Castor elhatározta magát, és kiszállt, ezek szerint a terv elfogadva. És a megjegyzések! Félt? Aggódik értem? Hogy ezt is megértük! Szép haladás azok után, hogy pár hete gyakorlatilag agyonvert. Ezen morfondírozom, miközben az étterem parkolója felé hajtok, mert ezek a gondolatok elégedettséggel töltenek el, és most ezt akarom sugározni kifelé. Aztán ahogy beérek a parkoló szájába, valóban érzékelek farkas jelenlétet, de jóval többet, és közelebb, mint én szeretném. Azonnal megérzem, hogy ketten vannak, a másik is eléggé idős, és elég könnyen kötöm a kisugárzást az étterem ajtajában álló két alakhoz. Ezek után a megijedést egyáltalán nem kell színlelnem. - A fene! Olyan fékcsikorgást produkálok, mint a mozifilmekben, és már tolatok is kifelé az első kereszteződésig padlógázzal, ahol aztán kb. három másodperc alatt perdítem meg a kocsit, és már tűzik is el innen, vissza a találkahelyre. Nem tudom, mit reméljek: azt, hogy követnek, vagy azt, hogy nem. Csak amikor már egyenesben van az autó, és gyorsul, akkor üzenek telepatikusan. ~ Castor, tényleg itt van, és nem egyedül. A másik is idős. Már kijöttek az étteremből. Megyek visszafelé ...
Csöndes nyugalommal, meg egy afféle mindentudó mosollyal a szájam sarkában figyelem a férfit. - Ezt örömmel hallom. - válaszolok nyugodtan. Spontán dolgokon kívül mást nagyon úgysem tudnék ajánlani, ugyanis valóban nem ismerem ezt a helyet. Eddig nem is akartam vele szorosabb ismeretséget kötni, nem volt nekem túlságosan szimpatikus... Most se lett hirtelen a kedvenc városom, de az esély megvolt rá, hogy talán-talán nem fogom halálra unni magam itt... Jó erre mondjuk nem vettem volna mérget, mert egy rövid kalandocska még messze nem volt megváltás, de azért a semminél jobb volt, ideig-óráig kitart ez is. Csak elmosolyodtam és felvontam a szemöldökömet a következő mondatára. ~ Egy üres ház? És mégis kinek a háza? Mert gondolom, ha az övé lenne, azt mondta volna, hogy itt áll közelben az üres házam... Ráadásul ha lenne itt háza, ismerné a várost, nem? ~ Végül rájöttem, hogy nem igazán érdekel a dolog. Ritkán szoktam megszeppenni attól, hogy esetleg birtokot háborítok, amikor ennél jóval mocskosabb és kegyetlenebb dolgokat is csináltam már... ~ Oh igen, sokkal-sokkal mocskosabbakat... ~ - Az üres ház remekül hangzik... - összegzem végül hangosan is a gondolataimat, illetve azt amire őket feltornyozva jutottam. Nem érdekelt hová megyünk, csak menjünk valahová... Nekem ennyi bőven elég volt. Akár tigrisekkel is szívesen hancúroztam volna, ha ez végre kicsit feldobja a napomat.... A gonosz farkasos dolgot egász jól reagálja le. A jelenlévől kivételek szövegre csak titokzatosan elmosolyodok... ~ Oh, ha te azt tudnád mein Schatz mennyire kivételek... ~ - Nos ki tudja, mit rejt ez az álmos kisvároska a vastag hóbunda alatt... talán mocskos titkokat... - mondom kétértelmű mosollyal. Amikor a taxi felé halad, megyek vele, és természetesen inkább autókáznék most. Nem mintha baj lenne a nyakatekert magassarkúmmal, akár hangtalanul lopakodni is tudok benne, sőt kilométereket futni, ha kell, ennek ellenére nem akartam most sétálgatni, nem voltam túlságosan andalgó kedvemben... - Inkább menjünk taxival. Be is szálltam hátra, habár egy pillanatra mintha őrült fékcsikorgást hallottam volna, de mire nekiálltam volna nagyon pásztázni a helyet, Raffaellotól már nem láttam sokat, így letudtam a dolgot azzal, hogy valami nyomorult tanulóvezető bénázik már megint... ~ Sok az alávaló mocsok elvégre, akiktől meg kéne tisztítani a földet... ~
* Akkor meg is van az úti cél, mert a ház kiváló lesz egy kis szórakozásra. Mondjuk az, vethet fel némi problémát, hogy mi van, ha még sem olyan sületlenek s azt gondolják, hogy pont Tara házába vertem sátrat. Remélem sátor lesz és nem nekem kell felverni, hanem inkább a szőkeségnek, itt mellettem. A másikkal majd ráérek később is foglalkozni, mert én nem sietek. Ha pedig váratlan vendég toppanna, majd rögtönzők. Talán nem épp a leglogikusabb oda vinni, mert még is csak egy azok közül és ketten egy ellen, hát nem éppen a legjobb harci felállás, de még az is lehet, hogy jól jövök ki belőle. Talán használhatom pajzsként, bár nem egy gyenge virág száll. Ezen ügyködöm a pajzsom mögött, mikor hangja csilingelése visszaránt a valóságban.* - Mindenkinek vannak mocskos titkai. A kérdés csak az, mikor éri utol a farkast* A végénél a hangomat lejjebb veszem, hogy csak ő hallja a szavakat. Egy farkasnak tökéletes a hallása is és milyen nagyszerű ajándék. Kilépünk az teremből és egy taxit veszek célba, mert miért is ne. Az ajtót kinyitom neki s már is beszállnék, mikor megérzem a jelenlétét. Azonnal tapogatni kezdek, de azon kívül, hogy fiatal vagyis fiatalabb mint én, mást nem érzek. Ez biztosan nem, a névbitorló lesz. Túl fiatal és gyenge lenne alfának. Ez kicsit furcsa és van egy sejtésem, hogy kém lesz. Nah mi van? Nem mert ide jönni, inkább felderíti a terepet valami kutyával? Bátor mondhatom. Vajon mennyien lehetnek? Ha egyet, előre küldött, vajon mennyi lehet hátul? Kitágulnak az érzékeim, de mást nem érzek jelen pillanatban és a kutya is menekülőre fogta. Azért elég gyorsan sikerült megtalálni vajon jártak a házban is? Vállat vonok látványosan, de ez senkinek nem szól, csak magamnak. Végül pedig beülök a Taxiba és behúzom az ajtót.* - Szórakozni szerettél volna, azt hiszem lassan fogunk, bár lehet, hogy csak én űzök egy mocskos játékot.* Pillantok a másikra és elgagyogom a címet a sofőrnek. Aki gyújtásba teszi a kocsit és előre indul, hogy megtudjon fordulni, amit pár pillanat után meg is tesz.* - Élet vagy halál? Melyiket választanád? Tegyük fel, az alfa élete a tiedért cserébe. Beáldoznád magad?* Közelebb húzódom hozzá és a hajával kezdek el játszani miközben beszélek hozzá, majd szabad kezemet a combjára helyezem. A kocsi, közben lassan – nekem elég lassú ez a tempó, mert futva tuti lehagynám – de biztosan próbálja elhagyni a folyó partot. A kérdés csak, hogy sikerül e vagy sem. Nem lehetek biztos abban, hogy nem e vár egy sereg farkas az út végén akik mind revánsot akarnak venni. Nos, nekem egyikkel sincs bajom és ha akarnak akkor mehetnek isten hírével. Nekem csak egy kell, igen, a névrabló, a többi nem érdekel. Van egy olyan sejtésem, hogy egyik sem fogja magára hagyni. Induljunk csak ki Tarából, hiszen képes lett volna meghalni. Undorító az elvakultsága! Ha a szőkeség is azt választja, akkor nem tehetek mást mint eltakarítani az útból, pedig kár lenne érte, mert csini egy csaj. koncentrálok közben, hát ha érzek valamit vagy inkább valakit a közelben. Ha itt van valahol, akkor ez lesz az utolsó estéje, remélem kihasználta rendesen, mert a sírban nem fogja élvezni, az élet habos oldalát. A férges jut neki!*
Nem mondtam semmit, csak annyit, hogy megyünk, és kész. Formaság ide, vagy oda, egész egyszerűen amúgy is mindig öltönyben mozgok, nem kellett feltűnjön neki, hogy kivételesen nem csak a személyes igényeim miatt bújtam ünnepi öltözetbe. Ha kérdez, csak annyit mondok neki, hogy olyan ruhát vegyen fel, amiben szépnek érzi magát, hiszen engem mindenhogy magával ragad. Amint elkészül, a karom nyújtom felé, hogy levezessem a lépcsőn, akár egy úri hölgyet, majd a parkolóba leérve kinyissam neki a kocsim ajtaját. Az ülésen, ahova ülnie kellene, egy szál vörös rózsa fekszik, fekete szalagos díszítéssel. Arról viszont minden bizonnyal fogalma sincs, hogy a kocsim csomagtartója tele van még meglepetésekkel. Váltásruha, némi alkohol, és egy hatalmas pléd. Nem hiszem, hogy utóbbira szükségünk lesz majd, ennek ellenére talán mégis hasznos lehet majd valamire. Az idő egészen kellemes, igazi tavaszias a hangulat. Beülök a kormány elé, a motor felizzik, a zenelejátszóban pedig automatikusan elindul a legutóbb bent hagyott CD lemez első dala. Ó igen, az öreg Sinatra. Már akkor imádtam, amikor még a füstös klubbokat járva szivarral és whiskyvel személyesen merülhettem el a hangjában. És ez a dal éppenséggel még a jelenlegi hangulatomhoz is remekül passzol. Ha Tara bármit kérdez, csak sejtelmes és buja mosolyt kaphat válaszul, nem többet. Egészen addig, míg le nem fordulok az útról, és meg nem állok a kikötő parkolójában. A motor leáll, a zene elhallgat, és a fülemet megint fájdítja a hirtelen beállt csend üvöltő némasága. A nőstényem felé fordítom a tekintetem, és nem leplezett sóvárgással kapom el a tekintetét. Nem kell, hogy az ajkát, vagy a mellét nézzem ahhoz, hogy megrekedjen odabent a levegő, vagy a szívem erőteljesebben dobbanjon. A büszke mosoly lassan kúszik az arcomra. Egyik kezemmel átnyúlok, és ha engedi, a tarkóját cirógatva csalom közelebb magamhoz, hogy aztán felé hajolva egy finom csókot adjak neki úgy, hogy közben levegőt sem merek venni, mert nem akarok már most megrészegülni az illatától. A csókot mindenképp a magam tetszése szerinti ütemben szeretném diktálni, és csak lassan, óvatosan erősíteni fel, a végére hagyva azt, hogy a nyelvemmel is megkóstoljam. De csak finoman. - Ígérem, hogy most nem lesz olyan rút vége az estének, mint amikor legutóbb erre jártunk... Suttogom még az ajkai közé, amikor lassan kezdek kihátrálni a csókból. Nehéz elszakadni a látványától egy pillanatra is, de muszáj. Kiszállok az autóból, és ha csak nem szállt ki addig, mire átértem az ő oldalára, akkor én nyitok neki ajtót. - Tetszel. Húzom aljas mosolyra a szám, de közben elismerően bólogatok. A szóhasználatom talán túl hanyag, de direkt. Húzom egy kicsit, de csak mert az utóbbi időben megszerettem, ha követelőzik, így nem adok meg neki mindent, amit akar... Vegye el!
