Sosem szerettem a teliholdakat. Borzaska teljesen és tökéletesen koordinálhatatlanná válik, ráadásul őrült vágyat érez arra, hogy megcsócsálja a berendezést, ami azért nem lenne jó, mert Castor úgy kirakná a szűrömet, mint a macskát… Na, tudják! Bár, talán most jót fog tenni. Túl sok feszültség gyűlt fel bennem az elmúlt időszakban: mióta visszajöttem, azóta kerülöm mind az Alfát, mint pedig Dr. Hartot, a találkozás velük pedig annyira hiányzik nekem, mint mókusnak az erdőtűz. Na jó, nem kellene ezzel pont most viccelődnöm, igaz? Aztán, amióta feladtam az írást, csak gyűl bennem ez az őrült feszültség, ami már lassan tényleg megöl. Főleg a kijárásai tilalom miatt, így italozásban sem vezethetem le a dolgot. Most már rám fér, hogy egy kicsit eleresszem magam, és Borzaskával kinyújtóztassuk a lábunkat. Körbejártam a mentorokat, és lábujjhegyen állva, meg pipiskedve könyörögtem mindegyiküknek, hogy ugyan már, vigyázzanak szegény, kicsi vörösre odakint a sötét erdőben, mert a végén még belefut egy pedofilba, esetleg egy csúnya, rossz vérfarkasbácsiba vagy vérfarkasnéniba. Vagy egy csúnya, gonosz pedofil vérfarkasba. Na az már úgy betenné a kaput. Viszont túl későn kezdtem el keresgélni, és mindenkit lefoglaltak. Erre azért picit megijedtem. Végül úgy döntöttem, hogy megpróbálkozom ezzel egyedül, legfeljebb közel maradok a többiekhez. Így aztán kimentem, és az erdőbe érve átváltoztam. Egyből felszabadultabbnak éreztem magam, de még nem aggodalmaskodtam azon, hogy ez tulajdonképpen jó-e, vagy rossz. Változást jelentett, bennem, a személyiségemben, és azt sosem szerettem. Inkább beleszagoltam a levegőbe, és eliramodtam a legközelebbi vad felé. Szarvas… Régen ettem már farkas-alakban, főleg teliholdkor. Valahogy mindig kitúrtak a nagyobb és erősebb farkasok. Most viszont, így félig-meddig egyedül talán több esélyem lesz. Az első prédáról lecsúsztam. Túl gyors volt, én pedig belegabalyodtam valamibe, amiből majdnem tíz percen át kínlódtam ki magam. nem sérültem meg, de nem örültem ennek a kis hátráltatásnak. Viszont egyből újabb prédára vetettem a szemem. Állatiasan megnyaltam a szám szélét, majd elindultam. Vadásztam a telihold alatt. Mi rossz történhetne?
A farkasok jelentős többsége hatalmas elánnal áll a holdtölte elé, sokaknak ez az este jelenti a mindent, a vadászat véres gyönyörét,a bestia kiteljesedését, az elfojtott vágyak kiélését. Költői. Nálam mindez némileg prózaibban festett, méghozzá a következőképp: kikocsikáztam az erdő mellé, a csomagtartóban hagytam a ruháimat és a Hold hívásának engedve átváltoztam. Ennyi az egész. Nekem sose tartozott a kedvelt elfoglaltságaim közé bundásként ténferegni, a külsőre vonatkozó álcázást teljesen megsemmisítette, hogy mindenig ugyanúgy néztem ki ilyen alakban. Rémségesen unalmas és egyhangú. Fel lehetne viszont vetni a többi, vadállattal járó előnyt. Igen, mindezt élvezem is emberi alakban. Kiélvezem az élet minden cseppjét holdtölte nélkül is, nincs rá szükségem ahhoz, hogy a saját szám íze szerint éljek. Merda! Annyi teliholdas éjszakám volt, hogy kikopott belőle mindaz, ami eleinte magával ragadott. Semmivel sem éreztem magam másképp, mint általában... Talán csupán egy leheletnyivel éreztem több késztetést arra, hogy fémes ízű, friss, meleg vér tapadjon a szájpadlásomra, agyaraim még vergődő áldozatba tépjenek, mancsom alatt kihunyjon egy élet lángja. Felnéztem a fénylő, kerek korongra. Gyűlöltem, amiért ily' pofátlanul irányítani merészelt. Felhúztam a pajzsom, elrejtettem minden energiám, tulajdonképpen eltüntettem magam, szeretett vérvonalamnak hála. A fák között loholtam, kósza szagok, illatok csaptak meg, a társaimé, kisebb-nagyobb vadaké, néhol véré, olykor elnyújtott, diadalmas vonyítást hallottam, ami a sikeres vadászatot hirdette. Az erdő élt, lélegzett, szinte hallottam,a hogy lüktet, minden rettegett, félt tőlünk, mert mi voltunk ennek az éjszakának az urai és úrnői. Szarvasok szagát éreztem, többen lehettek, de valami más sokkal nagyobb érdeklődésre tartott számot a részemről. Kölyök. Oddio! Még a végén kiderül, hogy számomra is tartogat valami újat, érdekeset, izgalmasat ez az este. Vagy legalábbis némi szórakozást. Suta, gyámoltalan kis nősténynek tűnt, meglepett, hogy egyedül találtam rá, s kissé bántam, hogy falkatárs, mert így már körülményesebb. ~ Buonasera, signora! ~ küldtem felé a dallamos olasz szavakat gondolatban, amik sokkal édesebben, fülsimogatóbban hatottak, mint ahogy a tisztesség megkívánta volna. Figyelmeztetőnek kellett volna lennie. Sose voltam a fair play híve. Lassan elkezdtem körülötte sétálni, ha eddig még nem inalt el, vagy arrébb. A keselyű is így körözhet a konc körül, de lássuk be, én jóval mutatósabb vagyok egy dögevő madárnál, a kölyök pedig csinosabb egy marék húscafatnál. ~ Unatkozom... ~ A tekintetemben éhség fénye gyúlt. ~ Nem tudom, mit tanítottak neked eddig, de... ~ megálltam előtte, hátamon enyhén felborzolódott a szőr ~ fogadnék, hogy így is remek szórakozás lehetsz. Megnyaltam a szám. ~ Fuss, lepre! Különben vacsora lesz belőled! Mondtam, hogy unalmasak a holdtölték, én pedig szerettem kreatívan és izgalmasan elütni sivár perceimet, óráimat. Ebben pedig ez a kölyök lesz a segítségemre, remélem, nem okoz csalódást. Nekilendültem, érzésem szerint így is elég egérutat hagytam neki, ha viszont leblokkolt, ő bánja.
Már bőven sötét van mikor végre kifelé irányban teszem ki lábamat a szállodából. Két hét után először. Nem panaszkodom, de örülök, hogy végre szabad ilyet is tennem. Persze lehet, hogy korábban is kijöhettem volna, de nekem azt senki nem mondta el, én meg nem kérdeztem. Miért tettem volna? Törvényszerű, hogy a gyerekek kérdései csak bosszantják a felnőtteket. Nekem meg mindig az az érzésem támad itt egy-egy kérdés után, hogy jobban tettem volna ha meg se szólalok. Miután Salem elhozta a laptopomat, (nagyapám után Cyril-nek becézem, mert olyan mogorva teremtmény ezzel a sötétszürke burkolattal, de belül nagyon kedves kis jószág), szóval első dolgom volt ráBingelni a vérfarkasokra. Letöltöttem pár könyvet (némelyikbe belepirultam rendesen olvasás közben), olvasgattam legendákat, megnéztem pár filmet, aztán így két hét elteltével levontam a következtetést: elcsesztem nagycsomó időt, de okosabb nem lettem. Talán csak annyival, hogy a vérfarkasos filmek tanulsága szerint belőlem egy nagyon gonosz teremtmény vált, és még élveznem is kéne... Csak biccentek Mr. de Luca felé a parkolóban, mert nem tudom hogyan kell köszönni neki. Aztán beülünk a fekete Audi A8-ba (kicsit szégyellem, hogy nem tudom leplezni a csodálatomat az autó iránt. Sebesség és autó-motor bolond volnék, szóval számomra egy ilyen gép felér a hetedik mennyországgal, és ennek minden öröme kiül az arcomra mikor végigsimítok a karosszérián, aztán odabent a műszerfalon is), majd kiszáguldozunk... az első Holdtöltémre. A bizarr alakváltás és a fájdalom gondolatára megint összerezzenek... Hogy tereljem a figyelmemet ezekről az emlékekről, fejben felsorolom, hogy mit hoztam magammal. Itt van velem Cyril is, habár őt inkább csak megszokásból hoztam el, mert egyébként biztos vagyok benne, hogy nem lesz szükségem rá. Aztán itt van még a váltás ruha is, ahogy Mr de Luca meghagyta, hoztam két kisüveges ásványvizet egy doboz energiaital, és fájdalomcsillapítót. Rohadt sokat... Kaptam be néhányat még indulás előtt, de nem tudom, hogy használ-e majd amikor minden csontom darabokra törik. Jajjjj ne! Már megint erre gondolok... Kényelmet lenül fészkelődök az ülésben, és bámulok ki a szélvédőn. Ha ő nem szólalt meg az úton, akkor én sem. (a korábban említett gyerekek-bosszantják-a-felnőtteket elv alapján) Megérkeztünk. Azt hiszem. A motor leállt, én meg csak ülök és figyelek feszülten. Szerintem valami parancsszó-félére várok.
Az első Holdtölte. Legalább is Leonának. Nem mondhatom, hogy az eddig eltelt idő alatt bármit is megtudtam volna a lányról, leszámítva azt, hogy magában hordozza a mai gyerekek szokásait, hogy sokat gépezik meg hogy fent lógott a hotel tetején. Igazából a látszat ellenére én is szerencsétlenül érzem magam. Mert az egy dolog, hogy nem szívlelem a kölyköket, az csak rátesz egy lapáttal, hogy az emberkölykök sem tartoznak a kedvenc társaságomba. Persze a helyzeten némileg változtat, hogy Leona az enyém, és bármennyire állnék ellen a kísértésnek, akkor sem tudnám teljesen magamba zárni azt a kellemesnek ható bizsergést, ami a köztünk lévő kötelék sajátossága. Ez van. Azt viszont megfogadtam, hogy tanulok a múlt hibáiból. Nem lágyulok el soha, soha többet. Nem kerüli el a figyelmem, hogy milyen áhítattal szemléli meg az autómat. Fura, de ez legalább mosolyt csal az egyébként teljesen érzelemmentes képemre. Egy közös témánk már van, azon kívül, hogy mindketten vérfarkasok vagyunk. De nem szólok hozzá, nem teszem szóvá... Különös, de igazából fogalmam sincs, hogy miképpen kezdjek hozzá egy társalgáshoz. Én nem tudom, hogy kell egy gyerekkel beszélni. Tök mindegy, hogy ez a gyerek ember vagy farkas. Megérkezünk az erdőhöz. A szokott helyemen parkolok le. Ahogy leállítom a motort, a szemem behunyva, aprókat lélegezve figyelek és tapogatom le a környéket. Többen már megelőztek és itt vannak kint. A szabály továbbra is áll: nem telhet el úgy telihold, hogy ne mozogjon együtt a falka. Ennek ellenére most szükség lesz némi távolságtartásra Leona miatt. Végül kifújom a levegőt, és észreveszem, hogy kezd feszélyezni a kocsiban megrekedt csend. Olyan masszív és harapható, hogy még a hajszálak zizegése is kihallatszik benne... - Nem érzed furán magad? Fordítom felé a fejemet, ahogy felteszem a kérdést. És mivel nagy a csend, ezért az én megszólalásom is automatikusan halkabb a normális beszédhangomnál. Közben elkezdek szöszölni. Kicsatolom a biztonsági övet, kiveszem a kulcsot, jól megnézem magam a visszapillantó tükörben, rövidre nyírt, fekete hajzatomat rendezgetem, ami igazából teljesen felesleges, hiszen nemsokára úgyis átveszi a helyét a Bestia szőrzete. - Valószínűleg nem leszel magadnál, amíg tart. És sokáig fog tartani, legalább 4 órán át. Ha úgy döntesz, hogy unod a szobafogságot, kijöhetünk gyakorolni és akkor majd könnyebb lesz. Van kérdésed? Fordítom felé a tekintetem, és a szó fizikai értelmében "lenézek" rá. Néha még mindig nem hiszem el, hogy rábólintottam erre az egészre és egy kislányt hordozok magam mellett. Ettől függetlenül a Bestia nyugtalanul mocorog. Várja már a vadászatot, várja már a kölykével való időtöltést. Ahogy ezekkel a dolgokkal "küzdök", kívülről talán indokolatlannak vélhető, nevető szusszanás szalad ki az orromon. Castor, te vén hülye.
