Sohasem szerettem, ha ennyire méregettek, márpedig most éreztem magamon a tekintetét, még csak látnom sem kellett. Jó, valahol érthető volt, biztosan én is ezt tettem volna a helyében, de én megtehetem. Én bármit megtehetek, míg ő hozzám képest csupán egy tudatlan gyermek, akinek, annak is örülnie kéne, hogy egyáltalán foglakozom vele néhány szó erejéig. Más mit meg nem adna azért, ha találkozhatna a vérvonala alapítójával, nem? - Sajnálatos módon nem vagyok hozzá elég kedves – mosolyodtam el lenézően, ezt még láthatta a kapucnitól függetlenül is. – Majd egyszer talán megmutatom… - fűztem még hozzá, a pimaszságára pedig felvontam az árnyékban a szemöldökömet ismét. Hihetetlen, hogy mit meg nem enged magával még egy fiatalabbal szemben is. Tisztelniük kellene egymás a vérvonalam tagjainak, nem pedig kóstolgatni. Rendben, én megtehetem, de az más. Őt viszont nagyon gyorsan helyre kellett tenni, amíg nem üti meg a bokáját más miatt. Ha egy másik Elsővel találkozott volna, már biztosan nem lenne bokája sem, amit megüssön. Talán hajnalra sem lesz, ha így folytatja. - Semmi köze hozzá, hogy mivel töltöm a szabadidőmet. Ha olvasna újságot, akkor viszont tisztában lenne vele – igen, ugyanis télen a fesztiválra faragtam néhány jégszobrot. A képem is benne volt az újságban, de egyelőre elnéztem neki, hiszen nem fedtem fel előtte a vonásaimat egyelőre. Egyszerűen nem láttam értelmét, amíg ki nem érdemli egy kicsit jobban, hogy több figyelmet szenteljek neki. – Csak nem mindegy, hogy kitől érdeklődik – hárítottam egyből, azt pedig egyenesen elengedtem a fülem mellett, amit válaszolt. Szóra se méltó, ez egyértelmű volt a részemről azzal, hogy szinte semmibe vettem a megnyilvánulásait bizonyos esetekben. Az ő érdekében tettem csupán, hogy ne járjon el még az előtt a kezem, mielőtt meggondolhatnám. Lehet, hogy utólag megbánnám, bár egy kis leckéztetés sohasem árt. - Addig örüljön, amíg nem kerül miatta akkora bajba, hogy nem tud kimászni belőle – ez egyszerű figyelmeztetés volt, nem több. – Nem, én kiskoromban egészen mással foglaltam el magam. Az egyik testvérem viszont elég jó volt a bújócskában mindig is. Talán még találkozni fog vele, ha marad még egy darabig… - utaltam Eskára, és ezúttal elmosolyodtam, bár nem amiatt, amit mondott. Inkább az emlékek miatt, amik az eszembe ötlöttek hirtelen. – Mint mondtam, jobb lesz, ha fékezi a nyelvét! – figyelmeztettem ezúttal komolyabban. Türelmes vagyok én, türelmesebb a leszármazottaimmal az átlagnál, de attól még ez is véget ér egyszer. Mégpedig esetemben nem is olyan sok idő múlva, ha így folytatja. - Szóval francia… jártam arra sok évvel ezelőtt – jegyeztem meg mintegy mellékesen a köszönete hallatán. – Ó, én tökéletesen tisztában vagyok magammal és a képességeimmel, emiatt cseppet se féljen! – legyintettem nemtörődöm mozdulattal, mintha valami abszolút mellékes témáról beszélgetnénk éppen. – Majd az után vonjon le messzemenő következtetéseket, ha megismert. Mert meg fog, higgye el! – ajkaimon sunyi mosoly jelent meg, miközben megigazgattam a lehúzott kapucnit a nyakamnál hátul. - Nem hiszem, kedves! Én tudom! – szemeim acélosan villantak meg, figyelmeztetően. Farkasom úgy morrant rá a farkasára, hogy tudja, hol a helye. Valószínűleg számára roppant röhejes jelenet lehetett volna, de a farkasomat nem fogom fiatalabbnak láttatni, mint amilyen. Ő nem álcázza magát, még ha az energiák nem is összeegyeztethetőek a viselkedésével. Soha nem fogok meghunyászkodni. Senki előtt sem, főleg nem egy háromszáz éves kölyök előtt. - Azt hittem, már sohasem jut eszedbe… Kölyök! – a szót úgy hangsúlyoztam ki, olyan kioktatóan, amennyire csak egy hozzám hasonló tudott beszélni, szinte észre sem vettem, hogy átváltottam tegezésre. A kabátomat gyors mozdulattal cipzáraztam ki, könnyedén szabadulva meg tőle. Egyszerűen csak ledobtam magam mellé a földre, így pedig most már szemtől-szembe nézhetett velem ténylegesen is. Nem vagyok törékeny alkat annyira, sokkal inkább sugárzott belőlem minden testemben a határozottság, egyfajta felsőbbségesség. – Ó, és ha még egyszer az engedélyem nélkül jössz az intim szférámba, kétszer is meggondolod majd legközelebb, hogy hogyan kezelsz egy idegent! – közöltem nemes egyszerűséggel. – Lássuk, mennyire vagy jó! De figyelmeztetlek, én sosem veszítek! – csaptam össze a két kezemet, aztán olyan könnyed mozdulattal szökkentem fel arra a tetőre, ahonnan nemrég ő lemászott, akár egy tornász. – Indulj meg! Én majd követlek! – mutattam előre. – Idősebbeké az elsőbbség – kis híján elnevettem magam. Egyébként látni akartam még néhány mozdulatot, mert nem volt kétségem afelől, hogy le tudnám utánozni már az alapján is, amit eddig láttam, de még kicsit nézni akartam. Utána úgyis tökéletesen le fogom tükrözni.
Zavarja, hogy méregetem? Ó, ha tudná… ha én tudnám, hogy kivel is állok szemben, az biztos, hogy olyan tekintettel merednék rá, hogy az is elbújhatna mellettem, aki reggel a kontaktlencse-folyadékot felcserélte a pillanatragasztóval… Így azonban, tudatlanként marad a kíváncsi vizslatás, méregetés, a tükörtojás-tekintet pedig még várat magára. -Ó de kár! -biggyesztettem le a szám szálát csalódottan, de amikor megjegyezte, hogy egyszer, talááán megmutatja, figyelmeztetően emeltem fel a mutatóujjam - Ezt megjegyeztem! Amúgy meg képzelem… Ha zöld lesz a fű, kék az ég, süt a napocska, pillangók röpdösnek a virágos rét felett, amin pufók kis vérfarkasok-kölykök békésen játszanak a pöttyös hátú őzgidákkal… –azaz az eddigiek alapján valamikor sohanapján kiskedden? -Pardon! -emeltem fel megadóan a kezeimet, sőt, még csendben el is nevettem magam mellé… nézzenek csak oda! Hogy kinyílt valakinek a csipája fiatalabb révén. - Túl messze lakok a várostól, nem hajlandóak kihozni az újságot. -vontam vállat, mert melyik munkáltató merné bevállalni, hogy azon az erdei úton át ideig kiküldi hajnalban szerencsétlen újságkihordó gyereket? Na ugye… Ezek szerint újságíró? Vagy riporter? Esetleg keresztrejtvény készítő? bár az ő nevüket nem szokták feltüntetni az újságban… -Bár ha olvasnék újságot, akkor sem szokta mennék vele, ha csak a nevét látom, miután azt sem tudom, hogy hívják. [/color]-ha meg nem a nevét kell tudnom, hanem a képét közölte az újság… Áh, sóherok azok, nem dobálóznak úgy a képekkel. A következő kukacoskodására meg nemes egyszerűséggel vállat vontam. Ahogy a következőre, meg azt azt követőre is. -Ó, hogy a testvére is itt van? Ha maga ennyi ideig itt élt úgy, hogy a falkának nem tűnt fel, akkor szerintem még ennyi idő kell ahhoz, hogy a bújócska-bajnok testvérét felfedezzük… Ő is ezt a bájos természetet örökölte? -csipkelődtem tovább, nem tehettem róla, ha már ennyire belelovalltuk magunkat mindketten… Innen már nehéz kimászni belőle. -Oui. -feleltem büszkén a megállapítására, mert milyen francia az, aki nem büszke a származására? -Ilyenkor elgondolkozok azon, hogy akad-e még olyan vérfarkas a földön, aki sosem fordult meg drága szülőhazámban… – Hogy kissé sok olyannal találkoztam mostanság aki megfordult franciahonban is? Lehet… Csak ha a falkát nézzük, akkor is akadnak szép számmal nem csak olyanok, akik megfordultak arra, de ott is születtek. -Óóó, csak győzzem kivárni! -vigyorodtam el szélesen, de ha ilyen sokáig kéreti még tovább, lehet, hogy innen megyek nyugdíjba is. Újabb burkolt fenyegetés, s ismét szóba kerül, hogy vigyázzak a nyelvemre… vigyázok én, azzal nincs baj, ennek hangot adva csettintettem is egyet vele, jelezve, még megvan. Még… Ahogy az ő farkasa morran rám, kedvem lenne hangosan felnevetni… Úgy néhány pillanatig, amikor elkezd feltűnni, hogy valahogy nincs rendben… hogy annak ellenére, hogy eddig ilyen fiatalnak tűnt a nő az energiái alapján, lehet, sőt… biztos, hogy idősebb ennél, s ez már egyből teljesen más fényben tűnteti fel a dolgokat, magyarázatot adva a magabiztosságára és a fennhéjázó stílusára. A morranást az én farkasom sem hagyja annyiban, azonban részéről már sokkal óvatosabb a jelzés, hisz jelenleg még mindkettőnknek erős képzavar áll fenn… Akkor mennyi is az annyi? Mielőtt azonban még túl nagy lenne a zavar, már le is csap a másik a kihívásomra, én pedig „szófogadó gyerekként” miközben nekivetkőzött, hátrébb léptem néhányat. -Jól van, mama, ne tessék úgy felfújni a dolgot! –öregítettem minden gond nélkül, mert ha már ő kölyközött le engem, azt hiszem, jobb ha megelőlegezek neki annyit, hogy felé billenjen a mérleg. Mint ha mondjuk a kölyke lehetnék… -Értettem, értettem, csak semmi idegeskedés! Ó, mon dieu, ha én ezt tudom… –pedig eddig tetszett, hogy milyen belevaló, talpraesett fiatal kölyökkel sodort össze a sors. A végén ki ne derüljön nekem, hogy valami megsavanyodott nyugdíjassal van dolgom, mert sírva fakadok… Remélem, azért az egészsége még jól szolgál, és nem kell lefújni a verseny félidőnél, csak mert becsípődik a dereka, vagy hasonló nyalánkság. -Csak szólj, ha nem bírod a tempót. Lást kivel van dolgod, jó fej leszek és bevárlak. -ez úgy is érvényes akkor is, ha idősebb, ha fiatalabb… Én meg búcsúzóul még bátorkodtam kacsintani egyet a nőnek, mielőtt lehagynám, majd meg se várva a hitetlenkedő arckifejezését vagy az újabb epés megjegyzést, már neki is iramodtam, hogy lendületet véve a garázs oldaláról elrugaszkodva felhúzzam magam azok lapos tetejére. Aztán, ahol abbahagytam, folytassam is tovább az esti programomat, egyik erkélyről, ház tetejéről a másikra ugrálva. Mindössze annyiban módosult a terv, hogy néhány háztömb után hátrapillantok, tényleg olyan jó-e a másik, mint mondja, vagy csak a szája olyan nagy.
