- Hát valamiért mégiscsak elégedetlenséget érzek a hangodban. Nem csak ő tud hangulatokat érzékelni, hanem én is, főleg, ha még hanghordozás is társul hozzá. - Van valami susmus az új atanerkről, de semmi hivatalosat nem tudunk még. Örülök, hogy nem esett bajod. Kicsit aggódtam érte, amiért az én javaslatomra merészkedett be oda. Ha rosszul sül el a dolog, azt nem bocsátottam volna meg magamnak, mondjuk sok időm se lett volna rá, mert valószínűleg Castor kifiléz. De úgy tűnik, hogy ezen túl vagyunk baj nélkül. Az autó a helyén, épségben, és ezzel most nincs más dolgunk. Akár mehet mindenki a dolgára, ha TAra sem akar már semmi mást.
- Hát, a képe már megvan. Sednának nevezik a többiek, hogy igazi, vagy álnév, azt nem tudom. Ő a fekete hajú nőstény a képek között. Nem túl idős. Az energiái szerint még háromszáz sem lehet, és a jelenlétemet sem szúrta ki. Na nem mintha olyan botrányosan közel merészkedtem volna... - igen, ezt még érdemes hozzátenni, még mielőtt hősfélének lennék elkönyvelve. Igazából ha kockázatosnak éreztem volna a feladatot, meg sem kísérlem végrehajtani. Node mindegy is. A lényeg, hogy van néhány kép róluk, a bundám is épségben. Így kerek a világ. - Köszönöm, hogy elhoztad az autót Gabriel. Megint az adósoddá tettél. - rávillantok egy szolidabb mosolyt. Bár egy kérdésre sem kaptam választ, ami még mindig nyomaszt, legalább nem gondoltam rájuk néhány perc erejéig. És megvan az első autóm. Nincs okom panaszra. Egy darabon még követem Gabrielt, mivel hogy egy emeleten lakunk. Úgy tervezem, összepakolok néhány holmit a szobámban, aztán elbattyogok a lakásomra. Kandallót akarok, és kanapényugalmat. Minél távolabb a szállodától.
A nyelvem - illetve annak helye - veszettül viszketett, néha meg olyan volt, mintha egy óriási túrógombócot akartak volna letolni a torkomon. Azt hiszem, ezt hívhatjuk egy darabig szó szerint holt nyelvnek. A legrosszabb az volt, amikor reflexszerűen beszélni akartam, de csak artikulálatlan nyöszörgés-óbégatás-nyögés keverékére futotta. Az evés is nehézségeket okozott, az ivás nem különb. Naponta - jó esetben - kétszer háromszor meg akartam fulladni, fennmaradó időmben a csonkot vagy a torkom vakarni, ettől pedig lassan becsavarodtam. Kész mázli, hogy a farkasokkal gondolatban is lehetett kommunikálni, különben nehezen magyaráztam volna el Tarának, hogy mi történt pontosan. Bár ha kitátom a szám, szerintem egyből veszi az adást. Nekem viszont nem volt kedvem csonkot mutogatni, szóval következő este már nyakamba is vettem a várost. Kellett találnom egy helyet, ahol tárolhattam pár... ezt-azt. Egy sporttáskányi ezt-azt. A házban nem maradhatott mind, mert ha valaki berongyol, vagy ki akar rabolni, ne vigye már az életbiztosításaim is! Szükségem volt a játékszereimre, mert habár nélkülük is boldogultam, velük mégiscsak hatékonyabban működtem, és kevesebb erőfeszítés árán is tekintélyes pusztítást tudtam végezni. Megálltam a garázssornál és leállítottam a Yamahát. Igen. Azt hiszem, pontosan egy ilyen kéne nekem... Leszálltam, hogy körbenézzek, zárakat vizslassak és terep szemlézzek, ám még a harmadik garázsig se jutottam, amikor felállt a szőr a karomon, s a farkasom radarja bejelzett. Pontosan, kezd helyreállni köztünk az összhang: egyikünknek sem tetszik, hogy nincs nyelv, ahogy az sem, hogy egy másik farkas ólálkodik ott, ahol mi akartunk ólálkodni. Gondolatban végigellenőrzöm a szokásos, mindenhová magammal cipelt, magamra csatolt fegyverarzenált. A szett teljes, foghíj sehol, tőrök pengék, pisztolyok minden kéznél. A farkasom meg egyenesen extázisban. Úgy látom, ez a nyelves dolog jobban megártott, mint hittem... Az energia és a szag alapján a manus csak fentről jöhetett. Kár, hogy nem volt angyal. ~ Nem tudnátok inkább a hegyen csücsülni? Idegesítő, hogy folyton belétek botlom mostanában. Először Olen, majd Sedna - bár azt én kértem -, majd Vincent és most ez a farkas. Lassan betéve tudtam az egész csürhét.
Céltalankodásom az erdőben kezdődött, az ok egyszerű volt; unatkoztam. Régen balhéztam, legfőképpen Vincentnek köszönhetően, de valójában nagyon nem voltam elragadtatva, hogy lecserélték az öregurat. Hiába, hozzászoktam már az évek során, ismertem a rigolyáit, a büntetési formáit, és még ha nem is engedelmeskedtem neki, akkor is ott lappangott bennem a tisztelet. Valahol mélyen... De most, hogy ez a nő lett a főnököm, igazából magasról teszek rá, hogy mit mondd. Már órák óta bolyongtam, néha összetalálkoztam egy-egy csapat emberrel, de nem jelentettek elég kihívást ahhoz, hogy akár egy percet is vesztegessek rájuk. Viszont nem kellett sokáig várnom a kihívásra. A farkasom izgatottan lapult, várt... Ahogy én is. De nem kellett túl sokáig, hiszen az idegen kezdeményezőnek bizonyult a maga módján. - Meguntad az életedet kisfiam? - Kérdeztem egykedvűen, mikor megláttam az üzenet gazdáját. Ebből is hiányzik a tisztelet. A mostani fiatalok teljesen elfajzottak, komolyan el kéne gondolkoznom, egy O'Dowood féle illemtanfolyamon, az elmúlt napokban tapasztaltak alapján nyereséges lenne. Elég szarul festett. Nem lesz nehéz dolgom. - Ahogy látom, már megelőztek. Milyen kár. Pedig kellene már a kihívás, de bemelegítésnek megfelelsz. Előhúztam a zsebemből egy jointot, és meggyújtottam. Ha már a kihívás hiányzik, legalább az élvezet legyen meg. Több, mint a semmi.
