Hát ez elég fura üdvözlet. Nem tudtam, mire vélni a dolgot, hacsak ők ketten nem tudják, akkor ez titok marad. Majd átadom az üzenetet. Nézem,a hogy farkassá alakul. Én óvatosan elindultam a fa és a ruháim felé. A lényem egy része arra biztatott, hogy próbáljam újratölteni a pisztolyt, és még belelőni Vincentbe egy sorozatot, de túl kockázatos lett volna, és ezzel a vállal és karral ügyetlen vagyok, és lassú. Nem, nem kell ennél nagyobb balhé. Vincentben elkeseredettséget érzek. Vesztesnek érzi magát? Nem, nem a mai nap miatt, hanem úgy általában. Igaz, ha mi nem jövünk, ő még talán mindig Atanerk, a tekintélye csúcsán. Nem egy bukott falkavezér, aki esetleg az ősi földjét is elveszíti. Egyre inkább az az érzésem, hogy az őslakosok úgy vélik, vesztésre állnak. Nem értem, miért. De ezen el kéne gondolkodni, mert lehet, hogy lehetőségeket hagyunk ki. A fa mellett várom, hogy eltakarodjon innen, már ha valóban elmegy. Már egy kicsit látszik a járásán a sebesülés. Helyes! Remélem, az orra is akkora lesz, mint egy krumpli most egy ideig!
Megtaláltam a Patrisha karjából kitépett darabot, és közben felmértem, mennyi vértócsát hagyunk magunk után. Nos... eleget. Pár másodpercig méregettem a húsdarabot és magamban újraértékeltem pár dolgot. Furcsa volt. A farkasom visszavonult - már ami a természetét illette -, de mintha mégis még mindig ott lett volna, ugyanolyan dacosan, büszkén. Folyton azt sulykolták belém, hogy az ősök így, az ősök úgy... de most először éreztem azt, hogy tényleg bennem élnek, az erejük, az érzéseik, minden. Hány éve vagyok már vérfarkas, és csak most értettem meg, mit jelent egy vérvonalba tartozni, egy ősi erő birtokosává válni. Diadalt éreztem. Hátraszegtem a fejem és hosszan, elnyújtva vonyítottam. Eddig meghúztam magam, amióta visszajöttem, most üvöltöttem, hogy a hangom messzire szálljon.
Otthon megismételtem az üvöltést, a nőstény húsát szép kis díszdobozba tettem, becsomagoltam, és egy emberfutárral elküldtem Castorhoz. (Még csak az kellett volna, hogy valaki a mijeink közül menjen!) Semmiféle üzenetet nem mellékeltem, csak a nevemet írtam a csomag mellé.
Kezdem megszokni az új helyet Edennél, és az igazat megvallva, tetszik is. Nincs se hülye szomszéd, se a hülye kutyája. Ez pedig már felért egy boldogság lökettel. A szerviz is jól megy, ami azt illeti, és már egész sok tervem van a jövőre nézve is. A mai reggelt viszont kicsit ellustultam így délutánra úgy döntöttem, hogy megmozgatom magam egy kicsit, és futni megyek. Az igazat megvallva, nem is figyeltem az időt, sem azt, hogy merre járok éppen, csak mikor már a városon kívülre keveredtem, akkor tűnt fel, hogy ez nem olyan, mint Fairbanks. Nem mintha számítana. Valahol a Chane torkolatánál kóvályoghattam, ezúttal már csak sétálva, nézelődve, élvezve a tájt, és a természetet. Talán így is maradt volna, ha pár méter elteltével nem leszek figyelmes valamire. Apró zajok csapták meg a fülemet a torkolat mentén, és noha csak nesznek tűntek, elég súlyosan roppantak meg a törmelékek, a faágak, a kavicsok. Pillantásom sietve futott végig a folyó mentén, míg nem a torkolat gyűrűjében valami mozgásra lettem figyelmes. Lassan, óvatosan kezdtem felé közeledni, és amint éles látóhatárba kerültünk az egyik szemöldököm úgy rongyolt fel a homlokomra, mintha kötelező lett volna. - Azt a rohadt... - jegyeztem meg csak úgy magamnak, ahogy megpillantottam a batár nagy dögöt. Elsőre még nem is igazán villant be, csak szokatlan látvány volt, nem hétköznapi, de ahogy még pár lépést közeledtem felé, - isten tudja milyen felindulásból - átfutott rajtam a felismerés. Mintha két napja reggel ezt az állatot dobálták volna fel minden csatornán, hogy elcsatangolt az állatkertből. Igen, egészen hasonlít. Ami azt illeti, a tévében nem tűnt ekkorának. Még nem figyelt fel rám, igyekeztem a lehető leghalkabban lépkedni, mikor megtorpantam. Mégis mit akarok én ezzel?! Majdnem akkora, mint egy minimamut! Csak néhány töredéknyi percbe került, mire végigfuttattam elmémben a helyzetet, és annak minden kockázatát. Ujjaim lassan indultak meg zsebem felé, hogy a mobilomat előrángatva belőle tárcsázni kezdjek. Ám hamar rájöttem, hogy ez sem egy jó ötlet, így maradtam az üzenet írásnál. Sietve írtam, megeshet egy-két sort sikeresen el is ütöttem.
"Padre! Nem tudom mennyire van kedved, és affinitásod a dologhoz, de le kéne szedálni egy mamut szabásút. Ha figyelted a híreket, akkor tudod miről beszélek. A Chane és a Tanana torkolatánál van a randi... Várlak! Ja, és... altató pisztolyt nem árt, ha hozol. U.i.: A Jeepel gyere... Köszönöm!"
Amint elküldtem az üzenetet, a telefonom jelentésként visszapittyentett, hogy célba is ért. Aminek alapvetően örültem, annak már kevésbé, hogy a nagy darab barátom ez által észrevett. Meredten bámult rám, egyet dobbantva felém. Pompás! Nem mozdultam, legalábbis addig nem, míg önkényesen nem döntött úgy, hogy már pedig zavarom őt, és rohadtul húzzak el a területéről. Hirtelen megindult felém, és hát elég gyors tempót diktált ahhoz, hogy ne kelljen sokáig azon filozofálgatnom, hogy átalakuljak-e vagy sem... Olyan gyorsan váltam meg az öltözetemtől, ahogy nem szégyelltem, majd a következő töredéknyi percben már hófehér bundával ékeskedtem a felém roncsoló tulok előtt. ~ Ez kajak meg van hibbanva... ~ nem igazán értettem, hogy mi baja, ezek elvileg békés állatok... Legalábbis nagy részben. Bár, nem kizárt, hogy megkattant a bezártság alatt... Épp volt annyi reakció időm, hogy amint szarvával felém csapott el tudtam ugrani előle. Dühös volt, és talán sértett is, ahogy patáival felverte a lágy port a talajról, ismét felém vetődve. ~ Nyugi, nyuszi. Senki se akar bántani... ~ morrantam magam elé, folytonosan elugrálva a támadásai elől. Ha mást nem, legalább feltartom, míg José megérkezik... Újra felém csapott, és ezúttal már kezdett annyira felmérgesíteni, hogy elkezdtem körülötte keringőzni, mintha csak elejteni váró préda lenne. Rávicsorogtam, karmaimmal élesen vájva a földbe, kimarva annak puhára porladó darabjait. Ismét nekem rontott, én pedig felé ugrottam, hogy megpróbáljam ledönteni a lábáról. Voltaképpen majdnem úgy pattantam le róla, mint egy élő gumilabda... De nem adtam fel. Ő sem... Felajzottan fújtatott, és bökte szarvait ismét felém, mintha csak élve akarna nyársra szúrni, majd megsütögetni. Testem az övének feszült, ki tudja hányadszorra, olykor elég erőteljesen tolva rajta egyet. A tulok valami irdatlan hangot hallatva botladozott meg, majd minden erejét beleadva, dühét, és haragját, megcélozta az oldalamat, amit ezúttal már sikeresen eltalált. Szarvai szúró fájdalommal hatoltak belém, bordáim alatt, kisebb krátert rajzolva rám. Köszi... Mellkasom hevesen emelkedett, amint feltörő lélegzetem elhagyta a torkomat. Kezdtem egészen begurulni. Már pedig kifekszel, te dög! - A lábára kaptam, hogy kissé megsértsem azt, de nem akartam kárt tenni benne. Végül felhorkant, és megint támadásba lendült. ~ Nem igaz, hogy nem unod meg... ~ ugrottam rá hátára és végre a lendületemmel sikerült eldöntenem őt, hogy csak úgy megrengett alattunk a föld...
