Ha nem állít meg, és nem úgy dönt, hogy menjünk végül, nem tudom hol kötünk ki... Vagyis, nyilván akadt rá ötletem. De amint szavai elhagyták ajkait, mintha csak visszaszellemültem volna. Látszólag... Hogy jó vége lett volna, vagy sem, ez tárgyalható, de jelenleg nem alku tárgya, és nem is kívánom azzá tenni. Miként elengedett, úgy elhajoltam én magam is, hagyva, hogy felegyenesedjen ölemből. Így van ez jól, és amint tüzes, mégis lapos pillantással követtem mozdulatait, máris éreztem a jeges fuvallatot hátamon, mely a hiányától futott végig rajtam. Csak rosszallóan megráztam a fejemet, majd fellöktem magam én is. - Ámen. - fűzöm hozzá, és el is indulok a szekrényem felé, kipakolva belőle a ruháimat. Az ingem akad elsőként kezembe, melyet egy laza mozdulattal hajítok felé, egyidejűleg az incselkedésével. Mondania sem kell. Az hogy egy bunkó faszkalap vagyok nem jelenti azt, hogy nincs mellé eszem. - Megtarthatod... - sziszegtem fogaim alól, s még rá se pillantottam. Nem azért, mert ellenemre való lett volna. Dehogy... Szimplán tudtam, hogy nem állnám már meg, nem bírnék a véremmel, és bódultan esnék ajkainak, nem foglalkozva semmilyen határral, és gáttal. Ezt pedig nem engedhetem meg magamnak! És nem is akarom... Komótos mozdulatokkal vedlettem át az utcai szerelésembe, már ami a cipőt és nadrágot illeti, majd a táskát a vállamra rántva elindultam az ajtó felé, egy pillanatra megfagyva mögötte - Haladhatsz... - hajába hajoltam, és abba suttogtam bele a szavakat, míg végül kínzóan elhúztam magamat, és ha megindult, úgy én is követtem. Nem kellett messzire mennünk, a kocsim kinn állt a parkolóba. Legalábbis, ha nem vitték még el. Na, nem mintha kár lenne érte. Szar tragacs. Amint rákanyarodtunk, már a fordulóban megpillantottam. Jól van, nem kell lábat koptatni csodás! Az ajtót nem nyitottam ki neki, van keze. Én magam bevágódtam a kormány mögé, megvárva, hogy ő is besasszézzon. Nem szóltam az úton, nem volt mit, csupán néha futtattam fel rá íriszeimet, ködösen, átláthatatlanul. Amik bennem kavarodtak a közelében, azt elég volt megtartani magamnak. Még én se tudtam igazán mit kezdeni vele.
Hotelnél
Lassan parkoltam le, alig várva, hogy kiszálljak a járgányból... Amint ez megtörtént, úgy még egész normálisra véve a figurát engedtem magam elé Hártot, elérve egészen a liftig. Csak egy halovány vigyor vetült fel képemen, amint ott álltunk az ismerős gépezet előtt, mely idő közben megérkezett... - Ez olyan ironikus... - nyögtem el a szavakat, halkan felnevetve. Pontosan tudta mire gondolok, és nekem ez épp elég volt. Végül kimásztunk a fém masinából, majd még egy utolsó pillantást vetettem a nőre. - Aludj jól, Hárt... - kacsintottam egyet, amolyan rohadék módjára. Nem mintha az én éjszakám felhőtlen lenne előre láthatóan, de ki tudja... Azzal sarkon fordultam, és lassan elpárologtam a szobám irányába...
Egy farkasnak is lehetnek unalmas, nem kifejezetten említésre méltó napjai, nem? -Hát de! – válaszolok szinte reflexszerűen a fejben feltett kérdésre, miközben egy tepsit igyekszek tisztára súrolni a hozzá való fémszálakból készült súrolóval. Mihelyst kész vagyok vele, egy laza mozdulattal dobom át a mosogató másik rekeszébe, hogy kedvére száradjon, én pedig felkapva a kocsi kulcsot az előtér egyik asztaláról, megpörgetve az ujjamon, elhagyom a nem túl apróra sikeredett házamat. Gyors léptekkel kocogok le a lépcsőn, majd belekapaszkodva a korlát végébe, még egy kis lendületet veszek ahhoz, hogy minél hamarabb odaérjek a garázsba. Megspórolva egy percet, belekapaszkodok egy karba, amivel gyorsabban, szabad kézzel fel tudom nyitni az ajtót, mint ahogy az magától, a távirányító segítségével nyílna fel. Bepréselve magamat az autó és a fal közé, közelebb férkőzök az első ajtóhoz, majd ugyan azzal az óvatossággal,- hogy még csak véletlenül se karcoljam meg a járgány, tökéletes fényezését,- bepréselem magam az alig húsz centiméteres résen. Nem telik bele tíz percbe, már el is érem a kívánt helyszínt, ami nem más, mint a külváros egy bizonyos pontja. Már hetekkel ez előtt megbeszéltem drága húgommal ezt az időpontot, hogy majd találkozzunk, most mégis sikerült elfelejtenem úgy, hogy nap, mint nap emlékeztem rá. A felszínen állok meg a kocsival. Még a szélvédő rejtekéből felmérem a helyzetet, többször beleszippantok a levegőbe, hogy érzek e valaki mást magamon és a húgomon kívül, de szerencsére nem. Igaz, még a húgom sincs itt, szóval nagy gond már nem lehet. Kihúzva a műszerfalból a kulcsot, halkan kinyitom az ajtót, majd ugyan azzal a mozdulattal be is csapom mikor is neszezésre kapom fel a fejem. Az egyik bokorból, egy farkas lép elő. Kisebb méretű, nyúlánk jószág, arany szemeiben kíváncsiság bujkál, szája mosolygásra hasonlító vonalra húzódik. Lehajtott fejjel halad felém, folyamatosan szimatolva a földet. Mikor szemében felismerést vélek felfedezni, kinyitva a kocsiajtót kikapok egy zacskót néhány ruhadarabbal, amit még múltkor nálam hagyott. Gondosan kimostam őket, most pedig visszaadom tulajdonosának. Szófogadóan elfordulok tőle, ahogy húgom szépen lassan visszaváltozik, legközelebb csak akkor pillantok vissza rá, mikor meghallom a hangját. -Még mindig híve vagy ezeknek a flancos jószágoknak? – ezt követően egy halk, tompa puffanást is meghallok, mire ijedten felé lépek. - Hé, csaj, ne rugdosd már a kocsit! Nem a te pénzedből van, már megbocsáss! – reagálok határozottan, kifejezetten ingerülten – inkább mond, mit akarsz? -Csak látni akartalak… - suttogja lesütött szemekkel, majd gyorsan átszeli a közöttünk lévő teret és szorosan megölel. Egy ideig csak állok kitárt karokkal, üveges tekintettel meredve magam elé, de végül egy mély sóhaj kíséretében viszonzom ölelését. -Tudod jól, hogy ezen a helyen nem kifejezetten szerencsés megjelenned, ugye? – érdeklődök halkan, ajkaim a haját érintik. -Tudom, de csak itt tudunk úgy találkozni, hogy mások nem járnak a nyakunkra. -Ezt komolyan mondom, úgy mondtad, mintha legalábbis szeretők lennénk, drága húgom – válaszolok vigyorogva majd eltolom magamtól, hogy láthassam arcát, melyen forró könnyek csorognak végig, miket lassan, óvatos mozdulattal tüntetek el onnan. -Ne csináld ezt! Tudod jól, hogy már nem választ el minket egymástól se óceán, se földrész, akár minden nap láthatsz. Csak te vagy olyan makacs, hogy nem mersz a házamhoz jönni. -Persze, hogy nem! Mit szólnának hozzá a falkád? -Carlene, a házam nem a falkám területén van! Oda bármikor jöhetsz – emelem meg fejét az állánál fogva és egy gyengus mosolyt küldök felé, mely eléri a kívánt hatást. Húsz percet beszélgetünk még, végül amilyen gyorsan jött, úgy el is tűnik. Én pedig a kocsinak támaszkodva babrálok még egy ideig a kocsi kulccsal.