~ Bocs, nem emlékszem, hogy a családfámon ott lenne a neved, apuci. Idősebb volt, ez nem túl jó nekem. Valószínűleg erősebb is - ha valami csoda folytán nem, akkor is inkább erre készülök -, már csak az a kérdés, van-e nála valamilyen fegyver. ~ Bemelegítelek én öregem, csak aztán meg ne gyulladj! ~ húztam el a szám, s már minden idegszálammal az ő rezdüléseit figyeltem, a farkasom pedig szépen harcra hangolódott. Amikor rágyújtott kicsit elfintorodtam. Két okból: egy - gyűlöltem a szagát; kettő - azért, mert régebben tucatszámra szívtam. Még Anne előtt. Most már az emlékétől és a szagától is felfordult a gyomrom, de nem jobban, mint ettől a farkastól. Volt benne valami furcsa, ami kifejezetten óvatosságra intett. Sokadjára is hálás voltam Castornak, amiért csak a nyelvemtől szabadított meg, nem mondjuk az egyik karomtól, kezemtől, lábamtól, vagy bármely testrészemtől, ami akár egy kicsit is szerepet kaphat a harcban. Tetőtől talpig végigmértem a hegyi farkast. A vérvonalamnak hála erősebb voltam, mint azt egy korombelitől várnák, csakhogy ő meg északi, szívósabb, erősebb, szóval ugyanott vagyunk, mintha nekem nem lenne grátisz erőm, ő pedig egy éghajlatról jött volna velem. Csodás! Felhagytam az esélyek latolgatásával. Ha túl sokat agyalsz egy harcon, akár a kezdete előtt fel is adhatod. Fölösleges tervezni, úgyis minden az adott pillanatban dől el.
Nem szólalt meg, ez már eleve gyanús volt. - Némaságot fogadtál, öcskös? Nem kerülte el a figyelmemet, hogy van nála fegyver, ez igazából meg sem lepett. Nálam is van, nem nagy dolog. A késem alapfelszereltség, anélkül még a wc-re sem teszem be a lábam, nem hogy egy ilyen izgalom-kereső túrára. Bár már az is kérdéses, hogy a néma gyerekben bármilyen kihívást is találjak, hisz ha lenne egy 90 éves nagymamám, körülbelül így festene, mint ez az önértékelési gondokban szenvedő nagyvárosi gyerek. Na meg grátiszban ott volt még a fegyverem ezüsttel töltve. - Nem hiszem, hogy jó ötlet lenne a részedről - céloztam arra, hogy érezhetően ugrásra kész, és ki tudja kész e először támadni. Mert ha igen, akkor hülyébb, mint elsőre kinézném egy ilyen városi kölyökből. - A bétád talán nem tanított meg a jómodorra? - Céloztam a Patrisha nevű nőstényre. Abban a nőben volt kihívás, kétlem, hogy a néma- Leventében szorult valami elismerésre méltó. ~ ˇLássuk, mire mész a bemelegítéssel ~ üzentem neki gondolatban, csak hogy átvegyem ezt a fajta kultúrbeszélgetési fonalat. Csak nehogy szó szerint értse ezt a bemelegítést, mert ezekből a városi orángutánokból már bármit kinézek.
~ Most már tesók vagyunk? Nekem jó. A némaságomra nem feleltem, ha annyira érdekli, derítse ki maga, feszítse szét a szám, már ha tudja anélkül, hogy pár ujját el ne hagyná. Mordultam egyet. Szemmel láthatóan nem csevegni jött, mégis pofázással húzza és pocsékolja a drága időm. ~ Akkor vonszold ide végre a segged, hadd rugdossam meg egy kicsit! Torz mosolyra húztam a szám, ami inkább vicsornak illett be. Trisha említésére előbújtak a karmaim, de az arcom nem rezzent. Magamban nyugtáztam, hogy akkor ezek szerint vele került összetűzésbe még régebben Patrisha, és ha jól emlékszem, annak a verekedésnek emberáldozat lett a vége. Az őslakost csőbe húzta a bétánk. Kellemetlen! Gondolati üzenetére sárgán villant a szemem. Utáltam, ha idegen farkas pofátlankodott be a fejembe akármilyen formában is tegye. Én kész voltam, de esküszöm, ha további traccspartira vágyik, egyszerűen lelövöm. Épp elég szájtépésen voltam túl az elmúlt napokban, hallgattam és pofáztam egyaránt, már kicsit untam. Ha a hegyi farkas verekedést akartam, ám legyen, itt vagyok, jöhet. De ha azt várja, hogy majd önként és dalolva, ostoba kezdő módjára elébe állok, akkor csalódást kell okoznom.
Ez most vagy nagyon vakmerő, vagy totálisan hülye. Elfogultságom miatt a másodikra tippeltem, de majd kiderül. ~ Te akarsz megrugdosni engem? ~ folytattam tovább a gondolati diskurzust, persze a nevetés már hangosan tört elő belőlem. Ne nevettessen már. ~ És hogy gondoltad? Lelősz? Mert ahogy látom inkább a fegyvereidre hagyatkozol, mint az erődre. Ráadásul jól ellátták a bajodat nemrégiben, nem igaz? ~ Beleszívtam a cigibe, a farkasom is elégedett volt. De nem fogom elkövetni még egyszer ugyanazt a hibát, mint a nősténynél. Kizárt, hogy megint úgy forgassák a lapjaikat, hogy én maradjak szarban. ~ Ki bánt el veled? Remélem nem egy falkatársammal akadtál össze. Nagyon szomorú lennék, ha emiatt csappanna meg a győzelmem értéke. ~ Eldobtam a még égő cigit, és blazírt arccal mértem végig a néma gyereket újra. Vigyorra késztetett a helyzet. Ha nem épp most toltam volna el a zöldséget, a farkasom sem bírt volna magával, és gondolkodás nélkül ugrottam volna neki, de most a pár perces holt nyugalom olyan szinten magával ragadott, hogy csak röhögni tudtam a pattogó mitugrászon. Türelmem határtalan. Még olyan tíz percig. De ha az elmés csendes vitával folytatódik, akkor ez egy nagyon hosszú, és unalmas tíz perc lesz. ~ Húzd vissza a karmaidat kisfarkas, még megvágod magad ~ tanácsoltam neki továbbra is blazírt maszkkal az arcomon.
