Elmosolyodtam, mikor megláttam, hogy egész jól feltalálta magát. -Nem, dehogy baj! Érezd magad otthon...nagyjából. - A szobámba nem szívesen látnám. Az az én kis menedékem. Ha már a házban nem sikerül egyedül lennem... -Ha gondolod, akkor elkészítheted egyedül is a vacsorát. Én most elleszek egy-két órát. - Nem tudom, hogy utána lesz e erőm még főzőcskézni is. Átlagosan 4-5 fejezetet írok meg egyszerre, de most az egész könyvet át kell gondolnom és a fontosabb részleteket, párbeszédeket és momentumokat le kell írnom, nehogy elfelejtsem őket. Egyszer már megjártam! Kihagytam egy elég ütős párbeszédet a második könyvemből és azóta is bosszankodom rajta, mikor eszembe jut. -Felmegyek a szobámba a laptopomért. - Jelentettem ki. Maximum 4 perc az egész. Remélem ennyi miatt nem mozdul ki a konyhából. Én viszont kisétáltam onnan, s már sétáltam is át a nappalin. Lehet, hogy lehozom a jegyzetelős füzetem is. Biztosabb, ha papírra is leírom az ötleteim. A gép bármikor tönkremehet és elveszhet rajta minden. Mondjuk erre még nem volt példa...és előszeretettel írom a műveim számítógépen, de mindig bennem van egy félsz, hogy egyszer csak fekete lesz a kép és hónapokig tartó munkám gyümölcse kárba vész.
Castor megtanított arra, hogy az elménk vérfarkasként sokkal többre képes, mintha ember lennék, mert több érzékünk működik, amire hagyatkozhatunk. Mikor Tru kijelenti, hogy felmegy az emeletre, képzeletben hozzákötök egy kis madzagot a lánykához, a dereka köré, és hagyom, hogy nyúljon, megfeszüljön, és nagyjából bemérem, mikor olyan hosszú, hogy már a szobájában van. Ha ennél tovább nyúlna, már rohanok is. De különben maradok a konyhában. Erre jó, hogy már ismerem a lakást. Érzékelem őt még mindig, de csak nagyon halványan. De nekem ez elég, ennél több nem kell. Egy kis tálkába olivaolajat teszek, pár kanálnyit, és belekeverem a fűszereket. Felteszem a rizst főni, és nekiállok feldarabolni a hozzávalókat, bár ez elég nehézkesen megy most egy kézzel. De bármit is csinálok, mindig a legfontosabb az, hogy figyelem Tru mozgását a lakáson belül.
Liu nem jött utánam, aminek nagyon is örültem. Gyűlölöm a magányt, de azt is, ha valaki mindig van körülöttem. Amikor felértem a szobámba az ágyra tettem a gépem, majd az éjjeliszekrényemből előkerestem a jegyzetelős kis füzetemet és a tolltartómat, amiben a kedvenc íróeszközeimet tartom. Természetesen mindegyiken van valami aranyos kis állatfigura, ami miatt jobban vigyázok rá, mint a többire. Megveszek a kis, cuki figurákért. Pláne, ha azok valamilyen nem túl nagy tárgyon vannak, bár ez nem kizáró ok nálam. Ezt a két tárgyat ráhelyeztem a laptopra, majd felkaptam őket és indultam vissza. Nehogy Liu nyafogjon, hogy sokáig elvoltam...vagy utánam jöjjön... A lépcsőn sétálva egyszer majdnem megbotlottam sietségemben, de végül sikerült egy másik lépésemmel jól lereagálnom és nem kerültem vízszintesbe. Visszaérve a nappaliba minden az asztalra tettem, majd leültem a kanapéra. Halkan felsóhajtottam. Egyáltalán nem füllik a fogam a munkához...
