a villával a kezemben is, de gesztikulálok, mintha Tara száz méterre ülne tőlem.
Persze,persze, a paskolás hatására visszaröppenek a valóságba, és egy úttal a helyemre is, Castorral szemben, az asztal másik végén. És csak vigyorgok, mint a fakutya. - Hát hogyne... az idő szerintem is mindent megszépít. - felelek szórakozottan a hegedűs megjegyzésre. Az óta sem tanultam meg tisztességesen, papírforma szerint játszani bármilyen hangszeren is. A bók azonban iszonyat jól esik, főleg Castortól, hisz leggyakrabban ő volt szenvedő alanya az én "művészetemnek". Így, visszagondolva azt hiszem ő volt az egyetlen oka annak, hogy beálltam zenélni abba a kocsmába. Úgy láttam, hogy tetszik neki amit csináltam, az pedig egyre csak biztatott, és táplálta a hiúságomat. Bár szerintem ha újra hallanám játszani magamat, mai felfogással és füllel, szerintem elásnám magam vagy tíz méter mélyen. És ebbe beleszámítom az iménti kijelentésemet is, miszerint az idő mindent megszépít. Hogy mi lehet még Cas tarsalyában, azt szerintem csakis ő tudja. Meg is rántom a vállamat, olyan "már csak azért sem" ívben. - Nem kezdek tippelni, mert ha beletrafálok, azzal vérig sértem a hiúságodat, és félek hogy az egészet lefújnád. - felszegem az államat. Ebből meg inkább az derül ki, hogy éppen az állítottak ellenkezője van a háttérben. Mert bármit mondok, ő csak mosolyogni fog rafináltan akárcsak útban ide az étteremhez, és az már az én hiúságomat tapossa. - De ha elszórnál pár morzsáááát.... - alkudozni lehet, az nem tilos, ugye?
Jajjj, hogy közben nekünk megjöttek az ételeink is? Hát melyik dimenzióban élek én? Igen, Castor határozottan falatozik, és tele szájjal beszél. Nem állom meg nevetés nélkül, annyira vicces így. Még akkor is kuncogok, mikor felém nyújtja azt a megrakott villát. Hátra fogom a hajamat, hogy ne lógjon bele a ráktálamba, míg a falatért hajolok, nagyra tátom a szám, és bekapom. Csak azért nem hunyom le a szemem, mert akkor nem látom az ő elégedett arcát. Ami egyébként joggal lehet az, az étel nagyon-nagyon finom, bár be kell valljam, hogy a lazac nem a kedvencem. Ez után én is nekilátok a ráktálamnak, ami legnagyobbrészt garnélából áll, pont ahogy kértem. Ez is isteni finom, de már csak azért sem játszom el amit Cas is, mert azzal megerőszakolnám amit ő csinált. Nem fogom utánozni. Abba hagyom az evést, amíg Raffaellóról és a lisztről mesél, mert szívesebben szentelem Castorra minden figyelmemet, mintsem megosszam azt közte és a rák között. Csak akkor tűzök fel még egy garnélát a villámra, mikor azt kéri, hogy én meséljek. Bekapom a falatot, megrágom, leöblítem pezsgővel, közben azon gondolkozok, hogy én mint mondjak. Konkrétan életem se volt mielőtt megismertem Őt. De másik szemszögből el tudok mesélni gyermeki csínytevésről, bár ma már bánom, hogy nem volt sok belőlük. - Egyszer az idősebbik fiam elkötötte a lovamat, mert meg akarta tanítani lovagolni a kisebbet. Elképzelésem se volt arról, hogy hol vannak, mindenhol kerestem őket. Aztán kiderült, hogy a nagyobbik fiam se tud lovagolni, szóval a ló csak sétált a hátán velük, míg rá nem unt és hazament szénát enni. Persze a fiúk kétségbe estek amikor megláttak, sírni kezdtek, bánkódni... és tudták, hogy engem ezzel levesznek a lábamról, szóval nem büntettem meg őket a csínyért. - mosolygok, mert bár lehet, hogy hallgatni iszonyat lapos, nekem szép emlék. Egyébként nem a lóval volt a baj, azt nem sajnáltam volna annyira, mintha valamelyik fiam keze vagy lába törik el. Azokban az időkben még nem voltak fájdalomcsillapítók, és röntgengépek. Ha hibásan forrt össze a csont, akkor eltörték újra, hátha legközelebb jobban meg. Node vissza a jelenbe: kihúzom magam, és kézzel jelzem, hogy ENNYI-t bírtam enni. Nem számítottam vacsorára, korábban már ettem. Bár ha Cas még sokáig fog enni, akkor apránként az én rákjaim is el fogynak majd, az biztos. Túl finomak ahhoz, hogy meg tudjam állni. Még jó, hogy nem hízhatok meg! - No elő a farbával! Mit forgatsz a fejedben? - persze, hogy fúrja az oldalamat mit tervez még ma estére. És bár azt mondtam, nem tippelek, most afféle "kész vagyok bármire", elszánt tekintettel nézek rá.
No fene, hát persze, hogy a morzsa kártyát veszi elő... Számítanom kellett volna rá, és mivel nem akarom teljes mértékben parlagon hagyni, ezért két falat közt hümmögve, és szemöldök ráncolva gondolkodok azon, hogy mit mondjak neki... - Hát jó. Még egy kicsit kocsikázunk, valahova messzire, ahol senki és semmi más nem lesz, csak te meg én. A zenészek nem jöhetnek! De egy hegedűt lophatunk... Ennyi, és nem több, ráadásul megint humorizálok. Legalább is, igyekszem. Aztán élvezettel hallgatom a történetet, amit megoszt velem, le se veszem róla a tekintetem. Ha eszem is közben,azt is lassan, úgy, hogy nem nézem, hogy éppen mibe szúrom bele a villát. Annyira furcsa most, ennyi év elteltével, hogy annak idején ő már anya volt, amikor megharaptam őt. Nekem harminchárom év alatt nem volt lehetőségem arra, hogy utódot nemzzek, neki meg élből kettő volt. Vicces, hogy több szülői tapasztalattal rendelkezik nálam úgy, hogy jóval fiatalabb, mint én. Ennek ellenére valahol tudom, és érzem, hogy jó anya volt, főleg, hogy egy ilyen csínyt büntetés nélkül hagyott pusztán azért, mert a két fiú érzelmileg hatott rá. Az én anyám nem volt ilyen vajszívű, ennek ellenére nagyon szerettem őt. - Érdekes, hogy évszázadokig olyan voltál, mint egy lázadó kamasz, közben pedig már túl voltál két fiún. Brrr... - rázkódok meg egy kissé - Gyanítom, hogy velem nem lettél volna ilyen kegyes asszony, én borzasztóan... Rossz kisfiú voltam... Kacsintok egyet, aztán lassú, színpadias mozdulattal a számhoz emelek egy falat húst, és úgy teszem a számba, hogy annak semmi más jelzése nincs, csak tömény szexuális utalás. De nem a tizen-valahány éves énemre célzok vele, hanem nagyon is a jelenre. Ennek ellenére igaz, hogy nem volt velünk könnyű... - De biztos csak azért, mert viszonylagos jómódban éltünk. Egész addig, amíg a törökök rá nem könyököltek a kereskedelmi útvonalainkra. Onnantól kezdve örültünk, ha volt étel az asztalon. Persze, a látszatot tartani kellett, szóval ahelyett, hogy a szép ruháinkat eladtuk volna, úgy jártunk, mint az előkelő gyerekek, mindig az első sorban térdeltünk a templomban. A világért se törték volna össze a jómódunk illúzióját. Csóválom meg kicsit a fejemet, és közben a maradék ételben kezdek turkálni, mint egy étvágytalan gyerek. Szívesen ennék még, de mint már azt egyszer megterveztem, nincs kedvem álmosan és feszülő hassal folytatni az estét. Úgyhogy megiszom a maradék pezsgőt, és ami még az üveg alján lötyög, elosztom igazságosan mindkettőnknek. Közben pedig még mindig Tara kettőssége cikázik a fejemben,ami lehet, hogy csak számomra az. A gondoskodó nő, és a lázadó, már-már feminista lázadó lány. De le merem fogadni, hogy a nagyját a véremnek köszönheti, ami néha jó, néha meg... Felgyújtunk magunk körül mindent, hogy aztán a hamvak tetején legyünk újra egymáséi. Imádom, mondtam már? - Nem mondok többet! Nézzenek oda... Telhetetlen vagy annak ellenére, hogy az egész este csak neked szól. - ciccenek fel rosszallóan és kiiszom a pezsgőt, megint - Gyere, szépségem. Pattanok fel a székemről, megállok mellette, és felé nyújtom a kezemet. Ha elfogadja, akkor kissé arrébb viszem, el az asztaltól az étterem csendesebb szegletébe. Megállok, majd ha hagyja, akkor magam felé fordítom, a bal kezemmel átfogom a derekát, a jobb kezem pedig oldalra emelem, benne az ő kézfejével. Azt hiszem, hogy most táncolni fogunk.