Hát csak nem akar eldugulni! ~ Gyere ide, és örömmel megmutatom. ~ A farkasom kissé zúgolódott. Ez a fickó csak szórakozik velünk, és ez bosszantó. Gyűlöltem, ha alábecsültek. ~ Te pedig ahogy látom inkább a dumához értesz, mint a harchoz. A kérdésére nem feleltem, így a hallgatást értékelhette tagadásnak és beleegyezésnek egyaránt. Nem tartoztam neki beszámolóval, sem mással, ha választ akart, másutt kellett keresnie, ám azt nem biztos, hogy túléli. Ellenkezőleg. Miért nem lehet elnyomni azt a vacak cigarettát, hm? Most itt fog bűzölögni még percekig, mondhatom, csodás. Frász se akar itt éjnek évadján passzív-dohányozni. Nem mintha nappal igen. Nem támadott, csak várt. Idegőrlő, de nem akartam a saját baromságom miatt komolyabban megsérülni, szóval kénytelen voltam lecsillapodni és elfojtani minden harcra irányuló késztetésem. A farkasom megrázta magát, s hozzám hasonlóan várt. Ezúttal viszont jóval türelmesebben. Nyugodtak voltunk. Meghülyülök! Még mindig csak dumál!? A dac és az óvatosság miatt nem húztam vissza a karmaim, de a várakozó állással fölhagytam, mert ha ez sokáig megy így, akkor abba a pózba merevedve ér a reggel, nekem pedig semmi kedvem élő szobrot játszani. ~ Na, csáó, szórakozz d'Arc-kal! ~ fordultam sarkon, és indultam vissza a motoromhoz. ~ Aztán majd szólj, ha esetleg összekaptad a bátorságos egy bunyóhoz. A hotelben megtalálsz, feltéve, ha oda mersz jönni. De, majd itt várok addig, amíg őméltósága hajlandó lesz megmozdulni! Mindenesetre figyeltem, hegyeztem a fülem, és a farkasomat is rá hangoltam, hogyha most tervez egy hátbatámadást legalább ne érjen váratlanul. Vicces, épp a múltkor tanítottam Tarának, hogy sose fordítson hátat az ellenfélnek, erre én...
Nem hagytam, hogy felidegesítsen. Pontosan ugyanebbe a hibába estem bele anno, ha most megengedem magamnak, hogy ugorjak a sértegetésére, akkor cseszhetem az önuralmamat, ami igenis létezik. A karmai maradtak, de lazábbra vette a figurát, én pedig még mindig az unott toporgással voltam elfoglalva. És ők nevezik magukat jobbnak nálunk? Ez a takonypóc még csak meg sem szólalt, mióta itt vagyok. Mikor végül megfordult, a farkasom ösztönösen ugrott volna utána, hogy visszarántsa, és a földbe paszírozza, de még mindig nem engedhettem, hogy az ő akarata érvényesüljön. - Nem mondta még neked senki, hogy ne fordíts hátat az ellenségnek? - Kérdeztem meg hangosan, felhagyva a némasággal. Még mindig nem mozdultam, de a fegyveremet előhúztam a tokjából, és felhúztam a ravaszt. A kattanás élesen hasította át a néma csöndet, ami eddig körülvett. Előre léptem pár lépést, lazán magam mellett tartva a fegyvert, de ugrásra készen, hogy ha mégis úgy dönt, hogy felhagy ezzel az idegörlő várakozással, akkor azért ne érjen teljesen váratlanul. Hirtelen megtorpantam, és visszafordítottam a fejem a cigi irányában. Irritált, ahogy még mindig ég, egyszerűen kényszert éreztem rá, hogy el kell oltanom. Bassza meg. Sosem hagyok égve cigit, ha nem látom, hogy elaludt. Nem a tűzgyújtás miatt fájt a fejem, csak szimplán egyszerűen nem bírtam elviselni a látványt, a tudatot, hogy nincs a kezemben a cigi, mégis ég. Irritáló, gusztustalan, frusztráló érzés. De ha visszamegyek, én is hátat fordítok, az pedig méretes nagy baromság lenne. A pár másodperces vacillálásomból arra kaptam fel a fejem, hogy eldördült a pisztoly. Bambán néztem le a kezemre. Nem akartam elsütni, pláne nem vaktában. Ha lövök, annak célba kell találnia. És még mindig füstölög a cigi.
Na szép, ő papolt nekem arról, hogy jobban bízom a fegyvereimben, mint magamban, erre ú ránt pisztolyt elsőként. Megálltam. Zavart éreztem felőle, mintha valami bosszantotta volna, ám nem én. Vagy pár pillanat nem elsősorban én. Lőtt. De a golyó méterekre volt tőlem, nem hogy nem súrolt, de még csak veszélyt se jelentett. Ami két irányba mutatott: vagy ilyen szarul lőtt, vagy vaktában sütötte el a fegyvert. Egyik sem túl jó, mindkettő közveszélyessé teszi. Egy pillanat alatt megfordultam, a fegyverem után nyúltam, céloztam és a pisztolyt tartó kezébe lőttem. A golyó halálpontosan célt talált - hacsak valami oknál fogva a figyelme az égő csikkről vissza nem pattant rám, és ki nem tért az útból, amit ilyen rövid idő alatt kicsit bajos lett volna. A tűz viszonzása már kevésbé. Ha kitért, mozdult, én lőttem, lábra, karra, törzsre céloztam, csekély esélyt hagyva neki, hogy ép bőrrel megússza. Irritált már amúgy is az időhúzása, most álldogáljon egy helyben, és tegyen úgy, mintha semmi se lenne, garantálom, hogy hamarosan tényleg nem kell már semmivel sem törődnie. A lövések hangja egy ilyen nyugodt kis városban brutálisan hatott, míg Chicagóban nem múlt este nélküle. Azt hiszem, hamarosan itt is meg fognak szaporodni ezek a hangok.
