Látom, ahogy végigmér, de nem zavartatom magam miatta. Komolyabb problémáim is vannak, nem oszt és nem szoroz, hogy pontosan mennyit hisz el a történetből. Szívem szerint lehunynám a szemem, megpróbálnék kapcsolatba lépni a szellemekkel, és lehordanám Arryckot, amiért hajlandó volt meghallani. De azok még a semleges közeledésemre sem reagálnak, és még az a minden lében kanál Agatha sem válaszol nekem soha. Olyan érzés ez, mintha a szellemek magamra hagytak volna – és ennyi év után, nem kellemes ebbe belegondolni. Látom, hogy ő is ugyanazt érzi. Persze, különböző módon, neki az atyja halt meg, egy mentorfigura, és évei voltak feldolgozni ezt. Nekem azonban… Nekem szinte semmim sem volt erre, csak az elmúlt pár perc. És ez nem elég… Talán napok kellenek majd, mire normálisan tudok a világra nézni újra, talán hetek. – Nem – rázom meg a fejem a kérdésére. Ezt már régen eldöntöttem magamban. Egyszerűbb lenne a közelében maradni, testvérként, de hosszú hazudozást eredményezne, és ha tehetem, inkább féligazságokat mondok, minthogy hazudjak. Az csak problémákhoz vezet, és olyan messzire űzi el a megoldást, amennyire csak teheti. – A teremtőm idősebb volt nála, annyi bizonyos… De a vérvonalunk hasonló. Mindketten a Megoldó leszármazottai voltunk. Nos, jellemkorcsosulásom egy igen érdekes megfogalmazása ez. De tény, kár lenne tagadni, Biisa, aki voltam meghalt. Már sosem térhetett vissza a szülőföldjére, halálos sebet kapott Trierben, és mire Prágába ért, ahol segítséget talált, a seb elfertőződött és a végzetét okozta. De ez nem jelenti azt, hogy nem lehetek hasonló hozzá, amennyire lehetséges… Hogy nem tisztelhetem az emlékét ezek között a fák között, amelyeket gyerekként annyira szeretett volna megmászni, és sosem tehette. Furcsa ötlet ötlik az elmémbe. De végül is miért ne? Mit veszíthetek a múlt relikviáival? De persze nem tudom, van-e valaki, aki el is tudná készíteni ezeket a relikviákat, de a megérzéseim, amik oly régen beszéltek utoljára, azt súgják, próbálkozzak. – Mi a foglalkozása? – kérdezem.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Mr. Morson tekintete és az a pillanatnyi csend, melyet maga körül hordoz, megnyugtat. Valamiért úgy érzem, a gyász pillanatában látom, s kissé talán mélyebbről is eredhet ez a fajta gyász, mint egy egyszerű baráttól. Elnyomom a cigaretta szálat a kövek között. A válaszára kissé meglepetten nézek fel rá. A Megoldó leszármazottja. Kevesen használták így ezt a megfogalmazást... sőt, igazából apámon kívül nem is nagyon hallottam mástól ezt a szót. Nem sok vérvonaltestvéremmel találkoztam a világban, de általában ha egyel-egyel összefutottam is, inkább az "Okostojás" "Pszichó", vagy csak simán "Agybetegnek" hívtuk egymást. Az évek szlengjei, sajnálom. De akárhogy is nézzük, végül is a testvéremnek számít az ürge. A Beharapóm tanította, vigyázott rá, ráadásul egyazon Vérvonalba tartozik. Felállok, és ha engedi, barátságosan megpaskolom a vállát. Tőlem ez igencsak közvetlen, szokatlan és bensőséges gesztus, szóval ha ismerne, tudhatná, hogy ez megtiszteltetés. - Nos, akárhogy is, Atyánk biztosan örülne, hogy találkoztunk. Mindig is akartam egy bátyust. - gyermeki vigyor kerül az arcomra. Persze nem adom ilyen könnyen a dolgot, még mindig nem bízok meg benne, hisz semmivel sem bizonyította, hogy igazat szólna. Mindazonáltal nem hagyhatom figyelmen kívül azt sem, mennyire emlékeztet az apámra, és hogy ismeri (legalábbis abból a kevés mondatból) apám múltját. Mikor kicsit ellépek tőle, a kérdésre vállat vonva felelek. - Tetoválok, bár már egy ideje nem mentem be a munkahelyemre magánügyekből kifolyólag. Másod sorban meg fegyvereket kovácsolok és készítek, de ha csak egy vas kerítést akar csináltatni, azt is elkészíthetem. Bár tény, nem függ össze a két foglalkozás, mindegyik művészi szinten űzhető. Márpedig, nem hazudok, nekem azon a szinten megy. - Talán készíttetne valamit?
Talán nem kellene ennyire kitárulkoznom a másik előtt, ennyi mindent megmutatnom magamból. Világ életemben egy visszahúzódó figura voltam, mindig is zavart, ha mások tudták, miként érzek, mit gondolok. De most nem segíthetek rajta, a hírek letaglózó ereje csak lassan oszlik el. És ha választanom kellene, ki lásson ilyen állapotban, akkor inkább legyen az egyik Gyermekem, semmint valamelyik testvérem. Főleg Sangilakot nem szeretném, ha ebben a percben itt lenne. Úgy tűnik, nem éppen megszokott a névhasználatom. Inkább nem kérdezek rá arra, ők miként referálnak rám és a vérvonalamra… Valami azt súgja, nem akarom tudni. Még a hírek között is meg kell húzni valahol a határvonalat, és ha választhatok, hát legyen ez egy másik nap szörnyülködésének alanya. Arra viszont, hogy mindig is akart egy bátyust, az én szemöldököm szalad a magasba egy pillanatra, inkább meglepetten, semmint rosszállóan. Ó, ha tudná, ki vagyok… – Én magam is örülök a találkozásnak – felelem, és próbálom elrejteni a vigyorom. – Mindig jó érzés felfedezni egy régi ismerőst egy új arcban. Hiába mondom, még mindig nem vagyok benne teljesen bizonyos, hogy Arryck megfelelő örökösre talált. De ez csak az én bizalmatlanságom és bizonytalanságom szülötte, és most, ha már úgyis visszaszólítottak a Szellemek, megpróbálom figyelni ezt a fiatal farkast. Remélem, méltónak bizonyul az Örökségre, már csak Arryck miatt is. Ahogy a foglalkozását ecseteli, elgondolkodom azon, mennyire bölcs dolog az, amit teszek. Nem kívánom ilyen gyorsan fölfedni magam, és nem hiszem, hogy ezekből az információkból bármire is rájöhetne. Talán Arryck kikövetkeztethette volna, ő ismerte a Japánban történteket, de nem tudom, mennyit mondott el a Gyermekének. Mégis, ha meg akarok szabadulni a múltam kínzó mivoltától, közel kell tartanom magamhoz azt. És mi jobb módszer, mint visszamenni ahhoz, ahol elkezdődött? – Két katanát szeretnék csináltatni – felelem. Ez egyben talán egy teszt is. Igen, egy teszt… Elmémben lassan megfogalmazódik a mivoltja. – Pár évszázaddal ezelőtt magam is Japánban jártam, de a saját kardjaimat elhagytam, amikor eljöttem. Szeretnék újakat csináltatni.
Natan Vreth
Falkatag
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 266
◯ HSZ : 420
◯ IC REAG : 449
◯ Lakhely : Alaszka Fairbanks/ Munkahely: Karen's Tattoo Salon
◯ Feltűnést kelthet : Orr piercing, bal fülben fülbevaló, Két tenyerében kelta motívumú tetoválások, Hátán egy Káosz csillag tetoválás, Mellkasán karom hegek, Teste minden pontján apróbb forradások
Régi ismerőst, egy új arcban... Nem jó kifejezés, ha azt mondom, furcsa, sokkal inkább zavarba ejtő ezt hallani. Nem mintha nem lett volna már, aki azt mondta volna, apámat viszont látja bennem, mégis szokatlan, pláne egy "életemben először találkoztunk" egyéntől hallani ezt. Elfordítom róla tekintetem, mintha csak sejtéseimnek adnék igazat abban, hogy ez az öreg Bestia többet rejt, mint amit mutat nekem. Nem tudom, higgyek-e neki? De nem kockáztathatok. A kérését hallgatva figyelem a folyó áramlását. - Katana? Hmm... régen készítettem már, de nem lehetetlen a kérése. Valami egyedi plusz, vagy extra rá? Mittudomén, gyémánt berakás, esetleg ezüst markolat, vagy múltbéli faragványok a pengén? Csak mert ezektől is függ az elkészítési idő. Elleszek ezekkel, már előre látom! S megengedek magamnak egy elégedett mosolyt. Mert hát azt azért ne felejtsük el, amíg a "bátyókám" a közelemben van, jobban megismerhetem, másrészről pedig bebizonyíthatja, valóban apám egyik neveltje.
Nem vagyok benne biztos, hogy a legjobb kifejezést használtam, de most már nem helyesbítek. Egyrészt azért, mert mindig olyan iszonyatosan biztosnak akarok tűnni mindenben, amit teszek, hogy végül még magammal is elhitetem, hogy ez a jó dolog, hogy ennek így kell lennie… Másrészt meg hadd kapjon egy kis önbizalmat tőlem is. A Nagyapja vagyok, ha úgy vesszük. Csak a nagy, családi találkozóknak mindig az útjába állt, hogy bármikor elvehetem valakitől az ajándékot, amely tőlem származott. A kérdésére viszont egy dühös grimasz fut át az arcomon. nem, nem is dühös. A dühnek megvan az a rossz szokása, hogy céltalan, önkénytelenül pusztító. A haragnak mindig van célja, és nem feltétlenül tarol le mást, csak amire szüksége van ahhoz, hogy elpusztítsa a célját. Mégis, ez a cél nem a közelemben álló farkas. Nem, a célja maga a Világ. A világ, amely az esztétika érdekében sárba tipor tradíciókat, a világ, amely nincs tekintettel arra, ami szent vagy igaz. A Világ, amit nekem kellene formálnom, de képtelen vagyok rá. – A katana díszítése a szamuráj társadalmi rangját jelezte – szólok, amikor eléggé lehiggadok, hogy ne remegjen a hangom haragomban. – Én nem vagyok sem gazdag, sem befolyásos, így a díszítés mikéntjét magára bízom. Sokkal fontosabb, hogy a kard úgy készüljön el, ahogyan azt az eredeti mesterek is gondolták, persze a rendelkezésünkre álló, szomorúan kevés nyersanyag dacára. – Gondolok itt most arra, hogy egy tucat mesterember helyett csupán egyetlen áll most velem szemben. De hát meg kell tanulnom kompromisszumokat kötni a világgal. – A kardnak lelke van, amit a forgatója és a mester, aki kovácsolta, együttesen biztosítanak neki. Ezt tartsa szem előtt. Ahogy befejezem, megfordulok, és elnézek abba az irányba, amerre a házam vélem. Nem mondom, hogy az otthonom, annak nevezni még nagyon erős lenne – csupán egy hely, ahol élek, idegen egy ismerős földön. – Most mennem kell. Ha elkészültek a kardok, hívjon ezen a számon, és találkozunk, ahol maga akarja – mondom, majd miután a zsebemből előkerült papírlapra felírtam a címem, búcsút intek, és elindulok. Hosszú, hosszú időn át kell majd gondolkodnom… és egy kicsit gyászolnom is Arryck halálát, úgy érzem.