Trudence visszaérkezik a nappaliba minden bonyodalom nélkül, így én sem szakítom meg az ételkészítést. Lassan, komótosan, kissé bénácskán, de mindent meghámozok és felaprítok, amit kinéztem magamnak alapanyagnak. Ezeket a pulton hagyom, és nekiállok megteríteni, mert ez a kaja frissen jó. Ha a rizs megfőtt, akkor lekapcsolom, aztán leülök a konyhaasztalhoz, és várok. Innentől a vacsora nagyjából 15 perc alatt készen lehet, de majd csak akkor érdemes nekikezdeni, ha Tru jelzi, hogy enni akarna. Ezt ő határozza meg. Én hagyom, had élje az életét, mostantól nem zavarom, mintha itt sem lennék. Lehunyom a szemem, és meditálok. Kiterjesztem az érzékeimet, és a környéket fürkészem, a pajzsomat húzom fel, és eresztem le, szóval gyakorolok mindenféléket. Ez hasznos is, és közben egy árva hangot sem kell kiadnom, mozognom sem, szóval tényleg észrevétlen lehetek. De bármit is művelek, első az őrködés.
Az ölembe húztam a gépet és bekapcsoltam. Amíg vártam, hogy mindent betöltsön, amire szükségem lehet, addig fogtam egy tollat és a füzetet kb a közepénél kinyitva húztam magamnak egy idővonalat. Helyenként behúzogattam vonalakat, majd azokat megszámoztam. A számokat végül a következő lapra felírtam ismét, majd hozzájuk néhány betűt, vagy egy másik számot. Hasonló, jegyzetelős és tervezgetős szituációknál sosem írok le teljes mondatot. Mindig csak a szavak kezdőbetűjét. Például, ha azt akarom írni, hogy XY kiskutyát vesz, akkor annyit firkantok oda, hogy "XY.KK.V.". Nekem ennyi bőven elég ahhoz, hogy tudjam mire gondoltam írás közben. Azt viszont kétlem, hogy más is rájönne a jelentésre, úgyhogy azért sem kell izgulnom, hogy valaki esetleg belekukkant a jegyzetfüzetembe. Nyugodtan...Valószínűleg számára értelmetlen számokon és betűkön kívül mást nem fog észrevenni. Még akkor sem hagytam abba az írást, mikor már a gépem rendesen bekapcsolódott. Ahogy írtam az egyik ötletem, máris eszembe jutott egy másik s abból pedig egy újabb. Viszont előrébb kellett lapoznom és néhány régebbit kihúznom, ami sajnos már nem illett volna bele a történetbe. Időnként azért fel-fel pillantottam a konyha ajtajához, hátha meglátom Liu-t. Zavaró tud lenni a tény, hogy itt van és nem beszélgethetek vele. Vagyis beszélgethetek vele...csak nem érek rá.
Birtokában vagyok egy csomó technikának, ami roppant hatékony, és csodálatos dolog. De hiába uralom a mikéntet, ha nincs bennem erő, és minden amit teszek csak egércincogás. A farkasom pedig gyengül. ~ Mihez kezdjek veled, te szerencsétlen? Igen, az a nő azt mondta, nem szabad szidnom, és ne nyomjam el. De mit tehetnék vele? Nem tudom megszeretni, csak úgy hipp-hopp, amikor annyi bajt okozott már. Nincs benne semmi szeretni való, vagy ha van, hát nagyon jól rejtegeti. Lenyúlok lelkem mélyére, és megkeresem azt a lapuló szőrcsomót. Ott van, ha keresem, akkor érzem. Megpróbálom elképzelni, hogy belőle táplálkozik az erőm, a gyorsaságom. De ez egyenlőre teljességgel hihetetlen. Igen szánalmasnak érzem, bár ... jelen helyzetemben én is az vagyok. Együtt vagyunk szánalmasak. De én nélküle nem lennék az, ő meg .. még sosem volt más, csak szánalmas. Egy rakás szerencsétlenség. Inkább otthagyom, mielőtt teljesen elmegy a kedvem megint az élettől. Tru nem mocorog, ül valahol a másik szobában, és csendben van. Béke honol köztünk, és ez jó, nekem tökéletesen megfelel. Amíg ott van, addig minden rendben. Felőlem végigülheti ott a két napot, nekem az is jó.
