Nem ér váratlanul "kedvessége", sőt, kifejezetten megnyugtat, hogy egyes dolgok - hála a kurva életnek! - nem képesek változni. Ahogy egyes farkasok sem, és ez most átkozottul jól fog jönni azt hiszem. - 0/24 a társaim segge alatt vagyok, senki se szarik rózsa illatút - mondtam minden lelkesedés nélkül, energiáim kavargása pedig egyértelművé tette, ami amúgy is az volt szerintem: rühelltem ezt. De nekem már csak ez maradt haza vezető útnak egy éve. - Sok mindent ledobáltam, sok mindent letéptek - vontam vállat, mert ez van, a múlton már nem tudok változtatni. - De ez nem jelenti azt, hogy ne tudnám visszaszerezni - húztam el a szám farkasom eltántoríthatatlanságával. Meg tudjuk szerezni, ami kell, mert bizonyítjuk, hogy érdemesek vagyunk rá. És nem csak ezt, hanem a hűségünket is. - Azt, hogy te is szerezd vissza, amit itt hagytál - mondtam kertelés nélkül. - Gondolom nem akarsz valami elbaszott Rómeó és Júlia sztori lenni Emilyvel, se azt lesni, mikor lépsz a falka tyúkszemére. Castor Végrehajtója voltál, azt ne mondd, hogy egy kicsit se hiányzik - húztam állatias vigyorra a számat. Az a poszt eszelős, és valami cseszett oknál fogva, már attól felment bennem az adrenalin, ha arra gondoltam, hogy Misha mellett ő is megint ott van. Mert nagy, mert erős, mert kegyetlen, mert képes a megfélemlítésre, mert a puszta jelenléte képes nyomatékot adni és minden megvan benne ahhoz, hogy a városban élés nélkül is chicagóinak lehessen tekinteni. Valami őrült fény ég a szememben, ugyanaz a fajta, amit a Rusnyapofa, Misha és Castor volt képes kicsikarni, de mellé társult annak a szikrája, ami Nácival való találkozáskor éreztem. Kell. Nem kibaszott romantikus hevülettől vagy szentimentális baromságtól vezérelve, hanem mert egyszerűen ott akarom tudni a mi oldalunkon, amikor beüt a szar, mert azt akarom, hogy ugyanott pöffeszkedjen a hierarchiában, mint korábban. Kurvára kevés olyan farkas van, akit szívesen rángatnék a falkába - több olyan akad, akiért nem szakadna meg a szívem, ha lelépne. Calebet viszont a soraink között akartam tudni, azt is leszarom, ha visszatérve az lesz a napi rutinja, hogy a reggeli kávéja mellé szarrá ver. Csinálja, amíg csak megteheti és nem kerülök fölé.
- Ühüm, jó. Ennyire nem érdekelt. - pörgetem ujjaim közé a whiskyt újra, meghúzom, majd halkan csettintek egyet fogaim, nyelvem segítségével. Az üveg elrepül, kifogyott, bevégeztetett. Noh, nem kértem kiselőadást, mindenesetre valahol mélyen méltán értékelem, hogy elkezd beavatni a szaros kis gondolataiba. Az indoklást még egész kulturáltan hallgatom, két karomat időközben összefonva a mellkasom előtt. Arcomon unalmas vonások tartanak Duncan felé tükröt, különösebben nem érint az, amit mond. Látszólag... De ahogy elhagyják száját a mondatok, egyre jobban kezd bennem buzogni a vér. A pajzsom lenge, de ezt még bőven elrejti a hím elől. - Tudod mi hiányzik? - lököm le magam a motorházról, amint befejezi a mondandóját - A csend, amit megtörtél. Például. - lépek elé, fejemet némileg - már-már cinikusan - oldalra billentve. - Nem tudom miből gondolod, hogy egy Omega véleménye érdekel. Akárki is küldött, veled sokat nem ér. - nézek végig rajta, lesajnálón. Nem, a legkevésbé sem várom el, hogy ne értse félre, pontosan így is gondolkozom róla. - Na jó... Gázos, hogy lesüllyedtél, vitted volna valamire, ez halál tiszta. De ha már visszaszeretnél kunyizni a falkába, akkor kímélj meg attól, hogy a párkapcsolatomat veszed elő. Sem közöd, sem eszed nincs hozzá, szóval... megpróbálhatod mondjuk ezt a dolgot újra. Vegyük úgy, hogy még nem mondtál semmit. Nos? - arrogáns, nyers, gyomorszagú szavakat tolok az arcába. Nem is tudom hogy gondolta, hogy egyáltalán figyelembe veszem, főleg ezzel a stílussal.
Vállat vontam arra, hogy nem érdekelte, visszaszívni már ha akarnám se tudnám. Egy pontig nyomon követtem a repülő üveg ívét, de annyira nem foglalkoztatott, hol fog földet érni. Nem rajtam, nem a motoromon, innentől leszarom. Utána pofázok, magamhoz mérten sokat és részletesen kifejtve, arról az oldalról indulva, ami talán érdekelheti. Rothadt szívem szottyadt kívánsága aligha. Nem is hibáztatom érte, én se vagyok kíváncsi arra, ő mikor épp mit szeretne, ez van, így kell minket szeretni. Vagy utálni. Teljesen mindegy. - Az szar ügy. - Javasolnám, hogy akkor legközelebb Fairbanks helyett egy lakatlan szigetet válasszon, de szökőévente egyszer szoktam csak keresetlen tanácsokat osztani. Oké, épp szökőév van, de tuti kimerítettem már a keretet. - Renegát vagy. Az erődön és a korodon túl semmiben se vagy több nálam - közöltem a hervasztó tényt. Ezért trappoltam bele meghitt kis magányába kérdés-kérés nélkül. Ez a város a falkáé, én a tagja vagyok, vagyis papírforma szerint ha nekem kéne az a tetves hely, ahol épp a kocsija áll, neki kéne arrébb kotródnia. Az más kérdés, hogy kurvára nem ettem meszet, hogy eddig elmenjek, épp csak annyira akartam cseszni a csőrét, hogy érezze: kóborként itt senkibb nálam is. Omegaság ide vagy oda. A visszakunyizni részen felröhögtem, morgósan, mert őszinte, emberi nevetésre nem is tudom, mikor voltam képes utoljára. Vicsorszerű vigyor maradt utána, eltorzult gesztus, mint én magam. Lemondón ráztam meg a fejem, bár fasz se tudja, mire föl. Szemem kékje izzó vérvörösbe fordult, ahogy hagytam, hogy a bestia közelebb lépjen a felszínhez. Se feszült, se harcias nem voltam, ez az apróság cseppnyi kihívást se jelentett. - A magadfajta megbízhatóbb, mint az, aki jótét lélek próbál lenni. - Eltűnt a vigyor a képemről. - Kegyetlen vagy, leszarod a picsogást és bárkit elküldesz a picsába, miközben tudod, mi a dolgod. Következetesen. Kellesz. A viráglelkeknek talán nem, de a falkának igen, akkor is ha csak nekem van elég nagy pofám közölni. A személyes résztől és a magam adrenalinhajhászásától megkíméltem. Így is épp eleget fényeztem, azért a picsáját nem nyalom ki. - Ha egyszer megunod, hogy forgalmas városban próbálsz remetét játszani, gondold át - fogtam kezem közé a bukósisakot.