Háááááát számítottam arra, hogy felhozza majd az ellentétet a farkas és az emberi viselkedésem között. Fel is nevetek hangosan azon, ahogy megborzong. - Ezt nem ér felhozni. Én akkor voltam először gyerek igazán, ennyi jár nekem is... Azt hogy rossz kisfiú volt, nekem semmi okom megcáfolni. Én azért még hozzátenném az "aljas" jelzőt is, mert amit azzal a hússal a villával és a szájával művel, az bizony már törvénytelen. - Hagyd ezt abba, mert a sitten fogjuk végezni közszeméremsértésért! - szemeimet résnyire húzom, és a villámmal böködök felé, csak a drámaibb hatás érdekében, de a szám lebuktat, mert az mosolyra görbül. Így már nem is annyira dorgálás, az a dorgálás. Az amit eztán mesél, bár a mosolyomat lehervasztja az arcomról, teljes mértékben megértem. - Képzeld magad egy kicsit a szüleid helyébe. Ne tudom mi volt a helyzet akkoriban Európában, de itt talán az életedet mentette volna meg az a látszat. A jómód félelmet, tiszteletet ébresztett az emberekben. Mármint akkoriban, nem most... Szerintem a szüleid inkább titeket védtek ezzel, nem a látszatot. Akkoriban másképpen működött a világ. Ha gazdag voltál, vagy csupán annak látszottál, és volt némi esze a családfőnek, akkor már maga a külcsín is lehetővé tette a házasságot egy módosabb családba, és ha a másik jó hozománnyal lép frigyre, az illúzió valósággá válik. Felénk legalábbis bejött... hogy az olaszoknál hogy működött, azt nem tudhatom. - A türelmetlen kifejezést jobban kedvelem, de a telhetetlen is megállja a helyét... - kicsit puffogok. Ezzel is tudtára adom milyen jól csinálja amit csinál. Mond is valamit, de nem is, morzsál is meg nem is, az őrületbe kerget meg nem is... Ez lenne a nagy titok a pasikban? Mert akkor pont most adtam alá még a lovat. Amikor felkér, mert bizony felkér, csillogó kiskutya szemekkel adom kezemet és megyek vele ahová aztán vezet. Sejtem ám, hogy táncolni fogunk, de igazán biztos csak akkor leszek benne, mikor átfogja a derekamat, és felemeli jobbját benne az én balommal. Hogy milyenféle táncot kezdünk, azt nem tudom. A lépések jönnek maguktól. Castor vezet, én meg fogom a jeleket, vele együtt mozdulok. Elfelejtettem milyen könnyen megy ez vele. -Gyertyafény vacsora, élő zene, és most a tánc... Elkényeztetsz. - mert hogy ezzel a húzással jó magasra tette a lécet, az biztos. Nem tartok olyasmitől, hogy elfogyhatnak ötletei későbbre, mert Castor nagyon-nagyon kreatív, és különben sem az én lécemet tolta magasra, mert én azt is élvezem, ha csak ülünk kettesben a tv előtt... Nem folytatom tovább a gondolatmenetet, inkább élvezem a táncot. Megint elképedek azon, hogy mekkora hatással van rám. Az illata, a szívverése, vagy csak úgy a lénye. A farkasom se állja szó nélkül, képzeletben Castor lábainál köröz, és hozzá-hozzá dörgölődzik mint egy közönséges házi macska. Ha látná valaki, most komolyan elszégyellném magam. Azt hiszem a filmekben most jön az a rész, amikor a vállára hajtom a fejem, és andalgunk a reklámig. Ez nem egy film, szóval akadékoskodnék még egy kicsit: - Ha hogyanokat nem is, egy miértet kapok? Erre az egészre... Szóval, miért?
Persze, jobban belegondolva teljesen igaza van, ennek ellenére magyarázza ezt meg négy gyereknek, akik enni szeretnének első sorban, nem pedig habos-babos ingben és mellényben végigsasszézni a Piazzán. A táncunk könnyed, nincs benne semmi formaság, vagy brillírozás, legalább is részemről. Tudok táncolni, de most nem az a lényeg, hogy mindketten rongyosra izzadjunk, hanem az, hogy érezzük egymást, a zenén át is halljuk a másik szívének a dobbanását, és megéljük a közös pillanatot úgy, ahogy van. - Mert jó kedvem van. Idén előbb van Karácsony. Húzom az agyát egy kicsit, és olyan egyszerű arcot vágok, mintha valóban ez lenne az igazi ok. Voltaképpen túlságosan cukormázas lenne azt válaszolni, hogy azért kapja, mert megérdemli, és mert hálás vagyok azért, hogy mellettem van, és persze azért, mert el akarom kényeztetni őt. Ez mondjuk így van, kétség sem fér hozzá, de ennél testesebb magyarázatot is összehozhatnék igazán. Már csak a pillanatra tekintettel is. - Nem érzed jól magad? Én remekül vagyok. Ennyi nekünk is jár, azt hiszem. Csinálni valamit, ami nem merül ki másfél órában,és nem zsizseg körülöttünk az egész falka... Különben is, megőrülök lassan a hoteltől. Kicsi, és sokkal szűkösebb, mint a kaszinó volt. Be fogok dilizni, ha nem jövünk el egy-egy estére legalább a havi egy kötelezőn kívül. Szándékosan nem mondom azt, hogy vadászat, vagy Telihold... Nem akarom, hogy illetéktelen fülekbe jussanak ilyen elcsípett szavak. A dal ritmusa fokozódik, érzem, hogy lassan itt a vége a számnak, így hát kipörgetem Tarát, megforgatom, majd egy bepörgéssel magamhoz szorítom. Persze csak akkor, hogyha nem vagyok túl gyors, és együtt tudunk mozogni. Akárhogy is, a dal végén egy csókot kap a szájára. De csak egy gyorsat, semmi tolakodás! - Grazie... Hajlok meg előtte kissé, majd igyekszem egy udvarias kézcsókot adni a hölgyemnek. Valaki valahol felujjong, de csak ennyi. Örülök, hogy nem tört ki valami irtózatosan nagy tapsvihar, mert akkor lehet, hogy kissé morcos lettem volna... - Kérsz desszertet, vagy mehetünk? Búgom oda neki halkan, és a válaszától függően vagy az asztal felé vezetem vissza,vagy a kijárat felé. Bár ebben az esetben nekem meg kell állnom, és rendeznem a számlát... Kissé izgulok, hogy miként sikerült azt este további része, de nem panaszkodhatom,mert eddig minden több volt, mint remek...