Igazából tévedett, mert egyszer talán tényleg méltó lesz arra, hogy megmutassak neki bizonyos gyakorlatokat arra, hogy fejlessze a képességeit. Most azonban még határozottan nem érdemelt ki tőlem efféle kegyet, hogy úgy mondjam. Azt hiszem, hogy az én esetemben már igazán lehetett így fogalmazni, mert bármit megtehettem vele szemben. Akár azt is, hogy elvegyem a farkasát, megfosztva mindentől, amit eddig ismert, beleértve a hosszú élet lehetőségét is. Ennyire azonban még nem bőszített fel, de amennyire kedveltem a határozott és olykor kissé talán még pimasznak is nevezhető embereket, éppen annyira bosszantottak, ha velem szemben engedtek meg maguknak tiszteletlenséget. Márpedig ő kezdte a határokat feszegetni, az oroszlán bajszát pedig sohasem bölcs dolog meghúzgálni. Különösen akkor nem, ha az teljesen éber. - De gondolom azért internet még ott is van, és nem teljesen vonult el a világ elől… - vontam fel egyik szemöldökömet kérdőn. Ezt manapság elég nehezen tudtam volna elképzelni. Ráadásul, ha én ennyi idős korom ellenére képes vagyok nyomon követni és elfogadni az újdonságokat, akkor egy ennyivel fiatalabb egyed hogyne lenne? Amúgy is elég naprakésznek tűnt, nehezen hittem volna el, hogy elutasítja a modern technikát. Bár kétségkívül akadnak ilyen fajtársaink is, de én már csak a képességemből fakadóan sem tettem volna ilyet. Szűklátókörűségre vallana, én pedig határozottan nem vallottam magam annak. Csupán időnként egy kicsit keményfejűnek, de ez mindenkivel megesik. - Nem, egyik sem vagyok, de roppant elmés elgondolások – nem bóknak szántam, ezt az arcomról is könnyedén leolvashatta. Nem volt igazán sértő egyébként, csak azért könyveltem el mégis annak, mert egyrészt én művésznek vallottam magam, másrészt pedig a hangsúly nem tetszett, amivel a kérdést feltette. Láttam ám, hogy nem igazán vette magára mindazt, amit mondtam, pedig határozottan kellett volna. Azt hiszem, hogy nagyon előnyére válna, ha egy kicsit komolyabban venné a szavaimat. - Nem, ő még nálam is bájosabb… - igazából Eska tényleg az volt, de ezt neki nem kellett tudnia. Az érdekében pedig inkább elengedtem a fülem mellett a sértést, mielőtt még ki találnám tépni a nyelvét a szájából. Egyre erősebb késztetést éreztem rá, éppen ezért szorultak ökölbe a kezeim, hogy képes legyek uralkodni magamon. Az évszázadok során ezt legalább már egészen jól elsajátítottam, de még mindig voltak necces helyzetek. Például a mostani, de emlékeztetnem kellett rá magamat, hogy csak tesztelem őt, és ha tudná, hogy ki vagyok, valószínűleg lenne annyi esze, hogy mutasson némi tiszteletet. Az áldott jó szívem… - Nem azt mondtam, hogy az országban voltam, csupán azon a vidéken – javítottam ki, és ezúttal ellenálltam a kísértésnek, hogy rákérdezzek a teremtője nevére. Eddig úgy tűnt, hogy jó döntést hozott, ahogyan az összes kölykömet intettem, de sohasem lehet tudni, hogy mi bukkan még a felszínre a rövid találkozónk alkalmával. – Úgy látom a farkasa jóval bölcsebb magánál! – jegyeztem meg, mintegy jót mulatva azon, hogy mennyivel óvatosabb lett a nőstény. Nagyon helyes, ő legalább érezte azt, amit kellett az én szürke fenevadammal szemben, még ha az emberi elme egyelőre nem is foghatta fel az intő jeleket. - Ezért még számolunk! – sziszegtem fenyegetően, összehúzott szemekkel, amikor lemamázott. Ez volt aztán a tiszteletlenség csúcsa. Ha nem lett volna jó hangulatom ma, akkor már biztos, hogy nem lenne mivel beszélnie. ~ Nem emlékszem, hogy megengedtem volna a tegeződést! ~ szavaim már csupán az elméjében szóltak, mivel még az előtt maga mögött hagyott, hogy reagálhattam volna. Az esetlegesen felhúzott pajzsát azonban olyan könnyedén döntöttem le és törtem át, mintha csupán papírból lett volna. Pontosan ezért hallhatta a kialakult távolság ellenére is olyan élesen azt, amit mondtam neki. ~ Adtam némi előnyt, hogy legyen egy kis esélyed, Kölyök! ~ ajkaimon most már megjelent az a sunyi, sanda mosoly, ami szokott, ha a győzelem biztos tudatában vagyok. Mint akit puskából lőttek ki, úgy iramodtam utána. Nem kellett ám olyan sok idő, hogy utolérjem őt, ráadásul én nem is fáradtam ám ki olyan gyorsan, mint ahogyan ő fog majd. Mozdulataim kecsesek, tökéletesen megtervezettek voltak. Eleinte még lemásoltam pontosan az összes ugrást és megtett csavart, de nem kellett sok idő ahhoz, hogy ráérezzek az ízére. Mire észbe kaphatott volna, hogy ellenőrizze hol vagyok, nemes egyszerűséggel beértem őt. Nem, egyelőre nem előztem meg, kíváncsi voltam mit lép egy ilyen helyzetben. Ajkaimon még mindig ott volt a magabiztos mosoly, a levegőt pedig alig szedtem gyorsabban, mint eddig.
-Van, az van… de tudja, hogy van ez a magunk fajtákkal, aki évszázadokig megvolt az összes műszaki ketyere meg találmány nélkül, nehéz megszoknia ezt a hirtelen jött nagy „elektronikus életet”. Még mindig jobb szeretek vadászni mint lovagolni, mint a gép előtt görnyedni, hogy internetezzek, bár tény, hogy tényleg akad pár praktikus dolog. -vontam vállat, lehet, hogy jópofa találmány, meg hasznos, meg minden, de akkor sem érzem akkora nagy égető szükségét, hogy minden csip-csup apró hírről naprakész legyek. Ami fontos, arról úgy is tudomást szerzek. A telefont például kimondottan díjaztam, sokat könnyített az ember mindennapjain. Arra, hogy a testvére bájosabb, csak elismerően bólintottam egyet. Gondolom, nő az illető, legalábbis az előttem álló szájából nehezen bírtam volna elképzelni, hogy „bájos” illetővel illeti egy férfi hozzátartozóját. Meg ha már itt tartunk… nem tudom elképzelni, hogy bármely öccse vagy bátyja bájos lenne. Inkább olyan keménykedős, mint ő… A kijavítására csak szótlanul bólintottam egyet, a következő megjegyzésére azonban kedvem támadt volna fintorogni… Valahogy azonban mégis erőt vettem magamon, és ellenálltam a kísértésnek. Nem tudom, valójában mennyivel bölcsebb a szőrmók, bár tény, hogy óvatosabb, mint én… talán épp ezért is jöttünk ki ilyen jól egymással – mindkettőnkben volt olyan, ami a másikból hiányzott, így egész szépen kiegészítettük egymást. A fenyegetésre viszont csak felvontam a szemöldököm… az az előbbi kis közjáték egész elbizonytalanított ahhoz, hogy most már én is óvatosabban álljak a történtekhez. Viszont nem szerettem a bizonytalanságot, és bosszantott a tény, hogy valamit titkol előlem a nő… ~Désolée… akarom mondani, bocsánat, hogy tegezni mertem.~ –üzentem vissza gondolatban, nem mint ha olyan sokat számítana az előbbi szópárbajaink után… de érdekelt is engem, inkább nekiiramodtam, hogy végre ne csak a szánk járjon, mozduljunk már valamerre! Pláne, hogy eredetileg is ezért indultam el otthonról… Ha csevegni akartam volna, átugrok a Farkaslakba. ~Milyen magabiztos szavak! ~ –reagáltam a szavaira, csak nehogy megüsse a bokáját… magas lóról esni is nagyobbat lehet, az egyszer biztos. Ha már ilyen nagylelkűnek bizonyult, hogy előnyt is kaptam, éltem is a lehetőséggel… nem fogtam vissza magam, mást nem, ha úgy lehagyom, hogy eltéved, vagy nem bírja tartani a lépést velem, akkor így járt, leráztam. Ha meg tudja… úgy is rég volt már részem egy jó kis szoros küzdelemben. Igaz, ennek ellenére azért még élt bennem a késztetés, hogy hátrapillantsak, vajon mennyire maradt le a szájhősnő? Putain… Ami azt illeti, nem nagyon, és csak egyre csökkent a köztünk lévő táv. Úgy látszik, jól éreztem, hogy valamit titkol előlem, és jó eséllyel tényleg idősebb lesz, mint én… hacsak nem ezt a sportot űzte egész életében korábban, de a szavai alapján ennek kevés esélyt adtam. Ahogy közeledett, eleinte csak gyorsítottam a tempómon, ám úgy tűnik, ez sem bizonyult elégnek. Mi a franc? Ahogy mellém ért, kénytelen voltam taktikát változtatni, így egy hirtelen mozdulattal ugrottam le a ház tetejéről, hogy két-három újabb ugrás után már az út aszfaltja visszhangozza a lépteim zaját. Itt aztán gyorsan be az egyik sikátorba, s ha már úgy tűnik, gyorsaságban nincs értelme felvennem a versenyt vele, inkább a hirtelen irányváltoztatásokra alapozok, hogy lerázzam, illetve az egyre bonyolultabb és bonyolultabb figurákra… Jöhetnek a szaltók, ugrás közben pördülések, és társaik! Hátha így sikerül visszanyernem az előnyömet, amit olyan csúnyán veszítettem el.
// juppííí ^^ köszi, nagyi, gratulálok hozzá! És milyen érzés, így, túl a 100-on? //
Inkább nem mondtam a modern technológiával kapcsolatosan semmit, mert ha neki nehéz volt megszoknia, akkor mit mondhattam volna én? Hiszen sokkal több évszázadot éltem le mindezek nélkül, és ez a néhány évtized már csak eltörpül amellett az idő mellett, amit összesen magam mögött tudhatok. Akkor is jó volt, de most sem idegenkedem különösebben. Engem mindig is érdekeltek az új dolgok, gyorsan is tanulok, bár nem véletlenül szerettem rábízni a személyi asszisztensemre ezeket a dolgokat. Persze egyedül is elboldogulok én, de talán néha a sok hasznossága ellenére még mindig idegenkedek a kütyüktől. Egyébként valahol egészen szórakoztatónak találtam azt a zavart, amely beállt nála a farkasom ismerkedő viselkedése miatt. Legalább most már nem volt olyan meggondolatlan, és azt sem volt nehéz kitalálnom, hogy egy egészen kicsit idegesítette a saját tájékozatlansága. Ezt mélyen meg tudtam érteni, hiszen hasonlóképpen éreztem volna a helyében én is. Szerintem egyáltalán nem vagyok gonosz amiatt, hogy mulatságosnak találtam ezt a szituációt, mivel egészen egyszerűen megtehetem. Ilyen magától értetődő a válasz. Miután megindultunk, az én érzékeim továbbra is nyitottak voltak mind felé, mind a körülöttünk lévő világra úgy általánosságban. Nem volt nehéz olvasnom az érzéseiben, a viselkedésében, vagy éppen a reakcióiban. Egész kis tanulmányt lehetett volna írni a benne végbemenő változásokról, ha egyáltalán lett volna érdekeltségem a témában. Sajnálatos módon azonban engem teljesen más dolgok érdekeltek, példának okáért az, hogy megfigyeljem a mozdulatait. Immár nem azért, hogy leutánozzam, hanem sokkal inkább úgy szemléltem őt, mint művész az alkotását. Természetesen nem véletlen a munkámmal való egyezés a hasonlatban! ~ Vigyázz, ha gyorsítasz, hamarabb fárasztod ki magadat, és a farkasodat is! ~ figyelmeztettem könnyed, csevegő hangon. Nem volt nehéz áthatolnom a pajzsán, bár eddig is kommunikáltunk mentálisan, úgyhogy ez most sem lehetett túlzottan feltűnő. Nevetős beszédem azért remekül érzékeltethette még számára is, hogy mennyire élvezem ezt a helyzetet, és mennyire nem megerőltető számomra ez a kis rögtönzött küzdelem kettőnk között. Legalább ő életrevaló leszármazottam, eddig amúgy sem nagyon találkoztam velük itt, de ha mindnyájan ilyenek lesznek, akkor összeteszem a két kezemet, hogy túl sok galibájukat nem kell helyrehoznom, ráadásul az enyéim megfogadták az utasításaimat annak idején a beharapásokkal kapcsolatban. Majd elválik, ha több hozzá hasonlóval is lesz szerencsém összefutni a jövőben. Könnyed, kecses mozdulatokkal követtem őt lefelé, már-már akrobatákat megszégyenítően szökkentem én is az aszfaltra. Kuncogásom immár lágy szellőként cirógathatta a füleit, miközben gyakorlott mozdulatokkal csökkentettem újra az épphogy kialakult távolságot. Kis híján pontosan ugyanazokat a figurákat produkáltam, amelyeket ő mutatott be az imént előttem. Nem volt nehéz, sem pedig megterhelő számomra, de ez csak természetes. Én magamban már azt a pillanatot vártam, amikor majd eléggé elfárad ahhoz, hogy feladja. Nagyon érdekelt, hogy hol van ennek a határa, de valami azt súgat, hogy nagyon lassan bár, de el fogjuk érni. Ám minél tovább húzódik, annál büszkébb leszek az egyelőre még névtelen lányra. ~ Nem rossz elgondolás a taktikázás, csak mindig lásd előre a célodat! ~ tovább osztogattam a kéretlen tanácsokat, mit sem törődve azzal, hogy igényt tart-e rá, vagy sem. Teljesen hidegen hagyott ez jelenleg engem, ajkaimon azonban feltűnt egy széles mosoly, miközben játszi könnyedséggel előztem meg. Nem hagytam le, csupán épphogy egy picit, hogy még láthassam az arcát. Mivel jó előre felmértem a terepet, ezért megkockáztattam azt, hogy háttal fordultam, úgy haladtam tovább, amíg el nem értem egy sikátorokat elválasztó kisebb kerítést. Nem mondhatnám, hogy túlzottan elfáradtam, bár most már én is kezdtem egy kicsit gyorsabban szedni a levegőt, de kétségbeesett fuldoklással még mindig nem lehetett vádolni. ~ Mi lesz, Kölyök? Érj utol! Tartsd a tempót! ~ szóltam rá feddőn, mintha a tanára lennék és nem csupán egy vetélytársa erre az estére.