Indulatosan morranok rá, tisztelet követelve - nem kérve. Íriszeimben bestiám fénye villan fel, majd tűnik tova, mintha sosem létezett volna. - Tudd, hogy mit pofázol. - a hév kap el, ahogy a lendület karon ölt, úgy állok fel, mondhatni: robbanok be személyes terébe. Tekintetem az övét issza, arasznyi a távolság, szinte belélegzem a leheletét. - Csak azért vagyok az, ami, mert én így döntöttem. Ez legyen világos. - szűröm a szavakat, pengeélre állítva a láthatatlan tört Duncan feje felett. Szó nincs megfélemlítésről. Ha tovább húzza a húrt, biztos, hogy beépítem a motorházba, minden bocsánat nélkül. Egyenlőre mégis ellépek, visszatessékelve magam a kocsi oldalához. A rólam való életrajzot érdektelenül hallgatom, csupán egyik szemöldököm vándorol feljebb pár millimétert. Hízeleg is talán, valahol mélyen, és bár sokra nem veszem a dolgot, azt hiszem: kissé értékelem. - Fröcsögsz. - nyögöm ki némi csend után - Ez csak duma. Meg kemény a mellény, mert ide jössz. Sose voltál beszari, szóval nem is lep meg. Csak azt nem értem, neked... mi az érdeked ebben az egészben. A falkának kellek... igen, igen. Piskóta, öntet nélkül. Az meg úgy szar. - fújok egy nagyobbat, mintha egy lufit pukkasztanának ki. - Nem gondolok át semmit. Olyat küldj kis roller, akinek adok is a szavára. Most pedig tipli. - intek csupán fejemmel: húzzon el, jobban teszi. - Míg szépen mondom. A hátamat adom célkeresztbe, azt nézze, ha jó kedvében nem a lábát szedi; egy-kettő. Megértem, és ha kell újra megteszem. Pedig mindig is láttam a kölyökben fantáziát. Ez nem ellenszenv. Farkasok vagyunk, nem játszótéri mókusok. Ennyi.
Az idő lassan telik, az álcázott - azaz civilnek kinéző - Dodge már tele van velünk, szerintem ha tudna, kiköpne minket magából. Mindenféle szemetek vannak körölöttünk, mert hiába akarnánk kulturáltan üldögélni és figyelni a megjelölt garázst biztos távolságból, azért eszünk. Kiszállni nem igazán lehet ilyenkor, mert bármelyik percben megérkezhet a megfigyelt személy. Legalábbis ezt mondta az informátor, ahhoz képest három órája vagyunk összezárva Adamssal, aki elvileg már legalább két éve a társam. Sőt rossznyelvek szerint több is, de még nem adta ennek egy kicsiny jelét sem, de egyébként is minden férfi-nő párost összeboronálnak. Nekem meg ott van Jess is, akit szeretek. Kár, hogy ő már pont két éve nem, sőt azóta már van egy új pasija is. Bár nem haragszik rám, vagy nem mutatja, nem szeret, és ezt elég egyértelműen az arcomba mondta, sőt megtoldotta egy pofonnal is. Elmondta, hogy megcsaltam és én vallottam be neki, sőt én kezdeményeztem a válást. Azt el tudom fogadni, hogy ha ilyen történt, akkor tényleg valahogy ezt tenném, vagy ilyesmit. De nulla erről az emlékem, ahogy a mellettem ülő csinos hadnagyról is annyi, hogy átjött az igazgatásrendészetről pár hónapja. Azaz az ébredésem előtt pár hete. Ja, meg két éve. Vagy mit tudom én már, rohadtul nem vagyok itt még fejben, ezért ő vezeti most a nyomozást. Egyébként is benne van az ügyben az elejétől fogva és hiába olvastam át mindent, nem jutottam előrébb, mint ő. Úgyhogy vigye csak, addig is hasznossá teszem magam. Elkezdem a panírkákat összeszedni, és a fánkos dobozba minden szemetet összegyűjteni. Sajnos ez sem tart túl sokáig, a kínos csend pedig kezd egyre jobban ránk borulni, amit én nem nagyon tudok elviselni. Meg is töröm. - Mondanál valamit az előző ügyről? Ugye én voltam benne a jobb, te csak asszisztáltál? - pimasz vigyorra húzom az ajkaimat, valahogy el kell kezdeni, és nem akarom ráborítani a nyomoromat. - Te mit tennél, ha nem emlékeznél rám? Közben meg két évig együtt kaptuk el a bűnözőket. Hallom Andrew-val jól összehaverkodtatok. Tényleg, lett valakid azóta? Annyira szánalmas, hogy semmit sem tudok rólad, miközben állítólag nagyon jó társak voltunk, illetve vagyunk - a bal kezemet végighúzom az arcomon fentről lefelé, hátha belemegy valami, de továbbra is ugyanaz. Három évvel ezelőtt kéne lennie, de nem így van. - Kár, hogy elbaszott időutazó vagyok, aki hátrafelé megy - sóhajtok, majd előveszem a vizespalackot és iszok pár kortyot. Van nálam más is, de most nem akarok semmit elszúrni, hátha Adams mond majd valami izgiset, ami beugrik. De ő egyelőre csak figyeli a garázst, meg a forgalmat, az arcáról alig tudok leolvasni valamit. - Szerinted jó volt az infó, vagy reggelig itt fogunk ülni. Ki is adta? - nem, nem vagyok feledékeny, csak így szoktam az újoncokat tesztelni. Ebben csak a az a baj, hogy ő már nem az. De nem tudom levetkőzni a berögzült dolgaimat.
