Furcsa módon kellemes az anyósülésen ülni. Talán azért, mert életkoromat elnézve egy ideje már el kellett volna venni a jogosítványomat, talán azért, mert megszokott nyugalmamból így egyetlen idióta sofőr sem zökkent ki. Most mondhatnám, hogy női sofőr, de ennyire azért nem vagyok himsoviniszta. Csak egy egészen kicsit, azt is főleg csak szórakozásból, ha valakinek tudom, hogy az agyára mehetek vele. Hmm, lehet, színésznek kellett volna állnom, ennyi hülyeséggel a fejemben. vagy írni egy könyvet. A türelmem egészen biztosan megvan hozzá. – Garázssor – mondom, és magam is elgondolkodom, okos ötlet-e ez. De hát ha kocsmákba jár az ember, akkor fölszed pár infót mattrészeg emberektől, mint például attól a szerelőtől, aki elkotyogta, hogy látott egy fura figurát eltűnni a garázssoron. Egyszer még ott volt, a fickó ment utána, sarok, és bamm, sehol senki. Na, erre még Eska sem képes – aki egyébként végre méltóztatott visszamászni hozzám –, szóval fölkeltette a figyelmem a dolog. A hosszú élet ritka, a titka meg az, hogy az ember ismerje a környezetét, meg legyenek olyan barátai, mint Aimée. Bármi történjen is vele abban a hülye falkában, élve fogom kihozni onnan, az biztos. A harmadik évszázadban meghalni szar dolog, érje már megy a negyediket. Röhögni akarok rajta a Szellemvilágból, amikor majd őt kínozza az öregség… – Várom azt a napot – villantottam egy apró, kissé erőltetettnek ható vigyort a társam felé. Azért lássuk be, tényleg dögunalom lenne az életem manapság, ha nem lenne ez a nő. Olyan vele beszélgetni néha, mintha egy aknamezőn sétálna az ember. Egy rossz lépés, aztán jó katona módjára nagy területen szétszóródhatok. És ez furcsa módon izgalmasnak bizonyult. Emlékszem, kölyköket edzeni is hasonló érzés volt valamikor. Ó, régi szép idők… Na, azért nosztalgiába nem süppedek, inkább nézek ki a fejemből. – Itt álljunk meg – mondom, amikor meglátom az első garázsokat. A maradék szeletet gyorsan betermelem, a papírt a zsebembe gyűröm, aztán előveszem a fegyverem és még ki is biztosítom. A környéken embert nem látni, farkast sem nagyon, de azért az ember legyen biztos a dolgában. Emellé elemelek még egy zseblámpát is, aztán Jégkirálynőhöz fordulok. – Van kedve fölfedezni egy kicsit a helyet? Szokatlan dolgok után kutatni?
Az egy szavas válaszoktól időnként legszívesebben a falra másztam volna. Most sem mondtam inkább semmit a hallatán, csak a szemeimet kezdtem el forgatni méltatlankodva. Mintha én valami sofőr lennék, és azt kérdeztem volna, hogy hová óhajt menni a kedves úr. Ma azonban nem volt kedvem kiselőadást tartani abból, hogy mennyire nem helyénvaló ez a stílus velem szemben, a sértésről már nem is beszélve. Azt hiszem, hogy abból ma is egy remek kis vita kerekedett volna, de hát nem mindig jó az. Megfogadtam újévkor, hogy kevesebbet fogom piszkálni a mellettem ülő hímet, de hát olyan nehéz volt, amikor ennyire bicskanyitogató volt a viselkedése velem szemben! - Tényleg? – kérdeztem, miközben kíváncsian felé pillantottam. – Milyen furcsa, akkor már ketten vagyunk ezzel így – tettem hozzá, nehogy azt higgye már, hogy tényleg érdekel, mi van vele. Nagyon nem tetszett nekem, hogy állandóan kihozta a legrosszabb énemet, de csakis magának köszönhette. Ha kedvesebb lett volna hozzám, akkor egy rossz szavam sem lenne soha, de így még jó, hogy mindig vissza akartam vágni. Nagyon nem szerettem, ha el akartak nyomni, a sértegetést pedig pláne nehezen viseltem. Még ha nem is lehetett engem agresszívnak titulálni, amiatt nem kellett aggódnia senkinek, hogy ne védeném meg magamat. Szerencsére beszélni valahogy mindig elég jól tudtam ahhoz, hogy helyettesíteni lehessen egy pofonnal. Szavakkal is lehet ám a megfelelő helyre szúrni ahhoz, hogy fájjon, és fizikálisan semmit nem is kell tennem. - Lehetne, hogy nem utasítgat?! – adtam most már hangot a nemtetszésemnek, és csak azért is tovább gurultam még néhány métert, mielőtt megálltam volna. Én is láttam, hogy a garázsoknál vagyunk, ráadásul vele ellentétben én tudtam, hogy milyen hely ez. Őrző vagyok, ráadásul informátor, úgyhogy ez a dolgom. Tudni, hogy a városban mit és hol találok. Ezt azonban nem volt muszáj az orrára kötnöm, és különben sem jártam még a rejtettebb helyeken túl sokszor. Ha lehetőségem volt rá, egyedül azért nem bátorkodtam ilyesmit tenni. Ennél kicsit többet ért az életem, bármilyen hihetetlen is. Miután leállítottam a motort, én is elővettem a fegyveremet és a kesztyűm felhúzása után ki is biztosítottam azt, Benjaminhoz hasonlóan. Miközben kiszálltam a kocsiból, felügyeskedtem a cipzárt is, a sapkát megigazítottam a fejemet és úgy néztem körül. Sehol egy teremtett lelket nem lehetett látni, mondjuk nem is csoda, hiszen elég hideg volt ma és a nap sem sütött le ránk. Borongós, havas idő, nem szeretem az ilyet. Olyan lehangoló és morcos hangulatot vált ki az emberekből, lehet a kedves társamnak is ez lehetett a baja. - Miért, van még szokatlan dolog a mi világunkban? – a kérdés leginkább félvállról hangozhatott, de ez most nem zavart. Ha mind a ketten kiszálltunk, akkor benyomtam a riasztót, a kulcsot pedig mélyen a zsebembe süllyesztettem. Újra körülnéztem, és tettem pár lépést előre, mire a lábam alatt ropogni kezdett a friss, még érintetlen hó. Pont ilyenkor akar ez a fazon is felfedezőutat tenni, amikor nem a legkényelmesebb, lapos talpú csizmámat veszem fel. Még jó, hogy ez is elég stabil volt ahhoz, hogy könnyedén közlekedhessek. – Úgy látom, mostanában nem fordult meg itt senki – jelentettem ki némi szemlélődés után. Mondjuk ez a mostanában leginkább csak az elmúlt pár napot jelentette, mert azok a nyomok még látszanának, ám a többit már ellepné a hó. Valószínűleg el is lepte, elrejtve kíváncsi szemeink elől.
Elvigyorodok arra, amit mond. Nos, meghalni még nincs kedvem, ami azt illeti, farkasként meg egy nagyobb erejű mérgezést is meg tudok úszni, szóval valószínűleg mindketten azzal töltjük majd elkövetkező napjainkat, hogy várjuk a csodát. Egymás mellett, hintaszékben, forró teát szürcsölünk és a naplementét nézzük… Jézusom, megint kezd kibukni belőlem az ember, aki vagyok. Na jó, nyomjuk vissza, úgy van, nem mutatkozik meg. Amúgy is, hiszem, hogy a nő valahogy jobban ki lehet békülve a csöndes verziómmal, mint a régivel. Ironikus, én jobban kedveltem a régit. – Sajnálom, nem utasításnak szántam – mondom. Tudom, valószínűleg úgy hangzott, és a sajnálatom őszinte. Ha belegondolok, nem nagyon maradt más ebben a városban ezen a nőn meg Aimée-n kívül, akiket ismernék, és valami azt súgja, régi mentoráltamnak több baja lesz, minthogy velem foglalkozzon a közeljövőben. Ha teljesen őszinte akarok lenni, ez a falkaegyesülés engem megrémít. Ekkora területen ekkora falkát én még életemben nem láttam, és lehet, pesszimista vagyok, de félek, nem lesz jó vége. – Hát, ha elénk ugrik egy kecskefejű ember, az igen érdekes lenne, nem gondolja? – kérdeztem, mosollyal az arcomon. Nem mondom, hogy különösebben vidámmá váltam, de tény és való, egy kicsit kimásztam a burokból. Vagy azért, mert most a közel ötszáz éve élt életemhez terveztem némi adalékot adni, vagy egyszerűen csak a beszélgetés miatt, ami rendkívül gyorsan evezett ki és be a veszélyes vizekről. Furcsa ezt mondani, de ez egészen tetszett. – Bárki szokott is erre járni, azt mostanában valami biztos jobban lefoglalja – jegyzem meg, enyhe éllel a hangomban, de ez nem a nőnek szól. Régen történt már olyasmi, hogy más falkában lettünk volna, Aimée meg én, és ez nyugtalanított. Talán nem volt a saját gyermekem, de egészen biztosan úgy tekintettem rá, mintha az lenne. Egy jóbarát, akit meg kell védeni, ahogy meg kellett régen. Ha ezt hallani, valószínűleg úgy tökön rúgna, hogy a szemem kiesne, de vissza nem vonom, amit mondtam. – Mit gondol, arra? – böktem a fejemmel az egyik irányba. A történet alapján arrafelé tűnt el a fickó, akit a részeg követett. És akkor valószínűleg nagy szerencséje volt annak az ittas formájának, hogy nem volt gyorsabb. Én azonban meg akartam találni, bármit is használtak, hogy eltűnjenek.