~ Kac-kac. ~ –ha nem mondod, hülyén halok meg, de tényleg. Akármilyen hihetetlenül is hangzik, de majd’ 300 alatt sikerült megismernem a testem határait, hogy a fizika alapvető törvényeiről már ne is beszéljek… ha gyorsabban mozgok, előbb kifárasztom magam. Amennyire nyeregben éreztem magam a találkozásunk elején, most olyan hirtelen vált egyre feszültebbé és borongósabbá a hangulatom. Már eddig is élt bennem a gyanú, hogy a nőstény titkol valamit, de ahogy egyre inkább utolért és hozzá ilyen laza arroganciával csevegett, még tovább rontott a helyzeten. Nem is tudom, hogy melyik érzés volt bennem erősebb, a bizonyítani akarás, hogy csak azért is legyőzöm, a szégyen, hogy felsülök előtte, vagy a düh, amiért így lóvá tett… Úgy tűnik, akármennyire is igyekeztem, gyorsítottam, csináltam a látványosabbnál látványosabb szaltókat, pördüléseket, vetődéseket és figurákat, hiába… A további jó tanácsokkal se sokra megyek, látom én magam előtt a célomat, arról meg aztán végképp nem tehettem, hogy mint ha gondolatolvasó lenne, szinte már előre tisztában van a mozdulataimmal… Amikor utolért, csak csendben felmorrantam, de még volt ennem annyi büszkeség, hogy ennyitől ne adjam fel, sőt… még eddig még a vezetést sem voltam hajlandó átengedni neki, így aztán mindent beleadva hajráztam egyet, minden erőmmel azon munkálkodva, hogy ne maradjak le tőle – és már az se zavart, hogy látszólag sokkal jobban megizzaszt ez a könnyednek elkönyvelt kis futam, mint arra számítottam. Úgy tűnik azonban, esélytelen. A hamis kártyás, már a kezdetektől fogva az orromnál vezetett, én pedig hagytam, sőt… ilyen jó műsort szolgáltattam neki. De ha már ilyen nagyágyúval futottam össze – neadjisten, ha igaza lenne a korát illetve, akkor hívjuk inkább őstehetségnek – kíváncsi voltam, tud-e ő is valami újat mutatni nekem? ~ Ha ennyire jónak hiszed magad, akkor mutasd, mit tudsz! ~ -vágtam vissza, miután csak úgy dobálózott a kéretlen tanácsaival, arról nem is beszélve, hogy rég volt már, hogy engem bárki is lekölyközött volna, sértette is az önérzetemet rendesen, legalábbis ami a teljesítményt illeti… ha még a kinézetem kapcsán kaptam volna, akkor inkább vettem volna bóknak, hogy milyen jól tartom magam, így a 300-hoz közeledve is. ~ Vagy csak addig voltál olyan magabiztos, amikor a másikat kellett követni? Az már nem megy, hogy egyedül találj ki valamit? ~ –öntöttem egy kis olajt a tűzre, mert miért is ne? Mindig is imádtam a veszélyes játékokat. Ahogy elnézem, ez alól a másik sem kivétel…
Ismételten nem reagáltam arra, amit mondott, mert akár sértésnek is vehettem volna, hogy a segítő szándékom ennyire hidegen hagyja őt. Helyette előbb akartam egy kicsit megalázni azzal, hogy a kezdeti előny után jócskán lehagytam őt, majd végül úgy döntöttem, hogy inkább feszegetem egy kicsit a határait anélkül, hogy rossz érzéseket keltenék benne. Valószínűleg azt a leckét ma már így is sikerült neki megtanítanom, hogy jobb, ha nem becsül alá másokat. Lehet, hogy valaki mutatja magát valamennyi idősnek, de a tudása, vagy a valóság talán a közelében sincs. Én persze szándékosan akartam megtéveszteni, mert kíváncsi voltam, hogy mennyire nézi le a fiatalokat, vagy hogyan kezel egy efféle szituációt, ha kicsit nagyobb a szája a kölyöknek. Még úgy is, hogy ugye én nem kölyöknek tettettem magam, csupán fiatalabbnak nála. Attól még, hogy nincsenek olyan képességeim, mint Chulyinnak, nagyon is jól halottam a csendes morranását, amivel a nemtetszését fejezte ki. Ez egyből elnyerte a tetszésemet, az, hogy nem hagyja magát könnyedén és mindenekelőtt győzni akar. Méltó volt arra, hogy az enyémnek mondhassa magát, ezt pedig ki is fejeztem egy vidám nevetéssel. Nem mondom, hogy egyáltalán nem éreztem meg ezt a kis testmozgást, de egyáltalán nem fáradtam el annyira, mint amennyit belőle kivehetett a futkorászás és az akrobatikus elemek felvonultatása. Hagytam végül, hogy felvegye velem a tempót, jobban mondva én adtam meg a lehetőséget neki arra, hogy utolérjen. Nem akartam sárba tiporni a magabiztosságát, még ha úgy is tűnt. Csak arra akartam késztetni, hogy a kitartása mit se változzon a kezdeti elbizakodottsághoz képest, de ahogy elnéztem, nélkülem is jellemző volt rá. Valahol belül, a nagyon sok évvel ezelőtti önmagamra emlékeztetett. Azt nem tudtam eldönteni egyelőre, hogy ez most jó, avagy rossz, de határozottan hízelgőnek ítéltem meg. Jobban mondva ítéltem volna, ha nem rontja el a dicsérő gondolataimat azzal, hogy újra megpróbált provokálni. Onnantól kezdve, hogy megpróbált felbőszíteni, csak azt érte el, hogy fogjam magam, és valami légtornászokat is megszégyenítő mozdulattal kapaszkodjak fel egy éppen utunkba eső erkély szélére, majd landoljak nem sokkal előtte, egyenesen szembefordulva vele. Mivel nagyjából egyforma magassággal áldottak meg minket a Szellemek, ezért nem nagyon kellett felfelé néznie rám. Hiába, azért cirkuszba is megéri elmenni, és esetemben nem csak a szórakozás, hanem a tanulás céljából is. - Túl messzire mész! – figyelmeztettem vészjóslón, az amúgy is hűvös hőmérséklet a közvetlen közelünkben pedig esett még egy-két fokot. Dühtől fagyos energiáim úgy fonták körül, mint egy lassan köré tekeredő lepedő, de még nem fojtogatón, inkább csak kellemetlenül. Ha mérgesebb lettem volna, akkor valószínűleg nem viselné valami jól, de inkább csak bosszankodásnak tituláltam volna azt, amit éreztem. – Majd egyszer talán mutatok valami olyat, amit érdemes lesz neked is megtanulnod, egyelőre azonban nem érdemelted ki! – szigorúan néztem rá, zöld íriszeim időnként borostyános színben villantak meg, csakhogy én tökéletesen uraltam a farkasomat. Mi egyek voltunk, így esetemben nem annak volt a jele, hogy kezdem elveszíteni az önuralmamat, csupán hagytam, hogy időnként ő is kitekintsen a világra. Arról meg abszolút meg is felejtkeztem, hogy gyakorlatilag máris mutattam neki valamit a repertoáromból, mielőtt elé kerültem volna az utca hideg kövére. - Felesleges próbálkoznod azzal, hogy felhergelj, mert az is lehet, hogy te húzod a rövidebbet, ha eléred a célodat. Ne vágd magad alatt a fát feleslegesen, mert nem éri meg mindig kockáztatni. Ezúttal egészen biztos, hogy te húznád a rövidebbet, hidd el nekem! Nem tudod, hogy mire képes a másik, amíg nem láttad… - akár azt is az orra alá dörgölhettem volna, hogy hagytam, hogy fej-fej mellett haladjon velem, de nem tettem. Meghagytam egyelőre abban a hitben, hogy tényleg jól teljesített. Bár, ha nagyon szigorúan vesszük, akkor tényleg nem volt rossz a teljesítménye, csak én voltam sokkal jobb nála. Egy vele egykorút simán lepipált volna, de ezt el is vártam az enyéimtől. - Biztosíthatlak róla, hogy tökéletesen tisztában vagyok már hosszú évek óta azzal, hogy mire vagyok képes – ezzel utaltam arra, hogy a magabiztosságom még mindig köszöni szépen, jól van. – Követni pedig már rég nem vagyok hajlandó senkit, és ahogy emlékszem, elég hamar utol is értelek – ajkaim szegletében megjelent egy mosolykezdemény. Úgy sejtettem, hogy nem fog neki tetszeni az, hogy megakasztottam a lendületében, ahogyan az sem, hogy a versenyzésünk akkor ért véget, amikor én úgy döntöttem. A kioktatásról meg már nem is beszélve, de ez van. Megtehettem vele szemben, és mindenféle rossz érzés nélkül meg is tettem. Igazság szerint tényleg csak neki szerettem volna jót azzal, hogy megpróbálok átadni valamiféle tanulságot a történtekkel kapcsolatban, de a fogékonysága már tőle függött teljesen.
Azt hiszem, nem kell hosszasan magyarázni, milyen szinten kezdett idegesíteni, bosszantani és kényelmetlenné válni ez az egész helyzet. Ahogy a nőstény könnyű szerrel lehagy én pedig hiába küzdök hogy utolérjem, már kezd érlelődni bennem a gondolat, hogy hátat fordítsak és egyszerűen lelépjek, de… nem! Már csak azért sem fogom megadni neki azt az elégtételt, hogy letört szarvval kullogok el. Azt már nem! Úgy tűnik a – számomra gúnyos – nevetést követően a nőstény ismét lassít a tempóján, bár az előbbi kis bemutató után erősen élt bennem a gyanú, hogy nem azért, mert fáradna. Inkább mert ő úgy akarja. Amikor egy hirtelen akrobatikát bemutatva előttem terem, egy szempillantás alatt torpanok meg, kíváncsi-döbbent tekintettel. A fenyegetését hallva azonban csak összevontam a szemöldököm, ahogy megpróbáltam figyelmen kívül hagyni a baljóslatúan kavargó energiáit. Én megpróbáltam… A farkasom azonban most is okosabbnak bizonyult, lapítva próbált hátrálni, és minél messzebb kerülni az előttünk álló fenyegetéstől. -Rossz szokásom. -jegyeztem meg hűvösen a szavaira, de aztán csak szótlanul álltam a tekintetét. Ahogy az írisze borostyán színben villant, igaz, tudat alatt, de az én szemeim is hasonló színbe fordultak egy-egy pillanat erejére, utána pedig, ahogy a mondandója végére ért, erőt kellett vennem magamon, hogy ne vágjak a fejéhez néhány újabb sértést. Ne próbálkozzak azzal, hogy felhergelem? Valóban? Pedig neme úgy tűnt, már sikerült… -Rendben, győztél. Jobb voltál. Megtévesztettél.Megtanultam a leckét. -szűrtem a fogaim között- Akkor? Most boldog vagy? Vagy mégis mire megy ki ez az egész? Mit akarsz tőlem? -kérdeztem felvont tekintettel, miután rettentő önfegyelmet gyakorolva türtőztettem magam és úgy hallgattam végig a kioktatását, hogy egyszer sem szóltam közbe. Új rekord, gyerekek! Valahol bosszantott, egyrészt az, hogy megzavarta az esti kikapcsolódásomat… másfelől az, hogy bár egész élvezetesnek indult a verseny, szerintem már ő is tisztában van vele, hogy kettőnk közül jelenleg már maximum csak ő élvezi a helyzetet. Győzött, fölényesen, még a képembe is dörgöli az egészet. Mit akarhat még tőlem? Vagy ennyi volt, köszöntem, mehetek?