Sok kolléga agyérgörcsöt kapott a megfigyelő munkáktól, én viszont szerettem ezt a fajta tevékenységet, ugyanis így sok időt tölthettünk együtt Ryan-el, volt időnk dumálni és hülyéskedni, így a kellemes órák szinte mindig elreppentek, s rövidnek tűntek. Mindig húztuk egymás agyát, szemtelenkedett, én meg röhögtem a hülyeségein, aztán ha végre elcsíptük azt a néhány izgalmas percet, míg a megfigyelt személy előbukkant és ténykedett, olyankor mind a ketten izgatottan figyeltük, s teljes beleéléssel próbáltuk kitalálni, hogy vajon miben is mesterkedhet az éppen aktuális elkövető. Ez a mostani megfigyelő meló azonban közel sem volt hasonló azokhoz a régiekhez, leginkább fullasztónak éreztem ezt a közeget és szabadulni akartam. Kellemetlen volt az ülés, száraz a levegő és mintha valami láthatatlan kéz is szorongatta volna a torkomat. Már lassan két hónapja ült egy hatalmas elefánt a mellkasomon. Azt hiszem, szorongtam, s ehhez nagy köze volt a mellettem ülő nyomozónak, Ryan ugyanis hiába épült fel a fizikai sérüléseiből, hiába ült mellettem, alig néhány centire csak tőlem, nem nézhettem rá úgy, nem szólhattam hozzá úgy, nem érinthettem és nem csókolhattam meg. Mindezt, s a régi, berögzült szokásokat pedig elég nehéz volt levedleni, vagy épp visszafogni a társaságában. Ezért inkább nem is néztem rá, leginkább mereven bámultam kifelé az ablakon, vagy a garázs bejáratára, s mindeközben csak számoltam vissza a perceket, hogy mikor lesz már ennek vége. Gondolataimból aztán a szavai rántottak vissza, hosszú idő után most először pillantottam barnáiba, s amilyen kis hülye volt, nem tudtam megállni, hogy ne nevessem el magam. Részben emiatt szerettem annyira, de a mosolyom el is halványodott, ahogy következő kérdésével eszembe juttatta a valóságot, s azt, hogy ez a néhány pillanatig tartó öröm még mindig nem tett pontot a rémálom végére. A mosolyom végül teljesen el is tűnt, s hogy ne árulkodjon neki a tekintetem, inkább elkaptam róla, s újra a garázsajtót kezdtem figyelni. - Nem tudom, fogalmam sincs - sóhajtottam, tudtam jól, hogy mindez a baleset következménye, hogy nem direkt felejtett el, de attól még nagyon rosszul esett az, hogy pont engem tudott ennyire elfelejteni, s hogy az ex-feleségére és a vele eltöltött pillanatokra meg szinte szóról szóra emlékezett. Fültanúja voltam reggel a konyhában, hallottam, hogy az egyik régebbi kollégával miről beszélgettek. A következő kérdésre megint ráemeltem a pillantásom, volt bennem egy kis harag, szívem szerint odamondtam volna, hogy igen, Te vagy az, veled terveztem a jövőm. El is nyíltak az ajkaim, de az utolsó pillanatban megfékeztem magam, emlékezve az orvosi utasításra, miszerint ha hirtelen zúdítunk rá emlékeket, akkor azzal sokkal nagyobb kárt okozhatunk, mintha magától jutnának eszébe ezek a pillanatok. Ryan-nek pedig épp elég trauma volt megtudni azt, hogy már elvált a feleségétől és tönkre ment a házassága. Talán, ha most megmondom neki az igazat, a végén még engem hibáztatott volna a házassága szétesése végett, pedig akkor még csak nem is voltunk úgy együtt. - Lett, de nem úgy alakult, ahogy terveztük, mindegy…- válaszolva azért a kérdésére, próbáltam is ezzel az egy mondattal lezárni a témát, csak hogy nehogy faggatni kezdjen, és kínos helyzetbe hozzon. - Az, nagy kár…- fűztem hozzá, s egyre frusztráltabbnak éreztem magam mellette. Olyannyira, hogy nem is tudtam rendesen a megfigyelésre koncentrálni, mintha még a gyomrom is felkavarodott volna egy kicsit. - Basszus, nem teljesen mindegy, hogy ki adta az infót? Úgy sem emlékszel semmire sem! - förmedtem rá, kicsit rosszul reagálva a helyzetre, s talán még az akciót is elrontva, sietve szálltam ki az autóból, s a közeli fás-bokros részhez sétáltam, hogy némi friss levegőt szívjak magamba.