- Rendben! – engedtem végül, mert úgy tűnt, hogy komolyan gondolta a bocsánatkérést. Ebben az esetben igazán nem tehettem mást, minthogy elfogadtam. Azért annyira még én sem vagyok keményfejű és érzéketlen, hogy még most is húzzam a számat, mint valami sértett kisgyerek. Attól még, hogy időnként egy kicsit hajlamos voltam a naivitásra, még nem jelentette azt, hogy gyerekes is lennék. Sajnos elég régóta felnőttem már, talán még hamarabb is, mint kellett volna, vagy mint ahogyan mostanság szokás. Az élet néha szívás. - Nem tartom túl valószínűnek, hogy ez bekövetkezne – osztottam meg vele a véleményemet. – Az ilyenek amúgy is inkább Görögországban rohangálnának, nem? – fűztem tovább a gondolatot, miközben megtettem még néhány lépést. Én nagyjából tudtam, hogy mit merre találok itt, de hagytam, hadd fedezze csak fel magától. Ha szerencsénk van, akkor nem fogunk beleütközni egyetlen Őslakosba sem. Ha mégis, hát én őrző vagyok a magam részéről és jobban járnak, ha nem tesznek bennem semmi kárt. Nem volna túlzottan bölcs dolog, ha magukra haragítanának minket, ez biztos. Volt már ebből gond, szerintem igazán nem szeretnének még többet a nyakukba kapni, a csatlakozás miatt így is volt elég baj, amit meg kellett oldaniuk a saját házuk táján. Nem lenne szép bepiszkítani még hozzánk is pluszba. - Nem vennék erre mérget – osztottam meg vele a saját véleményemet. Miért is ne használhatnák ezeket a járatokat attól függetlenül, hogy mi történik a falkák között? Mondjuk azt pontosan nem tudtam, hogy meddig megy el és hová vezet, de ez csupán részletkérdésnek számított most. – Ezek szerint tud arról, hogy mi folyik a farkasok között… - tettem szóvá egy kicsit meglepetten. Nem gondoltam volna, hogy a kóborok ennyire képben vannak a két falkát érintő ügyekkel kapcsolatban. Mondjuk hallhattak ezt-azt, de azt nem tartottam valószínűnek, hogy világgá kürtölnének a tagok mindent. Ezek szerint vagy lehetett ismerőse valamelyik oldalon, vagy csak szimatolt egy kicsit, ami nem volt túlzottan bölcs döntés a részéről. - Oké, menjünk arra akkor! – vontam meg a vállaimat, ám az nem kerülte el a figyelmemet, hogy mennyire beletrafált úgy egészen véletlenül az irányba. Már eleve azt is furcsának találtam, hogy pont ide akart jönni körülnézni, de eme megfigyelésemet megtartottam inkább magamnak és nem kötöttem az orrára, hogy olyan kis szemfüles vagyok, hogy én ilyeneket is megfigyelek. Azt hiszem, hogy ezt leginkább szakmai ártalomnak lehetett volna titulálni. Közben átléptem egy nagyobb hókupacot, amit az út szélére halmoztak fel, és a jóval kisebb, néhány nappal ezelőtt eltakarított részen folytattam az utamat. A fegyver még mindig a kezembe simult, de nem tartottam fel, a testem mellett fogva haladtam tovább. Tekintetem ide-oda cikázott, felmérve az előttünk elterülő terepet.
Örülök, amikor elfogadja a bocsánatkérésem. Tényleg sem kedvem nincs arra, hogy vele küzdjek itt szavakkal, és még csak gondolni sem akarok rá. Aggódok Aimée miatt, aggódok, mert nem tudom, mi lesz ennek az egésznek a vége. Kicsit aggódom magam miatt is, de hát én már közel járok az ötszázhoz, ha nem érem meg, így jártam. Valami azt súgja, a világnak nem hiányozna túlságosan a jelenlétem. Tanúsítom, túléltem már a hasznosságom idejét, méghozzá eléggé csúnyán. – A mondák szerint Krétán, ha egyre gondolunk, de megvallom, ott még életemben nem jártam – nevettem egy keveset csöndesen. Beutaztam már a világ jelentős részét, de még egyszer sem találtam magam Görögországban, vagy éppenséggel Európán kívül ez idáig. Szerettem a hazai terepet, és éppen eleget megtudhattam róla ahhoz, hogy ne akarjam elhagyni. A Vén Kontinens tele volt ismerősökkel, akikhez fordulhattam, ha kellett. Itt meztelennek érzem magam a kapcsolataim nélkül, és most nem arra gondolok, hogy pár éjszakával ezelőtt majdnem letartóztattak közszeméremsértésért. – Igaz, jobb, ha minden eshetőséget számba veszünk – mondom, és megvonom a vállam. Annyira nem érdekel, kik járnak erre, egy Őrzővel vagyok, és ha kell, hát kihazudom magam a szituációból. Ha nem sikerül… Nos, az öreg farkas még nem feltétlenül vén farkas. És egy jó verekedés egészen biztosan levezetné azt a feszültséget, ami fölgyűlt bennem, az aggodalmat Aimée iránt. Ahogy a kérdése elhangzik, felé fordulok. – Sok mindenről van tudomásom, sok mindenről nincs. Erről van. És aggódok miatta, hogy őszinte legyek. Mozdultam is újra, fegyverem a kezemben, de nem lóg az oldalam mellett. Két kézzel tartom, készen arra, hogy ellenséges megmozdulásra gondolkodás nélkül nyissak tüzet. Talán nincs ezüst a fegyverben, de egy golyó, ha jó helyre megy, egészen biztosan lelassít egy farkast. A fal mellett haladok a sarokig, majd elkémlelek, és amikor ott sem látok senkit, kicsit magabiztosabban folytatom az utam, ezúttal nem a falhoz simulva. – A fickó, akitől az értesülésem származik, azt mondta, legfeljebb három méterrel volt a férfi mögött, akit követett – magyarázok, inkább magamnak, semmint neki, de nem zavar, hogy ő is hallja. A farkasom szagnyomok után kutat, és az egyik ajtónál nagyon haloványan ugyan, de talál is egyet. Emlékeztet a falka szagára… A harmadik ajtó az, abból az irányból, amerről jöttünk. – Nos, hölgyem, folytassuk? – kérdem, miközben odaállok az ajtó mellé, készen arra, hogy ellenőrizzem, zárva van-e. Most még elsétálhatok innen, tudom, de én folytatni akarom. Meg kell ismernem a város titkait, ha meg akarom ismerni a lakói titkait, márpedig a lakók titkain keresztül vezet az út ahhoz, hogy én és Aimée élve kerüljünk ki ebből a városból.
- Én sem jártam Skóciánál keletebbre – vallottam be. Nem nagyon szerettem magamról megosztani információkat csak úgy, de ő már úgyis tudta, hogy merre jártam életem során, hiszen állandóan egymásba botlottunk. Így felesleges is lett volna titkolni ilyesfajta részleteket velem kapcsolatban. – Talán majd egyszer… - tettem még hozzá, bár ezt inkább már csak magamnak jegyeztem meg és nem neki címeztem. Annál is inkább, mivel máris megindultunk előre, pontosan a bejárat irányába. Kíváncsi voltam, hogy megtalálja-e a megfelelő ajtót, amelyről nekem már tudomásom volt ám. Csak biccentettem azt nyugtázva, hogy kivételesen igazat adott nekem. Szerintem is bölcsebb volt, ha minden eshetőséggel számoltunk, így az ég fegyverem nem a szolgálati volt, hanem az, amelyben ezüstgolyók sorakoztak és arra vártak, hogy bármelyik pillanatban kilőjem őket, ha gond lenne. Gond mindig lehetett, főleg akkor, ha az illet őrző és emellett még rendőr is. Szinte vonzottam a rázós helyzeteket, de csodával határos módon végül mégis mindig sikerült kikeverednem mindenhonnan. Meglepő lehet ez annak tudatában, hogy még egy olyan farkast is képes vagyok rendre utasítani, aki olyan kaliberű, mint a társam. Valószínűleg nagyon szerencsés csillagzat alatt születhettem, efelől semmi kétségem sincsen. - Meg meglepő, jól is teszi. Nem lennék a maga helyében! – mondtam őszintén. Most mit kerteljek? Senki sem tudta, hogy ezek után mi vár majd a kóborokra. Mondjuk én nem bántam volna, ha lesz velük valami, mert gyakran ők több borsot törtek az orrunk alá, mint a falkák együttvéve. Főleg mostanában, hiszen náluk lenyugodtak a kedélyek, ám azok, akik kívülállók voltak, bármikor keverhettek egy kis bajt. Példának okáért ott volt a múltkori sorozatgyilkos is, akit Adam segítségével sikerült likvidálni. Ő is egy magányos farkas volt, ennél fogva túl sok információnk nem volt róla. Nem szerettem a tudatlanságot soha. - Miről beszél? Miféle fickó? – mivel ezt most hallottam először, így szerintem teljes mértékben érthető az, hogy meglepett, kissé gondterhelt arcot vágtam. Idehoz magával és akkor még be sem avat rendesen? Ez azért egy kissé sértő volt. Sőt, most így jobban belegondolva, nagyon sértő volt. Milyen dolog ez? Legalább ennyit igazán megérdemeltem volna, hogy tudasson velem és ne itt közölje. Mondjuk ezzel meg lett magyarázva egy s más, hogy mégis honnan tud ennek a helynek a létezéséről. Így már nem csoda, hogy meglepett a tájékozottsága, hiszen nem is az ő tudása, az ő felfedezése volt igazán. Ez egy kis elégtételt jelentett azért. - Igen – bólintottam, és továbbra sem tartva az ajtó felé fegyvert, odaléptem és kicsit erősebben húztam meg a szoruló ajtót, ami a megtévesztést hivatott biztosítani. Ha valaki nem tudja, akkor egy próbálkozás után hiheti azt, hogy zárva. – És ne aggódjon, nincsen bezárva, mielőtt még szétlőne itt valamit és idecsődülne kitudja, hogy kicsoda… - ingattam a fejemet, miközben benéztem a sötétbe, amely nem ért véget egy fallal. Annál sokkal mélyebbre vezetett a járat, ebből is nyilvánvaló volt, hogy nem egyszerű garázsról beszélünk.