Sejtettem, hogy bosszantom, de fikarcnyit sem érdekelt a dolog. Az energiái és a viselkedése ugyanis pontosan ezekről árulkodott. Bíztam abban, hogy lesz annyi esze, hogy visszafogja magát, különben előállna az a helyzet, amikor kénytelen lennék őt egy kicsit helyre tenni. Nem túl durván, és nem is túl szétkapósan, de egy kis nevelés azért senkinek sem árt. Valószínűnek tartottam, hogy a korából fakadóan, már régen nem regulázta meg senki úgy isten igazából, és meglepő lehet, de nekem sem ez volt a célom. Ahogyan az sem, hogy megalázzam őt, még ha olykor-olykor úgy is tűnt a mai este folyamán. Én inkább csak tesztnek fogtam fel, aminek során nem csupán arra voltam kíváncsi, hogy mennyire képes használni a vérvonalunk adta előnyöket és képességeket, hanem arra is, hogy mentálisan mennyire stabil, hogyan kezeli a kicsit rázósabb szituációkat, meddig lehet elmenni nála. Mondhatjuk, hogy nem teljesített rosszul, ám a dicséreteket még mindig nem volt szokásom csak úgy osztogatni, különösebb ok nélkül. - Igen, ezt észrevettem, de ez nem olyan dolog, amin ne lehetne idővel és kemény munkával változtatni! – jelentettem ki olyan magától értetődően, mintha én lennék a mentora, vagy esetleg a teremtője, akinek a tisztje ezzel foglalkozni. Igazából, valahol úgy kezeltem minden utódomat, hogy azok hozzám tartoznak ilyen közelről. Még azokat is, akik egészen távol estek tőlem, már a vér tekintetében. Ha nem is viselkedtem velük úgy mindig, mint a gyerekeimmel, azért fontosak voltak nekem és felelősséget éreztem irántuk. Többek között azért is, hogy megtanulják mindazt, amivel életben maradhatnak hosszútávon is. Elnézve ezt a nőt, neki nem voltak ilyen problémái, viszont bármelyik másik testvéremmel is összeakadhatott volna, aki kevésbé kezelné őt finoman. - Ma petite français… - ingattam a fejemet mosolyogva, név híján pedig kénytelen voltam csak így nevezni őt, a magam tökéletes franciaságával. – Az eleve kérdés sem volt, hogy jobb vagyok-e. Az sem, hogy melyikünk fog győzni, hiszen egyértelmű volt – acélosan csillogó tekintetem le sem vettem róla, ami talán egészen különösnek hatott, az egyébként moha zöld íriszeimmel. – Az pedig, hogy valóban megtanultad-e a leckét, majd elválik idővel – vontam meg végül a vállaimat, de nem léptem el előle, és valahol azzal is elégedett voltam, hogy volt mersze még mindezek után is a szemembe nézni. Az ilyen nőket szeretem, akiket nem egyszerű elrettenteni. - Ha boldog nem is, de mondhatni elégedett vagyok – javítottam ki, ajkaimon pedig mosoly pihent, miként ő egyre inkább feszült lett. Nem azon mulattam, de az tény, hogy legalább igyekezett visszafogni magát, amikor rájött, hogy bölcsebben teszi velem szemben, ha kétszer is meggondolja a tetteit és a mondandóját is. – Még mindig nem jöttél rá? – kérdeztem kissé meglepetten, még a szemöldököm is megugrott alig láthatóan. – Kíváncsi voltam rá, hogy mit tudsz. Van még hová fejlődnöd, de egyáltalán nem rossz. Mennyit foglalkozol a képességeid javításával? – érdeklődtem kíváncsian, csevegő hangnemben. Egyáltalán nem törődtem most már azzal, hogy felbosszantottam és valószínűleg semmi kedve velem beszélgetni. - Hogy mit akarok? Jelenleg azt, hogy higgadj le, fújd ki magad, és aztán áruld el nekem, hogy ki volt a teremtőd! – szerintem semmi olyat nem kérdeztem tőle, amivel teljesen belegázoltam volna a magánéletébe, vagy akkora titok lenne. Előbb-utóbb úgyis rájönnék, de így egyszerűbb volna, és legalább tudnám, hogy melyik kölykömre legyek büszke azért, mert megfogadta az utasításaimat, és alaposan meggondolta, kinek ajándékoz oda egy darabot magából.
Hogy is tartja a mondást? Kutyából nem lesz szalonna? Egy farkasból sosem lesz bárány, akárhogy próbálkozik is? Igaz, nem tartottam lehetetlennek, hogy kineveljék belőlem eme rossz szokásomat, de ennyire ne legyünk drasztikusak… Az meg más kérdés, hogy akarok-e egyáltalán változtatni rajta… így is jól boldogultam, akkor meg minek? Tudom, elég kényelmes hozzáállás, de ha valamin változtatni kell, akkor már inkább a képességem fejlesztésére fordítom az időt, nem arra, hogy a személyiségemet változtassam meg. Csak azért, mert mások így jobbnak látják… Köszönöm, én jól érzem magam így, ahogy vagyok. Mindezek ellenére szótlanul fogadtam a nő megjegyzéseit… tanácsait, észrevételeit, hatalmas önuralomról számot téve, hogy a korábbiakkal ellentétben most egy visszaszólást sem kapott tőlem. Pedig lett volna mit, ó, még szép, hogy lett volna! Ahogy meghallottam az anyanyelvemen elhangzó szavakat, önkéntelenül is felkaptam a fejem, hogy aztán a folytatódó fejmosást hallgatva ismét alább hagyjon a lelkesedésem. Komolyan, kezdem úgy érezni magam, mint amikor annak idején valami orbitális nagy hülyeséget csináltam, aztán cserébe órákon át hallgathattam Benji fejmosását. Mon Dieu, mondd, hogy ez nem fog addig tartani! -Hurrá. -engedtem meg magamnak némi „együttérzést” a nő elégedettségével, de aztán már kaptam is tovább. Ó jajj nekem, miért is szólaltam meg… -Mindig, mindenkinek van hová fejlődni, n’est-ce pas?-kérdeztem vissza a megjegyzése hallatán, ezzel nagy újdonságot nem mondott. Bár, ha azt nézzük, hogy más letolást nem kaptam, legalább a képességem terén… némi büszkeséget éreztem. -Foglalkozok… -feleltem a kérdésére, mert jobb nem jutott eszembe… arra meg gondolom nem kíváncsi, hogy telik egy-egy napom, vagy hetem - Annyit nem, mint ha késdobáló, esetleg artista lennék egy cirkuszban, vagy katonának álltam volna, de ettől függetlenül napi szinten. Bár ha megnézzük, szerintem nincs olyan közülünk való, akinek ne jelentené a mindennapok részét… -hisz olyannyira az életünk részét képezi, az ügyesség, a kifinomultság, az egyensúly… -Van egy lovardánk. -osztottam meg vele, hogy kicsit konkrétabban is válaszoljak a kérdésére, mielőtt a végén még megint kifejezné nemtetszését neveletlen stílusom kapcsán - Ha ültél már valaha lovon, akkor azt hiszem, nem kell bővebben részleteznem, hogy milyen jó módja a képességünk finomításának. Korábban vadásztam… - meg régészkedtem, meg zenéltem, meg megannyi mást csináltam, amihez szintén nagy hasznát vehettem a képességemnek. Hát, ha ezt akarod… Egy lépést hátráltam, kissé oldalasan, de csak azért, hogy nekidőlve megtámaszkodhassak az egyik épület falának, miközben lassú szusszanással fújtam ki a levegőt. - Olivier de Rochechouart. -feleltem a kérdésére -Legalábbis én ezen a néven ismertem… Az igazi nevét sosem sikerült kiszednem belőle, pedig biztosra veszem, hogy nem született francia volt. Akkoriban még alig akadtak bevándorlók az országban. A Marseilles-ben lévő falka alfája volt hosszú időn keresztül, ha így többet mond. Tán ismeri? –kérdeztem vissza, hisz ha már annyira érdeklődő… én is lehetek kíváncsi, nem igaz?
Roppant büszke voltam magamra, amiért a csípős nyelv és a kissé tiszteletlen modor ellenére képes voltam viszonylag higgadt maradni. Azért nem vagyok tökéletes, sokszor táncolt a tűrőképességem határán a nőstény, ettől függetlenül a sok év alatt, ami a rendelkezésemre állt, jócskán továbbfejlesztettem a türelmemet. Régen nem volt rám jellemző, most már sokkal jobban megfontoltam, hogy mit teszek és igyekeztem bölcs döntést hozni. Ha elragadtattam volna magam, akkor vagy nem élte volna túl, vagy feledtem volna előtte azt, hogy ki vagyok valójában. Egyelőre még egyik sem érte volna meg, így próbáltam a látszólagos nyugalom álcája mögé bújni. Azt hiszem, hogy a színjátszást azért egy kicsit még gyakorolnom kell, már ami az érzelmeim palástolását illeti. - Nem sűrűn osztogatom az elismerő szavakat… - tettem hozzá, hogy hátha kapcsol, a tiszteletlensége miatt. Volt egy sanda gyanúm, hogy ez nem fog bekövetkezni, bármennyire szeretném is. Az azonban mosolyra késztetett, hogy éppen arra gondoltam, miben kellene fejlődnöm, erre pont azt tette szóvá. Ugyan egy biccentésnél több válaszra nem méltattam, de magamban azért remekül szórakoztam ezen a véletlen egybeesésen. Mert nyilván csakis az lehetett, hiszen olyan képességei tudomásom szerint egyetlen leszármazottamnak sincsenek, hogy képesek a gondolatot meghallani. – Igen, ezt magamtól is kitaláltam, hiszen most is pontosan ezt tetted. A kérdésem az volt, hogy mennyit foglalkozol vele – ismételtem el ismét, kissé türelmetlenebbül, mint amilyen eddig voltam. Azért nem szeretek papagájt játszani, ha nem muszáj, és eddig gyengeelméjűnek sem tűnt. - Ne legyél benne olyan biztos! – ajkaimon szomorkás mosoly jelent meg. Egyszer, még évtizedekkel ezelőtt találkoztam olyan leszármazottammal, aki nem áldozott elég időt és energiát arra, hogy fejlessze a képességeit, amelyeket tőlem kapott. Közvetve ugyan, de akkor is tőlem származtak, ő pedig hozzám tartozott. – Ha készen állsz majd rá te is, akkor segíteni fogod neked! – határoztam el magam, csak így hirtelen ötlettől vezérelve. Nem tudtam pontosan, hogy mit várok el egy leszármazottammal való találkozástól, vagy hogyan fogok hozzá viszonyulni, de most egészen egyszerűen adta magát a helyzet, minden további gondolkodást száműzve. - Többes számban? – kérdeztem vissza kíváncsian, mert ez már végre tényleg felkeltette az érdeklődésemet, úgy komolyabban is. – Kivel? – nemes egyszerűséggel kérdeztem rá, mindenféle plusz udvariassági kört kikerülve. Nem sok kedvem volt köntörfalazni, és amúgy sem jellemző rám a túlzott finomkodás. Ráadásul a kezdésünk után, és azt követően, hogy ő is milyen viselkedést engedett meg magának még az után is, hogy nyilvánvalóvá vált a tapasztalatom vele szemben, teljesen feleslegesnek találtam. Azon már fenn sem akadtam, hogy tegeződésre váltott ő is. Igazából lehet, hogy már eddig is így volt, csak fel sem tűnt. - Mélyen belül mind vadászok vagyunk… - mosolyogtam rá negédesen, miután félig oldalra billentettem a fejemet. – Tagja vagy a falkának? – kérdezősködtem tovább, mintha csak unatkoznék és próbálnám tovább vinni a beszélgetés fonalát, pedig nem erről volt szó. Az érdeklődésem tényleg őszinte volt, nem csupán megjátszott. Már eleve azon is meglepődtem egyébként az előzményekből kiindulva, hogy megválaszolta a kérdésemet, mindenféle felesleges mellébeszélés nélkül. – Nem, valóban nem az volt – ráztam meg a fejemet, ugyanazzal a mindentudó mosollyal, ami már eddig is jelen volt az arcomon. Mintha csak odaragasztották volna. - Igen, tudom, hogy milyen tisztséget töltött be – bólintottam. Büszke is voltam rá emiatt, úgy gondoltam, hogy megérte őt beharapni. A kérdés már csak az maradt, hogy az intelmeimre hallgatva, ő is elég körültekintő maradt-e. – Azt hiszem, hogy ezt a kérdésedet már meg is válaszoltam – hessegettem el a kérdést, amit felém intézett. – És mondd csak, jó teremtőd volt? – szemeim enyhén összeszűkültek, de nem a dühtől vagy a fenyegetéstől, egészen egyszerűen csak a koncentrációtól, ahogy szinte szuggeráltam, hogy nekem tetsző legyen a válasza.