Úgy éreztem magam, mint egy krimi sorozat főhősnője. Szinte mozdulatlanul ültem az autómban, napszemüveggel eltakart szemmel, ami még inkább fokozta a hatást. Közben félig lehúzott ablakon keresztül hallgattam egy beszélgetést. Természetesen úgy intéztem, hogy a beszélgető felek véletlenül se vegyenek észre. Elég távol voltam ahhoz, hogy ne érezzék meg a szagomat, az energiáim és a kisugárzásaimat pedig szokásomhoz híven a majdnem teljesen felhúzott mentális pajzsommal rejtettem el. Csak a hangokat engedtem be. A távolság miatt oda kellett figyelnem minden egyes szóra, hiszen a lakónegyed utcái majdnem teljesen üresek, de a lakásokból kiszűrődő zajok eléggé zavaróak voltak. A látásomra nem hagyatkozhattam, hiszen direkt a látótávolságon kívül eső utcát választottam. Igaz, a kémkedés nem az én feladatom, de ha az élet úgy hozza, néha nekem, mint tarknak se árt nyitva tartania a szemét. Főleg, ha ilyen érdekes szituációra bukkan. A falkánk egyik tagja egy betolakodóval társalog. Ráadásul mindezt baráti hangnemben. Nem voltam benne teljesen biztos, hogy a nőstény ténylegesen a chicagói falkához tartozik-e vagy csak egyszerű csellengő. Az elcsípett mondatokból és a titkos találkozó ténye miatt, viszont az előbbire tettem a voksomat. Abban is biztos voltam, hogy nem egy Rómeó és Júlia történetről van szó, bár nem hallottam utalást arra, milyen kapcsolat is van köztük. Lehet, hogy túl későn érkeztem, és lemaradtam pár fontos részletről, de a lényegen ez amúgy se változtat. Rengeteg kérdés fogalmazódott meg bennem a negyed óra alatt miközben figyeltem őket. Szívesen közbeléptem volna, azonnali válaszokat követelve, de mint mindig most is a türelem győzött, és nem ítéltem elhamarkodottan. Elsőre ez az egész bármennyire is próbáljuk rózsaszín szemüvegben nézni, minden laikus számára árulásnak tűnhet. Nekem is ez volt az első gondolatom, de próbáltam elzárkózni ettől a verziótól. A nőstény távozása után, pár másodpercig még nyugton maradtam, miközben a visszapillantó tükörben ellenőriztem a sminkemet, majd mikor mindent rendben találtam az arcomon, ismét beindítottam a motort és elindultam a garázssor felé. Stefan akkor még éppen a kulcsaival volt elfoglalva. Nyugodt tempóban közeledtem, majd az övé mellé parkoltam le a saját kocsimat. Még egyszer rápillantottam a tükörre, majd kinyitottam az ajtót és kiléptem rajta. A megjelenésem terén most sem adtam alább a színvonalat. Egy ízléses halványkék ruhában, arany ékszerekkel és kiengedett hajjal indultam el aznap otthonról. A vállamon egy szintén kék kézitáska, a lábamon, pedig egy tőlem már megszokott tűsarkú cipő volt, ami kicsit növelt a magasságomon. Kedves mosollyal az arcomon néztem a szőke hajú férfira, majd egy egyszerű mozdulattal levettem a napszemüvegemet, hogy láthassa a szemeimet. Nem szeretek úgy beszélni bárkivel is, hogy az ne lássa a tekintetemet. Szerintem az eléggé nagy illetlenség. - Szia Stefan! Örülök, hogy látlak – Üdvözöltem vidáman. Egyébként normális körülmények között tényleg örülnék, ha látnám ugyanis többek között vele is szerettem volna megbeszélni egy-két dolgot. Ráadásul kedvelem is Stefant, bár nem egy túlzottan nyílt személyiség,de valamikor ez jobb is, mint azok akik minden gondolatukat és érzésüket megosztják azokkal a szerencsétlennek akik az útjukba kerülnek. Ettől függetlenül nem tudok sokat róla, a falka előtti múltját pedig számomra homály fedi. - Gondolom sok dolgod van, és nem szeretném sokáig rabolni az idődet, ezért rögtön a lényegre térek. Méltányolnám, ha elárulnád ki volt az a meglehetősen titokzatos leányzó, akivel az imént társalogtál – Adtam elő a kérésemet a lehető legudvariasabb hangnemben. Semmi értelme nem lett volna annak, ha letámadom. Hagyni akartam, hogy megmagyarázza a helyzetet. Tudom, az ilyen beszélgetés magánügy, és nem udvarias dolog hallgatózni, de ez a dolog az egész falkát érinti. Ügyelni kell a biztonságra.
Már kezdtem félni, hogy soha nem kapom vissza azt a lányt, aki egykoron a testvéremnek mondhatta magát. Egy végtelenül kedves, gyönyörű hölgy, valaki, aki odafigyelt az emberekre és képes volt órák hosszát ott ülni a nyakukban még annak ellenére is, hogy már unta az egész helyzetet csak, hogy azok elégedetlenek legyenek. Azt hittem elfelejtettem, hogy soha többet nem lesz az, aki. De amint átváltozik, újra ember lesz, és magára kapkodja a hozott ruhákat, meglátom a szemében az elveszett lányt, aki arra vár, hogy szeressék, és ő viszont szerethessen. Elveszettnek tűnik, szükséges van a támogatásra, amit tőlem akkori s meg fog kapni, ha nem engedik. Mikor viszont egyre inkább görbülő, remegő ajkakkal elém lép, majd szorosan megölel, csak még erősebben érzem a ragaszkodását. Tényleg szüksége van rám. Már oly rég volt, mikor elveszítettük egymást, ideje ismét egymásra találni. Csupán az a baj, hogy ez koránt sem ilyen egyszerű. Mindketten más falkához tartozunk, mind ketten mást "szolgálunk". Így az, hogy ismét egy testvérpárt fogunk alkotni, nem csak vér szerint, ez aligha lehetséges. Amint megjelennek a forró könnycseppek az arcán, eltolom magamtól, hogy azokat eltűntethessem. - Carlene! Erős nő vagy! Állj talpra rendben? Tudom jól, hogy rettentő kemény volt idáig. De jelenleg, akármilyen hihetetlen is, nem csak, hogy egy földrészen vagyunk, de még egy városban is, nem választ el egymástól minket semmi - magyarázom vadul villogó szemekkel - itt nincs helye könnyeknek - kapok elő egy pótkulcsot a farmerom farzsebéből. - Tessék... a környéket és a házat ismered, nincs más dolgod, mint ezt használni! - szólítom fel határozottan egy mosoly kíséretében. Mikor viszont elmegy, valamiféle ürességnek nevezhető kín kezd el felemészteni belülről. Kiskorunkban nem tudtunk meglennie egymás nélkül, mindig a nyakamban volt, amit bár úgy állítottam be, hogy roppant idegesítő, ennek ellenére én mégis szerettem. Szerettem, hogy a hősének állít be, hogy fontos vagyok a számára. És ha neki, hát nekem is szükségem van rá. Nagyon is. Alig telik el öt perc távozása óta, egy ismerős arc jelenik meg a közvetlen környezetemben. Kíváncsian, fehér tekintettel fordulok a falkatársam felé, egy óvatos mosoly kíséretében. - Úgy szintén Milagros - válaszolok, majd felé fordulok, de még mindig az autó az, mely segít megtartani az egyensúlyomat, így arra támaszkodva figyelem a nőt. Tudom, mi következik. És megérzéseim most sem tévedtek. Rögtön rátér a lényegre, így a vallatásra. Pimasz vigyor jelenik meg az arcomon. Milyen meglepetést fogok neki okozni vajon azzal, hogy nem azt fogom mondani, hogy a barátnőm vagy a szeretőm? - Kérlek szépen, kedves Milagros, ő a húgom volt... - válaszolom kerek perec. Soha nem voltam híve a nyögdécselős, ideges, fejet vakargató válaszadásnak, így ezt most se alkalmazom. - Szegény lánynak szüksége volt egy rokon jelenlétére - vonok vállat érzéketlenül, mintha legalábbis nem érdekelnének az előbb történtek. - Nyugalom, semmi olyan nem történt és nem is fog történni, mely a falka tagjait veszélyeztetné - folytatom odafigyelve arra, ne legyek túl pofátlan.