Ennyit arról, hogy nem követek el újabb hibát. Ha ezt most Vincent látta volna, sanszos, hogy rögtön lelohadt volna az arcáról az az idegesítő ezerwattos vigyora. Grátiszba még jól pofán is vágott volna. És kénytelen vagyok elismerni, hogy totál jogos lenne. Ezt egy amatőr, két ballábas balfácán sem csinálta volna elcseszettebbül. Alig érkeztem odanézni, és feldolgozni, hogy még csak nem is súrolta a golyó, már érkezett is a válasz a lövésemre. Egyenesen a pisztolyt tartó kezemet érte, mire a fegyver a földön landolt. Mikor utána kaptam bal kézzel, már jött is a következő golyó. Súrolta a lábamat, de nem volt annyira vészes, mint a tudat, hogy egy idióta rögeszme miatt fognak másodperceken belül porrá alázni, na meg lőni. Az sem egy mellékes dolog. A harmadik találat valahol a tüdőm alatt csapódott be, pont egy villanással hamarabb, mint hogy a kezembe került volna a fegyverem. Leadtam négy lövést, miközben próbáltam fedezéket találni, és kitérni a lehetséges további golyók elől. Zihálva kapkodtam a levegőt. Még tartottam magam, és amíg egy van esélyem addig fogom is, de az a harmadik lövés nem volt túl kellemes. ~ Szét lőhetjük egymást, de abba mindketten beledöglünk ~ Üzentem neki az építő jellegű javaslatot, hogy hanyagoljuk a fegyvert. Ez volt öt percen belül az egyetlen ép gondolatom. Bármelyikünk is sebzi meg halálosan a másikat, annyi erő mindkettőnkben maradhat, hogy még egy lövést leadjon. És a jelen állás szerint én lettem volna az a bizonyos valaki, akinek azt az utolsó lövést le kell adnia. És semmi kedvem úgy megölni valakit, hogy én hamarabb pusztulok el. A lényeg, hogy sosem volt kenyerem fegyverekkel küzdeni. Lelőni valakit megint más, de küzdeni... Nem.
Ilyen az, amikor a "kisfarkas" elveszti a türelmét, és pufogtatni kezd. Éreztem a másik farkas vérének szagát, s amíg a pisztolyát kapatra össze, itt-ott meglyuggattam az irháját, aztán én is kaptam. Az első lövés a lábszáram súrolta. A második a combomon süvített át, a harmadik az alkaromból vitt magával egy darabot, a negyedik pedig lecsippentette a fülem hegyét. De ahogy elnéztem, még mindig jobban jártam, mint ő. Úgy iszkolt fedezékbe, mint akit kergettek. Én ugyanott maradtam, ahol voltam, és elővettem a másik stukkert is. Majd pont az ő szája íze szerint fogok játszani! Lassan, óvatosan elindultam a fedezéke felé. ~ Nem, ha szépen elém állsz és farkashoz méltón fogadod a halált, nem pedig ott kuporogsz, mint egy beszari kölyök! ~ morogtam, s megálltam. ~ Elhiszem, hogy neked előnyösebb lenne fegyver nélkül játszadozni, de mivel én egy "kisfarkas" vagyok, csak erre támaszkodhatok. Hadd higgye, hogy nélkülük nem boldogulnék. Nem mondom, csúnyán megjárnám, de egyáltalán nem biztos, hogy el is patkolnék. Különben pedig: ez a farkas elég ideig húztad az időt, ne csodálkozzon, hogy most rövidre szeretném zárni az ügyet. És nem csak ezért. Jó pár jövést leadtunk mind a ketten, ha erre nem figyeltek fel a környéken, akkor semmire. Szerintem legjobb esetben is negyed óra, és itt lesznek a zsaruk.
Úgy tűnt, nem hatják meg az észérveim, pedig én tényleg jót akartam. Főként magamnak, de mégsem hagyhattam, hogy itt pusztuljak egy ballépés miatt. Az oldalamra szorítottam a kezem. A pólómat már rég átáztatta a vérem, de a az ezüst okozta seb nem akart begyógyulni olyan könnyen, ráadásként a jobb csuklóm is elég ramatyul festett, azzal ma már lőni nem fogok. Bal kézzel is menne, de töltény-problémáim is adódnak. Még egy lövés. Ha mellé megy, akkor marad a közelharc, amit a néma gyerek nem támogatna. Ott van még a késem, de az csak akkor ér valamit, ha közel tudok hozzá kerülni, viszont annyira nem vagyok jó állapotban, hogy egy felfegyverkezett turbó-terminátornak puszta kézzel egy szál késsel neki essek. Mindent összevetve, elég szarul áll a szénám. Volt még egy lehetőségem, de azzal végleg pofán rúgnám az önbecslésemet. Kihívhattam volna a szarukat, ha eddig nem tette meg valaki más, ráadásul erősítés jött volna szép számban, ha egyenesen egy rendőr adja le a segélyhívást. De az már a szánalom tetőfoka. Ennyit az esélyekről. Felálltam, és hirtelen törtem elő a fedezékemből, elsőként megpróbáltam kiütni a kezéből a fegyvert, miközben a földre próbáltam kényszeríteni. Igyekeztem kivédeni a lövéseket, nem jött volna jól egy újabb golyó. ~ Személyesen foglak átadni a zsaruknak, úgyhogy addig jobb lenne, ha nem döglenél meg. ~ Előbb utóbb úgyis ránk találnak, arról a tucatnyi leadott lövés gondoskodik, de addig küzdeni fogok, nem hagyom, hogy egy nagypofájú - már amennyire némán lehet nagy pofája - városi ficsúr lealázzon.
Erősen vérzett, ami nekem csak előny, viszont a lábam eléggé fájt, ahol meglőtt, az alkarom nem különb. De ha a vérveszteségből indultunk ki, ő ramatyabbul volt, mint én. Szívás, mi mindent nem okozhat egy pindurka véletlen lövés, nemde? Hirtelen előrontott a fedezékéből, gyorsabban, mint amire én képes voltam, így nem tudtam kivédeni, hogy nekem rontson. A pisztolyom félreütötte, de csak az egyiket, viszont a lendületétől mind a ketten a földön kötöttünk ki. Közvetlen közelről vicsorogtam a képébe, hegyes fogaimmal az arca felé kaptam, hogy kitépjek belőle egy darabot. Az a gáz, hogy dulakodás közben sikerült megszabadítania a másik stukkertől is. Na EZ szívás! De azért még ne szervezzük meg a temetésem. Az oldalába vájtam a karmaim és a megragadott húsba markoltam. Ha megmoccan, biz isten kitépek belőle egy maroknyi húst! ~ Reménykedsz, mi, hogy kapsz segítséget! ~ A hangom gúnyos volt, vigyor azonban nem társult hozzá, mivel arra nem jutott időm, erőm. A szemem sárgán izzott. ~ Ne álmodj...