A feladat adott: kapjak magamra valamit, amiben szépnek érzem magam. Nem tudom, Castor hogyan gondolta ezt, de én nő vagyok, és mocskosul elégedetlen magammal... Szóval úgy döntöttem, hogy nem magamnak akarok tetszeni, hanem neki, és hogy még időt is spórolja, azt veszem fel ami a falka hepajon is viseltem. Az óta persze ki lett tisztíttatva, csak nem vittem haza a házamba még. És milyen jól tettem! Vagy egy órát spórolok. Minél több sejtelmes fél vagy telecsízes mosolyt kapok válaszul a "Hová megyünk?!" kérdésre, annál türelmetlenebb vagyok. Említettem már, hogy utálom a meglepetéseket? Oké, az a rózsa az ülésen már elég támpont. Bár a "randi" már eddig is lezokogott Castor mosolyáról, de ezzel a rózsával már "IGAZI randivá" avanzsált az esemény. Ez sok-sok meglepetésre enged következtetni, és jó szexre a nap végén. Bár azon a téren eddig se volt baj, leszámítva azt az egy alkalmat, de erre most nem akarok gondolni. A Blue Moon-on elmosolyodok. Nem is tudtam, hogy van még olyan ember a világon, aki hallgatja ezt. Jó volt a maga idejében. Bár én még mindig szívesebben hallgatom ezt szemben a disco és pop zenével. Állítom ezt annak ellenére, hogy egy disco vezetője vagyok... Még jóval az előtt sejtem hová megyünk, hogy lekanyarodtunk volna. A kikötő étterme csak úgy dereng fel néha-néha, mint a "Lenne kedved hülyére inni magad?!" helyszín. Ilyenkor emlékeztetem magam arra, hogy soha többé ne kérdezzem meg ezt Castortól, hát most sem teszem. Leparkolunk, a motor leáll, amitől Sinatra is elnémul rendesen. Cas, a tarkómnál fogva húz magához, amit engedek is... egészen addig amíg csak egy gondolat választja el ajkainkat, mert ekkor bizony visszahúzódok. Egész úton kérdezgettem, ő egész úton csak mosolygott rám, hát most én is mosolygok miközben elhúzódok tőle, nyitom a kocsi ajtaját és kiszállok. Beérem én ilyen kicsi elégtétellel is, tehát, ha mindketten kiszáltunk, és egymás közelébe értünk, akkor megkapja azt a csókot ha kéri még. - Csak tetszem? Hmmmm. - felé nyúlok, megigazítom a nyakkendőjét. Nagy gond nem volt vele, csak egy leheletnyivel volt elcsúszva, de mostmár még annyival sincs. Ellapogatom még azt a nyakkendőt, aztán megfogom a kezét, vagy a karjára kulcsolom az enyémet, mint kijövet a szállodából. - Mehetünk. - A-a, nem kapja meg amit akar (most!). Azt még hozzácsapom az elégtételekhez, amibe még belefér az én aljas mosolyom is. Számla részemről rendezve, nem "szívózok" többet. - Örülök, hogy kijöttünk onnan egy kicsit. - és ennél őszintébbet most nem is mondhatnék. Annyira vágytam már valami ilyesmire!
Nagyon-nagyon aljas. Nem tudom eléggé kiemelni, hogy mennyire... Ennek ellenére igyekszem nem erőszakoskodni. Ha akarnám, akkor megragadhatnám, és erővel vehetném el azt, ami nekem kell, de ehelyett benevezek én is a pokolian nehéz játékba, és csak könnyed mosollyal nyugtázom, hogy elhajol a csóktól. Mintha csak azt akarnám sugallni, hogy "jössz te még az én utcámba!". Vagy inkább én az övébe, de ez most részletkérdés. El akarok felejteni ma estére mindent, ami a jelenünket mozgatja. Az Alfaságot, a hotelt, Toddot, és az összes többi apróbb, vagy hangsúlyosabb részletet. Amikor megkapom a csókomat, hamar elhúzódok, nehogy azt gondolja, hogy annyira ki vagyok éhezve rá! Jó, ki vagyok, ennek ellenére jól kell viselkednem. Romantika! Hahó! Bár, a legjobban a szex utáni összebújásokat kedvelem, de szerintem ez inkább azért van, mert férfiként előbb le kell lohasztani a vágyamat, aztán jöhet az egymásra hangolódás. A nőknél fordítva. De ma kivételt teszek. - Csak. Egy centivel se több. Vigyorgok rá gonoszan, amíg a nyakkendőmet igazítja. Ezt mondjuk nem szeretem, de ha neki ez kell a boldogsághoz, ám legyen. Kitartom a karom, hogy rákulcsoljon, aztán a bejárat felé kezdem vezetni. Ajtót nyitok, előre engedem, aztán míg az asztalunkhoz kísérnek (mert foglaltam ám!), válaszolok. - Garantálom, hogy ma nem csak ennek fogsz örülni. Azt hiszem, hogy kiteszek magamért... A hangom halk, s bár nem nézek rá, az arcomra van írva, hogy mi jár a fejemben. Meg is köszörülöm a torkomat, és küzdök az ellen, hogy a mosoly vigyorgássá vaduljon el. Az asztalunk egy eldugott, hátsó kis sarokban van. Már ég rajta a gyertya, és jégbe hűtött pezsgő vár bennünket. Nincsenek sokan, szerencsére. Ahogy leülünk, és a pincér kitölti a pezsgőt, és magunkra hagy, mélyet lélegzek, és megint csak őt nézem. Vajon meddig leszek képes ennyire őszintén rácsodálkozni mindenre, ami kettőnk között történt? Annyira szeretnék beszélni erről, megint, századjára, ezredjére, de nem akarok magamból értetlenkedő majmot csinálni... - Tara... Sajnálom, de hazudtam - kezdem - Nem csak tetszel. Gondoltam, hogy húzom az agyad, de nem tudom megállni, hogy ne mondjam ki nyíltan, hogy mennyire... - khm - Étvágygerjesztőnek talállak. Koccintsunk valamire? Nyúlok a pohárért hirtelen, mert örülnék, ha a pillanatot nem törné meg az étlapokkal érkező pincér...
Húha. Foglalt asztalt is? Kétségtelenül, hisz a pincér az egyik hangulatos sarokba kísér minket, ahol már égő gyertya és behűtött pezsgő várt. - Most annyira szeretném azt mondani, hogy ez igazán nem kellett volna, de nem tudom. - afféle levakarhatatlan vigyor terül el az arcomon. Már annak is örültem, hogy egyáltalán kijöttünk a szállodából, aztán attól a rózsától is csaknem cseppfolyós állagot öltöttem, és most ez... Születésnapom van? Jah, az februárban van. Mindkettő. Ha azt mondja, hogy ki fog tenni magáért, azt maradéktalanul el is hiszem neki. Nem tudom mire vélni ezt, de iszonyatosan jól esik. Már csak a türelmetlenségemet kéne valahogy kiküszöbölni, és akkor részemről tényleg felhőtlen este lesz. Valami oltári nagy szexel végül, amit már az elfojtott vigyora is sejtet. (Vagy megint csak a szajha beszél belőlem? Mit bánom én ha igen?!) A vigyorom már csak mosoly, mikor azt mondja, hogy hazudott, de még az is lehervad a pillanatnyi szünetben amit tart. Kell említenem, hogy kismillió "miről hazudott" elmélet áll össze a fejemben ez idő alatt? Nőből vagyok... Ellenben befejezi a mondandóját, mire az elméletek olyan gyorsan illannak el, ahogy jöttek. - Végre, hogy kimondtad. - kissé ki is húzom magam fene nagy önelégültségemben, aztán persze emelem a poharamat, miként ő is teszi. Hogy mire koccintsunk? Megint ezer dolog kavarog a fejemben. Persze a gegesebbik fajtából, amikkel a hülye filmek tömik tele az ember agyát ha nem elég óvatos... hát én nem voltam az, szóval ki kell várnom egy keveset mire találok valamit, ami jó eséllyel nincs még elcsépelve: - Arra, hogy kimozdultunk, hogy eddig minden rendben van, és arra, hogy ez maradjon is így. - azt már csak gondolatban teszem hozzá, hogy igenis, Raikkönen nyerje meg a forma1-et! Ha fűz még hozzá valamit, azt természetesen kivárom, aztán koccintunk, és iszok a pezsgőből. Először csak egy kortyot, ahogy illik, és ahogy kell is, ha veled szemben ül a párod, és éppen a szemeibe nézel egy koccintás után. Viszont a látóteremben már feltűnik az étlapokkal támadó pincér, szóval ha már úgyis elszállt a pillanat, én egy hajtásra kiiszom a pezsgőt is. Nagyon finom, szeretem ezt a fajtát. Megkapjuk az étlapokat, a pincér még újra tölti a poharamat (illetve a castorét is, ha már megitta), aztán távozik is. Én már tudom mi akarok enni, csak azért nyitom ki az étlapot, hogy megnézzem, szerepel-e benne olyasmi. Igen, van benne az is amit én akarok. Le is rakom a lapot, de ha Castor még nem választott, akkor maradok csendben míg megteszi, csak azt követően mondom el az én választásomat is. Illetve kérem arra, hogy meséljen Liuról, illetve hogy tud e róla valamit. Szégyen, vagy nem, én már el is felejtettem, hogy hová mentek el. De persze nem erőszak, ha Cas ma hagyni akarja az ilyesmit azt tiszteletben tartom.