A kérdőre vonás pillanatát nem egészen úgy képzeltem el, ahogy az a valóságban megtörtént. Egy csöppet hevesebb reakcióra számítottam, de Stefan jó szokásához híven most is hűvös és higgadt tudott maradni. Az idegességnek vagy a bűntudatnak egy apró szikráját se tudtam felfedezni a tekintetében. Rendkívül szimpatikus jellemvonás és módfelett nagy intelligenciára utal ez a magatartás. Más már zavarba jött volna vagy rosszabb esetben emelt hangon kérte volna ki magának, hogy a magánéletébe avatkozom. A kérdéseimre érthetően és látszólag őszintén válaszolt. Nem mintha okom lenne kételkedni benne, hiszen már hosszú ideje falkatársak vagyunk és bár nem ápolunk bensőséges viszonyt, eddig nem adott okot arra, hogy kételkedjek a lojalitásában a falka irányába. A helyzet azonban még így a rövid és lényegre törő magyarázat után se hagy nyugodni, és felvet bennem még számos kérdést. - Valóban csodálatos dolog, ha a családtagok egymásra találnak. Mégis csak a vér a második legerősebb kötelék, ami két személyt összeköthet – Mondtam az utolsó mondatra direkt nagyobb hangsúlyt fektetve. Azt már az ő fantáziájára bízom, mi az első, de úgy gondolom, nem nehéz kitalálni mire céloztam. - Egyébiránt, mikor szándékozik csatlakozni hozzánk? Felteszem ez az oka a felbukkanásának. Esetleg csak átutazó a városban? – Folytattam a társalgást, hogy még többet megtudjak erről az előbbi nőstényről. Idő közben, mivel kiderült, hogy testvérek, újabb ötletek fogantak meg a fejemben vele kapcsolatban, azonban szerettem volna, ha a szőke hajú férfi eloszlatja a kósza gyanúimat és megtudhatom a teljes igazságot. - A csatlakozási kérelmet ebben a helyzetben több, mint valószínű, hogy az Amarok tanácsa intézi Atanerk híján. A rokonságra való tekintettel, viszont nyilván készségesek lennének – Tettem hozzá kis bíztatásként. Nem mintha különösebb rajongással fogadnám a csatlakozni vágyókat. A szememben először minden ismeretlen arc egy veszélyforrás, akit akkor fogadok el, ha már sikerült bizonyítania. Természetesen számukra mindig leginkább az aktuális vezető bizalma a lényeg. A hangnemen még mindig nem változtattam. Szerettem volna, ha az egész egy baráti csevejként hat, mint kihallgatásként. Mégse lenne elegáns, ha fognám magam és a falhoz szorítva kényszeríteném, hogy mondja el, amit tudni szeretnék. - Ebben teljesen biztos voltam – Bólintok arra a kijelentésére, hogy a testvérével való kapcsolatfelvétellel nem szándékozik ártani a falkának. Ez valószínűleg valóban így is van, de attól, hogy nem szándékozik hibát elkövetni, még megteheti. Vannak olyan helyzetek, mikor az érzelmek sajnálatos módon elhomályosítják a szemünket. Bármilyen fejlett is a látásunk, néha vakok vagyunk, mert vannak olyan dolgok, amiket nem akarunk észrevenni.
Miután Carlene elhagyja a tett színhelyét, egy újabb nőnemű egyedet kapok kézhez anélkül, hogy csak megkértem volna rá, jöjjön elém. Már hamarabb sikerült kiszúrnom magamnak Milagros jelenlétét, mint ahogy azt ő szeretné, de mit tehet az ember... illetve a farkas akkor, ha már túl van a kétszázhatvanadik életévén is, és már tanult egy s mást, mind emellett jó érzékeknek örvendhet. Az persze, hogy kérdőre von, egyáltalán nem lep meg annyira, mint ahogy azt ő valószínűleg remélte. Nyilván tisztában van vele, hogy milyen a természetem, hogy nem vagyok se túl heves, se túl akaratos, és nem kezdek el rögtön kapkodni és pirulni, mikor valaki olyan helyzetben csíp nyakon, amit szerettem volna elkerülni. Ilyen ez a mostani is... Szépen fogalmazva, olyan intenzitással támad le, ami az ágyban nyilván már megerőszakolásnak számítana. De hé, ember! Nem az ágyban vagyunk, szóval irány vissza a jelenlegi témához. Ahogy a mondandómra válaszol,- anélkül, hogy azt kértem volna,- tisztán kitudom olvasni a szeméből a szarkazmust, ami a hanglejtésében is megmutatkozik. - Igen, tényleg így van. Valószínűleg ő az utolsó élő rokonom, akit annak kétszáz éve sikerült magára hagynom. Így még szép, hogy örülök annak, hogy újra láthatom - válaszolok egyöntetű, inkább unott hangnemben, mint hevesen vagy lazán. A továbbira viszont nem óhajtok válaszolni, mert nincs miért. Inkább csak elnézek a lány válla felett ott, ahol pár perccel ez előtt még láttam az aranyszín szempárt visszanézni rám, majd elillanni mint a reggeli köd. - Nem szándékozik csatlakozni hozzánk. Hihetetlen mi? Már csak a vér az, ami összeköt minket. Nem fog csak azért átjönni ebbe a falkába, mert én itt vagyok. A másik falka az ő otthona, az az ő családja. Én csak egy pont vagyok az életében, mellettem érett nővé, de nem én voltam az, aki mellett megtalálta a büszkeségét, élete fontos személyeit. Szóval nincs jogom arra kérni, hogy jöjjön át hozzánk és nem is fogom. Ő pedig nem akar - vonok vállat egy hosszas magyarázat után, amit ugyan olyan nyugodt hangnemben regélek el anélkül, hogy akár csak egy kis ingerültség, vagy agresszió költözne a hangomba. Nincs szükségem erre a két fogalomra, anélkül is tökéletesen jól boldogulok, köszönöm szépen! - Milagros... - sóhajtom a fejemet rázva - nincs szükség semmi kérelemre, mert mint említettem, a húgom nem fog átjönni hozzánk! - a nem szócskát persze gondosan kiemelem csak, hogy eljusson a tudatáig, hogy nem kell emiatt aggódnia, nem fenyegeti a falkát az a veszély, hogy egy Betolakodó kerül hozzánk. Hogy őszinte legyek, nem is tenném ki ennek a családomat. Nincs semmi értelme. Ha kell így is úgy is tudok Carlene-vel találkozni, nem kell hozzá az, hogy egy falkában is legyünk. Utolsó mondatára rápillantok, ám akaratom ellenére is felvillan a Farkasom szeme, ami talán annak köszönhető, hogy nem vagyok oda azért, ha az én dolgomba dugják bele más személyek az orrukat. - De csak, hogy ne rólam essen szó... mi járatban erre? - fonom össze mellkasomon a kezemet, a lazábbik énemet magamra öltve.