Sikerült levinnem a földre, és még a fegyvereitől is megfosztottam, innentől kezdve adtam magamnak némi esélyt, annak ellenére is, hogy több vért vesztettem, és a sérüléseim is brutálisabban festettek, mint az ő néhány karcolás. Semmi gond; begyógyul, csak életben kell maradni. Majd csak megoldom. Amint megéreztem az oldalamban a karmait, szinte már vártam az éles fájdalmat. Felkészültem rá, mert tudtam, hogy kurvára fog fájni, ha most megmozdulok. ~ Nem soká rájössz, hogy nem nekem van szükségem segítségre. ~ Azt persze még nem tudtam, ezt a gondolatomat hogy bizonyítom, de szilárdan élt bennem a lehetőség realitása. Azt hiszi ezzel lefegyverzett. Tévedett. Vicsorogva felszisszentem, mélyen, torokból jövően, majd amennyi erőmből tellett, a torkának estem. Mi lett volna ezzel a fickóval az emberek alkotta fegyverek nélküli időkben. Akkoriban még a fogak és a karmok voltak a menők. Most is beválhatnak. Karmaimmal a torkát vettem célba, miközben megpróbáltam magam átvergődni rajta, félig kitekeredett testhelyzetben ha tudtam, elkaptam a tarkóját, és hátrafeszítettem a fejét. Ha sikerült mögé kerülnöm, másik kezemmel elkaptam az állkapcsát, és kíméletlenül hátrafelé kezdtem feszíteni. Jó kis mozdulat volt, szilárdan lehet vele tartani az ellenfél fejét. Kegyetlenül tud fájni, ha szarul csinálják, na meg halálossá is válhat, ha valaki történetesen értette a dolgát. Persze nem egy vérfarkasnak halálos, de ahhoz tökéletesen elég lenne, hogy felrángassam a földről.
Nem maradt nyugton, és még fenyegetett is. Kitéptem belőle a megmarkolt húst, de ő sem tétlenkedett, és nem sokkal később már mögém került, hogy az állkapcsomat feszegesse. Nos, a fejem nyugton volt, fájt is amit művelt, de a karjaim szabadon hagyta, és ez nem jó húzás. Amennyire csak tudtam, kinyújtottam a karmaim, egyik mancsommal a feszegető kezét terveztem átdöfni minél több karmommal, másik kezemmel pedig a hátrafelé csapva a hasát vettem célba. Ha tökéletesre sikerült a mozdulat, akkor a fél kézfejem eltűnt benne, elkaphattam a beleit, és szarok rá, mi lesz, ha ránk találnak, őt kibelezve fogják itt érni. Ha közben eleresztett, és távolabb ment, akkor legfeljebb a ruháját és a bőrét érte némi sérülés. Ha azt hitte, fegyver nélkül elvesztem, csalódást kellett okoznom. Emellett: minden tőr és penge a helyén lapult, ha nagyon elfajulna a dolog, akkor azokra még mindig támaszkodhatok. Köpök rá, hogy ez mennyire farkashoz méltó, mennyire nem. Életben akarok maradni, s ha már a technika és a harcászat fejlődése felkínálta ezeket az eszközöket, hülye lennék nem élni velük. Hogy van, aki lenézni? Magára vessen, ha előbb patkol el nálam.
A lőtt sebek miatt nem volt annyi energiám, hogy a támadását kivédjem, hiába tartottam erősen annak ellenére is, hogy az állkapcsát tartó karomba vágta a karmait, a gyomromat célzó támadását nem tudtam kivédeni. Egyenesen belém vágta a karmait, jó pár centi mélyre sikerült. Elengedtem a fejét, és hátra tántorodtam. Elég volt egy röpke pillantást vetni a sebre, hogy felfogjam; ha most nem visszakozok, akkor itt fogok elpusztulni. A gyomromból már egyenesen zubogott a vér. Még talpon voltam, de előre hátra ingadoztam az eszméletlenség és az ébrenlét határán - az is csoda, hogy egyáltalán meg tudtam állni -, úgy gondoltam át a helyzetemet. Annyira idióta voltam, annyira figyelmetlen, hogy játszadoztam vele, ahelyett, hogy már rögtön az elején kinyírtam volna. Hagytam, hogy az egóm, és a rigolyáim a vesztemet okozzák. Mielőtt nekiugrottam volna visszacsúsztattam a tokjába a fegyveremet, így most kénytelen voltam arra az utolsó golyóra támaszkodni. Hagytam, hogy magával ragadjon az erő, ami egyre csak húzott lefelé. Térdre rogytam előtte. Ekkor hangzottak fel a távolban a szirének, és ekkor jött el az alkalom, hogy fegyvert rántsak. Talán nem voltam elég gyors, sanszos is, hogy százszor lassabb voltam ebben a pillanatban, mint azt érzékeltem, de közelről még célozni se nagyon kellett. Meghúztam a ravaszt, aztán meg sem várva mi történt, próbáltam magam ismét fedezékbe vonszolni. Ha ránk találnak a zsaruk, elég érdekes magyarázkodásban lesz részünk. Már ha akkor még egyáltalán képes leszek bármilyen életjelet produkálni.
Így jár az, aki kisebbekkel kezd! Elégedett voltam az eddigiekkel, ez nem vitás - elszálltam volna magamtól, ha az a pár sem nem lüktetett volna. De lüktetett, és arra emlékeztetett, hogy ha az elején nem olyan béna, hogy vaktában lőjön, hanem tarkón trafál, akkor most rohadtul nem ez lenne a felállás. Karmaim húst értek, a kiömlő vér szaga pedig belepte a környéket. Elégedetten, vadul morogtam. Megfordultam, amikor távolabb lépett, és lenyalogattam ujjaimról a vért. Veszett farkas íze volt. Nem láttam értelmét tovább gyepálni, egyrészt mert nekem is szükségem volt ellátásra, másrészt, ha nem kap segítséget, lehet, hogy nem húzza olyan sokáig, amíg rendesen beindul a regenerálódás. De ez a görény ennyivel nem végzett. Szirénák éles hangja hasított a levegőbe. Nem ért váratlanul, amekkora ramazurit csaptunk, csoda lett volna, ha nem jönnek. A farkas viszont úgy döntött, megunta az életét. Előkapta a pisztolyát és rám lőtt. Hasba talált. Kétrét görnyedtem a hirtelen jött fájdalomtól, megtántorodtam, aztán amint visszanyertem az egyensúlyom, és felfogtam, hogy ez még mindig kevesebb, mint amit ő kapott, kiütöttem a kezéből a fegyvert és a torkára markoltam. Nagy volt a kísértés, hogy összeroppantsam a légcsövét. Megtehettem volna. A karaim a bőr alá szúrtak, beletéptek, megcirógattak egy ütőeret. ~ Legközelebb vigyázz, nehogy túl szemtelen "kisfarkasra" fend a fogad. És ha nem tudnád, ki intézett el: Duncan Corvin ~ morogtam gondolatban, és a torkomból is ugyanez a hang tört fel, de további tökölésre nem volt időm. A szirénák közeledtek, nekem pedig orvosi segítség kellett, bár korántsem olyan sürgős és nagy, mint ennek a farkasnak. Elengedtem a torkát és felszívódtam.