Ahogy a gondolataimba merülve írogattam ki magamból az ötleteimet hamar eltelt fél óra...aztán ismételten 30 perc, holott ez még csak a vázlat vázlata! Az idővonalam zsúfolásig volt számokkal, nyilazásokkal (ha hirtelen ötlet ugrott be és annyi időt sem akartam elveszteni, míg másik oldalra lapozok) és áthúzásokkal. Annyi minden kavargott a fejemben, hogy úgy éreztem talán négy vagy öt könyv sem lenne elég ahhoz, hogy leírjak mindent, amit szeretnék. Ennek azonban nem szeretnék folytatást... eddig legalábbis így volt. Csak most tudtam félretenni a tollat és a füzetet. A kezem már fájt az írástól, úgyhogy egy időre pihentetem. A megírt fejezeteimből elküldtem az első hármat e-mailban Laurent-nek. Összeszedve a maradék erőmet még mellé pötyögtem, hogy ez csak az első változat, a véglegesig még minimum kétszer változtatni fogok rajta. Ahhoz viszont most nem volt erőm. Talán kicsit később. Megvártam, míg visszajelzést kapok az üzenetem érkezéséről, majd lecsuktam a laptop tetejét és kényelmesen hátradőltem a kanapén. Legszívesebben tv-znék...de csak a szobákban van televízió, a nappaliban nincs. Addig pedig nem akarok elsétálni...meg egyébként is akkor azt hiszem szólnom kellene Liu-nak. -Liu... - Nem emeltem meg a hangom túlzottan. Ha meghallja meghallja, ha nem, hát nem.
Tru halk hangja zökkentett ki a mélázásomból, mert ezt már nem lehetett igazán meditációnak nevezni. Körbepillantottam, ellenőriztem, hogy senki mást nem érzékelek továbbra sem, felpillantottam az órára, majd felkeltem, és kiballagtam a nappaliba. - Igen, Trudence? Igyekszem készséges lenni, és segítőkész, partner egy csomó dologban, de nem akarom ráerőltetni magam. Én most itt nem vendég vagyok, s nem önszántunkból vagyunk egy fedél alatt. Csak a kényszer szülte ezt. Meghallgatom mit szeretne, és a szerint igazodom hozzá vagy nem igazodom. Ennyi az egész. Csak két napról van szó. Csak két nap ...
Kissé meglepett, hogy Liu meghallott. Azt gondoltam elvan még a kis dolgaival és nem figyel fel a szólításomra. -Cuki vagy, hogy így ugrasz nekem. - Jegyeztem meg mosolyogva, miközben felültem, majd az asztalra tettem a gépet. Visszafordultam a fiúhoz. -Mikor szeretnél vacsorázni? - Ha rajtam múlik, akkor sosem fogunk. Igazából azt se tudom éhes vagyok e egyáltalán. Munka közben ez valahogy mellékessé válik. Most viszont elsősorban inkább társaságra vágyom. Liu pedig itt van, úgyhogy igazán adott a dolog. Még a barátnőmhöz sem kell átsétálnom a szomszédba. -Én nem vagyok éhes, úgyhogy bármikor nekiállhatsz. - Nem venném jó néven, ha miattam nem enne.
Noha nem inasnak vagyok ide "szerződtetve", mégis igen, ugrok elsőre, mert lehet, hogy az én munkámmal kapcsolatban akarna valamit. Amit hallok, az nem ilyesmi, de nem baj, ebben is megállapodtunk már. - Nos, én még várhatok kicsit, amíg te is éhes leszel. - felelem. - Két személyre készítettem elő hozzávalókat. Ettem már pár falat sütit ugye, szóval nem kopog a szemem az éhségtől. Ha Tru majd csak később lesz éhes, akkor később eszünk. - Dolgozzál csak nyugodtan, én igazán ráérek. Biccentek egyet, és visszaballagok a konyhába. Nem kell, hogy feszélyezze magát miattam, és nem kell, hogy vigyázzon rám, vagy gondoskodjon rólam. Én vagyok itt azért, hogy őt megvédjem, bár nem igazán tudom, hogy mitől. De ezt kaptam feladatnak, és akkor ezt teszem. Kicsit katonamentalitás, de hát végre valaki tényleg elvár tőlem valami teljesíthetőt, amit még nagyjából értek is. Meg kell próbálnom ezt rendesen elvégezni.