Masako & Dana (és a két hátvéd: James & Raffaello)
Az elmúlt másfél hétben bár sok minden változott, Jezebell biztos pont volt az egész hotelos-falkás őrületben. Minden nap eljött, gyakran magával is vitt az erdőre vagy egyszerűen csak a városba. Chantallal is kibékültünk, szóval akár helyén is lehetnének a dolgaim, de mint tudjuk, az élet hullámvasút, ahol a csúcsot mindig lejtő követi. Hol kevésbé meredek, hol torokszorongatóan az… Az edzések Tylerrel nemcsak fizikailag, de mentálisan is fárasztóan, a „bezártság” érzete állandóan ott csücsül a nyakamon, még mikor Mr. Mansfield-del vagyok gyakorlaton, akkor is. Úgy vagyok azzal az emberrel, nem árt odafigyelni rá, megválogatni a szavaimat a társaságában… ez pedig igencsak idegőrlő dolog. A gyakorlati időm lejártával a garázssor felé lépdelek. Itt találtam csak parkolóhelyet a kocsimnak a reggeli csúcsban, mikor az egész város, mint valami hangyaboly. Fel van pörögve és mindenki rohan, anyázik, siet a munkába, mint a mérgezett egerek. A táskámban kutatok a kulcs után… á, meg is van! Hanem amint kizárom a kocsi ajtaját és száműzöm a cuccaimat a hátsó ülésre, lépteket hallok magam mögül. Egy pillanatra lefagyok – igen, lehet az utóbbi időben kissé paranoiás lettem – majd lassú mozdulattal fordulok meg. Adam az, a srác múltkorról az Upperből. Valamit hadovál Jake-ről, aztán meg Bostonról kezd fröcsögni. Boston… fenébe, honnét tud ilyeneket, még ha nem is biztosra?! Szinte érzem, ahogy a farkasomat hergeli emberibb énem sértettsége és minden egyes szóval, amit a srác kiejt a száján azzal a felé hajt, hogy eluralkodjon rajtam a Fenevad. Nem akarom bántani. Senkit nem akarnék bántani, ha tehetném, de ahogy közelebb lép és szinte már erőszakosan taszít a kocsim oldalának, testével, karjaival szorítva oda, akkor valami elpattan bennem. Sosem tűrtem jól, ha egy férfi odáig alacsonyodik, hogy erőszakoskodjon egy nővel, netán kezet emeljen rá. Egyszerre féltem és ezúttal valami félelmetes löketet is adott a dolog… Úgy éreztem, nem hagyhatom annyiban és itt az agyam egyszerűen kikapcsolt. Kishölgy, avagy a Fenevad átvette az irányítást. Adam egyetlen szerencséje, hogy kölyök létemre igencsak fájdalmas és lassú folyamat az átváltozás, így ijedtében messzire szalad, mikor érezi, hogy valami nem egészen kóser. A ruháim és az az elhagyott kuka, amit egy felszakadó morranás keretében felborítok, már nem ilyen szerencsés. A farkasom a prédáját követeli… vért kíván. A levegőbe szagolva kellemes illatok csapják meg orrát, orromat. Ember! A léptei közelednek, izmaim pedig ugrásra készen feszülnek meg. Gyere csak, gyere! Amint látható távolságba kerül a lány – merthogy nem Adam jött vissza, hanem valami keleti beütésű, törékeny lányka az. Ismerős is lehetne, ha az emberi felem „vezetne”. Ironikus, nem? – vetődök feléje, vészterhes iramban. A józan eszem sehol nincs jelen helyzetben, elnyomja a Fenevad gyilkos ösztöne és jajj annak, aki utamba áll…
Ma szabad napot vettem ki, hogy kicsit otthon dolgozhassak és pihenjek. Sajnos mostanában nem sokan szokták meglátogatni az üzletemet. Talán reklámoznom kéne, hisz nem egy hétköznapi ruhaboltról van szó. Vagy lehet, hogy nem pont egy ilyen városba kellett volna kipróbálnom? A franc se tudja már, hogy hol mi a jó és mi fog működni. De nem adok fel a reményt. Amíg van mit dolgoznom nincs értelme bezárni. Miután otthon kitakarítottam és még az egyik megrendelt ruhával is elkészültem úgy gondoltam, hogy kihasználom a szép időt és elmegyek kicsit sétálni. Már rég bóklásztam egyedül a városban és kezd hiányozni. Nem figyelem hogy merre megyek csak sétálok, bízom benne, hogy haza találok majd, annyira azért nem új nekem ez a hely. Nem ismerem úgy Fairbankset, mint Manhattant, ahol még csukott szemmel is hazatalálnék. A város nagyban Valentin napra készülődik. Ilyenkor mindig összeszorul a szívem. Tudom ez a nap csak egy nyálas ünnep a szerelmeseknek, de én mindig is szerettem, csak ugyebár egyedül sajnos nem egy túl vidám nap. De nem szomorkodom. Majd előtte bevásárolok a kedvenc csoki boltomban és majd agyon zabálom magam édességből az este miközben megnézem a kedvenc filmem. Tökéletes lesz! A gondolataimból egy állat morgása zökkent ki. Először csak arra gondolok, hogy valami nagyobb kutya lehet, de ahogy a hang irányába pillantok nem egy kutya nézz felem farkasszemet. Igaz a bundája nem olyan mint Jamié, de attól még felismerem, hogy ez bizony egy farkas és nem is akármilyen. Szinte teljesen lesokkolok az állat láttán. Úgy tudtam, hogy nekik nem szabad átváltozniuk a városban főleg nem fényes nappal. Ahogy megindul felém az állat én hátrálni kezdek. Nem tűnik valami békésnek. Érzem ahogy a szívem lüktetése egy pillantás alatt a duplájára nő. Tudom, hogy mit akar csinálni az az állat, de nem akarok hinni magamnak. Viszont sokat nem gondolkozhatok, mert a farkas sem hezitál inkább lecsap. Azonnal elkezdek rohanni az ellenkező irányba, de mikor már az első lépést megtettem tudtam, hogy ő fog nyerni. Gepárdnak kéne lennem ahhoz, hogy le tudjam őt rázni, de jelenleg nem vagyok se varázsló, se alakváltó, így csak egy sima ember maradok. Tudom, hogy szánalmas egy próbálkozás elfutni előle, de ezt hívják ösztönnek. Míg más állatok inkább elrejtőznek, vagy csak kővé dermednek az ember elfut azzal a kis reménnyel, hogy neki sikerülni fog.
Azzal, hogy hátrál, csak még inkább hergeli a Fenevadat, akivé lettem. Ősi vadászösztön hajt felé, félelme szinte fülemben dübörög édes, csalogató dallamként. Élvezettel tölt el a tény, hogy menekül, rohan előlem, hisz tudom: hiába! Ennek a dolognak egyetlen nyertese lehet és az én vagyok. Egyetlen jól időzített rugaszkodással terítem le prédámat. Karmos mancsaim a vállaiba vájnak, nem csak a felsőt, de a húst, izmokat is megszaggatva. Ha sikolt, az számomra zene, miként vérének orromba tóduló illatánál ínycsiklandóbbat el sem tudok képzelni. Megölhetném egyetlen harapással, most már az enyém. Mégis, mint macska játszik az egérrel, úgy szaladnak végig karmaim hátának húsában lefelé, idegőrlő, kínkeserves lassúsággal.
- Nem-nem, Mrs O'Hara, semmiképpen se erőltesse magát a férjére! Igen.. Tudom, hogy közeleg a Valentin nap, de talán jobb lenne, ha nem követelőzne, hanem megvárná, hogy... Igen, hogy ő kezde... Mrs O'Hara, kérem, gondolja át... Jó terapeuta sose hagyja magára a betegét. A nő az idegösszeomlás szélén állt és követelte, hogy látogassam meg a lakásukon. Ilyet soha - de tényleg soha - ne tegyetek, ha egyszer terapeuták lesztek, mert tiltja az előírás. De amikor a nő már fenyegetőzik azzal, hogy begyógyszerezi magát, nos.. Olyankor tehettek kivételt. Még jó, hogy itt lakik a közelben, legalább le tudtam tenni a kocsimat. Viszont. Ahogy éppen próbálom meggyőzni még telefonon is az elkeseredett feleséget arról, hogy ne vegye fel a latexruháját és teperje le a férjét, aki már másfél éve hozzá sem ér, valami suhanc, fiatal ám annál vadabb energialöket csap pofán, és a fülemtől kissé eltartva a telefont, már meg is hallom az állatias morgást, a mancsok süppedését, megérzem a vér szagát és fájdalmas sikoly hasít át a telefon túlsó végébe is. Mi a f...?! - Tudja mit, Mrs O'Hara? Lehet, hogy jobb lenne, ha mégis megtenné. Sose tudhatja! Majd feltétlenül meséljen! Hadarom bele a telefonba, miközben kocogásra váltok, majd elzsebelem a mobilt. Talán a nő megbocsátja nekem, hogy köszönés nélkül tettem le a telefont, bár szerintem pont elküld a retekbe, amiért nem foglalkozom vele eléggé. A vérszag egyre intenzívebb, a hangok egyre fülsértőbbek, én pedig azt veszem észre, hogy a farkasom ösztönös védelmi reflexei hajtanak előre. Máskülönben szeretne beszállni a buliba, de valahogy ez most más. Még nem tudom, hogy éppen egy ismerősöm fekszik a szörnyeteg alatt, de ha tudnám, akkor a választ is meglelném a kérdésre. A kép, ami fogad... Nincs időm mindent részletesen megszemlélni, de így is eléggé nyilvánvaló a dolog. Kisfarkas bekattant, erre járó nőnek annyi. Ha csak... Az adrenalin elvakít, így nem is emlékszem, mikor kerültem szembe az átalakult kölyökkel, de az már előttem van, hogy miként lendítem meg a kezem, és vágom teljes erőből orrba a másik szukát. Sose szakítsd félbe a farkas vacsoráját, tudom. De mégis, ha akad annyi időm, hát most felismerem Masakót. Te jó ég. Én megmondtam... Aki farkasokkal barátkozik. - Takarodj innen, kölyök! Lépek elő Masa elé, a hangom egészen túlvilági hangszínt üt meg, az állkapcsom kissé megnyúlt előre, én pedig a testem minden ízében készen állok arra, hogy adott kölyök nem lát majd a vörös ködtől és nekem ont. De nem fogok átváltozni. Ha szerencsés a szög és elég ügyes vagyok, még így is a földre szegezhetem. De igazából tőle függ, mit teszek, a lényeg, hogy minél gyorsabban túl kellene esnünk a dolgon, hogy gondoskodhassak Masakóról.