- Bene. Bólintok neki, de én azért még arra is koccintok, hogy a jövőben több ilyen, fent említett zökkenőmentes esténk lehessen, és lehetőleg ne mossa el hamar a másik falkával való vérfürdő ezeket a falatnyi pillanatokat. Tartom a szemkontaktust, még szép, hogy nem szakítom meg. A világért sem. Azonban én is érzékelem, hogy a pincér közelít, úgyhogy Tarával tartok a teljes pohár elpusztításában. Igazság szerint nem akarok túlságosan belakmározni, legalább is itt nem. Túl hosszúra tervezem még ezt az estét ahhoz, hogy elüljön a jóllakottság fárasztó érzete. Tarával ellentétben én ki sem nyitom az étlapot, egyszerűen csak felteszem a kérdést, hogy van-e náluk lazacos tejszínes gnocchi, és amint bólint, rávágom, hogy az lesz, és kész. Újra magunkra maradunk, csak mi és két pohár pezsgő. - Elküldtem. Felelem egyszerűen. Őszintén szólva, ha igazán a dolgok mélyére nézek, és hagyom, hogy a bestia véleménye érvényesüljön, akkor nagy teher esett le a vállamról a távozásukkal. Nincs senki, aki megmondja, hogyan kellene szociálisan érzékenynek lennem, vagy hogyan tegyek a kedvére mindenkinek, hogy növeljem a morált. Csak a tiszta és ősi ösztönök maradtak, és bár Liu már a vérem, mégsem olyan, akit én választottam. Ha lett volna más megoldás, nem kötöttem volna magamhoz. Meglehet, sőt, biztos, hogy idővel kínozni fog majd valami, amit hiánynak nevezhetünk, de annak még nem jött el az ideje. Túl korai. A tekintetem kissé elréved, kezemben a teli poharat kezdem forgatni. - Talán mindketten jobban járunk majd így. Nem hiányzik nekem, hogy állandóan azon görcsöljek, mikor gázolok a lelkébe, vagy hogy éppen most miért gyűlöl... Veled is ilyen voltam? Ötlik fel bennem a kérdés. Azt hiszem, hogy egy világ dőlne össze bennem, hogyha azt felelné, hogy igen. Mert akkor vagy ő nem értette meg azt, amit tanítani akartam neki, vagy egyszerűen én vagyok rosszul bekötve. - Egyébként, nem akarok túlságosan hülyének tűnni, de... Erre számítottál? Vagy nem is tudom, hogy kérdezzem... Velem, velünk kapcsolatban. Még mindig rácsodálkozok arra, hogy ide jutottunk, de nem tudom, hogy jól csinálom-e azt, amit most... Csinálok. Ennél jobban nem tudom kifejezni, hogy meg van-e elégedve azzal, amit partnerként tőlem kap, persze figyelembe véve azt, hogy emellett egy falka élén állok. Egyszerűen nem megy. Dekódoljon, nőből van, ért hozzá. Legalább is remélem.
- Igen, ezt én is tudom. Arra voltam kíváncsi, hogy Te hallottál-e már valamit felőle, mert én még nem beszéltem vele. Nem mondja, de érzem, hogy megkönnyebbült. Az alfák általánosságban véve utálják a kölyköket, és Liu bár legyen a mi vérünk, akkor is csak kölyök. Elég... szabad szájú kölyök, ami azt illeti, (ez egy kicsit ellent is mondd a komoly harcművészeti tanainak, bár a temperamentumot rá foghatjuk a vérre.) Mindannyian elég nagy "igazságérzettel" vagyunk megátkozva még akkor is, ha nem éppen nekünk van igazunk. Ezért bizonyos szinten megértem Liut. Ahogy Castort is, hisz ő meg alfa. Liu lehet a vére, de mivel még kölyök, gyenge, és megeshet hogy csak hátráltat. - Értem. - mondom én, a fekete bárány... az ellenlába, a lázadó, és mostmár a "szajha" is, mint amire Gabriel is utalt a falka bulin. Hogy nyúlna meg jó hosszúra nyaka... Tőle nem számítottam erre, de most nem fogok rá gondolni. - Liu lázadozó, mert teljesen más világba született. Nekem elég volt annyi, hogy egy öreg csúnyán nézzen rám, máris behúztam fülem farkam, szóval a válasz: nem, nem kellett ilyennek lenned velem, és nem is voltál. Akkoriban... - akarva-akaratlanul a végén csak kicsúszik még ez is. Vagy a hely teszi, vagy még bánt egy kicsit a dolog, azt nem tudom, de tény hogy Castor rohadt csúnyán döngölt a földbe néhány hónappal ez előtt. És talán a korábban említett nagy igazságérzetünk miatt nem érzem még mindig, hogy arra én egy kicsit is rászolgáltam volna. Megint iszok a pezsgőből, és mire leteszem a poharat, az előbbi gondolatmenet már odavan. - Én nem panaszkodok. - a biztatónak szánt mosolyom ezer wattra rúg már. Tényleg nincs semmi okom a panaszra. - Megadsz mindent ami kell. Ennél többet úgysem tudunk kihozni ebből, ahhoz mindketten túl elfoglaltak vagyunk. - de legfőképpen ő. A szálloda mellett egy falkát is vezet, én ehhez képest csak bohóckodok az Udpperben. Én azt mondom akármilyen csúnyán hangzik, hogy: beérem azzal ami van, mert egyébként a nap huszonnégy órája sem lenne elég. Akkor sem ha abból 16-ot szeretkezünk át. Persze repül vissza a kérdés, engem is érdekel az ő álláspontja.
- Nem, nem hallottam. És ez jobb is így. Kissé megvonom a vállamat. Nem hiszem, hogy különösebben aggódnom kellene érte, hiszen Őrzőkkel van, és mint tudjuk, ő imádja az Őrzőket... Azok pedig majd szépen, egyesével bevédik majd mindenkitől, akivel netalántán össze kívánna akadni. - Érdekel szerinted, hogy hova született? Ha nem képes elfogadni azt a világot, amibe csöppent, rövid úton megöli valaki. Én mosom kezeimet... Kiskutya szemeket meresztek rá, amikor hozzáilleszti azt az egy rövidke szót a mondandója végére. Őrült egy idők voltak... Soha többet nem akarok visszamenni arra a szintre, amikor minden barátban ellenséget láttam, és barátnak hittem azokat, akik gyökeresen meg akartak változtatni. Tévedtem, halmoztam a rossz döntéseket, akinek kellett, kimondtam már, hogy sajnálom, a többiek pedig elégedjenek meg azzal, hogy már vége van. Némán tátogom el megint, hogy sajnálom, aztán röpke románcba keveredek a pohár tartalmával. De az viszont felvillanyoz, hogy a második kérdésemre már mosolyogva reagál, ettől én is megnyugszom, és újra mosolygok. Mi lehetne egy hímnek nagyobb bók, mint az, hogy megad mindent, ami a nőstényének kell? A szívem dobogása ettől kissé felgyorsul, odabent a Bestia pedig büszkén húzza ki magát, keresi az éterben Tara farkasát, csak hogy rápillantson egy futó pillanatra, és telje megelégedéssel tölti el, hogy az övé, és a miénk, most már egészen más módon, mint eddig. - De ha valamit túlzásnak érzel, akkor szólj. Ismerlek már, mint a rossz pénzt, Tara, de még soha nem vizsgáltalak olyan szemszögből, hogy férfiként mit adhatok neked, amitől egy életre hozzám ragadsz. Vigyorodok el. Hát, igen. Nem vizsgáltam olyan szögekből, mint fölé hajolva, a lába közül felnézve, et cetera, et cetera... Minden esetre kedvelem ezeket a szögeket, meg az összes többit, amit sikerült produkálnunk. - Szeretem, hogy amióta így vagyunk együtt, a veszekedéseink csökkentek, és ha elő is fordulnak, sokkal gördülékenyebben meg tudjuk oldani. Szeretem, hogy nem rágod a fülemet, hogy foglalkozzak veled többet, és imádom, hogy nem akarod megmondani, hogy mit csináljak. Elég erőd és tapasztalatod van ahhoz, hogy domináns nőstény legyél, de hagyod, hogy irányítsalak ennek ellenére. Persze, nem csak mint Alfa... Szóval, azt hiszem, hogy ideális ez így együtt... Ó, egek, ha ezt Jerry látná, sírva fakadna... Kuncogom el magam, visszagondolva a régi időre. Persze a nevetésben benne van, hogy fáj a hiánya, de mit lehet tenni... Túl léptem rajta, ennek ellenére semmi sem tenne boldogabbá annál, ha megérhette volna ezt a pillanatot. - Nem szeretem Fairbankset. Utálom, hogy ennyire kicsit, és semmiben sem hasonlít egy nagyvároshoz. Van egy McDonald's. De ennyi. Az idő is pocsék az év nagy részében. Szóval, ha nem bánod, akkor arra gondoltam, hogy mostantól holnap hajnalig, vagy amíg fel nem kelünk, Chicagót varázsolok a városból, csak nekünk. Mit gondolsz? Ha elfogyasztotta a pezsgőt, akkor töltök neki is, ha kér, de magamnak mindenképpen, miközben az utolsó monológomat előadom. Nem telik bele fél perc, és zenészeket látok kivonulni valahonnan a konyha mögül, hegedűvel a kezükben. Mint a régi szép időkben. Az egyikük keresni kezd a tekintetével, és amint meglát, váltunk egy gyors pillantást, majd zenélni kezdenek, tisztes távolban tőlünk, hogy még véletlenül se másszanak az arcunkba az itt tartózkodásunk ideje alatt.