Régebben nem voltam oda ezekért... régebben? Mindegy, nem tudom megszokni ezt. Szóval az előző partneremmel sem volt valami rózsás a megfigyelés, de most Adams mintha direkt nem szólna hozzám. Valószínűleg ez így is van, ha jó páros voltunk mások szerint. Mit mondana? Én sem tudok mit mondani neki és fordított esetben biztosan frusztrált lennék, hogy nem emlékszik két évre. Lehet, hogy vigasztalt is a válás után, vagy jókat dumáltunk, de nekem erről fogalmam sincs, ha így volt, vagy ha nagyon utáltuk egymást, arról sem. De itt a sötétben várakozni csendben és kaja is elfogyott, unalmas. Ezért pakoltam el, talán még sosem volt tiszta ez a Dodge. Bár az is lehet, hogy az előző két évben az volt. Megőrülök! Na, hogy mégse ez legyen, meg halljam azt a trillázó hangját, gyorsan be is lökök egy pimasz poént. Hmm, egyből mosolyog, jó jel! De nem válaszol a kis szemét, persze nyilván azért, hogy hagyja, hogy dumáljak. De legalább felnevetett kicsit, jó volt látni, hogy valaki nem úgy néz rám, mint egy lelki nyomorékra. Esküszöm, még a szemei is megcsillantak, ahogy rám nézett. Mégis, egyre jobban halványodik az az aranyos mosoly, ami legalább kicsit visszahozott valamit. Talán tényleg tök jóba voltunk. De látom rajta, hogy nem akar az exfeleségemről beszélgetni, akit még mindig nem tudtam teljesen elengedni. Akkor inkább beszéljünk róla, hátha neki jobban alakult az élete. Hát nem. - Sajnálom, bocs, nem akartam... - fordulok el szégyenkezve, mert tényleg ha neki is rosszul alakult az élete, hát még csak az kellett neki, hogy a társa is elfelejtse. Mindig csak magamat sajnálom mostanában, pedig a velem közvetlenül érintkezőknek sem lehet valami jó. Sőt. De azért nem adom fel, egy kis önsajnáltatás, talán megnyílik a női lélek, de nem, ez sem jön be. Ahogy rápillantok látom rajta, hogy valamit mondana, de nem szólal meg. Azt is érzem, hogy kellemetlen neki a társaságom, de mit csináljak? Ha tudnám visszacsinálnék mindent. - Adams - kiálltok utána, de rám vágja az ajtót. Nem elég, hogy az egész akciót tönkreteheti, még meg is sértődik valamire. Nyilván rám, pedig most éppen nincs igaza, tudom, hogy Lawson adta az információkat. Pár másodpercig ülök egy kicsit, lehiggadok, hogy ne rohanjak rá, mint egy dúvad. Végül kiszállok és odaballagok hozzá. - Madison, ülj vissza a kocsiba. Sajnálom, hogy baleset ért és nem emlékszem arra, hogy mennyire jók voltunk együtt, vagy mennyire rosszak. Emiatt nem kéne ezt a három órát eldobni a francba. Inkább mondd el bent, hogy mi bánt, mert az kurva élet, hogy van valami, amit nem, akarsz elmondani. Tudom, hogy neked sem könnyű és... és... - nagy sóhaj újra, majd elindulok visszafelé. Nem tudok semmi olyat mondani, ami vigasztaló lenne. Az is lehet, hogy semmire sem fogok emlékezni ebből a három kibaszott évből! Ha nem állít meg, csak simán visszaülök, majd ott fojttatjuk.
Ideges voltam, és nem is nagyon tudtam mit kezdeni ezzel a helyzettel, kettesben Ryan-el egy autóban, miközben csak mondja és mondja, én meg nem mondhatom ki mindazt, ami a lelkemet nyomja. Szükségem volt levegőre, ezért is szálltam ki mellőle a kocsiból, hogy távolabb kerülve tőle lenyugodhassak. Nem gondoltam volna azt, hogy ennyire nehéz lesz majd vele együtt dolgozni, azt hittem, hogy én ennél erősebb vagyok, de tévedtem. Máris azon gondolkodtam, hogy ha visszaérünk a parancsnokságra, akkor elkapom a kapitányt és megkérem, hogy adjon mellém más partnert. Andrew talán még bele is ment volna abba, hogy a társával legyek, ő meg Ryan-el. A gyomrom mindenesetre felkavarodott, nem tudtam, hogy vajon a kínai lehetett az oka, vagy szimplán az ideg, de most szívesebben lettem volna bárhol máshol, mint sem a nyomozóval egy megfigyelés közepette. Pechemre kiszállt az autóból, hallottam, ahogy becsukja maga mögött, ezért próbáltam is összekaparni magam. Rápillantva fürkésztem a vonásait, tekintetét, s hallottam minden egyes szót, amit kiejtett az ajkain, de őszintén nem tudtam, hogy mit is mondhatnék. Csak néztem szótlanul, majd inkább elfordítottam a fejem, s hagytam, hogy visszaballagjon a kocsihoz. Egy-két percig még támasztottam a fát, küszködve a hányingerrel, de mivel nem tört elő sem a kínai, sem pedig a reggeli pirítós, így inkább visszamásztam az autóhoz, s beültem az anyósülésre. Odabent síri csend honolt, tudtam, hogy ezt elrontottam és azt is, hogy nem hagyhatom szó nélkül az előzőeket. Végül sóhajtva egyet, Ryan felé fordítottam a fejem. - Ne haragudj, mi nem szoktunk így veszekedni. Egy kicsit nehezen kezelem ezt, hogy nem emlékszel, mert… - itt volt az a pillanat, amikor elmondhattam volna, hogy mi is volt kettőnk közt, de mégis a józan eszemre hallgattam inkább. - Tök jóban voltunk, és még szoknom kell, hogy rám nem emlékszel úgy, mint mondjuk Collinsra – utaltam az idősebb kollégára, akivel rendkívül jó kapcsolatot ápolt a férfi. - Meg vannak magán jellegű gondjaim is, de ezekkel végképp nem akarlak traktálni, épp elég az, ami most neked van - kezem automatikusan indult meg kézfeje irányába, de mielőtt megérinthettem volna, észbe kaptam, s visszahúztam kezemet az ölembe. - Bocsáss meg, ha feszültebb voltam és majdnem elrontottam az akciót – ahogy ezt kimondtam, abban a pillanatban egy sötét furgon reflektorfénye tört be az ablakon keresztül. - Baszki – azonnal lejjebb kúsztam az ülésben, s reméltem, hogy Ryan is ezt tette, majd amikor elhalványultak a fények, csak akkor próbáltam visszahúzódni, hogy lássam, mi is történik odakint. - Nem ismerem fel, kapucni van rajta – súgtam oda Ryannek.