Én aztán kerülöm a bajt, ahogy azt megígértem. Úgy osontam ki a szállodából, mint egy majom pedig semmi rokoni kapocsaltom nincs velük. Máshogy nem tudtam kiszabadulni a hotelből, mert akad felvigyázó. Amúgy sem maradok sokáig csak egy kis eperért ugrok le (szó szerint értendő), mert megint elfogyott. Nem tudom ki az a barom aki felzabálja az összeset. Jah én. Szerintem tök elvárható lenne, hogy mindig legyen, mikor tudják, hogy az a mániám nem? Főleg, hogy a tesóm a főnök. Majd beszélek vele, hogy a személyzeten változtatni kéne, bár azt hiszem inkább még sem. Meg kell magamat húzni, mert nem akarom, hogy csúnya, gennyes pattanások legyenek a bőrén miattam. Még szerencse, hogy ezek nem jönnek ki rajta, különben elég ronda lenne. Szóval tényleg csak jövök-megyek, és nem keveredek semmi rosszban. Meg sem tudja senki, hogy ki jöttem. Tudom, hogy az ígéret szép szó és stb, de nem nekem való ez a bezártság. Kivételesen tényleg nincs szándékomba zűrt okozni. vajon mennyi lehet az esélye annak, hogy belefutok valami zűrös ügyben, amíg eljutok a boltba? Szerintem egy a millióhoz. Nincs min aggódni a statisztika szerint. A fejem tele van gondolatokkal miközben belépek az üzletbe és robot szerű mozgással nyúlok egy tálca eperét majd még egyért. A kasszához sétálok, hogy fizetni tudjak. Minden belépő illatát érzékelem és gyomorfordító, ahogy az olcsó kölni szaga keveredik a méreg drága parfümökkel. A pénztárnál kérek még hat darab epres nyalókát, mert fogyóban van a készlet. Fizetek és távozok is. Alig vártam, hogy kiérjek a levegőre, hogy az orromból kimossa ezt a förtelmet. Ahogy mély levegőket szippantok, megérzem a vér szagát. No mi a szösz van itt? Nem csak vért érzek, hanem azt a jellemző illatot, mely a falkatagokból árad. Szóval egy Betoli a buli sztárja. A normálisak felem azt mondja, hogy ne nézzem meg mi zajlik. A rosszabbik, vagyis a farkasom pedig be szeretne szállni. Hát nem okoztál már így is elég gondot Te bestia? A válasz egyértelmű, de az ördög azt mondja, hogy egy kis nézelődés nem árthat. Igaza van, abban, hogy a lesek egy kicsit, még nem keveredek bele. Áltatom magamat, de a lábam, csak arra visz, hogy a fene enné meg. Látom a farkast és a két személyt is. Aztán hallom ahogy a férfi megszólal. Az érzékeimet jobban kiterjesztem és világos, hogy a védelmező farkas. Az ember sebesült és a falkám tagja nagyon éhes és dühös. Nekem kéne közbelépni? A fene. Szép szóval nem lehet egy kölyköt elküldeni ezt nem tudja a másik? Oh már, hogy át kell alakulnom és rendet tenni, amihez semmi kedvem, de ennek a vége az lesz, hogy a kis farkas meghal, mert a másik elintézi. Káromkodva teszem le a szatyrot és veszem le a pulcsimat, meg a nadrágomat. Mind a két cipőmet lerúgom és a csomaghoz helyezem öket. Csak egy csöves el ne vigye az epreket. Átalakulok farkassá. Az erőmet nem palástolóm. Hadd tudják, hogy mivel állnak szembe. Közelebb megyek hozzájuk, hogy lássanak, bár így csak egy feketeség vagyok. A kölyökre nézek, mert engem jelen pillanatban ő érdekel. ~ Hy, Girl. Szerintem Te sem akarod igazán, vagyis ahogy érzem, kívánod, de az a fickó nem ember, hanem farkas, amire talán már Te is rájöttél. Hidd el nekem, hogy erősebb, mint Te és nem akarhatod, hogy a csini bundádat megtépje. Kár lenne érte ezt elhiheted. ~ Szólók hozzá háta ezzel egy kicsit kizökkentem, de ha nem sikerül, akkor van más módszerem is, hogy abba hagyja amit elkezdet. Tudom, én, hogy nehéz ellen állni a vér illatának, de most muszáj lesz. Azt mondjuk nem értem, hogy engedhették ki a kölyköt kísérő nélkül. Nagyon fiatal szegényke és bizony mentorra szorul. Nos, ma én leszek a mentor, de csak pár percre, mert nem nekem való szerepkör. ~ Azt javaslom, hogy hadd őket futni, mert nem így kell levezetni a feszkót. Ha meg éhes vagy, akkor se ölj embert. Neked nem tanították meg az apaszabályokat vagy mi a szösz?~ El sem hiszem, hogy ezeket pont én mondom, de hát még is. Talán Raffy a javulás útjára téved? Nem tudom, de most nem is érdekel. Egyre közelebb megyek hozzá és addig sétálok magabiztosan, míg közel nem érek a nőstényhez, persze ha nem változtatott helyett. Megpróbálok elé kerülni, hogy vörössös szemeire figyeljen. Talán a másiknak akad esze és hátrébb mennek, bár a legjobb az lenne, ha elhúznák a csíkot. Ha pedig a szavaim hasztalanok és az egyik fülén be a másikon meg ki, akkor cselekedni kell. Az pedig nem lesz más, mint megpróbálom két vállra fektetni vagy arrébb lökni. Az egyik mancsom még mindig fáj, így teljes erőmből nem tudok harcolni, de talán nem is kell, mert igen is a kor számít a farkasoknál.
Az érkező léptekre felkapom fejem, s fogaimat kimutatva vicsorgok James felé. Pontosan érzem, miféle és ösztönösen védem a prédámat, nem engedve el. Bátor, vagy inkább botor tőle, hogy azt hiszi, hagyom veszni... Nem, innét már nincsen visszaút. Ő az enyém, ez a pasas meg keressen magának másikat! Nem épp a legjobb ötlet még jobban bőszíteni, de eléri a kellő hatást az, hogy orrba vág, szóval talán nem is volt hülye ötlet a részéről. Nyüsszenve hátrálok, elengedve ezzel a magam alá tepert Masakot, s magammal víve vállaiból némi cafatot... Ám a következő pillanatban izmaim megfeszülnek és immáron James a célpont. Ha nem figyel, bizony hanyatt vágódik a betonon, ahogy leterítem a lendületemmel. Sajnos Raffaello szavai késve érnek el, de arra jók, hogy hezitáljak és ne essek azonnal a "támadóm" torkának. Felfogom szavait, de a vöröslő, vérengző ködnek hála, nem tudnak meghatni. Tisztában vagyok a szabályokkal, sosem ölnék ember, ha rajtam múlna és elítélem az erőszak legegyszerűbb megnyilvánulási formáit is, feltéve, ha nem az én érdekemet szolgálja a dolog. Emberi tudatom azonban a múlté jelenleg, így pusztán farkasom válaszol ingerült morgással a szavakra, jelezve, hogy felesleges a próbálkozása a feketeségnek. Most ő az úr és nincs az az isten, aki megállíthatná! Hacsak nem tesznek ellene valamit, éles fogaimmal James torka felé kapok...