El is felejtem, hogy mások is vannak körülöttünk, bár kezdem megszokni, hogy csőlátásom lesz, ha vele vagyok. Már nem is tartom annyira cikinek. - Bennem fel sem merült, hogy ki akarsz jönni onnan. Azt hittem, csak nekem túl sok... - jegyzem meg válaszul arra amit "miért" címszó alatt mond, és ez egyben néma ígéret is arra, hogy ezentúl többet töltünk majd házon kívül. Már ha lehet, mert a későbbiekben sem akarom azzal rágni a fülét, hogy hagyja abba a munkát, holott még millió dolga lenne. A lényeg az, hogy annyira... elveszettnek tűnt Duncan házában, és attól, hogy ott aludt, hogy komolyan nem fordult még meg a fejemben, hogy neki erre szüksége van a már említett "havibajon" kívül persze. - Vegyük használatba a házamat. Költözz ki hozzám... - az ötlet hirtelen jön, igazán meg sem fontoltam, de ha már elkezdtem, akkor folytatom is. Nagyon-nagyon halkan, és arra is figyelek, hogy ne artikuláljak rendesen. Csak Cas hallja amit mondok. - ...legalább a hétvégékre. Nincsenek emberek, egy kilométerre van a legközelebbi szomszédom, aki soha nincs otthon... még nem olyan biztonságos a ház, dededede azzá lehet tenni, és én is örülnék neked.Ne válaszolj most azonnal. Gondold át mennyit bír a "csapat". - hiába az artikulálatlan suttogás, a falka szót mégsem merem hangosan kimondani. Jah, hogy mi e közben még táncolunk is? Erről is elfelejtkeztem. Csak reménykedni merek abban, hogy nem léptem a lábára, bár azt biztos észrevettem volna. Fenébe... Azt viszont már követem, mikor kipörget. Castor remekül táncol, jól adja a jeleket, így még a mozdulatsort is remekül fejezzük be. Aztán az a csók a végén... egy romantikus filmbe kerültem, és imádom!!! - Én köszönöm. - fogadom a kézcsókot, ami már a tánc végét jelenti, és ha már drámai hatás, illő nekem is hozzátennem magam, mondjuk egy pukedlizéssel. Nem rogyasztok túl mélyre, mert félő hogy kifordul a bokám ebben a magassarkúban, és amúgy sem akarom én túlzásba vinni ezt. A desszert jól hangzik, nagyon szeretném, de egy ember felujjong és... szóval inkább a távozásra voksolok. Szép ruha, meg randevú ide vagy oda, én bizony rágyújtok egy cigire amint Castor oldja az Audi riasztóját és a központi zárat, és ha Ő is igényt tart egy szálra, átadom neki a saját gyújtóját és cigiét, merthogy az övéből nyúltam. Nem hinném, hogy ténylegesen rászoktam a cigire, inkább magára a pótcselekvésre van most szükségem, és csendre. Ha ő beszél, az egyáltalán nem zavar, de az én számon most csak barkóbaféle kérdések jönnének ki. Ezért az a nagy csend részemről. Nem akarok túl sok lenni, vagy elrontani a meglepetést.
Nem baj, hogy nem tűnt fel neki az, hogy elvágyom néha a Hotelből. Mert ez azt jelenti, hogy minden bizonnyal a többiek sem érzékelik azt, hogy sokszor a hócipőm tele van velük. De ami Duncan házában előjött benne, az még most is úgy an, de.. Most nem veszek róla tudomást, de ez csak az egyik könnyítő tényező. A másik az, hogy most nem vagyok alapjáraton padlón, ebből kifolyólag a világhoz való hozzáállásom sem annyira apokaliptikus, mint akkor. Már a lelkem egy apró kis szeletkéje képes elhinni, hogy nem lesz semmi baj. Ennek ellenére a kiköltözéssel kapcsolatban kissé bizonytalan vagyok. Ezért nem is válaszolok, csak akkor, amikor már nem vagyunk bent az épületben. Eléggé furcsa lenne nála héderelni. Azt hiszem, hogy a férfi énem sem örülne túlzottan annak, hogy a nőstényemnél töltöm az időmet. Akkor már nekem illene vennem egy kis legénylakást, és oda telepedni, amikor a szükség úgy hozza. De ez mind csak hiúság kérdése. Nincs benne semmi komoly, vagy sorsdöntő érv, gondolom. És az is csak megszokás kérdése lenne, hogy mindig átviszem a kis alsómat, zoknit, tiszta pólót – ezt mind egy kis szatyorban -, és persze a fogkefémet, hogy aztán popcornt készítsünk, és összebújva megnézzünk valami horrorfilmet. - Bagó csak a kocsin kívül, baby… - dörmögöm oda neki, amikor látom, hogy miben mesterkedik. A felém kínált szálat elfogadom, és jó kiadósat szívók belőle. Amikor az első adag füstöt kifújom, akkor válaszolok csak a benti felvetésére. Legalább eleget tettem annak a kérésének, hogy nem válaszolok azonnal. - Ez nagyon-nagyon furcsa lesz, ha mégis rábólintok, ugye tudod? – kuncogok fel kissé – Persze nem lenne rossz csak ketten, minden nélkül, egy-egy hétvégére. Azt hiszem, tudnám szeretni. – nézek rá rövidet bólintva, majd újabb slukkot tüdőzök le – Meglátjuk majd, jó? Nem felejtem el, ígérem. Az arcához nyúlok a szabad kezemmel, és lágyan megsimítom. Veheti ezt az ígéretem zálogának. Sajátos szentesítési mód, ennek ellenére reménykedem, hogy megteszi. Aztán, amíg tart a cigaretta, én nem szólalok meg többet. Csak pihenek, és teljességgel megélem az ételtől való eltelésemet, azt, hogy Tara itt áll mellettem, ahogy az energiája bizsergeti a bőrömet, na és persze, hogy akár egy dohánygyár közepén is állhatnánk, akkor is érezném az illatát, amitől egy egész más világban érzem magam olyankor, amikor csak rá koncentrálok. - Én a helyedben kibújnék a magas sarkúból – teszek sokatmondó javaslatot, amikor elpöccintem a csikkemet – Nyugi, egyelőre még leszek a sofőröd, de aztán nem viszlek a hátamon! – csípem játékosan a középső-, és mutatóujjaim közé az orrát egy gyors pillanatra – Lesz mit cipelni rajtad kívül is. Ha Tara is elkészül, akkor már vetődök is be az autóba, és indítom a motort. Mielőtt még vezetésbe kezdenék, kioldom a fekete bőrövemet, és kigombolom a nadrágomat. Sokat ettem, na, itt pedig úgysem látja senki, csak Tara. Ő pedig legfeljebb jót nevet majd a dolgon, és kész. A rakpart felé veszem az irányt. Elhaladunk amellett a terület mellett is, ahogy Benito és én verekedtünk össze, de ezt nem teszem szóvá Tarának. Aztán csak megyünk, haladunk a Chena mentén, egészen addig, amíg a betonút el nem kanyarodik a víztől, és bele nem fut az erdőn átmenő főútba. Nem akarok ettől a helytől túl messze menni, szóval az első adandó alkalommal félreállok az út mentén, és leállítom a motort. - Innentől gyalogtúra. – kacsintok rá, majd kiszállok, a csomagtartóhoz megyek, és felnyitom. Ha Tara les, akkor láthatja a rágcsálni valós szatyrot, az italokat, meg a pokrócot is. – Loptam tőled ruhát, ne haragudj – egy sporttáska felé böktem, amiben bizony volt egy egyszerű Tara-póló és egy Tara-bugyi. Ki tudja na, nekem elég lenne egy felső és egy alsó…
Pasik meg a kocsijuk... Megrázom a fejem olyan "ezt nem hiszem el" ívben, vigyorogva, de eleget teszek a kérésnek, és autón kívül gyújtok rá. Én se gyakran cigizek a Gofban, szóval végülis megértem én, csak hát na. Az összebútorozásra csak aztán kanyarodik vissza, mikor már Ő is rágyújtott egy szál bagóra. Megint érzem rajta azt a lehetetlen kettősséget, amit már Duncan házában is észrevettem rajta, de persze az más volt. Sokkal mélyebb, sokkal kétségbeejtőbb. Azt hiszem, éppen most utasított vissza, de eszem ágában sincs megsértődni ezen, mert teljes mértékben megértem. Csak egy másik lehetőséget adtam neki. Egy kiskaput, ha úgy tetszik. Most burkoltan azt mondja, hogy nem, de a kapu marad még nyitva arra az estre, ha egyszer tényleg be akarna lépni. Shejjjjj ezek a belső monológok... - Értem. Ugye tudod, hogy bárhogyan is döntesz, az a kettőnk dolgán semmit nem változtat? Csak mert nem akarom, hogy azt érezd, most érzelmileg zsarollak, meg ilyenek, mert erről szó sincs. A kezére teszem az enyémet, arra, amelyikkel az arcomon simít végig, aztán oldalt döntöm a fejemet, és arccal simítom meg az ő tenyerét. Ez így már nem csak egy ígéret az ő részéről, mostmár fogadalom mindkettőnkéről. Csaknem egyszerre pöcköljük el a cigiket, de a helyett, hogy egyből beülnék az autóba, kérdő ívben húzom fel az egyik szemöldökömet. Hová megyünk mi, ahol nem tudok majd menni a topánkámban? Rafinált mosolyra húzódnak ajkaim, Castornak elképzelése sincs arról, hogy mennyi mindent árult most el nekem. Miként Ő nem rajong azért, ha valaki a nyakkendőjét igazgatja, úgy én kifejezetten utálom azt hogy az ujjai közé veszi az orromat. Már-már a farkas alakos fültövön nyalással vetekedik, komolyan. Egy botrányosan halk morgást leszámítva mégis eltűröm, aztán mire beszállunk a kocsiba, már el is felejtem. Azt már tudom, hogy erdőbe megyünk, de hogy a város melyik szegletébe... ? Ha már oldja a nadrág szíjat, és a nadrág gombját, én nem állom meg, hogy ne simítsam meg nevetve a pocakját, aztán míg ő vezet, én a combján pihentetem a kezem. Jó kislány vagyok, út közben kábé csak ötször jut eszembe, hogy vissza kéne élni a helyzettel...