Az, hogy (ahogy ő fogalmazott) egy életre hozzá ragadok, körülbelül akkor dőlt el mikor a fogaival tépett le a lóról kétszáz egy évvel ez előtt. Az út pedig, ami idáig vezetett, már nem is számít így a célegyenesben. Együtt vagyunk, egyelőre jól megvagyunk, és szerintem ez a lényeg. Az naponta egymás mellett töltött idő még a legönzőbb szerelemben sem tűnhet olyan nagyon kevésnek, ha azt veszed alapul, hogy tényleg egy örökkévalóságon át tarthat. Hát persze, hogy nem nyafogok, meg csüngök a nyakán, pedig Tupilek látja lelkem, a legszívesebben 0-24-ben követném, mint egy vadász kopó. Mindezek ellenére ha valamiből túl soknak bizonyulna, vagy túl kevésnek, szemernyi kétsége se legyen a felől, hogy szólni fogok. Bólintok is rá, és egy rafinált mosollyal próbálom elmondani neki, hogy "a szavadon foglak, ugye tudod?". - Lássuk be, hogy eddig nem is ütköztünk olyan akadályokba amin komolyabban összekülönbözhettünk volna. - Nem akarok illúzióromboló lenni, de tényleg ez az igazság. -És remélem, hogy nem is lesz olyan a közeljövőben... - utálok veszekedni vele. Úgy értem, nagyobb dolgokon. Ha csak úgy összekapunk valamin, az néha esküszöm, még szórakoztat is, meg azokat többnyire egyikünk se veszi olyan véresen komolyan. De még egy olyat nem akarok mint amikor beszakította a falat a szállodai lakosztályában. Halkan felnevetek, mikor Jerryt említi, és azt, hogy sírva fakadna a gyönyörűségtől. - Arra akár mérget is vehetsz! - a pezsgős pohárba próbálom rejteni arcomat mielőtt még Castor totál idiótának nézne. Erről már akartam beszélni vele, csak a megfelelő pillanatra várok, ami már tuti hogy nem ma fog eljönni.. Cas Chicagoról nosztalgiázik, amivel nem akarok vitatkozni, bár az én szívem nem a kifejezés nemes értelmében "hagy ki egy ütemet", ha arra a helyre gondolok. Ő még mindig szereti azt a város, én pedig igyekszem tiszteletben tartani azt. Nem Chicago a lényeg ma este, hanem mi ketten, és az, hogy jól érezzük magunkat. Cas elnéz mellettem, ha jól saccolok, valamerre a konyhaajtó felé. Követem a tekintetét, ekkor húznak rá a zenészek is. Beletelik néhány másod percbe, mire rájövök, hogy ez itt most nekünk szól. Nah ez az a pillanat, amikor magasról teszek én az illemre, arra hogy hol vagyunk, meg úgy egyáltalán hol vagyok. Én ugyanis felpattanok, átülök Cas ölébe, és adok egy iszonyat meglepődött-alélt és eszeveszett-boldog csókot az ajkaira. - Köszönömköszönömköszönöm. Nem mindenki szereti a nyálas romantikus filmeket (én sem), de amelyik nő azt mondja, hogy nem dobna hátast az olyasmitől amit ma este Cas művel, az pofátlanul hazudik. - Elképesztő vagy! - még egy hálás csók, aztán leállok, esküszöm!
Nagyon igyekszem a lehetőségekhez mérten közömbös arcot vágni Tara elhűlt reakciójára. Látom, hogyan lágyulnak el a vonásai, a nyakamat bizsergetni kezdi a belőle áradó boldog izgatottság, szóval elég nehéz úgy csinálnom, mintha nekem semmi közöm nem lenne a zenészek műsorához. És amikor felpattan, hogy az ölembe vackoljon, akkor már végképp nem tudok nem elmosolyodni, vagy lebuktatni magam. Úgy viszonozom a csókot, ahogy eddig szinte mindig. Mintha ez lenne az első és az utolsó. Beissza magát a teljes tudatomba és az érzékszerveimbe az íze, a tapintása, az illata. Kezeim lágy ölelésre kúsznak a dereka körül, és a csók utolsó taktusainál karakteresen bele is marok a húsába, valahol a csípője tájékán. Ha nem lenne olyan gyönyörű az alakja, mint amilyen, ebben a ruhában nehezen találnám meg a határt derék, csípő és fenék közt. De nekem igazából mindegy, nekem a húsa, a bőre kellett, tejesen mindegy, hogy a teste melyik pontján: csak kapjak belőle egy kóstolót. - És még csak bele se kezdtem... Viccelődtem mosolyogva, mert igazából eddig én semmit nem csináltam. A jelenlétében, persze. A virágot se hozattam, én magam választottam, és fektettem az anyósülésre. A zenészek meg csak jöttek, és tették a dolgukat, ráadásul még az áruk is jó volt, tekintettel arra, hogy én vagyok a hotel igazgatója. Na ez milyen? - Ne mondd el nekik, de te sokkal szebben játszottál annak idején. Suttogtam mímelt titokzatossággal a hangomban, mintegy játékos köntösbe bújtatva a bókot. Mit érdekel engem, hogy ki tudja meg? Az én véleményem, és nekem már csak alanyi jogon is igazam van. Aki fizet, az dirigál. Ha magától nem kel fel és ül vissza a helyére, akkor csak abban a pillanatban paskolom meg a fenekét, és buzdítom indulásra, amikor a gnocchi közeledő illata egyre intenzívebb lesz, és amíg a konyha ajtaja újra ki nem vágódik a pincérrel, kezében pedig a tányérjainkkal. Megdönti a törzsét, és egy kimért bon apetit elmondása után odébb áll, ahogy kell. A zenészek pedig vígan adják a talpalávalót, és ez a többi vendégnek is ínyére van. Örüljetek, ingyencirkusz. Az évi, emberek felé mutatott kedvességem ezennel ki is lett váltva. Összefut a nyál a számban, még halkan fel is morranok, ahogy az első, tudatos és célzott szagmintát veszem az ételről. A lazac frissessége és a tejszín lágysága valami hihetetlen összhangban van otthonom fűszereivel. Imádom! - Ezek után azért kíváncsi lennék, hogy vannak-e még ötleteid, hogy esetleg miket terveztem még a ma estére. ~A megkínzásodat egyértelmű, azt nem ér mondani...~ Nézek rá egy félmosollyal, megállva a rágásban, ahogy a gondolatfoszlányt még elküldtem felé. - Mmmm... Ef vajami mennei! Gyere, kóftold meg! Elhaló, ízorgiától kéjes arccal és félig teli szájjal szúrok fel a villára egy falat lazacot, és egy kis "nokedlit", majd gondoskodom arról, hogy elég tejszínes-fehérboros mártás jusson rá, majd felé tartom a villát. Már etetem is! Wow! Ennek ellenére az étel íze felszabadít, és azt hiszem, hogy a jelenlegi helyzet annyira ellazít, hogy bárki mással megkóstoltattam volna a vacsorámat. - Azt meséltem már, amikor anyám végigkergetett a Piazzán, mert beledobtam Benitót a lisztes ládába? Képzeld el... Egy havi lisztünk lett oda csak azért, mert az a bastardo nem volt hajlandó fürdeni, én meg cserébe belevágtam a lisztbe. - felnevetek egy rövidet, mert előttem megjelenik a kép, és nem bírok magammal - Egy hétig én takarítottam aztán atyám lovai után... De mesélj valamit te is, mio caro. Ha már ilyen jókedvű és ízletes a vacsoránk! Na, most aztán tényleg úgy érzem magam, mint egy digó, aki számára minden pillanat dolce vita, szemernyi gondja sincs, és már egy falat tésztától és egy hölgy társaságától úgy érzi, hogy elégedett az életével. Vidám vagyok, mosolygok, teli szájjal beszélek, és ahogy a vérem megköveteli, a villával a kezemben is, de gesztikulálok, mintha Tara száz méterre ülne tőlem.