Hogy nem érzem-e furán magam? Már mihez képest? Az óta nincs egy perc nyugtom se amióta megharapott. Egyfolytában csinálnom kell valamit. Vagy járnak a kezeim (általában a billentyűzeten) vagy a lábamat rázom, rágom a körmömet, a tetőtéren járkálok, most pedig nagyon nehezemre esik, hogy ne tegyek semmi ilyesmit, és megüljek egy helyben. Van bennem egyféle izgatottság a "kirándulás" miatt, no meg feszült várakozás, és morbid kíváncsiság, Arról nem is beszélve ami a bőröm alatt mocorog, a sejtjeimben, a gondolataimba. És ott van még az érzés, hogy valami közeledik, mintha húzna egy láthatatlan kötél. Egyik vége a derekamra csomózva, a másik meg... fogalmam sincs hol a másik vége, hiszen láthatatlan. Éppen ez idegesít. Végül- hogy válaszoljak is a kérdésre- bólintok egyet. Mert igen, határozottan furán érzem magam. Az alfa folytatja. Hallgatom. Voltaképpen nem zavar a gondolat, hogy négy órán át ne legyek magamnál. Valami természetellenes módon még nyugtat is, hogy nem leszek tudatában a fájdalomnak. A szobafogsággal kapcsolatban viszont meglepetten elkerekednek a szemeim. - Ki szabad jönni? - igen, már egyértelmű nekem is, mégis muszáj rákérdeznem, hátha kapok egyenesebb választ is, amit szó szerint idézhetek később, ha a szükség rávisz. Bár nem értem, hogy miért jut ez eszembe. Mármint az, hogy ilyen hivatkozásokkal védjem meg magam. Bosszantom őket ugyan, érzem, de nekem nem úgy tűnik, hogy valaha is bántani akarnának. Éppen ellenkezőleg. Mindegy, akkor is szükségem van arra, hogy nyílt egyenest a szemembe mondják a szabályokat. - Igen, kérdezek. - bólogatok is mereven. Látszólag nem vagyok túl lelkes a lehetőségért, de ez csak az erőlködés miatt van, hogy visszaszorítsam Azt a bőröm alatt. - Muszáj ezt csinálni minden teli-Holdkor? Mikor tudom irányítani Azt? Mert ha jól értem, valamikor meg fogom tanulni. Mire való a falka? És mit kell csinálni, ha egy idegennel találkozok? Hallottam beszélgetni a többieket ... - nem folytatom, mert az alfa felnevet. Nem jókedvében, ez inkább olyan keserű nevetés. Elpirulok. - Most rosszat szóltam... - nem kérdezem, hanem megállapítok egy tényt. Zavarban vagyok, mert utálok hülyeségeket locsogni, és ez alól még az se ment fel, hogy az alfa engedte meg, hogy kérdezzek. Ügyetlen mozdulattal nyúlok a kilincsért. Na mi van azzal az öntudatlansággal? Akarom. Mostazonnal.
Bólint. Hát jó. Azt hiszem, hogy nagyon fogjuk szeretni egymást, mert Leona még véletlenül sem beszél sokat, sőt. Szinte egyáltalán semmit. Ez egészen kedvemre való lenne, ha biztos lehetnék abban, hogy ez nem azért van, mert tart tőlem és ettől az egész helyzettől. Békésen ülhetnénk egymás mellett, mint ezer éves ismerősök, és ha akkor is ugyan így hallgatna - imádnám. Legalább is most így érzem. Az ártatlan kérdésére kissé elmosolyodom. - Ki. A szobádból mindenképp. De egyelőre ne mászkálj messzire a hoteltől. Lehet, hogy ezeket a szabályokat már sokkal előbb tisztázni kellett volna? Passz. Én nem piszkáltam őt, mert gondoltam, ez jót tesz a kamaszoknak. Megint hülye voltam, de már legalább élő bizonyítékom is van arra, hogy miért nem való nekem igazi, hús-vér gyerek. Érzem, ahogy ficánkol és pontosan tudom, hogy mennyire szólítja a farkaskölyköt az erdő és a telihold. Én is érzem, de azért 350 év alatt az ember tanulja meg kontrollálni magát. Olyan ez, mint mikor pisilni kell. A gyerek mocorog, a felnőtt legfeljebb türelmetlenül dobol a lábával. Később már azzal se. Úgy vélem egyszerűbb, hogyha most csak röviden és velősen válaszolok. Talán holnap vagy holnapután, amikor a teste és lelke kiheverte az első nagy sokkot, már képes lesz rendesen figyelni. Tudom, hogy nem az ő hibája most ez a feszengés... - Igen, muszáj. Ha a Bestiára gondolsz... Őt sokára. Az alakváltást hamar megtanulod, ha együttműködsz velem. - adom meg mindkét választ, mert nem tudom pontosan, hogy mire céloz az "azt" alatt - A falka... Az otthonod. A családod. Olyan, mint egy... bentlakásos iskola. Mindenkinek van hülyesége, de alapvetően szeretjük egymást, összetartunk és vigyázunk egymásra. És én felügyelem, hogy mindenki tegye a dolgát, én adok utasításokat. Újabb, halovány mosoly. Most mi van, azt várom, hogy büszke legyen rám vagy esetleg magára? Lehet. Igen, lehet, hogy jól esne valami hű vagy váó, de szerintem ezt már sosem fogom megtudni. Kicsit belesüppedek az ülésbe, nekinyomom a tarkóm a fejtámasznak. Kinézek az ablakon, aztán vissza Leonára. Ahogy egyre többet beszélek, rájövök, hogy egyrészt egészen gyengéd és közvetlen a hangszínem, másrészt mégsem sikerült olyan rövidre és velősre az összefoglalás, mint azt az elején terveztem. - Egyelőre igyekezz nem találkozni idegenekkel. Kerüld a feszültséget, csak bajt hoz a fejedre, amíg nem tudsz uralkodni a Bestián.Ha farkassal találkozol, azt ösztönösen fogod tudni. De lehetőleg ne nézz a szemébe és legyél alázatos. De veled nem fognak túl sokat... - na most milyen szót használjak? - piszkálódni. Mert megérzik benned az én véremet. Kivételezés, nem kivételezés: ez van. És ezt valahol el is várom a többiektől. Az meg, hogy az idegenek számára esetleg célpont lehet... Ekkor lép életbe az, hogy lehetőleg ne mászkáljon el, és nem lesz baj. De ebbe még bele se gondoltam... A szusszanó nevetésem felerősödik és magam sem tudom, hogy miért, de átnyúlok a sebváltó felett, hogy a bal kezemmel kissé megszorítsam az ő bal felkarját. - Nem szóltál. Végre beszélsz, és ez jó. Szeretném, ha kérdeznél vagy mondanál nekem... Dolgokat. Elég sokáig egymással fogunk élni, úgyhogy mindketten jobban járunk, ha megbarátkozunk egymással. Mosolyogva eleresztem a kezét. A szélvédőn át kinézek, felnézek az égboltra. Valaki vonyít a távolba a mieink közül. - Gyere! Utána megbeszélünk mindent, de jobb, ha hamarabb túlesünk rajta. Próbálok biztatóan bólintani, mielőtt kiszállok a kocsiból. Én magam már eleve egy kikukázott, fekete melegítőben jöttem, hogy egyelőre a teljes meztelenséggel ne sokkoljam le Leonát. Remélem, hogy ő sem félti a most viselt ruháit, mert én ugyan nem fogom arra kérni, hogy vetkőzzön le előttem... Szakadjon csak a textil.
- Bestia? Így hívják? - csodálkozok rá inkább csak a kifejezésre, de azt is suttogva, mert nem akarom félbeszakítani, és nem is tart sokáig az "ámulat" mert hamar elhangzik az alakváltás kifejezése amitől én már megint csak a fájdalomra emlékeztet. Lehet, hogy a "bestia" fogalom, mint a szörnyeteg megnevezéséve még nem világos (most hallottam először), de az alakváltás szó fizikális értelemben vett jelentésével már több mint tisztában vagyok... Úgy betűzik K-Í-N-H-A-L-Á-L A továbbiakat némán hallgatom, csak egy-egy biccentéssel jelzem, hogy még itt vagyok, figyelek, és gondolatban jegyzetelek. Először is azt jegyzem föl magamnak, hogy az alfa legutóbb nem volt ennyire közvetlen és már-már barátságos velem. Jó, ő volt az egyik személy a háromból aki időről időre benyitott a szobámba megnézni, de akkor is éreztem azt az öt lépés távolságot, ami talán most lecsökkent (négyre?). Megnyugtató látni azt is, hogy néha mosolyra kunkorodik a szája beszéd közben, mert azt akár még biztatásnak is vehetném, ugyanakkor óvatosságra int az hogy ilyen felebaráti hangnemben beszél velem. Valahogyan azt érzem ettől, hogy nagyon keskeny az a határ amin vagyok a "még elviselhető" és a "bosszantó" között. Meg akarok felelni ezeknek az ismeretlen elvárásoknak, és éppen ezért jövök zavarba attól, hogy esetleg hülyeséget mondtam. Utálok csalódást okozni, aztán meg csak nyűg lenni valaki nyakán. Az alfa otthonról és családról beszélt, amit még nem igazán érzek át, de azt már tudom/érzem, hogy nem akarok megint lepasszolt csomag lenni. Ezt most nem szúrom el. Esküszöm. - Az alázattal nem lesz gond... - húzom el a számat. Tudom, hogy mit csináltam a legutóbb farkas alakban, és azt is, hogy soha senki szemébe nem merek már nézni, mert a szállodában mindenki olyan nagy és félelmetes. Azt nem tudom még, hogy utálom-e, de abban biztos vagyok, hogy nem tetszik. Ennyire még a kórházban sem húztam meg magam, márpedig ott sem tűrték el a gyerekek hisztizését. Vajon könnyebb lesz? Nem most értem, hanem idővel... egyelőre még beérném annyival, ha nem fájna annyira az alakváltás... Pokolba, már megint itt tartok! Nyúlok a kilincsért, Mr de Luca meg a karom után, és elmondja azt, amit a gyerekpszichológus is mondogatott két kemó között: "Beszélj". - Oké. Megpróbálom. - Egyezek bele mindkettő (úgymond) ajánlatba. Majd megpróbálok kommunikálni, ha már rendeződnek a körülményeim. Aztán majd kiderül, hogy tudunk e egymás mellett élni (mert azt hiszem erre gondolt az "egymással" kifejezés alatt"). Egy kicsi részem még reménykedett abban, hogy visszamehetek Miller nagyiékhoz Chicagoba, de ha jól veszem le az alfa szavait, akkor ez felejtős. Egy másik felem (szerintem a "bestia") viszont majd ki ugrik a bőréből (még az enyémből is) amiért a teremtője éppen most ígérte meg, hogy nagyon sokáig velünk lesz még... Remélem, hogy hamar beleszokok ebbe, és némiképpen enyhül ez a kényelmetlen kettősség bennem, mert amit most érzek, azért diliházba csuknának a szakemberek disszociatív személyiségzavar megalapozott vádjával. Kiszállunk a kocsiból, és bólintok, hogy persze,persze, én együtt fogok működni bármit csinál, közben ellépek néhány lépés távolba a kocsi mellől. - Megint ki fogja... rángatni? - jobb szó híján használom a "rángatás"-t. Nem tudom ők hogyan nevezik, de szerintem ez most nem is számít. Össze vagyok zavarodva. Már nem viszketek, vagy bizsergek a bőröm alatt, hanem konkrétan zsong és zúg mindenem. Nem hagy gondolkodni. Visszafojtom a vágyat arra, hogy toporogni kezdjek. Összekulcsolom magam előtt két kezem ujjait, és azokra meredek. Úgy tűnhet, mintha szégyellném magam, pedig nem, csak alázatot gyakorolok.