Nincs sok időnk szórakozni, úgyhogy a lehető legrövidebbre redukáltam a napomat, aztán szóltam Cassienek, hogy jöjjön át a stúdióba, onnan indulunk is az erdőbe. Egyelőre még halvány lilám sem volt róla, mit fogok kezdeni vele, de az tuti, hogy nem csinálok segget a számból, és megpróbálom kihozni belőle a legtöbbet, ha ne álljon fenn annak a veszélye, hogy esetleg miattam kerüljön be, egy falka védőszárnyai alatt már nekem is lenne lehetőségem átgondolni, hogy miként is kezeljem ezt az egész helyzetet. Szeretném kihagyni belőle a Castorhoz fűződő kapcsolatomat, régen rossz lenne, ha csak amiatt csatlakozhatna. Nem, nem ilyennek ismerem Castort, és én sem könyörögnék, ha egyébként semmit sem lehetne kezdeni vele. Kész helyzet elé szintén nem fogom állítani, hisz a kölykömként jönnie kellene, de hiszem, hogy ez nem így működik, hogyha ezt akarja, igenis mutassa meg, hogy képes érte tenni. Egy hét nem sok, de a tenni akarást annyi idő alatt is lehet látni. Nem sokkoltam a kocsimat erdei utakkal, egy falkatulajdon előtt álltam meg, az erdőhöz legközelebbinél, és ott parkoltam le. Onnan gyalogoltunk, de szóltam előre, hogy nem bálba megyünk, bár elég ostobának kellene ahhoz lenni, hogy ezt higgye, márpedig én szerettem úgy emlékezni rá, mint egy intelligens fiatal teremtésre, aki érdemes a figyelemre, csak egy faszkalap a teremtője, aki képtelen értékelni azt, amije van. Közben persze beszéltem neki mindenféle dologról, nem feltétlenül farkasokkal kapcsolatosról, és még azt is megkérdeztem, hogy amúgy mi a helyzet Detroitban? Hogy van a kedves Alfa, és talált-e már más gyötörhető egyedet a helyemre, illetve még az is érdekelt, hogy neki mik a tervei, ha esetleg itt marad, már civil értelemben. Annyira már nem volt kölyök, hogy ne lehessen emberek közé engedni, de azért még nem ártott vigyázni. Érdekelt, milyen hétköznapi vágyai voltak. Végül a folyópartot vettük célba, célszerűnek láttam először minden téren lenyugodni, mielőtt fizikailag kezdem el gyötörni. - A vérvonaladat tudod egyébként valamennyire használni? Akármennyire is mostoha kérdés, muszáj feltennem, más is fel fogja, és hiába akar tőle megválni, attól még most abból kell kihoznia a legtöbbet. - Azt továbbra is tartom, hogy mentálisan jobbnak kell lenned, legalább szedd össze magad, hogy a magadhoz képest a legjobbat hozhasd ki a helyzetből, ne valami silány tűrhetőt. Ezért jöttünk most ide, hogy megnyugodj, hogy lásd, mi lehet az otthonod, ha ezt most jól csinálod. Nevezheted mézesmadzagnak… Tulajdonképpen az is volt, nem tudom, miként motiválhatnám, kell, hogy valami más is hajtsa azonkívül, hogy a kölyköm akar lenni, mi tagadás, erről jobb szeretném lebeszélni, de egyelőre ezt a pontot még napolom, mert fogalmam sincs, mit kellene tennem, hogy a kecske is jól lakjon és a káposzta is megmaradjon. - Szóval, megnézzük szépen a naplementét, aztán… meglátjuk, mi lesz. Kacsintok rá, mert bizony, a Hold már majdnem teljes fényében pompázik, még én is érezni fogom csalogató hívását, nemhogy ő… Csodás esténk lesz, én legalábbis bizonyosan élvezni fogom.
Örültem neki, hogy végül a szökés mellett döntöttem, bár tisztában voltam azzal is, hogy semmit nem jelentett, hogy Emma beköltöztetett a hotelbe. Egyszerűen csak biztosan felelősséget érzett irántam, és a lehetséges tetteim miatt. Ez akár lehetett volna hízelgő is, de másik oldalról megközelítve már korántsem. Ilyen apróságokkal azonban nem akartam törődni, mert azt szerettem volna, ha jól alakulnak a dolgok. Azt mondják, hogyha pozitívan állunk hozzá, akkor végül bevonzzuk azt, amit szeretnénk. És én most pontosan azt próbáltam bebeszélni magamnak, hogy minden rendben lesz, és meg fogok felelni. Egy hét nem sok idő, nem is nagyon értettem, hogy mit akart ennyi idő alatt elérni velem, de nem kérdezősködtem inkább. Attól tartottam, hogy felbosszantanám vele, aztán fogná magát és elküldene a fenébe. Kinéztem belőle, és csak reménykedni tudtam, hogy velem talán mégsem tenné meg, ha már adott egy kis időt afféle bizonyításra. Emiatt egyébként nagyon aggódtam, nem vagyok az a típus, aki farkasnak való, legalábbis szerintem. Ettől függetlenül, amikor este feküdtem a sokkalta kényelmesebb ágyban, mint amilyenben előző este kellett aludnom, eldöntöttem magamban, hogy minden tőlem telhetőt igyekezni fogok megtenni azért, hogy méltónak bizonyuljak egy átharapásra. Vagy egyáltalán egy találkozóra, mert előbb azon kellett túlesni. Pontosan érkeztem meg a stúdióba, eszem ágában sem volt máris hibát ejteni azzal, hogy elkésem. Most már jóval vastagabb holmikat vettem magamra, és így nem akadtak olyan gondjaim, hogy lefagyna esetleg a lábam, vagy valamelyik más testrészem. Nem mintha nem nőtt volna vissza idővel, de elég kellemetlennek találtam a tegnapi délutánt. Most kényelmes, lapos talpú csizmát viseltem, vastag nadrágot harisnyával, meg bélelt kabátot. Mindent Emmától kaptam, és máris többel tartoztam neki, mint amit valószínűleg meg tudtam volna fizetni neki valaha is. Az út egyébként kellemesen telt az erdő irányába, jól elbeszélgettünk. Elmeséltem neki, hogy szeretnék cukrászként dolgozni, és idővel ezzel kezdeni valamit, de bármilyen munka jó lett volna, mivel ragaszkodtam ahhoz, hogy megtérítsem a kölcsönt, amit tőle kaptam a ruhák tekintetében. Meg úgy mindennel együtt… - Sajnos nem igazán. Ez nem olyan, mint a tiéd… - húztam el a számat kicsit csalódottan, kicsit szégyenlősen. – Colin azt mondta, hogy ez úgy fog kialakulni, ahogy egyre idősebb leszek. Már egy nagyon picit gyakorolgattam, de nem nagyon tudok még farkast szólítani. Ha igaza van – márpedig ezt elhittem neki kivételesen -, akkor nagyjából olyan negyven év múlva fog sikerülni teljesen egy farkassal – sóhajtottam fel, mert ez nekem még nagyon sok időnek tűnt egyelőre. Sajnáltam egyébként, hogy nincs valami látványosabb képességem, aminek a fejlesztését úgy tudtam volna gyakorolni, hogy érzem is magamon, hogy tettem érte valamit. - Tegnap megfogadtam magamban, hogy megpróbálok minden tőlem telhetőt megtenni! – jelentettem ki némiképp határozottabban, mint amilyen a legutóbbi találkozásunk alkalmával voltam. – Tényleg az, mert nagyon tetszik a hely. Azt hittem, hogy csak mendemonda, hogy ilyen közel a városhoz ilyen csodás helyek vannak, meg hogy képeken szebb… de nem! – mosolyodtam el halványan, ahogy körülnéztem. – Egyébként mentálisan többet tanítottak, a fizikai erőnlétem nem az igazi – vallottam be őszintén, bár ezzel szerintem ő is tisztában volt. - Rendben! – egyeztem bele végül abba, hogy nézzük meg a naplementét. Egyelőre még nem akartam arra gondolni, hogy mi lesz utána, mert én is nagyon jól tudtam, hogy mi a helyzet a hol állapotával. Tartottam is tőle picit, mert ugyan már másfél évtizede vagyok farkas, de még mindig nem tudtam mindig befolyásolni az átváltozásokat ilyenkor, az emberi részem megtartásával egyetemben. Volt, amikor sikerült, de arra is akadt már példa, hogy elveszítettem a józanabbik felem, és csupán a vadállat maradt, ami legalább olyan agresszív volt, mint Colin farkasa. Nagyon ég és föld hozzám képest, és nem is reménykedtem abban, hogy idővel valamelyest idomulunk egymáshoz, túlságosan különböztünk. – Mesélsz nekem egy kicsit az Alfáról, meg az itteni falkáról? – kérdeztem kíváncsian. Tudni akartam néhány dolgot, ha esetleg úgy alakulna, hogy megfelelek majd.
- Gyönyörű… nem is értem, hogy nőttek fel farkasok ezzel a vérvonallal. Biztos nem úgy, ahogy Colin „gondoskodott” rólad. Ha még sokat beszélünk arról az alakról, esküszöm dühkezelési tanfolyamra kell majd járnom. Rendkívül szánalmasnak tartom a helyzetet, na de mindegy, ez van. Annyit tehetek, hogy megpróbálom visszaállítani valahogy a világba vetett hitét, nála még talán nem késő visszafordítani a folyamatot. Még lehet belőle normális, egészséges lelkületű farkas, nem úgy, mint belőlem. A feketeségem érdeklődve kóstolgatja egyébként, a bizalmába szándékszik férkőzni, hogy könnyebb dolga legyen majd, ha az a döntés születik, hogy teljesítjük, amit Cassie szeretne. - Másként nem is megy, de Cassie, ne csak próbáld, csináld, ha csak próbálod, az ide nem lesz elég. Csóválom meg a fejem, egy hét szörnyen kevés idő, hogy valaki bebizonyítsa, érdemes a második esélyre. Sokan nem kapnak. Én sem kaptam, bár mostanra már el sem tudom képzelni magam a bundásom nélkül, olyannyira egymáshoz nőttünk, hogy szerintem tényleg komoly lelki károkat szenvednék, ha ki akarná tépni belőlem valaki, noha én sosem voltam gyenge, a teremtőm erős volt már akkor is, mikor beharapott. - Sok szempontból egész kellemes, ha egy kisvárosban él valaki. Olykor unalmas, de a lelkünk másik fele sokkal inkább otthonnak képes érezni egy ilyen helyet, mint a fényűző nagyvárosokat. Tudod, milyen vagyok, még nekem is jobb itt, ez azért elég beszédes. Vallom be töredelmesen, nem tagadom, hogy alapvetően jól érzem magam itt, sőt, jobban, mint amire számítottam, arról nem is beszélve, hogy mire döbbentem rá nem is olyan régen. Ez azonban maradjon meg elmém fogságában, mert bármennyire is kedvelem, bízni nem bízhatok benne egyelőre. - Jól van, akkor mostantól mentálisan beszélj hozzám. Nem igazán kérés volt, a pajzsomat leeresztettem annyira, hogy tudjon velem kommunikálni. Nem kételkedtem benne, hogy megy neki, de a mi életünkben minden gyakorlás kérdése. Nagyon-nagyon sok gyakorlásé. Én meg azért beszéltem hozzá ugyanúgy, hogy összezavarjam vele, és nehezebb legyen koncentrálnia. Azt nem állítottam sosem, hogy velem könnyű lenne az élet, de bizonyára bőven vannak, akik sokkal rosszabbak nálam. - Nem Cassie, nem mesélhetek neked az Alfáról és a falkáról, majd mesélek, ha megnyílik előtted ez az ajtó, addig nem tehetem. Megcsóváltam a fejem, és egy részem persze szerette volna kisegíteni ilyen téren, legalább annyira, hogy ne szarjon be Castortól, de nem szóltam ezen ügy érdekében. Jobb lesz, ha minden befolyásolástól mentesen reagál a dolgokra. Arról nem is beszélve, hogy bár ismerem, mióta csak farkas lett, de nem tudhatom, hogy ez nem Simon egy lelket tépő terve-e. Jobbnak látom óvatosan kezelni a helyzetet, nem mintha nem lennék képes megállapítani, hogy hazudik-e nekem vagy sem, egyszerűen nem fogom megkérdezni ezt tőle kerek-perec, talán mert nem is akarom hallani a választ. Túl nagyot csalódnék. - Helyette inkább te mesélj arról, hogy mit tudsz a vérvonalamról. Szeretnék biztosra menni abban a tekintetben, hogy tudod, mit vállalsz vele. Bizonyára emlékszik arra is, miként viselkedett velem egykori alfám, hogy kiaknázza a képességemet a falka érdekében. Nem egy ízben néztem ki úgy, hogy csak a szentlélek tartott össze…
- Fogalmam sincs. Még senki mással nem találkoztam, aki ebbe tartozna, és idősebb lenne. Colinból kiindulva talán mások is éppen ilyen nehezen boldogulnak vele, bár nem tudom. Lehet csak ő nem alkalmas erre… - vonogattam a vállaimat a fejtegetést követően. Tényleg elég haszontalan képességnek tartottam, de az is lehet, hogy csak azért, mert én nem tudtam hasznát venni még egyszer sem. Sőt, ami azt illeti, Colintól is ritkán láttam, bár neki bizonyára már több tapasztalata volt. Kíváncsi lettem volna rá, hogy ő kitől tanulta meg és hogyan, de erről soha nem beszélt. Így pedig nehéz lett volna bármit is kideríteni vele kapcsolatban. Egy időben még próbálkoztam is, de azóta már régen feladtam a nyomozgatásaimmal. Főleg, miután egyszer a fülébe jutott, és iszonyatosan kiakadt miatta. - Minden tőlem telhetőt meg fogok tenni, Emma! Higgy nekem! – bizonygattam ezúttal jóval határozottabban, már-már magamat is elkezdtem győzködni, hogy tényleg így lesz. – Nem fogok rád szégyent hozni… - tettem még hozzá egészen halkan, alig hallhatóan. Nagyon szégyelltem volna magamat, ha miattam bajba kerül, mert nem tudott összekaparni egy épkézláb kölyköt. Márpedig én az akartam lenni, sőt, még annál is több. Azt szerettem volna, hogy néhány évtized múlva ne legyenek gondjaim azzal, hogy megvédjem magamat. Domináns sohasem leszek, de olyan, aki odacsap alkalomadtán, még lehettem. Néha efféle álmokat dédelgettem magamban, amikor nagyon unatkoztam az ágyamon fekve. - Igen – mosolyogtam halványan. Tényleg tudtam, hogy milyen, vagy legalábbis részben. Annyira, amennyit mutatott magából abban az időszakban, amikor foglalkozott velem egy kicsit. – Még sohasem éltem kisvárosban, de mindig szerettem volna kipróbálni, hogy milyen. Olyan sok film játszódik ilyen helyeken, és akkor mindig rám tör a vágy, hogy ilyen közösséghez tartozzak – magyaráztam újra kissé álmodozóan, de szerintem ez nem baj. Akárhány éves lehet az ember, álmoknak mindig kell lenniük, hogy lebegjen valamiféle cél a szemünk előtt. Nekem jelenleg az volt a legnagyobb és legáhítottabb vágyam, hogy Emma átharapjon és a kölykévé fogadjon. Az, hogy rendes teremtőhöz tartozhassak, újra egy igazi család tagja lehessek. - Rendben! – még nem koncentráltam eléggé rá, így véletlenül hangosan egyeztem bele, pedig már azt is szerettem volna mentálisan. Be is haraptam zavaromban a szám szélét, de gyorsan igyekeztem átállni arra, hogy csak úgy beszéljünk, hogy Emma a fejében hallja a válaszaimat. Nekem még sokkal jobban rá kellett koncentrálnom, és ki is merített egy kicsit olykor-olykor, de ezt legalább gyakoroltuk, ha már fizikailag soha nem fejlesztettünk engem. Jó, ezer évben egyszer talán, de azt nem neveztem volna éppen tanulásnak. Ezzel szerintem mindent el is árultam ezzel kapcsolatban. ~ Rendben, csak… ~ elhallgattam, de legalább hangom az már nem volt, legalábbis rendesen, érzékszervekkel hallható. Bizonyára sejtette, hogy miért kértem meg erre, de megint ostoba voltam. Tudhattam volna, hogy nem teheti meg, hiszen én a falka szempontjából veszélyforrás vagyok. Vagy lehetek, bár ha rám néz valaki, biztosan nem ez az első dolog, ami eszébe jut. Nekem sem ez szokott, ha már itt tartunk, pedig néha nagyon szeretném. ~ Túl sokat nem tudok, csak amiket hallottam róla ~ lassan beszéltem, mintha nagyon artikulálni akarnék, vagy megfontolni a szavaimat, de a helyzet az volt, hogy nekem egyelőre még csak így ment. Nem vontatottan, de azért nem is hadartam. Talán majd egyszer… ~ Azt tudom, hogy jóval gyorsabban regenerálódtok, mint mondjuk én ~ próbáltam megfogalmazni mindazt, amit tudtam. Mindazt a keveset, de legalább akkor is próbálkoztam. Tényleg nagyon akartam ezt az egészet! ~ Azt is tudom, hogy sokkal keményebbek számotokra az edzések, de legalább látható az eredmény ~ a sóhaj, ami kiszaladt a számon, már hangos volt, de nem érdekelt. Ez a része tényleg nem vonzott, hogy önkéntesen vállaljam a fájdalmat a fejlődés miatt, de valahogy mégis tetszett, hogy ezzel legalább többre mennék. Ez nem olyan volt, ami csak korral jön, és még akkor is nehezen. – Tudom, hogy mennyi fájdalommal jár… láttam! – egy pillanatra kizökkentem, és elfelejtkeztem magamról, de máris kapcsoltam. ~ Bocsánat! ~ szabadkoztam szokásomhoz híven, mert Colin mellett ehhez szoktam hozzá.