Persze,persze, a paskolás hatására visszaröppenek a valóságba, és egy úttal a helyemre is, Castorral szemben, az asztal másik végén. És csak vigyorgok, mint a fakutya. - Hát hogyne... az idő szerintem is mindent megszépít. - felelek szórakozottan a hegedűs megjegyzésre. Az óta sem tanultam meg tisztességesen, papírforma szerint játszani bármilyen hangszeren is. A bók azonban iszonyat jól esik, főleg Castortól, hisz leggyakrabban ő volt szenvedő alanya az én "művészetemnek". Így, visszagondolva azt hiszem ő volt az egyetlen oka annak, hogy beálltam zenélni abba a kocsmába. Úgy láttam, hogy tetszik neki amit csináltam, az pedig egyre csak biztatott, és táplálta a hiúságomat. Bár szerintem ha újra hallanám játszani magamat, mai felfogással és füllel, szerintem elásnám magam vagy tíz méter mélyen. És ebbe beleszámítom az iménti kijelentésemet is, miszerint az idő mindent megszépít. Hogy mi lehet még Cas tarsalyában, azt szerintem csakis ő tudja. Meg is rántom a vállamat, olyan "már csak azért sem" ívben. - Nem kezdek tippelni, mert ha beletrafálok, azzal vérig sértem a hiúságodat, és félek hogy az egészet lefújnád. - felszegem az államat. Ebből meg inkább az derül ki, hogy éppen az állítottak ellenkezője van a háttérben. Mert bármit mondok, ő csak mosolyogni fog rafináltan akárcsak útban ide az étteremhez, és az már az én hiúságomat tapossa. - De ha elszórnál pár morzsáááát.... - alkudozni lehet, az nem tilos, ugye?
Jajjj, hogy közben nekünk megjöttek az ételeink is? Hát melyik dimenzióban élek én? Igen, Castor határozottan falatozik, és tele szájjal beszél. Nem állom meg nevetés nélkül, annyira vicces így. Még akkor is kuncogok, mikor felém nyújtja azt a megrakott villát. Hátra fogom a hajamat, hogy ne lógjon bele a ráktálamba, míg a falatért hajolok, nagyra tátom a szám, és bekapom. Csak azért nem hunyom le a szemem, mert akkor nem látom az ő elégedett arcát. Ami egyébként joggal lehet az, az étel nagyon-nagyon finom, bár be kell valljam, hogy a lazac nem a kedvencem. Ez után én is nekilátok a ráktálamnak, ami legnagyobbrészt garnélából áll, pont ahogy kértem. Ez is isteni finom, de már csak azért sem játszom el amit Cas is, mert azzal megerőszakolnám amit ő csinált. Nem fogom utánozni. Abba hagyom az evést, amíg Raffaellóról és a lisztről mesél, mert szívesebben szentelem Castorra minden figyelmemet, mintsem megosszam azt közte és a rák között. Csak akkor tűzök fel még egy garnélát a villámra, mikor azt kéri, hogy én meséljek. Bekapom a falatot, megrágom, leöblítem pezsgővel, közben azon gondolkozok, hogy én mint mondjak. Konkrétan életem se volt mielőtt megismertem Őt. De másik szemszögből el tudok mesélni gyermeki csínytevésről, bár ma már bánom, hogy nem volt sok belőlük. - Egyszer az idősebbik fiam elkötötte a lovamat, mert meg akarta tanítani lovagolni a kisebbet. Elképzelésem se volt arról, hogy hol vannak, mindenhol kerestem őket. Aztán kiderült, hogy a nagyobbik fiam se tud lovagolni, szóval a ló csak sétált a hátán velük, míg rá nem unt és hazament szénát enni. Persze a fiúk kétségbe estek amikor megláttak, sírni kezdtek, bánkódni... és tudták, hogy engem ezzel levesznek a lábamról, szóval nem büntettem meg őket a csínyért. - mosolygok, mert bár lehet, hogy hallgatni iszonyat lapos, nekem szép emlék. Egyébként nem a lóval volt a baj, azt nem sajnáltam volna annyira, mintha valamelyik fiam keze vagy lába törik el. Azokban az időkben még nem voltak fájdalomcsillapítók, és röntgengépek. Ha hibásan forrt össze a csont, akkor eltörték újra, hátha legközelebb jobban meg. Node vissza a jelenbe: kihúzom magam, és kézzel jelzem, hogy ENNYI-t bírtam enni. Nem számítottam vacsorára, korábban már ettem. Bár ha Cas még sokáig fog enni, akkor apránként az én rákjaim is el fogynak majd, az biztos. Túl finomak ahhoz, hogy meg tudjam állni. Még jó, hogy nem hízhatok meg! - No elő a farbával! Mit forgatsz a fejedben? - persze, hogy fúrja az oldalamat mit tervez még ma estére. És bár azt mondtam, nem tippelek, most afféle "kész vagyok bármire", elszánt tekintettel nézek rá.
No fene, hát persze, hogy a morzsa kártyát veszi elő... Számítanom kellett volna rá, és mivel nem akarom teljes mértékben parlagon hagyni, ezért két falat közt hümmögve, és szemöldök ráncolva gondolkodok azon, hogy mit mondjak neki... - Hát jó. Még egy kicsit kocsikázunk, valahova messzire, ahol senki és semmi más nem lesz, csak te meg én. A zenészek nem jöhetnek! De egy hegedűt lophatunk... Ennyi, és nem több, ráadásul megint humorizálok. Legalább is, igyekszem. Aztán élvezettel hallgatom a történetet, amit megoszt velem, le se veszem róla a tekintetem. Ha eszem is közben,azt is lassan, úgy, hogy nem nézem, hogy éppen mibe szúrom bele a villát. Annyira furcsa most, ennyi év elteltével, hogy annak idején ő már anya volt, amikor megharaptam őt. Nekem harminchárom év alatt nem volt lehetőségem arra, hogy utódot nemzzek, neki meg élből kettő volt. Vicces, hogy több szülői tapasztalattal rendelkezik nálam úgy, hogy jóval fiatalabb, mint én. Ennek ellenére valahol tudom, és érzem, hogy jó anya volt, főleg, hogy egy ilyen csínyt büntetés nélkül hagyott pusztán azért, mert a két fiú érzelmileg hatott rá. Az én anyám nem volt ilyen vajszívű, ennek ellenére nagyon szerettem őt. - Érdekes, hogy évszázadokig olyan voltál, mint egy lázadó kamasz, közben pedig már túl voltál két fiún. Brrr... - rázkódok meg egy kissé - Gyanítom, hogy velem nem lettél volna ilyen kegyes asszony, én borzasztóan... Rossz kisfiú voltam... Kacsintok egyet, aztán lassú, színpadias mozdulattal a számhoz emelek egy falat húst, és úgy teszem a számba, hogy annak semmi más jelzése nincs, csak tömény szexuális utalás. De nem a tizen-valahány éves énemre célzok vele, hanem nagyon is a jelenre. Ennek ellenére igaz, hogy nem volt velünk könnyű... - De biztos csak azért, mert viszonylagos jómódban éltünk. Egész addig, amíg a törökök rá nem könyököltek a kereskedelmi útvonalainkra. Onnantól kezdve örültünk, ha volt étel az asztalon. Persze, a látszatot tartani kellett, szóval ahelyett, hogy a szép ruháinkat eladtuk volna, úgy jártunk, mint az előkelő gyerekek, mindig az első sorban térdeltünk a templomban. A világért se törték volna össze a jómódunk illúzióját. Csóválom meg kicsit a fejemet, és közben a maradék ételben kezdek turkálni, mint egy étvágytalan gyerek. Szívesen ennék még, de mint már azt egyszer megterveztem, nincs kedvem álmosan és feszülő hassal folytatni az estét. Úgyhogy megiszom a maradék pezsgőt, és ami még az üveg alján lötyög, elosztom igazságosan mindkettőnknek. Közben pedig még mindig Tara kettőssége cikázik a fejemben,ami lehet, hogy csak számomra az. A gondoskodó nő, és a lázadó, már-már feminista lázadó lány. De le merem fogadni, hogy a nagyját a véremnek köszönheti, ami néha jó, néha meg... Felgyújtunk magunk körül mindent, hogy aztán a hamvak tetején legyünk újra egymáséi. Imádom, mondtam már? - Nem mondok többet! Nézzenek oda... Telhetetlen vagy annak ellenére, hogy az egész este csak neked szól. - ciccenek fel rosszallóan és kiiszom a pezsgőt, megint - Gyere, szépségem. Pattanok fel a székemről, megállok mellette, és felé nyújtom a kezemet. Ha elfogadja, akkor kissé arrébb viszem, el az asztaltól az étterem csendesebb szegletébe. Megállok, majd ha hagyja, akkor magam felé fordítom, a bal kezemmel átfogom a derekát, a jobb kezem pedig oldalra emelem, benne az ő kézfejével. Azt hiszem, hogy most táncolni fogunk.