Sosem könnyű a nőkkel szerintem, mert sokkal érzelmesebbek, mint mi. Igaz az eset óta én sem vagyok az a férfiszikla, aki ellenáll a tenger csapásainak. Szóval valójában inkább ordítozni lett volna kedvem vele, de tudtam jól, hogy ha én el is felejtettem őt, ő engem nem, így nem tehetem ki annak, hogy még jobban elmarjam magamtól. Ez is milyen baromság, hogy nem tehetek róla. Hiába én vezettem azt a rohadt autót, nem hibáztam mégis... meghalt valaki, és én is csak éppen megúsztam. Nem tudom, hogy ki vigyázott rám, de azért csavart egyet rajta, hogy ne legyen felhőtlen az örömöm. Inkább hármat csavart, mint egyet, ha jobban belegondolok. De hát ezen kár keseregni, úgysem lehet mit kezdeni vele. Csak hát rohadtul nehéz elengedni Jess-t, látni idősebbnek a fiamat, vagy éppen Adamset, aki csalódott bennem, vagy abban, ahogy alakult. Én nagyon szeretnék emlékezni rá, mert rohadtul frusztrálja, az előbbi minihisztiből látszott is. Végül is szerintem most jól döntöttem, hogy visszajöttem, mert bár a szemeim főleg a garázsra néznek, azért a hadnagyot is szemmel tartom. Végül úgy tűnik erőt vesz magán és visszasétál, majd be is száll és újra elkezdjük a csendkirályt. De nem tart sokáig. Figyelmem teljes egészében felé fordítom, várom, hogy mindent elmondjon, ami benne van. - Nem haragszom - még legyintek is, amúgy sem lenne mire. Nem jött senki, szóval ezt a kis kihágást simán elnézem, főleg, hogy miattam van az egész. - Lehetünk újra jóban, nem? Vagy az számodra nehéz lenne? Jó, hát Collinsot régebb óta ismerem, az csalás - fújom ki a levegőt az orromból és apró, rövid mosolyt is társítok mellé. Ezzel sem tudok vitatkozni, tényleg rohadtul sajnálom, hogy még jóban is voltunk, meg minden, Csak hát semmit sem tudok kezdeni vele. Egyáltalán nincs meg Adams hadnagy, csak amikor még kezdett nálunk. Amúgy az nagyjából három éve lehetett, tök bizonytalan volt sok mindenben. - Jól van, jól van. Nem rontottál el semmit, minden a legnagyobb rend... - na ekkor jön a baszki és a lámpa, és ösztönösen vetődök én is. Arcom az övé mellé kerül, és megcsap egy ismerős illat. A furcsa az, hogy nem kéne ismernem, Jess nem ilyet használ, de ezek szerint Adams parfümje előhozott pár - ha nem is túl értelmes - emléket. Szóval szagolgattuk egymást, remek! Kurvára nem fogom elmondani neki, hogy... figyu Adams, a szagodra emlékszem, az már jó? Ki is kaparná a szemem! - Én viszont a másikat igen, látod a tetkóját a kézfején? Ez Jeremy Towns, egy kisstílű strici. De mi a szart akarhatnak ezek egymástól? - suttogom vissza, miközben a páros hevesen vitatkozik valamiről Kár, hogy nem elég hangosak, az viszont biztos, hogy majd követni kell őket. - Te maradsz itt, vagy mész a másik után majd? Vagy van más terved? Most te vagy a főnök - majdnem megfeledkeztem arról, hogy ő vezeti a mostani nyomozást. Még mindig nehéz kiesnem a megszokott dolgaimból. Ráadásul a parfümillat is egészen dolgoztatja az agyamat, de valójában csak fárasztja. Attól függetlenül, hogy ez megmaradt Madison Adamsből, semmi más nem jön elő. Nagy kár!
Csak megtörtént, még ha nem is voltam mindig a szavak embere, és nem szívesen beszéltem az érzelmeimről, most mégis kellett valamit mondanom Langstonnak, valamivel magyaráznom kellett a kiborulásomat. S még ha nem is a teljes igazságot tudta meg, burkoltan azért csak elmondtam egy-két dolgot, amitől nem mondanám, hogy megkönnyebbültem, de talán egy fokkal jobban éreztem magam a következő percben. Ő sem haragudott, nagyon lazán reagált, ezt is szerettem benne, nehezen lehetett kihozni a sodrából. Arra a kérdésére viszont hirtelen nem tudtam, hogy mit feleljek, amit ezután tett fel. A lehetünk újra jóban jelen esetben elég tág fogalomnak tűnt, s valószínűleg a férfi elméjében ez egész máshogyan élt, mint ahogyan az enyémben. Számomra magát jelentette a férfit, a társamat és a páromat. Benne valószínűleg legfeljebb barátként fogalmazódhatott meg ugyanez a gondolat. - Nem tudom – őszintén mondtam ezt a két szót, nem akartam hazudni sem neki, sem pedig magamnak. Fogalmam sem volt arról, hogy lehetünk-e még mi újra jóban, úgy jóban, ahogyan én gondolom, vagy úgy jóban, ahogyan azt ő szeretné. Hisz ahhoz, hogy csak a barátja legyek, valójában minden másról le kell mondanom. Látni azt, hogy visszamegy a feleségéhez? Magam sem tudtam, hogy bírnék megbirkózni ezzel a tudattal. Arra viszont már képes voltam, hogy bocsánatot kérjek a viselkedésemért, hisz nem volt helyén való, ezzel tisztában voltam. Szerintem emiatt ő sem haragudott rám, azonban ekkor került elő a semmiből az, aki miatt itt gubbasztottunk már órák óta. Gyorsan kellett reagálnunk, szinte egyszerre buktunk le, s emiatt nagyon közel került egymáshoz az arcunk, szinte csak