– Ha társaságra lenne szüksége, egy kis utazgatásban meg idegenvezetésben szívesen veszek részt – mondom, és csak másodpercekkel később esik le, mi hagyta el a számat. Na nem, ez nem fölhívás keringőre, vagy ilyesmi, egyszerűen csak… Elveszettem a fejem, na. Ami nálam meglehetősen érdekes mutatvány, de ezt most ne firtassuk. Talán csak az teszi, hogy nem tudom, mi lesz ennek az egésznek a vége, és a tervezgetés eltereli a gondolataimat arról, hogy mekkora szarban is vagyunk mi jelen pillanatban. – Ó, ha még magam miatt aggódnék – ráztam meg a fejem. Most nem futott vigyorra, mosolyra, semmire. Aimée beletenyerelt a jóba, nem pedig leöntötte magát lószarral a lovarda kellős közepén. Azon nevettem volna. Ez most, mint már emlegettem, inkább tölt el aggodalommal és félelemmel. Hiába, ő volt a legjobb kölyök, akit valaha kiképeztem, ha sikerül valami állatnak kinyírnia, én ziher, hogy életem utolsó morzsáit is arra fogom áldozni, hogy széttépjem az illetőt. – De akkor ismét csak ketten vagyunk. Talán nem kellett volna átjönnöm Európából. Bár akkor nem boldogíthatnám magát. Szóval lehet, mégis jó üzletet kötöttem. Fújtam egyet, amikor rájöttem, hogy hangosan gondolkodtam. Remek. Na, nem mintha zavarna, úgysem valami fontos információforrás, az a kocsma maga, de azért nem szeretem, amikor sikeresen kiadok dolgokat, amiket nem is akarok. Bár… Mit tudna kezdeni vele, azon felül, hogy lebasz, amiért egy részeg tanácsára jöttünk el idáig? Na ugye… – Egy fickó a kocsmában azt emlegette, hogy látott itt valakit, aki eltűnt, mielőtt utolérte volna – mondom. – Nem tudom, pontosan mit kellene találnom itt, de tippre vagy magukhoz van köze, vagy az egyik falkához. Ha az utóbbi, akkor érdekel. Nem azt mondom, hogy az őrzők ne érdekelnének. Jó dolog lenne őket az oldalamon tudni, ami azt illeti, de egyelőre még nincs rá kapacitásom. Ráadásul, mielőtt elmennék hozzájuk, fölajánlva szerveimet a rászorulóknak, lehet, nem ártana befejeznem a felderítést. Már csak azért sem, mert valószínűleg mindegy, mit beszélek a helyi Protektorral, a farkasok nem örülnének, ha a saját területükön belül kapnának el, miközben ügyködök. Bár, ami azt illeti, most már az egész nyamvadt város az övék. Juhé! Valószínűleg nekem kellene kinyitnom az ajtót a hölgy előtt, de hát amilyen tökös csaj, ő teszi meg. Benézek a lyukba, ami ott indul, és felsóhajtok. Mégsem úszom meg ezt a dolgot. A közel ötszáz évem tapasztalata egyszerre követeli, hogy forduljak meg és hagyjam a fenébe az egészet, míg a másik meg üvölt, hogy folytassam tovább. Az utóbbira hallgatok. – Nem állt szándékomban szétlőni semmit – jegyeztem meg, majd beléptem a helyiségbe. Fegyverem fél kézzel előre tartom, másik kezem leakasztja az övemről a zseblámpámat. Még jó, hogy a standard csomagot hoztam magammal. Aztán elindulok az alagútban, és nem nézek hátra, hogy a nő követ-e. Ha nem, az sem zavar. Lehet, nem kellene beleártania magát ebbe a dologba, vagy nekem belekevernem. De a lehetséges szövetségeseim száma csúnyán megcsappant a városban.
- Hiszen most mondta, hogy maga sem járt még Görögországban… - kommentáltam halkan, kicsit zavartan. Hát, erre a reakcióra igazán nem számítottam tőle egyrészt, másrészt pedig akkor számára is voltak ismeretlen területek még, így mégis hogyan akart idegenvezetőt játszani? Amúgy sem tudtam elképzelni, hogy csak úgy útra kerekednék vele és átszelném a fél világot, hogy megnézhessek ezt-azt. Sajnos nem volt rá időm, még ha kedvem esetleg lett volna hozzá, akkor sem. Kötelességeim voltak vele ellentétben, és ezeknek eleget is kellett tennem. Így is túl kevesen voltunk itt őrzők ahhoz képest, hogy milyen helyzetek uralkodtak, még csak az kellett volna, hogy most fogjam magam és én is lelépjek csak úgy. Nem, ez egyáltalán nem illett volna hozzám. - Talán – értettem egyet, tekintetem azonban a parkoló és a garázssor egyes részeit pásztázta, ahonnan egy esetleges támadásra számíthattunk. – Megígérem, hogyha elmegy, akkor tele fogom sírni a párnámat minden nap! – igen, talán egy kicsit csípős volt a válaszom ahhoz képest, hogy ő most milyen normálisan viselkedett, de ezzel teljesen kizökkentett. Nem fért a fejembe, hogy mi történt vele, ami miatt ennyire kedves lett velem és olyanokat ajánl fel, hogy utazik velem szívesen, meg kitudja még, hogy mi. – Egyébként szerintem feleslegesen aggódik más miatt, mert nem lesz semmi gond – vontam meg a vállaimat. Mi itt voltunk, ha baj lenne, a saját falkatagokat meg csak nem fogják leölni. Maximum egy kis harc és ez minden. Ennyire elvetemültek még a chicagóiak sem lehettek, igaz? - És ez volt annyira érdekfeszítő? – kérdeztem félvállról. Számomra ez egyáltalán nem jelentett volna semmit, bár az is igaz, hogy én ismertem már a várost mostanra. – Egy piás kocsmatöltelék beszámolója? Hát gratulálok hozzá… - arról már nem is beszélve, hogy a falkának mennyire fogok gratulálni, amiért annyit nem tudnak észrevenni, hogy egy ember követi őket. Ugyan már, egy vicc az egész, ezt pedig Willnek sem árt majd jelentenem, csak úgy mellesleg. – Nem hiszem, hogy okos dolog lenne olyan dolgokba ütnie az orrát, amihez semmi köze – kéretlen tanács volt ez tőlem, de úgy véltem, hogy mindenképpen süket fülekre fog találni, így végül csak sóhajtottam egyet halkan és beletörődően mutattam meg neki, hogyan nyílik a garázs ajtaja, amely az alagutat hivatott elrejteni a kíváncsi szemek elől. - Sosem lehet tudni, hogy miként akarja kinyitni az ajtót – mondtam, miközben könnyedén megvontam a vállaimat. Amikor láttam, hogy benézett és elgondolkozott, halovány mosolyra húztam az ajkaimat. – Na, mi az, meggondolta magát? Nekem igazán nem gond – tettem hozzá, mert amúgy sem akartam igazán a falkák területén kóricálni, viszont az sem lett volna túl jó, ha ő egyedül teszi meg. Az, hogy ez engem miért érdekelt, egyelőre még számomra is rejtély volt. Örülnöm kellett volna neki, ha titokzatos körülmények között nyoma vész. Miután beléptünk, megpróbáltam az egyik villanykapcsolót, de természetesen beadta a kulcsot, már kitudja, hogy mióta. Remek, az elemlámpák fényén túl semmi más fényforrásra nem számíthattunk és ennek egyáltalán nem örültem. Mondjuk Benjamin majd bizonyára megérzi, ha valami közeledik felénk az alagútban, de sosem lehet tudni. - Nincs áram! – jelentettem ki közben, mintha nem lett volna egyértelmű, hogy a kapcsoló kattogtatása után sem lett fény és ennek ez volt az oka.
– Ott nem, de sok, más, keletebbre fekvő helyen igen. Franciaország, Közép-Európa, Itália… Mind-mind olyanok, amiket megjártam – mondom. Nem fölvágóskodni akarok, egyszerűen felelek arra, amit említ. Szerettek azokat a helyeket, ahol jártam, mind adott egyfajta új perspektívát, új ismerőst, új emléket. Most, amikor már annyit éltem, amennyit talán senkinek sem kellene, kellemes visszagondolni azokra a percekre. Jesszusom, kezdek megint belesüppedni a nosztalgiába. – Talán a szaván fogom! – nevettem föl kicsit fölszabadultabban. Nekem nem lenne annyira nagy érvágás, annak ellenére, hogy nem akarok innen elmenni egyelőre. Most komolyan, mit ártok én bárkinek, amikor lassan olyan idős vagyok, hogy még ha beleköpnék valakinek a levesébe, azt is ki kellene szürcsölnöm. Ha nem lennék farkas, akkor el kellett volna rothadnom már egy ideje a föld alatt. Így visszatekintve lehet, az lett volna a legjobb sokaknak. De hát itt vagyok, és meg kell próbálnom kihozni a legjobbat abból, amik történnek velünk. Arra, hogy fölöslegesen aggódok, megállok egy kicsit. – Lehet, hogy igaza van, de jobbnak tartom, ha félünk, mintha megijedünk. Egyébként én még életemben nem láttam ekkora falkát ekkora területen. Halovány segédfogalmam sincs, az őrzők miként akarják kordában tartani ezt a bandát, de nem is érdekel különösebben. Az ő problémáik nem az én problémáim, és vice versa. Arra, hogy kifogásolja az információforrásomat, csak felsóhajtok. Nem mondom, hogy nem vártam a helytelenítésére, de az engedélye nem is kellett. Annak viszont örültem, hogy még mindig itt van. Jó, ha az ember maga mellett tud valakit, akiben legalább egy kicsit meg tud bízni. Öreg koromra szükségem van már erre. – Tudja, mentor voltam valaha – mondom. – Szóval megtanultam, hogy a legelesettebb, legostobább emberben is van potenciál, ami által erős farkassá válhat. Ugyanez a helyzet az információkkal, néha a legvalószínűtlenebb helyekről jönnek, de attól még ugyanúgy hasznosak, mintha más adná őket. – Aimée jut az eszembe a mondandóm első feléről. Az a szerencsétlen, betegeskedő lány, aki velem utazott. Nem azért hoztam ki a férje szorításából, hogy itt legyen bármi baja. Éppen ezért, kicsit talán erősebb hangom válaszolok arra, amit a nő mond. – Nincs közöm? Én is itt élek, nem igaz? Nem felelek a „beszólásra”, egyszerűen csak elindulok előre, bele a sötétbe. Hallom a villanykapcsoló kattanását, de nem foglalkoztam vele. Nekem épp elég volt a fény, amit a zseblámpa adott, nem volt szükségem többre. Jól láttam a farkasomnak hála. – Ne aggódjon miatta, szerintem úgysem számítana sokat – mondtam. Azzal elindultam előre, de fölmerült bennem egy kérdés, aminek a föltevését nem tudtam megállni. Úgyis sejtem, hogy nem kapok rá olyan választ, amivel bármit is kezdhetnék. – Maga tudott erről a helyről? Csak mert az ajtóval eléggé jól boldogult…