- Van a falkában olyan, akinek ez a vérvonala, de nem ismerem annyira, hogy szívességet kérjek tőle. Meg aztán, lehetséges, hogy szükség sem lesz rá, hiszen ha úgy döntök, hogy teljesítem a kérését, akkor nekem kell majd megtanítom erre-arra. Te jó ég, egészen elképzelhetetlen számomra ez a dolog. - Azt jól teszed, mert máskülönben nem segíthetek, nincsen szavam a falkában, épp ezért neked kell bizonyítanod, máskülönben nem tudok tenni érted. Csóváltam meg a fejem, veheti úgy is, hogyha nem kerül be a falkába, a kölyköm sem lehet, egyszerűen nem tehetem meg azt Castorral, hogy kényszerhelyzet elé állítom, én nem ilyen vagyok. Annyit tehetek érte, hogy majd bekísérem hozzá, és ha kinn kell várnom, hát megvárom majd irodán kívül, ha benn maradhatok, hát ott fogom végighallgatni a dolgot, de nem fogom megkérni az Alfámat, hogy a kedvemért fogadjon valakit a falkába, akit egyébként esze ágában sem lenne. Farkastörvények… Az meg pláne esélytelen volt, hogy előtte átharapjam, és csápoljak, hogy hahó Castor, van egy kölyköm. Az oké, hogy tőlem sokkal erősebb és magasabb rangú egyedek tettek már hasonlót, de én nem fogok. - Reméljük, kipróbálhatod majd hosszútávon is. Bólintottam felé, bíztatásnak szántam, noha ígérni semmit sem mertem, nem akartam, hogy azt higgye, biztos lehet a dolgában, még nem lehetett, még én sem voltam az semmiben sem, és addig nem is dönthetek, amíg nem tudom, Castor miként vélekedik róla. Az biztos, hogy át akarja majd haraptatni, ha ad neki egy esélyt, a kérdés már csak az volt, hogy valaki mással, vagy hajlani fog a kölyök kérésére. - Gondolom kíváncsi vagy, de nézd el nekem, hogy egyelőre nem mondhatok semmit. Nekem ők a családom, sosem árulnám el őket, ha közénk fogsz tartozni, más lesz, akkor mesélek majd, de addig meg kell elégedned velem. Rámosolyogtam, nyilván ez menni fog, elvégre az eddigiek alapján miattam van itt, márpedig ebben az esetben nem lehet hiba az elégedettségben. Annyiban persze egyelőre hibádzik a dolog, hogy nem szándékozom ebben a szent pillanatban átharapni. Hallgattam, mi mindent képes összeszedni a vérvonalamról, majd úgy döntöttem, meg is mutatom neki, miközben beszélt, fogtam egy éles követ, tiszta deja vu lenne, ha nem emlékeznék rá, hogy akkor műveltem ezt, mikor először találkoztam Surával. Úgy vágom végig az alkaromat vele, hogy jól láthassa. Nekem a szemem sem rebben rá, nem érdekel, ismerős, jóleső érzés, ami tán beteges, de ezt már biztosan tudja róla, ha nem, akkor rosszabb a helyzet, mint gondoltam. Remélem figyel, mert mire a vágás végére érek, az eleje már sehol sincs, ép bőr van a helyén, mint előtte. - Láttad, de nem tudod, amíg nem érezted. Ha a kölyköm leszel, nagyon sokszor leszel használhatatlan, mert nem foglak kímélni, mivel fizikailag gyenge vagy, nem fog ártani, ha mentálisan és képesség terén kiemelkedő vagy. Épp ezért arra fel kell készülnöd, hogy könnyen ébredhetsz majd úgy, hogy egy kést vágok a combodba, csak, hogy szokd a gyűrődést. Készen állsz erre? Közel sem, legalábbis én így hiszem, de még az sem biztos, hogy ebből bármi is meg fog valósulni, de én még mindig meg szeretném neki adni az esélyt arra, hogy visszakozzon. - Cassie, én nem Colin vagyok, nem kell csókolgatnod a lábam nyomát, de majd megtanulod. Az én farkasom egészen más, közel sem ennyire szolgálatkész, sokkal szeszélyesebb, és persze domináns, vad és ösztönös, ugyanakkor nem kevés játékosság fűszerezi a lelkét, s tudja, mi a tisztelet, egyszerűen bár olykor vakmerő, de tudja, hol húzódnak a határai.
- Kár… - dünnyögtem magam elé leszegett fejjel, bár nem is értem, hogy miért kéne gyakorolnom ezt a képességet. Ha esetleg úgy alakulna, hogy csatlakozhatok valamilyen csoda folytán, akkor biztosan lehetséges lenne, hogy Emma átharapjon. És ha átharapna, akkor már inkább az ő képességét akarnám megtanulni, minthogy előtte még gyakoroljak egy idegennel egy olyat, amit később soha nem fogok használni, és már birtokolni sem. – Fogalmam sincs, hogy kölyökként miben lehetek én hasznára a falkának… mitől láthatja majd úgy az Alfa, hogy érdemes befogadnia – szontyolodtam el néhány pillanatra. Nem adtam fel, még mindig tényleg akartam ezt az egészet, de attól még megfordult a fejemben ez az apróság. Szerintem mindenkinek megfordult volna, aki az én helyzetemben van, sőt, lehet még az idősebb farkasoknak is. A szavait tényleg biztatásnak vettem, de nem vagyok ostoba, tudtam, hogy ez milyen sok dologtól függött. Az viszont már határozottan felvillantotta előttem a reményt, hogy Emma foglalkozott velem. Hiába nem ígérte meg, hogy át fog harapni és minden rendben lesz, attól még valahol volt előttem egy cél, ami nem is tűnt olyan távolinak, mint eddig. Messze volt ugyan, de mintha egyre jobban láttam volna az alagút végét, a kiutat a gödörből. Pontosan ez volt az, ami idehozott, de nem is álmodtam róla, hogy viszonylag könnyen belevághatok a fejlődésbe, abba, hogy kihúzzam magam ebből a borzalmas helyzetből. Sőt, nem is igazán nekem kellett, hanem sokkal inkább Emma kezében volt minden. A múltkori mondataimat tényleg nem érzelmi zsarolásnak szántam, hanem igazak voltak. Rajta kívül nem volt más, aki segíthetett nekem. - Olyan furcsa ezt hallani… - suttogtam, előrefelé bámulva. – Régen minket neveztél a családodnak. Nem gondoltam volna, hogy ez valaha is változni fog, és most olyan rossz, hogy mégis… - a sóhajom egészen mélyről jött, én tényleg nagyon sajnáltam, hogy elhagyott minket, de a másik felem igazán nem hibáztathatta érte. Azok után, amiken ő is keresztül ment az évek során, egyáltalán nem volt meglepő, hogy végül lelépett. Én is pontosan ezt tettem, csak két éves fáziskéséssel, de a lényeg, hogy ráléptem ugyanerre az útra. Ha neki sikerült, nekem miért ne sikerülhetne? Főleg az útmutatásaival. Próbáltam megfogalmazni mindazt, amit az ő vérvonaláról tudtam, de az sajnos vajmi kevés volt. Leginkább csak a gyakorlásaikat láthattam, de az is bőven elég volt. Alapvetően elvette volna a kedvem ez a sok fájdalom, és talán jobban örültem volna valami mentális képességnek, de bennem volt a tenni akarás, és senki mást nem tudtam volna elképzelni teremtőmként, csak és kizárólag Emmát. Röhejes, hogy ennyire ragaszkodtam szerencsétlenhez, őszintén csodáltam, hogy még nem küldött el a fenébe. A gondolatmenetem akkor szakadt meg, amikor láttam, hogy mire készül. Alig egy másodperc volt, és a vér máris kiserkent, én pedig az arcomhoz kaptam a kezemet, pontosan úgy, mint pár nappal ezelőtt. Nem azért, mert taszított a vér látványa – bár volt egy ilyen vonulata is a dolognak -, hanem azért, mert nem akartam, hogy a farkas érzékenyen reagáljon a szagra. Így is egyből éledezni kezdett bennem, mire picit fészkelődtem a nőstény mellett. Szinte áhítattal figyeltem, hogy milyen gyorsan gyógyult be, én erről csak álmodhattam. Egyáltalán képes leszek erre valaha is? Szerintem nem… ~ De idővel még lehetek erős, igaz? ~ kérdeztem reménykedve, közben pedig végre túltettem magam az előbbi jeleneten. ~ Ha sokat gyakorolok veled, akkor megerősödhetek! Szeretném, ha így lenne! ~ határoztam el magam újra, mint már olyan sokszor az utóbbi pár napban. ~ Nem tudom… ~ mondtam őszintén, mert biztosra vettem, hogy úgyis érzékelné, ha hazudok. ~ Szerintem erre nem lehet felkészülni, de igyekszem megtenni mindent, amit csak tudok. Fejlődni akarok, Emma! Utálom, hogy ilyen gyenge vagyok ~ előtte felesleges lett volna másnak mutatnom magam, mivel mind a ketten tisztában voltunk az igazsággal. - Egyszerűen megszokás… - mivel elkalandoztam, megint hangosan mondtam ki a szavakat. Nem tehetek róla, nekem sokkal nehezebb még koncentrálni azért, mint egy idősebb farkasnak, de szerintem így is egész jó vagyok. - Igyekszem majd levetkőzni ezt is - meg még sok mást is. Túl sok a gond velem már most, és ezt beismerni magamnak rosszabb volt, mint képzeltem.