egy hajszál választott tőle el. Ez a közelség most mégis olyan kínzó volt, s gondolatokat blokkoló, mert hogy elvette a figyelmem a nyomozásról, az egész biztos. Csak arra tudtam gondolni, hogy két hónapja volt utoljára, mikor megcsókoltam őt, hogy legszívesebben most is hozzábújtam volna, de ezt nem tehettem meg. Ennél idegőrlőbb helyzetet nem is kívántam senkinek. - Mi? - gondolataimból Ryan ráncigált vissza, de ilyen távolságból és ilyen fényviszonyok mellett nem láttam azt, amiről a mellettem ülő pasas beszélt. - Jeremy, emlékszem rá! Egy kis hal a tengerben, de ez a másik nem ismerős. Nem is tudom, biztosan üzletelnek. Towns-nál legutóbb drogot találtak, de valahogy sikerült eltusolniuk az ügyet és nem tudták bent fogni. Piszok jó kapcsolatai lehetnek – suttogtam, miután már tudtam a tényleges feladatra koncentrálni. - Ne, várj! Ha most meglepjük őket, bukhatjuk a dolgot. Ha arra gondolok, hogy drogról lehet szó, akkor szerintem ők csak a szállítók lehetnek. Kövessük őket, és szóljunk be a központba. Ha megtudjuk, hová mennek, kérhetünk erősítést, és akkor lecsaphatunk rájuk – javasoltam, s bár most én vezettem a nyomozást, azért jól jött volna Ryan véleménye, mert régen is mindig ő volt az, aki megadta a vezérfonalat. Eközben picit feljebb húzódtam, próbáltam kukucskálni. - Úgy látom, hogy zsákokat hoznak ki és megpakolják az egyik kocsit. Készülj, indulnak..- megbökdöstem az oldalát, végül is ő ült a volán mögött, csak arra kellett figyelnünk, hogy követés közben ne vegyenek észre minket. - Mi van, ha most bonyolítanak le egy nagyobb üzletet? Be kéne szólnunk, nem? - aggódva pillantottam rá, ilyenkor mindig felpörgetett az adrenalin, s volt egy olyan megérzésem, hogy ide nem leszünk ketten elegek.
"Nem tudom." A válaszában kihallottam a keserűséget, ami abban még jobban megerősít, hogy tényleg nagyon jóban lehettünk. Ez egy kicsit rám is rám telepszik, mert ha ennyire jó társat, barátot "veszítek" el, az nekem is probléma, sőt. Azért annyit lehet tudni rólam, hogy társasági ember vagyok, védem a kollégákat és könnyen barátkozom. Elképzelhető, hogy Adamsnak - bocsánat Madisonnak - is remek a humora és jól passzoltunk egymáshoz, sőt jól is passzolunk. Ő nem felejtette el az utóbbi két évet, én viszont mínusz háromról indulván sokkal rosszabb helyzetbe vagyok. Nem irigylem, ez nekem olyasmi, mintha kaptam volna egy cuki kutyát és nem emlékeznék rá, még ha az összehasonlítás nem is tökéletes. Sőt, még sértő is lehetne, ha kimondanám, hiszen tényleg nem tudom, hogy mennyire voltunk jóban, de muszáj leszek kérdezősködni a többi kollégától. Annyit már tudok, hogy Andrew-al nagyon jó barátok lettek, talán ő segít elmondani, hogy milyen volt a kapcsolatunk. Láthatóan ő nem nagyon akar beszélni róla, elég pofátlanság lenne tőlem erről nyaggatni Madisont. Le kell szoknom az Adamsezésről is, csak ez a nagy lyuk az emlékeimben, engem folyamatosan frusztrál. Egészen addig, amíg megérkeznek a bűnözők és le kell buknunk a kocsiba, hogy ne vegyenek észre. - Az érdekes, hogy sikerült nekik. De majd most elkapjuk őket, legalábbis megnézzük mit csinálnak - morfondírozok, szerencsére Madison is felismerte a férfit. Sok kisebb balhé van a számláján, kérdés, hogy továbbment-e, vagy marad a kis piacon. Nem egyszerű a bűnözők élete sem, ott is vannak érdeke, ott igazán ügyesnek és bátornak kell lenni, hogy életben maradj. És akkor még ott vagyunk mi is, hogy ne legyen gondtalan az életük. Már majdnem megsajnáltam őket... Közben Madison bátran kikukucskál és elemzi a helyzetet. Zsákok? - Oké, mindjárt indulunk. Hagyok némi előnyt nekik, ne legyen feltűnő, hogy pont most indulunk utánuk - mondom neki, és érzem, hogy elönt az a bizsergető érzés, amikor akcióba lendülünk. - Majd beszólunk, ha tudunk valamit. Egyelőre annyi, hogy két férfi zsákokat cipelt és elindultak egy irányba. Meglátjuk, nyugi Madi - mosolygok rá, majd elindítom a kocsit. Már éppen befordultak a sarkon, amikor ráadtam a gyújtást és felkapcsoltam a lámpáinkat. Követés indul. - Szerinted mi lehet zsákban? Pénz? Bizonyíték, mondjuk véres ruhák? - kérdezgetem őt, mialatt sávot váltok és elmegyünk mellettük. Szándékosan csináltam, hogy benézhessünk hozzájuk., mert láttam, hogy minket ebben a sávban majd feltart a forgalom. Miután újra ők mennek elől, sávot váltok és lemaradok. Nagyjából tíz perc utazás után, egy elég gyanús környékre mennek. Messzi megállok, de tudjuk őket követni így is. - Mi legyen főni? - kérdezem Madisont. Én mennék utánuk még, aztán kicsit közelebbről megfigyelném őket gyalog. - Mi lenne, ha kézenfogva arra sétálnánk? Embernek járnak, kelnek itt - mutatok ki, és talán el tudjuk játszani a szerelmespárt, nem igaz? Biztos megy neki is.