Már ki sem javítottam, hogy Itáliát már rég Olaszországnak csúfolják. A bölcs hallgatás mellett döntöttem, és így jobban belegondolva amúgy sem tudtam elképzelni, hogy mi együtt menjünk bárhová is. Szerintem a repülő felszállását követő tíz percben máris összevesznénk és ki sem állhatnánk egymást, efféle utazáshoz pedig nekem nem sok kedvem volt, az tény. Abivel kikapcsolódni teljesen más volt, azt élveztem, de vele jól kijövök és sohasem veszekedtünk még semmi miatt. Nagyon reméltem, hogy nem is lesz rá példa. - Hát, egyszer mindennek eljön az ideje, nem? – kérdeztem könnyeden. Én annyira nem izgultam egyébként, nem tartottam valószínűnek, hogy most hirtelen elkezdenének embereket mészárolni attól még, hogy egy falkává válnak. Ha valaki meghal majd, az valószínűleg falkán belüli harcokból fog kikerülni vesztesen, de ahhoz nekünk nem sok közünk volt, úgyhogy engem ez egy cseppet sem zavart volna. És nem, még mindig nem vagyok szívtelen vagy érzéketlen, de a múltkori mészárlás is elég felháborító volt számomra ahhoz, hogy annyira ne viseljem szívemen a farkasok ügyét. Nem volt velük bajom, egyszerűen csak most nem szerettem volna a közelükben lenni. Erre tessék, mégis kénytelen voltam egyel állandóan egy autóban ücsörögni. Nem a legjobb dolog ám, ezt most megmondhatom! - Ebben nem értünk egyet – dünnyögtem magam elé, mondjuk én leginkább a mondat első felére mondtam. Az információkkal kapcsolatban már más volt a helyzet, de ő nem tudhatta, hogy nekem éppen ez a dolgom. Mindig információkat kutatni, akár a leglehetetlenebb helyeken is, az ostobákhoz és elesettekhez hasonlítani azonban szerintem nem volt a legjobb. – A farkasok legtöbbször a maga által leírt tulajdonságokkal rendelkező egyedeket hamar eltávolítják a tapasztalataim szerint, hiszen csak koloncok a falka hátán – vontam meg a vállaimat. Az őrzők mások voltak, mi sokkal bölcsebben mérlegeltünk véleményem szerint, mint ahogyan egyes farkasok tették. Mi sosem azért hívtunk el valakit, mert haldoklott és megesett rajta a szívünk, hanem azért, mert hasznos tagja lehetett szerény kis társadalmunknak. - Attól még nem tartozik sehová, ezt maga is tudja. A falkabeliek pedig nem igazán tolerálják azokat, akik nem hozzájuk tartoznak – fűztem hozzá csak úgy, miközben már én is beléptem a sötét alagútba. Édes, hogy azt hitte, hogy köze van itt bármihez is. Egyedül a rendőrséghez volt talán egy szemernyi, és az is inkább csak a civil élet miatt volt fontos, nem pedig arra vonatkozóan, hogy mi ő. Ezt el kellett volna fogadnia már régen, úgysem lesz beleszólása az ügyek menetébe. Ha tud róluk, ha nem. Aztán majd valamelyik farkas megérzi itt a szagát, és ha megtalálja, lesz ne mulass! - A fény? Nekem nincsenek természetellenesen jó szemeim – ugyan ezt valószínűleg nem látta, de a szemeim összeszűkültek valamennyire. Továbbá azt sem tudhatta, hogy az alagúton végigfut egy lámparendszer, csak éppen már nem működött, úgy látszik. Azért én örültem volna neki, bármilyen hihetetlen is. – Persze, hogy tudtam. Magával ellentétben nekem már van közöm hozzá! – közöltem nemes egyszerűséggel, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga. Igazából tényleg az volt, nekem mindenről tudnom kellett, ami a városban zajlott, vagy legalábbis nem ártott. A rejtett helyek listája pontosan ezek közé a dolgok közé tartozott.
– Mindenképpen érdekes lesz, az biztos – bólintottam. Szívem szerint kiülnék a verandára és végignézném, mi lesz ebből, de most, hogy Aimée odabent van, másképp kell tennem. Ha az öreg farkas elhagyja a barátait, akkor mégis mi értelme van annak, hogy itt van? Semmi, ugyebár. Az én életem már régen nem fontos, arról lemondtam, amikor átléptem a négyszázat. De azok, akik fontosak nekem, legyen az Aimée, a kis baráti köre, vagy éppen a bátyám… Nos, értük azt hiszem, hajlandó vagyok elviselni ezt az egész szuperhisztit. – A legtöbbször, igen. Én úgy vagyok vele, hogy ha egy kölyök rebellis, megtöröm. Ha egy kölyök ostoba, tanítom. Ha ez sikerül, ha tud változni, élhet. Nem szeretem a kölyköket gyilkolászni – vonom meg a vállam. Túlságosan jó a szívem, meg túlságosan sok volt akkoriban is a szabadidőm. Nem akartam kölykök vérét a kezemen, főleg az olyanokét nem, akik nem maguk választották ezt az életformát. Viszont az ő esetükben a teremtőjük tökét szívesen satuba fogtam volna, amiért ilyen nehéz egyedeket hoznak a falkába. A kölykök, főleg ha fiatalok, könnyedén nevelhetők, befolyásolhatók, mert befogadóak, az elméjük még nyitott. Ugyanez nehezen mondható el egy harmincévesről. Igen, az utóbbi könnyebben kontrollálja magát, de mire az ember megérteti vele a világ új helyzetét… Rámegy a nap is. Mindkét korosztálynak megvan a maga előnye. – Majd elválik, hogyan lesz – mondom. Talán nemtörődömnek hangzik, de én már nem foglalkozom ezzel. Aimée jövője jobban foglalkoztat, mint a sajátom, elvégre kettőnk közül én élek valószínűleg kevesebbet. Persze, szeretnék a fejemmel a nyakamon kikeveredni ebből az őrületházából, de egyelőre a saját túlélésem másodlagos dologgá avanzsált. – Higgye el, ha meg tudnám osztani magával, megtenném – mosolyodtam rá. Nem volt semmi bántó hangvétel a hangomban, bár így utólag visszagondolva, lehet nem volt jó a szóválasztásom. A kérdésemre adott válasza azonban, ha kicsit is, de meglep. Nos, azt hiszem, nem kellene igazán meglepődnöm azon, hogy már tudott róla. Vajon az őrzők mind tudnak erről, vagy neki ez lenne a foglalkozása? Hmm, érdekes kérdés, de nem hiszem, hogy utána kellene járnom. Irrelevánsnak tűnik most, a nagy egész szempontjából. Egy ideig csendben haladok előre, nem szólok semmit, csak figyelek, és az elmémmel jegyzem, hogy merre haladunk és ott mit látunk. Közben valami máson is gondolkodom, és úgy döntötök, végül fölteszem a kérdést a nőnek. – Mit szólna a protektora, ha mondjuk fölajánlanám az eszenciáimat maguknak? – kérdeztem. Hogy miért cserébe, azt még nem mondom, de magam sem tudom. Védelem? Nem hiszem. Lehet, jó ötlet lenne legalább náluk bevágódnom, de ez majd kiderül.
- Ezt megértem, de úgy látszik, hogy akkor sem vagyunk egy véleményen! – vontam meg kecsesen, könnyeden a vállaimat. Ez mondjuk a nagy pufi kabátomban elég viccesen nézett ki, de maga a mozdulat tényleg nemtörődömségről árulkodott. Jó, persze, én sem szerettem ám megölni senkit sem. Szerintem nálam jobban még a fegyvereket sem nagyon utálta más, de nem is voltam farkas, hogy ilyeneken kelljen gondolkoznom. Mint arra már emlékeztettem magamat, nálunk szerencsére ez nem működött, mivel a választásunk mindig jóval megfontoltabb volt, mint az ő esetükben. És ez jól is volt így, én mondom! - Az biztos. Előbb-utóbb mindig lesz valahogyan – bölcselkedtem, miután már bevonultunk az alagútba és a sötétség lassacskán elnyelte mind a kettőn sziluettjét. Csupán az elemlámpák fénye volt az, amely mutatott egy kis utat, de nekem az is nagyon jól jött. Egyesekkel ellentétben nekem tényleg nem volt jobb szemem, csak ha varázslatot használtam volna, feleslegesen viszont nem akartam kimeríteni magamat. Kitudja, hogy miként fog alakulni ez a mai kis felfedezőút, még az is lehet, hogy szükségem lesz némi segítségre a mágia által. Azért én reménykedtem, hogy semmi erőszakos dologra nem fog sor kerülni, ma valahogy nem volt hozzá hangulatom és olyan gyorsan sem tudtam futni a kicsit magasabb sarkakban, mint amúgy. Tuti, hogy két másodperc alatt fenékre ülnék, ha szorulna a hurok a nyakunk körül. - Igazán nagylelkű – mondtam végül, de hiányzott a csípős él a hangomból. Kizárólag csak azért, mert ő sem sértegetett vagy piszkált most, de elég lett volna egyetlen rossz szó ahhoz, hogy felidegesítsen, és gondolkodás nélkül hagyjam itt. Aztán magyarázhatta volna a bizonyítványát, ha valamelyik falkabeli rátalál. Rám aztán biztos, hogy nem hivatkozhatott volna. Még ha nem is tudok túlzottan profin hazudni, vagy eljátszani az ártatlant, azért valahogy csak megoldanám. Én amúgy is mondtam, hogy nem nagyon kéne nekünk ide bejönnünk, de ha fel akarta fedezni, hát fedezzük fel. Nem bántam én, amíg nem kerülök bajba miatta. Majd akkor biztos vagyok benne, hogy járatni fogom a számat, de most még korai lett volna falra festeni az ördögöt. - A Protektorom? – kérdeztem felvont szemöldökkel, miután a néhány pillanatnyi kellemes csend után – amiért alapesetben nem rajongtam – megszólalt. – Nem nagyon hasonlítunk, így nem tudom pontosan visszaadni, hogy mit mondana, de elég valószínűnek tartom, hogy a maga mogorva módján az lenne az első kérdése, hogy mit akar cserébe – válaszoltam a legnyilvánvalóbbat, amit egyébként bárki megkérdezne egy ilyen felajánlás hallatán. Ha már itt tartunk, engem is ez érdekelt volna a legjobban. – Egyébként nem hiszem, hogy szükség lenne rá. Szerény személyem és egy másik őrző jóvoltából elég sok esszenciához jutottunk most és egyébként is vannak állandó ellátóin, méghozzá többen is – a neveiket már nem adtam le, mert ahhoz semmi köze nem volt. – Talán a két falka kihagyása után most nálunk próbálna meg kapcsolatokat építeni? – kicsit furcsának találtam és én szívem szerint élből elutasítottam volna. Az ő dolga volt, hogy mit csinál az életével, de minket azért ne vonjon már bele azért, mert nem csatlakozott egyik falkához sem.