Ritka alkalmak egyike, hogy más főz rám. Az még ritkább, hogy egy férfi. Bűntudatom lenne, ha a semmiért készült volna az étellel. Nem voltam még éhes, de a munkát is hanyagolni szerettem volna, legalább egy kis ideig. Vártam néhány percet. Felkeltem a kanapéról, majd Liu után sétáltam a konyhába. Leültem az asztalhoz, s őt figyeltem. Terveim szerint várok még egy jó 10-15 percet, míg benyögöm, hogy ehetünk. Ha éhes vagyok, ha nem, akkor is. Addig pedig elszórakoztatom magam valahogy. -Mesélj valamit...
Már azt meghallom, hogy felkel, és elindul errefelé. Nem mondom, nekem is jól jön a társaság, különben megint beindul a mókuskerék, hogy mit csináltam én rosszul, mit tehetnék, és egyéb nyalánkságok. Ezt meg már vagy ezerszer visszapörgettem, és úgysem jutok előbbre. Most meg kell gyógyulni az ujjaimnak, át kell vészelnem egy magányos holdtöltét, és ha ez a kettő megvan, akkor talán kezdhetek magammal valamit. Tru bejön, és leül az asztalhoz szótlanul. Én is üldögélek, ő is üldögél, és csendben hallgatunk. Hát, ez is egy formája a társaságnak. Aztán végül megszólal. Na, nem mond sokat, csak úgy visszafogottan. Én meséljek? Egy ideig még szótlanul ülök. Fogalmam nincs miről beszélhetnék ... Aztán csak belekezdek. - Otthon, a falumban, ahol születtem, most biztos nagy a nyüzsgés. Nemrég kezdődött a sárkány éve. Ez a legerősebb kínai horoszkóp jegy. Mindenki csupa jót vár tőle. Ilyenkor sokkal optimistábbak az emberek. A bátyám írta, hogy ebben az évben akarnak gyereket, és nem csak ők. Ebben az évben rengeteg gyerek fog születni. Elhallgatok. Ez engem ugyan érdekel, de nem hiszem, hogy őt is. És nekem még fájdalmas is. - Nem hiszem, hogy ez egy jó téma. Miről akarsz hallani?
A mondatom utáni első néhány másodpercben már kezdtem magam kissé kínosan érezni. Féltem, hogy nem akar nekem "mesélni" semmit, s már azon kezdtem volna agyalni, hogy én mit meséljek, mikor végre megszólalt. Az arcomról nem sok érdeklődést lehetett leolvasni, de ez csak a mai nap fáradalmai miatt volt. Minden érdekelt, amit mondott. Főleg mert érdekelnek az ázsiai kultúrák, a csillagjegyek, a gyerekek és úgy általánosságban az ismerőseim családtagjai is. Már-már csalódott voltam, mikor témát akart váltani. Pont kezdtem volna élvezni, hogy kivételesen nem én beszélek. -Nekem tetszik a téma. Nem tudtam, hogy van bátyád. - Elmosolyodtam. Ne gondolja, hogy untat. Épp ellenkezőleg. Nagyon is érdekel. -Több testvéred is van, vagy csak ő?