Lehet, hogy csak az én hibám, de jelen pillanatban vajmi’ keveset értek az elismerő szavak… a sok egyéb mellett szinte elvesztek… Csak kelletlenül hallgattam tovább, egyik lábamról a másikra helyezve a súlypontomat. -Passz… Sokat? De nem eleget? Legalábbis lehetne többet is? -kérdeztem vissza a javítására reagálva, hisz nem értem, mi baja volt az előző válaszommal. Most tényleg kezdjem el a napirendemet ismertetni neki? Na ilyen dedós szintre azért had ne süllyedjünk már le… -Ez esetben páratlan nagy idióta lehetet az illető, már elnézést a kifejezésért. Az a vérfarkas a saját halálos ítéletét írja alá, aki nem foglalkozik a képességei fejlesztésével. -reagáltam a szavaira, a szavaimból azonban csak úgy sütött a megvetés. Mert most őszintén… a miénk az egyik legmenőbb, leghasznosabb, legpraktikusabb képesség az összes közül, aminek nem csak vérfarkasként vesszük hatalmas hasznát mozgásban, harcnál, vadászatnál, de a hétköznapi életet is jelentősen megkönnyíti, ha az ember „ügyes”. Nem jár fájdalommal a fejlesztése, mint a Fakírok, Trollok vagy a Mártírok esetében, és nem kell évtizedeket várni arra, hogy bárki megtanulja használni, mint az Idomároknak vagy az Illúzionistáknak… Idősebbek ellen is hasznát vesszük, akármennyire is húzódik bárki, idősebb vérfarkas a mentális pajzsa mögé, nem úgy, mint a Látóknál vagy a Pszichóknál. Mondhatni, már-már játék és kikapcsolódás a fejlesztése, ha valaki úgy áll hozzá, nem pedig vér, fájdalom és kínszenvedés… -Nem mint ha ellenemre lenne a tanulás, de… furdal a kíváncsiság – mégis, mi okod lenne arra, hogy pont nekem segíts? Kóborként? -kérdezek vissza némileg felvont szemöldökkel, azonban a hangomban nyoma sincs becsmérlésnek, vagy hogy úgy hiszem, nem lenne mit tanulnom tőle… Áh, dehogy is… már bizonyította, hogy mit tud, tagadhatatlanul, még ha egyelőre nehezemre is esik ezt bevallani. -A kölykömmel. -feleltem a kérdésére. Ha már elszóltam magam a lovardáról, egy amatőrnek sem tartana sokból rájönni, hogy hol is van a „székhelyünk”… tekintve, hogy az egyetlen lovarda a közelben. Amelyik vérfarkas pedig veszi a fáradságot, hogy ellátogasson hozzánk, annak pláne nem tart sokáig rájönni a kapcsolatra köztem és Masako között. -Igen. -válaszoltam a kérdésére, azt azonban már nem tettem hozzá, hogy valójában még alig egy éve, hogy csatlakoztam, előtte egész sokáig elfértem én is a két falka mellett, mint kóbor vérfarkas. Igaz, vele ellentétben engem az egyik falka majd’ fele ismert… Hogy a környéken élő akkori kóborok nagy részét már ne is említsük. Úgy tűnik, a nő ismeri… ismerte a teremtőmet, ez a tény pedig egyszerre tett kíváncsivá, és mégsem. Érdekelt, mert mégis hogyne érdekelt volna? Hisz mégiscsak a teremtőmről volt szó… Másfelől viszont magasról tettem rá, hisz akármennyire is szerettem volna, sosem volt különösebben jó a viszony kettőnk között… Akármennyire is fáj bevallanom, de alig ismertem. -Első válaszként szívem szerint rávágnám, hogy nem… Alfának, annak lehet, hogy páratlan volt, Teremtőnek azonban már kevésbé, őszintén szólva, azon kívül, hogy beharapott, szinte semmi közünk nem volt egymáshoz. Mivel mindig akadt fontosabb dolga, így a mentoraimtól tanultam azt, amit… -feleltem, majd némi szünetet tartottam, hogy mérlegeljek magamban… azelőtt nem sűrűn kérdezett tőlem bárki is ilyesmit - Én naiv, azt hittem, ha majd mindent beleadva igyekszem, hogy bizonyítsak neki, majd meglesz az eredménye, de úgy tűnik, hiába, nem igazán volt szeme arra, hogy észrevegye az igyekezeteimet. Nem épp álmaim Teremtője. Másfelől viszont… ő volt az, akitől kaptam egy esélyt az életben maradásra… aki tovább adta nekem a vérvonalát, ismeretlenül is megelőlegezve a bizalmat számomra. Lehet, hogy semmit se foglalkozott velem, viszont így folyton ott lebegett a szemem előtt a cél, hogy egyre jobb legyek és bizonyítsak neki, hogy most ott tartok, ahol… -csendesültek el a szavaim így a végére. -Nos? Ezek alapján mennyire volt jó Teremtő? -húzódott féloldalas mosolyra a szám, kíváncsi vagyok, a nőnek mi a véleménye a hallottak alapján. Akár annak fényében, hogy ő milyennek ismerte a férfit korábbról.
- Igen, bizonyára lehetne többet is. Mindig lehet többet, mindig van hová fejlődni. Az ember sohasem tudhat eleget, és mi vagyunk olyan szerencsések, hogy sokkal több idő adatott meg nekünk arra, hogy fejlesszük saját magunkat – adtam hangot a véleményemnek a kérdéseit követően. Tényleg nem volt rossz ő egyáltalán, viszont attól még nagyon távol állt, amit ki tudott volna hozni magából. Most olyan jó hetven százalékos lehetett, ami közel van ugyan a százhoz, de még mindig nem elég közel ahhoz, hogy maximálisan elégedett legyek. - Tetszik ez a hozzáállás! – mosolyodtam el halványan, némi elégedettséggel színezve a hangomat. – Ez ma az első olyan megnyilvánulásod, amivel teljesen egyet tudok érteni. Biztató, hogy nem vagy még reménytelen teljesen, és átlátod a helyzet komolyságát. Még akkor is, ha látszólag előszeretettel teszel úgy, mintha kevesebb lenne benned – miközben beszéltem, folyamatosan rajta tartottam a szemeimet, kíváncsian lesve az arcán végbemenő esetleges változásokat, tovasuhanó érzelmeket. Mindig is érdekelt az ilyesmi, ráadásul ő eddig túlzottan nagyszájúnak tűnt nekem, ami hosszútávon nem kifizetődő. Kíváncsi voltam hát azokra is, amiket nem mutatott ki, vagy azt gondolta, hogy sikerült lepleznie előlem. - Nem feltétlenül kell egyből arra gondolnod, hogy annyira csak te vagy különleges. Tudod, ennek sokszor igencsak rossz vége lehet… - egy ideig én is így voltam ezzel, de azt hiszem, hogy így nyolc évszázad múltán sikerült kinőnöm azt, hogy magamat a világ közepének gondolom. – Egyébként sem mondtam, hogy csak neked segítek, az indokaim pedig végképp nem tartoznak rád. Egyelőre legyen elég annyi, hogy megvan rá az okom, és ha jónak látom, akkor talán majd a bizalmamba fogadlak téged. Úgy hallottam, hogy fordult már elő olyan, hogy elfogadott a falka külső segítséget. Nem áll szándékomban ártani sem neked, sem másoknak, de ha valaki segítő kezet nyújt, akkor szerintem markold meg jó erősen, mert talán egyszeri alkalom! – olyan komolyan mondtam, hogy még véletlenül se csinálhasson belőle viccet. Azt hiszem, hogy akkor fogyna el végképp a türelmem, ha újabb tiszteletlenséggel vágna vissza. Már így is elég büszke voltam a lelkem mélyén arra, hogy nem ragadtattam el magam jobban. - Nocsak, valóban? – az őszinte meglepettség ezúttal kiült az arcomra, mert hagytam, hogy így legyen. Tagadhatatlan, hogy nem számítottam egy efféle fordulatra, hirtelen azt sem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy nevessek a hír hallatán. Alapvetően szerettem a leszármazottaimat, azt is, ha minél többen voltak, de egy kissé kölyökként viselkedőnek saját kölyök? Nem vettem volna mérget arra, hogy ez annyira remek ötlet, de talán vele szemben felelősségteljesebb volt, mint saját magát illetően. Sohasem lehet tudni, igaz? – És mióta tartozik hozzád? – érdeklődtem tovább, ha már így szóba került. Meglepő módon, eddig is viszonylag készségesen válaszolgatott, ezért nem gondoltam, hogy túlságosan meglepné az újabb kérdésem. Nem gondoltam volna, hogy egy személlyel két leszármazottam kilétére is fény derül. - Ez sajnálatos – állapítottam meg kissé csalódottan. Igaz, hogy jól választott, de az, amivé vált ez a nőstény, már nem az ő érdeme volt ezek szerint. Kissé fájlaltam ezt, de mit is tehettem volna? Hiszen akkoriban nem voltam a világnak abban a végében. – Nem mondanám, hogy példaként állítanám mások elé, hiába ért el sokat a falkán belüli hierarchia tekintetében – feleltem megfontoltan, tekintetem továbbra is fürkésző és komoly maradt. – Amire egyébként méltán lehetett büszke – fűztem hozzá a korábbi gondolatmenetemhez. – Viszont, lehetett volna rosszabb is, láttam már rá példát. Az, hogy szerencsésnek tartod-e magad az ajándéka miatt, már csak rajtad múlik, de ahogy látom, értékelted akkor is, és talán most is, ha még hajlandó vagy fejleszteni magad és nem veszed úgy ennyi idősen, hogy a világ minden tudása a tiéd. Ez igazán dicséretes! – megrándult alig láthatóan a szám, már-már majdnem el is mosolyodtam ismét. – Mindezek tekintetében azonban felmerült bennem egy egyszerű, ám szerintem annál logikusabb kérdés: ha nem törődött veled a későbbiekben, akkor mit látott benned, amiért mégis érdemesnek talált arra, hogy a kölykévé tegyen? Miért döntött úgy, hogy összeköti veled az életét, ha azután mégis elvágott szinte minden hozzád fűződő szálat? – kíváncsi voltam, hogy mit fog erre válaszolni, ahogyan a beharapás körülményei is felettébb érdekeltek.
A bókjára önkéntelenül is elmosolyodtam, most, hogy már kevésbé volt harapós-csípős a társalgás, amit folytattunk, sokkal inkább könnyedebb, lassan a kényszerű kérdezz-felelek feeling is kezdett alábbhagyni, és én is szívesebben meséltem neki. Bár tudnám miért, hisz most látom először… lehet, talán pont azért? Ki tudja, látom-e még valaha? Ellenben ha valamelyik falkatársammal osztottam volna meg ezeket a dolgokat - amikre amúgy szerintem különösebben senki sem kíváncsi - naponta szembetalálkoznék velük, és nem tudom, akarnék-e ilyesmit. - Köszönöm. Amúgy… még mindig jó, ha kevesebbnek hisznek minket, mint ha túlbecsülnek, nem igaz? Akkor legalább ott van a meglepetés ereje, és nem a mi fejünk ég a szégyentől… -jegyzem meg, hisz az előbb ő is hasonlót játszott el velem, amivel olyan ügyesen sikerült is kelepcébe csalnia. - Áh, dehogy… Ennyire azért nem vagyok elszállva magamtól. -legyintettem az óva intésére, tisztában voltam vele, hogy mennyit érek a falkán belül, ahogy azzal is, hogy a többi képességnek is megvan a maga előnye és hátránya, ugyanúgy mint a miénknek, egyszerűen csak szerettem, ami nekem jutott, ennyi. - Hát jó. -vontam vállat, ha nem, hát nem, én mindenesetre megpróbáltam. Az mindenesetre felkeltette az érdeklődésemet, hogy vajon kik lehetnek a többiek, akiknek hozzám hasonlóan felajánlotta a segítségét. - Többnyire ellenszolgáltatásként, amiért megtűrjük a kóborokat a városban, ha már csatlakozni nem szándékoznak. -válaszoltam, ahogy szóba került a falka és a külső segítség, ezek után pedig nem bírtam kihagyni, hogy ne kérdezzek vissza - Erről jut eszembe, ha már megköveteli a protokoll… kíván csatlakozni a Falkánkhoz a közeljövőben? -tettem fel a nagy kérdést, komolyan, Benji után már tisztára kerítőnek érzem magam. Még jó, hogy amúgy csak egy egyszerű falkatag vagyok… - Nem olyan rég óta… nagyjából egy éve. Rosszkor volt rossz helyen, és elég csúnya baleset lett a vége, így ultimátumot kapott – vagy átharapja valaki és foglalkozik vele, vagy megfosztják a farkasától. Úgy voltam vele, hogy a falka lényege az összetartás, nem igaz? Lehet, hogy később még megbánom, de tőlem kapott egy esélyt… Igaz, eddig nincs okom panaszra, szófogadó, lelkes, segítőkész, jól viselkedik, meg halad… -vontam újra vállat. Ha a jövőben is minden így megy tovább, akkor azt hiszem, nagy baj nem lesz. Igaz, magamtól biztos nem szántam volna rá magam még egy ideig arra, hogy átharapjak valakit. Félelmetes belegondolni, mennyire megváltoztatja az embert, mennyit komolyodtam, meg mennyivel felelősségteljesebb lettem… először a Lovarda megöröklése, aztán Masako. Szerintem ha pár évvel ezelőtt ezt megjósolta volna nekem valaki, biztos, hogy a képébe röhögök, hogy ez biztos csak vicc. - Nem lehet valaki mindenben a legjobb, nem igaz? -húztam félre a számat. Van aki Alfának kiváló, Teremtőnek pocsék, biztos van ellenpélda is, akinek semmi érzéke a vezetéshez, de ért a kölykök nyelvén. Túl szép is lett volna, ha minden összejön, nem? - Jah, rosszabb… az sajnos mindig lehet. Igaz, most nem igazán van okom panaszra, azt hiszem… ha összegzem a dolgokat, mi minden történt, mióta itt vagyok. –feleltem, hisz azt leszámítva hogy Théo faképnél hagyott, újra, majd Benji is, majd Sam is, tényleg egész jól alakultak a dolgok. Az üzlet is kezd beindulni, ott van Masako a fiúk helyett, ráadásul a falkához csatlakozást, majd az összevonást is egész könnyedén megúsztuk. Mit kívánhat még az ember lánya? Ahogy viszont meghallottam, mi iránt érdeklődik a nő, egyből lehervad a maradék mosoly is a képemről. Hát igen, azt hiszem, mondhatjuk, hogy érzékeny pontra sikerült rátapintania, én pedig nem vagyok biztos benne, hogy meg akarom-e osztani vele… Nem fogja-e az előbbiek után megalázónak találni, hogy sok más farkassal ellentétben csupán szánalomból haraptak be? Bár, talán egy fokkal még mindig jobb ez, mint akit csak balesetből. - Mert alkut kötöttek vele… Vagy megkérték, nem tudom pontosan. -vallottam be végül, ahogy egy fáradt szusszanással fújtam ki a levegőt - Ami azt illeti, a beharapásból semmire sem emlékszem… Mert épp a halálomon voltam, és… -kezdek bele, bár, hogy teljes legyen a történet, jóval előrébb kell ugranom az időből, mint magára a beharapásra - Még a háborúk idején történt, többször is elláttuk a sebesült katonákat a házunkban, és az egyikükkel egészen összebarátkoztam. Mint később kiderült, vérfarkas volt, de ezt csak évek múltán tudtam meg… Megszöktetett, együtt jártuk be a fél országot, mire Marseilles környékén telepedtünk volna le, ám a kor egyik járványa engem is megtámadott, és sosem örvendtem túl jó egészségnek… A barátom fordult az Alfája felé a kéréssel, hogy harapjon be. Korábban én is megmentettem az életét, barátok voltunk, vagy csupán megsajnált, nem tudom, pontosan mi volt az indítéka, viszont a vezetőnk belement. Ezzel a feltétellel… hogy az ismerősöm elvállalja a mentor posztot, és mellette foglalkozik velem, hogy ne hozzak szégyent rá. -értem a végére, elhallgatva. Lehet sajnálni érte, vagy akár lenézni, az igazság akkor is ez marad. Én személy szerint igyekeztem minél inkább elnyomni magamban az önsajnálatot, és inkább úgy fogadni, mint egy második esélyt az életre.