*Mint minden normális ember, ő a délután folyamán még dolgozik, főleg, hogy a délelőttös műszakot átpasszolta a Alice-nak. Akar a halál korán kelni, épp elégszer kelt már fel háromszáz év alatt korán. Szóval az üzenet érkezésekor épp egy palotapincsinek néz le a torkába. Megint egy túlbuzgó gazdi, aki azt hiszi, hogy a kutyája egyet tüsszent és már halálos beteg. Valószínű, ez már csak így megy. Mindenesetre elnézést kér és egy pillanat alatt el is olvassa az sms-t. Feldolgozni az információt már nem ilyen egyszerű. Igen, az elég hamar leesik neki miről is van szó, mert vele is elbeszélgettek az állatbefogók, akik már napok óta a környéket róják. Konkrét kiselőadást tartott nekik a bölényről, de... hihetetlen, hogy megint bajba került ez az ostoba kölyök. Dustinnak úgy fest kitűnő érzéke van ahhoz, hogy mindig a kalamajka kellős közepén legyen és persze kinek kell kihúzni a bajból? Na kinek? Hát persze, hogy a faternak. Érzékeny búcsút vesz Lulutól, a palotapincsitől, na meg a gazdájától. Úgy fest ma korábban zárnak. A köpenyt még persze leveszi az altatópisztolyt meg elteszi. Bár ezzel a kis stukkerrel nem sokra fog menni, valószínűleg tűpárnát kell csinálnia belőle, mire hatni fog az altató, de egy állatorvos nem tarthat nagyobb fegyvert. Ez van, ezt kell szeretni. Még úgyis csak egyszer használta egy veszett kutyán. És már megy is a jeep-hez. Igazából... nem is tudna mással menni, hiszen ez az egy kocsija van. Esetleg mehetne busszal is, de akkor Dustin szívná meg. Az utat egyébként nagyjából ismeri, bár leginkább csak átváltozva bóklászott azon a környéken. Mindenesetre viszonylag hamar odatalál, csak egyszer kanyarodik rossz irányba. Persze egy idő után elfogy az út, de már úgyis érzi Dustint. Tehát leparkol szépen, viszi a kis kézifegyverét, meg zsebeibe vagy két tucat altatólövedéket. Annyi csak elég lesz. Így meg is indul a szagok irányába, igazából hamar kiderül, hogy nem is messze parkolt le, hiszen pár méter után már a dulakodás hangjait is hallja, majd rájuk is bukkan. Hát ez szép... ez az állat nagyobb, mint a képen.* ~ Itt vagyok. Egyben vagy még? ~ *Megy is Dustin-nak címezve a kérdés. Igyekszik a legkevésbé sem aggódónak hangzani, mert alapesetben, ha már ő aggódik, akkor nagy a baj. A választ egyébként szinte meg se várva emeli a fegyvert... mennyivel könnyebb lenne, ha valaha tanult volna lőni.* ~ Kicsit még lefoglalhatnád, közelebb megyek. ~ *És így is tesz, óvatos léptekkel indul meg a páros felé. Innen ugyanis esélye sem lett volna eltalálni. Nem véletlenül állatorvos és nem állatbefogó... sosem értette a hősködést, de úgy fest Dustin ezt ösztönösen űzi. Szóval közelebb megy és amint mondjuk már olyan hat-hét méteres távolságba sikerül érni, lő egyet... kettőt... és akkor ideje tölteni. Éljenek az altatófegyverek. Persze azzal is tökéletesen tisztában van, hogy ha Dustin nem bírja tartani ezt a dögöt, akkor speciel pillanatok alatt neki fog rontani, de speciel ugrásra kész, bármelyik pillanatban át tudna változni.*
Nos, miután eldőltünk ezzel a böhöm nagy döggel, igyekeztem őt a földön tartani, erőteljesen szorítva őt a talajhoz, úgy tűnt megadja magát, de hamar rá kellett jönnöm, hogy ez nem ilyen egyszerűen megy. Hirtelen lendületet véve próbálta fellökni magát, és ezúttal már sikerült is neki. Én persze úgy lógicsáltam rajta, mint valami kicsipeszelt ruhadarab, de nem eresztettem. Ide-oda dobálta magát, hátha lezúgok róla, pár métert rohamtempóban téve meg előre, velem a hátán. Még élveztem is volna a helyzetet, ha nem tűnik fel, hogy a legközelebbi fának igyekszik csapódni, velem együtt. Hát, persze... Nem elég, hogy nyeregtáskaként szolgálok, még legyek lapos is. Abból nem eszel! Átvetődtem az egyik oldalára, majd mielőtt frontálisan benyaltam volna az érdes kérgeket, elrugaszkodtam róla, hagyva hagy sodorja őt a lendület tovább. Bele is roncsolt szerencsétlen minimamut a törzses példányba, lereccsentve róla néhány darabot. Kissé megrázkódott, ahogy próbált mihamarabb újfent nekem rohanni, de erre már sok ideje nem volt, mert rávetődtem a képére, ahonnan egy jól irányzott löketet követően, el is repültem. Nem akartam a képébe marni, és kárt tenni benne, inkább játszok alacsony szálló légi járművet... Épp a lábának akartam rohanni, mikor megéreztem apám érkeztét. Némi öröm kúszott fel bennem, de sajnos nem akadt rá lehetőségem egyelőre, hogy ennek hangot is adjak, ugyanis ismét a szarvakkal találtam szembe magam, amik úgy rontotta felém, mintha csak valami torreádor lennék. Nos, a bordám alatti bíbor folt, talán tényleg betudható vörös zászlónak. Elugrottam előle, ki tudja hányadszorra, majd az oldalának szaladva sikerült megint ledöntenem. ~ Tervezem! Örülök, hogy jöttél! ~ feleltem két erőszakosabb morgás közepette, amint a tulok leszedált magáról. Persze apám is feltűnt neki, de egyelőre nem foglalkoztatta. Úgy fest még rajtam kívánja behajtani a dolgokat. ~ Gyere csak, Padre... ~ kaptam közben az állat lábai felé, körbe-körbe futkosva, némi szédelgésre intve őt. Éppen rávetődtem, mikor az altató lövedék kiszakadt a pisztolyból. Az első a tulok mellkasába szállt, ám ahogy megrántottam őt hátába marva, és lepotyogásnak indultam, a második már engem trafált el. ~ Ez fincsi lesz! ~ vágódtam le a földre, néhány métert pördülve rajta. Agyaraimmal ráfogtam a tűhegyes készítményre, és kitéptem magamból. Igaz beájulni még nem fogok, de az elkerülhetetlen, hogy nem sokára egy jól beszívott hippi állapotába ne kerüljek... ~ Ledöntöm, akkor gyere még közelebb, és sorozd meg. ~ nem parancs volt, egy szimpla tervezet tény közlése. És, igazából mást nem is nagyon tehettem. Ahogy elhajítottam a lövedéket, csak néhány lélegzetvételnyi időm maradt, hogy elpattanjak a barátunk elől, majd izomból megindulva felé, akkora támadást mértem rá, hogy szabályosan kidőltünk, mint egy oszlop. Minden erőmmel tartottam, és szorítottam őt, remélve, hogy a következő pisztoly lövések már lecsillapítják a nyughatatlan dögöt...
*Sajna a nagy küzdelem egy igen nagy részéről lemaradt, de ezzel a tudattal valahogy meg fog birkózni. Lévén Dustin még szemmel láthatólag bírja a gyűrődést szóval nagy gond nincs. Mondjuk attól, hogy a kölyök ilyen lazán hívja őt közelebb, azért nem ad neki túl sok bátorságot, hiszen emberalakban egy ilyen valószínűleg elég könnyen roppantaná ketté a gerincét. De speciel a vérében van a bikafuttatás, hiszen spanyol. Ha létezik olyan gén, ami a szűk helyeken bika elől való futást segíti elő, benne annak meg kell lennie. Mindegy, azért közelebb megy, ahonnan már célozni is tud és akkor lő egyszer... lő újra. Persze azt azonnal konstatálja, hogy másodjára a Dus-t sikerül eltalálni.* ~ Nyugi, egy sima kutyának is kettő kell ~ *Nehéz eldönteni, hogy a kölyköt nyugtatja, vagy saját magát, de hát milyen gyakran is szokott ő bölényekre altatópisztollyal lövöldözni? Ja igen, soha. Meg azért nagyban romlanának az esélyei, ha Dustin-t elaltatná. Szóval, most azért érezhető a hangjában némi feszültség. Azért a megsorozásra majd hogy nem elneveti magát a helyzethez illő cinizmussal.* ~ Emlékeztetnélek rá, hogy ez nem egy AK 47-es, szóval ha már ledöntöd, akkor próbáld is meg lent tartani. ~ *Vagy máskülönben még ellesznek itt egy darabig. De tényleg csak erre van engedélye. Kis kézifegyver, ami ráadásul még műanyagból is van. Csodálatos. Mindenesetre feszülten figyeli az eseményeket és, amint a bölény eldől, odasiet és most tényleg beleenged kettőt. Mármint, mindkettő talál is. Majd tölt amilyen gyorsan csak tőle telik. Ha Dustin-nak sikerül lent tartania a dögöt, akkor ismét lő kettőt, bár ebből az egyik ugyancsak a kölyök lábát találja el. Látszik egy lövész veszett el benne... de örökre.* ~ Na? ~ *Kérdi, miközben tölt, hiszen nem ő fekszik az állaton, hogy megmondja, hat-e az altató. Még eléggé mocorog, de ennyitől talán már eléggé elkábult... vagy franc se tudja. Inkább Dustinra hallgatna most ezt illetően, hiszen neki első mancsból vannak információi az állat hogylétéről.*
Azzal azért tisztában voltam, hogy nem fektet ki egy-két lövedék, nem is paráztam rá. Egyszerűen csak, előre láttam, hogy ennek a futamnak az lesz a vége, hogy én majd imbolyogva fogok baromságokat magyarázni. Amint hatni kezd... Azért az sem két perc... ~ Totál nyugodt vagyok, Padre. Várd ki, amíg ennél nyugodtabb leszek. ~ felröhögtem volna, de sem lehetőségem, sem időm nem volt, a marha nagy közelharcban, és a szarvak elöli menekülés, és kitérési manőverek közepette. Egészen kezdtem már unni, hogy ez a dög nem kíván kifáradni, sem lejjebb adni a dühéből. Nem baj, nem sokára úgyis beájulsz nyuszi, részemről nincs gond. ~ Való igaz. Ahogy elnézem maximum gumivízipisztolynak menne el. ~ nem nagyon tudtam Joséra figyelni, de azért a kezében szendergő kis stukit még fel tudtam mérni. Igazából ki is röhöghetné a tulok a dolgot, ha tudná, és ha jogos is lenne, de nem szabad lenézni a kicsi dolgokat sem. Végül sikeresen eldőltünk a minimamuttal, és nem átalltam úgy leszorítani, ahogy csak tudtam. Már pedig akkor is nyugiba teszed magad kis cimbi! - Amint José ellőtt pár lövedéket, úgy lassan érezni kezdtem, hogy az állat ereje gyengül, és bár kapálózott, próbált lelökni magáról, már kisebb lendületet tudott csak venni. Aztán újabb lövedékek szálltak ki a pisztoly csövéből, az egyiket sikeresen beettem újra, bár ezúttal nem én ugrottam bele. Ohh, lesz ebből még móka! ~ Nos, azt hiszem már kezdi feladni. ~ szorítottam továbbra is, de ismét csak a lankadó erejére lettem figyelmes. Alszik a kicsi mamut, úgy, ügyesen... És még meg is simogattam volna szívem szerint, de inkább maradtam annál a verziónál, hogy én tehénkedek rajta, ő pedig tűri. Mielőtt még merít az esélyeiből, és ő megy át rajtam, mint valami úthenger. ~ Szerintem elég lesz neki. És nekem is... ~ morrantam egyet játékosan, engedve kicsit a szorításomon, hiszen a kapálózás már kezdett alábbhagyni. Még néhány perc, már csak ennyire lesz szükségünk, és végleg bekómál ez a batár nagy dög. Addig pedig kényelmesen hesszelve hasának tetején feküdtem, hátsó lábaimmal visszarúgva a felém emelkedő fejét. Még egyszer nem döföd belém, nincs az az isten! Aztán elcsendesedett.. Egy hangosabb fújtatás után, úgy tűnt elaludt végre. Ha csak nem valami intelligenciával génmanipulált tulok, és kijátssza a helyzetet! Jó ez kizárt... ~ Azt hiszem, megvagyunk. ~ túrtam orromat a gyapjas szőrbe, majd lassan leugrottam róla, néhány pillanatig még dermedten állva mellette, hátha megmozdul. De semmi, végre tényleg elszundított... Kissé, mintha én magam is imbolyogni kezdtem volna, így jobbnak láttam mihamarabb visszavedleni emberi alakba. ~ Mesélj neki mesét, és simizgesd. Egy pillanat. ~ azzal a ruháim felé ügettem, ahol a pillanat tört része alatt változtam vissza emberré. Sietve rángattam magamra a cuccokat, majd némileg hanyag járással visszasétáltam Joséhoz, igaz talán egyszer sikerült megbotlanom, és mintha olykor villanásszerűen homályosodna. Azt hiszem kezdődik... Nagyobbat fújtatva érkeztem meg apám mellé, első körben végig vezetve tekintetemet a tulkon. - Gyorsan dobjuk fel a platódra, amíg még elbírom... - nevettem fel, megpaskolva az öreg hátát. - Ideállsz a kocsival? - pillantottam rá, kedves mosollyal arcomon.