–Hát, az amúgy sem esik meg túlságosan gyakran, már egészen hozzászoktam – felelem. Nem támadó a hangsúly, semmiképpen sem akarom megsérteni, bár az is biztos, hogy ebben a témában nem érdekelt a véleménye. Arra, hogy miként neveltem a kölyköket, mindig is kényes voltam, más farkastól is nehezen fogadtam el kritikát, nemhogy valakitől, aki kívülálló. Bár tény és való, az, ahogy megvonta a vállát abban a dzsekiben, határozottan aranyos volt. A bölcselkedésére nem felelek, jobb lezárni ezt a témát. Én magam örülnék, ha nem lenne igazam. Pár hónapig figyelek, aztán, ha hagynak addig itt éldegélni, áttelepszem Anchorage-be, és följárok koccintani egyet-kettőt Aimée-vel. Az előérzeteim azonban azt súgják, erre kisebb az esély, ezért aztán felkészülök. Ha valamelyik falkának baja van vele, jöhetnek és megmondhatják. Fene az egészbe, még az is lehet, hogy ha megtudok róluk pár dolgot, becsatlakozom. De amíg fingom sincs arról, hogy milyen az Alfa, addig én nem fogom megkockáztatni, hogy letépik a fejem csak úgy, szórakozásból. Inkább adok rá indokot. Ja, én sem vagyok teljesen normális. – Ugye? – kérdezem, apró vigyorral. Aztán válaszol a kérdésemre, én meg elkomorodom egy kicsit. Nos, az biztos, hogy minden lehetőséget meg kell fontolni, és tudni kell, mi, merre meg hány méter. Az őrzőkhöz meg egyelőre ő az egyetlen szálam. – Kapcsolatokat építek én mindenfelé. Tudom, nehéz elhinni, de alapvetően egy egészen kedves ember vagyok… a legtöbb esetben. Cserébe meg… Fene tudja. Jó lenne tudni, hogy legalább maguk nem akarnak majd elhajtani, hacsak nem csinálok valami bődületes baromságot. Amiről meg leszoktam valamikor háromszáz éves koromban. Tessék, őszinteség minden igazi barátság alapja. Nem vagyok én problémás farkas, embernek inkább vagyok idióta. A farkasom meg szinte már hozzám nőtt, végtelen nyugalma és nem kicsit erős nemtörődömsége még rám is átragadt. A Fekete Hold a legjobb eset. Aimée belém akarja vágni a kést, amiért a piát sikeresen tönkrevágtam, mit csinált az a dög? Fölemelte a fejét, követte a penge útját, aztán meg visszafeküdt aludni. Időközben elágazáshoz érkezünk, és megállok. Két út indul innen, az egyik jobbra, a másik ballra. Hátranézek a nőre, jelezve, hogy övé a döntés, merre menjünk. Nekem halovány segédfogalmam sincs, pontosan hová vezetnek ezek a járatok.
Csupán vállat vontam, inkább most nem akadtam fenn a dolgon, mivel kivételesen igaza volt. Tényleg nem fordult még elő túl gyakran, hogy mi bármiben is egyetértettünk volna. Én a magam részéről egyébként nem bántam annyira, mivel ez is csak azt bizonyította, hogy minden ember különböző. Én szerettem, hogy nem vagyok olyan, mint mások. Kedveltem az egyediséget, pont ezért fogtak meg egyes emberek, míg mások egyáltalán nem. Benjamin egyelőre még nem tudtam, hogy hová sorolható, de jelenleg leginkább a semlegesben kapott volna helyet, ha már nagyon választanom kellene valamit. A mai napon, meg mondjuk az elmúlt héten is egészen tűrhetően viselkedett, ami még számomra is egészen új volt, szinte kellemes felüdülés. - Igen, ezt tényleg elég nehéz elhinni… - és tessék, máris itt volt egy eset, amikor egyetértettünk egymással. – Akár hiszi, akár nem, én is nagyon bűbájos nőszemély vagyok, érdekes módon maga az egyetlen, aki kihozza belőlem a rosszabbik oldalamat! – fűztem hozzá. Mivel nem látott még úgy, ahogyan másokhoz szoktam viszonyulni, így valószínűleg számára ez egészen elképzelhetetlen volt. Vagy pont nem, mivel nem mindig csak vele foglalkoztam, amikor ő is a közelemben volt, szóval már azt is megfigyelhette, hogyan bántam a kollégáinkkal az őrsön. Szerettem beszélgetni, mosolyogni, viccelődni velük, és azt sohasem csipkelődően tettem. Igazából, ha nem úgy indított volna, hogy megvádol hazugsággal, akkor talán én sem úgy viszonyulnék most hozzá, ahogy. Ezt már sohasem fogjuk megtudni… Közben egyre bentebb sikerült haladnunk a járatban. Mivel nem voltam itt olyan sokszor, és amúgy sem merészkedtem túl mélyre, csupán tudtam a létezéséről, így nem nagyon tudtam, hogy pontosan merre is jártunk. Minden olyan egyformának tűnt, szinte semmi különbséget nem láttam. Bizonyára ez azért lehetett, mert nem voltam farkas és nem voltak olyan fejlett érzékszerveim, mint amilyenek nekik. Nem is akartam igazából, ha nagyon ragaszkodtam volna hozzá, akkor egy varázslattal én is kivitelezhetnék ilyesmit. Még ha nem is mind javulna meg, de egy-egy is hasznos lehet bizonyos helyzetekben. - Nem szokásunk beleszólni túlzottan abba, hogy milyen farkas lehet a városban, ha nem gyűlik meg vele a bajunk – tettem még hozzá egyszerűen. – Ha a falkának nem fog tetszeni az ittléte, akkor majd ők úgyis gondoskodnak arról, hogy elhagyja a helyet – vontam meg végül a vállaimat, mert így volt. Nekünk nem volt okunk kirakni egy ártalmatlannak bizonyuló magányost, de az itteni farkasoknak már annál inkább. Elég ostoba húzás volt tőle véleményem szerint, hogy nem csatlakozott sehová akkor, amikor még megtehette, meg az a másik farkas is megtette, aki miatt aggódott. Nem tudtam pontosan, hogy ki lehet őt, nem is nagyon kérdezősködtem felőle. Kivételesen nem akartam beleütni az orromat más dolgába. Tudom, hogy szokatlan, de ez van! A lámpám fénye idővel megvilágította a két járatot, amelynek a találkozásához megérkeztünk. Tanácstalanul néztem először az egyik, majd a másik irányába. Nem nagyon tudtam, hogy melyik hová vezet pontosan, de nem is volt igazán a feladatom, hogy mindezt betéve tudjam. Biztos voltam benne, hogy erről is vannak valamiféle feljegyzések, ha az ember utána akarna nézni egy-két dolognak. Ha tudtam volna előre, hogy ide fogunk ma jönni, akkor talán megtettem volna. - Ne nézzen rám, azt már nem tudom, hogy merre kell menni! – emeltem fel hirtelen két kezemet megadóan. – Magának van kifinomultabb szaglása! – mutattam rá a nyilvánvaló tényre. Velem szemben ezen a terepen ő előnyt élvezett, még úgy is, hogy nem tudta az utat.
– Ó, tudom, hogy maga kedves és aranyos nő. Kihozzuk itt magunkból a rosszat, látja, pedig eredetileg szándékomban sem állt – mondom. Aztán meg szórakozásom legfőbb tárgyává vált, de ez már egy másik téma. Igazából alapvetően rossz irányból indultunk mi el, és ezzel megpecsételtünk bármit, ami aztán történhetett volna. Pedig jó dolog, ha az embernek van egy barátja az őrzők között, én meg megvallom, a magam fura módján megkedveltem ezt a nőt. A legtöbb esetben egyenlő vetélytársam volt, de ritkán süllyedt le az én szintemre. És ez jó. Elgondolkodom azon, amit mond. Ha a falkának nem tetszik… Alapvetően egy teljesen nyugis ember vagyok, amik a barátaim nincsenek veszélyben. Ha megbizonyosodom arról, hogy ez nem áll fönt, visszatérek a verandára, megjavítom a nyikorgó hintaszéket, és elücsörgök ott, elmerengve a szép napokon, amikor Pedro meg a csaja (hívjuk Esmeraldának) még oda jártak a lovardához, én meg halálra szekálhattam szegény kölyköt. Nem vagyok én veszélyes, idióta, statikus nyugalmamból még a jóisten sem tudna kirázni, ha létezne. – Ha úgy öntenek, hát úgy döntenek – vontam meg a vállam. nem aggódtam miattuk különösen. Ha elüldöznek, hát áttelepszem valami közeli kis városkába, vagy faluba, és onnan figyelek és járok el Aimée-vel inni. Vagy jön le ő, ha úgy adódik, és mondjuk tud még járni. Közben elérjük a kereszteződést, a nő meg rám bízza a döntés pokoli feladatát. Felsóhajtok, aztán végül a bal oldalon nyíló járat felé fordulok, és indulok meg benne. A talaj a talpam alatt érezhetően lejteni kezd, ami csak annyit jelenhet, hogy még mélyebbre megyünk a föld alá. Na, nem lennék annak a helyében, aki klausztrofóbiával küzd, de szerencsére az emberből ötszáz év teljesen kiírtja az ilyesmit. Csöndben haladok, nem szólok semmit, mert bár nem érzek magam előtt egyetlen farkast sem, nem kívánom, hogy véletlen összekerüljünk eggyel. Az út innentől kezdve már egyenesnek tűnik, nem ágazik el semerre addig, ameddig én ellátok, ami nem egy kis távolság. A végében pedig mintha kiszélesedne.