Már alig vártam az estét... Egész nap semmi dolgom nem volt, még annyi sem. És igazából így még elfáradni se tudtam semmiben. Leszámítva azt a pár óra edzőtermezést, amit levágtam délután. Egyrészt, mert jól esett... Másrészt, ugyan semmi értelme nincs erősítenem magam, holmi halandókkal szembe, de azért nem ártott. Lehet, jobban jártam volna, ha rárontok Hártra a szobájában, és menten felcakkozom... Vagy... khmm.... Szóval, fontos volt a mai nap, legalábbis a vége. Hívatásom gyümölcsét szaggathattam le, ezt pedig vétek volna kihagyni. Amint a fülembe jutott a hír, hogy illegális ketrecharcot rendeznek, kérdés sem volt, hogy ott leszek. Ideje, ennek a városnak is bevenni a mocskát, és minden károsan vergődő szegletét, de főként az alporát... a fertőt, azt a sok mellét veregető balfaszt, aki majd fém fogakkal, és agyongyúrt felsőtestekkel fognak nekem jönni, annak a gondolatnak a "biztos tudatában", hogy majd elkalapálnak. Hát, irány...! Az esti órák hamar felkúsztak az égboltra, sötét felhőkkel tarkítva az éjszaka puha testét. Halk, tompa koppanással vágódtam be ebbe a roncs autóba, egy lezárt sporttáskával kezembe, hogy célba vegyem a külvárosi lakónegyedet. Nem kellett sokáig keresgélnem, a kocsi fájdalmas robajjal állítottam le a lepusztult épület előtt, ami egy kis garázssor végén vergődött, a parkolótól csak pár méterre. A járgányt egyetlen, pontos rúgassál csuktam be magam mögött, fejem fölött átemelve a riasztó csipogót, hogy lezárjam az ajtókat. Lehet, hogy roncsderbire való, de azért a szükséges dolgokat belerakattam. Szórakozzon az, akinek hat anyja van azzal, hogy kulccsal csukogatja majd be az autót. A bejárathoz érve könnyedén léptem át a koszos, korhos küszöböt. Az ajtó helyén pedig csak pár faléc támaszkodott, szóval azzal sem volt nagyobb baj. A zajok pedig már most a fülembe ivódtak, bár ezt igazából csak a farkasomnak köszönhetem. Egész jól leszigetelték a bunyó helyszínét... ezt meg kell hagyni. Néhány métert követően pedig egy nagy, és erős függöny mögött meg is pillanthattam magát a "díszletet". Hangos, őrjöngő emberek, ez batár nagy ketrec... Mmmm... Kedvemre való. Sietve indultam meg a konferanszié felé, aki már a második kört konferálta fel, mikor még beléptem. Majd miként elirányított, úgy el is roncsoltam az öltözőig, hogy pár perc elteltével már csak egy rövid, lezser térdnadrágba jelenjek meg. Nyakamban törülköző pihent meg, kezeimen pedig erős géz feszült meg. Párat roppantgattam még a nyakamon, mikor végre meghallottam a nevem, valami elcsépelt, iszonyatmód elbarmolt körítéssel. Mindegy, a lényeg, hogy nem várattak sokáig. Ezernyi fény cikázott, hangosan bömbölő zene süvítetté ki majdnem dobhártyámat, mikor felemelték előttem a ketrecet, hogy beengedjenek az iménti győztes mellé. Na, gyere kis csibém... gyere a papához. Aztán a ketrec visszazárult, egybeégve a padlóval... a tánc pedig elkezdődött. A fickó, akivel éppen volt kemény három percem a ketrecbe úgy iramodott nekem, mint valami felajzott dúvad. Nos, így közelről megnézve, miközben félig már a gyomromba beleépült, eléggé ocsmány képe van. Sőt, elég elrettentő a maga nemébe. - Ennyi? Puha vagy apuci? - hergeltem kicsit, széles, kegyetlenül genya vigyorral képemen. Végül kirántottam a hasfalamból, és úgy két métert hajítottam rajta, ő pedig egyenesen belevágódott a ketrec oldalán. - Gyere máár, így sose végzünk! - kiáltottam felé, igyekezve túltenni a visongó, üvöltő tömegen. A pasas felállt, és párat rázva a fején ismét meglódult. Ám mielőtt még frontálisan belém csapódhatott volna, tenyeremet kitartva kaptam el nyakát, majd csaptam egész testével a földhöz. A lendületben viszont ő is ráfogott lábamra, így nemes egyszerűséggel eltüntette alólam a padlót, én pedig elnyaltam... úgy stílusosan. Nem várt sokáig, ahogy földet értem már a torkomnak esett, és próbált leszorítani. Talán egy ideig hagytam is, élveztem, hogy szüntelenül erőlködik. Aztán meguntam, és úgy ahogy volt lelöktem magamról, majd ezúttal már én dobbantottam rá egyet, öklömmel szép ívesen épülve bele arccsontozatába. Vére ezzel egyidejűleg fröccsent rá borostámra, és szám szegletére, melyről lenyaltam azt egyszerűen. Szemeimbe lángoló fény csillant, miként sátáni hangon felröhögtem... A fickó félkómásan fetrengett, vergődött előttem, én pedig nyugodt szívvel rúgtam rá akkorát, amekkorára épp szükségem volt. Sok volt az önbizalmad... túl sok. - Aztán az idő letelt... Jöhet a következő falat... Homlokomon gyöngyöző izzadságcseppeket egyszerűen csak letöröltem öklömmel amíg vártam az újabb adag adrenalin bombát...