*A nyugodtságot illető megjegyzésre csak kicsit elhúzza a száját, talán még valami savanyú félmosolynak is lehetne nézni. Végül is, csak egy hatalmas tulok akarja felöklelni a fiát, nincs ebben semmi különös. Tényleg, igazából már megszokhatta volna, hogy valami mindig van. Már kezdett is unalmassá válni az élete a kölyök nélkül. A vízipisztolyos megjegyzést szóra sem méltatja, pusztán lő. Érthetően mással van elfoglalva jelenleg. De ugyebár még így is sikerül egyszer eltalálnia Dustin-t, még jó, hogy nem valami keményebb fegyverrel van. Valószínűleg ezért nem lett lövész. Persze most nem ér rá ezen rágódni, vagy sajnálkozni. Egyébként sem sajnálja, ennyi járt neki, amiért ki lett ide rángatva.* - Beléd nem is akartam többet lőni. *Válaszolja immár teljes nyugalommal, szóban. Most már nincs a csatazaj, és viszonylag közel is van, szóval kiabálnia sem kell. Persze, ha még kellett volna lőnie, akkor most már kínosan ügyelt volna rá, hogy ne Dustin legyen a célpont, mert akkor az életben nem hurcolják el ezt a dögöt innen. Mindenesetre leengedi az altatópisztolyt. Amikor pedig már nem is mocorog a mamut, akkor azért odasétál, talpával pedig kicsit megbillenti az állat fejét, csak ellenőrzi, hogy tényleg eszméletlen-e. És igen, amit egy apró, ám megkönnyebbült szusszanással konstatál.* - Na, nyomás. *Tekint a farkasra, komoly képpel a simizgetés hallatán. Érti ő, hogy Dus humoránál van, csak nem értékeli. Persze ez nem olyan komoly utasítás volt, inkább csak ilyen atyai feddés. Épp csak meg akarja kicsit sürgetni a másikat, mert speciel ő nem ér rá egész nap, ébredező bivalyokat furikázni. Amikor aztán Dus visszaér, még mindig az alvó tulokkal szemez. Persze észleli, hogy a kölyök itt van és végzett, főleg, amikor már a hátán van a másik keze.* - Ajánlom, hogy ne ess össze nekem út közben, mert akkor itt hagylak vele. Egyébként pedig megérdemelted. *Az utóbbi megjegyzés már nem tűnik olyan véresen komolynak, mintha halvány, kis gonosz mosoly is megjelenne a szája szegletében. Baromira meg van elégedve a bénázásával. Majd szépen megindul vissza a kocsijához. Alig telik bele pár perc, már szép tolatásban meg is jelenik az ösvényen a kocsi, egészen a heverő állatig sikerül eltolatnia. Mondjuk jó lenne, ha Dustin jelezné, hogy mikor álljon meg, hiszen pontos tapasztalatai lehetnek az apja parkolási képességeiről. Majd persze kiszáll a kocsiból, hátrasétál és lenyitja a plató hátulját, hogy fel tudják dobni a bivalyt.* - Komolyan nem értem egyébként hogy csinálod. Ha valami történik, akkor neked biztos ott kell lenned. Egyáltalán, hogy élted túl az elmúlt ötven évet? *Hangja kicsit sem tűnik felháborodottnak, pusztán kijelent és kérdez a maga kissé unott hangvételével, amit persze Dustin már rég megszokhatott. Közben persze, ha már Dustin mozdul, akkor ő is hajol és a fejénél a bivaly alá nyúl. Még jó, hogy farkasok, így azért van rá esély, hogy ketten feltegyék ezt a dögöt, mert különben daru kéne.
Hát, mertem remélni, hogy engem nem direkt akart eltalálni. De azért örülök, hogy ezt ki is fejtette. Noha, nem volt lényeges, hiszen tudtam, hogy nem ez a célja. Így sült el. Mindegy, most már totálisan. Meg kell birkózni a tudattal, hogy lassan, de biztosan olyan leszek, mint aki széttolta az agyát hallucinogén anyagokkal. Ezt a kezdeti hatást pedig visszafelé már kezdtem is érezni, amint elhomályosult kicsit a látásom, és még imbolyogtam is némileg. - Meg ám. Igazi kitüntetés ez számomra. És ne aggódj, a te fiad vagyok, ilyen könnyen nem adom meg magam, hogy összeessek idő előtt. - vigyorodtam el kedélyesen, hiszen tudtam, hogy még ha erősen komolyan is próbálná előadni, akkor sem kell a szívemre vennem a szavakat. Az pedig, hogy elvágódjak, mielőtt elindulnánk, tényleg esélytelen volt, ezzel pedig ő is tisztában kellett legyen. Ismer mint a rossz pénzt, nem adom fel soha. Amint José elindult a kocsihoz, úgy átpillantottam a földön pihegő dögre. Ugyan kapott eleget az altatóból, de nem örülnék neki, ha véletlen mégis csak magához kívánna térni. Így inkább fokozottan figyeltem, amennyire még látni véltem. Közben a Jeep erősen közeledett, én pedig a kellő pillanatban, sőt már előtte intettem apámnak, hogy lassítson, mielőtt még ránk hajt. Vezetni tud, ez tény. Parkolni már kevésbé, legalábbis ahogy eddig ismertem. - Ezt azért cáfolnám. De tény, hogy sok esetben hamarabb megtalál a baj, mint hogy ráleljek magamtól. - na nem mintha keresném, köszönöm, megvagyok nélküle. - A válasz pedig egyszerű. Rossz irányba haladtam a zűr felé vezető úton. És szerencsémre téged találtalak meg, nem azt. Amúgy, az ötven év alatt főként csak utaztam, sok időm nem lett volna bajba sodorni magamat. - mosolyodtam el, ráfogva a tulok hátsó oldalára, megvárva, míg José is ekképpen tesz. Mondhatnám, hogy könnyen elbírtuk, de azért ez az állat van vagy egy tonna. Mindenesetre nem fogott ki rajtunk, egyrészt, mert ennél azért mindketten erőteljesebbek vagyunk, másfelől pedig még meg van bennünk az összedolgozás harmóniája. Legalábbis úgy fest, hiszen egészen hamar feltettük a minimamutot a platóra, majdnem zökkenő mentesen. Némi koordinációs hibám volt, de csak a nyugtató lövedék kezdett bennem fortyogni. Végül, amennyiben apám is megindult, úgy én is bevágódtam a kocsiba, az anyós ülésre, hogy elhagyhassuk a területet. - Te, Padre. Azt mondd meg, mi a fenét mondunk, hogy tettük fel a platóra? - nevettem el magam halkan, kérdőn pillantva apámra. Volt elképzelésem, de azért nem árt, ha közös nótát fújunk, amint bevittük az állatkertbe. Legalábbis gondolom, oda szállítjuk vissza. Ha csak... - Egyáltalán hova visszük? Vissza a feladónak, vagy más ötleted van? -csúsztam lejjebb az ülésen, kezemben eljátszva a biztonsági övvel. Mintha már azt sem látnám egészen jól, ha jobban belegondolok. Kevésbé volt éles, és ezt csak erősítette bennem az, hogy a következő fejmozdulatomnál bizony már nem ment olyan serényen a dolog, hogy Joséra nézzek. - Tudtad, hogy így úgy nézel ki, mint egy túlexponált mókus? Isten bizony, tök jól áll. - továbbra is nevettem, igaz már mintha hülyeségeket beszélnék. De egyelőre nem tűnt fel... Gondolom az öregnek annál inkább. Könyökömet feltoltam az oldal kapaszkodóra, de azon nyomban meg is csúsztam rajta, és majdnem befejeltem a műszer falat. - Azt hiszem, jobb, ha nem mocorgok. - vontam oldalra számat, melyből végül egy idétlen vigyor rajzolódott ki. Igyekeztem a továbbiakban nem fel hívni magamra a figyelmet, és csendben maradni, rezzenéstelenül. Csupán a fejem csuklott előre néha, ahogy tartani próbáltam, míg nem megérkeztünk a célba...