bejárat előtt türelmesen várakozva ácsorogtam egy helyben, miközben egy futó pillantás erejéig a kezemen lévő órámra pillantottam, hogy megnézhessem az időt, már dél felé közeledett, az idő, ha nem is tökéletes, de megfelelő lett volna arra, hogy az emberek itt hemzsegjenek a stégen, a kávézóban, éttermekben beszélgetve egymással vagy, hogy egy kellemes sétát tegyenek erre, azonban a terület jó részét le kellett zárni az utóbbi robbantás miatt, amelyet – feltételezem – azok a csíntalan betolakodók okoztak, alig pár nappal ezelőtt. Tagadhatatlan, hogyha pont az után kerültek volna a kezeim közé, azok a megátalkodottak, akkor ott helyben – akár emberek szeme láttára – farkasként öltem volna meg őket, nem törődve sem a következménnyel, sem azzal, hogy esetlegesen én is pórul járhattam volna, most már higgadtabb fejjel valószínűleg reálisabban kezelném a helyzetet, és nem esnék neki rögtön az illetőnek, de még mindig roppantul dühített, hogy a forgalom ideiglenesen ezen a részen, leállt, pontosítva le kellett állítani, mert nem igazán volt biztonságos a környék, ugyanis ki tudja, hogy a robbanás, esetleg mennyire mozgatta meg a földet vagy a gerendákat –, amikből néhányat már amúgy sem ártott volna kicserélni, de persze a fölösleges pénzkidobás, ugyanis három hajó is odaveszett, ez nyilván az én helyemben senkit sem derített volna túlságosan jó kedvre. Azonban látva a munkálatok előrehaladtát, egy-két hónap múlva, ugyan úgy fel lehet lendíteni ezt a területet, biztonságosan. Persze, ettől eltekintve sem akartam kevésbé tudni, hogy ki vagy hogy kik okozták ezeket a károkat, amit így vagy úgy, de mindenképpen szándékomban állt megtéríttetni velük, akár csak egy szimpla elbeszélgetés formájában, ami az egyik félnek talán ne végződne túl jól, nyilván ez nagy mértékben függene is a másik személytől. Újra az órámra néztem, majd körbe, ugyanis lassan Darren-nek, valamint Olan-nak is meg kellene érkeznie, feltételezem, hogy együtt jönnek – bár lehet, hogy tévedek, különösebben nem is számítana, de nem lennék meglepve egyik esetben sem. Ahelyett, hogy tovább ácsingóztam volna egy helyben állva, mint egy cövek, inkább elkezdtem járkálni, nem tehetek róla, de az elmém folyamatosan csak azon kattogott, hogy miért történt ez, magamban már rengeteg verziót felvázoltam, de valamiért egyiket sem találtam ide illőnek, meglehet az is, hogy pár kölyök követte el, akik úgy gondolták, hogy a hajóból tök jó tűzijátékot lehetett volna csinálni, de ha ez lett volna, akkor minden bizonnyal nem bombát használtak volna, így ezt az ötletet hamar elvetettem, ebből kiindulva pedig kizárásos alapon nem csak szórakozásból csinálták, talán ez egy feladat lehetett… amolyan beavatási szertartás, vagy csak egyszerűen borsot akartak törni az orrunk alá –, ami ténylegesen sikerült is. Mintha csak villámcsapás csapott volna belém felpillantottam, ugyanis már a távolból legalább egy ismerős hangot hallottam.
//Bocsánat, ez nem lett túl jó. -.-"//
A hozzászólást Zedekiah Eckmann összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Május 12, 2013 2:37 pm-kor.
Hát akkor jó... hajókázzunk... Miután hírül kaptuk, hogy három "ladikot" is felrobbantottak, megint csak a gond, és a meló szakadt a nyakunkba. Természetesen mikor Zed felkért, hogy segítsek, azonnal igent mondtam, elvégre ezért vagyunk egy falka... és nem mellesleg: barátok. Szóval, még a farkaslakban összekapartam Darrent - persze megint várni kellett rá mert azt úgy szeretem -, aztán pedig már indultunk is a kikötő felé. Kivételesen nem motorral, mert bár imádom ezt az idétlen majmot, mégiscsak kényelmesebb, ha autóval megyünk, nem egymás seggébe háta mögött utazva. Tehát, az ő kocsiját kötöttük el, szépen, okosan, és már csikordultak is ki a kerekek, hogy rövid időn belül megérkezzünk a megbeszélt helyszínre. - Hozhattál volna Pinot Noir-t! - böktem vállon Darrent a sajátommal, egészen szórakozottan, miután kimásztunk az autóból, és elindultunk az étterem irányába. A kezeimet félúton zsebre vágtam, és tompa, szinte már hangtalan léptekkel haladtam az érdes betonon. Talpam alatt sercegett az aszfalt, míg arcomat több ízben tépkedte a fáradt, alaszkai szél. Tekintetem ide-oda vándorolt a hajók és a folyó között, olykor elpillantva az étterem felé. Már messziről éreztem Zed jelenlétét, de biztos voltam benne, hogy ezzel nem csak Darren van így, de Zed is érez minket. - Jól láttam, hogy a múltkor a húgommal grasszáltál a farkaslaknál? - cukkoltam kicsit, tapogattam a határait, mindazonáltal én marha jól szórakoztam. Persze, ha fordított esetben ő piszkálna engem Jennyvel, lehet, hogy leverne a víz. Végül Zedet is beértük, pár perc elteltével. Idegesnek tűnt, vagy inkább gondterheltnek, de meg is értem... senki se örül, ha meglékelik a tulajdonát. - Helo. Na mi a helyzet? - léptem a srác elé, kezemet nyújtva felé egy rövid pacsi erejéig, majd már ástam is azt vissza zsebeimbe. - Mik a tervek? Magunkra kötünk pár kötelet, és ide vontatunk egy hajót? ...Kettőt? - próbáltam oldani a halotti hangulatot, noha, lehet nem túl nagy sikerrel. - Bocs. Szóval, mire gondoltál? - komolyodtam meg végül, elvégre neki ez fontos. És ami egy társamnak ennyire rágja a száját, azt én se poénkodhatom el, még úgy se, hogy jobb kedvre kívánnám deríteni. Tekintetem egyelőre csak Zedet fürkészte, lazán, hanyag tartással állva továbbra is Darren mellett, ha csak nem lépett arrébb...