Ez is csak egy átlagos estének ígérkezik, egyiknek azon kevés közül, amikor nem ügyelek a kórházban. Futni vagyok, szerelésem is ehhez igazodik. Eme teljesen átlagos emberi tevékenység nálam nem az erőnlét, az edzettség miatt vált megszokottá, még évekkel ez előtt. Arra nem volt sose, most meg főleg nem lehet panaszom. Inkább azon jótékony hatása miatt kezdtem el űzni a sportot - már ha annak lehet nevezni - mert remekül kiszellőzik a fejem tőle. És kicsit "kiszaladok a világból" minden este... Szeretek egyedül lenni, de ebben a rohanó világban nehéz elkapni olyan pillanatot, amikor ez teljességgel megadatik az embernek. A fény kelti fel a figyelmem, majd a tömböt megkerülve, közel érve a zaj is. Emberi hangok keverednek zenével, bár a kivehetetlen kiabálásokból ítélve nem épp körbeudvarolnak valakit... A kíváncsiság hajt, csak így - és érzékeimre hagyatkozva - találom meg az egész... nos, nem is tudom minek nevezzem az elém táruló látványt. A filmek nem túloznak a ketrecharcokkal kapcsolatban! Nem vagyok egy alacsony nő, de nem sokat láttam a történésekből innét, hátulról. Még csak észre se vették, hogy bejöttem, úgy el vannak foglalva a "porondon" folyó eseménnyel. Némi látvány és kis körbetájékozódás reményében próbálok az ordító, tesztoszterontól bűzlő, izzadt tömegen keresztül vergődni... Valaki rámarkol a hátsómra, én pedig olyan hirtelen reflexszel és elemi hévvel kapok karja után, hogy meg se mer nyikkanni. Bár lehet, ebben vészterhes pillantásom is közre játszik, amivel rá tekintek, ahogy hátra fordulok. Nem kell meg se szólalnom, hogy tudja, hol a helye. Örüljön, hogy nem törtem el a kezét kapásból... Kicsit tovább haladva sikerül elérnem az ülő vendégek széksorainak legvégét. Innét már remekül belátni mindent. Azt hiszem, a székek a pénzesebb "vendégeknek" lehetnek fenntartva. Ebben az émelyítő emberi fertőben nem éreztem meg az ismerős energiákat - egészen idáig. Most azonban olyan hirtelen csapott meg, hogy ha akartam volna, se nézhettem volna másfelé, mint a ketrecben folyó események irányába. Most kellene lelépnem, talán még nem vett észre... Mégse mozdulok, hisz a helyzet újdonsága kíváncsivá tesz, az pedig valahol vonz, hogy magam tudjak meg róla többet és többet. Kérdezni olyan snassz. Mi ketten egyébként is a nagy lelki dumálások mintaszobrai lehetnénk... Valamely másik életünkben. Naiv voltam, mikor azt hittem, nem szúr ki még ilyen energiakavalkád közepette is. De meglesz belőle a "jutalma" - padlót fog, mire nekem gunyoros, apró mosoly költözik ajkam szegletébe. A továbbiakban a tőlem megszokott fagyos, kiismerhetetlen közönnyel nézem az "előadást" és egy idő után valahogy minden semmirevaló emberállat megtartja a két lépés távolságot tőlem. Nagyon helyes! Üdvözölni viszont nem szándékozom Calebet. Itt jártam, láttam, és akkor most hova sz@rjak?! Ettől még nem leszünk puszi pajtások, sőt... épp ez az, amit el akarok kerülni. Direkt nem is keresném a társaságát, ma este is a véletlen hozott ide. Szóval tiplizek, arrafelé, amerre a legkevesebb ember nyomorog. Hogy ez az öltözők folyosója lenne... nos, nem volt sehova kitáblázva.
Már alig vártam a következő idiótát, akit szép vörösre verhetek... Imádtam ezt... Ilyenkor tudtam a legjobban levezetni az energiáimat. Néha még a vadászatnál is jobban szerettem. És ami még erősen mellette szól... hogy kellőképpen kaptam én is cserébe, finom, bőrt szaggató ütéseket, amit kifejezetten élveztem. Persze, ez a vadászatnál is fenn áll, csak az gyors, és egyszerű. Rutin. - Az egész gondolatmenetből a ketrecbe lépő következő fazon lökött ki. Elég nagydarab volt, és egészen szőrös. Ez sem jobb, mint a másik, csak ennek legalább nem torzult el a fél arca. Inkább, csak nem volt látható... Ökleit összeütötte, és úgy üvöltött fel, mint valami sakál. Egyik szemöldököm még játékosan meg is rándult, ahogy végig mértem. Hogy oda ne rohanjak apukám... Ő viszont rohant, ami azt illeti. Nem mozdultam el, vártam a frontális touchdown-t, ami pár másodperccel később meg is érezett, közvetlenül bordáimat szaggatva meg. De fincsi... Mmmm! Igazán képen is röhögtem volna, ahogy szenvedett az arrébb tuszkolásommal, erőteljesen ütlegelve az oldalamat. Végül elrántottam magam, ő pedig beleszaladt a ketrecbe fejjel. Csodálatos látvány volt, ahogy visszapattant róla, én pedig kihasználva a lehetőséget, kirúgtam mindkét lábát, majd könyökkel gyomrába repültem. Felordított, amit meg is értek. Nem lehetett túl kellemes... Tökéletesen megértem. Háhh! Szenvedett még alattam pár sort, mikor legurultam róla, ő pedig újfent nekem rontott, mint aki vérszemet kapott. Szó szerint próbált agyon ütni, ahogy kalapácsként emelte rám kezeit, amit jószerével hárítottam, csak a poén, és a miheztartás végett nyelve be belőle egy hangyányit. Megütöttem, úgy, hogy a fél szája azonmód felszakadt, ő pedig igyekezett mindezt visszasorozni nekem. Ekkor éreztem meg. Igen. Úgy hasított át rajtam, mint valami villám, mely ketté repeszti az égi metszetet. ~ Mi a faszom...? ~ pillantottam el oldalra, ahonnan az energia úgy áradt felém, és táncolt körül, mintha csak bűbájfelhő kerítene körbe. Persze épp ez által kaptam egy akkora öklöst a képembe, amitől a földet is megcsókoltam. Pompás! Rám