Szóval tetszik neki a téma. Akkor jó. Szeretek a családomról beszélni, még ha fáj is a hiányuk ilyenkor. - Öt testvérem van. Kínában ez kissé szokatlan manapság. A szüleimet nagyjából népellenségnek kiáltották ki emiatt, és nem is éltünk valami jól, mert minél több gyereke van valakinek, annál többet kell adóznia. De most már csak a két legkisebb van otthon, a nagyobbak pedig támogatják a szülőket, és így könnyebb. Én is meg fogom találni a módját, hogy pénzt küldjek haza, Castor tiltása ellenére is. Olyan nincs, hogy nem. Csak meg ne tudja! Persze ez Tru számára egy biztonságos téma, mert nem tudok visszakérdezni. Tudom, hogy ő nem tudja. De majd két nap múlva ...
A kis történet első fele igazán elgondolkodtató és szomorú volt. Nem ilyesmit szerettem volna hallani, de a végére egész jó kedvem lett. -Jó lehet, ha az embernek ilyen nagy és viszonylag összetartó családja van. - Én bele sem merek gondolni, hogy mi van az én rokonaimmal. Fogalmam sincs mi lenne a jobb...ha vígan élnének úgy, hogy nem is kerestek...vagy ha szerettek volna, de már meghaltak... Egyik lehetőségtől sem leszek maximálisan boldog. Azt hiszem jobb lenne egy kicsit vidámabb, illetve komolytalanabb vizekre evezni. Attól biztosan nem leszek depressziós. -Nekem eddig csak egy fiam van! - Húztam ki magam mosolyogva a széken. Nem tudom Liu számára nyilvánvaló e, hogy rágondolok, vagy sem. -Majd szeretnék egy kislányt is, hogy csinálhassak neki cuki frizurákat és vehessek neki csini rucikat.
~ Hú, de jó, hogy nem vagyok nő! Ez az első gondolatom, amikor meghallom a reakciókat. Tudom, hogy rám gondolt. Valódi gyerekről nem lehet szó. Itt nem látok egyetlen egyévest sem, és a régebbiekre meg nem emlékezne. - Trudence, majdnem egykorúak vagyunk. Nem lehetne ezt az ... anyázást abbahagyni? - nézek rá szinte már könyörögve. - Nagyon kedves vagy, de van saját anyám, és nem szeretném lecserélni, még ha több ezer kilométerre van, akkor sem! Remélem, most nem sértettem meg ezzel. De azt is felfoghatná, hogy mind a büszkeségemben, mind a családi érzelmeimben benne turkál ezekkel a beszólásokkal. De hát megint akkor eljutottunk oda, hogy kellemetlen a téma. Hiába no, mindkettőnknek túl sok minden fáj az életben, nehéz felhőtlenül társalogni.
Meglepődtem rajta, hogy Liu ilyen komolyan veszi a játékomat. -Attól, hogy néha megsimizem a buksid és gyerekként tekintek rád még az édesanyád ugyanaz. - Cuki, hogy ilyen kis érzékenyen. Én azonban nem igen tudom ezt megérteni. Nehéz is lenne az én helyzetemben. A szüleimre sem emlékszem. Talán két nap múlva majd jobban át tudom érezni... -Én az ellenkező neműeket 3 csoportra osztom; gyerek, férjjelölt, Laurent. Barát kategória nincs... Az egybeolvad a "gyerek"-kel, ezért gondoltam, hogy téged is oda raklak...de ha nincs ínyedre, akkor valamelyik negatív kategóriába is tehetlek... - A Laurent kategória igazából a "főnök", de ezt a jelzőt nem szívesen használom rá. Így is elég egoista...