// Hát, ez elég ergya meg rövid lett, de lesz majd jobb is! //
Okkal kérdezhető, hogy miért nem mozdult senki a robbantás éjszakáján, mikor Eden szólt is. Egyszerű a válasz: a kozmetikus teliholdanként egyszer nyírja a banda bundáját és pont egybe esett ez a két esemény. Komolyra fordítva: le akartam szűrni valamit. Sikerült, bár ragacsos trutymó volt, ami nem mondhatnám, hogy elnyerte a tetszésem, és már Victorral se merek annyi ideig egy légtérben tartózkodni, hogy akárcsak gondolati úton is, de szóba kerüljön a dolog. Ő is tudta, én is. Csak én egy ostoba, naiv és reménykedő kölyök vagyok hozzá képest, bár nem tudom, mire várok még ezek után... Mikor Olen rám törte az ajtót bekopogott és elmondta, hogy: Kikötő. Most. Zed. Összekapartam magam és jó szokásomhoz híven, lenyúltam Ryan kocsiját. Olennek persze azt mondtam, hogy az enyém, de vezetni ő vezetett, mivel azon képességeim még mindig csapnivalóak voltak. Jobban jártunk így mind. A célnál egyből jött a megjegyzés, amire igazából már az indulás pillanatától kezdve számítottam. Szám önkéntelenül is vigyorra szaladt. - Meló van, pajtás! Különben is, nem venném a lelkemre, ha még egy egyszer megrontanánk vizuálisan Edent. Szerintem Shane mérgezett kakaót nyomna le a torkunkon. Nem sokkal később már azt kívántam, bár maradtunk volna a pucérestnél, ami számomra tele volt vakfoltokkal - a felvételtől se tért vissza a memóriám, attól az estétől búcsút vehettem. Nem vörösödtem el, annyira kezdő nem vagyok. De kínosan ügyeltem rá, hogy még véletlenül se pillantsak Oen vigyorgó fejére. - Összefutottunk, ez minden. - Az más kérdés, hogy már az összefutáskor is izzik a levegő, amit még mindig nem gyújtottunk be, de ez kivételesen nem frusztrál. Hogy ennek mi volt a hátterében... na, azt tuti nem Olinak fogom elárulni! És ha már itt tartunk, másnak se. Megéreztem Zed energiát, s ennek megfelelően arra vettük az irányt. Az étterem előtt találtunk rá a gondolataiba merülve. Ez az incidens üzletileg okozhatott neki némi fejtörést, így a feszültségét se csodáltam. Én se lennék oda a élvezettől, ha az én bizniszembe köptek volna bele. Mázli, hogy a fő vonulatomat nem kötöm fix helyhez és személyekhez. - Szevasz! - kezeltem le vele én is. Olen fantasztikus és teljesen releváns kérdésére nagy ívet írt le a pillantásom, mire megállapodott rajta. És ma még nem is ivott. - Én meg beöltözök szurkolólánynak és rózsaszín pompomokat lóbálva biztatlak titeket, ugye? - Hülyeségért nekem se kellett a szomszédba mennem, de végül megráztam a fejem és némivel komolyabban Zed felé fordultam. - Van egy olyan tippem, hogy ezért szívesen elégtételt vennél - böktem fejemmel a stég felé, ahol a hajók szoktak állni. - De ha nem vészes, és így is nyugodtan tudsz aludni... Nem fejeztem be. Ez az ő vállalata volt Vinc óta, igaz, hogy haszon a falkának is, de... ha ő nem kíván revansot, én nem fogom szorgalmazni. Miért? Huhú... hadd ne soroljam.
Egy pillanat erejéig sem lepődtem meg, hogy együtt érkeztek, édes kettesben, voltaképpen már meglehetősen távolról megéreztem a jelenlétüket, de inkább türelmesen, továbbra is elmélkedve vártam meg még ide érnek, amint ez megtörtént tekintetemet elfordítottam a romokban lévő stégről, hogy először Olennel, majd utána Darrennel is kezet rázhassak, részemről csak egy bólintással üdvözöltem őket. – Láthatod – a fejemmel a stég felé intek, azt hiszem ezzel meglehetősen tömören össze tudtam foglalni, hogy mi is a tényállás jelen pillanatban, ennél jobban nem tudtam volna magam sem kifejteni. Természetesen Olen ötlete egy másodperc erejéig valóban felvillanyozott, minden bizonnyal az elmémben lejátszódó képek hatására, ahogy elképzeltem a jelenetet, ugyanis tagadhatatlanul érdekes lett volna ha két férfi húzza be a hajókat a kikötőbe, valamint egy harmadik – Darren személyében –, aki lelkes szurkolót alakítana. – Ne aggódj, Darren – szólaltam meg nyugodt hangon, ahogy ránéztem – a pompomokhoz járna miniszoknya, hogy mutogathasd a szexi szőrös lábaidat, valamint egy valamit alig takaró felsőrész – szerencsére, annyira nagy fantáziával nem áldott meg a mindenható, hogy esetleg ezt is elképzeljem, viszont az már egyszer biztos, hogy a nőknek imponálna ez a látvány. – Komolyra fordítva a szót, jelen pillanatban úgy terveztem, hogy három hajó kerül vissza, úgy ahogy volt, de esetleg lehet két nagyobb is. – Még azelőtt kellene ezt eldönteni, mielőtt véglegesen felépítik a stégnek azt a részét. – Szerintetek melyik lenne a jobb? – Nézek rájuk kérdőn, csak merem hogy nem két különböző választ fognak adni, mert akkor nem sokat segítenének, legalább is látszólag, ugyanis ettől függetlenül a véleményük kifejezetten érdekelne, én vezetem ezt a részt, de az emberek kényelme kell, hogy fontos legyen, így eszerint tervezem kialakítani is. – Egyelőre még csak a deszkákat cserélik, néhány már eléggé elöregedett, nem vetne jó fényt az sem a boltra, ha esetleg véletlenül valaki alatt beszakadna – kissé gondterhelten húzom el a számat, így is el kell tusolni ezt az ügyet, hivatalos közlemény pedig egyelőre nem lett kiadva, ugyanis nekem még nem sikerült megnézni a kamera felvételeket, aminek alapján akartam volna kiadni egy nyilatkozatot, hogy mi is történt itt pár napja. – Az elégtétel egyelőre várat magára, előbb ezt kell itt lerendezni – előbb a munka, aztán a "szórakozás", örültem volna egy láthatatlan vérontásnak, nem kell senkinek tudnia róla, hogy mi történt, főleg nem az embereknek, ilyen esetben mindig óvatosnak kell lennie az embernek. – Inkább üljünk be, együnk valamit – vetettem fel az ötletet, végtére is nem véletlenül hívtam őket ide – farkaséhes vagyok. – Teszem hozzá némi magyarázatként.
Csak vicceltem. Már ami a bort illeti. Tisztában voltam vele, hogy ez most meló, és eléggé fontos ahhoz, hogy ne a hülyeségen járjon az eszem. Bár, mostanában inkább azon vagyok, hogy ne is gondolkozzak. Mindegy... lényegtelen. Azt sem állt szándékomban firtatni, hogy valóban összefutottak-e, vagy kicsit több ez annál. Tulajdonképpen ez sem tartozott rám. Rohadtul nem. Szóval, miután kiszúrtuk Zedet, és megvoltak a "tisztelet körök", sietősen bele is csaptunk a dolgok lényeges részébe. Legalábbis belekezdtünk... - Ha ennyire ragaszkodsz hozzá Darren, én nem fogok ellenkezni. - nevettem fel halkan a pomponos megjegyzését illetően, de végül hamar lehervasztottam az idétlen vigyoromat, még úgy is, hogy Zed is elpoénkodott ezen a kis közjátékon. Végül csendesen hallgattam a Tarkot, olykor átemelve testsúlyomat egyik lábamról a másikra, el-elpillantva a megrongált stég irányába. Nem volt túl szívderítő látvány, és valójában pártoltam volna Darrent, hogy ez megtorlást igényelne, de persze... mindent a maga idejében. Zed kérdésére újra felemeltem rá tekintetemet, kicsit elmélázva a kérdésén. Igazából ha reálisan gondolkozom, több hajóval többre megy, mint két nagyobbal. Tekintve, hogy Fairbanks forgalma nem épp a legnagyobb... - Szerintem jó lesz három kicsi is. De ez az én meglátásom. Talán kettő kisebb is elég lenne, de ezt már neked kell tudni, Zed. - halkultam el végül, számat oldalra vonva. Mondjuk a deszkás beszámolóján akaratlanul is elvigyorodtam, ahogy elképzeltem egy-egy barmot, átsétálva a roskadozó stégen, majd eltűnve alatta. Jól van, jó... túl vizuális vagyok, ezt aláírom. A felajánlásra, miszerint üljünk be kajálni, csak bólintottam. A magam részéről annyira nem voltam éhes, de kétségtelen, hogy fért még a gyomromba egy s más. Amennyiben pedig mindketten megindultak, úgy én is velük haladtam befelé az étterembe. Pillantásom ide-oda cikázott az asztalok között, felmérve a nem túl sűrű társaságot. Ha pedig választottak asztalt, úgy én is ledobtam magam az egyik székre, úgy, hogy mindkettőjüket jól láthassam. Ujjaimat egyszerűen összefontam az asztallap tetején, alkarommal támaszkodva meg rajta. - Honnan hozatod a hajókat? - fordultam féloldalasan a Tark felé, érdeklődőn fürkészve arcát. - És persze... mikor kell értük menni? Vagy, már nem mi hozzuk el? - nem volt túl világos, hogy mik voltak a tervei, noha meg mertem kockáztatni, hogy ő is volt annyira zavarodott mikor felkért segíteni, hogy még maga se tudta hogyan tovább. Ellenben... mostanra már biztos voltam benne. hogy kész tervvel áll elő, hiszen volt ideje gondolkodni. Mindeközben a pincér is kiérkezett, nyakigláb, gebe fickó volt, elég erőteljes nyúl fogakkal, és koszos barna szemekkel. - Csak egy melegszendvicset kérek, ha van. Meg egy hosszú kávét. Három cukor, kevés tej. - emeltem rá szürkés íriszeimet, egyszerűen darálva el a rendelésemet, majd újra a srácok felé fordultam. - Egyébként, pontosan mi történt? Mert csak félinformációkat hallottam az esetről... - vagy lehet többet. Mindenesetre elég sok dolgom volt az utóbbi napokban, szóval nem feltétlen emlékszem mindenre. Így is tele van már a tököm az O'Connorssal is. Na jó, ez nem egészen igaz, de ott is annyi balfasz fordul meg, hogy nem győzöm őket rendszabályozni... Ilyenkor "áldom" Vinc-et, hogy rám bízta ezt anno...