vetődött, de egyelőre nem ezzel foglalkoztam. Még az sem érdekelt, hogy mindkét karomat igyekezett hátrafeszítve eltörni. Tekintetem vadul kereste a célt, míg végül megállapodott rajta. Rajta. ~ Hárt... ~ morrantam fel halkan, és az impulzust egybevegyítve a megunt pesztrálásommal, felrántottam magamat a földről, mint aki feltámadt a sírból. Ennek következtében pedig a pasas ívesen repült le hátamról. Megfordultam, és úgy épültem belé, mint egy tank, mely nem nézi min hajt keresztül. A ketrecbe szorítottam, véreresre marva bőre felszínét, ahol csak értem. Aztán vége volt... Kiütöttem, mint egy pockot a veremből... Mikor visszapillantottam Hárt felé, már csak üres helyét találtam. Nem tudtam elképzelni, mit keres itt. Pont itt... De utána járok... Még maradnom kellett volna a ketrecben, de nem tudott meghatni. Most nem. Feltéptem annak oldalát, és kiszabadultam a tömegbe. Hiába kiabált utánam a fél embersereg, a konferanszié, hogy még maradnom kell... Tudatosításként csupán vállból hátrafordultam, és elkapva a konferáló ingét, felemeltem a földről. - Ne kelljen elmagyaráznom, hogy nem maradok... - sziszegtem el neki fogaim alól. Azt hittem, menten összerotyizza magát a kezeim között, és már a gorillái is jószerével megindultak felém, mikor visszaejtettem a földre. - Feleslegesen ugráltok... Senki se kiáltott pincsikért! - löktem oda a két megtermett srácnak, majd sarkon fordultam, és megindultam a hátsó részen, az öltözők felé. Nem tudtam hol van Ems, halvány fogalmam sem volt, még a jellegzetes illatát se tudtam rendesen belőni ebbe a tömegbe. Annyira nem is érdekelt, ha netán már le is lépett. Max kérdőre vonom legközelebb, ha lesz hozzá kedvem. Felakartam kapni magamra a ruháimat, legalább ennyivel is beljebb leszek a mai nappal, mikor ismét végighasított rajtam az érzés. Olyan közel éreztem magamhoz, mintha szikével vájnák fel az ereimet. ~ Megvagy... ~ ugyan nem sikerült semmit se átvennem, csupán a törülköző lógott a nyakamon. Kezembe egy üveg hideg vízzel indultam meg a másik ajtó felé, amerről éreztem őt, majd mielőtt még feltéptem volna, egy jó adag zuhanyt toltam magamra a vízből, aztán el is hajítottam az üveget. Aztán az ajtó kitárult... Jobban mondva felszakítottam... Hárt, épp akkor érkezett ehhez a részhez, így amint kiléptem közvetlenül szembetaláltam magam vele. Sötét íriszeim vad, erőszakos fénnyel rohantak fel arcáig, ajkaimon halovány, alig észlelhető, piszkos mosoly lapult meg. - Mooondd, mért van az, hogy te valahogy mindig oda keveredsz, ahol én vagyok?! - indultam meg felé lassú, araszolt léptekkel. Izmaim úgy játszottak bőröm alatt, mintha csak arra készülnének, hogy helyből kirepednek alóla. Arcomat időközben, gyors mozdulatot követően megtöröltem a vállamon pihenő törülköző szélébe. - Még a végén azt fogom hinni, hogy egy mániákus picsa vagy, aki megrögzötten követ... - villantottam egy ezer fogas vigyort, szemtelenül, és arrogánsan. - És nem, mielőtt még jönnének a frappáns vissza labdáid, nem, nem szeretném. - hajtottam lejjebb fejemet, így még kormosabb árnyékot adva vonásaimnak. Mindazon által, valahogy mégis örültem a látványának.. a puszta jelenlétének. A party óta nem is láttam. - Mi ez a szerelés? Mászókáztál? - érkeztem meg közvetlenül elé, csupán fél métert hagyva köztünk, távolságnak.
A kihalt folyosón lassítok, ráérősen nyúlok a hajgumiért hajamban, ezzel kiengedve a copfomat. Beletúrok kicsit szőke tincseim közé, jólesőn, majd épp azon lennék, hogy újra összekössem őket, mikor kivágódik előttem egy ajtó. Megtorpanok, várva, hogy ki lép ki rajta és vajon milyen magyarázatot kell kitalálnom arra, hogy mit is keresek egy relatíve VIP részen. De szerencsére (?) "csak" Caleb az. Pillantása nem sok jót ígér, bár azt hiszem, ezt már megszokhattam tőle. Az lepne meg, ha lenne bármi jót ígérő is a tekintetében! Megtorpanok, talán még teszek is egy fél lépést hátra, megvetve lábamat, mint valami ugrásra kész nagyvad. Hűvös pillantásom leplezetlen méri fel, mikor megindul felém, szavaira a gunyoros mosoly visszaköszön ajkam szegletében. - Valaki orvosért kiáltott és a jótét lelkem nem engedte, hogy csak úgy tovakocogjak... - Az ártatlan tekintet sose ment igazán, így nem is próbálkozom elsütni. Ellenben lemondóan vállat vonok és komoly hangon "helyesbítek". - Miért kellene, hogy közöd legyen ahhoz, hogy egy helyen vagyunk? Túl sokat képzelsz magadról. - Éppenséggel meg is hívhattak volna a barátaim. Már, ha lennének barátaim. Tekintetem arcát fürkészi, és mikor megtorpan, mintha engednék kicsit a tartásomon. Akaratlanul is elvigyorodok a megjegyzésén, aprón csóválva meg fejem. Kiengedett, a futástól kissé nyirkos tincseim alig győzik követni a mozdulatot. - A partin viselt jobban bejött, mi? - húzom, direkt ejtve el a megjegyzést, a picsás dolgot megkerülve, nem reagálva le. Ő maga is pontosan tudja, hogy szó sincs ilyesmiről. Ha céllal jöttem volna ide, nem melegítő-cuccban vágódok be. - És te mit keresel itt, ha már így felhoztad? - emelem fel szemöldököm aprón, kérdőn és némi cinkosan csillanó fénnyel szemeimben. - Nem a ringben kellene ünnepelned, hogy a sokadik semmirevaló nyomoroncot is szétvered, akinek eleve semmi esélye ellened?
Kezdőlap
//