Futás közben egyszer sem nézek hátra. Mindig is ostobának tartottam a filmekben ezeket a jeleneteket, mikor a menekülő lelassítva futását hátra felé pillantgat, hogy utolérte e a támadója, a helyett, hogy mindent beleadna a futásba. Olyan mintha direkt csinálnák, hogy igen is kapják el. Ha utoléri azt úgy is megérzi, akkor minek figyelni őt? Az én esetemben is így történik. Szerintem nem futhattam sokat mikor megérzek hátulról egy igen erős lükést. Azonnal a földre esem egy hangos sikítás mellett. A karmait és fogait a húsomba mélyesztette, amitől iszonyatos fájdalom szalad végig a testemen. Felüvöltök ettől a kíntól, de mozdulni nem tudok. Ő sokkal erősebb nálam semmi esélyem sincs kiszabadulni a karmai közül. Érzem ahogy a vérem az egész hátamat beborítja, miközben a könnyeim meg az arcomat. Csak fekszem és néha fel-fel ordítok ahogy elkezdi szép lassan végigkarmolni a hátamat. Tudom jól, hogy innen nincs menekvés és, hogy ezek életem utolsó percei. Nekem nem pereg le az életem, inkább csak azokra gondolok akik közel állnak, álltak a szívemhez és az álmaimra, amik most szertefoszlanak. Nem vágytam gazdagságra, csak egy normális életet szerettem volna egy családdal, de úgy tűnik még ezt sem érdemlem meg. Hirtelen a farkas elenged engem és egy férfi hangjára leszek figyelmes. Már nincs bennem annyi erő, hogy tekintetemet felemeljem, így nem tudom megnézni, hogy ki az aki segíteni próbál. -Segítség!-Mondom alig hallhatóan és döcögősen. Többet nem is tudok kinyögni, ehhez is sok erőre volt szükség. Továbbra is a földön fekszem és csak várok, várok arra, hogy minden elmúljon és haza mehessek.
Feltűnik, hogy egy nálam jóval nagyobb pályás, valószínűleg Betolakodó farkas is részt kíván venni a mai mérkőzésen. Pazar. A szívem a torkomban dobog, de nekem most nem szabad arra gondolnom, hogy mi van akkor, ha csak tőrbe csaltak és Vincent után én leszek a következő. Még ha ez így is van, nem engedhetem meg, hogy Masako, egy teljesen ártatlan, bűntelen ember legyen az a csali, akinek meg kell halnia miattam. És az a másik... Ezek a Betolakodók tényleg nem normálisan. Alakot vált? Ő is? Hát komolyan mondom, még ebben a helyzetben is kedvem lenne röhögni ezen a dilettantizmuson. Szinte látom a vészjósló villanást a kölyök szemében... A most érkező társa nem igazán tudta, vagy éppen akarta rendre utasítani őt. Hosszú, mindenre felkészült morgás csusszan ki a fogaim közt. A mellkasom megemelkedik, ahogy mélyen magamba szívom a levegőt. Mintha csak egy birkózó lennék, úgy támasztok ki és emelem a karijaimat védelemként a levegőbe. A kis hölgyemény nekilódul, én pedig amilyen erősen csak tudok, úgy tartok rá egyik kezemmel a torkára, a másikkal pedig a jobb mancsára. A toromat nem éri el, de természetesen a szabad mancsa éppen elég ahhoz, hogy darált húst szaggasson a szabad vállamból... Hogy az a... - Te csak dísznek vagy itt, vagy mi a franc? Ha akarsz, ölj meg, ha nem, akkor jól jönne egy kis segítség... Nyögöm ki a fekete bundás hímnek, miközben még mindig ellenállva az átváltozással járó nagyobb kalamajkának, összeszedem magam, és megkísérlek a szuka nyakának bundájába csimpaszkodni, és egy erőteljes rántással elérni, hogy a földre kerüljön. Persze, az meglehet, hogy én vagyok az erősebb, csak a helyzet cseppet komplikált úgy, hogy ez a dög háromszor akkora, mint én, és alig találni fogást rajta.
Igazából nem bánnám, hogy ha a férfit darabokra szedné a nőstény. Nem az én falkámból való és amúgy is háborús helyzet van. Egyel kevesebb hegylakó csak nekünk jó. Én próbáltam beszélni a csajnak, de hát nem hallgat rám, amit akár meg is tehettem volna egy fogadásban. Ha felbőszül a farkas, a szép szó nem segít ezt mindenki tudja. Még nem avatkozom, közbe inkább kivárok. Milyen jól tettem, mert a kis farkas neki ront a csávónak és elég szépen eltalálja. Persze azért ő sem ússza meg csak úgy büntetlenül. Ebben az alakban a csávókának viszont nem sok esély van. Csak tudnám miért nem alakul át. Simán le tudná gyúrni a kis farkast. A fejemet felé fordítom, mikor nekem beszél. Egy kis segítség? Oh hát ez még a javamat is szolgálhatja egyszer és ha úgy alakul akkor be is hajtom. Bólintok egyet jelezve, hogy nem szívesen, de segítek neki. Meglódulok és erőmet bevetve a kis farkasnak esem. Nem kímélem, így nem bánok vele, kesztyűs kézzel. Magára vessen, ha valamije fáj. Elvileg oldalt találom el és sikerül pár métert taszítani rajta. Ezzel pedig távolság lesz, amelyet jól kell kihasználniuk. Nem várakozom. Mielőtt a nőstény észhez kapna rávetem magamat, hogy a földön tartsam. ~ Szólj, ha megnyugodtál, mert addig nem szállok le rólad~ Hogy nyomatékot adjak a szavamnak erősen nyomom a földre, hogy ne tudjon szabadulni. Én aztán ráérek, akár egész nap rajta lenni. Próbálok rajta olyan fogást keresni, hogy tényleg ne tudjon kiszabadulni, és ami a legfontosabb a fejétől távol tartom magamat. Nem kell, hogy megharapjon, mert azt igen csak megjárná. A férfire pillantok és morgok egyet. Szerintem tudja mi a teendő, ha meg nem akkor vessen magára.