Elvetemült állatok, velem együtt, de pont ezért csíptem őket és jót nevettem, ahogy elképzeltem magunkat abban az abszurd helyzetben. Na, de mókázni ráérünk. - A három kisebb szerintem is jobb - biccentettem -, de ez a te tereped. Ha a deszkáknál kell segítség, ismerek egy jó szállítót, kitűnő fái vannak, strapabírók és korrekt is. Bár megkéri az árát. Ahogy elnéztem a megrongált kikötőt, a farkasom unottan oldalra csapta a fülét és nagyot ásított, de éreztem rajta némi feszültséget, elégedetlenséget, ami egyúttal a sajátomé is volt. Mindezek együtt egy morranást eredményeztek, majd a többiekkel együtt bemenetem az étterembe. Nem voltam elragadtatva a helyzettől, de azt hiszem, ezzel nem voltam egyedül. - Csak egy kávét, két cukor, kevés tej - adtam le a rendelésem én is. Míg a kajára vártam, hátradőltem és kényelembe helyeztem magam, Olen pedig feltette a leglényegesebb kérdést. - Van felvételünk a műsorról - mondtam Olenre pillantva -, de mondtam Edennek, hogy senkinek ne mutassa még meg, szóval premierre jöttünk, uraim! Vont némi cinizmus a hangomban, de ne csodálkozzon senki, mostanában egyre több okot éreztem rá, s ennek a tetejében, a farkasom is úgy döntött, hogy némiképp elevenebb lesz a szokásosnál. Baromira nem tudtam neki örülni. - Mili már tervezi a visszavágót, de nem vagyok teljesen meggyőzve - mormoltam, mert kiknek is mondjam el ezt, ha nem pont nekik? A famílián kívül. - Vele megyek, de Shane-nek is igaza van, és azzal, hogy mi is ingatlant támadunk, csak futunk a másik csapat után. Oké, hogy nem tombol bennem a dominancia és a versenyszellem, de valami piszkált és a szörnyetegemet is. Őszintén szólva, féltem, hogy rossz vége lesz. - Idehívtam Edent, bármelyik pillanatban befuthat, ő majd megmutatja a felvételeket - magyaráztam, majd elhallgattam, mert kihozták a kávét. Megköszöntem és szórakozottan kevergetni kezdtem. - Zed, szeretnélek némiképp kárpótolni a veszteségeidért. - Hogy én milyen aranyos vagyok! Elvigyorodtam. - De csak hogy ne mondhasd rám, hogy tróger vagyok. Ebben pedig te is kellenél Olen, Előredőltem, az asztalra könyököltem, és ittam a kávémból. - De erről rajtunk és Edenen kívül senki nem fog tudni... esetleg Shane. Milinek se árulom el. - És ez most adhatott némi találgatásra okot, de nem érdekelt. - Na, de már jön is Eden! Pillantottam a kis nőstény felé, mikor megéreztem az energiáit.
Darrentől jött az üzenet, hogy ma lenne a nagy "premier", így kénytelen-kelletlen szakítottam a melóm közepette egy "ebédszünetnyi" időt rá és a felvételre, melyet egyébként elemezgettem már magamnak, de sokra nem jutottam vele. Minden esetre egy alak megvan róla, ez pedig jó kiindulási alap lehet - nem mintha számítana névre, arcra, hogy ki tette: kollektívan a betolakodók és pont. Kollektívan érdemelnek megtorlást is érte, ha engem kérdeznek. Egyszerű feliratos pólót viselek a könnyű dzseki alatt, farmerrrel és converse cipővel párosítva, s mikor kiszállok a parkolóban a Dustintól még ajándékba kapott luxuskocsiból, apró szusszanással emelem ki az anyósülésről a laptopomat, majd lezárom a verdát és a ketyerét magamhoz ölelve lépdelek befelé az étterembe. A srácok energiáit már messziről kiszúrom - gondolom, ők is az enyémet - így nem nagyon kell keresgélnem az asztalt, ahol ülnek. Addig semmi probléma nincs, míg oda nem lépdelek. Hanem amikor tekintetem Olenről Darrenre, majd vissza vándorol... - Uraim! - szélesedik ki mosolyom, noha ezzel együtt hatalmasat nyelek zavartan, s arcom pirospozsgás színre vált. - Remélem, nem vártok régóta. - szusszanok lehuppanva Zed közelébe valahova - nem mintha bármi bajom lenne a két másikkal, de így talán van némi esély arra, hogy nem vörösödik ki még jobban a képem és értelmesen tudok szólni is. Egyébként, ha mér elcsípem a pincért, kólát rendelek tőle, majd - hacsak nincs hozzám intézve bármiféle megjegyzés vagy kérdés - a laptopot is beüzemelem az asztallapra helyezve magam elé.
A hozzászólást Eden Sinclair összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Pént. Jún. 28, 2013 12:00 pm-kor.
Nem túlságosan bőbeszédűen, csupán egy bólintással jeleztem, hogy részemről rendben van az ő hozzáállásuk, voltaképpen már előbbre is gondolkoztam, ugyanis mindkét verziónak megvan a tervrajza – s tekintve, hogy nem könnyítették meg ebből a szempontból a dolgomat kikérdeztem az ő véleményüket, ugyanis ez a rész nem csak nekem épül, hanem mind az idelátogatóknak, mind pedig a helybélieknek, elsősorban pedig arra törekszem, hogy öröm legyen ide jönni, másfelől pedig – a mai világban – már az sem árt, ha környezettudatosan gondolkozik az ember, legalább is sokaknak ez imponál, noha kicsit nagyobb befektetéssel jár, bár ez nem volt különösebben probléma. – A fáknál nem ártana a segítséged, ha tudsz egy jó ajánlatot mondani a beszállítónál, akkor intézhetjük velük az ügyet – e tekintetben nyitott voltam, nem mellesleg bíztam Darren véleményében, végtére is kettőnk – sőt szerintem hármunk közül – ő volt az egyetlen, aki értett a fákhoz, profi módon, számomra a fa az csak fa, ő pedig nem valószínű, hogy így áll hozzá. – Ugyan onnan, ahonnan az előzőeket – feleltem Olen kérdésére, ugyanis miután leellenőriztem a céget, hogy nem úsznak-e adósságban és hasonlóakban jeleztem feléjük, hogy a közeljövőben tervezek tőlük ismét hajókat rendelni, végtére is ha nem robbantották volna fel az előzőeket, akkor is még egy jó pár évtizedig – évszázadig – is bírták volna, de persze, idővel egy renoválás nem ártott volna a hajókon, végtére is nem árt nekik, ha karban vannak tartva. – Előbb a deszkázást kell befejezni, jó lenne, ha nem csak felszedetten, üresen állna itt, utána még van velük egy-két megbeszélésem, a körülményektől függ, aztán elkészítik a hajókat és ha jól emlékszem, ők is szállítják, ha bajuk esik az idő alatt még ide érnek kártérítést is kapunk – ezt mindenképpen pozitívnak tartottam, főként mert így nagy valószínűleg a kiszállítás alatt is megbízhatóbbak, ugyanis ügyelnek, hogy minden rendben legyen, hogy ne kelljen semmit a saját kárukra kijavítani a hibát, amit okoztak. – A szokásosat – mondtam, a pincérnő már tisztában volt mi is az, ugyanis elég gyakran jártam le ide, kellemes hely volt legalább is szerintem, valamint az ételnek sem volt rossz íze. – Reméljük hamarosan akkor mind megtudjuk, hogy pontosan mi is történt, ha szerencsénk van, még árulkodó arcokat is láthatunk a felvételeken. – Ez vitathatatlanul jó kedvre derített, mégpedig azért, mert már vártam azt a pillanatot, hogy átharapjam annak a torkát, aki ilyen komoly károkat okozott, tagadhatatlanul, de dolgozni kezdett bennem némi gyilkos vágy, kártérítést nem követeltem volna, revansot... annál inkább. – Nem tartom én sem különösebben jó ötletnek, hogy ingatlant támadjunk, egyrészről pontosan, amiatt, amit Shane is mondott, másfelől, ki tudja kinek eshet baja, egy esetleges ballépésnek köszönhetően – lássuk be, hogy ez bármelyik akciónál benne van a pakliban, végtére is lehet, hogy egy személy egészen véletlenül, gyanútlanul sétára indul, ha szerencséje volna könnyebben megúszná, ha nincs... akkor nem, az pedig már a mi felelősségünk lenne, legalább is részben. – Én személy szerint egyesével mennék rá az illetőre, illetőkre, végtére is egyenként gyengébbek, könnyebben támadhatóak, bármilyen módszerrel – mi tagadás, ha az ellenségeimről van szó, van bőr az én pofámon is, mindenkit meg lehet fenyegetni bármivel, mint ahogy bárkit meg lehet venni bármilyen áron, bár az előbbi verzió általában hatásosabb, már csak a saját életemből kiindulva is. Kérdőn néztem Darrenre, egyenlőre nem tudtam pontosan mire is kellene gondolnom, így csak kérdő tekintettel merengve néztem rá, hogy vajon, mit it ötletel ki, azonban mielőtt kibökhette volna frenetikus tervét – természetesen tökéletes időzítéssel – megérkezett az említett nő is. Egy biccentéssel üdvözöltem, majd kicsit arrébb húzódtam, hogy legyen neki is elég helye. – Szóval, mi is a terved Darren? – Kérdeztem rá megint csak. – Gondolom Olan is kíváncsi, nem csak én. – – Nos, találtál valami használhatót Eden? – Nézek rá kérdő tekintettel, valahol legbelül valóban reménykedtem azért, hogy találjon valamit, bármi megteszi, amiből már kiindulhattunk volna.