- Ha nem áll szándékában valakivel rossz kapcsolatot kialakítani, akkor legközelebb talán ne kezdje azzal, hogy az illetőt hazugsággal vádolja! – adtam tanácsot, hiába nem kérdezte. Engem még mindig ez bosszantott a legjobban többek között, az szinte már nem is számított, hogy egyébként mennyire idegesítő volt, hogy ő is a városban van és már megint ugyanazon a helyen élünk. Nekem erre nem volt szükségem, és most sem én követtem őt, hiszen még fasorba sem volt, amikor én ideköltöztem a saját elhatározásomból. Ez egyszer nem Kenneth volt az, aki döntött a sorsunkról, hanem végre teljes mértékben a saját lábamon álltam. Mondjuk hatvanöt évesen talán nem is árt az ilyesmi. - Ühüm… - dünnyögtem végül, amikor reagált a falkával kapcsolatos mondandómra. Nem feltétlenül azért fogják elküldeni, mert gondot okoz, hanem pusztán azért, mert nem tűrik meg az idegeneket a földjükön. Ezért valahogy megértettem őket, még ha most hangosan ezt nem is mondtam ki. Azt nem mondhatnám, hogy átéreztem, mert soha nem fogok bundát növeszteni és rohangálni holdtöltekor, éppen ezért a gondolkodásukat sem mindig értettem, de ebben az esetben világos lett volna az indok. Persze ahhoz nem volt közöm, hogy a kedves társam mit csinál, és hogyan dönt az életéről. Éppen elég volt, hogy én most egy kicsit ostobának tartottam, de lehet még az is, hogy szerencséje lesz. Nem szóltam semmit, amikor végül a baloldali járatot választotta. Mit mondhattam volna, hiszen én bíztam rá a döntést! Mentem szép csendesen, világítottam az utat magam előtt, bármennyire volt hepehupás, legalább ezt már láttam és nem estem neki még véletlenül sem. A fallal sem szerettem volna közelebbi ismeretséget kötni, ha már itt tartunk, de ez talán már igazán mellékes. - Azért jó lenne tudni, hogy hová fogunk kilyukadni a végén… - szólaltam meg végül hosszas hallgatás után. Soha nem szerettem a beálló csendet, bár az ő társaságában még el is viseltem. Most azonban rendkívüli helyzet volt, és a sötét helyeken valahogy nem szerettem, ha egyedül érzem magam. Hiába láttam a lámpa gyér fényében, hogy még mindig megvan a társaságom, valahogy akkor sem akartam úgy közlekedni, mintha nem lenne kihez szólnom. A csend feszélyezett bizonyos helyzetekben és ez most pont egy olyan helyzet volt, akárhogyan is néztem. Még az sem számított, hogy ki volt az, akivel annyira akartam kommunikálni. Más esetben biztos, hogy inkább elkerültem volna, ha van rá lehetőségem, hogy megtegyem. Én egyébként nem láttam addig, ahol kiszélesedett a járat, így azt sem tudtam, hogy ott valószínűleg valamiféle csarnokba fogunk jutni a bányán belül. Azért arra is kíváncsi lettem volna, ha amennyiben a másik járaton indulunk el, akkor hová juthatnánk el, mely részére az erdőnek, vagy kitudja, hogy minek.
– Maga meg azzal vádolt engem, hogy mindenhová követem – mutattam rá egy apróságra. Most már persze tudjuk, hogy minden találkozásunk a szerencsétlen véletlenek összjátéka volt, meg azé, hogy drága fivérem már megint nem tudta a nadrágjában tartani a farkát. Hiába, kettőnk közül valahogy én voltam a megfontoltabb, ami azért fiatalabb énünket nézve meglehetősen nagy szó. Mondjuk az is igaz, hogy ha nincs ez az egész falkaegyesülős haddelhadd, akkor én valószínűleg még hosszú ideig nem keltem volna ki a kényelmes kis karosszékemből. Látom, nem igazán sikerült meggyőznöm arról, hogy én ezt aztán túl fogom élni. Szar dolog a legmagasabb fának lenni, mert a fejsze mindig ott sújt le először, ezt valami japán farkas mondogatta nekem egy időben, de hát lássuk be, én messze vagyok már attól, hogy a legmagasabb fa legyek. Én vagy az öreg fenyő, amit már a mókusok is maximum lehugyozni látogatnak. A legfontosabb meg az, hogy kialakítsuk a saját önképünket, ami mindig legyen pozitív, a kölyköknek is ezt mondogattam régen. Igaz, amikor még falkába tartoztam – nem volt az annyira régen –, mi sem szerettük az idegeneket. Én mondjuk megtűrtem őket, amíg nem okoztak különösebben sok gondot, és a falka legnagyobb része is így olt vele, de amint valaki megsértette a territóriumunk szentségét, és mi erről tudomást szeretünk… maradjunk annyiban, néha örültem, hogy már kiöregedtem a nagy harcosok korából. Ha elüldöznek, meg fogom érteni, de azt nem mondom, hogy tetszeni is fog a dolog. Már egészen hozzászoktam az itteni dolgokhoz. De nem aggódom magam miatt. Aimée miatt igen, de az egy másik történet. – Nem tudom – mondom. – De elég régóta vagyunk itt bent, szóval hamarosan ki kell érnünk a… A mondatot nem tudom befejezni, mert amíg nem figyeltem, át kellett volna lépnem egy küszöböt, amit aztán nem tettem meg. Egyensúlyosat vesztve vágódtam előre, rá a kemény földre. A tárna fala innentől már messze nem egyenletes, és a közelben egy apró sínpár fut végig. Mintha valaki említette volna, hogy van itt egy aranybánya valahol, úgy tűnik a bal oldali járat pontosan oda vezetett. Amíg föltápászkodom, elraktározom magamban az információt, majd fölveszem a zseblámpám és a fegyverem a földről. – Nos, én már megkaptam, amiért jöttem – mondom. Majd a felszínen behatárolom, pontosan hol is terül el a bánya maga, ez által teljes képet kapva. – Mit gondol, menjünk vissza arra, amerről jöttünk?
Inkább nem is kezdtem el magyarázni neki, hogy az még mindig nem volt olyan súlyos és sértő vád, mint az, hogy hazudtam és illetéktelenül laktam egy olyan helyen, amihez egyébként jogom volt a Mentorom révén. Ezt úgysem értené meg, vagy ha meg is értené, akkor sem vallaná be, hogy igazam van, így meg nekem semmi kedvem nem volt most kivételesen vitatkozni. Azért nem szerettem annyira a nézeteltéréseket, hogy állandóan keressem őket. Egyszerűen csak kiálltam magamért, ha szembejött egy, de ez minden. Tudom, hogy vannak olyan emberek, akik kifejezetten élvezik és keresik is a konfliktusokat, de én nem tartoztam közéjük. Mivel nem hallhattam a férfi gondolatait, ezért reagálni sem tudtam rá. Helyette én is elmerültem a saját kis gondjaimban, és idő közben azért azt is számba vettem magamban, hogy mi lenne, ha most összetalálkoznánk valamelyik falkataggal. Lehet, hogy nem bántanának, ha mondanám, hogy őrző vagyok, viszont elragadtatva nem lennének tőle, hogy itt mászkálunk, ahol nem kéne. Ha pedig mégis az lenne, hogy nem kegyelmeznek meg és agresszívan lépnek fel ellenünk, még csak azt sem tudná senki, hogy hol keressen. Sajnálatos módon indulás előtt még én sem értesültem arról, hogy hová megyünk, így esetleges erősítésről sem tudtam gondoskodni, pedig nem ártott volna. Tudom én, hogy néha egy kicsit könnyelmű szoktam lenni, de ennyire azért nem volt rám jellemző. Úgy látszik, hogy ma jött el a nagy hibák ideje. - Tudom – feleltem máris arra, hogy régóta vagyunk bent, ám a mondandó további részét már nem volt alkalmam meghallgatni, ugyanis már csak arra lettem figyelmes, hogy a férfi eltűnt mellőlem, és egy hatalmas puffanással vágódott előre. Én ebből tanulva szerettem volna elkerülni ezt az aprócska balesetet, ám még az előtt léptem egyet, hogy a lámpám fényét lefelé irányítottam volna. Így esett meg, hogy szinte pár pillanat telhetett el, és én is szépen előre zúgtam, egyenesen Benjamin hátára vágódva. A lámpa kiesett a kezemből, az önkéntelen sikításom pedig visszhangzott a durva falakról. Nem tehetek róla, azt hiszem, hogy ez a nőknél afféle automatikus reakció a váratlan, vagy ijesztő helyzetekre. Nálam természetesen inkább az előbbi volt most érvényes, de legalább megúsztam azt, hogy keményre essek. Néhány másodpercig még figyeltem az ide-oda guruló zseblámpát, aztán kapcsoltam, hogy miért ilyen kényelmes a jelenlegi pozíció. - Ó! – kaptam észre, és már próbálkoztam is felkászálódni. Ha egy kicsit megtolta magát felfelé, akkor az segíthetett valamelyest nekem is, és így már sokkal jobb volt a helyzet. Mire összeszedtem magamat és elhessegettem a zavart, ami vélhetően kiült az arcomra is, már hallottam is a nekem szánt kérdést. – Öhm, igen, szerintem is az lenne a legjobb! – értettem egyet. – Csak azért akart lejönni, hogy megnézze ezt a nagy semmit? – tártam szét a kezeimet. A szemeim ugyan kezdtek hozzászokni a sötéthez, de még mindig nem láttam olyan élesen. Közben odasétáltam a lámpámhoz, és miután leguggoltam, újra magamhoz vettem. Kíváncsian fordultam körbe a teremben, megvilágítva egy-egy pontot.