Pillantásommal Ryan tekintetét fürkésztem, ugyanolyan higgadtsággal beszélt, mint annak idején, és képes volt olyan határozott lenni, hogy még én is elhittem neki a szavakat. Ha azt mondja, hogy el fogjuk kapni őket, akkor az biztosan úgy is lesz, nála jobb zsarut ugyanis nem ismertem. Mikor átkerültem az egységhez, s mellé osztottak be, az elején nem rajongott az ötletért, mégis jó tanárom volt, hisz minden, amit azóta tudok, mellette szívtam magamba. Bárhogy is alakult az életünk, ezt neki köszönhettem. S miután szerte foszlottak elmémben a régi emlékek, újra a nyomozásra figyeltem, óvatosan lestem meg, hogy mit művelnek az alakok, aztán ahogy elindultak, Ryan is indított. - Én nyugodt vagyok – feleltem, persze ez közel sem volt igaz, mert az, hogy rám tették bent a felelősséget, hogy én vezessem a kettősünket, az is frusztrált. Mindig azt tettük, amit Ryan mondott, remekül koordinálta a munkákat, jó észjárása volt, és mindig két lépéssel járt a bűnözők előtt. Most meg elvárta tőlem Ő is, meg odabent a többiek is, hogy én vegyem át ezt a szerepet. Persze, hogy emiatt ott volt a zabszem a fenekemben. Közben kikanyarodtunk, s már elég távol voltunk ahhoz, hogy Ryan a fényeket is felkapcsolja a járművön. - Nem hiszem, ha véres ruhák lennének, azokat már rég eltüntették volna. Ha bűnöző lennék, én ott a garázsban égettem volna el, vagy bebetonozom. Az feltűnésmentes. Szerintem pénz lehet a zsákokban, esetleg drog – morfondíroztam mellette, mindkettő lehetett. Melléjük érve óvatosan pillantottam be, hogy ne legyen túl feltűnő, de csak azt láttam, hogy folyamatosan jár a sofőr szája. - Valamiről vitatkozhatnak, lehet, hogy a másik nem akarja ezt az üzletet? - tettem fel a kérdést Ryannek, közben telt az idő, s tíz perc múlva leparkoltunk egy raktárnegyedben. - Kézen fogva? - felvontam a szemöldököm, nem értettem, miért akar kínozni Ryan, aztán persze bevillant az, hogy nyilván tényleg nem emlékszik és ez részéről csak szimplán egy ötlet az álcánkra. - Ne, nézz körbe, ez egy lepukkant környék, nem hiszem, hogy ide szerelmespárok járnának andalogni. Egy ittas párt már jobban el tudnék képzelni. Kicsit dülöngélünk, ha meg hozzánk szólnak, kunyizunk cigit, ilyesmi - dobtam be az ötletet, s ha Ryan rábólintott, kiszálltam a kocsiból, s lekapva a sapkát, kicsit összeborzoltam a hajam, majd elindultam Ryan mellett ide-oda dülöngélve, de lopva a két alakot figyelve. - Te, bekanyarodott szemből egy autó és megállt mellettük, lassítsunk – súgtam Ryannek, s közben figyeltem az eseményeket, két nagy darab alak szállt ki a kocsiból. - Innen nem látom jól, kik lehetnek ezek, várj, ki az az öltönyös pasas? - nyílt a hátsó ajtó, s egy idősebb alak szállt ki belőle.
Tudom, hogy elég domináns tudok lenni a nyomozáskor, de mivel úgy érzem, hogy később csöppentem az ügybe, legyen ez Madison hatásköre. Alkalmazkodni is tudok, igaz nagyon nehezen, de most mégis megerőszakolom magam ebben a tekintetben. Bár olvastam az aktákat, de nem volt még időm teljes lendülettel az üggyel foglalkozni, nem maradtam bent elemezni, elmélkedni, mindenféle fikciókat gyártani és azok nagy részét a kukába dobni. Szóval inkább olyan vagyok, mint amikor három éve Madison volt velem. Ez is furcsa, hogy tegnap még egy bizonytalannak tűnő, de lelkes újonc volt az osztályon, ma meg már egy profi nyomozó. Kíváncsi vagyok, hogy mit vett át tőlem, ha volt ilyen egyáltalán. Biztosan észreveszem majd ezeket a jeleket. Sajnos beleestem abba a hibába, hogy az előző filozofálást figyelmen kívül hagytam és próbáltam őt nyugodtságra inteni. Remélem nem veszi zokon, és úgy tűnik nem is. Indítottam a Dodge-t és követni kezdtük őket. Megint felpezsdült bennem a zsaruvér, és vágytam rá, hogy találjunk valamit, legyen az egy apró nyom, vagy az ügy vége, csak legyen valami. A mai világban úgyis sok minden előfordulhat, furcsa esteket is hallottam már, van néhány különösen veszélyes bűnöző a városban. Csak azt nem tudom, hogy mit keresnek itt az Isten háta mögött, miért nem mennek mondjuk New Yorkba. A fene se érti az ízlésüket. - Lehet. A drogot inkább kartonban szokták szállítani, jobban és több elfér kis helyen. Na meg jobban is álcázható úgy, de ez inkább a drogosok felségterülete. De pénz akár lehet is, meglátjuk - próbálom figyelembe venni amiket mond a társam, nem akarok mentorként fellépni még mindig. Én sem vagyok tévedhetetlen, lehet, hogy ezzel akarják összezavarni a szaglászó zsarukat. - Vitatkoznak? Lehet, hogy így van - egyezek bele, mivel hallani nem halljuk őket, amikor elmegyek mellettük. Bármi lehet, az is, hogy az árban nem értenek egyet, vagy valóban nem tetszik az ügyfél, vagy megzsarolták őket. Nem lennék meglepve. Végül leparkolunk és a legegyszerűbb álcát vázolom fel. Valahogy szerintem a testvérpár nem szokott működni, de szerelmespárok mindenhol vannak és lássuk be, hogy illenénk egymáshoz, ha nem munkatársak lennék és nem lenne fele... ja nincs. Na mindegy, a valóság és a fikció teljesen más, Langston. Kiszállok és mivel messze vagyunk, legalábbis látótávolságon kívül, már elkezdhetjük a műveletet. - Ne