Ja, vagy úgy! Hát ez egy érdekes felosztás. - Nem hívnak Laurentnek, és nem akarlak feleségül venni. - jelentem ki határozottan. - De attól, hogy te így szeretnéd csoportosítani a világot, attól még a világ nem idomul hozzád, Trudence. És elég sokan vannak, akik egyik kategóriádba sem illenek bele. Nem vagyok egy túl tréfálkozós hangulatban az elmúlt napokban. Nem, inkább hetekben. Nem vagyok így szórakoztató társaság sem. Nem igazán értem a tréfát mostanában. Azt, hogy milyen negatív kategóriák vannak inkább meg sem kérdezem. Már éppen elég negatív kategóriának vagyok a tagja mostanában, nem kell még egy vagy több. sok baj ért mostanában, és egyfajta védekező állást vettem fel, hárítok mindent, akár kell, akár nem. Én is érzem, hogy egy kicsit túlzásba viszem, de képtelen vagyok most ennél nyíltabb és bizakodóbb lenni. De az, hogy Trunál a gyerek és a barát kategória egybeesek, bizonyítja, hogy ő még nem nőtt fel, s nem érett meg, vagy ha úgy tetszik nem nőtt be a feje lágya. Pedig 26 évesen már nem ártana. Ja, igaz, azt sem tudja, hogy hány éves. Lehet, hogy még csak húsz.
-Az nagyon is lehetséges, de én azok közül a "sokak" közül ismerek hármat és kettőt simán be tudok helyezni az egyik csoportba. - Vontam meg a vállam lazán. Az egyik Laurent, a másik ő maga. Mr. Appletown-t nem tudom hova sorolni...talán a főnök kategóriába...vagy neki is csinálok egyet külön. Még eldől. Nem sok férfi ismerősöm van, úgyhogy nekem ez a néhány csoport egyelőre elég. A barátnőm amúgy is azzal tömi a fejem állandóan, hogy férfi és nő között nincs őszinte barátság... Én ezzel alapjáraton nem értek egyet, de ebben a két évben nem sok férfi ismerőst szereztem, úgyhogy nem tudok tapasztalatból beszélni. Ez a hátránya annak, ha állandóan a házban vagyok. Nem találkozom senkivel.
Elgondolkodva bólogatok Tru okfejtésén, de ez csak azt jelenti, hogy értem, nem azt, hogy egyetértek vele. - Szóval három hímneműt ismersz ... az egyik én vagyok, akit beraktál a gyerek csoportba. A másik egy Laurent nevű valaki, a harmadik Mortimer, feltételezem ő az, akit nem tudsz besorolni. Ezek szerint a férjjelölt csoport üres, és mégis megcsináltad. Na, látod ez az igazán árulkodó. - böktem ki vigyorogva a végkövetkeztetésemet. - Na meg az, hogy két év alatt három férfit ismertél csak meg. Tru sem egy főnyeremény. Ha az én életem jelenleg siralmas, akkor az övé is az. Nem emlékszik semmire a múltjából, a jelenlegi élete meg egy kolostorban zajlik, ahová önként vonult vissza. És még nem is tudja jelenleg, hogy milyen a világ igazából! NA, ez az igazán rázós ebben az egészben!
Elfintorodva vontam meg a vállam. Nem kimondottan szokott érdekelni, hogy ki mit von le az életmódomból, vagy a gondolatmeneteimből. Azt persze hozzá kell tennem, hogy ezeket nem sok ember ismeri. -Remélem azt árulja el, hogy akarok majd valamikor gyereket és akkora már szeretnék magam mellé egy férjet is. Az nem buli, ha egyedül nevelem. - Egy ismerősöm sincs, akinek lenne komoly párkapcsolata, de mindig úgy gondoltam, hogy ha már valakinek van gyereke, akkor férje is... hiszen az a pici baba szerelemből születik...jobb esetben. Az a férfi pedig nem túlzottan szerethette a nőt, ha arra sem képes, hogy elvegye. -És akkor lehetne új vezetéknevem is! - Fűztem hozzá még mosolyogva a második okom. Ez azonban nem fog sokáig tartani. A mostani vezetéknevem már eléggé irritál, de lehet, hogy az eredeti tetszik majd és nem akarok megválni tőle. -A munkám sok időmet elveszi... - Félig-meddig még igaz is. Ha komolyan nekiállok, akkor van, hogy 12, vagy annál több órát is képes vagyok ezzel eltölteni, utána pedig az alvás és egyéb ház körüli munkáim kb ugyanennyi időt elvesznek tőlem.