Kissé elgondolkozok és egy lezser mozdulattal vonok vállat. - Akár... Mindenki máshogy nevezi igazából. Farkas, Szörnyeteg, Bundás, Fenevad... Szőrgombóc... - pillantok rá finom mosollyal, és remélhetőleg az utolsó becenév talán elnyeri Leona tetszését - Nekem azért Bestia, mert kiérdemelte, hogy az legyen. Az jellemző rá. Majd te is megtalálod a megfelelőt számára, ebben biztos vagyok. Na igen, a kölykök előszeretettel hívják valami olyan néven, ami azt fejezi ki, hogy mennyire utálják vagy nincsenek egymással kibékülve. Aztán amikor elkezdik érezni a dolgok napsütéses oldalát, akkor mindjárt változik a felállás. Bólintok. Kétszer. Egyrészt azért, mert az alázattal nem lesz gond, másrészt azért, mert hajlandó megpróbálni többet beszélni. Bár azért remélem, hogy tizen-x év múlva már nem lesz annyira alázatos. Legalább is, ha örökölte tőlem és a Bestiától azt a fajta vehemenciát, ami eddig az egész... "családra" jellemző volt, akkor biztos érezhetően átmegy majd valamiféle jellemfejlődésen. De hiszen még járni sem tud igazából... Hjaj, nekem sem kellene már most ilyeneken filozofálni. Természetesen érzékelem, hogy a gondolatai most ezer felé ágaznak szerte, de nem foglalkozom vele. Azaz... Nem tartom indokoltnak a faggatózást, és hagyom, hogy saját maga küzdjön meg ezekkel a dolgokkal. Ha betartja az ígéretét, akkor egyszer úgyis meg fogja osztani velem mindazt, amit gondol és amit érez. De még nem most. Miután kiszálltunk, és elhangzik a kérdés, addigra már megkerülöm az autót, megállok a csomagtartónál úgy, teljes rálátásom legyen a lányra. - Arra most nem lesz szükség. -hogy ez most öröm vagy baljós előjel... hát, azt még magam sem tudnám megmondani. De ettől függetlenül még mindig tartom azt, hogy kínok közt edződik a farkas. Azt hiszem, hogy Leona már túl van olyan dolgokon, amin sok ötven éves ember se ment át, szóval nem lesz vele probléma. Persze a helyzet más és ijesztő, de ettől még megszokta a fájdalmat. Felnézek az égboltra. Tiszta és csillag nélküli. Csak a Hold mutatja kereknek magát, pedig még nem is jött el az ideje. - A Telihold fogja "kirángatni". Előhívni... - teszek felé néhány lépést, majd megállok mellette. Habozok, hogy megérintsem-e. De végül nem teszem. - Ideje indulnunk befelé. - bökök a fejemmel az erdő felé - De még várj egy pillanatot. Végignézek Leonán, az összekulcsolt kezein. A zavara szinte rátapad a bőrömre. De az egyetlen dolog, ami vigasztal, csupán annyi, hogy ennek hamarosan vége lesz. Elfordulok és teszek néhány lépést a fák közé. Készen állsz? Olyan rég volt már ilyen. Rég kellett már bensőséges dolgokra kényszerítenem magam. De azt akarom, hogy a Kölyköm bízzon bennem, ahhoz pedig... Nekem kell okosnak lenni. Damm-dadamm. Csak egy elnyújtott szívdobbanás, amely alatt majd három méterre növöm ki magam, a bőröm alól dús, fekete bunda serken, a csontjaim megnyúlnak, majd hangos, földrengető puffanással zuhanok a mellső mancsaimmal bele a talajba. Megrázom magam, majd nesztelen, puha ragadozóléptekkel megfordulok, vissza Leona felé. Vörösben úszó szemeimet rá vetem, agyaraim között halk morranás kúszik ki. Lefekszem. ~ Gyere ide! ~ utasítom keményen ~ Ha viszlek, több időnk marad. ~ Miközben "beszélek", a morgás nem szűnik meg, de inkább csevegő jellege van, mintsem fenyegető. Aki kutyákkal nő fel, megtanulhatja a különbséget, de franc se tudja, hogy Leona számára ez mennyire ismeretlen. Szeretném, ha felmászna, ülne, feküdne a hátamra. Hogy ez megalázó? Ha önszántából kísérli meg, igen. De ezt én akarom, ez volt a parancsom és elvárom, hogy teljesítse. Nem vagyok senki hátasa, de szeretném, ha a lány megbarátkozna a farkasommal és úgy a farkasokkal általában. Hogy legyen hite, úgy érezze a bundám az ujjai között, mintha egy ló sörénye lenne, és adjon neki jó dolgokat, töltse el jó érzéssel. Döbbenjen rá, hogy igenis megvan a dolog szépsége, és minden átkozottságunk ellenére gyönyörű, erős és nemes lények vagyunk. ~ Közben persze beszélhetünk. ~ Jelentem ki egyszerűen, ha már elfoglalta a helyét a testemen, vagy akár még előtte, ha esetleg visszakozna vagy megtántorodna. Amennyiben sikerült elérni a célomat, úgy először csak finom ügetéssel indulok meg a bozótosba, s csak később, ha már biztosan ül, akkor gyorsítok. Ha mégsem érek célt, hát előre lépek felé és keresem az okot arra, hogy mi az, ami visszatartja őt.
Megjegyzek mindent amit az alfa mond. Mit "jegyzek"?! Konkrétan a tudatomba ég minden szava! Még az egészen jelentéktelenek is, mint például a kötőszavak, meg a ragok és a töltelékek is. Vajon már ez is az "együtt örökké" kapocs része, ami azért köttetett mert ő harapott meg? Vagy azért figyelek rá már-már kínosan is, mert tőle félek a legjobban mind közül? Nos... hülye kérdés. Mert tökmindegy az összes "miért", attól még a "hiba", hiba marad. Az okok meg csak a pszichomókusoknak számítanak, meg azoknak akik képesek tenni ellene valamit. Én tehetetlen vagyok. Majd megszokom. Más választásom úgysincs, nem igaz? Amíg ezen gondolkoztam, az alfa visszatért. Alig néhány másodperc telt el az óta, hogy bevonult a susnyásba, ezért először az agyam nem akarja felfogni, hogy tényleg ő az. Kell, hogy beledörgöljön valamit a gondolataimba, különben hiába érzem őt, és érzi az a zúgás is bennem (a farkasom?), nem ismerném fel. Még így is elég valószínűtlen, hogy ez az óriási bestia elém lépve nem széttépni akar, hanem lefekszik, és felszólít, hogy üljek a hátára. ~Atyaég!~ még így fekve is hatalmas ez a farkas, a bundája fényesen csillog és biztos nagyon puha is lehet. Visszafojtom a késztetést, hogy végigsimítsak rajta. Nem azért, mert neki rosszul eshetne (most ez a lehetőség fel se merül bennem), hanem mert az emberi, a józan eszemet kiveri a jeges verejték félelmében ettől az egésztől. Távolról felsejlik bennem, hogy talán egy kicsit remegek, és nagyon közel vagyok már egy hisztériás rohamhoz is. Hátrálok pár lépést, hogy tomporom a kocsinak ütközik. Ez a hűvös, kemény felület jót tesz... azt hiszem. Legalább eszembe jut tőle, hogy nincsen ok a pánikra, és hogy ideje lenne megindulni innen. A farkasom nyugtalan. Közeleg az idő. Bár annyira nem sürgethet, hogy fel kelljen üljek a hátára, ami egyébként annyira bizarr... és rémisztő. - Inkább gyalogolnék. - a szám kiszárad a félelemtől, mégis nyelek egyet. Aztán végre megmozdul a lábam is, és elindulok az erdő felé. Legfeljebb rám szól hogy rossz irányba megyek. Ha neki mégsincs szüksége "miért"-ekre (hiszen a félelmemet érezheti), akkor részemről túl is léphetünk ezen, és ha ő is jön mellettem, vagy valahol a közelemben, akkor sietős-séta közben még kérdezek. Ha már úgyis engedélyt kaptam rá. - Mi az amikor valaki csak úgy eltűnik? Szokott olyan lenni, hogy hallom valaki hangját, de őt magát nem érzem. Azt hogy? - ez az egyik olyasmi amit nagyon nem értek a farkas dologban. Hogy tűnhet el valaki aki mégis ott van? és én hogyan válhatok láthatatlanná a többiek lelki szemei előtt? Ki lehet zárni őket? És még nagyon sok ehhez hasonló kérdésem lenne. Mindegyik arra lyukad ki, hogyan legyek megint emberszerű. Olyan, amilyen a harapás előtt voltam, rossz érzékekkel, más gondolataival a fejemen kívül, meg ilyenek. Mintegy végszóra és tiltakozásképpen, az a zúgás megmozdul bennem. Nekifeszül a falaknak, és néhány pillanat múltán már tisztán kivehető tudatomban a nyurga farkas, aki öntudatára ébred a telihold alatt. Éppen csak megtorpanok, ahogy arcul csap az érzés, de szinte azonnal meg is érzem a baljós bizsergést a bőröm alól. Legutóbb is így kezdődött... És lőn! Egy lélegzetvétel múltán megindul az átalakulás. Ez úttal a farkasom éli át a percekig tartó kínhalált ami az átalakulás velejárója, én pedig megkaptam a beígért öntudatlanságomat. A farkasom megrázza bundáját. Nem nyújtja el a pillanatot olyan hosszan mint szeretné, mert ráeszmél, hogy nincsen egyedül. A teremtője van vele. A farkas visszafogja magát, mert legutóbb a torkára fogott atyja, és rámordult. Nem akarja, hogy haragudjon rá. Tehát megcsóválja a farkát, játékosan dobbant egyet a jobb első mancsával és vakkant, hogy üdvözölje a nagy és erős hímet, de ez alkalommal meg sem próbál hozzátörleszkedni. Már tudja, hogy azt nem szereti. Gyermeki rajongása az egyetlen dolog ami elnyomja vágyát arra, hogy pusztítson és cafatokra tépjen bármit húsáért. Próbálja türtőztetni magát, de ha atyja eddig még nem bocsátotta útra, akkor ebben a pillanatban indul meg önkényesen arra, ahonnan a vadak illatát érzi talán már az erdőn is túl (egy tisztáson?). Ha így történt, akkor felmerül benne, hogy szégyelli engedetlenségét, de muszáj ölnie, húsát és vérét venni az első dobogó szívű lénynek.