Mit ne mondjak, jó dolog, ha az embernek van társasága, főleg, ha padlót fog. Segíthetnénk egymást, fölhúzhatnánk a másikat, ehetnénk együtt csokoládét meg epres müzli-szeletet, és a végére legjobb barátokká avanzsálhatnánk. Na, mondjuk ezen a ponton föladtam a saját elmém működésének megértésére tett kísérleteket, és inkább csak föltápászkodtam a földről. Nincsen értelme tovább itt lenni, megtudtam, amit akartam, a maradékot pedig egyszerű, lényegében veszélytelen felszíni felderítéssel is elintézhetem. Körbejárom majd a helyet, valószínűleg Eska köpönyegébe burkolózva, érdeklődök kicsit, és megemésztem a hallottakat. Lehet, hogy mentornak voltam a legjobb, de volt időszak, amikor a vérvonalam miatt inkább gondoltak rám kémként, felderítőként. Régen történt, de még mindig tudom hasznosítani az információkat. – Tudni akartam, mi van a garázssoron, és hová vezet – mondtam. – Most már tudom, hogy ez a bánya, abból pedig nincsen túlságosan sok a környéken. A hátralévő részét elintézhetem már úgy is, hogy magát nem kell veszélybe sodornom. Mert fogadni mernék, hogy ha beljebb mennénk innen, lennének, akik a fogadásunkra sietnek. Igen, a fő probléma most az, hogy ő is itt van. Ha egyedül lennék, gondolkodás nélkül nyomulnék előre, de valami azt súgja, drága társamnak nem lenne ínyére a lelepleződés, azt pedig nem akarom, hogy neki legyen rossz az én marhaságom miatt. Értékelem a tényt, hogy van egy… szövetségesnek haloványan nevezhető valakim ebben a pillanatban a városban, és nem kívánok visszaélni ezzel, legalábbis nem jobban, mint azt a helyzet indokolja. A visszaúton nem szólalok meg, a lépéseimet számolom, és magamban följegyzem a számot, hogy nagyjából tudjam, mekkora az a táv, amekkorát a föld alatt megtettünk. Járásom gyors, de arra ügyelek, hogy ne kerüljek a nő elé, mert ha hátulról akar jönni valami, akkor inkább én legyek az, aki fölfogja az első csapást, mint ő. Lehet, hogy őrző, de nekem több esélyem van fölépülni egy esetleges sérülésből, mint neki. Tessék, ilyen az, amikor gondolkodok. Igaz, hogy senkinek sem tesz sok jót? Ha fölérünk a felszínre, bezárom az ajtót, bár tudom, hogy a szagomat nem igazán tudom letörölni róla, de ez legyen a legkevesebb. Aimée és az én szagom eléggé különbözik ahhoz, hogy még véletlenül se asszociálhasson senki ugyanarra, és ha farkassal találkozom, úgyis magamra rántom Eska köpönyegét. Mostanában már hajlandó jönni. – Köszönöm, hogy velem tartott – mondom, még a garázssoron állva. Őszinte vagyok, tényleg hálásnak érzem magam, mert nem kellett volna ezt tennie. Remélem, nem fogja megütni a bokáját miatta. – Mit gondol, átszokhatnánk a tegeződésre?
Még szerencse, hogy viszonylag könnyedén sikerült összeszednem magam, és még a hangomat is megtaláltam. Nem is tudom, hogy utoljára mikor voltam ilyen közel férfihoz. Jó régen, az biztos, ettől függetlenül valahol azért nagyon vicces jelenet lehetett, ahogyan egymás után buktunk orra a kiemelkedésben, majd estünk egymásra. Ha lenne itt kamera és a farkasok néznék azt, valószínűleg nagyon jól szórakoznának rajtunk éppen, azt pedig nem szerettem. Kivéve természetesen azokat az eseteket, amikor valaki velem együtt nevet. Ám ezt most nem lehetett volna kifejezetten annak titulálni. - Ebben én is egészen biztos vagyok! – bólintottam egyetértően, hiszen elég nagy volt az esély arra, hogy őrzik ezt a helyet. Ha nem is állandóan, de biztosan figyelemmel volt tartva, vagy úgy voltak vele, hogy ide úgysem jön senki, mert tudják, hogy kinek a területe. Nem, ez a mentalitás azt hiszem, hogy nem vallott volna a farkasokra. A területek terén nem voltak ennyire hanyagok, ezt már megtapasztalhattam az évek során. Nem is szívesen futottam volna össze egyel sem azok közül, akik itt portyázhattak. Nem hiszem, hogy jó néven vennék az engedély nélküli behatolásunkat, bár magukra kellene, hogy vessenek, amiért nem voltak elég körültekintőek és egy ittas fazon simán megláthatta valamelyiküket. Ezért akár egy jó kis megrovást is kaphattak volna tőlünk, ha már szigorúak akarunk lenni. Mivel idő közben megindultunk arra, amerről jöttünk, ezért újra lefelé figyeltem, nehogy úgy járjak, mint az előbb. Kicsit idegesített ugyan a csend, de nem akartam most megzavarni Benjamint, elég elgondolkodónak tűnt. Még a végén leharapná a fejemet hirtelen, amiért megzavartam a nagy filozofálgatásában. Nem mintha tartottam volna tőle, de azért nem ártott vigyázni. Kitudja, hogy az ilyen vénemberek mikor kattannak be egyszer csak, és tépik ki helyből a karomat. Sajnos nekem nem gyógyulna meg olyan remekül, mint nekik szokott. Milyen jó is lenne, ha csak úgy visszanöveszthetnénk egyes testrészeinket… Nem is telt bele olyan sok időbe, mire visszaértünk a nyikorgó, nehezen nyíló ajtóig. Furcsa, de a visszafelé vezető utak valahogy mindig sokkal rövidebbnek tűnnek, mint amikor befelé megyünk valahová. Ezt már megfigyeltem, bár gondolom, hogy nem én vagyok az egyetlen, aki ezt a hatalmas, életre szóló felfedezést tette. Miközben a társam bezárta az ajtót, én elraktam a fegyveremet úgy, hogy már nem volt kibiztosítva. Két kezemet a zsebeimbe süllyesztettem, nyakamat behúztam a hirtelen támadt szél miatt, és úgy néztem a műveletet. - Nincs mit. Szerencsénk volt, hogy nem futottunk össze odabent senkivel… - böktem a fejemmel az immár ajtóval eltakart járat irányába. Kicsit ugyan meglepett a kérdése, pár pillanatig meredtem figyeltem is és le sem vettem róla a tekintetemet, ám végül némi mérlegelést követően bólintottam egyet. – Végül is, miért is ne? Most már úgyis elég közeli kapcsolatba kerültünk egymással – utaltam arra, hogy odabent ráestem, és ezáltal az egész testem gyakorlatilag rásimult. Még ha nem is tartott tovább fél percnél. – Amúgy sem haverkodtam még egy olyan vénnel sem, mint amilyen te vagy! – mosolyodtam el. Egyelőre furcsa volt, de majd úgyis meg fogom szokni. Általában mindenkivel tegeződni szoktam, kivéve akit nem kedvelek. Sokszor ebből is lehet sejteni az adott emberhez való viszonyomat.
Soha az életben nem ellenkeztem, amikor csinos nők feküdtek rajtam. Bár ha az ember arccal a föld felé van, akkor már igazán ráfoghatná a dolgot a lumbágójára, vagy valami öregkori betegségre, mert inkább szégyenben marad, minthogy pillanatnyi boldogság köszöntsön rá. Ezért örülök is, hogy föltápászkodunk a földről, leporoljuk magunkat, és rövid időn belül elindulunk kifelé. Simábban ment ez, mint hittem, éppen ezért is maradok meg hátvédnek, hogy biztosan ne történjen semmi probléma. A szabad levegőn aztán bezárom a kaput magunk mögött, mintha csak valami film utolsó jelenetében lennénk, és bedobom, hogy tegeződjünk. Mert hát, ha az ember átmegy valakivel egy ilyen dolgon, és kiderül, hogy számíthat a másikra, pedig annak nagyon nem lenne kötelező ott lennie, akkor ezt már szinte kötelező fölajánlani. Igazából inkább kérni kellene, de hát istenem, szerintem minimum négy évszázadnyi előnyöm van, és van még annyi tartásom, hogy ne hajtsam meg a fejem fél másodperc alatt. Ennyi büszkeség belém is szorult, ha több nem is igazán. – Igen, elég komoly szerencse volt. Inkább ne kísértsük tovább, még a végén elhagy bennünket – mondom, és az övembe csúsztatom, miután bebiztosítottam. Szar dolog, amikor az ember ellövi a fél tökét egy rosszul sikerült este során, mert föl akar vágni valakinek. Aki éppen nőnemű. És ismeri már elég régóta. Még mindig nem tudom, miért nem beszélt le arról Emelie, de hát betudom annak, hogy mind a ketten részegek voltunk. Szerencse, hogy nem volt a fegyverben ezüst. – Egyébként összeülhetnénk valamikor munkán kívül is – ajánlom föl hirtelen felbuzdulásból. Most, hogy Aimée falkatag lett kelleni fog valaki, akivel eljárhatok szórakozni, és talán nem is lesz belőle teljes katasztrófa. Megvallom hősiesen, nem tudom, milyen ez a nő mellettem, ha nincs nála a jelvénye és a szolgálati fegyvere, de a mai nap után azt súgja valami, hogy szívesen megismerném. Odabent rá mertem bízni a hátamat, és nem hagyott volna cserben, ebben egészen biztos vagyok. Tessék, öregkoromra olyan nyomorultul szentimentális lettem… Végig mellette haladok, nem is kívánok előrébb vagy hátrébb menni. A közvetlen veszély már elmúlt, ha farkas ugrik ki a sarok mögül, akkor gyorsabb lesz nekem alakot váltani, és a nő elé kerülni ilyen módon. – Már, ha éppen ráérsz. A nap hátralévő részében meg bizakodok. Valami fölszállt a lelkemről, mint az Esőemberrel való találkozómnál, amikor Eska visszatért hozzám. Legalább kaptam egy emlékeztetőt, hogy nem csak egy barátom van ezen a világon. Bár… korai a nőt annak nevezni? Nem tudom. Ez még a jövő kérdése lesz.