- Áh, hihetetlen, hogy már tudod befolyásolni a biológiai folyamataidat is. Azt hiszem alábecsültem a családi kötelék erejét. *Ezt még azért meg kell jegyeznie mielőtt a jeep-ért megy, természetesen tömény iróniával, bár Dustinnak tudnia kell, hogy nem ellene szól. José már csak ilyen vicces fickó és bizonyos szituációkban szereti is megcsillogtatni a zseniális humorát. Persze ezt nem mindenkinek a gyomra veszi be, de ez van, ezt kell szeretni. Azért abban erősen bízik, hogy tényleg nem fog neki Dustin itt idő előtt kifeküdni. Majd ugyebár odaáll a kocsival és már ott is van hátul, hogy felpakolják szépen azt a dögöt. Miközben már emelik a bivalyt, nem nagyon tudja szó nélkül hagyni a kis levezetést Dus és a baj szoros kapcsolatáról.* - Persze, fogd rám. *Nem veszi nagyon a szívére hallhatóan, meg közben emel is, szóval érzelmileg nem rendült meg a következtetésétől. Végül sikerül nagy nehezen feltuszkolni a vadat a platóra, így annak hátulját szépen fel is hajtja, nehogy menet közben essen le a járgányról. Majd megindul a vezető felőli oldalon és be is ül. Épp csak oldalra sandít a kölyökre, hogy úgy nagyjából bemérje milyen állapotban is van. Úgy fest a kérdés nem nagyon lepi meg, pont úgy válaszol, mint akinek erre már van egy kész válasza.* - Azt mondjuk segített néhány helybéli markos legény. Körbeálltuk és sok-sok verejték árán felpakoltuk. *Válaszol tőle már megszokott unottsággal, közben beindítja a motort, sebességbe rakja a kocsit és már indulnak is innen az állatkert felé. Szemlátomást annyira nem aggódik a kölyök miatt, hiszen mi a legrosszabb, ami történhet? Elalszik... vagyis... hülyeségeket beszél. De speciel az megy altató nélkül is szóval ez ellen is fel van vértezve.* - Vissza az állatkertbe. Nem tarthatod meg. *Mondja némi szigorral, talán még egy halvány mosoly is megjelenik a szája szegletében. Még akár azt is kinézné Dustinból, hogy gondol egyet és meg akarja tartani háziállatként. A hülyeségeket pedig tudja kezelni, egyszerűen csak a másikra tekint kissé felvont szemöldökkel, jelezvén, hogy ezt ő sem gondolhatja komolyan. Még poénnak is gyenge. És nem szól. Inkább eztán a vezetésre figyel. Bár észleli a kis magánszámot a kapaszkodóval és a műszerfallal. Észlelhetően mondani akar valamit, de végül csak sóhajt, kissé megcsóválva a fejét. Kár belé. És így szépen el is hajtanak az állatkertig, ahol leadják a bölényt, majd nagyvonalúan felajánlja Dustinnak, hogy elviszi, ahova akarja... hogy hova keverednek így az már megint más tészta.*
A Chena folyó láttán megborzongok attól tartva, hogy fürdőzést tervez. Az évszak stimmel, és úszni is tudok, csak Alaszka az még nyáron is Alaszka... és erre egyébként is higiénikusabb a szálloda uszodáját használni. Hmmmm. Nem is olyan rossz ötlet... A lényeg, hogy nem, nem a Chenához megyünk, hanem az erdőbe, mint ahogy azt már megtippeltem magamban. Az Audi leáll, Castor mosolyog, mint egy gavallér, és mondania sem kellene, már sejtem, hogy innen bizony séta lesz. Persze, hogy én is kiszállok, és lesekedek a csomagtartóba... Aztán elképedve nevetek a kínálaton, no meg a táskán, amiben az én cuccaim vannak, és amit Castor kilopott a szobámból. - Olllllyan sunyi vagy... - röhögök fel hangosan. Hogy nem vettem észre, hogy eltűnt valami a szobámból? - Most komolyan: mióta tervezed ezt? Ha szabad, akkor kiemelem a sporttáskát, és ha azt szeretné, hogy máris átöltözzek, akkor megteszem. Ő a góré, én nem tudhatom mennyire megyünk be az erdő sűrűjébe, illetve hogy az mennyire fogja megterhelni majd a szép ruhámat... Ha felpakoltunk, akkor részemről már indulhatunk is, készen állok rá. Egyre izgatottabban várom, hogy mi lesz a következő meglepetés, úgy pedig egyre nagyobb a késztetés arra, hogy kérdezősködjek, és rágjam a fülét a témával kapcsolatban. Nem teszem, inkább hallgatok, illetve azt a Frank Sinatra számot dúdolom néha halkan- néha hangosan, ami az Audiban is szólt, és lépkedek Castor mellett. Ha nem foglalt mindkét keze, akkor az egyikre mindenképpen igényt tartok, hogy ujjai közé kulcsoljam az enyémeket. Az rendben, hogy a hétköznapokon nem csüngök egyfolytában a nyakán, de amikor együtt vagyunk, egyfolytában érinteni akarom. Ezt gyakran már észre se veszem, nem is tudatos. Remélem nem zavarja...
Ártatlan arccal vonok vállat arra, hogy sunyinak titulál, de amikor felnevet, és is elmosolyodom. Hogy mióta tervezem ezt az estét? Igazság szerint nem olyan rég. Pár napja jutott eszembe, hogy csinálni kellene valami emlékezeteset. A ruhákat beszerezni nem volt nagy nehézség, azt hiszem, hogy sikerült a Teliholdas cuccai közül vadásznom, ott meg - gondolom - nem keresgél annyit a hétköznapokon. - Nem kellett ehhez olyan sokat tervezni... - válaszolok, miközben kipakolok a csomagtartóból - Hirtelen ötlet volt. Jó, a zenészeket kissé bonyolult volt előkaparni, és dalokat egyeztetni velük, de az is megvolt még tegnap előtt estefelé. A ruhák pedig adottak voltak, hála annak, hogy a legtöbb általában a lakosztályom padlóján hever szanaszét... Vigyorodok el komiszan, és lecsapom a csomagtartó tetejét, aztán egy gyors csókot nyomok Tara ajkaira. Aztán egy pillanatra megállok, elgondolkozom, és megint felnyitom a csomagtartót (éljen a határozottság), majd elkezdem kioldani a nyakkendőmet. Szép egymásutánban bújok ki a ruháimból, az esti levegő enyhe hűvössége lágyan cirógatja meg a bőrömet. Ahhoz képest, hogy eddig mínusz harminc fokok voltak, ez a húsz körüli hőmérséklet egészen Hawaii stílusúnak tűnik. Szépen befektetem az öltöny darabjait, mintha csak egy élettelen test lenne, és a végén már alsóban állok. - Felvegyem, ne vegyem... Mormogok az orrom alá, miközben a saját ruhámat rejtő zacskó felé kacsintgatok. Nagyot szippantok a levegőből, és tudatosul bennem, bennünk, hogy most hazatértünk, abba a közegbe, ahol a leginkább otthon érezzük magunkat. Ennek ellenére volt még valami, amit nem szerettem volna kihagyni ma este, szóval a saját ruhás táskámhoz hajoltam. - Most lehet, hogy egy beteg, perverz állatnak fogsz tartani, és lehet, hogy a kétszáz évvel ezelőtti éned legszívesebben felképelne, de idenézz... Kiemelek a táskából egy ruhát, ami még az 1800-as évekből lehet ismerős Tarának. Nem loptam el, egyszerűen csak nálam maradt, és nem volt szívem búcsút venni tőle. Az évtizedek sodrásában el is felejtettem, hogy ez még megvan, és amikor ebbe a városba költöztünk, akkor találtam meg pakolás közben. Bár, a helyzet nem volt túl rózsás, ennek ellenére megtartottam, akár a kendőjét. Ha elveszi a kezemből, akkor tovább kutatok. Előkerül egy kalap, ugyan abból az időből, majd egy, az időtől megsárgult, valaha fehér ing, fekete mellénnyel és egy szövetnadrággal. Eleinte ebben róttam a város elitebb helyeit, mert akkor ez még roppantul divatos volt. - Na mit szólsz? Van kedved felvenni? Kérdezem tőle óvatosan. Nem tudom, milyen hatást vált ki belőle a ruhák látványa, minden esetre engem magával ragad az emlékezés, a nosztalgikus érzések, amitől egészen ellágyulok. Valahol legbelül újraélem mindazt, ami régen volt, és beleképzelem azt, ami lehetett volna, vagyis, aminek lennie kellett volna. Tara ebben a ruhában nem búcsúzik el és nem lép ki a házamból, és megy a sajátjába, hanem befekszik mellém az ágyba, én pedig végigsimítom a testét a leheletvékony anyagon keresztül... Közben pedig a jelenben gusztálom végig, érinteni akarom, birtokolni és el nem engedni soha. A gondolataim felforrósítják a belőlem pulzáló energiahalmazt, de még közel sem fullasztóan, csak éppen jelzésszerűen. A szememen átsuhan egy vörös villanás, és bár a húsára vágyom, a vére édességére, akárhogy is - ha felöltözünk, ha nem -, inkább felszólítom az indulásra. - Gyere. Intek a sötét erdő felé, ahol a nagy, fekete szörnyeteg le fog csapni rá, de szerencsére ez a kép közel sem olyan riasztó, mint egy vadidegen számára lenne. Viszem a holmi nagyját, és amikor megfogja a kezem, boldogan eresztem őt ujjaim bilincsébe. A part felé megyünk, de csak addig, amíg nem érzem azt, hogy van elég szabad felületünk arra, hogy leterítsem a plédet, és még a folyót is lássuk, ahogy a lassan telő hold megvilágítja. Nagy a csend. Csak a fák suttognak a sötétben, és a víz szaga kúszik be az orrunkba. Megállok, átélem a minket körülvevő impulzusokat, aztán halk, dorombolásnak tűnő morgással fordulok a nőstényemhez. - Készen állsz arra, hogy itt töltsd velem az éjszakát? Mint régen, amikor az erdőben a csillagokat bámulva beszélgettük át az estét, nem törődve semmivel sem, csak egymással.