Felszakadó morgással fogadom, amikor a torkomra markol az idegen férfi, s mintegy ösztönösen „menekülnék” a szorítása fogságából. Ennek meg is lesz az eredménye, ahogy karmaimat a vállába mélyesztem, kicakkozva azt egy jó darabon. Bocsánatot azért nem fogok kérni érte, nyilván ő sem amiért orrba vágott. Úgy kell neki, ha más prédájára szemet vet… Érzem azt, hogy elrántana, de ellent tartok neki, nem számolva az oldalról érkező segítséggel. A hatalmas fekete hím egyetlen lendületes érkezéssel ránt le a földre, én meg elterülök, lábaimat szerterakva, mint a béka, akin átment a terepjáró kereke eső után. A különbség annyi, hogy a békáról rögtön lekerül a kerék én viszont amint tápászkodnék fel, visszakerülök, ezúttal oldalamra zuhanva a földre, hála a kannak. Fájdalmasan nyüszítek, szűkölve követelem, hogy engedjen el, elvégre AZ OTT az ÉN prédám és milyen jogon veszi el bármelyik is tőlem? Persze, a kezdeti lelkesedés idővel alábbhagy, már csak morgásra futja, a vérgőzös farkas-tudatom pedig a hideg beton és a másik parancsoló szavainak hála szertefoszlik, teret engedve emberi énemnek is némileg. Ez persze beletelik jópár percbe, James és az áldozatom talán már ott sincsenek, mikor képes vagyok válaszolni a hímnek. ~ Ne árulj be Mr. De Lucánál!... Kérlek. ~ világéletemben érdekember voltam, így az első gondolatom ez és csak a második a tettem, hogy vajon él e még a lány egyáltalán…
Ahahaww, nagyszerű! Egy éles káromkodás, elnyújtott morgással azért kiszalad a számon, ahogy a kölyök karmai leműtenek egy darabot a vállamból. Érzem, ahogy a karmai végigkaristolják a csontomat, átmeneti névjegyet karistolva belé. Nem vagyok én holmi börtönfal, ahova kedve szerint huzigálhatja a striguláit! Már épp löketet vennék, hogy minden ellentartása ellenére csak lebirkózzam a kishölgyet, amikor az a nagy fekete kan végre kapcsol. Úgy látszik, hogy kiszórakozta magát, mert úgy csapta el a szukát, mint egy részeg sofőr a szomszéd kerítését. Pazar! Az egyetlen baj csak az volt az egésszel, hogy én is repültem velük, hála a kölyök ragaszkodásának. Remek. A sebes vállam talán meg is repedt, de ki foglalkozik most ilyenekkel? Feltolom magam a földről, hogy visszarohanjak Masa élettelen testéhez. Térdre vágódom, ellenőrzöm, hogy van-e még pulzusa (van, hála Tupileknek), aztán az ölembe kapom, és igyekszem eltűnni a sok garázs között, hogy a másik kettő már ne láthasson meg, ahogy lemegyek az egyik tárnába, ami egyenesen a hegyre vezet fel. Ja, valamit elfelejtettem. ~Kösz...~ Üzenem gondolatban a fekete hímnek, már amennyiben nincs teljesen fent a pajzsa és eljut hozzá a köszönet. De nekem most inkább azzal kell foglalkoznom, hogy tiszta egy merő vér vagyok, Masa húsa meg ki-kibuggyan a testéből... Mit nekem kulcs? Berúgom a megfelelő garázsajtót, belülről kitámasztom (majd leküldök valakit, hogy javítsa meg) és már mászom is le a tárnába, óvatosan víve a lány testét. Ahogy lent vagyunk, a földre fektetem, a fertőzésekkel különösebben nem foglalkozom. Szar ügy, de neki már úgyis mindegy. - Meg ne halj nekem! Mantrázom, miközben oldalra fordítom, hogy szemügyre vegyem a hátán lévő karmolásokat. Jó hír: nem ért létfontosságú szervet és a gerince is a rendeltetési helyén maradt. Azt hiszem, hogy az egyik bordája legalább szétrepedt a súlytól. Legalább visszapattintani nem kell. Gyorsan kibújok a ruháimból, alakot váltok, nagy nehezen, némi nyüszítéssel tarkítva felvakarom a hátamra Masa testét, a pofámba kapom a cuccokat, és bár három lábon, de ahogy csak tudok, megindulok felfelé a falka területére. Azt nem tudom, hogy mit fogok kapni érte - bár nekem már lassan úgyis mindegy. Talán ez, hogy megmentettem egy emberi életet, kompenzálja azt, hogy nemrég elvettem valaki másét. Nem tudom. Minden esetre most már hárman vagyunk a falkában, akik (gondolom) kiállunk ezért a lányért, amennyiben Milagros nem lenne hajlandó befogadni. Ha mást nem, megyek az Amarok elé verni az asztalt.
//Mi itt kiszállunk, megszervezem, hogy hogyan és hol legyen a folytatás. Azt se bánnám, ha ugranánk egy kicsit az időben, mondjuk akkorra, hogy már rendbe tettelek és egy kicsit legalább magadhoz térsz, Masa //
Nem adja könnyen magát a nőstény ezt meg kell hagyni, mert próbál szabadulni, de nem fog. Minél jobban ki akar szabadulni annál jobban nyomom a hideg talajnak. Egyszer csak megunja. Közben a másik farkasra nézek, hogy mi a terve. Ő is repült egyet, de igazából, nem nagyon érdekel a sérülése. A vér szaga most már beborít mindent. Mennyire jó, hogy nem az én vérem fedi a talajt nem? Nekem minden esetre a legjobb. Nem kell sokat gondolkodnia és a sérülés ellenére is fel kell és viszi az embert. Nem tudom, hogy kije lehet, bár nagyon nem is érdekel. Gondolataim közé becsúszik, amit üzen. Erre azt kéne felelni, hogy szívesen, de valami más jön ki a fejemből. ~ Van mit, de ezt úgy is tudod~ Tömör és rövid. Nem kell ecsetelni itt a dolgokat. A szitu tök egyértelmű egy másik falka tagnak csak úgy nem teszek szívességet. Most még nem tudom, hogy ezt mire fogom felhasználni, de egyszer biztosan jól fog jönni. A farkas pedig nem felejt csak elraktároz. Én is ezt teszem. Gondaltomból a nőstény térit a valóságba, mert megszűnt a ellenállás és ni csak gondolatokat is tud küldeni. Haladunk. Azonban kedvem támadna a kérésén nevetni, mert azt nem mondta melyiknek, de van egy sejtésem, hogy nem rám gondolt a kérést illetően. ~ Egye fene, nem árullak be a főnöknek, de cserébe kérek érte valamit~ Ez sincs ám ingyen természetesen. Azonban a kérésem nem árulom még el. hagyom hadd eméssze meg a dolgot és igazából várom, mit süt ki a fejtben vajon mit kérhetek tőle. Ettől egy kicsit felpezsdült a vérem, mert tényleg kíváncsi vagyok, mi játszódik le benne. Az érzékeimet kiterjesztem teljesen, hogy érezzem, amit kell. Nem gondolom, hogy nagyon menne neki a palástolás, de meglephet. ~ Most lemászok rólad, de nem szeretném, ha valami butaságot tennél rendi?~ Nem várom meg igazából a válaszát és engedek a szorításon. Fokozatosan hát ha még nem nyugodott meg a farkasa. Ha minden rendben, akkor teljesen elhagyom a testét és a földről figyelem a nőstényt. Zajokat lehet hallani és beszélgetést ami csak annyit jelent, hogy gyorsan el kéne húzni a csíkot, mielőtt valaki meglát minket. ~ Azt hiszem, ideje lenne menni. Gondolom nincs ruhád, hogy visszaváltozz!? Kölcsön adhatom az enyémet, vagy jöhetsz mellettem, mint egy házi kedvenc......~ Van egy sejtésem, hogy nincsen, mert erre szerintem nem gondolt. Nekem viszont van. Igen, fő az előrelátás. Persze a házi kedvenc részt csak viccnek szántam, bár ha ragaszkodik hozzá, hát üsse kő, én benne vagyok. Szóval ha elfogadja a ruhám egy részét, akkor neki fogom adni. Valahogy nincs kedvem a rendőrségen lenni közszeméremsértés miatt. Hátat fordítok és visszaváltozom emberi alakba. A zacskóhoz sétálok halál nyugodtan. Magamra veszem a fekete bokszert és egy fehér pólót. Hogy stílusos maradjak a cipőmbe is bele bújok. A zacskót a kezembe fogom és felé indulok. Mielőtt elé teszem a szatyrot kiveszek egy epres nyalókát. A zacskóban pedig benne van egy sötét kék kasmír pulcsi és egy fekete farmer nadrág. - Tessék ezeket vedd fel, bár lehet, hogy nagy lesz rád, nyugi, addig elfordulok Ahogy mondtam hátat is fordítok a nősténynek. Nem leskelődöm, bár egy parkoló kocsin keresztül látom. A nyalókáról lefejtem a papírt és a számba teszem. Nincs is jobb mint egy kis édesség. Persze ha nem bír magával vagy a farkasával, a történet máshogy alakul.