Csendesen hallgattam a fennmaradó párbeszédet, tekintve, hogy én magam a fához, és a deszkához pláne nem értek. Ez valóban Darren asztala volt, szinte már szó szerint, szóval jobbnak láttam, ha nem is vágok közbe. Addig pedig meg sem szólaltam, míg nem rendeltünk, és végezetül nem foglaltunk helyet. Igazából ezer felé kattogott az agyam, főként ezzel kapcsolatosan, hiszen bárki is tette, bármilyen okból kifolyólag, azt én magam sem néztem jó szemmel, és nem is hagytam volna megtorlás nélkül. A nézeteink pedig ilyeténképpen egyeztek is, már csak az nem volt egyértelmű, hogy miként is fog lezajlani az a bizonyos revans. Hiszen a tervezgetés alapja, miszerint mi is egy ingatlanra repülünk rá, nem túl ajánlatos megoldás. Legalábbis én így gondoltam... - Az a baj, hogyha tényleg hasonlóképpen cselekszünk, maximum kiröhögnek. Ezek gyermeki csínyek, és hogy őszinte legyek sem hozzájuk, sem hozzánk nem méltó. Valójában én is jobban pártolom Zed elképzelését, hiszen ez az oda-vissza dobálgatás teljesen felesleges... - vontam vállat, kicsit hátrább dőlve a székemben. Tisztában voltam vele, hogy bármit is mondok, az sajnos nem mérvadó. Ha Mili úgy döntött ez lesz, akkor ez lesz. Én pedig a legkevésbé sem szegülnék vele szembe, tekintve, hogy nem csak az Atanerkem, de a barátom is. Ellenben, Darren ötlete felkeltette az érdeklődésemet, annak viszont a legkevésbé sem örültem, hogy lógva hagyta a levegőben. Ez nem az a helyzet, ahol elnyammoghatnánk egy-két szón, vagy mondaton. Mindennek súlya van, az idő pedig jelenleg eléggé szorít, akárhogy is nézzük... Mindenesetre csak biccentettem, hiszen már lehetőségem se volt bármi más reakcióra. Eden jelenléte azonnal képen vágott, tekintetem pedig ezzel együtt kereste meg az apró nőstény közeledő alakját. Ajkaimra halovány mosoly ült fel, noha ez valójában egészen kellemetlen arcjáték volt, tekintve, hogy tudtam, a múltkori kis műsorunkat premierplánból nézhette végig. Zavartsága pedig nem is lehetett volna erre nagyobb bizonyíték. Mindenesetre csak bólintottam egyet felé, ahogy helyet foglalt, folytonos figyelemmel követve a többieket is. - Eden. Mennyire használható a felvétel? - tettem fel a kérdést rögvest Zed szavait követően, hiszen nem elég az, hogy talált-e valamit, hanem az sem elhanyagolható, hogy látunk-e bármi beazonosíthatót a tetteseken. Bármit, mai alapján a későbbiekben fel ismerhetjük őket, hacsak már nem találkoztunk velük ez eddig... Mindeközben a rendelések is megérkeztek, én pedig nem átalltam meg azonnal leönteni a fél adag kávét a torkomon, majd egyszerűen rácsúsztattam az asztalra a csészét. A melegszendvicsbe azonban még nem kezdtem bele, részemről annyira nem voltam éhes, szóval ráértem még, ameddig kihűl. A továbbiakban pedig nem szólaltam meg, ameddig nem tudtam valamihez érdembe hozzátenni bármit is...
Miután a fás témát letárgyaltuk és beígértem Zednek a szállítót, bementünk étterembe. Jó, kicsit húztam az agyukat, de addig nem akartam semmi konkrétat mondani, míg Eden nem mutatta meg a felvételeket. Ennek ellenére Zed fején találta a szöget. De min csodálkozom? Olen meg pártolta is! Ó, édes kis Tupilek, nem lesz gond! Erre a gondolatra pedig sunyi mosolyra kúszott a szám. - Szeretem, amikor egy rugóra jár az agyunk - ingattam a fejem Zedekiah szavaira. - És igen, én is erre gondoltam, ezért kell Eden. Ezért is kértem, hogy másnak ne tartson még bemutatót, nem szeretném, ha valaki túlbuzgó magánakcióba kezdene... mint most mi. De nekünk most szabad, mert így döntöttem - mormoltam el a mondat végét, mert egyrészt megérkeztek a rendelések, másrészt még a végén hozzáfűztem volna olyan maszek véleményt is, ami nem épp dicséret számba ment volna kedves vezetőnkre nézve. - Szóval én is inkább a robbantás résztvevőit kapnám el egy körre. Ha szerencsénk van, akkor pár támadó arca kivehető, ha csoda történt, akkor mindé, de mindenképp lesz kiindulónk. - A kávémba kortyoltam. - Egyszerre akarom őket elkapni. Nem kellenek egy csokorban, sőt, a legjobb, ha még a hoteltől is éppen távol vannak, de egy óra különbséget se akarok egy-egy gyilkosság között, hogy ne legyen idejük se figyelmeztetni, se felkészülni. És csak az ő fejük kell egyelőre. Ritka alkalmak egyike: halálosan komoly voltam, a szememben sem csillogott játékos fény, szám sarka se rándult. Mindezt Eden érkezéséig adtam elő, a kishölgy amúgy is biztos sejtette, hogy mire megy ki a játék, legfeljebb a kis részleteket tudtuk előle elhallgatni. A zavara vigyort csalt a számra, Olené még szélesebbet. Én nem tudom mikor, de úgy látszik, rég elvesztetettem a szemérmességem. - Pontos voltál - mondtam mosolyogva Edennek, majd az asztalra könyököltem és elkortyolgattam a kávém. - Lekötelezhetnénk, ha elejétől a végéig megcsodálhatnánk, ahogy a levegőbe repítik Zed hajóit. - Bocsánatkérő pillantás a pajtásra. - És utána még kéne egy arcfelismerő-program, ha van olyanod, a város térfigyelői és... egyelőre ennyi. - Előbb azért látnunk kellett, hogy látunk-e pár jóvágású pofit.