Háááááát számítottam arra, hogy felhozza majd az ellentétet a farkas és az emberi viselkedésem között. Fel is nevetek hangosan azon, ahogy megborzong. - Ezt nem ér felhozni. Én akkor voltam először gyerek igazán, ennyi jár nekem is... Azt hogy rossz kisfiú volt, nekem semmi okom megcáfolni. Én azért még hozzátenném az "aljas" jelzőt is, mert amit azzal a hússal a villával és a szájával művel, az bizony már törvénytelen. - Hagyd ezt abba, mert a sitten fogjuk végezni közszeméremsértésért! - szemeimet résnyire húzom, és a villámmal böködök felé, csak a drámaibb hatás érdekében, de a szám lebuktat, mert az mosolyra görbül. Így már nem is annyira dorgálás, az a dorgálás. Az amit eztán mesél, bár a mosolyomat lehervasztja az arcomról, teljes mértékben megértem. - Képzeld magad egy kicsit a szüleid helyébe. Ne tudom mi volt a helyzet akkoriban Európában, de itt talán az életedet mentette volna meg az a látszat. A jómód félelmet, tiszteletet ébresztett az emberekben. Mármint akkoriban, nem most... Szerintem a szüleid inkább titeket védtek ezzel, nem a látszatot. Akkoriban másképpen működött a világ. Ha gazdag voltál, vagy csupán annak látszottál, és volt némi esze a családfőnek, akkor már maga a külcsín is lehetővé tette a házasságot egy módosabb családba, és ha a másik jó hozománnyal lép frigyre, az illúzió valósággá válik. Felénk legalábbis bejött... hogy az olaszoknál hogy működött, azt nem tudhatom. - A türelmetlen kifejezést jobban kedvelem, de a telhetetlen is megállja a helyét... - kicsit puffogok. Ezzel is tudtára adom milyen jól csinálja amit csinál. Mond is valamit, de nem is, morzsál is meg nem is, az őrületbe kerget meg nem is... Ez lenne a nagy titok a pasikban? Mert akkor pont most adtam alá még a lovat. Amikor felkér, mert bizony felkér, csillogó kiskutya szemekkel adom kezemet és megyek vele ahová aztán vezet. Sejtem ám, hogy táncolni fogunk, de igazán biztos csak akkor leszek benne, mikor átfogja a derekamat, és felemeli jobbját benne az én balommal. Hogy milyenféle táncot kezdünk, azt nem tudom. A lépések jönnek maguktól. Castor vezet, én meg fogom a jeleket, vele együtt mozdulok. Elfelejtettem milyen könnyen megy ez vele. -Gyertyafény vacsora, élő zene, és most a tánc... Elkényeztetsz. - mert hogy ezzel a húzással jó magasra tette a lécet, az biztos. Nem tartok olyasmitől, hogy elfogyhatnak ötletei későbbre, mert Castor nagyon-nagyon kreatív, és különben sem az én lécemet tolta magasra, mert én azt is élvezem, ha csak ülünk kettesben a tv előtt... Nem folytatom tovább a gondolatmenetet, inkább élvezem a táncot. Megint elképedek azon, hogy mekkora hatással van rám. Az illata, a szívverése, vagy csak úgy a lénye. A farkasom se állja szó nélkül, képzeletben Castor lábainál köröz, és hozzá-hozzá dörgölődzik mint egy közönséges házi macska. Ha látná valaki, most komolyan elszégyellném magam. Azt hiszem a filmekben most jön az a rész, amikor a vállára hajtom a fejem, és andalgunk a reklámig. Ez nem egy film, szóval akadékoskodnék még egy kicsit: - Ha hogyanokat nem is, egy miértet kapok? Erre az egészre... Szóval, miért?
Persze, jobban belegondolva teljesen igaza van, ennek ellenére magyarázza ezt meg négy gyereknek, akik enni szeretnének első sorban, nem pedig habos-babos ingben és mellényben végigsasszézni a Piazzán. A táncunk könnyed, nincs benne semmi formaság, vagy brillírozás, legalább is részemről. Tudok táncolni, de most nem az a lényeg, hogy mindketten rongyosra izzadjunk, hanem az, hogy érezzük egymást, a zenén át is halljuk a másik szívének a dobbanását, és megéljük a közös pillanatot úgy, ahogy van. - Mert jó kedvem van. Idén előbb van Karácsony. Húzom az agyát egy kicsit, és olyan egyszerű arcot vágok, mintha valóban ez lenne az igazi ok. Voltaképpen túlságosan cukormázas lenne azt válaszolni, hogy azért kapja, mert megérdemli, és mert hálás vagyok azért, hogy mellettem van, és persze azért, mert el akarom kényeztetni őt. Ez mondjuk így van, kétség sem fér hozzá, de ennél testesebb magyarázatot is összehozhatnék igazán. Már csak a pillanatra tekintettel is. - Nem érzed jól magad? Én remekül vagyok. Ennyi nekünk is jár, azt hiszem. Csinálni valamit, ami nem merül ki másfél órában,és nem zsizseg körülöttünk az egész falka... Különben is, megőrülök lassan a hoteltől. Kicsi, és sokkal szűkösebb, mint a kaszinó volt. Be fogok dilizni, ha nem jövünk el egy-egy estére legalább a havi egy kötelezőn kívül. Szándékosan nem mondom azt, hogy vadászat, vagy Telihold... Nem akarom, hogy illetéktelen fülekbe jussanak ilyen elcsípett szavak. A dal ritmusa fokozódik, érzem, hogy lassan itt a vége a számnak, így hát kipörgetem Tarát, megforgatom, majd egy bepörgéssel magamhoz szorítom. Persze csak akkor, hogyha nem vagyok túl gyors, és együtt tudunk mozogni. Akárhogy is, a dal végén egy csókot kap a szájára. De csak egy gyorsat, semmi tolakodás! - Grazie... Hajlok meg előtte kissé, majd igyekszem egy udvarias kézcsókot adni a hölgyemnek. Valaki valahol felujjong, de csak ennyi. Örülök, hogy nem tört ki valami irtózatosan nagy tapsvihar, mert akkor lehet, hogy kissé morcos lettem volna... - Kérsz desszertet, vagy mehetünk? Búgom oda neki halkan, és a válaszától függően vagy az asztal felé vezetem vissza,vagy a kijárat felé. Bár ebben az esetben nekem meg kell állnom, és rendeznem a számlát... Kissé izgulok, hogy miként sikerült azt este további része, de nem panaszkodhatom,mert eddig minden több volt, mint remek...
El is felejtem, hogy mások is vannak körülöttünk, bár kezdem megszokni, hogy csőlátásom lesz, ha vele vagyok. Már nem is tartom annyira cikinek. - Bennem fel sem merült, hogy ki akarsz jönni onnan. Azt hittem, csak nekem túl sok... - jegyzem meg válaszul arra amit "miért" címszó alatt mond, és ez egyben néma ígéret is arra, hogy ezentúl többet töltünk majd házon kívül. Már ha lehet, mert a későbbiekben sem akarom azzal rágni a fülét, hogy hagyja abba a munkát, holott még millió dolga lenne. A lényeg az, hogy annyira... elveszettnek tűnt Duncan házában, és attól, hogy ott aludt, hogy komolyan nem fordult még meg a fejemben, hogy neki erre szüksége van a már említett "havibajon" kívül persze. - Vegyük használatba a házamat. Költözz ki hozzám... - az ötlet hirtelen jön, igazán meg sem fontoltam, de ha már elkezdtem, akkor folytatom is. Nagyon-nagyon halkan, és arra is figyelek, hogy ne artikuláljak rendesen. Csak Cas hallja amit mondok. - ...legalább a hétvégékre. Nincsenek emberek, egy kilométerre van a legközelebbi szomszédom, aki soha nincs otthon... még nem olyan biztonságos a ház, dededede azzá lehet tenni, és én is örülnék neked.Ne válaszolj most azonnal. Gondold át mennyit bír a "csapat". - hiába az artikulálatlan suttogás, a falka szót mégsem merem hangosan kimondani. Jah, hogy mi e közben még táncolunk is? Erről is elfelejtkeztem. Csak reménykedni merek abban, hogy nem léptem a lábára, bár azt biztos észrevettem volna. Fenébe... Azt viszont már követem, mikor kipörget. Castor remekül táncol, jól adja a jeleket, így még a mozdulatsort is remekül fejezzük be. Aztán az a csók a végén... egy romantikus filmbe kerültem, és imádom!!! - Én köszönöm. - fogadom a kézcsókot, ami már a tánc végét jelenti, és ha már drámai hatás, illő nekem is hozzátennem magam, mondjuk egy pukedlizéssel. Nem rogyasztok túl mélyre, mert félő hogy kifordul a bokám ebben a magassarkúban, és amúgy sem akarom én túlzásba vinni ezt. A desszert jól hangzik, nagyon szeretném, de egy ember felujjong és... szóval inkább a távozásra voksolok. Szép ruha, meg randevú ide vagy oda, én bizony rágyújtok egy cigire amint Castor oldja az Audi riasztóját és a központi zárat, és ha Ő is igényt tart egy szálra, átadom neki a saját gyújtóját és cigiét, merthogy az övéből nyúltam. Nem hinném, hogy ténylegesen rászoktam a cigire, inkább magára a pótcselekvésre van most szükségem, és csendre. Ha ő beszél, az egyáltalán nem zavar, de az én számon most csak barkóbaféle kérdések jönnének ki. Ezért az a nagy csend részemről. Nem akarok túl sok lenni, vagy elrontani a meglepetést.