- Viszont, ha túlbecsülnek, akkor lehet, hogy beléd sem kötnek, mert tartanak tőled! – mosolyodtam el halványan, miután ismét ellent mondtam neki egy kicsit. Nem volt ez olyan éles kijavítás, vagy rossz szándékú megjegyzés, egyszerűen csak szóvá kellett tennem, mert én ilyen típus vagyok, hogy sokszor nem bírok lakatot tenni a számra, amennyiben a véleményem hangoztatásáról van szó. Azt hiszem, hogy ebben hasonlítottunk egymásra mi ketten. Ez nem feltétlenül probléma, csak vele ellentétben én bármikor megtehettem ezt, míg neki jobb volt odafigyelnie arra, hogy kinek mit mond, és hogyan mondja azt. - A lényeg az, hogy te legyél tisztában a saját képességeiddel, mert akkor nem lehet gond. Csak sokan pont ebbe a hibába futnak bele, hogy túl sokat hisznek magukról, pedig vajmi keveset tudnak – nem egy ilyennel találkoztam már, szerintem neki is voltak tapasztalatai az ilyen emberekkel, legtöbbször férfiakkal kapcsolatban. – Szerintem magadtól is tudod a választ a kérdésre! – mosolyodtam el ismét, hiszen nyilvánvaló volt, hogy ha akartam volna csatlakozni, akkor már régen megtettem volna. – Viszont az Alfáddal szándékomban áll a közeljövőben találkozni – tettem hozzá, a többi azonban már egyáltalán nem tartozott rá, legalábbis egyelőre. Amíg ki nem érdemli, hogy felfedjem magam előtte, addig nem fogok semmiféle titkot kifecsegni neki, éppen elég nagy dolog lesz majd azt is. Igen, már most is biztosra vettem, hogy előbb-utóbb erre sor fog kerülni, ám azt szerettem volna, hogy Williamen kívül Castor legyen az első, aki tisztában van azzal, hogy ki vagyok. Valószínűleg nem repesne, ha megtudná, hogy egy falkatagja már értesült róla. Bár, jobban belegondolva Sura is előbb annak a nősténynek fedte fel magát, de ez az ő dolga. Úgy voltam vele, hogy így is éppen elég feszültség volt ahhoz, hogy egy ilyen gesztus beleférjen a részemről, ha már más nem is fog. - Áhá… - csupán bólintottam először a rövid beszámolóra, a kölykével kapcsolatosan. Gyorsan mérlegelnem kellett magamban, hogy mi is ezzel kapcsolatban a véleményem, majd nem is voltam rest szavakba önteni. – Tehát magyarán ő is csupán baleset áldozata lett és szánalomból lett beharapva – nyugtáztam első körben, amire talán fel is háborodott volna kapásból. Ha így történt, akkor felemeltem a kezemet, hogy így fojtsam belé a szót, ám ha semmi negatív érzést nem állapítottam meg felőle, akkor mondtam tovább pár másodpercnyi hatásszünetet követően. – Remélem, hogy nem fogod megbánni, hiszen rád van utalva még hosszú-hosszú évekre. Ha pedig halad és látod benne a lehetőséget, igyekezz kihozni belőle a legtöbbet. Ha neked segítek, azzal neki is fogok. Talán még meg is szeretném őt ismerni idővel, ha majd elérkezettnek látom… - túl sok volt a titok és a sejtelmes utalás, én ezzel tökéletesen tisztában is voltam. Engem azonban nem zavart, még ha őt bosszantotta is, mert idővel úgyis ki fogom teregetni a lapjaimat. - Bár maradjunk annyiban, hogy a határtalan lelkesedést nem látom nálad – akár úgy is vehette, hogy a szemére vetettem, de inkább csupán megjegyzésnek szántam. Nem mindenkinek való a kölyök, ahogyan arra közösen is rávilágítottunk, az ő beharapójával kapcsolatosan. – Ez igaz, de attól még törekedhet rá, hogy az legyen – ha itt lett volna a Teremtője, akkor valószínűleg alaposan helyre billentettem volna a fejében lévő gondolatokat, és közöltem volna vele, hogy a hozzáállása nem nyerte el a tetszésemet különösebben. Sajnos ezt talán már soha nem tehetem majd meg, fogalmam sincs róla. Ennek a nősténynek azonban felesleges lett volna ezt elárulni, mivel ő semmiről nem tehetett, ezt én is elismertem. Ő mindössze afféle áldozat volt ebben a történetben, semmi több. - Ennek igazán örülök! – mondtam őszintén, még egy mosollyal is megajándékoztam, amit nyugodtan vehetett a biztatásom jelének. Tényleg örültem annak, hogy most minden rendben volt vele, legalább nem kellett fájnia a fejemnek miatta, és a bajos dolgai miatt, amiket talán sajátomnak éreznék és meg akarnék oldani. Közben nem kerülte el a figyelmemet az arcán végbe menő változás, az, hogy lehervadt a mosolya és talán némi feszültséget is sikerült érzékelnem felőle. Valószínűleg olyan témába sikerült beletenyerelnem, amiért nem rajongott, de ez igazán nem az én problémám, ha egyszer tényleg kíváncsi voltam a történetére. - Értem – bólintottam a beszámoló végén kimérten. – Nem végzett rossz munkát ezek szerint ez a te mentorod! – ismertem el, bár nem repestem attól, hogy csak ezért lett valaki a vérvonalam tagja. Még úgy sem, hogy igazából később bebizonyosodott, hogy nem volt rossz választás a nőstény, ezt azonban akkor még nem tudhatta. Ráadásul az összes kölykömet úgy indítottam útjára, hogy a fajunk előnyeit ajándékként kezeljék és úgy is adják tovább. Itt mi volt a garancia, hogy nem feleslegesen tüntet ki valakit a figyelmével? – Azt áruld el nekem, hogy miért nem ő maga harapott be téged? Miért kellett ezt valaki olyannak megtennie, aki utána amúgy is rábízta a te fejlődésedet, és semmi köze nem volt többé hozzád? – kérdeztem őszinte értetlenséggel, mert az véleményem szerint sokkal egyszerűbb lett volna. – Ő is a vérvonal tagja? – a kérdés szerintem abszolút logikus volt, és részemről érthető is, hogy szerettem volna tudni egy esetleges újabb leszármazottamról.
- Na ja… mindennek megvan az előnye és a hátránya, attól függ, hogy kivel állunk szemben, ki ellen melyik a hatásosabb. -mosolyodtam el magam is. Igen, de könnyű ezt mondani, amikor az ember egy ismeretlennel áll szemben. Melyik taktikát válassza? Fele-fele az esély, ha jót választ, siker, ha nem, akkor meg ciki. - Igaz, költői kérdésnek szántam… -csóváltam a fejem, hisz ha ennyi ideje itt élt anélkül, hogy tudomást szereztünk volna róla… meg amúgy sem tűnt olyan típusnak, mint aki annyira elviselné a szigorú szabályok szerinti életet, ha azok nem épp az ő szabályai – vagy ha már itt tartunk, hogy mások, rangban felette állók dirigáljanak neki… - Majd értesítem, hogy tudjon róla. -feleltem tárgyilagosan, azt meg, hogy mikor, épp hogyan kívánja felkeresni, vagy mi dolga-ügye vele, úgy sem az én dolgom, lerendezik egymás között. Aztán jöhetett a kis beszámolóm arról, hogy valójában Masa átharapásának az indíttatásai sem különböztek sokkal több mindenben attól, mint ahogy én váltam vérfarkassá annak idején. Szar ügy, ciki is, de attól még ez az igazság… szánalomból. Amikor elkezdi kifejteni a véleményét, már épp közbeszólnék, hogy tisztában vagyok vele, én se vagyok rá büszke, de attól nem szeretem, ha a fejemhez vágják… ezzel szemben azonban amikor felemeli a kezét, csendre intve, kénytelen-kelletlen mégis hallgatok, lelkiekben felkészülve a legrosszabbra, az alázásra… Ezzel szemben semmi ilyesmiről nincs szó, csupán egy újabb, mondhatni jótanácsot kapok a nőtől, én pedig szinte szóhoz sem jutok a döbbenettől, csak némán bólintok a szavaira. Mondjuk azt még nem tudom egyelőre, Masának megemlítem-e ezt a találkozást, vagy ha mégis, akkor azt, hogy kiről van szó, vagy csak a falka felé jelzem, de majd alszok rá még egyet. - Pedig nincs okom panaszra, szorgos lány, szófogadó, lelkes, és tényleg próbálja a legtöbbet kihozni magából, hogy bizonyítson. -jegyeztem meg a nő szavaira, azt meg inkább nem taglalom hangosan, hogy ha nem állították volna ilyen döntés elé a lányt, akkor jó eséllyel még hosszú, hosszú évtizedekig eszembe sem jutott volna kölyköt vállalni, sőt… azt is kinézem magamból, hogy anélkül halok meg, hogy továbbadnám valakinek a vérvonalunkat. - Majd átadom neki, ha legközelebb találkozunk. -mosolyodtam el halványan, de ez elég élettelenre sikeredett - Sajnos miután a legutóbb hónapokra eltűnt, visszatért, hogy csatlakozzon a falkához, de ismét nyoma veszett… elképzelésem sincs, hogy merre lehet, vagy egyáltalán mi van vele. -feleltem némi keserű daccal a hangomban, mert akármennyire is imádtam Benjamint, és jelentett számomra rengeteget, nehezen viseltem tőle, hogy ő is ugyanúgy faképnél hagyott, mint a bátyám… kétszer is! És tudom, hogy erről egyáltalán nem tehet az itt lévő nőstény, de valahol mélyen akkor is fáj… - Jó kérdés. Gondolom a mi vérvonalunkból nagyobb volt a hiány… vagy mert az Alfánk engedélye nélkül nem haraphatott volna be… Vagy ő maga sem akart igazából kölyköt, vagy a vezetőnket kapta ez egy pillanatra a vágy, hogy legyen leszármazottja, azt magam sem tudom pontosan. Egyébként nem közülünk való, Eska leszármazottja. -feleltem.