- Kezdetnek nem ártana az, hogy életképesnek hidd magad, mert ha te sem hiszel benne, akkor más mi alapon tegye? Senki sem szereti azokat, akik feladnák... Tudom én, hogy nehéz neki, hogy mennyire szörnyűek voltak az eddigi farkasévei, de őszintén meglepne, ha a farkasa ugyanúgy gondolkodna, miképpen ő is teszi. Ettől még nem lesz kevesebb a szememben, akkor lenne az, ha meg is próbálta volna, akkor viszont abban a pillanatban küldtem volna el a francba, amint kiderül a dolog. - Mikor hallottad te, hogy azt a falkát a családomnak neveztem? Cassie, én csak azért voltam ott, mert Simon nem akart elengedni. Egyedül Markra tekintettem úgy, mint a családomra, de ez még most is így van. Talán megbántom azzal, hogy őt nem sorolom ide, de érzelmileg igyekeztem elhatárolódni a legtöbbektől, kedveltem, igen, de ahhoz sokkal mélyebb és bizalmasabb kapcsolatban kell lenni, hogy valakiről úgy vélekedjek, mint Markról. A falka az más, az egészére képes vagyok úgy tekinteni, mint egy családra, persze vannak, akiket jóval kevésbé bírok, mint másokat, ám sokkal inkább érzem magam otthon köztük, mint Detroitban. Ehhez mondjuk meglehetősen sok köze van Castornak is, de erről értelemszerűen egyelőre nem fogok mesélni Cassienek. Talán később sem, még nem tudom. Meg aztán, most őszintén, kinek kell az, hogy valaki más játékszere legyen egész életében? Érdekes, hogy Simon mindig is akart tőlem valamit, de mivel nem feküdtem meg neki, másként kínzott. Sosem volt az esetem. Megtehette volna, hogy elveszi, amit akar, de tudta, hogy az az utolsó cérnaszál, ami még ott tart, amiért nem szegem meg az adott szavam. Nagy játékos ő is, világ életében az volt, ezért lehet már lassan két évszázada kiskirály ott. Nem fog már sokáig tartani, lassan leáldozik a csillaga, talán Mark veszi át a helyét, nem tudom. Nem is számít. Bár, ha ő tenné, lenne hová mennem, ha itt rosszul alakulnak a dolgaim, de ne így legyen. - Lehetsz, de annyira sosem, mint mondjuk egy korodbeli hím, vagy egy testesebb nőstény. Én sem vagyok olyan nagyon erős, inkább gyors és ügyes, ez is sokat számít, egy lomhább, de erősebb ellenféllel fel tudom venni a versenyt. De ne legyél olyan, mint én, én képes vagyok egy háromszáz évessel is összerúgni a port poénból… Vonom meg a vállam mosolyogva, igen, ott volt Sarah, aztán Rocky, mindketten sokkal erősebbek nálam, és elég ramatyul voltam, mikor végeztünk, de ilyenkor nekem mindig az a cél, hogy ők is kapjanak, kaptak… - A képességed terén viszont lehetsz erős, mentálisan is, nem tudom, pontosan melyikre gondoltál. Nem mondom, hogy lehetetlen mindenben ugyanolyan jónak lenni, de nekem nem sikerült, inkább vagyok valamiben kiemelkedő, mint mindenben középszerű. Azt mondjuk ne említsük ide, hogy mennyire simulékony jellemmel áldott meg a sors, és szeretem ezt a posztomnak megfelelően kihasználni. Játszani, megtéveszteni, az ujjam köré csavarni… Jó, az utóbbi újabban nem opció, mióta olyan csúnyán megütöttem a bokám. - Cassie, el tudod mesélni nekem, hogy szerinted te a szíved mélyén milyen vagy? És milyen a farkasod? Én ismertem, jobban, mint hinné, de most az ő véleménye érdekelt, hogy miként, milyennek látja magát, hogy mennyire szépíti, ferdíti a dolgokat, vagy hagyja, hogy minden őszintén kicsússzon belőle. Nem akarom mindenben megváltoztatni, de sajnos vannak dolgok, amiket kénytelen lesz elhagyni, ha életben akar maradni. - Aztán, ha ezzel megvagy, az érdekelne, milyen szeretnél lenni, és milyen farkasra vágynál. Utóbbi aligha lehet kívánságműsor, de kíváncsi vagyok, milyen bundásról tartja úgy, hogy tudna vele együttműködni.
~ Igazad van! ~ ismertem el, mert tényleg hinnem kellett benne, hogy nekem ott van helyem. Ha én nem hiszem el magamról, akkor ki fogja? ~ De nem adtam fel… és nem is fogom! ~ olyan határozottan mondtam, hogy azzal még magamat is megleptem. Ennek ékes bizonyítéka volt az, hogy itt vagyok most, hiszen megtehettem volna, hogy feladom az életet és a könnyebbik utat választom, de nem tettem. Helyette megszöktem, ideutaztam, és Emma elé álltam a kérésemmel, számolva a visszautasításával is. Sőt, nagyon is benne volt a pakliban, de valahogy mégis bíztam abban, hogy nem így fog történni. Végül nem történt egyik sem, most a kettő között egyensúlyoztunk valahol, de minden tőlem telhetőt meg akartam tenni azért, hogy magam felé billentsem azt a bizonyos mérleget. ~ Értem… ~ jól sejtette, egy kicsit tényleg megbántott azzal, hogy csupán Markot tekintette a családjának, de senkire nem erőszakolhatjuk rá magunkat, igaz? Én sem akartam, bár jobban belegondolva mégis megtettem azzal, hogy választás elé kényszerítettem. Mondhatni. Már azzal a ténnyel is, hogy hívatlanul megjelentem itt, az enyhe érzelmi zsarolásom pedig csak hab volt a tortán. Igaz, hogy azt nem tudatosan csináltam, de ettől függetlenül még nem lett meg nem történt. ~ Nem is az a célom, hogy mindenkin túltegyek, Emma… ~ mondtam őszintén, mert tényleg nem akartam én sem egy hím fölébe kerekedni, sem pedig egy robosztusabb nőstény ellen menni. Nem vágytam ilyenekre, egészen egyszerűen csak azt szerettem volna, ha meg tudom védeni magam és nem szorulok rá mások jóindulatára. Úgyis mindig lesz valaki, aki jobb nálam, de ha lehet, akkor ne legyek olyan gyenge és eltaposható, mint amilyennek most éreztem magam. Nem volt sok tapasztalatom abban, hogy hogyan kell farkasként élni és viselkedni, így aztán szerintem teljesen érthető volt az is, hogy vágytam erre, mégsem volt meg. Remélhetőleg csak egyelőre. ~ Pedig lehet, hogy pont rólad kéne inkább példát vennem! ~ ajkaimon azért megjelent egy mosoly. Az nekem is feltűnt már korábban, hogy Emma időnként olyanoknak is beszólt, akiknek talán nem kellett volna. Én határozottan nem ez a típus voltam, úgyhogy ez a veszély nem fenyegetett, de mégis néha irigyeltem őt, amiért ilyen merész és bátor, még ha néha ostobaságnak és kész öngyilkosságnak is tűnik a viselkedése. Ez a gondolatsor megmosolyogtatott azért egy egészen kicsit, de nem akartam, hogy azt higgye, hogy nevetségesnek találom ezt az egészet. Határozottan nem gondoltam ezt! ~ Szeretném, ha én is az lehetnék, de senki nem tanította meg, hogyan vigyem véghez… ~ ezzel valószínűleg ő is tökéletesen tisztában volt, hiszen ismerte Colint szerintem elég régóta már akkor is, amikor én odakerültem. Valószínűleg látta őt kölyöknek, de még most sem volt sokkal jobb egy suhancnál. - Hm, ez nehéz kérdés… - dünnyögtem magam elé elgondolkozva, immár hangosan is kimondva a szavakat. – Jelenleg inkább látom magam eltaposható, figyelemre sem méltó tényezőnek, mint erős és határozott személyiségnek, pedig valamikor az voltam. Szerettem élni, szerettem, ha a dolgok úgy történtek, ahogyan én akartam, és mindig megkaptam azt, amire vágytam. Colin ezt kiélte belőlem. Azt a határozottságot, amivel olyan jól átláttam a dolgokat, és megállapítottam, hogy milyenek az emberek. Azóta, hogy vele találkoztam, inkább hajlok a naivitás felé, és ez bosszant – ütöttem bele az öklömmel a tenyerembe. – A farkasom pedig… - nyeltem egy nagyot és lemondóan megráztam a fejemet. – Pont olyan, mint Coliné. Agresszív, kegyelmet nem ismerő. A tökéletes ellentétem jelenleg, és ez nagyon nehéz – nem éreztem úgy, hogy titkolóznom kellene előtte, vagy ferdíteni az igazságot. Nagyjából láttam én, hogy milyen vagyok, de mégis homályos volt helyenként a kép. Talán így könnyebb volt nekem. - Miért, ki az, aki megválaszthatja a farkasát? – kérdeztem fanyarul nevetve, amiből mindennemű őszinte öröm hiányzott. – Szeretnék kicsit olyan lenni, mint te. Azt hiszem… - próbáltam én megfogalmazni, de nem volt egyszerű. – De közben mégis olyannak maradni, amilyen én vagyok. Hasonlítani jobban arra a lányra, aki még az előtt voltam, mielőtt kiszakítottak a kényelmes kis életemből. Az pedig már több volna, mint jó, ha a farkasom egy kicsit jobban idomulna hozzám és nem a szöges ellentétem lenne. Nem kell kezes báránynak lennie, de ne legyen olyan kiszámíthatatlan és mindenre agresszióval felelő, érted? – néztem rá hatalmas szemekkel, szinte kérlelve, hogy értse meg, amit mondani akarok itt a nagy összevisszaságban. – De ez úgysem azon fog múlni… - tettem hozzá kissé lemondóan.
- Helyes! Nem is szándékoztam hagyni, hogy feladja, épp ezért osztottam az észt. Ezt nagyon utáltam, ha felém irányult, de egyrészt ő egész más lelkületű volt, másrészt ő keresett meg engem, hát viselje ennek minden következményét. Bizonyos szempontból vele rossz lóra tett, mert egy percig sem fogom kímélni, és esetemben az sem mondható el, hogy bort iszom, vizet prédikálok, hiszen nagyon is jól tudom, mi az a kín. Ő is tudni fogja, ha hozzám fog tartozni, de mindez a túlélését segíti elő, és nem azt jelenti, hogy gyűlölöm. Ha gyűlölném, már halott lenne, mert nem látnám értelmét foglalkozni vele. - De, pontosan ez legyen a célod, annak tudatában is, hogy mindig lesznek nálad erősebbek, ettől még neked törekedned kell arra, hogy jobb és több legyél, újra és újra túl kell szárnyalnod önmagad. Ez hajtson előre. Semmi más, ilyen téren legyél önző, mert akárhol is vagy éppen, mindig jöhet olyan idő, amikor csak magadra számíthatsz majd. Az különösebben nem érdekelt, hogy megbántottam, fogják még sokan, hagy szokja. Nem mondom, hogy nem állt közel hozzám, de a család fogalma nálam egész más. Nem tartozik bele mindenki, akit kedvelek, és olyanok is beletartoznak, akiket gyűlölök. Ez azonban nem érdemes boncolgatásra, hiszen bizonyos szempontból a falka is család, s ha hozzánk fog tartozni, ő is a családom lesz. Ha a kölyköm lesz, vélhetőleg pillanatok alatt az egyik legfontosabb személlyé avanzsálódik az életemben. Én mondjuk ennek senki helyében nem örülnék, amilyen őrült nőszemély tudok lenni, de hát, magára vessen, ha esetleg teljesül majd a kívánsága. - Nem, ne vegyél rólam példát, mert rövid úton a föld alatt kötsz ki. Én meg tudom védeni magam, te nem. Val különbség. Tudom, hogy poénnak szánta, legalábbis nagyon remélem, mert az sem volt normális, ahogyan én viselkedtem, de nem tehettem róla, hogy a bundás szerelmem szemét nagyon sok dolog szúrta, és előbb ugrott gyakran, minthogy kérdezzen. Igazi tüzes kis domináns nőstény volt, és egyetlen farkas előtt hajolt meg gondolkodás nélkül, mióta ismeri, az pedig Castor feketéje, de érte rajongásig odavan. Néha elgondolkodom azon, hogy tán nem is én, hanem a farkasom választása esett rá, és zavart össze mindent a fejemben. - Majd megtanulod, ne aggódj, azért jöttél hozzám, hogy segítsek, és én segíteni is fogok, ha megkapod a zöld lámpát. Sajnos ez azt is jelentette, hogyha nem kerül be a falkába, akkor nem fogok vele foglalkozni, mert nem maradhat majd itt a városban, utána menni pedig nyilván nem áll majd módomban. Figyelmesen hallgatom, közben elkezdek mellette vetkőzni, lassan lemegy a nap, ideje lesz kicsit komolyabbra fordítani a dolgokat, nem mintha eddig sétagalopp lett volna, de más beszélni, mint cselekedni. Engedtem, hogy a fekete gyönyörűségem a felszínre ólálkodjon, macskaként törleszkedve hozzám belülről, várva, hogy kiengedjem. Mi imádtuk egymást, sok szempontból hasonlóakká váltunk az évek folyamán. - Nekünk arra a Cassiere van szükségünk, és ha minden áldott nem el kell mondanom, hogy Cassie erős és határozott személyis vagy, aki szeret élni, és szereti, ha úgy történnek a dolgok ahogy akarja, valamint megkapja, amire vágyik, akkor el fogom mondani. Röpke sóhajjal, már-már türelmetlenül legyintettem. - Colin egy seggfej. Felejtsd el, ha bekerülsz a falkába, teljesen biztos, hogy valakivel át fognak haraptatni. Igen, igen, lehetséges, hogy nem én leszek az, ez már egészen máson múlott, és az is biztos, hogyha Castor körberöhög, nem fogom megtenni. Túlságosan sokat számított a véleménye. - A farkasod nagyjából ötven évig az atya úristen a tested felett, minél inkább ágálsz ellene, annál rosszabb. Bármilyen is jut, fogadd el, keresd a közös pontokat, erősítsd azokat, hidd el, úgy sokkal könnyebb lesz. Nem tudom, mit fog kezdeni például azzal, hogy az én farkasom, s általa már én is, imádjuk a fájdalmat. Vajon az tovább száll majd rá? Nem tudhatom, reméltem csak, hogy nem, de ez nem volt kívánságműsor. - Nem, nem ezen fog múlni, de némi támpontot nyújt abban a tekintetben, hogy honnan hová szeretnél eljutni. Mindig legyenek céljaid, ha eléred a mostaniakat, keress újakat, olyanokat, amikből tovább tudsz építkezni akármilyen tekintetben. Azzal ledobtam az utolsó ruhadarabot is magamról, és hagytam, hogy a farkasom átvegye az uralmat a testem felett. Sokkal, de sokkal könnyebb volt már, mint egykor, ám még így is éreztem néhol fájdalmat, de mi azt már rég örömmel üdvözöltük. ~És most szeretném, ha átváltoznál…~ Egyelőre kértem, de amennyiben nem fog rá hajlani, bizonyosan durvább eszközökhöz folyamodok majd.