Nem baj, hogy nem tűnt fel neki az, hogy elvágyom néha a Hotelből. Mert ez azt jelenti, hogy minden bizonnyal a többiek sem érzékelik azt, hogy sokszor a hócipőm tele van velük. De ami Duncan házában előjött benne, az még most is úgy an, de.. Most nem veszek róla tudomást, de ez csak az egyik könnyítő tényező. A másik az, hogy most nem vagyok alapjáraton padlón, ebből kifolyólag a világhoz való hozzáállásom sem annyira apokaliptikus, mint akkor. Már a lelkem egy apró kis szeletkéje képes elhinni, hogy nem lesz semmi baj. Ennek ellenére a kiköltözéssel kapcsolatban kissé bizonytalan vagyok. Ezért nem is válaszolok, csak akkor, amikor már nem vagyunk bent az épületben. Eléggé furcsa lenne nála héderelni. Azt hiszem, hogy a férfi énem sem örülne túlzottan annak, hogy a nőstényemnél töltöm az időmet. Akkor már nekem illene vennem egy kis legénylakást, és oda telepedni, amikor a szükség úgy hozza. De ez mind csak hiúság kérdése. Nincs benne semmi komoly, vagy sorsdöntő érv, gondolom. És az is csak megszokás kérdése lenne, hogy mindig átviszem a kis alsómat, zoknit, tiszta pólót – ezt mind egy kis szatyorban -, és persze a fogkefémet, hogy aztán popcornt készítsünk, és összebújva megnézzünk valami horrorfilmet. - Bagó csak a kocsin kívül, baby… - dörmögöm oda neki, amikor látom, hogy miben mesterkedik. A felém kínált szálat elfogadom, és jó kiadósat szívók belőle. Amikor az első adag füstöt kifújom, akkor válaszolok csak a benti felvetésére. Legalább eleget tettem annak a kérésének, hogy nem válaszolok azonnal. - Ez nagyon-nagyon furcsa lesz, ha mégis rábólintok, ugye tudod? – kuncogok fel kissé – Persze nem lenne rossz csak ketten, minden nélkül, egy-egy hétvégére. Azt hiszem, tudnám szeretni. – nézek rá rövidet bólintva, majd újabb slukkot tüdőzök le – Meglátjuk majd, jó? Nem felejtem el, ígérem. Az arcához nyúlok a szabad kezemmel, és lágyan megsimítom. Veheti ezt az ígéretem zálogának. Sajátos szentesítési mód, ennek ellenére reménykedem, hogy megteszi. Aztán, amíg tart a cigaretta, én nem szólalok meg többet. Csak pihenek, és teljességgel megélem az ételtől való eltelésemet, azt, hogy Tara itt áll mellettem, ahogy az energiája bizsergeti a bőrömet, na és persze, hogy akár egy dohánygyár közepén is állhatnánk, akkor is érezném az illatát, amitől egy egész más világban érzem magam olyankor, amikor csak rá koncentrálok. - Én a helyedben kibújnék a magas sarkúból – teszek sokatmondó javaslatot, amikor elpöccintem a csikkemet – Nyugi, egyelőre még leszek a sofőröd, de aztán nem viszlek a hátamon! – csípem játékosan a középső-, és mutatóujjaim közé az orrát egy gyors pillanatra – Lesz mit cipelni rajtad kívül is. Ha Tara is elkészül, akkor már vetődök is be az autóba, és indítom a motort. Mielőtt még vezetésbe kezdenék, kioldom a fekete bőrövemet, és kigombolom a nadrágomat. Sokat ettem, na, itt pedig úgysem látja senki, csak Tara. Ő pedig legfeljebb jót nevet majd a dolgon, és kész. A rakpart felé veszem az irányt. Elhaladunk amellett a terület mellett is, ahogy Benito és én verekedtünk össze, de ezt nem teszem szóvá Tarának. Aztán csak megyünk, haladunk a Chena mentén, egészen addig, amíg a betonút el nem kanyarodik a víztől, és bele nem fut az erdőn átmenő főútba. Nem akarok ettől a helytől túl messze menni, szóval az első adandó alkalommal félreállok az út mentén, és leállítom a motort. - Innentől gyalogtúra. – kacsintok rá, majd kiszállok, a csomagtartóhoz megyek, és felnyitom. Ha Tara les, akkor láthatja a rágcsálni valós szatyrot, az italokat, meg a pokrócot is. – Loptam tőled ruhát, ne haragudj – egy sporttáska felé böktem, amiben bizony volt egy egyszerű Tara-póló és egy Tara-bugyi. Ki tudja na, nekem elég lenne egy felső és egy alsó…
Pasik meg a kocsijuk... Megrázom a fejem olyan "ezt nem hiszem el" ívben, vigyorogva, de eleget teszek a kérésnek, és autón kívül gyújtok rá. Én se gyakran cigizek a Gofban, szóval végülis megértem én, csak hát na. Az összebútorozásra csak aztán kanyarodik vissza, mikor már Ő is rágyújtott egy szál bagóra. Megint érzem rajta azt a lehetetlen kettősséget, amit már Duncan házában is észrevettem rajta, de persze az más volt. Sokkal mélyebb, sokkal kétségbeejtőbb. Azt hiszem, éppen most utasított vissza, de eszem ágában sincs megsértődni ezen, mert teljes mértékben megértem. Csak egy másik lehetőséget adtam neki. Egy kiskaput, ha úgy tetszik. Most burkoltan azt mondja, hogy nem, de a kapu marad még nyitva arra az estre, ha egyszer tényleg be akarna lépni. Shejjjjj ezek a belső monológok... - Értem. Ugye tudod, hogy bárhogyan is döntesz, az a kettőnk dolgán semmit nem változtat? Csak mert nem akarom, hogy azt érezd, most érzelmileg zsarollak, meg ilyenek, mert erről szó sincs. A kezére teszem az enyémet, arra, amelyikkel az arcomon simít végig, aztán oldalt döntöm a fejemet, és arccal simítom meg az ő tenyerét. Ez így már nem csak egy ígéret az ő részéről, mostmár fogadalom mindkettőnkéről. Csaknem egyszerre pöcköljük el a cigiket, de a helyett, hogy egyből beülnék az autóba, kérdő ívben húzom fel az egyik szemöldökömet. Hová megyünk mi, ahol nem tudok majd menni a topánkámban? Rafinált mosolyra húzódnak ajkaim, Castornak elképzelése sincs arról, hogy mennyi mindent árult most el nekem. Miként Ő nem rajong azért, ha valaki a nyakkendőjét igazgatja, úgy én kifejezetten utálom azt hogy az ujjai közé veszi az orromat. Már-már a farkas alakos fültövön nyalással vetekedik, komolyan. Egy botrányosan halk morgást leszámítva mégis eltűröm, aztán mire beszállunk a kocsiba, már el is felejtem. Azt már tudom, hogy erdőbe megyünk, de hogy a város melyik szegletébe... ? Ha már oldja a nadrág szíjat, és a nadrág gombját, én nem állom meg, hogy ne simítsam meg nevetve a pocakját, aztán míg ő vezet, én a combján pihentetem a kezem. Jó kislány vagyok, út közben kábé csak ötször jut eszembe, hogy vissza kéne élni a helyzettel...
bejárat előtt türelmesen várakozva ácsorogtam egy helyben, miközben egy futó pillantás erejéig a kezemen lévő órámra pillantottam, hogy megnézhessem az időt, már dél felé közeledett, az idő, ha nem is tökéletes, de megfelelő lett volna arra, hogy az emberek itt hemzsegjenek a stégen, a kávézóban, éttermekben beszélgetve egymással vagy, hogy egy kellemes sétát tegyenek erre, azonban a terület jó részét le kellett zárni az utóbbi robbantás miatt, amelyet – feltételezem – azok a csíntalan betolakodók okoztak, alig pár nappal ezelőtt. Tagadhatatlan, hogyha pont az után kerültek volna a kezeim közé, azok a megátalkodottak, akkor ott helyben – akár emberek szeme láttára – farkasként öltem volna meg őket, nem törődve sem a következménnyel, sem azzal, hogy esetlegesen én is pórul járhattam volna, most már higgadtabb fejjel valószínűleg reálisabban kezelném a helyzetet, és nem esnék neki rögtön az illetőnek, de még mindig roppantul dühített, hogy a forgalom ideiglenesen ezen a részen, leállt, pontosítva le kellett állítani, mert nem igazán volt biztonságos a környék, ugyanis ki tudja, hogy a robbanás, esetleg mennyire mozgatta meg a földet vagy a gerendákat –, amikből néhányat már amúgy sem ártott volna kicserélni, de persze a fölösleges pénzkidobás, ugyanis három hajó is odaveszett, ez nyilván az én helyemben senkit sem derített volna túlságosan jó kedvre. Azonban látva a munkálatok előrehaladtát, egy-két hónap múlva, ugyan úgy fel lehet lendíteni ezt a területet, biztonságosan. Persze, ettől eltekintve sem akartam kevésbé tudni, hogy ki vagy hogy kik okozták ezeket a károkat, amit így vagy úgy, de mindenképpen szándékomban állt megtéríttetni velük, akár csak egy szimpla elbeszélgetés formájában, ami az egyik félnek talán ne végződne túl jól, nyilván ez nagy mértékben függene is a másik személytől. Újra az órámra néztem, majd körbe, ugyanis lassan Darren-nek, valamint Olan-nak is meg kellene érkeznie, feltételezem, hogy együtt jönnek – bár lehet, hogy tévedek, különösebben nem is számítana, de nem lennék meglepve egyik esetben sem. Ahelyett, hogy tovább ácsingóztam volna egy helyben állva, mint egy cövek, inkább elkezdtem járkálni, nem tehetek róla, de az elmém folyamatosan csak azon kattogott, hogy miért történt ez, magamban már rengeteg verziót felvázoltam, de valamiért egyiket sem találtam ide illőnek, meglehet az is, hogy pár kölyök követte el, akik úgy gondolták, hogy a hajóból tök jó tűzijátékot lehetett volna csinálni, de ha ez lett volna, akkor minden bizonnyal nem bombát használtak volna, így ezt az ötletet hamar elvetettem, ebből kiindulva pedig kizárásos alapon nem csak szórakozásból csinálták, talán ez egy feladat lehetett… amolyan beavatási szertartás, vagy csak egyszerűen borsot akartak törni az orrunk alá –, ami ténylegesen sikerült is. Mintha csak villámcsapás csapott volna belém felpillantottam, ugyanis már a távolból legalább egy ismerős hangot hallottam.