Amikor vetkőzni kezd, akkor merül fel bennem valami olyasmi, hogy most lehet farkasosdi következik. Ez meg sem fordult a fejemben, bár az erdő, a ruhák amiket kicsent a szobámból és maga a hangulat már sejtethette volna velem. Hiába, öregszem. Lankad a figyelem... Cas már boxeralsóban van, de én még nem kezdek vetkőzni, előbb a ruhákra tartanék igényt. Aztán a fene nagy tervem szerint elbújok a kocsiban átöltözni. Nem Cas előtt vagyok szégyenlős, inkább a bírságot kerülném el, amit közszeméremsértésért kapnánk, ha netán erre autózik egy rendőr. Tehát Cas alsóban, én pávában nyomulok, és azon gondolkozok, hogy min tud ennyit hezitálni az én kedvesem? Aztán előkerül az a ruha, amit át is ad nekem. Gyanakvó tekintettel méregetem Castort, nem értem miért tulajdonít akkora jelentőséget ennek a ruhának, és majd csak nagy sokára koppan le, hogy ez tulajdonképpen az enyém, és már nagyon rég elfelejtkeztem róla. - Ez nagyon aranyos volt, ugye tudod? - ennél szélesebb már nem is lehetne képemen a vigyor. - Vegyük fel! - helyeslek izgatottan mikor kérdezi. Gyors csókot lehelek azokra az arrogáns ajkakra, színpadiasan végigméregetem így lenge öltözékben, aztán eltűnök az autóban átöltözni. Mikor előkerülök, már Castor is átöltözik. Elégedetten füttyentek, hisz nagyon is tetszik amit látok. Ha csak egy kicsivel hosszabb lenne a haja és körszakálla... - Akkor időutazzunk. Eddig is nagyon lelkes voltam, de most ott van az az izgatott bizsergés is a gyomromban, amit csak nagyon nagyon ritkán érzek. Utoljára akkor éreztem így magam, mikor azon a Holdtöltén megcsókoltuk egymást... majd beszálltunk a kocsiba. Ahogy egyre beljebb érünk az erdőben, és távolodunk el a "civilizációtól", úgy egyre inkább átjár az a nosztalgikus hangulat. Pont mint régen. Cas megtalálja a legideálisabb helyet ahol plédet terítünk, és én szinte azonnal el is terülök rajta. Szép a hely, szép a hely hát persze, csak most ez foglalkoztat engem a legkevésbé. Ha egyedül lennék itt, valóban lenyűgözne a tücskök ciripelése, a békák vertyogása, és az erdő lombját cirógató szellő susogása. Most viszont csakis Castor lélegzetvételét hallom, csak az ő illatát érzem, és lubickolok csendes (egyelőre még visszafogottan) birtokló energiáiban. Egy szemét dombon is lehetnénk, akkor sem lennék kevésbé boldog, vagy elégedett. Csillogó szemekkel bólogatok hát az ajánlatra, miszerint töltsük itt az éjszakát. Ha ő is elnyúlik a pléden, úgy a karjára fekszek, és az eget bámulom. - Milyen rég nem csináltunk már ilyesmit! - ez szerintem benne is éppoly tudatos, hisz ezért is vagyunk most itt, de muszáj hangosan is megjegyezni. - Nem találom a kannámat. - ami tulajdonképpen a göncöl szekeret jelenti, csakhogy az 1800-as évek elején én még rohadtul nem tudtam ezt. A csillagkép úgy nézett ki, mint egy kanna, szóval akkor az egy kanna volt, és még ma is az... számomra. Fel is kuncogok ezen. Néha szeretnék még az a naiv kislány lenni. Mennyivel egyszerűbb volt minden! - Szeretném, ha elkísérnél az őrzőkhöz. Majd ha időd engedi, lényegében nem sürgős. - tudom, tudom, most hangulatgyilkos vagyok, de már hetek teltek el, és még mindig nem tudtam elmondani ezt neki. Most előttünk az éjszaka, beszéljük meg. - Jeremyről van szó. - ha eddig feküdtünk, akkor most hasra fordulok, mert szeretném látni Castor reakcióját majd. - Szeretne visszatérni közénk, mint a védőszellemem. - mosolygok, mert ezt nem tudom komoly képpel előadni. Kicsit tartok Cas reakciójától, mert tudom mennyire szkeptikus a testetlennel szemben, szóval valami olyasmire számítok, hogy tál idiótának fog tartani, de még nagyon bízok abban, hogy nem így lesz... Hadarni kezdek hát. - Persze még egyeztetni, meg alkudozni kell az őrzőkkel, de Mr Westmoreland szerint nagyon biztatóak a kilátásaink.Ha nem akarsz részt venni ebben, azt el tudom fogadni, viszont szeretném ha ott lennél mikor hozzám kötik őt.- nagyokat pislogok Castorra. Reakcióra várok.
- Ne is mondd... - sóhajtok fel, miközben én is letelepszem a plédre hanyatt fekvésben, karomat pedig engedelmesen nyújtom ki, hogy Tara feje megpihenhessen rajta. Érzem a haja puhaságát, ahogy a feje súlya alatt hozzápréselődik a karomhoz. Mennyi apróság, és mégis, milyen hatalmas figyelmet tud kapni akár ennyi is. - Néha én sem hiszem el, hogy már ennyi ideje élek, és hogy a múlt valóban megtörtént. De amikor rájövök, hogy minden valóság, nem pedig csak mese, néha elfog a fáradtság. Mármint lelkileg, persze. Az emberek az agyuk tíz százalékát használják, átlagosan 60-80 évig. Mi pedig ennél jóval több dolgot cipelünk végig, jóval több ideig, persze, hogy néha fáradtnak érzem magam a múltban történtektől. Nem azért, mert rossz, hanem mert sok. - Milyen kanna? - értetlenkedek egy sort - Jaaaa, hogy a Kanna! Hülye... Felkacagok, aztán én is keresem azt a bizonyos Kannát, és bár vének vagyunk, mint az országút, a Kanna még mindig a helyén van. És még mondják, hogy nincsenek biztos pontok az életben... Apropó Kanna... Felülök, óvatosan, hogy Tara feje ne koppanjon a kemény földön, és magamhoz veszek egy üveg whiskyt. Tarának hoztam bort, meg tequilát - a hülye kellékek nélkül. Nem fogok citromot rohasztani a kocsimban. Szóval előpakoltam, és előre gondolkozva kivettem még valami rágcsát, ami a kezem ügyébe akadt. Valamilyen chipsféle azt hiszem. - Tessék, van pár ital, amivel feltöltheted a kannádat... Nyújtom felé a tequilát és a bort is. És már épp vígan merülnék el az italom maró édességében, amikor majdnem félrenyeltem. Igazából erre az egészre képtelen voltam reagálni, szóval közbeszólás nélkül egész nyugodtan befejezhette, amit mondani akart. Lezsibbadok, érzem, pedig még be sem rúgtam. Ezeket fel kell dolgoznom, szépen, sorban. Egy: kísérjem el az Őrzőkhöz. Én! Kuncsorogjak náluk, amikor ez az egyik legutálatosabb dolog számomra. Kettő: Jeremy vissza akar térni...?! MIVAN?! Hogy akarna már visszatérni, könyörgöm? Feladott egy táviratot, hogy jönne kivenni egy szobát? Ja, hogy mint védőszellem? Kizárt. Nem fogom a Teremtőmet holtában megvuduzni... Egyáltalán honnan vannak ennyire jó információi? Három: ó, hogy Mr Westmoreland mesélte ezt be neki. HOGY KI?! Jake?! Na jó, ez nekem most volt nagyon sok. Csak azt érzem, hogy a szívem lüktet. Mit lüktet - zakatol! De nem úgy, mint amikor már a huszadik perce dolgozom teljes gőzzel Tarán, ó nem. Lassan kiugrik, és elpattog annak a f*szkalapnak a házáig, belemászik a szájába, és megfullasztja. Na, körülbelül ennyire ver hevesen, és még csodálkozok is azon, hogy nem pattanok fel, hanem ülök. - Nem kellek én oda... Westmoreland majd mindent elintéz neked helyettem. Ha már eddig is megtette a hátam mögött, kétlem, hogy elutasítaná egy szép hölgy kérését, aki segítségre szorul. A helyedben én sietnék, nehogy kicsússzak az időből... Lehet, fel kéne hívnod, hogy fuvarozzon haza, mert ezt a beszélgetést, és ezt az estét itt fejeztük be. - morgom oda neki olyan hangon, mintha egy cafat húst vetnék egy kutya elé - És még valami: a Teremtőmet hagyjátok ki ebből! Hangsúlyozom a teremtő szót, elég erőteljesen. Tudom, hogy különleges hármas volt a miénk, ennek ellenére Jerry az enyém, az én Atyám, és bármennyire örülnék, ha még élne, de neki nincs más dolga, mint békében nyugodni. Eljött az a pont, hogy felkelek, és megindulok a folyó felé. Közben erőteljes mozdulatokkal dobálom le magamról a régi ruháimat, a végén már teljesen meztelen vagyok, mert a parton az alsómat is leveszem. Csak az ital marad a kezemben, ahogy belegázolok hideg folyóvízbe. De mit számít az most nekem? Nem érdekel, még ez sem ránt vissza a valóságba, és nem is nyugszom le tőle egy pillanatra sem. Az egész k*va estét azért szerveztem meg, és azért bukott meg a többi maradék meglepetésem, mert az, akinek szántam, egy mondattal keresztbe vágta az egészet. Nem akarom tudni, hogy ezek ketten mit csináltak együtt, miért és mikor. De gyanítom, hogy nem ma és nem tegnap, szóval halleluja, még egy dolog, amire nem voltam elég "jó", hogy időben tájékoztasson róla. De nem ez b*ssza a csőrömet. Hanem az, hogy belekeveredett az a mocskos zsaru. Csak egyetlen jó ok, érv, megjegyzés kell, hogy ne akarjak szagot fogni, és ne belezzem ki álmában azt a rohadékot. A Bestia odabent tombol, igazságot akar, eltüntetni a föld színéről azt, aki már harmadjára sértette meg őt, és ráadásul csak egy ember. Egy gyenge áldozat. Nem tekint rá másként, még akkor sem, ha az utóbbi időben varázslókkal bandázik. Miért mindig azokat találja meg, akik fontosak számomra, és akiket d*gok? Valaki világosítson már fel róla, hogy miért talál be mindig, és miért nem száll le úgy kollektíven az egész falkámról... Tara gyönyörű, és biztosra veszem, hogy szimpatikus volt neki a hekus, ha ennyire bizalmaskodó beszélgetésbe bonyolódtak. Vagy ki tudja... Jelen pillanatban, ahogy derékig állok a hideg vízben, rohadtul nem érdekel a világ, csak a pia a kezemben. Hogy mit hoz a holnap, azt nem tudom. De nem egy nosztalgikus, az első alkalomra visszakacsintó vízben szeretkezést, átpihegett órákat, csókokat, vagy éppen egy közös, szélsebes futást. Bár futni még futhatunk, csak épp egymás elől, vagy ellentétes irányba.