Miután az elmúlt pár napban emberi alakban róttam az erdőket, mezőket, pusztaságokat, hogy feltérképezzem a környéket, úgy döntöttem, hogy most hagyom érvényesülni a farkasomat is. Még kora hajnalban elindultam otthonról. Théo is aludt még, így csak letéptem a legfelső papírfecnit a hűtő tetején lévő kupacról, majd firkantottam neki egy rövidke üzenetet – ne aggódjon, nem raboltak el az ufók, se nem a titkos szerelme(i)m szöktettek meg, csupán csavargok egyet a környéken. Ja, meg hogy ebédre se várjon haza, valószínűleg csak később érkezek. A lapot a konyhaasztal közepére csaptam, annyira vaksi csak nem lesz, hogy ott ne vegye észre, azzal el is indultam. A lovarda körüli erdős részt már rég magam mögött hagytam. Igaz, nem tudtam, pontosan merre járhatok, de nem is nagyon foglalkoztam vele, csak mentem, amerre a lábam és az ösztöneim vezéreltek, akárcsak a régi szép időkben, amikor még Benjaminnal jártuk Franciaország kies tájait. Kíváncsi vagyok, hogy mostanában hogy telnek a napjai. Mióta ott hagytam Finnországot, csak párszor beszéltünk telefonon, de az… valahogy mégsem olyan, mint amikor szemtől szembe beszél egymással két ember. Hm… Ha este haza érek és nem felejtem el, majd felhívom, úgy is rég beszéltünk, meg már biztos „hiányolja” a győzködésem, hogy jöjjön már ő is ide. Ott is sok a hó meg hideg van, itt is, nem ugyanaz? Itt legalább jó a társaság! Puha léptekkel haladtam az olvadó, latyakos avarban, közben többször is megálltam egy-egy rövidebb szünetre. Szemeim lehunytam, s a fejemet kissé megemelve mélyeket szippantottam a hűvös tavaszi szellőből, elcsípve a felém hozott illatokat. Hmm… Szarvasok! Tény és való, hogy már hajnal óta talpon voltam és semmit se ettem, szóval… vadászatra fel! Kicsit gyorsabban neki is iramodtam abba az irányba, amerről a szél felém sodorta a szarvasok szagát, s valóban… Nem is kellett sokat várnom, és hamarosan már egy nagyobb tisztás széléről figyeltem a mit sem sejtő, békésen legelésző állatokat.
Eljött az ideje, hogy elmeneküljek abból az őrületből, amit nap, mint nap kénytelen vagyok eltűrni. Egyre gyakrabban éreztem azt, hogy öreg vagyok én már ehhez, és néha igazán megpusztulhattam volna egy-egy neccesebb helyzetben, de hát, a jelek szerint ez nem sikerült. Jobbára már csak ezeket a pillanatokat élveztem igazán, a mancsaim pontról pontra lendültek, hol a hó roppant számomra zajosan alattuk, hol egy-egy faág, vagy csak megnyikordultak a nedves falevelek… Még mindig zene volt a füleimnek, s ez soha nem is fog változni, kevés számomra értékes dolog élte túl az idő múlását, ez azok közé tartozott. Mancsaim már rég sárosak voltak, de farkasként soha egy pillanatig sem zavart, ha a fehér tökéletességét megzavarta valami. Néha még jól is jött a mocskos bunda, bár, havas tájakon a fehéret is el tudtam rejteni, de máshol többnyire csak hátrányom származott belőle. Mégis… én a tél, a jég leánya voltam, semmi baj nem lett volna ebből, ha megmaradhatunk otthonunk óvó szárnyai között. Sosem fogom megunni, hogy arról elmélkedjek, mi lett volna ha… Nekem már csak ezek maradtak. Már egy ideje csak száguldottam, különösebb cél nélkül, sokkal inkább önnön szórakoztatásomra, mint bármi másért, nem fájt a fogam semmilyen vadra, bár, nem tagadom, örültem volna, ha egy betolakodóval találom szembe magam, őket bármikor szívesen szétkapnám. Hirtelen megtorpantam, az utamat egy farkas nyomai keresztezték, elnéztem abba az irányba, amibe haladt, miközben füleim az égnek meredtek, s körbeszaglásztam. Volt benne valami ismerős, de ennyiből még nem tudtam megállapítani, talán túl régi a minta, nem tudom. Több se kellett azonban, hogy utána induljak, még a szél is nekem kedvezett, s alig pár perc múlva már értettem is, miért erre haladt tovább a másik farkas. Több szarvas ínycsiklandozó illata is kibontakozott előttem, szabályosan maguk felé csalogatva, szinte látható ösvényt rajzolva sokat látott lényem számára. Lelkesebben indultam tovább, hisz a szarvasokkal kergetőzni mindig egészen szórakoztató, még ha tudom is, hogy ellenem már nincs esélyük. Mondjuk, szívesen vetnék közéjük pár kölyköt, csak hogy érezzék a törődést. Igyekeztem nem túl gyorsan haladni, sokkal érdekesebb, ha akció közben zavarom meg a másik farkast, mintha még előtte részesítem kellemetlen meglepetésben. Még ha ismerem is, holt biztos, hogy sosem voltunk jóban. Fogalmam sincs, hogy jelen esetben elég nagyot tévedek, de hát, még én sem lehetek tökéletes…
Csend és béke honolt az egész tájon. A havas fűben lapulva vártam – egyelőre csak figyeltem a csordát, tekintetem egyik példányról a másikra suhant, ahogy aprólékosan végigmértem őket. Ha most emberi alakomban lennék, valószínűleg teljesen más szempont alapján mérlegelnék, hisz ésszerű, hogy ha a legjobb vadállományt akarjuk a jövőben, akkor nem a mintapéldányokat és a fiatal példányok ritkítjuk, hanem az idős, beteg, esetleg gyengébb genetikai állománnyal rendelkező egyedeket. Most viszont nem az ember, hanem a farkas uralta a testemet, és az ő szelekciója teljesen más szisztémán alapult, mondhatni épp ellenkezően. Alapból egy-egy borjúval is elég szokott lenni, ám abban szinte semmi kihívás, így ennyi év után. Ahogy borostyánszín tekintetem az egyik pompás szarvason állt meg, önkéntelenül is megnyalintottam a szám szélét. Lassú, óvatos léptekkel közelebb osontam, hálát adva bundám fehéres-bézs színének, hisz a mostani időjáráshoz és terephez tökéletesebb álcát álmodni se tudtam volna magamnak. Amikor már elég közel értem, egy pár pillanatig még kivártam, hogy aztán egyszer csak meginduljak, amilyen gyorsan csak tudjak, kihasználva a meglepettség okozta előnyt. Minden izmom megfeszült, ahogy szinte repültem a kiszemelt áldozat felé, a talajba kapó karmaimmal szinte felszántva mögöttem a fagyos, havas földet. Mire a szarvasom észrevett, máris jó pár méterrel csökkent közöttünk a távolság. A többiek persze egyből szétrebbentek, a tehenek próbálták a borjaikat menteni, minél távolabb tudni tőlem, ám most ez sem érdekel – le sem vettem a szemem arról az egyről. Ahogy lassan, de biztosan csökkent a távolság köztünk, szinte már éreztem vérének forró, fémes ízét a nyelvemen, a még lüktető szívét, az izomrostok édes roppanását, ahogy a fogaim között megadják magukat. És mindez másodpercek kérdése! Szinte az egész külvilág megszűnt létezni számomra, ahogy a szarvasra összpontosítottam. Csak ő és én, kettesben! Minden erőmet a futásra koncentráltam, majd egy jól irányzott ugrással elrugaszkodtam a földről, hogy az állatra vessem magam. Az állkapcsom már kapott is a torka felé, hogy belemélyesszem a fogaim, s magammal rántsam a földre, ahol megadom neki a kegyelemdöfést.