~ Igen, tudom, hogy lehet lesz idő, amikor csak magamra számíthatok majd. Nem is akarok nagyon függeni senkitől, bár Colintól nyilván most még mindig függök, hiába van olyan távol. Túl sokáig nyomorította meg az életemet… ~ talán némi dühöt még ő is kiérzett a hangomból, attól függetlenül, hogy mentálisan kommunikáltam vele. Néha még mindig nehéz volt koncentrálni rá, hogy rendesen tudjam fenntartani ezt a helyzetet, de ahogy teltek a percek, szerintem egyre inkább belejöttem. Mostanában nem kellett használnom ezt a módot, úgyhogy örültem a rögtönzött gyakorlásnak. Pontosan a fejlődés volta célom azzal, hogy idejöttem. Adtam magamnak egy utolsó esélyt arra, hogy megszeressem és elfogadjam ténylegesen is ezt az egészet, ha pedig nem fog menni, akkor annak valószínűleg katasztrofális és tragikus vége lesz. Ez benne volt a pakliban. ~ Egyszer majd én is meg fogom tudni magam védeni! ~ határoztam el magam újfent, ajkaimon még egy halovány kis mosoly is megjelent. Nem tudtam, hogy ez az idő mikor fog eljönni, talán számomra csak álom marad örökre, de ha Emma kezei alá kerülnék és ő foglalkozna velem hosszabb távon, akkor szeretném hinni, hogy tényleg képes lennék rá. Persze ez még sokára lesz, ha úgy is alakulnak a dolgaim, de volt egyfajta reménysugár most már előttem, és ez határozottan pozitív volt számomra. Ezt kerestem ebben a városban, és úgy tűnt, hogy egy kicsi szeletét máris megkaptam. Lehet, hogy mégsem volt olyan butaság idejönni? ~ Akkor nagyon remélem, hogy meg fogom kapni, mert szeretnék tőled tanulni annyit, amennyit csak lehet. Annak idején Colintól is szerettem volna, de ő inkább érzett nyűgnek, meg púpnak a hátán, mint lehetőségnek ~ ez még mindig érzékenyen érintett, kicsit el is szontyolodtam miatta. ~ Pedig akkor nagyon szerettem volna megfelelni és minél többet tanulni, ám az érdektelensége elvette tőle a kedvemet egy idő után. Simon csak büntetésből sózott a nyakára, amiért hibázott a beharapással. Soha nem bocsátotta meg nekem, pedig ő tehetett róla… ~ azt nem tudtam, hogy Emma erről mennyit tudott, de én is csak azért voltam ezzel tisztában, mert egyszer Colin dühében hozzám vágta, hogy nem is élnék, ha Simon nem akarta volna őt megleckéztetni, hogy soha többé ne csináljon ilyet. Elég kiábrándító, én mondom! - És ha én kérlek meg rá, hogy mondd el néha? – kérdeztem félénken, ám annál több reménnyel telve. Hátha ez segítene abban, hogy kitartsak és megmaradjon a mostani elhatározás, ne pedig leépüljön rövid úton. Azt nagyon nem szerettem volna, de egyébként úgy éreztem, hogy annyira akarom ezt az egész tanulást és átharapást, hogy mindenképpen el fogom érni valamilyen úton-módon. Akartam, kellett, legalább ennyi máris visszajött a régi Cassieből. – Pont az a célom, hogy elfelejtsem őt, de amíg része az életemnek, addig nem lesz egyszerű – sóhajtottam gondterhelten. Attól még, hogy nem volt itt, valahogy mindig befurakodott a gondolataim közé, hiába nem akartam ezt. - Messze van még ötven év… - állapítottam meg roppant elmésen. – Tudom, ezt már más is mondta, de ezzel a mostanival egyszerűen nincsenek közös pontjaink. Ennyire szerintem akkor sem különbözhetne tőlem, ha szándékosan akartak volna kiszúrni velem! – ráztam meg a fejemet sokatmondóan. – Célokat mindig megpróbálok keresni, most is vannak. Fontossági sorrendben, de mielőtt idejöttem volna, már kezdtek halványodni. Sokszor rászólok magamra, hogy ne álmodozzak, de ha érzek magamban erőt arra, hogy megvalósítsam őket, akkor már nem is annyira álmok, sokkal inkább célok, igaz? – kérdeztem Emmától ártatlanul, miközben figyeltem a vetkőzős mutatványát. Sejtettem, hogy mi a célja vele, és cseppet sem voltam elragadtatva a gondolattól, hogy adjam át a testemet a bestiának, a tudatommal együtt. – De azt szokták mondani, hogy minden fejben dől el – tettem még hozzá, ezzel is húzva kicsit az időt. - Igen, gondoltam, hogy ezt szeretnéd – sóhajtottam reményvesztetten, amikor már a farkassal voltam kénytelen szembenézni, és jött a kérés is a kicsi fejemben. – Félek tőle, hogy az emberi tudatom a háttérbe fog húzódni. Mit fogsz akkor tenni a farkasommal? – kérdeztem kíváncsian, várva a megnyugtató választ. Még csak nem is az ijesztett meg, hogy mennyire fájdalmas lesz az átváltozásom, pedig az biztos, hogy nagyon fog fájni. Most már képes voltam rá, hogy önállóan váltsak alakot, de sosem ment könnyen, még akkor sem, ha a telihold könnyített a helyzeten.
- Megértem, nincs jogom felróni neked, hogy mindezt hagytad, hiszen én is hasonlóképpen hagytam az én Teremtőmnek, hogy tönkretegye a kezdeti éveimet, pedig ő ott sem volt. Nem szeretném, hogy úgy érezze, egyedül van ezzel, s talán a kemény szavaim után ráfért némi bíztatás is. Sajnáltam, és kicsit magamat láttam benne, aminek nem feltétlenül örültem. Nem jó az, ha van valaki, aki arra emlékeztet, akit magunk mögött akartunk hagyni. Ám csak ezért nem fogom elzavarni. - Na ezt már jobban szeretem! Bólintottam vidáman, igen, erre volt szükségem, egy frissen éledő, magabiztos elhatározásra, a tudatra, hogy menni fog neki, hogy akarja eléggé ahhoz, hogy túl tudjon lépni az önsajnálat visszarántani vágyó mocsarán. - Colin még mindig egy nagy kölyök, csodálkozom azon, hogy egyáltalán még életben van. Próbáld meg elfelejteni, hogy mi volt vele, nem kell többé visszamenned hozzá, jó? Esküszöm, megoldom valahogy, hogy jó helyed legyen. Ha nem itt, hát máshol, arra megkérhetem Castort, hogy kérdezzen körbe, hol van szükség utánpótlásra, ahol rendesen fejlesztenék, és figyelnének rá… Nem a legjobb megoldás, de a semminél több. Nekem sajnos nincsen más kapcsolatom, Amerikán kívül nem jártam túl sok helyen, akkor is inkább csak nyaraltam, semmi belemélyedés az ottani helyzetbe. - Akkor el fogom mondani, ha segít, megteszem. Jelentettem ki határozottan, ez igazán semmiség volt, és még komolyan is gondoltam, hiszen szerettem volna ilyennek látni megint. Akkor persze még jobban hasonlítana rám, aminek olyannyira nem örülnék, de most nem én voltam a lényeg, csakis ő, és szerettem volna, ha a sok szar után most jut neki egy kis jó is. Azzal tisztában volt, hogy nehéz valakit feledni, amíg közünk van hozzá, én a mai napig képtelen voltam eltemetni magamban Toddot, pedig a mi románcunk aztán tiszavirág életű volt… Nem kínzott több mint egy évtizedig. - Mert gyűlölöd azt, aki vagy, és ezt érti és érzi a farkasod is. Nem voltam boldog, hogy ezt így az arcába kellett mondanom, de számomra ez jött le az elmúlt két napból, és nem hiszem, hogy olyan nagyot tévedtem volna. Remélhetőleg később ez nagyon hamar változni fog, de talán átharapás nélkül esélytelen, annyi rossz kötődik már ehhez a farkashoz a szemében, hogy túlságosan nehéz lenne. Én szeretném, hogy adjon neki esélyt, én imádom a farkasomat, pedig a mi kezdetünk sem volt épp fenékig tejfel, de mi azt hiszem, már akkor is egy követ fújtunk. - Nem feltétlenül baj, hogy álmodozol, az álmokat is meglehet valósítani, de igen, ha hiszed, hogy képes leszel rá, az már inkább cél. Végül már változtam is át, remélem, jól megnézte magának a kicsit hosszabb szőrű, smaragdszemű fekete bundásomat, mert ha a vágya teljesül, az övé is ilyen lesz. Egyébként, meglepően hasonló volt a szemem színe az eredetihez, sőt, bár azért már ott rezegtek benne a farkas energiái, hagytam, hogy ő kerüljön előtérbe, de már nem nyomtuk el egymást, nagyon rég nem. ~Akkor emlékeztetem rá, hogy én vagyok az erősebb, és kénytelen lesz rám hallgatni. Sosem sikerült még anélkül átváltoznod, hogy elveszítsd a kontrollt? Magadtól? Nem úgy, hogy kikényszerítik belőled a bundást? Próbáld meg, talán addig, míg nem kel fel teljesen a Hold, sikerülhet…~ Azt persze nem tudom, mennyire volt számára megnyugtató a válaszom, de ez nem igazán érdekelt, akármilyen módon is viselkedik velem a nősténykéje, már ismer, tudja, mire számíthat tőlem…
- Jól kijutott nekünk belőlük, igaz? – kérdeztem szomorkás mosollyal, ezúttal már hangosan kimondva a szavakat. Tudom én, hogy muszáj gyakorolnom a mentális beszédet is, de úgy éreztem, hogy az egész jól ment nekem. Legalább valami, ha már másban nem is igazán tudtam jeleskedni. Sem a képességem tekintetében, sem fizikailag nem volt mit felmutatnom, úgyhogy ez, meg a pajzsom valamilyen szintű használata legalább megmaradt nekem. És Emma is pontosan azt szerette volna, azt várta el tőlem, hogy ezen a téren jobb legyek, mint a többi esetében. Hogy másokkal is képes legyek felvenni a versenyt. Én is ezt akartam, őszintén mondom! Amint dicsérő szavakra hajazó reakciót hallottam tőle, máris mosoly kúszott az arcomra. Igen, én is szerettem, ha határozottan tudtam viselkedni, de szerintem elég lett volna most felbukkannia itt Colinnak ahhoz, hogy teljesen szétcsússzak és újra ugyanolyan kis esetlen és semmirekellő legyek, mint amilyen voltam. Furcsa, hogy mennyire képes hatással lenni ránk az, aki évekig elnyom minket. Minden apró pici beidegződést ki tudott volna hozni belőlem, ha most itt van, pedig pontosan attól akartam megszabadulni. Tőle, ettől az egésztől, amit ő képviselt! - Ezen én is sokszor elgondolkoztam már… - ismertem el, mert ezzel a mentalitással tényleg halványlilám sem volt arról, hogy hogyan lehet még életben a teremtőm. Lehet úgy, hogy tud seggnyalóvá is válni, aki behízelgi magát mindenhová. Tipikusan az a tenyérbe mászó alkat, sunyi képpel, és ha senki nem látja, aki erősebb nála, akkor basáskodó is. Cseppet sem vonzó tulajdonságok, de ha akart, akkor tudott olyan lenni, biztosan ezért úszta még meg. Akivel kellett, azzal szemben visszafogta magát, én azonban sohasem testesítettem meg ilyen személyt az életében. Semmi mást nem jelentettem, csupán egy koloncot a nyakában. - Annak nagyon örülnék! – nem tudtam teljesen, hogy mit értett ez alatt, de nagyon reméltem, hogy inkább úgy fogja megoldani, hogy itt lehessek mellette. Persze ez nagyban rajtam múlt, ezzel még én is tisztában voltam, mert ha az Alfa nem fog beengedni a falkába, akkor semmi közöm nem lehet majd Emmához anélkül, hogy ne hoznék rá is bajt. Azt pedig semmiképpen sem szerettem volna, ha már ilyen segítőkésznek bizonyult majdnem az első pillanattól kezdve. Azért láttam rajta, amikor bementem a stúdióba, hogy nem volt őszinte az öröme, de ez már a múlt része, azóta nyitottunk egy új fejezetet. Én legalábbis mindenképpen. - Szerintem nem csak ezért megy ilyen nehezen, mert érzi, hogy gyűlölöm… azért is van ez, mert annyira mások vagyunk – sóhajtottam gondterhelten, de legalább már nem reményvesztetten. Próbáltam úgy állni a témához, hogy bizakodjak, mert lesz majd jobb is. Ha nem ezzel a farkassal, hát majd egy másikkal. Egy újnak több esélyt adtam volna arra, hogy megszeressem és megszokjam, mint ennek itt, ami jelenleg osztozott velem a testemen. Ez annyira, de annyira idegen volt számomra sokszor, pedig már nem két éve éltünk együtt, hanem sokkal több. Úgy látszik, hogy mi valahogy nem voltunk kompatibilisek egymással, ha egyáltalán létezik ilyen ebben az értelemben is. Biztosan létezik, ugye? Nem vagyok csak én egyedül ilyen selejtes… - Úgy lesz! – bólintottam, bár gondolataim már az átváltozás körül forogtak. Határozottan nem vágytam rá, hogy alakot váltsak, de ha valamit el szeretnék érni az életben, akkor követnem kell Emma utasításait, ezt már megbeszéltük. Márpedig ő most ezt kérte tőlem, nekem pedig maradéktalanul eleget kellett tennem neki, nincs mese! – Rendben! – szusszantam egy nagyot, de akkor is nagyon tartottam ettől az egésztől, ennek ellenére kezdő lépésként már ki is bújtam a kabátomból. – Magamtól már sikerült átváltozni, nem csak a hold miatt, de úgy, hogy utána elég hamar átvette a farkas az irányítást, és én már csak arra emlékeztem, amikor magamhoz tértem. Nagyon utálom, hogy fogalmam sincs arról, mit csinálok közbe. Én olyankor nem tudok úgy kommunikálni senkivel, mint te. Álomszerűen néha beugrik most már egy-egy pillanat vagy emlékfoszlány, de ez minden. Száz százalékosan sohasem tudom a háttérbe szorítani, az még tényleg nem sikerült – magyaráztam a tapasztalataimat. Kényszerítés nélkül is ment nekem, de ha teret engedtem az átváltozáshoz a bestiának, akkor onnantól kezdve vége volt Cassienek, helyette itt volt a hatalmas fehér bundás rém. Én már csak így hívtam, Emmáét viszont kedvem lett volna megsimogatni, a hosszú szőrébe temetni legalább pár pillanatig az ujjaimat. Helyette azonban lerúgtam a cipőimet is, de egyértelműen igyekeztem halogatni a pillanatot.