játszd túl, azt nem veszik be - villantok egy mosolyt a nőre, milyen kis cuki már ál-ittasan. Én próbálok nem túl részegnek látszani, kicsit lassabban, megfontoltabban mozgok és belekarolok Madisonba. Így szépen kiegyenlítjük egymást, ahogy közelítünk, én egyenesen előre figyelek, mintha tudnám, hogy pontosan hová megyünk. Veszem a lapot és "megbotlok", majd Madison karjába kapaszkodok. - Most miért löktél meg? - kérdezem becsiccsentett hangon, nem túl hangosan, az sem biztos, hogy a távolabbi emberek meghallják. Szerencsére nem túl kihalt a környék, néhány járókelő mosolyog rajtunk, de úgy csinálok, mint akit nem érdekelne, pedig nagyon is örülök, hogy reagálnak ránk: az álcánk rendben van. Odapillantok a kérdésre, és bevillan egy név. - Mi a fasz? Tommy Barbosa? Itt? Ezekkel? - suttogom, miközben felállok Madison segítségével. Nem tudom felfogni ugyan mi lehet ez az üzlet, de, hogy drog van benne az tuti. - Könnyen lehet, hogy neked volt igazad, menjük. Átadjuk az ügyet a drogosoknak - takarásból előveszem a telefonom és próbálok képeket csinálni róluk, majd egyet sóhajtva Madisonra nézek szerelmes arcot vágva. - Ne menjünk még haza kicsim, van még egy kis hitelem! Gyere - húzom meg a nőt, és próbálom hirtelen rántani, hogy mindketten megbotoljunk. Két ember odajön segíteni, én pedig kicsit ellenállok, mintha valóban lenne benne több. - Hagyjatok! Minden az irányításom alatt van! Gyere Stacie! - mordulok a férfiakra, akik segítettek. Ők csak röhögnek és megveregetik a hátamat, ami "természetesen" megbotlok. - Hé! - kiáltok utánuk, de azok csak röhögcsélve továbbmennek. Végül amikor már nem láthatnak felegyenesedek normálisan. - Hú, nézzük a képeket - kettőnk közé teszem. Hát nagyjából felismerhetőek, talán valami képjavítás még segíthet rajta, de az már tényleg nem az én asztalom. - Szép volt Stacie! - vigyorgok az arcába. - Látod, megoldottuk az ügyet, mert átadjuk másnak! Mármint te, persze! - hajolok meg neki viccesen, bár halálosan komolyan gondolom, hogy ő az egész ügy kulcsa. De, hogy miért adtam Stacie nevet neki, nem tudom, olyan ismerős. Talán máskor is mondtam már neki? Vigyorogva indulok vissza a kocsihoz, ha nem állít meg valamivel.
- Bármi is az, meg kéne őket csípni - mondtam Ryannek, s végre előbújt belőlem is a nyomozó, aki izgatottan várta azt, hogy kézre kerítsük ezeket a gazfickókat. Egy ideje már megfigyeltük az egyik tagot, mindig volt valami stikli a füle mögött, most viszont úgy tűnt, hogy ő lesz az, aki el fog minket vezetni egy nagyobb halhoz. Márpedig, ha sikerülne felgöngyölítenünk ezt az ügyet, akkor gátat szabhatnánk a drogok terjedésének, s ha csak egy ember életét megmentjük ezzel, az már félsiker. - Ne aggódj - szóltam rá Ryan-re, aki most éppen úgy kezelt, mint annak idején, amikor a társa lettem. Akkor még nagyon zöldfülűként bánt velem, egy kicsit talán arrogáns is volt, s most épp ezt láttam benne újra megvillanni. Ez az emlékezetvesztés nagyon nem tett jót neki, kezdtem úgy érezni, mintha magam is visszaugrottam volna az időben három évet. Most viszont nem elmélkedhettem ezen, nem bosszankodhattam, s a feszültséget sem ereszthettem ki, más dolgunk volt. Megindultunk, diszkréten játszottam az enyhén illuminált libát, miközben érzékszerveimmel figyeltem azokra az alakokra. Hallani és látni akartam, hogy mire készülnek, persze Ryan ebből is kizökkentett azzal, hogy belém karolt. - Ezt most minek?- súgtam neki, miközben értetlenül néztem rá. Zavart, hogy a francba ne zavart volna, hogy ezt csinálja? Emiatt nem is tudtam koncentrálni annyira a szerepemre, még szerencse, hogy Ryan-ben egy Humphrey Bogart veszett el, mert egész jól hozta a figurát. - Mert egy seggfej vagy - ha játsszunk, akkor játsszunk, enyhén illuminált formában próbáltam válaszolni, közben egy kicsit röhécseltem is, s olyan jól sikerült kettőnk részéről ez a kis séta, hogy szerencsére működött az álca. - Itt valami nagyon nem stimmel, Barbosa nem ilyen kispályás, mint ezek - súgtam vissza Ryannek, miközben felsegítettem a földről. - Ezt díjazni fogják - súgtam s próbáltam őt takarni, hogy jól sikerüljön a fotó, de aztán mivel közelített két alak, rögtönöznünk kellett. - Deee, menjünk már hazaaa - játszottam a kis szerepet, ide-oda húzgáltuk egymást, s úgy tűnt, hogy még ezt is bevették. Szakmát tévesztettünk. - Bill, kurvára éhes vagyok, haza akarok menni! - toppantottam még egyet, s míg ők jót röhögtek, én már tényleg azt vártam, hogy visszamehessünk a kapitányságra, mert szétfagytam odakint ebben a hideg éjszakában. - Ez jó, az a sebhelyes arcú nagyon ismerős, szerintem szerepel a nyilvántartásunkban - súgtam vissza Ryan-nek, s széles mosoly terült el az arcomon. Örültem annak, hogy jól végeztük a dolgunkat, jó volt látni Ryan mosolyát. - Így kell ezt csinálni - mondtam még mindig mosolyogva, de ez is csak addig a pillanatig tartott. Pillanatnyi öröm volt, ami el is röppent, s maradtunk mi ketten, Ryan az emlékezetkiesésével, én meg az emlékeimmel. - Menjünk jó? Fáradt vagyok - fűztem még hozzá, aztán bevágódtunk a Dodge-ba, s visszatértünk a kapitányságra.
Kezdőlap