Lépéseim lassultak, a mancsom nyomait emlékezetébe véste a felpuhult talaj, már-már infantilis lelkesedéssel hallgattam, ahogy ki-kiemelkednek a sáros földből. Szerettem. Itt legalább nem volt semmi, ami tönkretehette volna a hangulatomat, és az ismerős-elfeledett szag is némi lelkesedést csalt aktuális hangulatom színes palettájára. Jól esett már második napja farkasbőrben lenni, távol a sok szartól, amit a nyakamba dobáltak. Sakari például egyenesen kapja be, fel nem foghattam, hogy képes megnősülni. Az a bige talán fontosabb lesz számára, mint én, ennek pedig a gondolatát sem bírtam elviselni. Le kellett lépnem pár napra, hogy senki szívét ne akarjam kitépni, noha ezt a vadállomány megsínylette némileg, de hát, vagy ez, vagy pár farkas és halandó. Azt hiszem, még mindig viselhetőbb volt így a mérleg. Akkor értem oda, mikor a nőstény megrohamozta az egyik legszebb példányt, lehasaltam a földre, szinte beleolvadva a környezetembe, a legtöbben nem vettek volna észre. Vártam, talán egy menekülő példányra, nem is tudom, annyira nem akartam vadászni, jobban érdekelt az ismerős szag. Azon gondolkodtam, hol találkozhattam vele, az energiáim abban a pillanatban csapódtak belép, mikor nekivágódott a prédájának. Meglehet, nem volt a legtökéletesebb időzítés, de éppenséggel ezt nagy ívben letojtam. Amennyiben fenn volt a pajzsa, én akkor is darabjaira zúztam, ez már rég nem okozott számomra gondot, ritkán találkoztam olyannal, akivel nem tudtam volna megtenni. Hagytam magam megrohanni az érzései által, pillanatok alatt jöttem rá a korára, az erejének nagyságára, és arra is, hogy nem tartozik egyik falkához sem. Akkor már szinte erőszakkal fúrta magát előre tudatomban egy név, vándorlásom talán egyetlen pozitív értékelés alá eső időszakából, amikor sokkal kevésbé voltam elviselhetetlen, mint amennyire egyébként vagyok. ~Aimée el’Cheval~ Hagytam, hogy a gondolat átbucskázzon tudatom peremén, és elszáguldjon a nőstényig, aki addigra már vagy leterítette vagy elszalasztotta a prédáját, attól függően, mennyire viselte meg az illetéktelen behatoló. Emlékeztem rá, tiszta sor volt, hogy egyszer régen már megvívtuk a magunk csatáját, és fura mód azok közé tartozott, akit nem utáltam teljes szívemből. Volt benne valami finom merészség, amit mindig is értékeltem az emberekben, emlékeim szerint Sak mellett tőle is megkaptam a nyers igazságot, ha úgy adódott. Nem mellesleg, igencsak csinos darab volt, akiket általában megjegyeztem magamnak, mert hát, lelkem felszínes oldalának ez igenis sokat számított. Éreztem, hogy azóta erősebb lett, de hogy más-e, azt nem tudhatom, vélhetőleg majd kiderül. Noémie Blanchett voltam akkoriban, egészen megszerettem azt a nevet, mint ahogy Franciaországot is, akkor hagytam előtérbe kúszni az addig lappangó vágyaimat, és vetettem bele magát az életbe, lettem több és kevesebb is egyszerre. Nem, nem hiányzott, mert elpuhultam, de emlékezni attól még jól esett a sok mámoros éjszakára, felelőtlen ostobaságokra, még a könyvek is ott ejtettek rabul. ~Hogy a francba kerültél te ide?~ Tettem fel gondolkodás nélkül a kérdést, sosem hittem volna, hogy a sors valaha ennyire távol sodorja az otthonától, bár a legtöbbünknek nincs akkora szerencséje, hogy egyszer, s mindenkorra meglelje az otthonát és családját…
Minden a terv szerint haladt. Már szinte éreztem a számban a győzelem édes ízét, amikor azonban olyan fordulat következett, amire a legkevésbé sem számítottam. Ahogy a kiszemeltemre vetettem magam, épp, hogy nekivetődtem, darabokra hullott a pajzsom. Igaz, sebet még így is sikerült ejtenem a szarvason, akit a lendületemmel lesodortam, viszont a meglepetés miatt én is átbuktam rajta. Egy szempillantás, annyi nem telt belé, s én már újra talpon voltam. Mint valami márványból faragott szobor, csak álltam mozdulatlanul a sérülten vergődő állat mellett, aki épp próbált talpra kecmeregni. Szememmel a környéket pásztáztam, a levegőbe szimatoltam, az idegen farkas energiája után tapogatóztam… Mert mégis. Rég nem voltam már kölyök, s bár nem tartoztam a legidősebb farkasok közé, mégis – elég ritkán fordult elő, hogy valaki így semmibe tiporja a pajzsomat, minden különösebb erőfeszítés nélkül. Ráadásul vadászat közben! Aljas húzás… Óóó, hogy csak kapjam el a rohadékot! És még ez a nyamvadt dög is itt vergődik alattam meg csinálja a fesztivált… A nyakába marva, s egy jó darabot kitépve megadtam a kegyelemdöfést a szarvasnak, aki még vonaglott egyet-kettőt, s végleg elterült a földön, egyre nagyobb tócsában vörösre festve maga körül a havas avart. A kitépett húst csak kiköptem a földre. Nem… Ez még ráérhet. Ahogy meghallottam a saját nevem visszhangozni a tudatomban, elkerekedett tekintettel fordultam felé. Tudja az igazi nevemet… Amit igaz, sokan tudnak, de viszonylag csak egy szűkebb réteg, akivel fiatalabb farkasként találkoztam, Franciaországban. A későbbiekben, ahogy helyet kellett váltanunk, már többnyire álneveket használtam, az igazit pedig csak azoknak árultam el, akik elég közel kerültek hozzám. Tettem néhány lassú lépést felé, hogy ha úgy adódik, akkor egyből letámadhassam, addig is pedig odabent ezerrel kattogtak a fogaskerekek a fejemben… Gondolj, gondolj, gondolj… Honnan olyan ismerős ez az energia? Hol a búbánatban találkoztunk, te csaj? Ahogy meghallottam a kérdését, egyből eszembe jutott és egy hirtelen ötlettől vezérelve, minden erőmet összeszedve futni kezdtem felé. Így pajzs nélkül, az energiáját követve nem volt egy bonyolult dolog, s pár pillanat alatt előtte is termettem, hogy aztán tőle alig pár méterre, egy gyors mozdulattal fékezzek le a hóban. ~Noémie? Noémie Blanchett? Tényleg te vagy az? És tényleg… ~ pislogtam meglepetten, ahogy lassú léptekkel megindultam felé, mint aki még mindig nem akarja elhinni. ~Hogy én? Ó… Nem tudom, emlékszel-e annak idején, biztos meséltem neked a bátyámról, aki még kisgyerekkoromban hagyott ott minket… Kiderült, hogy él. Nagyon is él, és vérfarkas, akár csak én. Pár évtizede botlottunk egymásba a véletlennek köszönhetően, most pedig itt élünk, Fairbanksben, próbáljuk bepótolni a kiesett éveket. Igaz, én még csak bő fél éve kerültem ide, előtte Finnországban boldogítottam az ottani falkát. És te mit keresel itt? Várj… ~ szimatoltam bele a levegőbe körülötte ~Az őslakos falkához tartozol, mi? Ó, várj… csak nem? Kell valaki aki rendet tart a sok „kölyök” között, aztán te vagy az ügyeletes óvónéni? De mióta vagy itt? Vagy egyáltalán hogy kerültél ide? Amikor Marseilles mellett összefutottunk, álmomban sem hittem volna, hogy itt foglak viszont látni...~
Micsoda időzítés… ezért valami díjat érdemelnék, az biztos. Mi tagadás, szerettem a hatásos belépőket, ezt talán nevezhettük annak. Élvetegen vetettem bele magam a felülkerekedő érzelmein, imádtam, ahogy a harag végigszánkázott a tagjain, s kereste azt, akinek a kellemetlenséget köszönhette. Édes lányka, mert hát, nekem majdnem mindenki az volt, noha valahol az emlékeim mélyén ott rejtőzik a bizonyosság, hogy akkor kedveltem. Ennek ellenére mindig is örömmel töltött el, ha valakinek bosszúságot okozhattam, s negatív érzéseket váltottam ki belőle. Ezekkel tudtam mit kezdeni, a többivel nem. Tetszett, ahogy bevégezte az állatot, bár, én hagytam volna tovább szenvedni, amilyen szadista szuka vagyok, ő azonban nem mondhatta magáénak eme tulajdonságot. Figyeltem, ahogy a hómaradványok és az avar vörös színt ölt a vértől, a levegőbe szagolva szívtam be a mindennél édesebb illatot, s csak vártam, hogy észrevegyen. Nem rejtőztem, nem lett volna rá okom, ha esetleg nekem óhajtana rontani, úgyis hamar rájön, ki vagyok, és hogy esélye nem sok van, még ha rengeteget erősödött is legutóbbi találkozásunk óta. Vártam a felismerést, mert hát, valljuk be, azért engem nem könnyű elfeledni, a legtöbbekben mély nyomot hagyok. Szó szerint is. Őt persze sosem bántottam, olyanokat viszont igen, akikkel meggyűlt a baja. Azt hiszem, az egyetlen fiatalabb farkas volt hosszú életem során, akiről hajlandó voltam tudomást venni, máig sem tudom, hogy miért. Nem is nagyon firtattam, ráfogtam a francia bohémságra. Akkor éppen élveztem az életet, nem akartam mindenáron belekötni az élő fába is. Mostanra meg már olyan vagyok, mint egy kivénhedt banya, akinek nincs ennél jobb dolga. Igazság szerint, nem bántam, szórakoztatott ez is. Na jó, ez a felém rohanós nagyjelenet kicsit kicsapta a biztosítékot, nyugodtan leültem, a rezignáltság még a farkas pofájáról is visszaköszönt. Remélem, nem ragadtatja valami ostobaságra magát, mint mondjuk képen nyalás, meg ehhez hasonló borzalmak. Már a gondolat is sokkolt. Jó, tudom, nem volt ilyen, de mivel támadó szándékot nem érzékeltem, már efféle badarságok támadták meg a még épp agysejtjeimet. ~Jah, tényleg.~ Húztam el az orrom a kevéske hó hűs érintésétől, ami a fékezése nyomán felcsapódott. Nem azért, mert kellemetlenül érintett volna, de nem akartam folyton a lassan olvadó pehelyre fókuszálni jégkék lélektükreimmel. A meglepettségét ugyan éreztem, de mégis abban csúcsosodott ki a dolog, hogy lerohanta az elmémet a csacsogásával. Mert hogy, az ilyen töménytelen mennyiségű szóáradat számomra így csapódik le. ~Te jó ég…~ Szúrtam valahova közben, még jó, hogy mentálisan kommunikálunk, azaz, inkább csak ő, én meg tűröm. Emberi alakban vajon ezen szóáradat közepette hányszor venne levegőt? Úgy saccoltam, hogy nem sokszor. Egész szórakoztató volt a dolog. Na jó, azért figyeltem arra is, mivel bombáz, elvégre, régi ismerős volt, egy kicsit talán érdekelt, hogy mi van vele. ~Nocsak, a tékozló báty megkerült?~ Némileg meglepett a dolog, de ha tudtam volna őszintén örülni, most biztosan ezt érezném Aimée miatt, mert hát, nekem is van egy bátyám, akit bármennyire is meg szeretnék fojtani néha, egyszerűen nem lennék képes élni nélküle. Azt hiszem, a testvéri kötelék az egyetlen, aminek a súlyát valóban képes vagyok felfogni. Anyám sosem volt, az apám pedig inkább volt mindig is a Teremtőm és a Frekim, mintsem magára öltse a társadalom diktálta szerepet. ~Jó a szaglásod, kislány.~ Jegyeztem meg, nem tehetek róla, nem tudtam máshogy hívni, ő számomra mindig is egy ragyogó, gyönyörű kislány volt, annak ellenére, hogy már bőven felnőttnek számított, mikor beharapták. ~A kölykök közt? Ebbe bele se kezdjünk, azt hiszem, jobban járunk mindketten. Hogy mióta vagyok itt? Mocskosul rég, tudod, eléggé hasonlít a régi otthonunkra a hely, mármint, nyilvánvalóan a közelébe se érhet, de itt legalább tényleg tél a tél, nem csak némi nyamvadt pocsolya. Mikor elhagytuk Franciaországot, itt kötöttünk ki, azóta csak néha mozdulunk másfelé, ha épp a kötelesség vagy a halálos unalom arra sarkallna.~ Ebből tudhatja, hogy bizony, a bátyám is itt van, bár azt már korábban is megtapasztalhatta, hogy mi nem nagyon megyünk sehová egymás nélkül. ~Egyébként, én sem hittem volna, hogy idekeveredsz. Még senki sem rúgott seggbe titeket, hogy itt kóboroltok két falka kereszttüzében? Ha jól sejtem, a testvéred még régebben, mint… Agyam eldobom a sok lusta disznótól.~ Még a végén nekem kell majd rendet tenni. Nem is értem, mit pattog mindig mindenki, ha egyszer már a magányos farkasokból is kijönne egy komplett falka, annyian vannak. Nem mintha Aimée épp zavart volna, de nem ő volt az egyedüli sajnos. Majd alkalomadtán meg kell kérdeznem a tanácsot, hogy ezt miért tűrjük ilyen nyugodtan. Az kéne még, hogy lassan két tűz közé szoruljunk. ~Menj csak, falatozz a zsákmányodból, nekem van időm.~ Pillantottam a kimúlt szarvas felé, nem lenne szerencsés, ha valami dög rávetné magát, ennél jobb sorsra érdemes az egykor volt gyönyörű példány.