- Egy pillanaat... - duruzsoltam a kérdésáradat közepette, fel sem pillantva a laptop képernyőjéről. Arra vártam természetesen, hogy betöltsön a megfelelő felvétel, melyről az étterem nyugalma végett a hangot levettem. Nekünk úgysem a zajok, hanem az arcok kellenek most. Szusszanva helyeztem a laptopot az asztalra és perdítettem meg, hogy a srácok felé legyen a monitor, én pedig kissé fészkelődtem, hogy ne csak a szemeim és a fejem búbja látszódjon ki mögüle, hanem kissé fölé hajolva átnyúljak a képernyő felett és az entert lenyomva elindítsam a felvételt. - Voálá. - szusszantam és miközben nézték a monitoron megjelenő történéseket, persze, válasszal is szolgáltam a kérdéseikre. - Mint látjátok, a felvétel egészen jó lett, mondhatni, használható, hála a kikötő erős, reflektoros kivilágítottságának, bár minőségileg még mindig nem egy HD-s mozi... mindegy is. Nézzétek csak, aztán mondom tovább... - Szusszanok, hiszen egyetlen embert sikerült teljesen véletlenül beazonosítanom. Nekik pedig lehet, sikerül majd még többet, anélkül, hogy én bármit is tennék az ügy érdekében. Azért oda kell koncentrálni a képekre olyankor, ha fel akarunk ismerni valakit. De például az a magas, tar kopasz alak eléggé jellegzetes lehet. Kétlem, hogy errefelé annyian mászkálnának csillogóra waxolt búrával a mínuszokban. A felvétel végén végigpillantok a három hímen, majd szusszanva állítom meg a felvételt és pörgetek vissza oda, ahol kivehetőbbé válik az egyik delikvens arca. - Ez a pasas az egyetemen tanít. Ismerős volt arcra, mivel elég sokat bejárok a könyvtárba és az informatikai tanszéken is akadnak ismerőseim, így utólagos engedelmeddel Darren, utána jártam kicsit. A neve Tyler McQuaid és kétség sem fér hozzá, hogy betolakodó farkas. Főleg az egyetemi dolgairól tudnék mesélni, a falkán belüli posztjáról nem derítettem ki semmit, de azt hiszem, nem is érdekel minket, mivel ugyan úgy benne volt a dologban, mint a többi. - indítom tovább a felvételt innét szórakozottan. Nem árt többször is újranézni, de nekem már unalmas, mondhatni, ZS kategóriás akciófilm szintjén van. - Az arcfelismerő kissé időigényes, de nem lehetetlen a Holliday körötti köztéri kamerák felvételeivel összevetni... csak több napig is eltarthat a dolog. De a térfigyelőket bármikor elő tudom vakarni nektek, csak szóljatok. - Szélesedik ki mosolyom aprón, belekortyolva végre a kólámba.
// elnézést, csak most jöttem rá, hogy én jövök. :$ XD //
Minden bizonnyal nem csak a magam nevében beszélek,– bár főként igen –, ha azt állítom, hogy szinte lélegzetvisszafojtva várakoztunk arra, hogy Eden megmutassa azokat a csodálatos felvételeket, amelyeket a kamerák azon az estén rögzítettek, amikor felrobbant az a három hajó –, minden bizonnyal ez a hír még egy jó pár hétig Fairbanks egyik nagy tragédiája lesz –, s ezzel nem csak a területet veszélyeztették, hanem a tudatlan, gyanútlan embereket is, akiknek még csak fogalmuk sem volt arról, hogy mi is zajlik körülöttük igazából, s míg a tudatlanság olykor megkönnyíti az életünket, legalább annyiban gátolja is. Tekintetemet a laptop monitorjára szegeztem, miután a kis hölgy felénk fordította a készüléket, s bár ha legalább magamhoz őszinte akarnék lenni, nem sok reményt fűztem ahhoz, hogy úgy igazán felismerhetnénk bárkit vagy bármit is a felvételen, azonban mégis igyekeztem némiképpen bizakodóan állni ehhez, elvégre hármunk közül valamelyikünk csak felfigyelhet valamilyen gyanús jelre – legyen az bármi, egy autó vagy éppenséggel egy kissé sántító személy –, mert jelen pillanatban csak a sötétben tapogatózunk, hiszen pontosan még gyanúsítottunk sincsen, azon kívül, hogy a betolakodó farkasok közül háborgatták és tették tönkre ezt a területet, azonban személy szerint nem sok mindent tudtam kivenni, így némiképpen elégedetlen lettem, a felvételt látva, azonban úgy tűnik, hogy Edennel valóban hatalmas mázlink volt – még akkor is, ha a többiek felismertek valakit. – Remek! – Biccentettem Eden felé, egy személy már megvan, ez pedig határozottan jó kiindulás, főként pedig, hogy már ennyi mindent meg is tudott róla, ez által pedig még könnyebb lesz megtalálni. – Szerintem egyikünket sem érdekli, hogy mi a francot csinál az egyetemen, legalább is engem különösebben nem. Egynek már mindenképpen el tudjuk kapni a nyakát. – Határozottan komolyan gondoltam, nem különösebben voltam oda azért, ha az engedélyem nélkül tervez valaki robbantást a kikötőn, ami egyelőre az én tulajdonomban áll és amit nem szerettem volna rossz színben feltüntetni. – Nos, valamelyikőtök felismerte esetleg a másik két személyt? – Egy pillanat erejéig várakozóan nézek a két mellettem ülő férfira, annak ellenére is, hogy miután a pincér kihozta a csirkét, az ínycsiklandóan csiklandozta az orromat, azonban még türelmesen vártam, előbb a komoly dolgokat kell előtérbe helyezni. – Akkor, szerezd meg a térfigyelőket is, talán láthatjuk milyen kocsival utaztak, ha pedig szerencsénk van, akkor az egy újabb férfihoz vezet el – ennek már határozottan örülni tudtam volna.
//Ezer bocsánat, hogy csak most, nem láttam, hogy én jövök (azaz álnok mail nem küldte ez üzit) //
Még fél évvel ezelőtt is körberöhögtem volna azt, aki olyan hülyeséggel traktál, mint például: baráti csevejre invitálom a Teremtőm; mezei beszélgetést akarok vele, gyilkos szándék nélkül; nem az az első, mikor felhívom, hogy "dögölj meg!"; etc. Hm, még a végén kiderül, hogy kezdek felnőni... na neeem, ennyire azért nem fajzott el a világ, sem én, mindössze - akármilyen hihetetlen legyen - tudok gondolkodni. Sokan megkérdőjelezik ezt, sokszor nem is ok nélkül, de tudok azért nem kevés kivételt is produkálni, ez az alkalom pedig pontosan ilyen. Legalábbis ilyennek tervezem, de hát mostanában könnyebben felhúznak, mint a vekkert, úgyhogy még bármi lehet. Jelenleg teljesen nyugodt vagyok, a farkasom távolságtartó közönyt mutat minden és mindenki felé, a pajzsom félig fent/félig lent, mindenki lője be tetszés szerint, s épp azzal ütöm el a várakozás perceit, hogy az előttem lévő kockacukor tartóból egyesével szedegetem ki a kockákat és lassan fél New York előttem fog tornyosulni a felhőkarcolóival. Elvan a gyerek, ha játszik. Kár, hogy nem a Nagy Almát makettezem, hanem a városi helyzetet: mi, a betolakodók, az őrzők, a magányosok... Brooklyn, Manhattan, Bronx... Ó nem, Kirill nem késik, én érkeztem előbb, hogy Zeddel közöljem, este újfent igényt tartok egy raktárra és igen, megkapja a maga kis részesedését a bunyós eseményből. Mivel vele gyorsan lezavartam, amit kellett, így maradt időm várni. Tisztára, mint egy vakrandi, annyi különbséggel, hogy ez se nem vak, se nem randi... de tényleg majdnem olyan, ja-ja. Mindemellett: rohadtul zavart, de hálával tartoztam neki, amiért befogadta Natet és Vincentet. Csúnya ügy. Hogy van-e miattuk bűntudatom? Atanerkként nincs... nem lehet, mert abból az aspektusból azt tettem, amit kellett - azóta is fohászkodom Tupilekhez, hogy hasson a falkára a kölyököléses fenyegetésem -, testvérként és/vagy szeretőként viszont bántam. Hogyne bántam volna? Családtagtól megválni mindig sokkal nehezebb, mint "mezei" falkatárstól, de az azt hiszem, rosszabb lett volna, ha lelépnek a városból. Szóval most akkor marha hálásnak és boldognak kellene lennem, amiért Kirillnél vendégeskednek, de... Ryan meg a bolha, amit a fülembe ültetett...
Így agyaltam és kockacukor-váraztam egészen addig, amíg a Teremtőm be nem futott. Egyből megéreztem a jelenlétét, s rögtön rá kaptam a tekintetem. Mint valami engedelmes öleb "juhú, itt a gazdi!" Szánalmas... De hállelúja, hogy a farkasom nem sokat moccant a másikéra, az örömködést letudta az O'Connorsban, elég volt az a következő ötven évre.
Kezdőlap
//