Örültem, hogy végre kikeveredtünk arról a sötét helyről. Félreértés ne essék, nem szokott problémám lenni az ilyenekkel, egyszerűen csak nem éreztem ott magam biztonságban. Afféle megérzés, még ha a félelem nem is volt jelen nálam. Idekint nagyobb volt a tér, frissebb a levegő, a világosságról már nem is beszélve. Még percekkel később is mélyeket lélegeztem az odabent uralkodó dohos szag után. Rám fért, hogy őszinte legyek, szegény tüdőmet egy kicsit megviselte az efféle megrázkódtatás. - Kivételesen egyetértek – bólintottam egyet határozottan, és már meg is indultam az autó felé, amerről eljöttünk idáig. Még mindig viszonylag nagy volt a hó, csak most már tisztán kivehetőek voltak benne a nyomaink azok számára, akik esetleg a közeljövőben erre járnának. Ennek egyáltalán nem örültem, de mit tehettem volna? Kezdjem el seprűvel eltűntetni, mint ahogyan a rajzfilmekben szokták? Nem, ez egyáltalán nem tűnt olyan jó ötletnek, sem pedig profinak, mint amilyen elvárható volt egy rendőr hadnagytól. Ahogy a mondat elhagyta a száját, abban a pillanatban megtorpantam. Egy pillanatra meg sem mozdultam, hiszen az előítéleteim azért még mindig ott munkálkodtak bennem valahol mélyen. Végül felé fordultam és úgy néztem rá néhány másodperc erejéig, hogy vajon mennyire gondolta komolyan az előbbi megjegyzést. Úgy tűnt, hogy nagyon is, szóval végül gyanakodva bár, de bólintottam egyet. - Ezt most komolyan gondoltad, igaz? – kérdeztem vissza még mindig kicsit hitetlenkedve. Nekem furcsa volt, el sem tudtam képzelni, hogy leüljünk valahová csak úgy, mivel eddig örültem, ha nem kellett vele találkoznom. Igaz, hogy valamelyest már megenyhültem irányába, de itt azért még nem tartottam. Az esélyt viszont nem is volt muszáj megtagadnom, így egy sóhajtással megereszkedtek a vállaim, mikor beleegyeztem. – Jó, legyen. Talán rá fogok érni, de biztos, hogy jó ötlet ez? – kérdeztem még azért a biztonság kedvéért, mert én egyelőre egyáltalán nem voltam erről meggyőződve. Még akkor sem, ha valahol nagy lépésnek tartottam, hogy eljutottunk idáig. Már hosszú utat jártunk be együtt, a hullámvölgyek pedig jellemzőbbek voltak a kapcsolatunkra, mint bármi másra. Egyszerűen nem tűrtük meg egymást hosszútávon és ennyire egyszerű az egész. Mint az egyszer egy. Még akkor is ezen gondolkoztam, amikor beültem a kocsiba, és míg arra vártam, hogy ő is megtegye, beindítottam a motort. Már el is felejtkeztem a lábnyomokról, amelyek árulkodhattak arról, hogy itt jártunk. Ráadásul pont az ajtóhoz vezettek, de annyi baj legyen. Talán szerencsénk lesz, és nem tűnik fel senkinek sem túlzottan. Annak kitudja, hogy milyen következményei lennének, nekem pedig egyelőre az is sok volt, hogy az egyetlen ember, akit utáltam, elhívott csak úgy valahová. Nem, ez még véletlenül sem randi!
Ketten voltak. Semmit nem követtek el, ami a világ nevében esetleg bűnnek számítana, csak heves tempóban készültek belerohanni egy közszeméremsértésért kiszabott bírságba. De persze én nem vagyok rendőr - remek érv lenne, elismerem, ha ez egy pillanatig is érdekelne. A dühöm képtelen vagyok visszaszorítani a motelig, talán most kellene bánnom kissé, hogy nem vezetek autót. Akkor már rég ott lennék, nem terelt volna a lábam ismeretlen ösvények felé, hogy legalább megpróbáljam kisétálni magamból a szűnni nem akaró feszültség egy részét. De most... A garázs mellett elgyalogolva igazság szerint csak lihegés és cuppogó hangok zavartak fel. Megtehettem volna, sőt, talán meg is tettem volna máskor, máshol, más körülmények közt, hogy némán tovább állok, de most képtelen voltam megtenni. Befordultam a parkoló felé, az energiáim örvénylő, sötétlila rémálomként manifesztálódtak a testem körül, és úgy robbantam a heves szerelmi viszonyt folytató fiatal párra, mintha egy oltáron készülnének szerelmi légyottot létesíteni a piros kocsi helyett, aminek a motorháztetőjén szabadultak önfeledten egymás karjaiba. Az Illúzióm úgy robban be az elméjükbe, mint egy rakéta. Mindenhol, ahol egymás testét érintik, fekélyeket képzelnek, emésztő és fájdalmas sebeket. Sikoltozva, kiáltva szakadnak el egymástól, hogy eszeveszett vakarással sértsék fel önnön bőrüket, próbálva megszabadulni mindattól a fertőtől, amit rájuk szabadítottam. n pedig csak nézem és hangosan zihálok. A mellkasom kétségbeesetten emelkedik fel és alá, egyre szaporábban és zavartabb ritmussal. Az elfojtott és keserű zokogás a farkasom morgásába vegyült nyögésekkel bukna ki belőlem, de nem jön. A hideg levegő megfagyasztja a tüdőmet, a szememből megerednek a könnyek, mint a záporeső, de a hangos zokogás... Nem. Az soha nem jön, az nyomaszt és felemészt. Csak Abigail arcát látom magam előtt, és nem tartom fairnek, hogy amíg ezek ketten itt közszemlére teszik komolytalan kis kapcsolatukat, én most törtem össze azt, akit szeretek. Minden vibrál, már nem érzem Fairbanks hidegét, nem mintha egyébként foglalkoznék vele. A félelem és a vér fémes illata facsarja az orromat, a mellkasom annyira szorít, hogy úgy érzem megfulladok, de erre bármennyire várok, nem történik meg. Csak zihálok, tökéletesen elveszítve a józan eszemet, az a kettő pedig csak a földön fetrengve marja saját magát a lábaim előtt.
A hozzászólást Killian K. Kenway összesen 1 alkalommal szerkesztette, legutóbb Vas. Jan. 26, 2014 12:36 pm-kor.
Miért is autóval indultam el a motelból, ahol éppen mindennapjaimat tengetem? Fogalmam sincsen, berögződés talán, nem tudom, de elég csak kinéznem a mellett elsuhanó tájra és egyértelművé válik a dolog. Félreállok egy kicsiny kis.. azt sem nézem, hol parkolok le, leállítom a motort, kiszállva pedig egy pillanatra lehunyom a szemem és hagyom, hogy a levegő körbejárjon, a szél a kabátomba és a hajamba kapjon, meglebbentve egy-két tincset, hogy cirógassa az arcomat. Mint régen látott ismerősét.. Gyalog folytatom az utamat, be a városba, tulajdonképpen mindegy, hogy hova, már azt sem tudom, miért indultam. Ez az egész olyan.. felfoghatatlan. Igen, talán ez a legjobb szó erre az egészre. A többiek.. vajon mindenki itt van? Nem tudom, most nem is szeretném, hogy ezek a gondolatok utat törjenek maguknak, inkább csak szemlélődöm. Egek, tisztára mint egy turista, még jó, hogy térképet nem ragadtam magamhoz. Otthon vagyok és úgy érzem, mégsem teljesen. Minden megváltozott, már semmi sem a régi. Ahogyan mi sem vagyunk már olyanok, mint évszázadokkal ezelőtt. Én legalábbis biztosan nem. Vagy csupán én nem érzem úgy? Ahh, a fenébe is, már megint visszakanyarodtam az ilyen gondolatokhoz, pedig most nem akarok filozófiai mélységekig szántani, csak egyszerűen szeretném megismerni ezt a helyet. Garázssorok tömkelege mellett haladok el éppen, zsebre dugott kezekkel, amikor meghallom a sikoltozást. Az még hagyján, hogy csak az, de olyan elemi erővel súlyt le rám valami.. valami megmagyarázhatatlan dolog, hogy kénytelen vagyok ellenállni neki. Oda kell mennem, mert valami más is van ott a szenvedő pároson kívül… Pontosan olyan érzés kerít hatalmába, mint ami az erdőben éreztem a Biisával való találkozásunkkor. Mintha valami súgná a fejemben: gyere, gyere ide… Én pedig megyek. Egyrészt nem sétálnék el így mellettük, mert hallom, hogy szenvednek és fogalmam sincsen, megérdemlik-e, amit kapnak, vagy sem. Csendben közeledem, méghozzá Kilaun háta mögött. Ha az energiáimra nem figyel fel, akkor valószínűleg észre sem fog venni. A földbe gyökerezik a lábam, ahogyan látom ott. Egy idegen ember, egy idegen test, de nem kell látnom az arcát, nem kell a szemeibe néznem, hogy tudjam, ki lakozik odabent. - Hagyd abba, Kilaun. Csendesen száll a hangom felé, borzongató nyugodtsággal és érzelemmentességgel. Továbbra is zsebre tett kezekkel állok ott, a szél játszadozik a tincseimmel, arcomról azonban nem sokat olvashat le. Ezúttal nincsen könnycsepp, nincsen ölelkezős egymásra borulás és örömködés, hogy milyen jó újra látni egymást. Nem. Ez most más. Mondhatnám a sablonos megjegyzéseket, hogy rád sem ismerek és feltehetném a kérdéseket, hogy miért csinálja ezt.. De egyelőre még várok. Azt szeretném, hogy hagyja abba, azt akarom, hogy ne kínozza azt a két ártatlan embert. Azt szeretném, ha rám figyelne.. vajon mennyi maradt belőle a valaha volt kisfiúból, akinek minden problémámat elmondhattam? Aki minden titkomat megőrizte? Nem tudom… Ha megfordul, csakis az arcát szemlélem, világító kékjeimmel a tekintetét keresem.. Nem leplezem és soha nem is próbáltam leplezni a bennük ülő érzelmeket.. Hogy most mi kavarog benne? Öröm? Kíváncsiság? Csalódás? Bánat? Talán mindegyikből egy kicsinyke, de az elhatározás is ott lapul.. Ha nem hagyja abba, akkor kénytelen leszek komolyabb lépést tenni..
Kezdőlap
//