~Bizony, bizony! De képzeld, hiába, hogy még a 60-as évek körül összefutottunk, a marhája nem lelépett Irakba? Meg fél évvel ez előttig nem is hagyta, hogy utána jöjjek. Most komolyan, néha olyan érzésem van, mint ha még mindig azt az 5 éves gyámoltalan kislányt látná bennem, aki nem tud vigyázni magára…~ puffogtam tovább, ahogy csak zúdítottam rég nem látott ismerősömre a sok mesélni valót. A dicsérete hallatán kapásból nőtt az egóm 3 számot, önkéntelenül is büszkén húztam ki magam. Igaz, annyira nem nagy kunszt, hogy sikerült megállapítanom, hogy melyik oldalt erősíti, sőt… azt hitem, az lett volna ciki, ha ennyi idő itt élés után nem menne. A megjegyzését hallva jót kuncogok magamban. Ááá, mindig is imádtam ezt a cinikus stílusát, igaz, amikor az elején párszor engem is betalált velük, azt én se díjaztam, de hát na, hol van az már. Ahogy a szavaira figyelek, csak lehuppanok a hóba, s körbenézek. Na igen, az „igazi” télhez itt Fairbanksben nekem is volt szerencsém, épp akkoriban érkeztem ide… Finnországból, szóval nem mondanám, hogy különösebben megviselt az átállás. Ott is sok a hó, itt is, ott is folyton isznak, itt is, ott finnül papolnak, itt angolul... Nagy dolog. ~Miért ne? Pedig olyan szívesen hallgatnám a sztorijaidat, hogy hogyan rázod gatyába őket, meg kupálod ki őket… De mindegy, majd máskor, ha olyan kedved lesz, előbb vagy utóbb úgy is ráveszlek, hogy mesélj! Szóval Franciaország után egyből ide jöttetek? Azt hittem, hogy te is bejárod a nagyvilágot, mielőtt ilyen hosszú időre letelepednél valahol. Én fél Európát végigturnéztam miután a falka felbomlott, meg amikor a lökött bátyámat kerestem.~ És ez nem felvágásból mondtam, csupán egy kissé meglepett. Valahogy arra számítottam, hogy még folytatják a nagy utazásukat. ~Amúgy Franciaországról jut eszembe, a tengerpartot, a sajtokat és a pezsgőt hiányolom… Nem mondom, a vodka se rossz, meg ennyi idő alatt hozzászoktam már ehhez a nyersebb stílushoz, de néha nekem is honvágyam van. Hogy én milyen régóta nem jártam arra felé… Már több mint 50 éve, bár most lusta vagyok utánaszámolni, lehet, hogy már a 100 felé közelít inkább…~ A szavaira csak megcsóválom a fejemet. ~Hát, magamtól tuti nem jutott eszembe, Théo ötlete volt. De hogy miért pont Fairbanks, tudja a fene… Most, hogy eszembe juttattad, majd megkérdezem tőle, mi vezérelte. Ő már 3 éve itt rontja a levegőt, és még egy lábnyomot se láttam a hátsó felén, én meg… most mit szépítsek, az elmúlt fél évben nem éltem valami hú-de-nagy társadalmi életet. Nehéz elhinni, mi? Pláne azok után, amikor Marseilles-ben találkoztunk. Egyelőre még ismerkedek a tereppel, a bátyám meg… eddig a lovaival volt el mint a befőtt, most meg rájött, hogy a rég nem látott szerelme is a városban él, szóval… Azt hiszem nem kell részletezni, mint valami beszívott kerge birka, aki rózsaszín felhők között repked és amerre jár, szivárvány lesz az égen és… bleee… ~borzongtam meg ahogy felidéztem magamban, milyen elvarázsoltan leledzik újabban drága bátyám~ De nem is fárasztalak vele inkább, tudom, hogy neked sincs gyomrod az ilyenekhez… De visszatérve a kérdésedhez, eddig egész jól sikerült kimaradni a falkák marakodásából. És szívem szerint én azt se bánnám, ha ez a továbbiakban így maradna, de Théonak nagyon viszket a tenyere miatta… ah, férfiak! Tényleg, mik a legújabb fejlemények? Bevallom őszintén, nem nagyon követtem eddig a dolgokat… Banyek, úgy belemerültünk a beszélgetésbe, hogy szinte meg is feledkeztem a kajáról. El is indultam vissza, ám pár lépés után megtorpantam, s Noémie felé fordultam. ~Mondd csak, nincs kedved csatlakozni? Jut belőle bőven, és megengedem, hogy te válassz előbb, melyik részét kéred!~ üzentem neki, aztán már meg sem álltam, amíg a szarvas mellett nem voltam. Attól függően, hogy ő is csatlakozik-e, helyezkedek el, majd látok hozzá az evésnek. ~Bon appetite!~
~Ne is emlegesd… én csak percekkel vagyok fiatalabb a drága bátyámnál, de minduntalan a fejemre olvassa.~ Igaz, ha fordítva lett volna, én is így tennék, az egyszer teljesen bizonyos. Sak és én ilyenek voltuk, állandóan martuk egymást valamiért, miközben szomjaztuk egymás érintését, mert valahol mégiscsak egyek voltunk mi ketten, két különböző testbe születve. Aimée testvérét nem ismertem, de hallottam már róla épp eleget, s azt is tudni vélem, mit jelenthet most számára az, hogy immár nem kell kergetnie a fivérét. Ez az egyetlen kötelék, amit épp ésszel képes vagyok felfogni, semmilyen másik nem létezik a számomra. Tény és való, nem lehetett túl bonyolult kitalálni, hová tartozom, ha még idevesszük, hogy milyen vén csotrogány vagyok, és elregéltem az imént, hogy Franciaország után ide vezetett az utunk, akkor kizárásos alapon nem is tartozhatnék máshová. Az a bosszantó bagázs épp csak idepottyant. Igazán elkotródhatnának máshová, még a végén kihullik a hajam a sok hisztitől, amit miattuk hallgatok. ~Leginkább azért, mert a falka dolgairól nem beszélek olyanoknak, akiknek nincs köze hozzá.~ Meglehet, arra már képes volt eddigi találkozásainknak „hála”, hogy maga elé képzelje, milyen pofát is vágnék ehhez a rendkívül egyértelmű dologhoz. Őszintén, még akkor sem szívesen beszélnék róla, ha egyébként tehetném, sajnos túl rég éltem ki magam ilyen téren, nincs mivel dicsekednem. Talán be kellene pótolni, lehet ezért vagyok ilyen feszült. Tudja a görcs. Még csak tisztességesen berúgnom sem sikerült ki tudja mióta, egészen tarthatatlan állapot. Azt persze tudtam, hogy képes volt mások hasába lyukat beszélni, mint ahogy a mellékelt ábra is mutatja, de én sokkal türelmetlenebb természet voltam annál, mintsem ezt kivárjam. ~Egyből ide, igen. Mi már előtte is sokat jártuk a világot, nem igazán felfedezni akartunk. Mondjuk, Fairbanks is csak egy állomás lett volna, de aztán itt ragadtunk. Nem bánom, engem már nem hajt az ifjonti vérem.~ Jegyzem meg fanyarul, hisz tökéletesen tisztában vagyok vele, hogy ilyen korban már minden perc ajándék. Nem mintha értékelném is, számomra nem sok maradt az életben, amiért érdemes még belesimulni ebbe az egyre újuló, fejlődő világba. ~Tényleg, egyszer összefuthatnánk vodkázni. Megnézném, mennyit fejlődtél.~ Szívom egy kicsit a vérét, ami azt illeti, engem igencsak bonyolult művelet az asztal alá inni, igen sokat gyakoroltam hosszú életem folyamán. ~Három éve? Kár, hogy nem találkoztam vele, akkor súghattam volna, hol keresd.~ Mondjuk, nem ezért csodálkozom az évek számán, hanem hogy a viszonylag, már nem farkas szemmel mérve, hosszú idő ellenére még mindig itt van, és senki nem próbálta meg kitessékelni a városból. Azt hiszem, ideje lenne kicsit jobban beleásnom magam az itteni dolgokba, és elvenni pár magányos farkas kedvét az itt ólálkodástól. ~Pont te nem éltél nagy társadalmi életet? Hát mi ment az agyadra? Csak azt ne mondd, hogy valami csökött agyú hím, mert menten lerágom a lábam.~ Aztán akaratlanul is mély morgás tör fel a torkomból, nem miatta, és bizonyosan érzi is, hogy a hirtelen fellobbanó harag nem neki szól. ~Szerelem… Pff… Kezdem azt érezni, hogy a vérfarkas hímek sokkal érzelmesebbek, mint a nőstények. Igazán szívesen találkoznék valakivel, aki nem kergeti a kurva rózsaszín felhőcskéket.~ Majd azért megtoldottam még pár szóval a nyomdafestéket nem tűrő véleményemet, hogy ő is értse, miről beszélek. ~A hülye bátyám meg akar nősülni…~ Több szót azonban egyelőre nem fecséreltem a témára, annyira valószínűleg ismert, hogy tudja, mennyire nem pálya számomra az ilyesmi. Meg aztán, láthatóan neki se jött be, hogy a testvére fejét elcsavarta egy nő. ~Viszket a tenyere? Ezen segíthetünk, szívesen kicsipkézem a bundáját a magam finom módján.~ Nyilván nem bántottam volna, ha Aimée azt mondja, keveseket kedveltem, azokat viszont, akiket igen, megbecsültem. Már persze, ezt is amolyan Sädesen, nem feltétlenül értékelték a delikvensek, de hát, én már bizonyosan nem leszek másmilyen. ~Inkább csak kóstolgatjuk egymást, bosszantóan semmilyen, és unalmas, remélem, mihamarabb változás áll be a dolgok menetében.~ Nyilván a falkákra gondolt, nem pedig a férfiakra, mert hát, számomra az utóbbiak nem képviselnek olyan témát, amire megérné szót vesztegetni, lévén, számomra mind szó szerint csak arra kell, de a legtöbb még ilyen téren sem ér fabatkát sem. ~Kösz, de csak mert ilyen szépen kéred.~ Nem voltam éhes, de szerettem vele tölteni az időmet a múltban, így egyelőre nem akartam megszakítani a nagy újratalálkozásunkat. Egyébként is, ha akartam volna valamit, elveszem, de kényelmesebb volt, ha nem kell bizonygatnom semmit, és ő sem próbálgatja nagyobbra nőtt szárnyait velem szemben. ~Bon appetite!~ Feleltem, majd a szarvas hátsó combjába martam, nem sokat akartam elvenni belőle, így én viszonylag hamar lefeküdtem a földre, hogy megvárjam, míg a kis francia végez, közben a Franciaországban töltött időkön merengtem, ha kicsit hidegebb lett volna a klíma, talán maradunk, de ugyebár, ebben sajnos nem sikerült megfelelnie nekünk. ~Azért, vigyázz magadra, nem biztos, hogy mindenki könnyedén megússza az itteni életet…~ Súgtam neki úgy, hogy tulajdonképpen semmit sem mondtam, de annak tudatában voltam, hogy a mieink egyre feszültebbek, és hallottam már innen-onnan, hogy ha mást nem, pár magányos bundáját szívesen megtépnék.