Van az úgy, hogy semmi nem alakul az elképzeltek szerint... Bár magam se tudom már mit képzeltem, vagy mit vártam ettől. Nem ezt, az biztos. Castor reakciója ugyanis teljesen ledöbbentett. Előbb csak hallgat, feldolgozza a hallottakat, aztán egyre csak hergeli, bőszíti, tuningolja magát olyan nagy lépésekben, hogy bár érzelmekről beszélünk, szerintem meg tudnám fogni őket kézzel... És amikor megszólal azon az elviselhetetlen hangnemben, életemben talán először kívánom, hogy némuljon el örökre... Egy kis idő azért kell nekem is feldolgozni a tőle hallottakat, hergelni magamat (a rossz vér hordaléka...), aztán már azon kapom magam, hogy én is felpattanok, és Castor nem tud bemenni a vízbe hacsak nem rak odébb, mert elé állok, és egyellőre még visszafojtottan szűröm fogaim között a szavakat. Pedig a legszívesebben üvöltenék vele. Nem azért, mert elsőre ez sok lehetett neki ez az egész, és már most utálja a gondolatot, hanem mert olyan hangnemet ütött meg velem szemben az előbb. Nem a kiskutyája vagyok... - Westmoreland, háh?! Ennyit fogtál fel az egészből?! Meg hogy zaklatom Jeremyt?! - megnyomom a szót, de nagyon ám. Szokja csak, hallja, mert fogja még a jövőben elég gyakran. - Mert akkor csak úgy tájékoztatásul közlöm, hogy ő keresett meg engem, nem én őt! Ha ki akarsz maradni ebből, legyen, de így-vagy úgy végigcsinálom. Nem azért mert én akarom, hanem mert Jeremy szeretné. Hogy ez sok neked?! Nem érdekel... - felsóhajtok, és felé nyúlok. Ha nem húzódik el, akkor az egyik széles vállára teszem a kezem, és ha van lehetőségem beszélni, akkor hangom sokkal lágyabban cseng, mint az imént. Én ennyivel úgymond "kitomboltam" maga, így amennyiben nem vág valami aljasságot a fejemhez, én kész vagyok normálisabb hangnemben beszélgetni tovább. - Nemár Cas... Nem akarok veszekedni veled. Ha tudom, hogy ennyire kiborít majd a téma, akkor vártam volna még vele. Vagy pont ez a baj? Hogy hogy nem azonnal mondtam meg? Mert nem tudom mikor máskor tehettem volna... és a reakciód akkor sem lett volna különb...
- Nagyon jól figyelj rám, mert csak egyszer mondom el! - lököm le a kezét a vállamról. Nem érdekel, hogy mennyire hisztizik, ha kell, akkor lefogom, rászorítok a csuklójára is. Azt hiszem, hogy néha elfelejti egy pillanatra, hogy a kapcsolatunk ellenére - legyen az atyai, vagy szerelmi - még mindig az Alfájával, és egy olyan hímmel beszél, aki könnyűszerrel moshatná fel vele a padlót. - Azt csinálsz... amit akarsz... - mondom neki szinte énekelve és lassan - Teszek rá. - kerek szemek, hatásszünet - De ha még egyszer... Csak egyszer Westmoreland közelébe mész, megölöm, érted? Megölöm. Ami meg Jeremy-t illeti, majd hiszem, ha látom. Hagyom annyiban a dolgot, aztán, ha eddig esetleg fognom kellett Tarát, most elengedem. Ha nem fogtam, akkor egész egyszerűen csak hátat fordítok neki és meghúzom a piás üveget. Aztán némi szünet után keserűen felharsanok. - Jeremy téged választott... Todd megb*szott... Van még valami, amiről nem tudok? - röhögök fel, de nem nézek rá - Talán a közkedvelt és barátságos Westmoreland is látta már azt, amit mi mindannyian? Ekkor fordulok csak meg, és látványosan nézek végig a testén. És rosszul vagyok ettől az egésztől... Mi a francról nem tudok még?! Ennyire selejtes vagyok? A véremnek hála hajlamos vagyok ezt el is hinni a következő 24 órában legalább. - Nem fogom hagyni, hogy ez a f*szfej még egyszer a falkám tagjai közelébe kerüljön... - fordítom felé a fejem, és kissé elborult vigyorral és fejrázással adok nyomatékot a szavaimnak - És legközelebb ne várj semmire. Azonnal gyere, hogy amikor hozzám bújsz az ágyamban, annak a köcsögnek a szaga kússzon az orromba... - még egy nagy korty whisky, és hála az idegállapotomnak, hatni is kezd - De nem baj... Végül is, rám g*cire nem tartozik, hogy a Teremtőm valamit üzenni akar... Már ha akar,és nem csak az a s*ggfej mesélte be neked, hogy ki legyél neki szolgáltatva... Ja, és basszátok meg! Mindannyian! Majd mondd meg Jeremy-nek is, hogy bassza meg, amiért eltitkoltátok előlem, hogy az a mocskos Todd mit tett veled... Többször... Újabb nagy korty ital, és már feltűnik, hogy lassan bonthatom a következőt. Még jó, hogy többet hoztam... - Ez a kibaszott bajom. Mindig mindent én tudok meg utoljára, de azért vágjak jó képet hozzá. Meg ahhoz is, hogy Westmoreland csak az én nőstényeim körül leng, mint légy a szar körül, sérteget, megpróbál lejáratni... Most téged is az ujja köré csavar... Milyen kár, hogy csak kicakkoztam, és nem öltem meg... Keserű, fél-részeg nevetés hagyja el a torkomat, aztán kiiszom az üveget és elhajítom, és hála a farkaslétnek, nem is tudom követni röppályáját, annyira magasan és messze repül. - Mit csinálsz még a hátam mögött, he? Én se akarok veszekedni, rohadtul nem akartam, de már elkezdtük! Pedig tudod mit kéne csinálnunk? Szexelni a vízben, farkasként kergetőzni, játszani, futni a széllel, és arról beszélgetni, hogy mennyire jó volt együtt, aztán megint szexelni, meztelenül aludni a harmatos fűben, és napkeltekor madárcsicsergésre kelni... Elkeseredtem. Ha most nem is veszekszünk tovább, az biztos, hogy ebből már semmi nem lesz. Képtelen lennék újra önfeledten viselkedni, vagy bármit is érezni. Elárulva, becsapva és tehetetlenül érzem magam már megint. Hiába nyomtam el, most kiderült, hogy Todd tette és az, hogy évtizedekig rejtegették előlem, nem emészthető meg olyan könnyen. Ahogy a Jake iránti gyűlöletem sem, és az sem, hogy semmit sem tehetek azért, hogy Toddon bosszút álljak. A rendőrt még likvidálhatom, mielőtt túl késő lenne. De most, ahogy többet ittam, inkább valóban megkeseredett vagyok, nem pedig ideges. Azt hiszem, kikiabáltam magamból a dühöt, már csak a csendes őrlődés marad.
Hisztizzen a fene, vettem a lapot. Őfelsége felhúzta magát, és most kuss a nevem, azok után amit mondd, meg őszintén szólva kedvem sincs hozzáérni. Hogy megöli Jake-et ha a közelébe megyek? Annyira, de annyira szeretném most rávágni, hogy "nem érdekel, ha megöli". Nem kéne, hogy érdekeljen, de még ha nem úgy ahogy azt Castor a fejemhez vágja, azért megkedveltem őt, és bár lehet, hogy megnyugodna Castor, ha azt mondom, hogy ölje csak meg, jelenleg kiszámíthatatlan... Még a végén tényleg elindul most azonnal megölni. Az hiányzik még... - Hagyd már abba! - szűröm a fogaim között. A bestia még tűri amit Toddról mond, de én (azaz a nő,) már visszakézből,jobb fonákkal képeltem volna fel ha szemben állna velem, és csak egy halovány kis hajszál választ el attól, hogy megpörgessem a tengelye körül és lepofozzam. - Te komolyan lekurváztál az előbb?! Kurva vagyok én szerinted!? Gyerünk, mondd ki egyenesen a szemembe, ne a hátadból beszélj! Én biztos nem kerülgetem még egyszer, maradok ahol vagyok. Megint ezt akarja játszani? A földbe döngölni, mert megteheti? A nagy lófaszt! Ha szembe fordul velem, akkor láthatja, hogy a tekintetem vörösen izzik a dühtől, mert hiába ő az alfám és teremtőm, ezt már a farkasom se tűri el. Más kérdés, hogy őt ez már nem fogja érdekelni... Így pedig engem se ő. - Én basszam meg?! A te idegrendszered nem bírja el hogy bizony nem csak körülötted forog a világ, de hogyne hát kend rám ezt is, én csak egy szajha vagyok lehet, mih? Majd gondolj erre pár nap múlva is, amikor majd jössz verni az ajtómat! Befejeztem. Kösz a randit. Ha mondja van is tovább, azt már nem hallgatom. Alig néhány másodperc múlva medve forma farkas bőrében vagyok, a pajzsomat felhúzom, nem akarom hallani ha bármit üzen. Elindulok a házam irányába az erdőn át. Ha Castor bundámba kap, vagy megpróbál megakadályozni, én leszarom, hogy az alfám, beleharapok a kezébe.
- Nem vagy kurva... ...Legfeljebb hisztis pics@, amiért rögtön ezt kell kiolvasnia a szavaimból. Ennek ellenére szembe fordulok vele, ahogy kérte, szóval már úgy közlöm vele a tényállást, miszerint nem tartom kurvának. - De a tények azok tények, és ezen még te sem tudsz változtatni, ha szeretnél, akkor se. Engem se kell már félteni, vörösben izzanak az én szemeim is. Vicsorgásszerű vigyorra húzom a számat, és teszek felé két lépést. Húz, és hergel, ahogy bevadul, tombol, éget a dühe, és ahogy összecsattan az enyémmel. De a sértett nő büszkesége nem lehet nagyobb, mint az én többszörös haragom. Bár, nagyon próbálkozik. - Verje az ajtódat a franc, elégszer csúsztam már térden miattad... Úgyhogy ennyit az idegrendszeremről. Húzom el a számat keserűen, ahogy látom magunkat meztelenül, egymás nyakában úgy, hogy zokogva könyörgök neki. Meg látom magam kopogni a háza ajtaján is... Ne kelljen folytatnom. Fáj, hogy ennyivel lerendezi ezt az estét. Kösz a randit. Hát bazmeg. Kurvára szívesen! - Ne merészelj így itt hagyni, Tara! Dörrenek utána, amikor átváltozik, és elindul. Felmorranok, és bár érzem az alkoholt, mivel ő nem siet, a vérvonalam pedig gyors, így egy szemvillanás alatt ott termek mellette, és emberi kezekkel marok a bundájába. De ő fordul, átharapja a karomat, én pedig felmordulok, és bár a vérem csöpög, felnevetek. - Szép volt, nagyon szép volt... Harapd meg a kezet, ami enni ad... És már ott sem vagyok. Tara pontos mása, némileg erősebb vonásokkal és nagyobb testalkattal. Tiszta fekete bunda és égő, vörös farkasszemek. Ezt adhatom magamból, nem többet. ~Gyere, darlin', szeress most egy kicsit másképpen...~ - torpanok meg előtte, és egyenesen felé ugrok. Nem vagyok hajlandó belé marni, legfeljebb pofozom, ha kell. De a célom, hogy két vállra fektessem a lehető leggyorsabban, és legkevesebb sebesüléssel.