- Ahogy látom, eddig azért nagyjából sikerült boldogulnod azzal kapcsolatban, hogy melyiket válaszd – állapítottam meg, máskülönben valószínűleg már nem az élők táborát gyarapította volna, ha egyszer meggondolatlanul túl sokat hisz magáról. Az, hogy velem szemben így tett, még bocsánatos bűn volt, hiszen jóval fiatalabbnak látattam magam, mint amennyi valójában vagyok, illetve még annál is, amennyit neki bevallottam. Nem kell mindig egyből felfedni az összes lapunkat, ő már így is következtethetett arra, hogy nem vagyok egyszerű kispályás kóbor, aki csak úgy erre tévedt és céltalanul lézeng a városban. - Rendben, azt megköszönöm! – biccentettem kurtán. Igazából én magam is el tudtam volna intézni a találkozót vele, de gondoltam valamiféle jelentést úgyis le fog adni rólam, hát mondja hozzá ezt is, hátha enyhítő körülmény. Bár, ha értesüléseim helyesek voltak, akkor az Alfa már biztosan sejteni fogja, hogy egy Elsőhöz volt szerencséje az előttem álló nősténynek, a kérdés csupán az marad majd, hogy mégis melyikhez. Ezt azonban majd szerettem volna én felfedni előtte idővel, ha tényleg sort kerítünk majd arra a bizonyos találkozóra, amit már annyira kíváncsian vártam. Nem tudtam nem észrevenni, hogy mennyire meglepődött azon, amit mondtam neki, de nem dörgöltem az orra alá, mert talán csak újra eljutottunk volna arra a kritikus pontra, amire már sikerült egyszer ezen az estén. Nem akartam fegyelmezni, és feleslegesen fitogtatni az erőmet csak azért, hogy megtanulja, hol a helye. Nem ostoba, ez nyilvánvaló volt számomra, de azért nem ártott tudni, hol a határ. Jelen esetben nem kívántam azt feszegetni, hiába lett volna könnyű dolgom, mert már rájöttem arra, hogy mivel hozhatom ki a sodrából. - Dicséretes hozzáállás – bólintottam, miután végighallgattam a kis kölyök erényeit. – Ezek szerint, akkor elég megbízhatatlan – húztam el a számat rosszallóan, mikor az egykori mentor került szóba. – Mindig ilyen volt? Miféle mentori hozzáállás ez?! – a nyilvánvaló felháborodást nem volt nehéz kihallani a hangomból, hiszen nem is kívántam titkolni. Az én időmben, és az én tanításaimat követők sosem váltak ilyenné, vagy legalábbis szívből reméltem, hogy így van. Ha kiderül, hogy az én vérvonalamba tartozik, hát egészen biztos, hogy lesz néhány keresetlen szavam hozzá, amik segítségével talán némi eszet, és felelősségtudatot is verhetek a fejébe. - Nehezményezed, hogy magadra hagyott, igaz? – kérdeztem rá kerekperec, mert nem éreztem úgy, hogy finomkodnom kellene, vagy ne szólhatnék bele ebbe a dologba. Én mindenbe beleszólhatok, amibe csak szeretném, ha érinti az enyémeket, és szomorúvá teszi őket. Pedig nem is ismertem ezt a nőstényt, de egyelőre bőven elég volt nekem a közös vér tudata. – Ne aggódj, én nem fogok eltűnni szó nélkül! – közöltem határozottan. Igaz, hogy talán egyszer el kell majd hagynom ezt a területet, ha a szellemek is úgy akarják, de az nem most lesz, és nem is búcsú nélkül fogom megtenni, ha eljön az ideje. - Értem! – bólogattam, és máris elhatároztam, hogy beszélek majd Eskával erről. Talán tudja, hogy ki ez az ember, aki ilyen csúfosan magára hagytam ezt a lányt. – És ki volt akkor, aki megtanította használni a vérvonalad képességeit? – jött a teljesen logikus kérdés részemről, amire szerettem volna választ kapni.
A nő válaszára csak féloldalas mosolyra húzódik a szám. Élek, itt vagyok, egyértelmű, nem? Amikor pedig ő fejezi ki köszönetét, csak aprót biccentek. Azt nem mondtam, hogy leszervezem a rendez-vous-jukat, de Castor felé mindenesetre továbbítom a dolgot, hogy számítson rá… ha egy kóbor Zsizsik keresné, akkor tudja legalább azt, amit én. De hogy mikor, vagy hol, vagy éppen miért… azt hiszem, az a legkevésbé sem tartozik rám, meg őszintén? Annyira nem is akarok belefolyni itt a nagyok hatalomjátszmáiba. - Merci beaucoup. -feleltem, amikor pedig Benjaminra terelődik a szó, egy fáradt szusszanással fújom ki a levegőt. - Azt nem mondanám, hogy mindig… Na jó, egy kis szeleburdiság mindig volt benne, de attól tartok, hogy ez a fiatalkori bohóság lassan kezd átmenni nála időskori szenilitásba. Nem mint ha bajom lenne az öregekkel, csak legyünk őszinték, nem mai darab a szentem így az 500-hoz közelítve végképp nem. Meg lehet, elszokott már attól, hogy kölyköket pesztáljon, az utóbbi időben ahogy tudom, nem sűrűn kellett ilyesmivel foglalkoznia. -igaz, voltunk mi falkában korábban is, de többet tapostuk Európa országának földjeit, mint hogy röghöz kötve éljük az életünk mókuskerekét egy falka tagjaként. - Felnőtt férfi, és nem vagyok se az anyja, se a húga, vagy felesége… -kezdek bele a véleményem kifejtésébe - De azok után, amin együtt átmentünk, legalább annyit elvártam volna tőle, hogy szóljon, és ne szó nélkül lépjen le. Azt hiszem, ez talán nem olyan nagy kérés, pláne manapság, a technika korában. -böktem ki végül tömören, mi az, ami leginkább bántott. Az egy, hogy a bátyám nem először játssza ezt el velem, de hogy már Benji is ezt csinálja? Az elsőben még egész fiatal emberlányként csalódtam, gyermekként, de így majd’ 300 éves felnőtt nőként kicsit nehezebben megy a megbocsájtás. - Köszönöm. -feleltem hálásan, ám kissé meglepetten a nő szavaira. Hisz elég meglepő ilyesmit hallani úgy, hogy csak most találkoztunk, akkor is, még ha valamilyen úton-módon rokonságban is állunk egymással a vérvonalunk révén. - Hogy ki… Mikor ki. Többnyire az élet, saját magam… a falkánk mentorai, meg igyekeztem más vérvonalunk-béli falkatagokat is megkörnyékezni néha, hogy azért olyantól is tanuljak valamit, aki ebben nőtt fel, és a legjobban ismeri a képességünk kiaknázását. -mert igaz, hogy szerencsére ez olyan képesség, amit rengeteg kreatív módon lehet gyakorolni, fejleszteni, de az mégsem olyan, mint ha az igazi profiktól tanul az ember, nem? Elszaladt az idő… nem is tudom, mióta ácsorogtunk egyáltalán itt, de hirtelen belém hasított valami különös érzés… itt állok és beszélgetek az életem nagy dolgairól egy idegennel, akivel most látjuk egymást először? Még ha a rokonom is… Nem is tudom, mi ütött belém, vagy a farkasomba, amiért olyan furcsa kíváncsisággal vonzzák a másik energiái. - Azt hiszem, hogy nekem lassan ideje mennem… Vár a munka. -sóhajtottam fáradtan, hisz pont az elől menekültem ide, hogy egy kicsit kiereszthessem a gőzt, és tessék, pletyódélután lett a dologból. Nem mint ha különösebben bántam volna, érdekes módon mint ha könnyebb lenne valamivel a lelkem. Mint valami gyónás… magamra se ismerek, komolyan. - Nos, amennyiben még marad… úgy is fogjuk még látni egymást, nem igaz? Minden jót! És… örültem a találkozásnak! À bientôt! -köszöntem még a nőtől, mielőtt hátat fordítottam volna neki, és utamra indultam volna pajzsomat felvonva, beleveszve az éjszakába.
// Köszönöm a játékot, nagyi! Részemről ez most záró lett, hisz elég régóta húzódik már a játék… mást nem, ha úgy alakul és van kedved hozzá, összefuthatunk ismét, még nem mondtam le a karakteremről, hogy a teljes inaktivitásba vesszem… //
Azért azt elismertem magamban, hogy legalább hűségesen kiállt az egykori mentora mellett, még akkor is, ha számomra nagyon csélcsapnak tűnt. Nem bíztam benne már most sem, pedig még csak nem is ismertem őt. Talán jobb is lesz, különben lenne egy-két keresetlen szavam hozzá, az is biztos. Jobb is volt, hogy inkább ezen törtem a fejemet, különben egészen biztos, hogy lett volna valami roppant frappáns beszólásom az öregedéssel kapcsolatban. Ó, balga gyermek, ha tudnád, hogy egy még nála is idősebb vérfarkassal társalogsz… - Ne becsüld alá az időseket. Nekik pont nem marad más a végére, csupán a bölcsességük, a rengeteg tapasztalatuk, az eszük. A mentális képességek! – ujjamat óvatosan ütögettem a halántékomhoz, ezzel is hangsúlyozva, hogy miről beszélek. Persze esetemben erről nem volt szó, hiszen az egyik legidősebb élő vérfarkas vagyok ezen a földön, és mégsem jellemző rám a szenilitás, legalábbis még nem vettem észre magamon. Sőt, még mindig képes vagyok arra, hogy jóval fiatalabbnak mutassam magam a valós koromnál, erre azért bárki büszke lenne, igaz? - Természetesen nem az. Régen az ilyesmi alapvető volt… úgy látszik, már azok is változnak, akik nem ennek a kornak a szülöttei. Manapság már egyáltalán nem lepődnék meg ezen, de nem ezt várnám egy fél évezredet megélt hímtől – ráztam meg a fejemet lemondóan. – Úgy látszik, hogy sohasem nőnek fel teljesen, sohasem elég idősek ahhoz, hogy ne hisztizzenek, vagy sértődjenek meg – forgattam is a szemeimet mellé, mert úgy véltem, hogy nagyon is jogos a felháborodásom, még ha nem is volt közöm az egészhez. Sőt, igazából mindenhez közöm van, amihez a leszármazottaimnak is, ez magától értetődő. - Ha igényt tartasz rá, segítek tanulni. Ahhoz sosincs késő, bármennyit is élt már meg a farkas lánya! – ajánlottam fel a biccentésemet követően, amivel a köszönetére reagáltam. Ennél többet egyelőre nem tudtam tenni, és amúgy sem találkoztam még elég leszármazottammal, pedig nagyon szerettem volna a többiekkel is megismerkedni. Talán még nem késő, hiába telt már el olyan sok idő azóta, hogy itt vagyok. Látni akartam a hibáikat, az erényüket, azt, hogy min tudok javítani, hogy a távozásomat követően a legjobbak legyenek a vérvonalukból. Sajnos nem jutok el mindenkihez, aki hozzám tartozik, hiszen a világ amilyen kicsinek tűnik sokszor, olyannyira jól el is lehet rejtőzni benne. Én pedig az igyekezet ellenére sem fogok tudni mindenkivel törődni, ez egyértelmű volt számomra már nagyon régóta. De most, hogy itt voltam, megtehettem azt, ami tőlem telik, igaz? A kíváncsiság amúgy is élt bennem az enyéimmel kapcsolatban. - Rendben! – nem kívántam feltartóztatni, nem akartam beleakaszkodni, mintha kétségbe lennék esve, mert erről szó sem volt. Ez csupán valaminek a kezdete, még magam sem tudtam pontosan, hogy minek. Az idő azonban meg fogja oldani, a szellemek pedig mutatják az utat, ha elbizonytalanodnék, vagy tanácstalanná válnék. Mindig így volt, és talán így is lesz. Olyankor is, amikor ennek nem kifejezetten örülök. – Én is örültem! – intettem búcsút mosolyogva, aztán némán figyeltem, ahogyan elnyelte a sudár termetét az éjszakai sötétség. Ideje elkezdeni azt, amit már eddig is olyan sokáig halogattam!