~Óóó, értem.~ feleltem csalódottan. Ha nem, hát nem, nem is erőltetem tovább a témát. Elég volt egyszer, nagyon régen felbosszantanom Noémie-t, és tanultam az esetből, no meg egyébként se hiányzik hogy megint hetekre le legyek amortizálva, van jobb dolgom is mint otthon kuksolni meg nyalogatni a sebeimet. ~Pedig tök jó buli világot látni. ~ üzenem a megjegyzésére, igaz, ha muszájból kényszerül rá az ember, úgy már kevésbé kellemes a dolog, a másik megjegyzésén pedig jót derülök magamban ~ Mit akarsz, pedig tök jól tartod magad! Nehogy már te is ilyen limonádé nyugdíjas legyél öreg napjaidra, mert letagadlak. ~ A vodkázás hallatára egyből felcsillannak a szemeim, lelkes farok csóválásba kezdek, és még kissé ki is húzom magam, ahogy válaszolok. ~Kihívás elfogadva! Remélem, nem okozok majd csalódást, a legutóbbi találkozás óta kicsit összekaptam magam! Nem, már nem akarok megfulladni két korty töménytől, meg 3 feles után se alszok be… Néhány falkatársaddal is találkoztam múltkor iszogatás közben, igaz, azt az Alex gyereket nem volt valami nagy művészet felülmúlni ivás terén. Csórikám, min nevelkednek abban a falkában a fiatalok, kakaón? Már túl van a 200-on, aztán egy sör meg egy kis abszint is hogy a fejébe szállt… kész szégyen, pláne férfi létére. ~ csóválom a fejem. ~Jah, én… tudom, szégyen, meg rám se ismersz, de igaz. És neeem, te jó ég, dehogy is, ne röhögtess. A csöködt agyúak amúgy sem az eseteim, tudhatnád. Amúgy meg, eddig még nem találtam olyat akit hosszú távon is elviselnék. Nem tudom, ennyire nagyok lennének az elvárásaim? Vagy inkább csak a felhozatal ilyen sovány? Tudja a fene, bár szerintem inkább a második. Amúgy meg ne harapd le a fejem, de megnézném azt a láblerágós mutatványt! Tudom, tudom, úgy is visszanő… amúgy ennyi idősen még meg tudod rágcsálni a hátsó lábad? Vagy már berozsdásodtak azok az ízületek?~ cukkolom kicsit, ha már ő is ilyen lazán áll a dolgokhoz. ~Szólj, ha találtál ilyet! ~ vetem közbe a megjegyzését hallva, amikor pedig közli, hogy esküvő lesz… ~Csórikám, rabszolgasorba hajtja a fejét… Csak nem valami érdekházasság? Legalább valami belevaló csajt vesz el? Vagy csak valami fiatal kis bige, unaloműzésnek? Amúgy meg figyelj, nézd a jó oldalát, legalább buliztok egy jót, gondolom lagzi is lesz utána, nem csak az unalmasabb szertartás része. Majd ha a lakodalmas mulatóstól dübörög az egész Farkaslak, meg Fairbanks… tudoood, „Most kezdődik a most kezdődik a most kezdődik a tááánc…”~ Ha tudnék farkas alakban mosolyogni, akkor most tuti valami hálás mosolyt küldenék a nő felé, így viszont csak kissé meghatottan pislogok felé. Hát nem ilyenek az igaz barátok? Ha kell, bármikor számíthat rájuk az ember a bajban! ~Köszi, de még tőlem is fiatalabb a kicsike, simán elintézném én is… De attól tartok, attól még inkább padlóra kerülne Théo, azt meg igazán nem akarom, így is olyan kis sajnálatra méltó szerencsétlenség mostanában. Meg tartok tőle, hogy ha akár csak egy hajszála is görbülne a csajnak, azt nem igazán bocsájtaná meg a tesóm, azt meg végképp nem akarom, hogy megint évtizedekre elszakadjunk egymástól, így aztán inkább megtűröm. Erről jut eszembe, te hogy viseled a kedves sógornőjelöltedet? Örömmel veszem, hogy elfogadja a meghívást, legalább addig se érzem olyan hülyén magam, hogy én csak zabálok két pofára, ő meg csak ül, aztán néz. Amúgy is, olyan frusztráló tud lenni amikor nézik az embert evés közben. Legalábbis egyesektől mindenképp, bár szerintem Noémie-től annyira nem lenne zavaró. Alex már annál inkább idegesítene, szerintem bele is nyomnám a fejét a szarvas gyomrába, vagy csak simán elpaterolnám a francba. Jóízűen tépkedtem a húsdarabokat. Persze hiába reménykedtem abban, hogy Noémie majd végig stand-upolja nekem ezt az időt, de mindegy is, egy kis csendbe nem halunk bele, meg vagyunk olyan viszonyban, hogy már ne legyen kínos a hallgatás egymás társaságában. Ebédem végeztével csak körbenyalom a pofimat, majd jólesően nyújtózok egyet, majd újra leheveredet a hóba én is. ~Köszi az aggódást! Igyekszem, bár eddig szerencsére senki sem akart olyan látványosan helyben hagyni, vagy elpaterolni innen a bús fenébe. Meg hála az égnek igába fogni sem, szóval élvezem a szabadságot, amíg lehet. Mondjuk nem is hagynám egyiket sem… Még jó, hogy a várostól elég távol eső részen lakunk, így talán kissé kimaradunk ebből az egész hercehurcából. ~ reagáltam a szavaira, ahogy tovább nyújtóztattam a tagjaimat. Nincs is jobb evés után, mint egy jó kis szieszta! Még párat a hóból is haraptam, ha már patak nincs a közelben, hogy leöblítsem kicsit az ebédet, aztán a hóba fúrtam az arcom, hogy megtisztítsam a szarvas maradékától.
~Már-már elfelejtettem, hogy milyen érzés, mikor megpróbálod a vérem szívni.~ Viszek be egy találatot, igazából, a korommal már annyian, oly sokféleképpen viccelődtek, vagy próbáltak, hogy abszolút hidegen hagy a dolog. Most tényleg, mit foglalkoztasson? Én is voltam fiatal, erőm teljében, most már másképp kell számolni velem. Ezt ő is érezhette, mikor pillanatok alatt zúztam porrá a pajzsát, pedig bőven nem kölyök már a kis Aimée sem. Fura, de egészen feldob, ahogy az önfeledt farkcsóválását vizslatom. Hozzá képest tényleg úgy fekszek itt, mint egy kivénhedt jószág, noha külsőleg ebből nem látszik semmi. Olyan érzésem támad hirtelen, hogyha eldobnék egy gumicsontot, ő bizony utána rohanna, és visszahozná. Ezen roppant jót mulatok magamban. ~Zene füleimnek, hogy ennyire nem bírja a piát. Én meg őt nem. Van ez így. Állandóan kerekesszékbe akar küldeni a kis drága, néha kedvem támad eltörni a lábait, hogy megtudja, miről is beszél pontosan… Remélem, nem pofázott túl sokat, ha ennyire nem bírja a piát.~ Csodálatos elégtétel lenne, ami azt illeti, ha eljárt volna a szája egy magányos farkasnak, én meg fülön csíphetem. Túl nagy mostanában a pofája, mint valami elcseszett duracell nyuszinak, amibe beleragadt az elem. ~Hallod, remélem is, hogy már fejlődtél, elég siralmas teljesítményt produkáltál anno… szerintem még öt évesen is többet bírtam inni.~ Ugratom gondolkodás nélkül. Annyira látszik, és érzem is, hogy mennyire másképp bánok vele. Ennyit számítana, hogy Franciaországban ismertem meg? Meglehet. ~Az elvárásaid is nagyok, meg a felhozatal is pocsék.~ Jegyzem meg gondolkodás nélkül, aztán felmorranok, de még mindig sokkal inkább szórakozottan, mintsem valódi haraggal. ~Most, hogy ez a visszanövés szóba került, eléggé csábító az a fejleharapás .~ Utána csak megcsóválom a kobakom. ~Megvesztél? Dehogy szólok, megtartom magamnak.~ Nem mintha annyira akarnék magam mellé egy hímet, maximum pár alkalomra, de azért tényleg jó lenne egy épkézláb hím a közelembe, akinek semmi sem ment az agyára, és képes férfiként létezni, viselkedni. ~Ha az is, sokkal inkább a bátyám érdeke, mint a csajé… Belevaló? Hát… nem feltétlenül nevezném annak. Kicsi és cuki. Mint egy plüssállat, szóval érted… tökre nem illik Sakhoz, nem is fér a fejembe.~ Most már egyértelműen rosszabb a hangulatom, láthatóan ez közel sem a kedvenc témáim egyike, de én csak kussoljak, elvégre én magam hoztam fel, csak hát, mindig elfelejtem, hogy Aimée olyan, akiből minden témára ömlik a szó, és most még akkor sem hallgatna el, ha netán egy büdös zoknival betömném a száját. Nyilván az most nincs nálam, meg hát, a mentális kommunikáció ellen nem hat. Felhúzhatnám a pajzsom, de igazság szerint, nem idegesít. Kevés farkast kedvelek, így akiket igen, azoktól sokkal több mindent tűrök el, már persze addig, ameddig nem keltik rossz híremet. ~Gondolom, lesz valami, bár én nem biztos, hogy jelen leszek. Ezt az egészet nem nagyon akarom megünnepelni. Max, ha Sak megfenyeget valamivel.~ Közben imádkozom magamban, hogy semmiféle érzelmi kitörésbe ne fulladjunk bele, mert hát, érzem én, hogy jól esett a kis drágának a felajánlásom. Ez nekem nem okoz gondot, a kezem mindig is szívesen piszkítottam be mások vérével, talán túl rég is volt rá példa, kezdem úgy érezni, hogy visszavonhatatlanul el fogok puhulni. ~Éljenek a megtűrt személyek. Leginkább sehogy nem viselem, az elkerülés remek taktika.~ Céltudatosan kerültem mostanában Edent, mert tartottam attól, hogy eszemben sem lenne visszafognom magam a közelében. Igazán jól jönne már valaki, akinek gond nélkül beverhetem a képét, mert kicsit túl sok engedményt tettem mostanában mindenkinek. Egészen frusztrált a dolog. Vért akartam, csontok roppanását érezni az állkapcsom alatt, húst tépni, és a halál szagát érezni. Kezdtem gondoltban túl messze kerülni, miben még tovább hajszolt a falatozás ténye is. Eszemben sincs mindenfélét csacsogni a fejébe, míg eszik, egyrészt, mert a beteg elmém egész máshol jár, másrészt, mert én legszívesebben kitépném annak a nyelvét, aki evés közben megzavar. Jó, Aimée azért nem volt annyira agresszív, mint én, de hát, mint tudjuk, mindenki magából indul ki. Végül a hangja rángat ki ebből, némileg komolyabban tekintek rá, lévén, ebben a témában vélhetőleg sosem fogunk egyetérteni. ~Sokszor nem számít, hogy mi az, amit nem akarunk hagyni. Talán pont ez a szerencsétek… viszonylag kívül estek a tűztől.~ Gondolkodtam el, majd, tekintettel arra, hogy valamilyen szinten a kötelességem volt a dolog, mégiscsak rákérdeztem, egyszerűen nem lehetett elmenni mellette szó nélkül. ~Ezek szerint nem áll szándékotokban csatlakozni egyik falkához sem, és távozni sem a városból?~ Azt tudnia kellett, hogy nem akarom sem magunkhoz édesgetni, sem elzavarni, egyszerűen tudnom kellett, mert ha most még nem is, de előbb-utóbb szúrni fogják valakik szemét. Személy szerint nekem is elegem volt a magányos farkasokból, ha nem ismerném, már vérben fürödne, csak hogy megtanulja, elég nagy ez a sárgolyó ahhoz, hogy olyan területen töltse magányos kis létét, ahol nincsen semmiféle falka. Nemhogy kettő. ~Mindenesetre, ha a Betolakodók felé kezdenél el húzni, kérlek szólj, gyúrnom kell arra, hogy utáljalak.~ A megfogalmazásommal akár el is vehettem volna a dolgok élét, de ő vélhetőleg kihallotta belőle, amit közölni szándékoztam, mégpedig, hogy abban az esetben nem fog számítani a múlt. Ahogy mondani szokták, szerelemben és háborúban mindent szabad. Szerelmes nem voltam. Még soha. Viszont háború, na az volt…