//Bocsánat, ez nem lett túl jó. -.-"//
A hozzászólást Zedekiah Eckmann összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Május 12, 2013 2:37 pm-kor.
Hát akkor jó... hajókázzunk... Miután hírül kaptuk, hogy három "ladikot" is felrobbantottak, megint csak a gond, és a meló szakadt a nyakunkba. Természetesen mikor Zed felkért, hogy segítsek, azonnal igent mondtam, elvégre ezért vagyunk egy falka... és nem mellesleg: barátok. Szóval, még a farkaslakban összekapartam Darrent - persze megint várni kellett rá mert azt úgy szeretem -, aztán pedig már indultunk is a kikötő felé. Kivételesen nem motorral, mert bár imádom ezt az idétlen majmot, mégiscsak kényelmesebb, ha autóval megyünk, nem egymás seggébe háta mögött utazva. Tehát, az ő kocsiját kötöttük el, szépen, okosan, és már csikordultak is ki a kerekek, hogy rövid időn belül megérkezzünk a megbeszélt helyszínre. - Hozhattál volna Pinot Noir-t! - böktem vállon Darrent a sajátommal, egészen szórakozottan, miután kimásztunk az autóból, és elindultunk az étterem irányába. A kezeimet félúton zsebre vágtam, és tompa, szinte már hangtalan léptekkel haladtam az érdes betonon. Talpam alatt sercegett az aszfalt, míg arcomat több ízben tépkedte a fáradt, alaszkai szél. Tekintetem ide-oda vándorolt a hajók és a folyó között, olykor elpillantva az étterem felé. Már messziről éreztem Zed jelenlétét, de biztos voltam benne, hogy ezzel nem csak Darren van így, de Zed is érez minket. - Jól láttam, hogy a múltkor a húgommal grasszáltál a farkaslaknál? - cukkoltam kicsit, tapogattam a határait, mindazonáltal én marha jól szórakoztam. Persze, ha fordított esetben ő piszkálna engem Jennyvel, lehet, hogy leverne a víz. Végül Zedet is beértük, pár perc elteltével. Idegesnek tűnt, vagy inkább gondterheltnek, de meg is értem... senki se örül, ha meglékelik a tulajdonát. - Helo. Na mi a helyzet? - léptem a srác elé, kezemet nyújtva felé egy rövid pacsi erejéig, majd már ástam is azt vissza zsebeimbe. - Mik a tervek? Magunkra kötünk pár kötelet, és ide vontatunk egy hajót? ...Kettőt? - próbáltam oldani a halotti hangulatot, noha, lehet nem túl nagy sikerrel. - Bocs. Szóval, mire gondoltál? - komolyodtam meg végül, elvégre neki ez fontos. És ami egy társamnak ennyire rágja a száját, azt én se poénkodhatom el, még úgy se, hogy jobb kedvre kívánnám deríteni. Tekintetem egyelőre csak Zedet fürkészte, lazán, hanyag tartással állva továbbra is Darren mellett, ha csak nem lépett arrébb...
// Hát, ez elég ergya meg rövid lett, de lesz majd jobb is! //
Okkal kérdezhető, hogy miért nem mozdult senki a robbantás éjszakáján, mikor Eden szólt is. Egyszerű a válasz: a kozmetikus teliholdanként egyszer nyírja a banda bundáját és pont egybe esett ez a két esemény. Komolyra fordítva: le akartam szűrni valamit. Sikerült, bár ragacsos trutymó volt, ami nem mondhatnám, hogy elnyerte a tetszésem, és már Victorral se merek annyi ideig egy légtérben tartózkodni, hogy akárcsak gondolati úton is, de szóba kerüljön a dolog. Ő is tudta, én is. Csak én egy ostoba, naiv és reménykedő kölyök vagyok hozzá képest, bár nem tudom, mire várok még ezek után... Mikor Olen rám törte az ajtót bekopogott és elmondta, hogy: Kikötő. Most. Zed. Összekapartam magam és jó szokásomhoz híven, lenyúltam Ryan kocsiját. Olennek persze azt mondtam, hogy az enyém, de vezetni ő vezetett, mivel azon képességeim még mindig csapnivalóak voltak. Jobban jártunk így mind. A célnál egyből jött a megjegyzés, amire igazából már az indulás pillanatától kezdve számítottam. Szám önkéntelenül is vigyorra szaladt. - Meló van, pajtás! Különben is, nem venném a lelkemre, ha még egy egyszer megrontanánk vizuálisan Edent. Szerintem Shane mérgezett kakaót nyomna le a torkunkon. Nem sokkal később már azt kívántam, bár maradtunk volna a pucérestnél, ami számomra tele volt vakfoltokkal - a felvételtől se tért vissza a memóriám, attól az estétől búcsút vehettem. Nem vörösödtem el, annyira kezdő nem vagyok. De kínosan ügyeltem rá, hogy még véletlenül se pillantsak Oen vigyorgó fejére. - Összefutottunk, ez minden. - Az más kérdés, hogy már az összefutáskor is izzik a levegő, amit még mindig nem gyújtottunk be, de ez kivételesen nem frusztrál. Hogy ennek mi volt a hátterében... na, azt tuti nem Olinak fogom elárulni! És ha már itt tartunk, másnak se. Megéreztem Zed energiát, s ennek megfelelően arra vettük az irányt. Az étterem előtt találtunk rá a gondolataiba merülve. Ez az incidens üzletileg okozhatott neki némi fejtörést, így a feszültségét se csodáltam. Én se lennék oda a élvezettől, ha az én bizniszembe köptek volna bele. Mázli, hogy a fő vonulatomat nem kötöm fix helyhez és személyekhez. - Szevasz! - kezeltem le vele én is. Olen fantasztikus és teljesen releváns kérdésére nagy ívet írt le a pillantásom, mire megállapodott rajta. És ma még nem is ivott. - Én meg beöltözök szurkolólánynak és rózsaszín pompomokat lóbálva biztatlak titeket, ugye? - Hülyeségért nekem se kellett a szomszédba mennem, de végül megráztam a fejem és némivel komolyabban Zed felé fordultam. - Van egy olyan tippem, hogy ezért szívesen elégtételt vennél - böktem fejemmel a stég felé, ahol a hajók szoktak állni. - De ha nem vészes, és így is nyugodtan tudsz aludni... Nem fejeztem be. Ez az ő vállalata volt Vinc óta, igaz, hogy haszon a falkának is, de... ha ő nem kíván revansot, én nem fogom szorgalmazni. Miért? Huhú... hadd ne soroljam.
Egy pillanat erejéig sem lepődtem meg, hogy együtt érkeztek, édes kettesben, voltaképpen már meglehetősen távolról megéreztem a jelenlétüket, de inkább türelmesen, továbbra is elmélkedve vártam meg még ide érnek, amint ez megtörtént tekintetemet elfordítottam a romokban lévő stégről, hogy először Olennel, majd utána Darrennel is kezet rázhassak, részemről csak egy bólintással üdvözöltem őket. – Láthatod – a fejemmel a stég felé intek, azt hiszem ezzel meglehetősen tömören össze tudtam foglalni, hogy mi is a tényállás jelen pillanatban, ennél jobban nem tudtam volna magam sem kifejteni. Természetesen Olen ötlete egy másodperc erejéig valóban felvillanyozott, minden bizonnyal az elmémben lejátszódó képek hatására, ahogy elképzeltem a jelenetet, ugyanis tagadhatatlanul érdekes lett volna ha két férfi húzza be a hajókat a kikötőbe, valamint egy harmadik – Darren személyében –, aki lelkes szurkolót alakítana. – Ne aggódj, Darren – szólaltam meg nyugodt hangon, ahogy ránéztem – a pompomokhoz járna miniszoknya, hogy mutogathasd a szexi szőrös lábaidat, valamint egy valamit alig takaró felsőrész – szerencsére, annyira nagy fantáziával nem áldott meg a mindenható, hogy esetleg ezt is elképzeljem, viszont az már egyszer biztos, hogy a nőknek imponálna ez a látvány. – Komolyra fordítva a szót, jelen pillanatban úgy terveztem, hogy három hajó kerül vissza, úgy ahogy volt, de esetleg lehet két nagyobb is. – Még azelőtt kellene ezt eldönteni, mielőtt véglegesen felépítik a stégnek azt a részét. – Szerintetek melyik lenne a jobb? – Nézek rájuk kérdőn, csak merem hogy nem két különböző választ fognak adni, mert akkor nem sokat segítenének, legalább is látszólag, ugyanis ettől függetlenül a véleményük kifejezetten érdekelne, én vezetem ezt a részt, de az emberek kényelme kell, hogy fontos legyen, így eszerint tervezem kialakítani is. – Egyelőre még csak a deszkákat cserélik, néhány már eléggé elöregedett, nem vetne jó fényt az sem a boltra, ha esetleg véletlenül valaki alatt beszakadna – kissé gondterhelten húzom el a számat, így is el kell tusolni ezt az ügyet, hivatalos közlemény pedig egyelőre nem lett kiadva, ugyanis nekem még nem sikerült megnézni a kamera felvételeket, aminek alapján akartam volna kiadni egy nyilatkozatot, hogy mi is történt itt pár napja. – Az elégtétel egyelőre várat magára, előbb ezt kell itt lerendezni – előbb a munka, aztán a "szórakozás", örültem volna egy láthatatlan vérontásnak, nem kell senkinek tudnia róla, hogy mi történt, főleg nem az embereknek, ilyen esetben mindig óvatosnak kell lennie az embernek. – Inkább üljünk be, együnk valamit – vetettem fel az ötletet, végtére is nem véletlenül hívtam őket ide – farkaséhes vagyok. – Teszem hozzá némi magyarázatként.
Kezdőlap
//
//