- Mégis milyen tényekről beszélsz?! Végighallgattál egyáltalán?! Nem, mert te inkább felhúztad magad... Ez is a naaaagy este része volt mi? Hiányzott már egy kicsit az is, hogy porig alázz valakit, valld be! Csakhogy velem még egyszer ezt nem játszod el. Dögöljek meg ha hagyom! Arra már inkább nem is reagálok, hogy ő felsége nem "csúszik térden" "megint", mert még a végén én is valami olyat vágok hozzá amit már nem lehet visszafordítani. Most nagyon utálom őt, és szeretném megütni gy istenesen, de ettől még szeretem őt, és eszem ágában sincs szakítani vele. Majd pár nap vagy hét múlva lehiggadunk mindketten, aztán egyikünk megkeresi a másikat. De most inkább megyek, mert ha ezt tovább hallgatom, tényleg nem marad mit helyre hozni közöttünk. Valamit már így is leromboltunk, és most pokoli haraggal a szívemben, nem is hiszem, hogy vissza akarom azt építeni még egyszer. De nem, Castor nem így véli, ő inkább folytatná, és veszekedne, és amiért én nem, hát beleharapok a karjába. Bár a pajzsom állig van húzva, a hallásom tökéletes. Így válaszul a "kéz ami enni ad" dologra, mély, fenyegető morgás tör fel a tüdőmből, és szalad ki torz vicsorra húzódott számon. Túl messzire megy... A mancsaim megremegnek a fűben, morgásom erősödik. Ember és bestia is vérig van sértve, és bár Castor teremtett minket, most csak egy vékony cérnaszál választ el attól, hogy a torkának ugorjak. Mikor ő is átváltozik, hátrálok kettőt. Helyet adok neki, magamnak meg egy század másodpercnyi erőt, hogy ha támad, akkor még tudjak lépni. Azt hogy mit gondol, ha gondol egyáltalán valamire, nem tudom, mert a pajzsom fel van húzva rendesen. Az energiáim feszítik, lökik a falat, ki akarnak törni, Castor képébe robbanni, hogy tudja, érezze ő is, mekkora csalódást jelent most nekem, mint ember és férfi. Az alfát nem sorolom ide, tőle most el is hánynám magam. Castor ugrik felém, én meg kitérek előle. Hacsak nem korrigálja a mozdulatot még a levegőben, úgy nagyjából mellém érkezik. Ekkor lököm ki rá a pajzsomat. Az energiáim úgy söpörnek végig a helyen, hogy az erdő fái is megborzolják magukat, mint egy nagyobb széllökés közben. Már nincs pajzsom, csak a nyílt, kristálytiszta dühöm meg a csalódottságom, amivel folyamatosan traktálom Castort. ~ Az öcséd cafatokra tépett, az olyan rohadtul okés volt. A kurvád megalázott, azzal sem volt semmi baj, de most egy jelentéktelen emberért kivered a balhét?! Hát nyald ki a seggem!!!! Mégis honnan a fenéből kellett volna kiszívnom, hogy gyilkosok és rohadt pszichopaták közül pont őt nem bírod?! ~ Az emberi felem még mindig azt tartja a legjobb megoldásnak, hogy elügessek innen, és hagyom főni a saját levében Castort. Ellenben a farkast már nem hagyja az önérzete. Igazságot akar, és én nagyon szeretném megadni azt neki... nekünk. Ha még nem két vállon fekszek, úgy a marjába harapok. Nem tépem a húsát, csak belemélyesztem a fogaimat, aztán már ki is köpöm. Ha már leterített, akkor ott harapom meg ugyanígy, ahol éppen elérem.
Nem, nem hallgattam végig, de már épp eleget hallottam ahhoz, hogy ne is érdekeljen a folytatás. Hogy miért? Mert ha Jeremy még valóban szeretne... Nem tudom mit csinálni, attól még minden létező sejtem tiltakozik az ellen, hogy Westmorelandnek köze legyen ahhoz a két személyhez, akik az életemben elsőbbséget élveznek. Illetve már csak az egyikük, de a lényeg ugyan az. Ember is, farkas is ég a dühtől, amit az annak a férfinak a léte vált ki belőlünk. És igen, tudom, hogy majd legközelebb újra nyeregben érezheti magát, mert Tara majd elsírja neki, hogy mekkora g*ci voltam. Hát akkor garantálom, hogy akkor nevetett utoljára az én káromon... Mellette érek földet, mert kitért előlem, amíg a levegőben voltam. Nyers erőnek nem vagyok híján még kissé ittasan sem, ellenben ahhoz nem vagyok elég, hogy még a levegőben képes legyek irányt váltani. Ahogy azonban a bundája helyett a földbe fúródnak hatalmas, karmos mancsaim, egyből elrugaszkodom megint, akkor már a helyes irányba, és ha csak meg nem állít valami, a lendülettől nekiütközve bukfencezünk egyet a földön, és sikerül nekem felülkerekedni, és a mellkasán támaszkodni a mellső lábaimmal. A haragja és a csalódottsága úgy tör ki Tarából, mint az orkán, ellenben engem baromira nem hat meg vele. Csak szívom magamba, hogy tápláljon minket a fejetlensége, a torkomból pedig a nyálamat felhabosítva tör elő a mély, megkérdőjelezhetetlen hörgés. ~Ha nagyon szeretnéd, megtehetem...~ - reagálok elsőként a seggnyalós megjegyzésére - ~Fogalmad sincs, hogy miről beszélsz!~ - és hirtelenjében pörgetni kezdem a fejemben az emlékeket, ahogy nekiesek Benito torkának azért, amit vele tett. De megjelenik az is, ahogy a zuhanyzóban felkentem őt a falra, amikor tiszteletlenül beszélt Taráról, na meg persze az is, amikor Patrishával veszekedtem miatta... Ez mind a másodperc tört része alatt történik, közben pedig vígan osztom tovább az észt - ~Neked soha, semmi nem elég! Semmi! Olyan vagy, mint egy elkényeztetett csitri Tara... Mindenemet odaadtam neked, és ilyenkor meg kérdőre vonsz?! Olyannal cimborálsz, aki nem egyszer akarta kioktatni a Teremtődet, aki tiszteletlen, és aki beavatottként se tudja, hol a helye! Nem találkozhatsz vele soha többet!~ - utalok itt már Westmorelandre. Az iránta érzett gyűlöletem a tetőfokára hág. Most visszakapja a csalódottsághullámot, elemi bosszúvágy formájában. Égesse, marja a bőrét, szorítsa gúzsba a szívét ugyanúgy, ahogy az enyémet facsarja a tény, hogy az a f@sz nem talált jobb társaságot Taránál, ráadásul a hátam mögött, amikor tudja jól, hogy mindketten jobban járunk, ha még csak futólag sincs közünk egymáshoz. Zárszóként a sebesült mancsommal taposok rá Tara torkára, mert bár eltörhetném vele a gégéjét, érezze csak, hogy nem áll szándékomban. Ekkorra azonban nem bír már magával, küzd, nem hagyja magát, és újra belém mar, bár már nem akkora intenzitással, mint ahogy először. A sebesült mancsomba kap bele - megint. Felnyüszítek, hátrébb ugrok, miközben akaratlanul is megtaposom a maradék három, még használható mancsommal, de a végén lekászálódok róla. Amint olyan helyzetbe került, hogy elérhető legyen számomra, az ép mellső mancsomat lendítem felé, és ha nem tér ki, akkor karmok nélkül, pusztán a tenyeremmel vágom pofán a szörnyeteget. ~Ne akard, hogy még több fájdalmat okozzak...~ Hörgöm fenyegetően a képébe. Érzem a vérem szagát, és mindkettőnk vesztére ez csak még jobban felhergel. Látom őt, az éjfekete szörnyeteget, ahogy vörösben izzik a tekintete. A szél felém fújja a bundája illatát, és belém csap a hívó szó, hogy igen, istentelenül haragszom rá, Westmoreland bekaphatja, ő már halott ember, Tara hülye, hogy vele állt össze, meggondolatlan, hogy a hátam mögött csinálta, de addig éljek: akarom! Először érzem, hogy édes a harag, hogy mámorító a bosszú íze, és nem csak valami hideg kényszer, amitől nem tudok szabadulni... Lihegve nyalom meg az orromat, és bármennyire fáj a mancsom, közeledek felé, és úgy lépek rá, hogy egyetlen idegszálam sem jelzi, hogy a legkisebb fájdalmat is kiváltaná belőlem a terhelés.
Útra kelünk. Megyünk az Őszbe, Vijjogva, sírva, kergetőzve, Két lankadt szárnyú héja-madár. Új rablói vannak a Nyárnak, Csattognak az új héja-szárnyak, Dúlnak a csókos ütközetek. Szállunk a Nyárból, űzve szállunk, Valahol az Őszben megállunk, Fölborzolt tollal, szerelmesen. Ez az utolsó nászunk nékünk: Egymás husába beletépünk S lehullunk az őszi avaron.