- Sajnos elég jól igen, de ez van, az ember nem választhatja meg, mikor, kiáltal, és milyen körülmények közt kerül bele a mi világunkba. Az átharapás persze már más kérdés, noha bevallom, nekem sosem jutott eszembe ilyesmi, de én szinte az elejétől fogva nagyszerűen kijövök a bundásommal. Voltak nehéz időszakok, amikor maga alá temetett a depresszió, nos, akkor csak a farkasomnak köszönhetően maradtam egybe, ő volt az, aki összetartotta a nagy egészt, és biztosított arról, hogy bármi is van, segíteni fog. Különös, hogy most épp ő rángatott bele ebbe különös viszonyba Castorral, jobban mondva, a testiség rajtam múlt, de a dolog lelki része kétségkívül rajta. Colint nem vagyok hajlandó tovább firtatni, egyszerűen nem érdemel egy büdös szót sem az a gyökér, és ha rajtam múlik, a jövőben sem fogom említeni Cassienek, beszélünk majd róla, ha ő akarja, de egyébként nem. Tudom, hogy sok fájdalmat okozhat még neki a jövőben, kicsi a világ, ahogy mondani szokták, semmi nem garantálja, hogy sosem látja többet. Én csak azt mondhatom, hogy ha úgy alakul, meg fogom védeni tőle, mert én képes vagyok rá. Szívesen megtettem volna eddig is, elvágni a nyakát, kitépni a szívét, de talán mind túl finom és gyors lett volna szenes lelkének. Nem tudom még, miként fognak alakulni a dolgok, de megpróbálok majd arról gondoskodni, hogy ne legyen rossz sora, ha nem is mellettem, de valaki olyan mellett, akiben Castor bízik, akit ismer. Ám a lelkem egy része szerette volna, ha sikerül neki, én magam persze nem voltam abban biztos, hogy ezt a kölyök dolgot erőltetnem kellene, de majd meglátjuk, ha oda kerülünk, hogy képes leszek-e megtenni, felvállalni egy ekkora felelősséget, s bár így is segítek neki, de a kettő határozottan nem ugyanaz. - Nem Cassie, a más nem baj. Két különböző lélek is tudhat összhangban működni, ha képesek a kompromisszumra, de a szavaid alapján te eldöntötted, hogy utálod, így ő sem erőlteti meg magát, hogy különbül viselkedjen nálad. Ez baj, de nem feltétlenül kell ezen már agyalnod, mert ha az Alfám úgy dönt, hogy csatlakozhatsz, akkor úgysem maradhatsz így. Ezt akarta, szóval nyilvánvalóan nem fogja miatta éjjelente telezokogni a párnáját, sőt, lehet hogy épp most tesz hasonlót, nem tudhatom. - Valamit nagyon elfelejtettél. Figyelmeztettem halkan, célozva arra, hogy nem épp a fejemben hallom a szavait, most még finom vagyok, mert semmi jogalapom nincsen rendre utasítani, senkije sem vagyok csak egy régi ismerős, akit kedvel, és akitől olyat kért, amit nem biztos, hogy meg tud adni. Ettől még én is kértem valamit, amire nem figyel eléggé, márpedig a falkában az ilyen hibáknak mind meglesz a böjtje.~Ne félj tőle ennyire, a félelem miatt győz le mindig, az lebilincseli a tudatodat, fölösleges érzés, tudod, ha abban hiszel, hogy a jó dolgokat be lehet vonzani, akkor abban is lehet valami, hogy a félelmeink révén utat találnak hozzánk a rémálmaink… Ne hagyd neki, hogy rettegésben tartson. Csak próbáld meg egy kicsit várni. Cassie, vérfarkasnak lenni csodálatos érzés, tudod mit hagysz ki? Azokat a pillanatokat, amikor az avarral fedett földbe simulnak a tappancsaid, amikor érzed már az eső érkezte előtt, hogy hamarosan cseppek záporoznak majd a földre, a szabadság fantasztikus érzését, olyan örömet, csíntalanságot, amit egy ember képtelen érezni, mert túlságosan befásultak vagyunk hozzá. Akarj többet tudni róla, és engedni fogja. Legyen ez a te búcsúd felé, egy szép lezárás, ne érezze azt, hogy eldobod, mint egy rongyot, csak mert nem jöttél ki vele…~ Nem voltam benne biztos, hogy érti, amit közölni akartam, de én el tudtam képzelni, mit élhet át egy farkas, akit kiszakítanak a megszokott helyéről, akit megölnek, hisz soha többé nem lesz. Én semmi pénzért nem adtam volna az enyémet, és végtelenül gyűlölném azt, aki el meri venni tőlem. ~Remélem, csak azért húzod az időt, mert próbálsz zöld ágra vergődni vele… ne akard, hogy az én fenyegetésemre másszon elő, mert abban tényleg nem lesz semmi szép. A türelem nem erősségem.~ Morogtam a fejébe, de közben még rezzenéstelenül álltam előtte, és vártam. Egy kis időt még kap, de nem sokat, nem szeretnék itt szobrozni egész éjszaka.
- Igen, tudom… - sóhajtottam gondterhelten, beletörődőn. – Mert neked teljesen más a viszonyod vele, mint nekem. Te ragaszkodtál hozzá, én szabadulnék tőle. Még az sem ijeszt meg, hogy lesz helyette egy másik, mert abban bízom, hogy vele hátha jobban kijövök majd. Ez sokat jelentene nekem, meg talán az esélyeimet is megnövelné valamelyest a túlélésre – magyaráztam azt, amit valószínűleg magától is tudott. Ettől függetlenül én még el akartam mondani, és ezzel is érzékeltetni vele, hogy nem feltétlenül élek én álomvilágban, nagyon is tisztában vagyok a dolgokkal. Csak néha – na, jó, sokszor – egyszerűbb nem törődni ezekkel, csak kergetni az álmokat. Nekem jelen esetben most a kettő találkozott. Szerettem volna nagyon, és még az esélyem is megvolt rá. Csekély, de akkor is létezett, és ez már valami. Jó kiindulásnak, ha úgy nézzük. - Azt gondoltam – és valahol tetszett is, hogy mindenképpen szabadulni fogok a farkastól. Már csak az nyugtalanított, hogy nehogy rosszabbat kapjak nála. Jelenleg el sem tudtam képzelni, hogy ez lehetséges, de ahogyan a mondás is tartja, semmi sem lehetetlen. Biztosan voltak még Colinnál is borzalmasabb emberek, de szerettem volna hinni, hogy itt nem fogok beleakadni egyikbe sem, azt meg főleg nem kell majd megélnem, hogy egy ilyen mellé kerüljek. Nem ismertem az Alfát, de talán kegyes lesz hozzám és nem büntet engem ilyesmivel az előzmények ismeretében, valamint egy farkasát sem fogja azzal móresre tanítani, hogy koloncot kap a nyakába. Azt egyszer már megéltem, nem hiányzott még egy ilyen, köszönöm szépen! ~ Bocsánat! ~ sütöttem le szégyenkezve a tekintetem, mert tényleg elfelejtettem, meg persze szóban beszélni egyszerűbb is volt számomra. A gondolati kommunikáció számomra még sokkal megterhelőbb volt, mint Emma számára, így aztán nagyobb koncentrációt is igényelt. Ráadásul most azt kérte tőlem, hogy alakot is váltsak. Egyszerre mindenre nem tudtam hirtelen figyelni, pedig én nagyon igyekeztem megfelelni neki, és erőmön felül teljesíteni. Azt reméltem, hogy legalább az igyekezetemet látja és értékeli. Nem nagy dologgal, csak egy egészen kicsit. ~ Nem kell senki fenyegetése… ~ vágtam vissza kissé sértetten, hiszen az előbb már elmondtam neki, hogy magamtól is át tudok változni, nem kell senkinek a kényszerítése. Azt amúgy is világéletemben utáltam, ha valamit rám erőszakoltak, ennek ellenére ezt az egész farkas-dolgot is csak lenyomták a torkomon, és onnantól kezdve együtt kellett élnem vele. Akár tetszett, akár nem. Nekem speciel nem tetszett, de megszabadulni nem lehetett tőle, csak a halál árán. Én meg annál jobban szerettem az életet, bár az évek múlásával kezdtem arra a következtetésre jutni, hogy ilyen áron talán mégsem ragaszkodom ehhez annyira. ~ Szerintem nincsenek érzései ~ közöltem nemes egyszerűséggel, miközben engedelmeskedtem a cseppet erős nyomásnak, és megszabadultam a többi ruhámtól is. Elég kellemetlenül éreztem magam mindig a meztelenség miatt, még néha a nők előbb is. Takargatni azért nem kezdtem magam, annak az időnek már vége, de azért egy egészen kicsit feszengtem. ~ Eleve bennem sem szabadna lennie… ~ sóhajtottam végül szomorúan. Mindenesetre ott volt, én meg kénytelen voltam tényleg elfogadni ezt. ~ De megpróbálom, ha szerinted ettől jobb lesz ~ egyeztem végül bele, csak éppen azzal kapcsolatban nem voltak ötleteim, hogy ezt mégis miként kivitelezzem. Hogyan akarjak többet megtudni egy vadállatról? Nekem ez kész rejtély volt, idő közben azonban engedtem neki egy kis teret, meg is lett az eredménye. Már napok óta kívánkozott ki belőlem, és most eléggé meglazítottam a láncokat ahhoz, hogy elsőként kék íriszeim színe öltsön más árnyalatot, majd fájdalmas kiáltás kíséretében megroppanjanak az első csontjaim, amik az átalakulás természetes velejárói voltak még számomra. Én még nem voltam olyan régóta farkas, hogy ne okozzon fájdalmat, csak egyszerű rutinnak fogjam fel. Már nem volt olyan sok idő, és annyira borzalmas, amilyen az első időkben volt, de azért annyira sokkal jobb sem lett. A fájdalom közben sikeresen levert a lábaimról, térdem a nyirkos homokba süppedt, míg ujjaim belemartak a földbe, megpróbálva legyűrni a borzalmas szétszakító érzés. Percekbe telt, mire jött a fehér bunda is, de a végére mégiscsak ott állt a kistermetű nőstény, Colin farkasának szakasztott mása. Talán ezért sem szerettem annyira soha, mert mindig csak rá emlékeztetett egyből. Tudatom egyelőre ködös volt, de még jelen voltam. Talán azért, mert ezúttal nyitottabban álltam a dologhoz, fogalmam sincs. Arra azonban jelenleg nem volt erőm, hogy még kommunikálni is megpróbáljak. Igazából ilyen alakban még nem is nagyon próbáltam eddig.