A kérdés meglep első körben, érezheti a másik, hogy gondolkodóba ejt, ugyan akkor kétségbe nem. ~ Legyen. De aztán jól fontold meg, mit kérsz, mert nem vagyok aranyhal. Sem jótündér. ~ "vakkantom" felé, forogva, próbálva szabadulni alóla. Nem lesz gáz, most már, hogy elmentek, de tényleg! Legalábbis szeretném ezt elhinni magamnak és ehhez tartani magamat. Költői kérdésére marad csak abba a mocorgásom, ahogy érzem, hogy nem nyom már több tonnás súlyával a földnek. Oké, tudom, hogy nem annyi, de én minimum annyinak éreztem, ahogy a fagyos talajba döngölt teljes testsúlyával. Különben meg ki használ olyan szavakat, hogy "rendi"?! Tekintetem a zajok, hangok irányába kapom, onnan pedig a hímre, miközben feltápászkodom és kissé meg-megrázogatom hódarás, poros bundámat. ~ Ennyire azért ne hízelegj! Ide a ruhákkal... ~ Morranok felé, noha ez inkább játékosan korholó, mintsem ténylegesen fenyegető hang. Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem lesek felé, mikor visszaváltozik, mert megteszem, még ha nem is közönségesen mustrálva, ahogy az egyszeriek szokták az Upperben a bulik alkalmával. Jó hátsója van a pasasnak egyébként, bár ahogy észleltem, ez valami farkas dolog lehet, mert nem láttam még olyat, akinek probléma lett volna a farával. Mármint, értitek. A megjegyzésére kedvem lenne édes fintort vágni, de farkasként nem jön ez úgy át, mint emberként. Alig fordul el, visszaváltozom, igaz, nem megy olyan egyszerűen és azonnal, mint neki. Vajon milyen idős lehet? - Egyébként nem vagyok szégyenlős. - jegyzem meg neki, közben magam elé mosolyogva szélesen, ahogy felveszem a nadrágot, majd a pulcsiba is belebújok. Ekkor már a mosoly tovatűnik képemről, helyét a kétely komor, pókerjátszmákba illően érzelemmentes maszkja váltja fel. - Megfordulhatsz. - Hagyom rá, miközben a kocsim felé lépdelek és a földre vágódott táskám tartalmát igyekszem összeszedni, ha már a ruháimból semmi nem marad. - A hotelbe tartok, elviszlek, ha esetleg arrafelé mégy te is. Ez a legkevesebb. - szusszanok felegyenesedve és a "segítőmre" pillantva. - Köszönöm, hogy nem hagytad. - Ha velem tart, nem nagyon beszélgetünk az úton. Valahogy nem vagyok most jó társaság, pedig máskor gond nélkül bájcsevegek bárkivel, hisz mondhatni, véremben van a dolog. Akárhogy is... a nevére azért rákérdezek a pasasnak.
Alexszel való gyakorlásból már felépültem, egyetlen sebem sem volt mély, vagy durva. Igaz, itt-ott összestoppolt, vagy inkább fércelt, de már rég rendbe jöttem és maxon pörögtem. Mintha én olyan pörgős lennék amúgy... Na jó ezt inkább hagyjuk. Meló után vagyok és még mielőtt visszamennék a lakba, teszek egy kört a a garázssornál, ha már elvileg közünk van ahhoz az épülethez. Nem, mintha olyan nagyon hiányozna nekem, ha ezt is felrobbantanák a büdös chicagoi bolhások, de a kikötő után nem hagyhatjuk, hogy még egy ilyen szar fricskát a képünkbe nyomjanak. Mondjuk az Orfeumot jól megszívták, de kellett nekik ide tolni a rohadt pofájukat. Kevés dolog van, ami egy szemernyit is érdekel. Az egyik ilyen a falka. Nem kedvelem a másik brancsot, ők se minket, szóval asszem kvittek vagyunk ebben a tekintetben és ennyi. Leállítom az autóm motorját, kiveszem a kulcsot, majd kiszállok. Egy fekete nadrágkosztüm van rajtam, lévén az ékszerboltból jövök, ott meg ugye nem nézhetek ki akárhogy. Mondjuk amúgy sem szoktam akárhogy festeni. Elindulok a garázssor mentén, egészen a parkolóig megyek, a pajzsomat pedig résnyire eresztem le, hogy tudjam, van-e másik farkas rajtam kívül itt. És van. Egy kis ideig csak figyelek. A büdös brancsból való. Gúnyos, apró vigyorba torzulnak az ajkaim. Remélem leszopogathatom majd a húst a bordáiról... - Told elő a segged, csillagom. - szólalok meg gúnyosan és nagyon halkan. Tudom, hogy hallani fogja a mondatot, hacsak nem egy atom süket egyed. Bár akkor azt hiszem addig élt, legyen akármilyen idős, vagy vérvonalú. Mivel ezeket az infókat nem engedtem közszemlére, én sem tudom az övét. De nem is érdekel. Nem vagyok az az ijedős fajta, a félelmet hírből sem ismerem, szóval teljesen mindegy, hogy ki a rák ő. Baromira nem érdekel. Egy a lényeg. Szaga van. Hotel bűze.
A hozzászólást Nathalie Wainwright összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Kedd Júl. 23, 2013 12:57 am-kor.
Végrehajtó vagyok, és Castor a befogadásomkor tett egy ajánlatot nekem, minden valamirevaló hegyi fejéért pénzt kapok, és nem ki összeget mondott. Én pedig óhajtom a munkám végezni, szóval, nem vagyok rest a városon belül olyan területre menni ahol a hegyiek is megfordulnak. Azonban, az ötletem hírtelen volt, csak kések vannak nálam, bár azok is elegek lesznek, bízom magamban, hiszen mióta az eszem tudom ölésre lettem kiképezve és azt is teszem, a késekkel és önmagamban is halálos vagyok, szóval nem futottam haza a pisztolyaimért. Nem nagyon szokásom nélkülük kimozdulni, de vannak, esetek mikor megtörténik, és a mai is ilyen volt, csak négy kés volt nálam, ezüst pengével természetesen. Az ötletem amúgy is csak onnan jött, hogy a környéken jártam és eszembe jutott, hogy itt a hegyieknek van érdekeltségük, így elsősorban csak körülszaglászni óhajtok nem harcba keveredni. Fekete farmert, csizmát, szűk izompólót és bőrdzsekit viselek, a négy pengém, kettő a csizmáim szárában és egy-egy az alkarjaimra szíjazott tokokban pihen, emiatt kellett a bőrdzseki is. pajzsom résnyire engedtem, hogy tudjak róla, ha más is van a közelben, így rövidesen megérzem a hegyi dögöt. Néhány pillanat múlva a hangját is meghallom, egy nő. A garázsok tetején vagyok, onnan veszem szemügyre a kosztümöt viselő szőkeséget. Farkasom, már a pofáját nyalogatja, vért akar ontani, egy hegyi vérét akarja és harcra éhes. Nem becsülöm le a nőstényt, hiszen nem tudom még mennyi idős, de az biztos, hogy innen nem megy el élve. Megállok nem messze, srégen tőle, az egyik garázs tetején és onnan nézek le rá. innen csak egy ugrás, és már át is vághatom a torkát.
- Tán elvitte a cica a nyelvedet, Virágszál? Vagy ilyen gyáva szarokkal veszi körbe magát Castor? - szólaltam meg újra egy másodpercnyi mentális tapogatózás és szimatolás után, már tudtam is, hogy merre forogjak. Felé fordulok és elkapom a tekintetét. Arcomon még mindig ott a gunyoros vigyor. - Csak nem egy hajas babához van szerencsém? - vontam fel az egyik szemöldököm, amikor észrevettem a göndör sötét fürtöket. Igazán cuki, lehet megskalpolom és a loknikat megtartom. Vagy nem. - Csak szemezni akarsz? - azt már egyértelműen tudtam, hogy egy samponreklámba is illő hímmel lesz dolgom. Nem becsültem le, a gúny, ami sütött a szavaimból a velem járó csomag része volt. Ettől még felkészültem a harcra és arra, hogy egy izgalmas küzdelemben lesz részem. Vagyis reméltem, hogy nem öt perc alatt fogom szétkapni, mert abban nincs sok poén. Jobban kedvelem, ha van mivel játszani és erővel vehetem el, és nem pedig az ölembe hullik. Fehér farkasom már borzolta a bundáját a másik bestiájára. Nem volt kisebb, mint a hím döge. Nőként nem vagyok egy Brunhilhda, de a farkasom nem kisebb, mint bármelyik hímé és hacsak nem a hátsóm stíröli valaki, akkor meg nem mondja, hogy nőstény vagyok farkas alakban. Ha nem jön le, hát nem jön le, nekem nem gond, akkor én megyek fel. Elég erős és edzett vagyok ahhoz, hogy ne okozzon gondot a garázs tetejére kerülni. Kilépek a cipőmből az úgyis csak zavarna, a szemeim okkerbe váltanak, és a következő pillanatban nekirugaszkodom és a farkasom ruganyosságával és erejével, meg egy nagy kuka segítségével - amire előbb rá, majd onnan felugrottam -, ott termek a másikkal szemben. - Finom falatnak tűnsz... - vigyorodtam el újra és készen álltam a harcra. Nálam nincsenek fegyverek, nem kellenek. Évek óta Tark vagyok, erős, és a vérvonalamból fakadóan nagyon szívós. A félelmet nem ismerem, a farkasom pedig vérre vágyik. Ahogyan én is.
Kezdőlap
//
//