Na, ez egy elég jó irány, amíg Tru bele nem un, és fel nem húzza magát. Tru gyengéd, óvatos ugratása. - Igen, ezt is elárulja, És ez teljesen jogos meg helyes így. De az azért elgondolkodtató, hogy ezek szerint minden olyan férfit, aki eléggé felnőtt a mércéd szerint, de nem Laurentnek hívják, azt be akarod hálózni majd? - folytatom hát a csoportosítás élveboncolását. - Ezek után ne várd, hogy a jelenlétedben megkomolyodjam! Nincs az a pénz ... Na, ez így jó lesz. Végre egy kis fesztelen évődés. Egészen kockázatmentes. Persze nincs nekem semmi bajom Truval, csak éppen a férjjelölt kategóriába amúgy sem passzolnék bele, és nem akarok keresztnevet váltani, szóval marad a gyerek kategória. Ha ő úgy, akkor én így. Szükségem van némi lazításra. Persze ez nem jelenti azt, hogy ne figyelnék a továbbiakban a környezetre. A munkám az első. De a kutya nem jár erre jelenleg, nemhogy egy farkas ...
-Dehogy! - Vágtam rá azonnal, mikor oda kerültünk, hogy minden felnőttként viselkedő, nem Laurent-nek hívott férfire rámásznék. Ekkor azonban rájöttem egy "barát" kategória szükségére. Vagy legalábbis egy olyanéra, ami eddig még nem volt... Eddig nem volt rá szükségem, ezért nem is gondolkodtam el ezen túlságosan. Valószínűleg már most sem fogok. Esetleg azután, hogy visszakaptam az emlékeim. Ki tudja mik derülnek ki... talán férjem is volt... -Alapból kiesnek azok, akiknek már van egy komolyabb, vagy lazább kapcsolatuk...és akik nem szeretik a gyerekeket és a hörcsögöket. - A kifejtésem végére már egész széles mosoly volt az arcomon. A hörcsög nem tudom honnan jött. Valami cuki állatot akartam mondani, amit lehet a házi kedvencként tartani és ez ugrott be. Nem mintha a höri nem lenne cuki és házi kedvenc... -Ja, és akinek nem tetszik a vezetékneve... Neked mi is a teljes neved?
Még jó, hogy azok, akiknek már van valakijük, azok nem esnek a férjjelölt kategóriába. És mivel a gyerek alap, én már garantáltan kiesek a rostán. De amint meghallom az utolsó feltételt, mindjárt van egy még bombabiztosabb hátrányom, ami miatt nem jöhetek szóba. - Liu Xiaobo Wu. - tagoltam lassan, hogy kiélvezhesse a teljes döbbenetét. - Azt hiszem ezzel hivatalosan és véglegesen kizártam magam a második kategóriából. - tettem hozzá vigyorogva. Az, hogy szeretem-e a gyerekeket? Nos, Amyvel egészen jól eltakarítgattunk együtt. A hörcsög viszont necces. Attól tartok valami teliholdközeli állapotban simán megenném ... Ez ... ciki. Erre még nem gondoltam, de sanszos, hogy így van. Mik nincsenek!
Felnevettem, ahogy meghallottam a nevét és helyettem is eldöntötte, hogy nem fog kategóriát váltani. -Nincs baj a neveddel, csak az enyémhez nem passzolna... - Kifejezetten tetszik a neve, szép a csengése, de maga a vezetéknév nekem túl rövid. -Egyébként a nálam fiatalabbak sem téma, úgyhogy már csak az miatt sem kerülnél oda. - A magasság is mérvadó a számomra, de azt most nem szeretném neki ecsetelni. Nálam magasabb, viszont én olyat szeretnék, aki kompenzálja az én ázsiai mivoltom miatti alacsonyságom. Akkor talán lenne egy hellyel-közel átlagmagasságú gyerkőcünk.
Kezdőlap