- És mondd csak, garantálhatja neked bárki, hogy egy másik farkassal jobb lesz? Mitől lenne jobb? Az én farkasom sem kezes bárány, ha az ő kölykét kapnád meg, akkor is lennének gondjaid. Olyat meg értelemszerűen senki nem fog játszani, hogy újra és újra átharapjanak, míg meg nem leled az igazit. Kénytelen leszek abból dolgozni, ami jutott. Csodák nincsenek, ideális ember-farkas kapcsolatok sem, vannak ugyan szerencsés esetek, de többnyire elég különböző a két lélek, csak épp egy idő után egymáshoz csiszolódnak, először a farkas uralkodik, én csak neki köszönhetem az ép eszemet, ha ő nincs, bizonyosan beleőrültem volna a sok fájdalomba. Talán Cassienek is kellett volna valami olyasmi, aminek hatására rájön, hogy a farkasa nem ellenség. Mondjuk, az én bundásom a domináns, vakmerő természete ellenére rendkívül szeles és játékos tudott lenni, szóval vele talán tényleg könnyebben boldogulna, már a könnyebbik részével. A folyamatos versengeni vágyást, mások határainak cibálását aligha viselné jobban, pláne akkor, ha olykor el is látják a baját. Csak bólintottam, most még nem okozott gondolt túllépni ezen a kis hibán, de volt egy olyan érzésem, hogy közel sem szeretne annyira, ha már én lennék a Teremtője, és nem bánnék vele kesztyűs kézzel. Noha ismer, tudja, hogy nem vagyok szent, és nem szoktam finomkodni, remélem most is tudatában van ennek, különben maximum csöbörből vödörbe eshet. ~Cassie, ez sosem lesz tündérmese, velem sem. Vannak elvárásaim, többek közt az, hogy ne mondj nekem ellent. Akkor sem, ha úgy gondolod, igazságtalan vagyok, durva, esetleg egyenesen idióta. Kereshetsz olyat, aki szerinted kesztyűs kézzel bánna veled, de ez a személy nem én vagyok, még meggondolhatod magad.~ Közöltem csendesen, nem fenyegetően az elméjébe, inkább lágy simogatással. Én nem akartam bántani, de biztos voltam benne, hogy fogom, ha a kölyköm lesz, bár ezt már említettem. Számunkra sokkal több jut ilyen téren, így fejlődünk. ~Érzései mindenkinek vannak, még annak is, aki mindenáron igyekszik palástolni őket.~ Vegyünk például engem, én menekülök előlük, erre csinos kis gödörbe sikerült beleesnem, és ráadásul még itt van Cassie is, és valami olyasmire kér, aminek a gondolatával ugyan olykor már eljátszottam, de mindig arra jutottam, hogy egyelőre én kevés vagyok ehhez. Most sem vagyok még biztos semmiben, de még nem döntöttem el semmit, nagyon sok múlik azon, hogy mit mond Castor, az ő véleménye nélkül kár lenne bármit is előre leszögezni. Megtettem neki azt a szívességet, hogy nem néztem, amíg meztelen volt, elvégre nem volt szükséges, előbb-utóbb majd megszokja, hogy ez köztünk természetes, és semmiféle rossz érzésnek nem kell benne lennie miatta, de az még nem most lesz, ez olyasmi, amit nem kellett sürgetni, nem is lehetett. ~Elhiszem Cassie, tudom, hogy te nem ezt akartad, a legtöbben nem ezt akartuk, de ha már megkaptuk, igyekszünk kihozni belőle a legjobbat. Neked is menni fog!~ Próbáltam bíztatni, nagyon nem szerettem ezt a szomorúságot, lemondást, ez az, ami miatt nagyon is kételkedtem abban, hogy Castor nem fogja páros lábban kirúgni. Istenem, reméltem, hogy nem teszi, féltettem a fiatal nőstényt, valamilyen szinten már régen is fontos volt a számomra, és mivel miattam jött ide, úgy éreztem, felelősséggel tartozom miatta. Csendesen asszisztáltam végig az átváltozását, majd mikor megjelent előttem a kis fehér nőstény, kíváncsian körbejártam, láttam már, de meg akartam nézni, mennyit változott. Megszaglásztam, megjegyeztem az illatát, noha ha minden jól megy, hamarosan már másféle lesz neki, de addig is tudni akartam, milyen nyomon kell elindulnom, ha valami félresikerülne. ~Nagyszerű! Menjünk…~ Azzal elindultam, be a fák közé, vadászunk egyet, vérre és energiára lesz szüksége, nem elsősorban miattam, ki tudja, miként teszteli Castor a kölyköket. Azt a szegény Connor gyereket is jól megtúráztatták, aztán az egyik őslakos úgy szétkapta, mint foxi a lábtörlőt. Azt hiszem, ha bekerül közénk Cassie, írok majd neki egy listát azokról, akikkel semmiképpen se kezdjen ki. ~Nem tudom, megy-e így a kommunikáció, de azért próbálgasd.~ Ha nem követ, akkor mögé sertepertélek, és oda-odakapok a hátsójához, hogy haladjon már, míg nem elérünk egy szarvascsorda pihenőjéhez. Vannak páran, szép nagy példányok, és kisebbek, gyengébbek is, mondhatni, van miből válogatni. ~Hajrá… kíséreld meg elkapni valamelyiket. Nem kell aggódni, itt vagyok, ha segítség kell, megyek.~ Kíváncsi voltam, hogy tényleg olyan vad-e a benne élő, ha igen, gond nélkül megy majd a kaja ígérete után, ha pedig Cassie elég jól kézben tartja jelenleg a helyzetet, akkor valószínűleg undorodni fog a dologtól, és megpróbál majd tenni ellene. Akárhogy is, kíváncsi voltam, mi fog kisülni a dologból.
- Viszont azt sem garantálhatja senki sem, hogy nem lesz jobb nekem a tiéd kölykével, legyen bármilyen nehéz eset. Ennél csak jobb lehet… - ajkaimon halvány mosoly jelent meg csupán, most nagyon igyekeztem pozitív maradni. Akartam, hogy így legyen, és hittem abban, hogy ha nagyon szeretném ezt a dolgot, akkor bizony meg fog valósulni valamilyen úton-módon. Sejtettem én, hogy nagyon ritka, ha valaki egyből jól kijön a farkasával, de hittem abban, hogy ennél lentebb számomra nincsen. Csakis felfelé vezethetett az út, és ezt nem a túlzott kétségbeesés mondatta velem, egyszerűen hozzáállás kérdése lett. Próbáltam agyban eldönteni ezeket, még akkor is, ha mindez ostobaság és naivitásra vall a részemről. ~ Nekem már az is elég, ha csak jobb. Hidd el, már akkor rájöttem, hogy nincsenek tündérmesék, amikor a csúnya gonosz farkas belőlem is azt csinált ~ egészen ésszerűen tudtam gondolkozni olykor, amivel még magamat is képes voltam meglepni. Azért nem ejtettek engem a fejemre, egyszerűen csak sok rossz dolog történt velem, amik ilyenné tettek. Talán idővel mindez meg fog változni és hasonlatosabb leszek egy kicsit Emmához. Én nem bántam volna, mert a kedvességemet ugyan nem akartam feladni, de némi határozottság jól jött volna nekem is. Főleg a nehezebb napjaimon, amikor minden olyan borzasztónak és kilátástalannak tűnt. Azt nem állítottam egyetlen percre sem, hogy nem rémít meg a vele való közös jövő és mindaz, ami egyértelműen rám várt, de nem adtam fel. Ezt kitaláltam, kitűztem célul még Detroitban, és mindent magam mögött hagytam a megvalósítás érdekében. Az, hogy ebből hosszútávon talán jól jöhetek ki, reményt adott és némi bátorságot. Nem sokat, csak éppen annyit, hogy ragaszkodjak a tervemhez, a vágyamhoz. ~ Remélem, hogy igazad lesz! ~ üzentem még utoljára, mielőtt az utolsó láncokat is hagytam volna elszakadni, kioldódni. Miután a farkasom kikémlelt a világba, hagytam, hogy végbemenjen az átváltozás. Szerintem nem is lettem volna elég erős egyedül ahhoz, hogy ezt megakadályozzam, csoda, hogy egyáltalán napokig képes voltam visszafogni. Ezért nagyon büszke voltam magamra, mert még soha nem volt szükségem rá, hogy ezt megtegyem. Itt azonban nem is lehetett volna jobb alkalom annál, minthogy Emma felügyelete alatt tegyem meg először a számára már ismerős, számomra viszont ismeretlen helyen. Olyan volt az egész, mintha valami homályos üvegen keresztül láttam volna a világot körülöttem. Ugyan a szagok, a részletek még inkább kirajzolódtak most előttem, mint emberi alakomban, viszont valahogy a tudatomat mintha blokkolták volna. Már ez is haladás, eddig ennyire sem sikerült emlékeznem az átváltozásokból, foltokban azonban megjelentek előttem a dolgok. Néhány pillanatnyi kimaradások most is akadtak, de határozottan követtem az idősebb nőstényt a fák közé. Könnyedek voltak a lépteim, időnként megráztam kicsit a bundámat, de a percek múlásával egyre több teret hódított el tőlem a farkas. Valószínűleg örült, hogy végre kiszabadult emberi börtönéből, talán többet kellene szabadjára engednem. Ha nem ilyenek lettek volna az érkezésem körülményei, és nem tartanék ennyire a négy lábon töltött időtől, akkor talán megtenném. A farkasom ösztönösen követte a csorda szagát, amikor már elég közel értünk. Emberi tudatom még homályosabb lett, de attól még felfogtam, hogy mi történik, és Emma hangja is távolról eljutott hozzám. Válaszolni ugyan nem tudtam neki, de valami halk morranással azért igyekeztem jelezni, hogy felfogtam, még ha nem is vagyok képes kommunikálni vele. Ezt még nem nagyon gyakoroltam, de majd vele talán bepótolhatom ezt a hiányosságot. Colin ugyanis nem fordított erre túl sok figyelmet eddig. Halk, ám annál agresszívebb vicsorgás volt a válaszom arra, hogy utasított, a farkasom ugyanis Colinéhoz volt hozzászokva, a teremtőjéhez. Emmáé ugyan nem volt teljesen idegen, viszont jelenleg senkinek tekintette, csupán egy idősebb nősténynek. Ennek ellenére mielőtt én még felfogtam volna, hogy mi történik, lábaim máris vittek az egyik kisebb szarvas után. Ajkaim vicsorogva húzódtak fel éles fogaimról, lábaim határozottan taposták a földet, ahogy megrebbent a csorda és igyekeztek védeni a sebezhetőbb egyedeket. Vitt a szag, a vérszomj maga után, én meg teljesen kétségbeestem ezektől az érzésektől. Talán nem is olyan nagy baj, hogy eddig nem voltak emlékeim a vadászatokról, mert már maga a vérontás gondolata is megrémített. Az, hogy én kiolthatok egy életet. Hogy ez emberi vagy állati, már teljesen mindegy volt. Igyekeztem hát visszanyerni a tudatomat, küzdött a bennem lévő két fél. Az állati ösztönök és az emberi tudat egymásnak feszült, hol egyik, hol másik kerekedett felül. Amikor én irányítottam, akkor lépteim lassabbak lettek, mintha egy póráz visszarántotta volna a farkast, amikor ő került fölénybe, akkor pedig egyre inkább csökkent a távolság a leendő zsákmány között. Éreztem a vérszomjat, azt, hogy kész vért ontani, sőt, alig várja, hogy megtehesse. Amennyire ijesztőnek találtam, valahol annyira lenyűgözött, hogy ilyen összeszedett tudok lenni ilyen alakban is, levadászva az általam kinézett áldozatot. A távolság pedig ezzel egy időben egyre inkább lecsökkent, már azt sem tudtam megállapítani, hogy Emma merre jár.