// Én is köszönöm szépen a játékot!!!! Természetesen majd szeretnék összefutni még! //
Kellemes alaszkai nyár, 17 fok szombat délután. Marseilles partjain ez egy könnyebb tavasznak felelt volna meg. Régen volt, szépen volt, néha jó rá visszaemlékezni. Tavaly nyáron elmentünk oda Nia-val és akkor például megrohantak az emlékek. Alig akartam hazajönni, mindig ez van, mikor arrafelé járok. Az volt az 1. hazám és a mostanit is hazának hívom, de az első mindenből emlékezetesebb marad. Azért is gondolok a francia területekre, mert a hírek szerint egy frank akcentusos kóbor tanyázik a városban anélkül, hogy megkeresett volna minket. A fiatal falkatagunk, Jimmy LeClair, aki bérel itt egy másik blokkot, gyakran jár erre és feltűnt neki a csaj. Úgy 160 év körüli, barna és franciásan töri az angolt. Jimmy Bretagne-ból jött, észreveszi az ilyesmit. Szólt nekem, hogy nézzek rá a leányzóra. Akár stikli, hogy órákat, napokat tölt el az egyik kapu mögött, akár nem, ingyen él a városunkban, nem fizet, nem tesz semmit azért, hogy a mi területünkön lakjon és ez így nem megy. Majd én megbeszélem vele. Cigit szívva várok a felbukkanására. Energiák és szag elrejtve, jól meg is zuhanyoztam és utána egy falkabelivel se érintkeztem, nem szagolja ki, hogy miért jöttem. Nem nagyon láthatott még, sima járókelőnek nézhet, aki vár valakit a parkoló végében. Jimmy elmondása szerint itt szokott keresztülmenni, mikor a közértbe ruccan át egy nagy hátizsákkal. Meg fogom figyelni, hagyom is, hadd költse a pénzét és akkor szólítom meg, mikor már visszafelé igyekszik. A szaga már régi, hosszú ideje bent kell, hogy legyen, kb. 16 órája, akkor pedig talán már ideje lesz újra előbújni a barlangjából. Ha csak később, az se gáz, megvárom. Sötétzöld széldzseki, kék farmer és egy mokasszinszerű félcipő van rajtam baseballsapival. Ilyet ritkán hordok, most is csak a külvárosi arc feelingjét akarom vele felvenni. Amíg várom a nőt, aki Jimmy-nek nem nagyon válaszolt a kérdéseire érdemben, nézegetek a parkolóban a Dodge-om mellett állva, hogy miféle alakok járnak erre. A füst pedig csak száll és száll, homályosabbá téve az elém táruló képet és kitisztítva az agyamat... Segít koncentrálni, ezt csak pár hete fedeztem fel.
Kevin Slade
Testőr
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 172
◯ HSZ : 72
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : A nyakamban egy bőrszálra húzott pentákulum medált viselek.
Angliában az ősz volt olyan, mint itt Alaszkában a nyár. Anglia egyébként se a vidám időjárásáról ismert, s mivel ott nevelkedtem engem nem különösebben frusztrálnak az itteni körülmények. Mindig is jól tudtam alkalmazkodni, ha az érdekeim megkívánták. Most is alkalmazkodom. Sokat hordott farmert, kifűzött bakancsot és egy amolyan favágó mellényt viselek a pólóm fölött. A szám széléből egy sodort cigaretta lóg ki jellegzetes fűszagot árasztva. A nadrágom övtartójára egy vastag fémláncot kapcsoltam, minden lépésemnél a combomnak ütődik. A végén levő tárgy nem látszik most, mert a mellényem zsebében rejtőzik, ahogy a kezeim is. A hajam rendezetlen, a szemeimet kihúztam körbe női szemceruzával a hatás elérése érdekében. Az összhatás tipikus lecsúszott drogosé. A garázssorhoz érve elpöccintem a füves cigit, majd futólag rátaposok egyet. Ha nem lennék vérfarkas, talán már lebegnék, de így lényegében alig érzem valamennyi hatását. A farzsebemből kihúzok egy zsebkendőt, majd a szemeim környékét kezdem törölgetni, hogy eltüntessem a buzis sminkemet. A hajamat is lesimítom, hogy legyen valamennyire rendezett ábrázatom, aztán az egyik garázsajtó előtt megállapodva körbepillantok. Meg akarok győződni arról, hogy nincs senki a környéken aki észrevehetne, ezért a pajzsomat is leengedem félig, hogy energiáimmal körbesöpörjem a környéket. Oké, nem követtek. Kihúzom a zsebemből a láncon lógó kulcsot, aztán a garázsajtó zárjába illesztem, és kinyitom. A pajzsomat feljebb húzom mielőtt belépnék, de teljesen be nem zárkózom, mert az ilyen környéken sose árt óvatosnak lenni.
A bagószag mámorában úszva mindig elkapnak azok a gondolatok, amik megkérdőjelezik ennek a jogosságát. Minek ez nekem? 300 évig megvoltam nélküle. Marseilles-ben pipáztam néhanapján, de az se ragadott meg nagyon. Öregkori dohányzás. Nem hallottam még róla. Fura dolgok vannak égen s földön, de a hatás a lényeg és az mindenképpen pozitív. Még attól se kell félnem, hogy rákocskák csipkedik majd az ollóikkal a tüdőmet. Regenerálódik, mielőtt rosszabbodhatna. A kocsim mellett szobrozva figyelem a gyér forgalmat. A parkolónak ezen a felén csak kutyát sétáltat valaki, egy szőke nő, de hamar irányt is vált. Nem bánom, az a kis csivava ritka ronda kutya, kilóg a nyelve jobbra és idegbetegnek tűnik. Izgága, egyszerre 3 irányba indulna. Jó, hogy lekoptak. A garázsajtóknál viszont mozgást érzékelek a szemem sarkából. Első ránézésre egy lecsúszott punk, aki még vagy már nem tudja, mi van a lába között. Ezeknél csak a fürdőkádban derül ki... Valahogy mégis ismerősnek tűnik. Távolról figyelem, hála a farkasképességnek innen is élesen ki tudom venni az alakját. A mozgásával együtt már nagyon is hasonlít az egyik testőrünkre. Mit csinál itt? Hétvégi kocsimosás drogos jelmezben? Hm, ez érdekes. Nem vett észre, még tudom titkon figyelni. A pajzsán nem török át, kivárom, amíg biztonságban érzi magát vagy vizsgálódik. Én csak egy kicsit húzom le, a korkülönbség miatt az is elég. A kocsik mögött haladva közelítem meg, mert érdekel, mit művel ilyen álcában. Ha az érdekeinkkel ütközik, a körmére kell koppintani. Az már nem az én feladatom lesz. Csak szemlélődöm, megfigyelek és persze jelentek. A kóbor egyelőre sehol sincs, úgyhogy foglalkozhatok Kevinnel. Nagyon komoly lehet a dolog, hogy még cigiből is füveset nyomott el a látszat kedvéért. Fura figura, de nem tudok róla, hogy drogozna a tanár úr. A keresett nőstény szaga pedig erősödik, valószínűleg közelítek a lakhelyéhez... A soron már nem nagyon lehet elbújni, úgyhogy elegéns, lassú léptekkel haladok Kevin kasztnija felé. A szagomat, energiáimat elrejtettem, de a lépéseimet hallani fogja, a füstöt is megérzi. Mindent nem lehet kivédeni... Ha nem csukja be előttem a kaput, akkor megállok a falnál, fél kézzel odakönyökölök rá. Behajlítom kicsit a nyakamat és körbenézek a helyiségben, hogy miket tárol itt és mit csinál épp? Nem számít, ha közben találkozik a tekintetünk. A cigit eltaposom a bejáratnál. Cipőm sarka tompán csikorog a betonon, ahogy eloltja a parázsló hamuvéget. Lehetnek odabent gyúlékony anyagok is és nem hiányzik egy újabb bombajó buli, mint múltkor az Upperben... - Szevasz! Mi járatban itt, ahol a madár se jár? - kérdezek rá egy vidám mosollyal egész halk hangon, amit kizárt, hogy más is hallana. Amúgy se látok itt senkit, ha valamelyik kapu mögött vannak, onnan meg még a mi fajtánk se veheti ki, olyan minimális hangerővel szóltam.
Kevin Slade
Testőr
KARAKTERINFORMÁCIÓK
◯ Kor : 172
◯ HSZ : 72
◯ IC REAG : 56
◯ Lakhely : Fairbanks
◯ Feltűnést kelthet : A nyakamban egy bőrszálra húzott pentákulum medált viselek.
A garázsban egy csupasz villanykörte szolgáltat némi fényt, de izzója már eléggé vibrál, nemsokára ki kell cserélni. A kábelen magányosan himbálózik. Valamikor volt talán búrája, de nekem így is megfelel. A garázsokban általában autót tartanak. Ezért hívják garázsnak, ugyebár. Nos, az én garázsomban autó nincs... számzáras és lelakatolt fémszekrények, széfek viszont annál inkább. A hátsó sarokban egy kerekes ruhaállványon fogasokon sorakozik mindenféle ruhadarab, mellette pedig egy két méteres félig megvakult tükör van a garázs falának támasztva. Két szekrény között egy régimódi sokfiókos asztal is helyet kapott háromlábú szék társaságában. A spanglit az asztal tetejére dobom, ahogy elhaladok mellette és a mellényből kibújva az egyik üres vállfára teszem. Ekkor hallom meg a lépteket. A vállfát kimért mozdulattal akasztom vissza a helyére, rajta a mellénnyel, majd lassan az ajtó felé fordulok. Mi a fasz? Gyanút fogtak, és idáig követtek volna? Nem, azt kétlem, hogy ezeknek a szipusoknak ennyi eszük lenne. Visszasétálok az asztalhoz, kezem a közelebb eső felső fiók gombjára siklik. Tartok ott egy Glock-ot a nem várt látogatók odakint tartásának érdekében. Bárkinek nem ugorhatok borostyánosan izzó szemekkel, pláne fényes nappal nem. Az elég amatőr dolog lenne. A látszatra adni kell! Amikor megpillantom a nem várt látogatómat, a kezemet elveszem a fióktól, és a másikkal egyetemben keresztezem a mellkasom előtt. Hát ez meg mi a ménküt keres itt? Őslakost nem állítana Castor Őslakora. Ha szimatoltatni akarna utánam, akkor azt egy Chicago-ival tenné, mert nyílt titok, hogy bennük még mindig jobban megbízik mint bennünk, szóval kétlem, hogy ő küldte volna a nyakamra. Meg aztán mi oka lett volna rá? A feladataimat hiánytalanul és maximálisan elvégzem. - Szevasz! Ugyanezt én is kérdezhetném tőled. Felelem, kikerülve a választ. Nem hiszem, hogy elszámolással tartoznék felé. Bizonyos szintű tisztelet kijár neki ugyan a kora miatt, de a ranglétrán fölötte állok. Magánélet is van a világon. Nem kerüli el a figyelmem, pontosabban a szaglásomat az, hogy Rocky feltűnően alaposan megtisztálkodott. Ezért nem szúrtam ki én sem. Az évek az ő malmára hajtják a vizet, hiába tartozunk ugyanahhoz a vérvonalhoz mindketten, nem szúrhattam ki korábban. Most már biztos vagyok benne, hogy követett, vagy megfigyelt valakit. Remélhetőleg nem engem.
Szemügyre veszem ezt a lepukkant helyiséget. Mint egy ócska bérlakás szobája, gyengén világított és túlzsúfolt. Biztos megvan a hangulata, hogy ilyenben lakik az a kóbor is, akit én keresek. A szekrények mind masszívak, fémből vannak és feltehetően rejtegetni való cuccok lapulnak bennük. Valami illegális machináció mehet itt. Ami nem baj, mind tele vagyunk ilyenekkel. Ruhák, rozzant tükör, mintha jelmezbálba készülne a lakó. Úgy se láttam még, ahogy ma öltözött, szóval ezt biztos máskor is megteszi. A nagy átváltozó, erről az oldaláról nem ismerem, de lehet, hogy jobb lesz megismerni. Mikor észrevesz, gyorsan ugrik el onnan a fióktól. Elzárja magát, nem tetszik neki, hogy megzavartam. Nem is számított rá. Nincs rá követési parancs, meg semmi ilyesmi, puszta véletlen, hogy megtaláltam. - Keresek valakit, de téged találtalak és gondoltam, beugrom. Egyelőre hallgatok a kóborról. Lehet, hogy ismeri, majd később rákérdezek. Megállok szintén karbatett kézzel. Nézzük egymást, mint a támadást váró vagy arra készülő hímek. Nem hiszem, hogy nekem jönne. Erősebb is vagyok és amúgy se a hirtelenségéről híres. Parasztos a stílusa, empátia nulla, de a Falka iránt, az Alfa iránt hűséges. Tudtommal. Látványosan körbenézek, szemeimmel megállok a szekrényeken, aztán a ruhákon. - Kiktől tartasz, hogy álruhában kell idejönnöd? Hétvégi háznak kissé elhanyagolt... Csak viccelődöm persze, ez inkább raktár, búvóhely lehet. Nem bánom, ha vannak fekete szférába tartozó ügyletei, de tudnunk kell azokról is. A Falka része, minden tettnek következménye van. - Magányos biznisz? Nincs vele gond, mindenki járhat saját utakat, míg a közösnek nem tesz keresztbe.
Kezdőlap
//
//
Részemről ez most záró lett, hisz elég régóta húzódik már a játék… mást nem, ha úgy alakul és van kedved hozzá, összefuthatunk ismét, még nem mondtam le a karakteremről, hogy a teljes inaktivitásba vesszem… 