~Óóó, volt időm meg lehetőségen bőven, hogy fejleszthessem eme csodálatos képességemet. Ne aggódj, az összes falkatársad mancsán se tudnád összeszámolni, hány élőlény vérét szívtam én már… Amúgy meg egy szavad se lehet, veled még egész udvarias és jól nevelt vagyok! ~húztam ki magam büszkén. Amúgy meg tényleg, bár ezen ne múljon, idegeneknek is pofázok én megállás nélkül, meg cseszegetem őket, hogy már nem bírnak mit kezdeni zavarukban, akkor is, ha idősebbek tőlem. De legyünk őszinték… aki egyszer már beledöngölt a földbe és bizonyította, hogy a ranglétrán feletted áll, azzal azért kicsit megfékezi az ember lánya a nyelvét… ~Ó, hogy kerekesszék… én akkor éreztem így iránta, amikor cabriová avanzsálta a kispolskimat, minden előzetes engedély vagy bejelentés nélkül… Amúgy nem olyan rossz srác, bár igaz, elég kuka, társalkodónőnek elég csapnivaló lenne… Hogy ő, pofázni? Olyat is tud? Ha legközelebb szófosása lesz, majd üzensz? Mert azt megnézném…~ Ahogy a fiatalkori teljesítményemet fikázza a nő, csak szégyenkezve takargatom a mancsommal az orromat. ~Jól van már… már mondtam, szegény családban nőttem fel, ahol anyatej után többnyire csak vizet ittunk, nem vodkát vodkával, mint egyesek… Amúgy is, akkoriban még egész ritkaságnak számított felénk az ilyesmi. Vizezett borok,gyenge pezsgők, néhanapján cukorszirupos likőrök aztán ennyi! ~ A tömény és velős kritikájára először csak felszalad…na a szemöldököm, ha lenne, farkas alakban, így csak a helye, ám végül be kell látnom, igaza van. Mint szinte mindig, nem hiába, a vén csontnak már sokkal több mindenben volt része, mint nekem. Amikor azonban meghallom az önző, smucig kis üzenetét, jókedvűen vakkantok párat. ~Megnézem én azt!~ Pláne, ha tényleg létezik ilyen… ~Hát… tényleg nem. Meszet evett, vagy agyára ment a sok kakaó? Vagy az őrzők piszkáltak bele valamit az agyába…?~ jött az első reakcióm az ara jellemzését hallva. ~Ne csináld már… mégiscsak a tesód esküvője, hogy nézne már ki, ha te meg nagy magányosan, vodkát vedelve durciznál valahol? Hát ki fogja azt a fess bátyádat az oltár elé vezetni, ha nem te? ~cukkoltam tovább, persze tudtam, hogy itt már vékony jégen táncolok, szóval ha Noémie bármivel is utalt volna rá, hogy kuss legyen, akkor… nem, nem dugultam volna el, de egy témaváltásban kiegyeztem volna. Éljen az arany középút! Amúgy meg basszus már, nem hogy örülne, engem ezer éve nem hívott a kutya se esküvőbe, pedig azok jó bulik szoktak lenni! Ebből is kimaradok, Théo se nagyon akar még nősülni, a Hold meg aztán előbb rohad le az égről, hogy engem megint oltár elé cipeljenek… Elég volt az az egy is belőle, köszöntem szépen, de többet nem kérek belőle! ~Na ja… az többnyire be szokott jönni.~ -bólintok a szavaira~ Csak aztán nehogy elbízza magát a visszafogottságodtól… ~ Noémie szavait hallva egy pár pillanatig csak szórakozottan kapirgálom a havat magam előtt, mire kiböknék felé mentálisan egy válasz-féleséget. ~Tudod… amíg nem muszáj, addig úgy vagyok, hogy jobb így nekem. Kimaradni az egymással való viszályból, meg ilyenek. Ráadásul mindkét oldalról vannak ismerőseim, ha pedig elkötelezném magam valamelyik falka mellett, akkor onnantól a másik oldallal kapásból megszakadna a kapcsolatom. Legalábbis a jó kapcsolatom… Jó nekem egyelőre Théoval meg a lökött haverjával, örülök, hogy annyi év után végre egymásra találtunk, aztán ha esetleg elmérgesedik a helyzet, vagy fenéken billentenek, hogy válasszak, akkor… talán… Bár még ott is fenn áll az esélye, hogy csesszétek meg, már csak azért se! Aztán inkább visszahúznám a csíkot az Óvilágba… Mondjuk azt sajnálnám, már egész jól helyrerázódott az itteni életem, fárasztó mindig a nulláról újra kezdeni…~ Hát nem édes? Ha ember alakban lennék, most tuti körbevigyorognám a fejem a megjegyzése hallatán, így azonban csak meghatódva válaszolok. ~Milyen kedves és figyelmes vagy!~ igen, megint cukkolás~ Nem tudom, számít-e valamit annak a hatalmas, érző szívednek, de ha ebben a pillanatban kéne döntenem, akkor azt hiszem, felétek billenne annak a bizonyos mérlegnek az oldala…~
Mint általában, most is egészen szórakoztatónak találtam a nőstényt, de ezt persze nem vallanám be csak úgy, még a végén valaki rám fogja, hogy nem is vagyok olyan szívtelen szuka, mint amilyennek hiszem magam. Ennek ellenére gond nélkül léptem volna rajta keresztül, ha a sors kereke úgy fordulna, hogy szembekerüljünk. Persze, azt azért reméltem, hogy nem fog így alakulni, mert tényleg véges azoknak a száma, akik egy kicsit is érdekelnek. ~Jah, ha épp valami miatt panaszkodni kell, akkor nagyon megy neki. Mindenképpen szólok, biztos jót tenne a kis lelkének, ha kiröhögnéd.~ A felsorolására már nem pazarolok szót, csak magamban vigyorgok, hogy mennyire felszívta magát a dolgon. Nos, igen, velem már elég korán megkóstoltatták a vodkát, és mostanra ki merem jelenteni, hogy nincs az a mennyiség, amitől fejre állnék. Mondjuk, nem is keverem semmivel sem, igazán nem nagy kunszt csak egyfélével sokkolni a májam, és megúszni a lerészegedést. ~Születésétől fogva egy marha, úgyhogy itt keresendő a probléma forrása szerintem. Tudod mit? Nem is érdekel a dolog. Úgyis ott leszek, mert megígértette vele, de attól még nem vagyok köteles vigyorogni is, mint akinek valami a pofájába szorult. Szóval majd a nagy bulin megölelem a jó öreg vodkásüveget, és elleszek vele. Nekem utána ne mondja senki, hogy oda se toltam az arcom.~ Ezzel részemről téma lezárva, senki prédikációjára nem voltam arról kíváncsi, hogy mit is kellene megtennem a bátyám esküvőjén vagy azzal kapcsolatban. Köszönöm, de nem kérek belőle, eléggé utálom a helyzetet kéretlen tanácsok nélkül is. ~Naja, az biztos, hogy jobb magányosként, elvégre, ki ne lökné az első sorba a friss tagjait, csak hogy a szívéhez közelebb állók biztonságban legyenek… Én legalábbis így csinálnám. Ennek ellenére azért azt sem mondanám, hogy biztonságban vagytok, lévén miattatok senki sem fog minket felelősségre vonni amíg diszkréten intézzük a dolgot. Egyébként, ha bármire kényszerítettek volna, már én sem lennék itt, teljesen megértem az érzéseidet ezzel kapcsolatban. Sajnálnám, ha lelépnél, de van az úgy, hogy a farkas büszkesége és a kényszerhelyzet elkerülése előrébbvaló.~ Vállat vontam volna emberi alakomban, így azonban ez elmaradt, csak lassan feltápászkodtam, mint valami rossz nyugdíjas, mert éreztem egy ismerős jelenlétet, és jobbnak láttam utána járni. A már-már sátáni kacajom szinte erőszakkal tarolta el a tudatát a meglehetősen erős riposztjára, de nem szándékoztam példát statuálni miatta, azt hiszem, épp a nagy pofája miatt csíptem. ~Számít.~ Jegyeztem meg csak ennyit, de aztán már indultam is el a fák felé, részemről mára vége a mókának. ~Örültem a találkozásnak, kislány, vigyázz a seggedre!~ Azzal már el is tűntem a fák közt, ő meg azért érezhette, hogy nem hazudtam, még ha nem is csattantam ki a fene nagy boldogságtól, de tényleg pozitívnak értékeltem azt, hogy összefutottam egy régi ismerőssel, és általa kicsit visszaemlékezhettem életem legnyugodtabb és mégis legtöbb impulzust rejtő időszakában.
//Köszi szépen a játékot, és bocsi a késői válaszért! Ha már nem írsz, légyszi kérj egy zárást. ^^//
~Ezen ne múljon, tudod, hogy számíthatsz rám. ~ üzentem mentálisan a nősténynek, közben pedig lustán nyújtózkodtam egyet. Na igen, szép is lenne, csak úgy besétálni a falkatársai közé… Meg vakmerő húzás is lenne, bár most, hogy ennyit beszéltünk róla, már kezd egész kíváncsivá tenni a dolog. Az esküvő gondolatára csak halványan elmosolyodnék, ha épp emberi alakban lennék, így azonban csak csendben figyelek tovább. Te jó ég, milyen rég voltam már egy olyan igazán jó lagziban… Bár, belegondolva, akármilyenen is rég voltam. Kissé sajnáltam, hogy kimaradok a mostaniból, de ház ez az élet rendje… Nem hiányzok én onnan a kutyának se, pláne, hogy nem is ismernek. Mindegy, hátha egyszer Théo beadja a derekát, vagy egy reggel arra ébredek, hogy Benjitől kaptam esküvői meghívót! Noémie-nek viszont inkább nem erőltetem tovább a témát, szinte a homlokára van írva, hogy mennyire a háta közepére se kívánja ezt az egészet. Mondjuk, egy mondat erejéig még visszakanyarodok a témához. ~Sok sikert a túléléshez!~ küldöm felé együttérzésemet, de erős csaj, valahogy csak megoldja. Mást nem, ahogy ő is mondta, ott a vodka… Szegénykém… kár, hogy szinte immunis rá, jó kis mennyiséget le kell majd küldenie, hogy hasson is. A szavait végighallgatva akármennyire is fájt az igazság, kénytelen voltam igazat adni neki. Szar ügy, de már én is tapasztaltam a dolgot, amikor nem is olyan régen a finneknél kötöttünk ki. Teljes szabadság – nuku védelem, vagy némi védelemért sok kötöttség és felelősség… vagy sok védelemért még több kötöttség és még több felelősség. Basszus, mint valami munkahely, csak ez 0-24 órában érvényes, és nem csak napi 8-ban kénytelen elviselni az ember lánya… Legalább az vígasztal, hogy ő is hasonlóan gondolkozik a helyemben. Amikor feltápászkodik, csak kíváncsian figyelem, de aztán amint kiderül, búcsúzik, én is felpattanok a helyemről. Ennyi tisztelet alap, hogy kijár az öreglánynak, és nem csak a kora miatt. ~Minden jót, Noémie! Au revoir et à bientôt!~ Még vártam egy darabig, míg az alakja lassan eltűnik a fák sűrűjében, aztán ismét egy lusta nyújtózkodás, és én is elindultam, csak épp az ellenkező irányba. Még nem tudtam pontosan, hogy merre tovább, vagy konkrétan hová, de hát istenem, majd meglátom, hol kötök ki, nem? Mindenesetre, örültem ennek a váratlan kis találkozásnak, kellemes meglepetés, hogy vannak még azért régi jó ismerősök a városban.
// Én is köszönöm a játékot! :)Semmi gond, nekem is váratott magára egy csöppet ez a mostani... és akkor én most balra el, zárást kérni...//
Kezdőlap
.png)
•
•