Csak sóhajtani tudtam már a szavaira, mielőtt átváltoztam volna. Reméltem, hogy igaza lesz, még akkor is, ha nem az én kölykömmé avanzsálódik majd, mert őszintén, meglepett volna, ha Castor azt mondaná, igen Emmácska, harapd csak be, olyan érett és felelősségteljes vagy, tökéletes Teremtő alap. Hát hogyne. ~Cassie, képesnek érzed magad egyáltalán arra, hogy valaha, nem most, de egyszer, elfogadd a megváltoztathatatlant? Hogy ne úgy tekints erre, mint egy átokra, ami tönkretette az életedet?~ Fontos kérdés, és nem hiszem, hogy meg tud rá úgy felelni, hogy az tetsszen is, de nem ez a lényeg, az őszinteséget jobban értékeltem. Egyszerűen arról volt szó, hogy így nem fog menni, régen is éreztem, és most még jobban, hogy ez az egész neki túl sok, hogy nem akarja. Értem, erőszakkal harapták be, mint oly sokakat közülünk, azonban a legtöbben beletörődtek, majd idővel elfogadták, aztán megszerették ezt a létet, ki gyorsabban, ki lassabban. Cassienél úgy veszem észre, csak rosszabb lett. ~Általában igazam van.~ Susogtam derűsen a gondolatai közé, mintha egy utolsó, pozitív kapaszkodót vágytam volna elé bökni, mielőtt átváltozik, hogy legyen miből táplálkoznia. Mennie kellett, hiszen ha nem fog menni, akkor fölöslegesen jött ide, és állít olyan választás elé, amire még nem érzem magam felkészültnek. ~Szóval nem megy, nem gáz, majd kialakul. Az már egy egész jó lépés az ehhez vezető úton, hogy még nem nyomott el teljesen, ügyes vagy. Egyébként, gyakrabban kell kiengedned, szóval a következő egy hetet itt fogjuk tölteni az erdőben, többé-kevésbé persze…~ Nem érdekelt, hogy van-e dolga, vagy nincs, nekem volt, milliónyi nagyjából, mégis mindet hajlandó vagyok a háttérbe seperni a kedvéért, hogy olyan állapotba rángassam, amivel van értelme foglalkozni. Tudom, hogy egy hét alatt nem történnek csodák, de sok olyan dolog van, amiket elég csak egy kicsit megbolygatni, és menni fog. Szerintem a mentális kommunikáció is ilyen, egyszerűen azért nem tudja, mert az emberi tudata mindig eltűnik valahol, és nem is próbálhatta így kis sosem. A vicsorgására ugyanazt kapta válaszul, és bizonyosan nem volt köszönete abban sem, hogy ráeresztettem az energiáimat, hogy figyelmeztessem, Colinnál sokkal erősebb farkas vagyok, rohadtul nem éri meg, hogy kekeckedjen velem. Megteheti, de nem lesz benne köszönet, és nem fenyegettem, sosem ejtettem ki olyat a számon, amit nem tennék meg. Noha most nem beszéltem, de a testbeszédből értenie kellett. Éreztem mindent, ami végbemegy benne, a kettőssége egészen felvillanyozott, értettem, persze, az ember és a farkas örökös harca. A vérontás nem mindenkinek megy könnyen, eleinte én is viszolyogtam tőle… ma már… inkább ne is beszéljünk róla. ~Cassie, tudom, hogy jó eséllyel a frász kitör ettől, de ezek vagyunk mi, ahhoz, hogy ne golyózzon be a bundásunk, és a város közepén ne akarjon felfalni valakit, olykor muszáj áldoznunk a kedvéért. Kitartás…~ Akármennyire is utálta a fiatal nőstény a farkasát, nekem tetszett, amit eddig láttam belőle, és teljesen biztos voltam benne, hogy idővel megtanulta volna Cassie kezelni, de nem akarásnak nyögés a vége. A jövő majd eldönti, hogy melyik az az út, amit járnia kell, hamarosan kiderül. ~Cassie, meg kell ölnöd azt a farkast, nem neki, neked… érted? Egyszerűen muszáj rájönnöd, hogy ami neki jó, az neked is jó, hisz ha jól lakik, nyugodtabb, nehezebb felhúzni. Csak próbáld meg, itt vagyok, nem lesz baj. Felőlem emberként kiokádhatod majd az egészen, nem érdekel, de neki kell a véred.~ Én másfelé indultam, némileg nagyobb vadra fájt a fogam, lévén Telihold volt, én is éreztem a hívást, bár semmilyen más napon nem lett volna kevésbé kedvemre némi szarvashúst csócsálni. Én már rég el tudom különíteni, hogy ez nyers hús. A farkasom imádja, a szarvast különösen, szóval lelkesedése már-már az egeket verdesi.
~ Fogalmam sincs, Emma! Ezt így nem tudom előre megmondani, sok múlik azon, hogy mi lesz most velem az elkövetkező egy hónapban… ~ őszinte volt a válaszom, ezt érezhette rajtam. Egyrészt nem lett volna értelme hazudni neki, másrészt magamnak sem akartam. Tényleg fogalmam sem volt arról, hogy mi vár rám. Azt élből nem akartam rávágni, hogy számomra elképzelhetetlen ennek az egésznek az elfogadása, mert szerintem abban a pillanatban hagyna a fenébe, hogy boldoguljak, ahogyan akarok. Ám azt sem találtam lehetetlennek, hogy egy új farkas segítségével tényleg megbarátkozzak mindazzal, ami az életem részévé lett másfél évtizeddel ezelőtt. Ha tetszik nekem, ha nem, ezen úgysem leszek képes változtatni most már soha. Onnantól kezdve azonban, hogy alakot váltottam, már nem voltam képes válaszolni arra, amit mondott. Úgy tűnt, hogy szerencsére gyorsan vette a lapot, és onnantól kezdve nem is nagyon erőltette rám a dolgot. Az most túl sok lett volna nekem egyszerre, azt hiszem. Már annak is örültem, hogy egyáltalán megértettem és felfogtam azt, amit mondott. Eddig még erre sem volt példa, de talán ezzel az első alkalommal elkezdődött valami és később már nekem is annyira fog menni a mentális kommunikáció, mint neki. A dicséret azért mindenképpen jól esett és némi önbizalommal töltött el, akárcsak egy gyereket. Az, hogy utána az emberi és az állati énem erősen egymásnak feszült, már korántsem volt olyan kellemes. Amennyire igyekeztem visszafogni, ő pontosan annyira próbált a saját feje után menni. Én nem éltem vele harmóniában, nem ugyanaz volt, amit akartunk, és ez elég nagy nehézségeket szült, az már egyszer biztos. Így cseppet sem lesz jó vége, ez még számomra is egyértelmű volt, pedig nem tapasztaltam még eddig hasonlót. Akármennyire volt is pozitív, hogy egyáltalán harcoltam vele, éppen annyira ki is merítette az elmémet a folyamatos küzdelem azért, hogy megtartsam az emberi tudatomat. Ki gondolta volna, hogy ennyire nehéz lesz? Egyenesen ijesztőnek találtam a gondolatot, hogy kioltsak egy életet, az teljesen mindegy volt, hogy ez állaté vagy emberé. Csak az számított, hogy meg kell tennem, és ez tőlem roppantul távol állt. Eddig lehet, hogy nem is volt olyan rossz, hogy nem emlékeztem a vadászatokra, most azonban úgy kellett ezzel szembenéznem, hogy tisztában leszek az összes mozdulatommal, emlékezni fogok rá, hogy milyen belevájni a fogaimat egy még élő-lélegző állatba. Szinte rosszul voltam a rám váró feladat gondolatától is, de Emma közölte, hogy muszáj megtennem. Nem mertem ellent mondani, ha már idekint volt velem és rám szánta az idejét, de tényleg a frász kitört ettől az egésztől. Végül ez a pillanatnyi megingás elég volt ahhoz, hogy a farkas újult erővel törjön előre, egyenesen a kiszemelt áldozata felé. A lábam egyre gyorsabban vitt, és bármennyire nem akartam, tudtam, hogy meg kell tennem. Meg kell tennem, mert ha nem fogom, akkor is megöli a szarvast, csak megint ő fog fölém kerekedni és nem fordítva. Éppen elég volt nekem, hogy elengedtem a pórázról, de még mindig tartani akartam azt, hogy én vagyok az úr, az van, amit én akarok, és maximum csak kedvezhetek neki. Én ezt így fogtam fel, és senki nem ingathatott meg ebben. Reméltem, hogy Emmának igaza lesz és lenyugszik a fenevad, ha ehet, mert néhány pillanaton belül a fogai ténylegesen belemartak az állatba. Nem teljesen én voltam az, aki elkapta, de jelen voltam közben, annyi bizonyos. Éreztem a vér fémes ízét, éreztem, hogy a farkast mennyi elégedettséggel tölti el, hogy végre ehet kedvére. A nyers hústól szinte kedvem lett volna egyből öklendezni, de a nőstény nem kérte az engedélyemet ahhoz, hogy elfogyassza. Nemes egyszerűséggel letelepedett a földre, és úgy kezdett el falatozni, mintha svédasztalos étterembe érkeztem volna. Az sokkal jobban tetszett volna nekem személy szerint, helyette viszont maradt ez. Cseppet sem leltem kedvem benne, de a távolból legalább még mindig figyelemmel kísérhettem mindent. Ez jó volt, az viszont borzalmas lett számomra, hogy az én kezemen szárad majd ez a vér. Az ember is eszik meg állatokat, ez nyilvánvaló, de én még sohasem öltem meg egyet sem. Kivéve néhány rovart, de az más lapra tartozik. Az pedig, hogy Emma hová tűnt, mostanra teljesen másodlagosnak tűnt számomra. Büszke is voltam magamra, meg sírni is kedvem lett volna egyszerre.
Nem mondhatnám, hogy tetszik, amit hallok, és ha tudnék módot arra, hogyan szabadítsam meg ettől a léttől a halála nélkül, akkor bizonyosan inkább azt próbálnám valahogy kieszközölni, minthogy egy újabb traumát kelljen átélnie, mert az átharapás elképzeléseim szerint rosszabb lehet, mint a beharapás. Nyilván ő a farkasát nem siratná meg, de attól még fizikailag szörnyű volna a dolog, bár talán erre felkészült lelkiekben, nem tudhatom, azt viszont igen, hogy rosszabb lesz, mint amilyennek elképzelné. Biztos voltam benne, hogy ez az egész meglehetősen kellemetlen érzeteket vált ki belőle, mint emberből. Az a gáz, hogy szerintem eddig jobban is járt, hogy sosem volt képben, de nem lehet így örökké. Csúnya lenne, ha újra és újra csak kimenekülne ebből az állapotból, mintha attól minden rendben lenne, mintha attól nem lenne vérfarkas. Elhiszem, hogy rossz, hogy nem akarta, de tényleg ebből a helyzetből kell kihoznia a legtöbbet és legjobbat, és meg kell tanulnia vele együtt élni, elfogadni, és szeretni. Amíg beszéltem neki, hogy ezzel is a felszínen maradását segítsem elő, becserkésztem egy nagyobbacska őzsutát, nem akartam most egy szarvas agancsaival birkózni, viszont sosem hagytam éhen a fekete gyönyörűségemet, ő volt a legfontosabb a számomra, nélküle nem voltam egész, s ő sem nélkülem. Mikor sikerült a nyakán összezárnom az állkapcsomat, elhallgattam Cassie fejében, és elkezdtem lakmározni, valamivel előbb, mint ahogy ő tette. Nem kellett csalatkoznom, mert ő is sikerrel járt, jobban mondva a farkasa, szerintem szegény lány undorát Kínáig érezni. Ettől még megy, és érzem, hogy még itt van, aminek igazán örülök, apró szalmaszál ugyan, de talán ha összegyűjtöm őket, lesz egy csokorra való, és abból már lehet dolgozni. A legmélyebb probléma persze még ugyanott van, egyszerűen még azelőtt kellene találni valamit, amit szeret ebben az egészben, mielőtt bárki is átharapja… Ezért csinálom ezt, talán ha a farkasa jól lakott, visszahúzódik, és neki marad a szabadság egy olyan bőrben, amit sosem élvezhetett még ki emberi tudatában. Nem mindegy ám, miként is vagyunk ebben a testben. Nagyon sajnálom, hogy senki sem volt mellette, és tanította meg rá, azt is, hogy én sem tettem, igazság szerint nem tudtam, hogy ekkora a probléma, akkor sokkal kevésbé voltam nyitott mások lelki zűrjeire, fizikailag bárkivel szívesen foglalkoztam, de jobban értékeltem, ha a többivel békén hagytak. Jelenleg már egészen más a helyzet, de még így sem tudom, mit fogok kezdeni a dologgal. Kényelmes tempóban falatoztam, csendben várva egyúttal azt is, hogy miként fog a későbbiekben a farkasa viszonyulni a helyzethez, valóban érdekelt, hogy akkora vérmes dög-e, vagy elsősorban az volt a probléma, hogy nem igazán volt megengedve neki semmi, most viszont, hogy Cassie önként engedte át a kormányt, mielőtt nem lett volna más választása, talán más fénybe helyezi az egészet. Kivárom. Előbb lakjon jól, esetleg lássam, mihez kezd utána, addig én is elvagyok a torkomon lekúszó vér és húscafatokkal. Jó ideje már, hogy megszoktam, és nem tartom undorítónak az egészet, embert persze nem szoktam ölni, hacsak nem kényszerből, mint tavaly a Vörös Hold alkalmából, s az is előfordult már, hogy a szükség hozta úgy, büszke nem vagyok rá, de valahol egy igazi ösztönlény, vadállat vagyok, mint mi mindannyian, nem szégyellem, azzal a farkasom tagadnám meg, amit sosem tennék. Amikor végeztem, felálltam, megráztam magam, és vértől csatakos pofával indultam meg a kölyök felé, akinek már rég nem kellene kölyöknek lennie, lehetne már sokkal több, sokkal erősebb, sokkal inkább magát valamire tartó, öntudatos, magabiztos kis nőstény… Nem tudom még, mi lesz, de egyelőre éljük túl ezt a hetet anélkül, hogy komolyan bántanom kelljen a farkasa miatt, aztán majd meglátjuk.
Kezdőlap
//