~Nekem meg úgy tűnik, hogy NEKED nincs fogalmad arról, hogy mit beszélsz!~ Elképedek azon, hogy milyen fafejű, értetlen bunkó az én kedvesem... Mondhatok bármit, nem fogja fel. Amúgy min is megy a balhé? Komolyan egy jelentéktelen emberen? Jobban érdekli egy megtépett zsaru, mint a saját teremtője aki szeretne visszatérni segíteni?! Ezek után próbálja azt mondani, hogy fontos neki, és olyat teszek amit meg fogok még bánni, pedig isten látja lelkemet, őrültebben szeretem Castort, mint amilyen hévvel küldi rám a bosszúvágyát. Csakhogy akármit művel most az energiáival, az engem egyáltalán nem érdekel. ~ Egyszer mondom el, mert nem érdemel több szót: semmi-közöm-hozzá, és nem-szoktam-találkozni-vele!! ~ taglalom hosszan a szavakat, hátha végre felfogja. Rátapos a torkomra, és igen, tudom hogy megint az alfai tekintélyét, hatalmát akarja gyakorolni rajtam, és azzal, hogy nem töri el kifejezi, milyen kegyelmes úr is ő valójában... Mielőtt belekapnék megint a kezébe, azért még neki is feszülök egy kicsit, csak hogy lássa, hogy ez egem mennyire nem érdekel. Mit tud még ártani nekem? Megölni nem fog, a büszkeségemnek meg már úgyis annyi. Őszentsége tett róla... Castor felnyüszít, elhátrál, én pedig azonnal talpra szökkenek. A legszívesebben megropogtatnám a gerincemet, és arra is készülök, mikor eltalál azzal a pofonnal. Az állkapcsom roppan, de nem törik el. Talán kiugrik a helyéről, ellenben a nyakamban nagyobb fájdalom lángol fel, mert bár rátartok a fejemre, az ütés lendületétől mégis elfordul. ~Nem tudsz már fájdalmat okozni... ~ Nem üvöltök, nem is szeretnék. Azt hiszem, ez a pofon kellett ahhoz, hogy elszálljon a dühöm, a helyét pedig egy békésebb érzelem vegye át. Nyugodtabb, de semmivel se könnyebb. Ő közeledik, én meg hátrálni kezdek. Nála jóval lassabban. ~Befejeztem veled, Castor... Nem vártam, hogy kitörő örömmel fogadod majd Jeremy hírét, de ez... Nem kell neked senki. Se ő se én. ~ még gondolatban is halk vagyok. Nincs bennem harag, se indulat, csak a felismerés, hogy most ért véget az ami köztünk van.
Nem érdekel, amit Westmorelandről hadovál. Minél több pillanat pereg le ebben az istentelen szituációban, annál biztosabb az, hogy Jake Westmoreland halott ember. Ha pedig hullaként gondolok rá, igazából már nincs is mind aggódjak. Ó, dehogyis nem tudok fájdalmat okozni... Olyan nincs ebben a mocskos-véres kategóriában, amire én ne lennék képes... Ha tesz róla, hogy megtegyem, akkor addig éljek, de meg fogom tenni, már csak azért is, hogy ne lehessen az övé az utolsó szó. És már készülnék is arra, hogy megcáfoljam, hogy bebizonyítsam neki, mennyire nincs igaza, amikor lassú hátrálásba kezd, az egymásnak feszülő energiavihar lustán elcsendesedik, és olyan szavak kúsznak lágyan az elmémbe, amiket nem vagyok hajlandó értelmezni.
Egy kupa száraz vörössel a kezemben ülök az asztal mellett. Benito alszik már, Dorotea a konyhában hímez, Izabella halk sírása még a csukott ajtón keresztül is áthallatszik. Csak roskadok előre, akár a balomon ülő apám. Nézzük a semmit, ami most mindent jelent számunkra. Ennyink maradt csupán, a semmi. - Hogy volt képes szeretni egy szajhát? - Vigyázz a szádra, Carlo! Apám tekintete komoran villan, majd kioldja legszebb mellényének gombjait, ami még a délutáni temetésről maradt rajta. Én nem bírtam, tűzbe dobtam az inget, a nadrágot, mindent, ami anyám temetésére emlékeztetett, pedig alig néhány óra telt el azóta. - Tudod fiam, van az úgy, hogy az ember nem változtathat egymaga az életén. A szajha soha nem volt az enyém, én azt kaptam, ami a fülledt órák után maradt. Egy tehetetlen, kisírt szemű madárkát. Mert olyan volt! Bűnös élete volt addig, mégis ártatlan volt... - Jó, de aty... - Ne szájalj, igyál! - löki meg a kupámat ingerülten, majd tekintete újra a semmibe réved, ahogy a mesét folytja, én pedig iszom, ahogy parancsolta - Jól jegyezd meg, Carlo. Ha valaha is hatalmadban áll majd segíteni az elesetten, tedd meg. Soha nem tudhatod, mit kaphatsz cserébe. Én szerelmet kaptam és négy csodás gyereket. Fiút elsőszülöttnek... - sandít fel rám egy mély sóhajjal - Nem volt könnyű, Krisztusom, sose az. De én tudtam, hogy a több tucat férfi közül, akik őt valaha érintették, csak úgy emelkedhetek ki, ha nem rongyként bánok vele, hanem odaadással. Sose bánj egy nővel rongyként, megértetted? Talán a gyász és az ital teszi, nem tudom, de atyám utolsó mondatánál a keze is mozdul, ahogy rávág a tarkómra, én pedig kissé előre esem a lendülettől. - Megértetted? - Igen, atyám.
Mire véget ér az éber álom, Tara már távolabb került tőlem, s talán el is futott. Én mégis csak állok némán, fejemben atyám szavaival, szívemben a késsel, ami ezerszer jobban éget a legtisztább ezüstnél. Ez most más volt, ez a valami. Ez nem ugyan az, mint amit már ezer meg egyszer az arcomba kaptam,, felfűtve, forrva, hévtől lángolóan. A mély döbbenet kiülne az arcomra, ha nem lenne ennyire bestiális. Így csak a szörnyeteg vonásai szelídülnek el. Ha Jeremy valóban "él", és szándékában áll visszatérni és segíteni, akkor azt hiszem, hogy amit most lát, azt nem akarja. Mindig is tudtam, hogy azt várja tőlem, hogy birtokoljam Tarát úgy, ahogy az elmúlt hetekben, és most, a nagy visszatérte alkalmából még ez a röpke időszak is véget ér. Szótlanul fordítok hátat a nősténynek, és indulok el lassan, amerre a lábam visz. Kétlem, hogy Tara utánam jön, de nem is érdekel. Alig jutok előre száz métert, amikor valami megállásra kényszerít, és visszafordulok, akár látom még Tarát, akár nem. Megiramodok, rohanok, futok felé, utána, hajt valami megfoghatatlan erő, aminek egyáltalán nem vagyok ura, és még a sántításom se tántorít el a sebes vágtától, csak megyek előre. Nem tudok parancsolni, képtelen vagyok megállni, csak lihegek, fújtatok, zihálok, a pofámból csöpög a nyál futás közben, összekenve a saját bundámat. Ha meglátom Tarát, ha rohan is előlem, nem állok meg. Valami azt mondogatja ott bent, hogy úgy sem menekülhet el, mert a miénk, és meg fogjuk szerezni... Bármibe és bármennyibe is kerül, nem állok meg addig, amíg kellő távolságra nem érek a nősténytől, hogy elrugaszkodjak, és leterítsem a földre. Durva vagyok vele, teljességgel kíméletlen, és nem érdekel, mennyire fáj neki, akkor is mozdulatlanságig gyűröm, ha kell, egyenesen a torkára harapok rá, és nem eresztem el. Nem akarom ezt tenni, abba akarom hagyni, de képtelen vagyok rá. Keresem a tudatom szemernyi jelenlétét, görcsösen kapaszkodnék a legapróbb józan észbe - ha lenne belőle egy falatnyi legalább. De nincs. És ez baj. ~Tara, Tara... csak nem felejtetted el, hogy a mi fajtánk elől számodra nincs menekvés? Sokkal jobban nézel ki, amióta nem vagy olyan kis szerencsétlen kölyök...~ Most miért mondom ezt, miközben érzem, hogy a nyálam kifolyik a pofámból? Nem értem, ennyit nem ittam... De persze megint hiába minden józan kapálózás, a következő pillanatban csak azt érzem, hogy rántok egyet a nőstényen, keményen markolok bele ép mancsommal a bundájába, és rántom magamhoz egy "atyai ölelésre". ~Ugye tudod, hogy most mi következik, he? Javaslom, hogy változz vissza, de ha kell, így teszem meg...~ A hangsúlyom egyáltalán nem emlékeztet a sajátoméra, sőt. Én nem szoktam ekkora éllel beszélni, nem szoktam ilyen ultimátumokat adni Tarának, és én egyébként is... Én el akartam innen menni! ~Ne is próbálj ellenkezni, tudod, hogy azzal csak még jobban feltüzelsz...~ Hörögve, morogva, aljasan és fájdalmasan láncolom a testemhez, izmok, karmok fogságába zárva a nőstényt, és önkívületi állapotban felvonyítva várom, hogy újra emberi alakot öltsön fel.
Na erre persze már befogja. Az ember, aki mestere a haragnak, és az olyan szavaknak amelyek porig alázzák a másikat, most hallgat. Ehhez már semmi hozzáfűzni valója nincs... Nem várom meg, míg elfordul tőlem, én hamarabb indulok vissza az erdőbe keserűen lehorgasztott fejjel, lassan mintha egy gyászmenet élén lépkednék vállamon egy koporsóval. Amikor néhány hete elkezdődött ez közöttünk, eszembe se jutott volna, hogy máris véget ér, és hogy így. Castor jól mondta, ennek nem így kellett volna alakulnia. Hát neki se így kellett volna reagálnia... Meg se fordult a fejemben, hogy őt ez ennyire ki fogja majd akasztani. Én azt hittem, hogy Jeremy majd szorosabbra, erősebbé kovácsolja a köteléket közöttünk. Hogy mindketten hasznára leszünk majd a falkának, és én sem leszek majd az "alfa nője", hanem csak "egy a többiek közül", aki képes letenni valamit az asztalra, nem csak azért van ott, mert az alfa kurvája... Sosem vonzott a falka gondolata, szerintem nincs is meg bennem az ősi ösztön ami elengedhetetlen ehhez, de most komolyan akartam. Közéjük tartozni... de legfőképpen Castorhoz... Hogy volt képes ilyeneket a fejemhez vágni a nélkül, hogy végighallgatott volna? Nem érdemeltem meg. Sem ezt, sem a múltkorit. Nem veszem észre, mikor közeledik felém, igazából az se tűnik fel, hogy leterít a földre, egyszer csak ott fekszem, leszorítva az avaron, Castor ráharap a torkomra, karmait a bundámba fúrja, közelebb ránt magához, és csinálhat bármit, én nem ellenkezek, mert képtelen vagyok rá. Előbb még az érzelmi sokktól, aztán már a jeges félelemtől, amit Castor gondolatai váltanak ki belőlem. Se köpni, se nyelni nem tudok, csak nézek rá páni félelemmel, és várom mikor száll le rólam, és közli hogy csak szivat... De nem, Castor komolyan gondolja... én meg hülye lennék vissza alakulni. ~ Ha megteszed, gyűlölni foglak... ~ Üzenem neki, aztán újra felhúzom elmém köré a falakat. Én már elmondtam neki mindent, nem érdekel, hogy ő mit akar hozzá fűzni még, de nem is merem meghallgatni... Sosem féltem még tőle így...
Kezdőlap
/
